Az 1998-as választások után villámgyorsan közzétette politikai elemzését Földes György, a Politikatörténeti Intézet igazgatója. Művét megvitatta az Eszmélet Baráti Kör is. (Földes György: Rendszer – hatalom és a baloldal Magyarországon 1994 után. Napvilág Kiadó, 1998.)

(Földes György: Rendszer – hatalom és a baloldal Magyarországon 1994 után. Napvilág Kiadó, 1998.)

Egy rendhagyó vállalkozásról rendezett vitát 1998 októberének első hétfőjén az Eszmélet Baráti Kör. Azok közül ugyanis, akik a politikát formálják, kevesen vállalkoznak kritikus elemzésekre. Akik viszont a legtöbb politológiai elemzést készítik, rendszerint a politika partvonaláról mondják a magukét, a tényleges eseményekre való igen csekély ráhatással. Földes György abban a ritka helyzetben volt az elmúlt évek során, hogy mint a vezető kormánypárt elnökségének tagja és választási kampányának tartalmi irányítója a nagypolitika aktív résztvevője volt; ugyanakkor igyekezett megmaradni kritikus értelmiséginek, aki a történelem nézőpontjából, távolságtartással is szemléli a rendszerváltó reformok folyamatát.

Miután a szocialista-liberális koalíció az 1998-as parlamenti választásokon vereséget szenvedett, Földes gyors számvetést készített a négy évről, s ezt adta ki szintén viharos iramban a Napvilág Kiadó. A kötet tetszetős, a száz oldalnyi szöveg tizennégy rövid értekezést tartalmaz, amelyek – Örkény István egyperces novelláihoz hasonlatosan – akár a villamoson is olvashatók, vagy bárhol, ahol az ember néhány percnyi nyugalmat biztosíthat magának.

A könyv megírását a jobboldal újbóli hatalomra kerülése tette szükségessé, inspirációját azonban egy jóval korábbi eseményre vezeti vissza a szerző. Tamás Gáspár Miklós, a jeles liberális filozófus 1993 végén a Beszélőben tett közzé írást A szocialisták hallgatása címmel, amelyben kifogásolta, hogy a poszt-kádári magyar baloldal nem nyilatkozik értékeiről, történelmi szerepvállalásáról. A provokatívnak szánt írásra akkor nem született válasz – a szocialisták tovább hallgattak, inkább megnyerték a választásokat. A hallgatásnak azonban oka volt: Földes szerint a kilencvenes évek első felének politikai hangulata nem tette lehetővé a magas röptű rendszervitát; a baloldal – amelynek fő erejeként aposztrofálja az MSZP-t – nem szólhatott az átfogó kérdésekről, kénytelen volt "értékek mentén" politizálni, ez volt az egyetlen lehetséges "megkapaszkodási pont" ugyanis.

Földes a magyar baloldal MSZP-ben tömörülő részének érdemeként elemzi a békés rendszerváltást, és azt, hogy a Horn-kormány az ország javát szem előtt tartva az élére tudott állni az európai integráció felé vezető reformoknak. (Ezzel egyúttal gyengítve annak a rekapitalizációs alternatívának az esélyeit, amely nem vezetne el az EU-tagság felé.) A szerző baloldali politikusként személy szerint is szerepet játszott az 1995-ös stabilizációs csomag társadalmi elfogadtatásában, amiről mint elkerülhetetlen lépésről ír: olyan fordulatról, amely két-három év alatt valós eredményeket hozott.

Miért vesztette el mégis a választásokat az MSZP-SZDSZ-koalíció? A könyvben nem kevés bekezdés foglalkozik a liberális párt kudarcával, hogy tudniillik az SZDSZ "nem volt képes feloldani a hatalomban való részesedés és az önazonosság megőrzése közötti ellentmondást" (88.). A szerző őszintén igyekszik szólni a szocialista stratégia hibáiról is: arról, hogy nem sikerült elhárítani a korrupció gyanúját, hogy nem kellett volna a földkérdést feszegetni 1997 őszén, s hogy 1998 tavaszán a párt ötlettelen, enervált, széteső kampányt folytatott.

Földes szerint a rendszerváltás folyamatának lezárulása (1998) és a baloldal ellenzékbe szorulása a politizálás új perspektíváját nyitja meg a baloldal előtt. Végre rá lehet kérdezni a már létező és megszilárdult kapitalizmus strukturális ellentmondásaira: "a baloldali szocialisták bátran bírálhatják a rendszert, bátrabban kereshetik megszelídítésének, humanizálásának és alakításának, megreformálásának lehetőségeit" (102.). Ez a tézis volt az egyik olyan megállapítás, amelyet az Eszmélet Baráti Kör rendezvényén erőteljes kritika ért, hiszen ugyanennyi erővel érvelhetnénk amellett is, hogy a rendszert akkor lett volna érdemes bírálni, amikor még nem szilárdult meg, és csak ideológiai síkon védelmezték a különféle rendszerváltó politikai erők, míg mára kialakult a konkrét érdekek védelmi rendszere is.

Mint minden politikai tárgyú szövegben, Földes könyvében is kifogásolható egy sor kifejezés vagy megállapítás, az olvasó beállítottsága szerint. Az 1994-es választási győzelem előzményeinek elemzéséből hiányolható például az 1993-as társadalombiztosítási önkormányzati választások hatása. Rákérdezhetünk egyes fogalmak jelentésére: mit jelent az, hogy "a globalizációt nemzeti szemüvegen át nézni", meg hogy "kommunikatív nemzet" (ezeknek ugyanis az új, korszerű baloldali programban lenne helyük). Kérdés továbbá, hogy komoly politikai program lehet-e "a politika társadalmasítása" egy parlamenti demokráciában, ahol az elitek vajmi kevés teret engednek az alulról jövő kezdeményezéseknek. E kérdések megválaszolatlansága vagy részleges megválaszolhatósága Földes kettős pozíciójára (politikus és kritikus) vezethető vissza.

Mindazonáltal leszögezhetjük, hogy ez egy termékeny ellentmondás. Földes könyve ugyanis dokumentatív értékkel bír, amennyiben megadja "az elmúlt négy év" értelmét, logikáját (22-32.). Ennek értéke akkor látható igazán, ha összevetjük a piacon elérhető más elemzésekkel, így például Lengyel László publicisztikájával. Az ismert jogász-közgazdász-politológus-elnök-vezérigazgató-literátor a Kritika című folyóirat 1998. júliusi számában három csomagról ír: Bokroséról, Suchmanéról és Kovácséról. Míg az első kettő szakmai bravúrjai politikusi baklövésekkel vegyültek, a harmadik szépen, csendben, a háttérben meghúzódva építette a maga projektjét, megalapozva a nemzet előbbre jutását és saját előmenetelét – érzékelteti Lengyel. Földesnél szintén megjelenik a három csomag, de más logikai rendben. Az első és minden mással szemben prioritást élvező projekt az euro-atlanti integráció, amelyben az akkori külügyminiszter érdemei kétségbevonhatatlanok, de élén egyértelműen a miniszterelnök, Horn Gyula áll. Ezt a célt szolgálja – mintegy stratégiai szerepben – a Bokros-féle stabilizáció, és annak rendelődik alá Suchman Tamás által felügyelt magánosítási hadművelet. A manőver eléri célját: a közüzemek külföldieknek való eladása lehetővé teszi a stabilizációt, amelynek elismeréseként 1996 tavaszán megszületik az újabb IMF-megállapodás, ezután Magyarországot felveszik az OECD-be, amitől "a kenyér ugyan nem lesz olcsóbb" (idézet Horn Gyula miniszterelnöknek a Szabad Sajtó Alapítvány 1996. március 15-dikén tartott fogadásán tett kijelentéséből), de az ország érettségi bizonyítványt kap az EU-tagsághoz vezető felvételihez.

A Horn-kormány saját logikai rendszerében sikeres, de tagjai utólag sem hajlandók elismerni, hogy a stabilizáció egy alárendelt stratégia volt, és a magánosítás (amely mellesleg hosszú távú hatást gyakorol a gazdaság és a társadalom szerkezetére), ellentmondásos módon, taktikai szerepbe került. Ezzel a paradoxonnal sem Lengyel, sem Földes nem számol el; a privatizáció és a stabilizáció programját politikai szinten azonosítják a szocialista (szociáldemokrata) irányvonallal, bár Földes annyiban sajnálkozását fejezi ki, hogy az oktatási szférát nem sikerült mentesíteni a stabilizáció pörölycsapásaitól.

Földes elemzési rendszerét felértékeli, hogy belőle kiindulva értelmezhetjük az Orbán-korszak irányvonalát is. Hiszen nem tapasztalunk mást, mint hogy a három programcsomag hierarchiája felcserélődik: most prioritást élvez a magánosítás (vagyis hogy a még privatizálható vagyonból a magukat sértve érző hazai középosztálybeli vállalkozók minél nagyobb mértékben részesedhessenek), ennek rendelődik alá a stabilizáció (amelyet a kabinet többé-kevésbé megoldottnak tekint), és a végére marad az EU-csatlakozás, amelyről amúgy is egyre nyilvánvalóbb, hogy a Nyugat sokkal felkészületlenebb rá, mint a társult országok némelyike.

Vajon az MSZP lesz-e az a politikai erő, amely a hazai kapitalizmus további építésének ellenzéke, vagy legalábbis kritikusa lesz? Számos kétely fogalmazható itt meg. Hiszen ez a párt mind ideológiájában, mind szociológiai beágyazottságában hozzánőtt a rendszerváltás programjához, ahonnan nincs út se vissza, se balra. Sokan nem is a stabilizációs célok miatt támogatták (belülről!) a Bokros-csomagot, hanem azért, mert az újraosztotta a jövedelmeket a dolgozóktól az újgazdagok felé. A Horn-féle vezetés szükségből erényt csinált, s a baloldali rendszerkritikához ezeket az erényeket kellene negatív megvilágításba helyezni. Kérdés, hogy Földes Györgyön kívül hányan bíznak még abban, hogy az MSZP a szociális reformok pártja lehet.

[A fenti méltató és kritikai megjegyzések forrásai: Krausz Tamás, Szigeti Péter, Szalai Erzsébet, Wiener György, Andor László, Kárpáti Sándor, Bánki Erika és Mandel Miklós hozzászólásai az Eszmélet Baráti Kör 1998. október 5-én rendezett vitáján.]