Ambivalens identitások

Etienne Balibar – Immanuel Wallerstein: Race, Nation, Classe. Les identités ambiguës. [Rassz, nemzet, osztály. Ambivalens identitás] Edition La Découverte, 1988.

Immanuel Wallerstein és Etienne Balibar közös könyvet jelentetett meg az osztály- és etnikai viszonyok összefüggéseiről. Az egymással is vitázó tanulmányokban egyebek között arról is szó esik, hogy a formális emancipációt hirdető polgári ideológia korántsem összeegyeztethetetlen a kirekesztés különféle mechanizmusaival.

E munka, amelynek érdekessége abból is fakad, hogy a szer­zők kifejtik az egymás nézeteit bíráló álláspontjukat, Balibar elő­szavával indul, Wallerstein utószavával zárul, ily módon formai­lag is kifejezve az „egységet és az elkülönböződést". A teoreti­kusok koncepciója egy hároméves, a párizsi Maison des Sciences de l'Homme-ban megtartott szemináriumon formálódott (1985­87). Balibar közös álláspontnak ad hangot akkor, amikor kije­lenti, hogy nem törekedtek sem abszolút teljességre, sem pedig koherenciára, pusztán a kutatás bizonyos útjait akarták kijelölni, és még nagyon korai volna végkövetkeztetéseket levonni. Ugyan­akkor remélik, hogy gazdag anyagot nyújtanak az olvasónak a reflexióra és a kritikára. (A szemináriumon még sokan résztvettek, így pl. Samir Amin, Eric Hobsbawm, az azóta elhunyt Ernest Gellner stb.)

Habár azóta végbement a rendszerváltás, ma is változatlanul fontos a kritikai számvetés a szerzők akkori álláspontjával, még­hozzá mindenekelőtt a szövegek kortörténeti jelentősége miatt, hiszen Wallerstein és Balibar a „nyugati marxizmus" aktuális vi­táihoz kívántak a kor színvonalán hozzászólni. Egyben bizonyos lényeges vonatkozásokban képet kaphatunk arról, hogy^milyen elméleti és módszertani felfogások váltak dominánssá a rend­szerváltás érlelődése során egyes kiemelkedő „nyugati marxis­táknál".

Az „egyetemes rasszizmusról" szólva Balibar összefoglaló jel­legű előszavában kifejti, hogy a rasszizmus tradicionális és új formái előtörnek, s ehhez hozzájárult a dekolonizáció is, amely új, konfliktusokkal terhes megosztottságokat hozott létre. Egyik vezérmotívuma a rasszizmussal kapcsolatos gondolatmenetek­nek, hogy a polgári ideológia és ezen belül a humanizmus univerzalizmusa korántsem összeegyeztethetetlen a hierar­chiák és kizárások rendszerével (mindenekelőtt a rasszizmus­ról és a szexizmusról van szó). Wallerstein az univerzalizmust a piacformára, az akkumulációs folyamat univerzalitására vezeti vissza, a rasszizmust pedig a munkaerőnek a centrumon, illet­ve a periférián megvalósuló egyenlőtlen értékelésére, végül pe­dig a szexizmust arra az ellentétre, ami a „férfi-munka" és a ház­tartásban megvalósuló női „nem-munka" közt áll fenn. Balibar álláspontja szerint viszont a rasszizmus szóban forgó sajátos alakja a nacionalizmussal függ össze. „A történelmi nemzet" kér­déséről szólva a szerzők a nép és a nemzet kategóriáját elem­zik, Balibar diakronikusan, amennyiben a nemzetforma fejlődé­sét vizsgálja, Wallerstein pedig szinkronikusan, azt elemezve, hogy mi a szerepe a nemzeti felépítménynek a világgazdaság többi politikai intézménye között. Míg azonban Balibar az osz­tályharcokat abba a nemzeti keretbe illeszti, amely ugyanakkor e harcok antitézisét alkotja, addig Wallerstein a nemzeti formát az osztályharcok régiójába utalja. Wallerstein továbbá a „nép" létrejöttének három nagy történelmi formáját különbözteti meg, ezek a faj (le race, die Rasse, magyarul az elterjedt közhaszná­latnak megfelelően és hibásan a fajta helyett a faj), a nemzet valamint az etnicitás, s ezek a maguk részéről a világgazdaság különböző struktúráira utalnak. Balibar ezzel szemben a világ­gazdagság konstituálásában nagy szerepet tulajdonít a politikai formák pluralitásának. A nép (mint fiktív etnicitás) konstituálá­sában a hegemónia létrejötte a döntő, s azoknak az intézmé­nyeknek a szerepe, amelyek a nyelvi és a fajtabeli közösség lét­rejöttéhez vezetnek. Ugyanakkor mindketten olyan történelmi konstrukciókként értelmezik a nemzetet és a népet, amelyek ré­vén a mai intézmények és antagonizmusok az egyéni identitá­sok létrehozása érdekében a múltba vetíthetők.

„Az osztályok: polarizáció és túldetermináció" kérdéseiről szól­va Balibar kiemeli, hogy míg Wallerstein fenntartja a magánvaló és magáértvaló osztály megkülönböztetését, ő nem. Ugyanakkor az ilyen és hasonló véleménykülönbségek ellenére a követ­kező nézetekben megegyeznek: Marxnak igaza volt az osztá­lyok polarizációját illetően – a kapitalizmusban az osztályoknak nincs ideáltípusa, azonban léteznek (a proletariátusról és a bur­zsoáziáról szólva) a proletarizálódás és az elpolgáriasodás fo­lyamatai,, továbbá a „burzsoát" sokrétűbben kell meghatározni, mint pusztán a profitot akkumulálót (vagy akár produktív befek­tetőt). E fogalomról szólva szintén felszínre kerül a szerzők kü­lönböző nemzeti tradíciója: a francia Balibar a hazájában elter­jedt (Engelstől eredő) előítéletre reagál, szerinte a burzsoá-kapitalista nem parazita. Ezzel szemben Wallerstein a hazájában, az USA-ban fogant menedzser-mítoszt bírálva azt bizonyítja, hogy a burzsoá nem az arisztokrata ellentéte. A szerzők továb­bá megegyeznek abban, hogy a „fejlett országokban" az osz­tálykülönbségeket az általános iskoláztatás nemcsak reprodu­kálja, hanem produkálja is, eszköze a káderek kiválasztásának, és egy olyan ideológiai apparátust testesít meg, amely a társa­dalmi különbségeket, elválasztottságokat naturalizálja a fizikai és a szellemi munka, valamint a végrehajtó és az irányító mun­ka szétválasztásával. És ez a fajta naturalizálás, amely a szer­zők szerint szorosan összefügg a rasszizmussal, nem kevésbé hatékony, mint a privilégiumok más legitimációi. Nincs azonban szó arról – így Balibar -, hogy e közös elméleti megfontolások hatására közös álláspontra jutnának: míg Wallerstein szerint a csoporttudat erősebb, mint az osztálytudat, (vagy pedig az előbbi az utóbbi megvalósulási formáját testesíti meg), míg továbbá a rasszizmust az osztálystruktúra kifejeződésének tekinti, addig Balibar szerint a rasszizmus a politikai elidegenedés olyan sa­játos formája, amely az osztályharcokat a nacionalizmus régió­jában jellemzi (a proletariátus rasszizálódása, az ouvrierizmus, az osztálykonszenzus válság esetén stb.).

Balibar összefoglaló jellegű előszavában leszögezi, hogy a harmadik világ pauperizált tömegeinek és Nyugat-Európa „új pro­letárjainak" a gyakorlatban közös ellenfelük az intézményes rasszizmus és ennek tömeghatása. Ezért Balibar szerint új ala­pokon kell megfogalmazni azt az osztályideológiát, amely szembe tud szegülni a nacionalizmussal. Ennek egy olyan hatékony antirasszizmus a feltétele, amely már meg is hatá­rozza ennek az ideológiának a tartalmát.

Nos, miután egy mégoly elvont, ám átfogó jellegű képei alkot­hatunk a műben foglalt problematikáról, a következőkben vázla­tosan ismertetek néhány kérdéskört. Ezután kritikai reflexióimra térek ki. s«~

Mindenekelőtt a rasszizmusról van szó, s ezen belül is arról a Balibar által megfogalmazott kérdésről, hogy létezik-e neo-rasszizmus (I. az ugyanilyen című fejezetben). Leszögezi, hogy a rasszizmus elméleti dimenziója, ma éppúgy, mint régen, nem elsődleges jelentőségű, hiszen olyan totális szociális jelenség­ről van szó, amely számos praxisformát tartalmaz, éppúgy ma­gában foglalja az erőszak alkalmazását, mint a lenézést, a sem­mibevételt, az intoleranciát, a lealacsonyítást és a kizsákmányo­lást. Emellett tartalmaz a szegregáció agyrémével összefüggő olyan nézeteket, mint amilyenek pl. a társadalom megtisztítása mindazoktól, akik „radikálisan mások". A hangulatok és érzések specifikus megszervezéséről van tehát szó, s eközben sztereo­tip formát nyer a rasszizmus alanya és tárgya: akiket tárgyként érint a rasszizmus, arra kényszerülnek, hogy magukat közös­ségként vegyék tudomásul – szemben a rasszisták közösségé­vel.

Balibar rámutat, hogy a rasszisták áldozatainak szempontjá­ból a tettnek és a tetthez való átmenetnek elsőbbsége van a rasszista tanokkal szemben, s a tetteket nem korlátozzák a fizi­kai erőszakra és a diszkriminálásokra, hanem belefoglalják a szavak által gyakorolt erőszakot is. Ugyanakkor, függetlenül at­tól, hogy honnan származnak a rasszista nézetek (az uralkodó vagy a neki alávetett osztályokból), mindenképpen az értelmi­ség racionalizálja azt az elméletet, amely nélkül nem lehetsé­ges rasszizmus. A neorasszizmus a bevándorláshoz kapcsoló­dik, ahhoz a jelenséghez, amelyben megfordul a lakosság moz­gási iránya a régi gyarmatok és a régi „anyaországok" között. Egy olyan, „rasszok nélküli rasszizmusról" van szó, amelynek uralkodó motívuma többé nem a biológiai öröklődés, hanem a kulturális különbségek megszüntethetetlen jellege. Ezen az ala­pon körvonalazódik a határok fenntartásának szükségessége. Balibar azt elemzi a továbbiakban, hogyan járult hozzá Lévi-Strauss elmélete (eszerint minden kultúra egyformán komplex és egyaránt szükséges az emberi fejlődéshez) ahhoz a felfogás­hoz, hogy a kulturális keveredések, a kulturális distanciák meg­szüntetése káros hatású. Arról van tehát szó, hogy átmenet ment végbe: a fajokról szóló, a történelemben a fajok harcát „felmuta­tó" elmélet helyett immár a társadalmon belüli „etnikai viszonyok" (vagy rassz-viszonyok) alkotják az elmélet centrális tárgyát. Ez a differenciális vagy metarasszizmus rehabilitálja az irracionális mozgalmakat, a kollektív agresszivitást és az erőszakot, a. xenofóbiát.

Balibar kifejti, hogy ez „a rasszok nélküli rasszizmus" nem is olyan új; előfutára és prototípusa az antiszemitizmus, hiszen a modern antiszemitizmus már kulturális rasszizmus: itt a tulajdon­képpen megfoghatatlan, azonosíthatatlan testi jegyek nem ön­magukat reprezentálják, hanem inkább egy lelki alkatot, szelle­mi örökséget nyilvánítanak ki. A zsidóság lényege eszerint ab­ban rejlik, hogy sajátos kulturális örökségként a morális züllesz-tés eleme. (Ebben az értelemben mutat rá Ruth Benedict arra, hogy H. S. Chamberlain sem fizikai vonásaik vagy származá­suk alapján különböztette meg a zsidókat, hanem ellenségnek tekintette őket, sajátos gondolkodási és tevékenységi módjuk miatt. „Az ember nagyonis gyorsan zsidóvá válhat.") Ezért for­máját tekintve elmondható, hogy a jelenlegi differenciális rasszizmus egyfajta általánosított antiszemitizmus. Ez a mozzanat lényeges pl. a Franciaországban uralkodó arabellenesség meg­értéséhez. Állandóan felcserélik az arabságot és az iszlámot: az iszlámról olyan képet alakítanák ki, hogy ez összeegyeztet­hetetlen az európai gondolkodással és ideológiai egyeduralom­ra tör. Abban a mértékben azonban, ahogyan a népcsoportok mozgása felerősödik, újragondolják a nemzetállamok határainak fogalmát. Ennek jegyében a határok „társadalmi profilaktikus" funkciót töltenek majd be, míg a technológiai változások hatá­sára az osztály harcban egyre nagyobb szerepet tölt be az egyen­lőtlen iskoláztatás, s egyáltalán a szellemi hierarchia.

Immánuel Wallerstein az „Ideológiai feszültségek a kapitaliz­musban: Univerzalizmus verzus szexizmus és rasszizmus" c. fe­jezetben azt a feszültséget elemzi, ami az „Alle Menschen werden Brüder" („Minden ember testvérré lesz") fennen hirde­tett univerzalizmusa és a testvériesülésből ugyanakkor a nőket kizáró jellege közt áll fenn.

A rendszert ideológiailag legitimáló univerzalizmus ellentétben áll a rasszista és a szexista struktúrákkal, s ez az ellentét jelen­tős szerepet játszik magának a rendszernek a dinamikájában. Koránt sincs arról szó, hogy az egymással szembenállók tábora képviselné az univerzalizmust, illetve a rasszizmust, a szexizmust: elmondható, hogy általában ugyanazok és egyszerre azo­nosulnak az egymást kizáró, ám ilyenként nem tudatosított né­zetekkel. Már a XVIII. században, a felvilágosodás ideológiájá­ban úgy fogalmazódott meg az univerzalizmus ideológiája, hogy a nők mellett a nem-fehérek kiszorultak belőle. Az univerzalista ideológiát létrehívó-fenntartó okok magában a társadalmi-gaz­dasági valóságban rejlenek: a kapitalista világrendszer lényege a végtelen tőkeakkumuláció, elengedhetetlen mechanizmusa a mindennek áruvá változtatása, s ily módon minden partikulari­tás kizárása. Mindennek két következménye is van, s ez külö­nösen a munkaerő-árura vonatkozik: a „szabad utat kell adni a szorgalmasnak" jelszava megvalósításához számos intézmény járult hozzá (pl. a nyilvános oktatás stb.), eredményeként pedig létrejött az úgynevezett teljesítmény-társadalom. A valóságban azonban a kifejtett munkáért nem jár egyenlő díjazás, az egyen­lőségre való hivatkozás tarthatatlan, és ezért politikailag a telje­sítmény-társadalom az egyik legkevésbé stabil rendszer. Ezál­tal alapozódik meg a szexizmus és a rasszizmus jelentősége. A prekapitalista történelmi formációkban a xenofóbia úgy hatott, hogy „fizikailag" zárták ki a „barbárokat" a közösségből, ám az expanzióban lévő tőkés rendszernek az összmunkaerőre van szüksége. Ugyanakkor az uralmon lévők a termelési költsége­ket, ezen belül a munkaerő újratermelési költségeit, valamint azokat a kiadásokat, amelyeket a munkásság politikai tiltakozá­sának leszerelése követel meg, a minimumra akarják csökken­teni. A rasszizmus az a varázsformula, amely összhangba hoz­za ezeket a célokat. Hajdan a meghódított majd megtérített ős­lakosságot (túl azon a korszakon, amikor még legyilkolták őket) integrálták a dolgozó lakosságba, persze „képességeik" szint­jén, tehát a foglalkoztatottsági és bérskála legalacsonyabb fo­kán.

A rasszizmus a munkásság „etnizálásának" funkcióját látja el. Mindig is létezik a teljesítmények és javadalmazásaik hierarchi­kus rendszere, habár változó, alakuló formában, és mindig lesz­nek olyanok, akik a rendszer „négerei". Ha pedig kevés olyan fekete lesz, akire ezt a szerepet lehetne ruházni, akkor kitalál­ják a „fehér nigger" kategóriáját. A rasszizmus ezen állandó, ám mozgékonyan formaváltoztató jellegében igen hasznos funkciót tölt be. Lehetővé teszi azoknak kijelölését, akik a legigénytele­nebb munkákat végzik és a legalacsonyabb béreket kapják, le­hetővé teszi a családokon, a közösségeken belül a felnövekvők­nek ebben a szellemben történő szocializációját.

A rasszizmus szorosan összefügg a szexizmussal. A jelzett alacsony bérek csak azért lehetségesek, mert a bérmunkások egy olyan háztartási struktúrában élnek, ahol a nők (valamint az öregek és a fiatalok) úgy hoznak létre a tőkések számára többletértéket, hogy ezért egy fillért sem kapnak, munkájukat mint „nem-munkát" veszik számításba. Kitalálják a „háziasszony" fogalmát és megállapítják, hogy nem végez munkát,,,csak„a ház­tartást vezeti".

A rasszizmus fokozódása vezet az ellenséggé stilizált csoport teljes kiirtásához, mint amilyen pl. a zsidók kiirtása-volt a nácik által, ám az ilyen és az ehhez hasonló irracionális ideológiákkal és praxisokkal nemcsak az áldozatok szegülnek szembe, ha­nem azok a gazdasági-hatalmi struktúrák is, amelyeknek leg­főbb célja az etnizált, ám ugyanakkor produktív munkásság.

Vajon milyen eredményekkel járna az univerzalizmus foko­zódása, extrémmé válása? Tendenciáját tekintve kibontakoz­hatna a munkateljesítmények és javadalmazásaik egy olyan ténylegesen egalitárius elosztása, amelyben az etnikai szár­mazás és a nemek szerinti megkülönböztetés többé már nem játszana szerepet. Ehhez azonban törvényi és intézményi vál­tozásokra lenne szükség, mi több, az etnikai minták belsővé tett, elsajátított formáinak meghaladására is. Ezért a rassziz­mus könnyebben csaphat át extrém formába, mint az univer­zalizmus. Fellelhető azonban egyfajta cikk-cakk minta e feszült­ségek történelmi alakulása során, amely hasonló azokhoz az ingadozásokhoz (amelyekkel részben össze is függ), mint ami­lyenek a gazdasági expanzió és összehúzódás folyamatai. A tőkés gazdaság állandósuló strukturális válságával párhuza­mosan egyre inkább fokozódik a feszültség az univerzalizmus és a rasszizmus/szexizmus között, és ez az a tulajdonképpeni ideológiai és intézményi terep, ahol a fennállón túlmutató rend­szert körvonalazhatjuk. Arról a rendszerről van szó, amelynek többé nem lesz szüksége sem az univerzalista, sem a rasszista-szexista ideológiára.

A nemzet-forma: történelem és ideológia" c. tanulmányban Balibar a nemzet-eredetek és nemzeti folytonosságok mítoszát hatékony ideológiai formaként elemzi. Braudel és Wallerstein nyomán azt tartja, hogy a nemzetek létrejöttét nem a tőkés piac absztrakciójával összefüggésben kell magyarázni, hanem beta-goltságában abban a konkrét történeti világgazdasági rendszer­ben, amely a centrum és a periféria formájában szerveződik és nyer hierarchikus alakzatot. Ennek a rendszernek különböző akkumulációs formái vannak, és az egyenlőtlen csere és az ura­lom jellemzi. A nemzeti forma jelentősége abban rejlik, hogy helyi szinten lehetővé tette az osztályharcok korlátozását, és hogy ki­alakította a tulajdonképpeni, azaz az állami burzsoáziát. Ez a burzsoázia, pontosabban ezek a nemzeti burzsoáziák gyakorol­ták egyrészt a politikai, a gazdasági és a kulturális hegemóniát – és ugyanakkor ez a hegemónia alakította is őket. Balibar a továbbiakban elemzi azt a problémát, hogy csak a periférián, illetve a félperiférián maradt tér a nemzeti fejlődés számára hogy mit jelent a szociális nemzeti állam fogalma. Ami ez utóbbit ille­ti: ez az állam behatol nemcsak a gazdasági reprodukcióba, hanem az ember képzésébe, a családi struktúrába és egyáltalán, áthatja az egész „privát életet". Az egyének egzisztenciája, tar­tozzanak bármely osztályba, alá van rendelve nemzeti állampol­gári létezésüknek. Balibar elemzi továbbá, hogy mit jelent a nép mint imaginárius formáció: nem lévén etnikai bázisa és ugyan­akkor áthatják az osztálykonfliktusok, a népnek állandóan nem­zeti közösségként kell konstituálnia önmagát. Az „ideológiai ál­lamapparátusok" jelentős szerepet játszanak az etnicitás létre­hozásában, ahogyan ezt Althusser vázolta, hangsúlyozva, hogy az uralkodó ideológia a polgári társadalomban immár nem a csa­lád-egyház, hanem a család-iskola régiójában rejlik.

Elméleti szinten összefüggés áll fenn a társadalmi formációk egyenes vonalú fejlődése és annak kritikátlan elfogadása közt, hogy a nemzeti állam a politikai intézmények legmagasabb és örökéletű formája.

Wallerstein utószavában hangsúlyozza, hogy amennyiben a munkásosztály a partikularizmus eszméivel azonosul, annyiban gyakran ösztönösen is attól a képmutató univerzalizmustól igyek­szik megszabadulni, amely elleplezi az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt. A nemzet, a faj és az osztály fogalmai azért népszerűek, mert menekvési lehetőséget ígérnek az el­nyomottak számára.

Nos, élve a szerzők által javasolt reflexióval és kritikával, in­kább csak jelzésszerűen néhány ellenvetést tennék. Balibar sze­rint a marxi elemzések többértelműek, hiszen állandóan inga­doznak a gazdasági, illetve a politikai vonatkozások között. Marx egyrészt azt tartja, hogy a tőkés termelési viszonyok bizonyos pontokon ellentétükbe csapnak át, innen a válság és a forrada­lom. Másrészt ezzel szemben a marxi elemzések azon a kez­dettől fogva meglévő tényen alapulnak, hogy az emberi munka­erőt nem lehet az áru állapotára redukálni – és éppen e reduká­lással szemben bontakozik ki a szervezett ellenállás, a tulajdon­képpeni, a rendszer megdöntésére irányuló osztályharc. Balibar egyenesen meghökkentőnek tartja, hogy e két ellentétes állás­pontból Marx egyaránt levezethetőnek tartja a kisajátítók kisajá­títását mint a tagadás tagadását. Szerintem azonban talán in­kább az tűnik meghökkentőnek, hogy a marxisták Althusserig és rajta túl (Balibar ugyanis Althusser szerzőtársa volt) nem re­konstruálták a tulajdonképpeni politikai gazdaságtani aspektus „tőalakját" Marxnál, holott ez felfedezéseinek centrumában áll. Hiszen Marx ifjúkorától kezdve mindvégig úgy ábrázolta (adott esetben) a tőkés gazdaság tőalakját, mint a más számára való, elidegenült tárgyiasulás kényszerét és mint idegen munka elsa­játítását. Nem volt tehát szüksége rá, hogy egy tisztán gazdasági (értsd: a politikai viszonyoktól mentesen elgondolt) pólustól eltá­volodva egy másik szférában, a politikaiban lelje meg az antago-nizmus, s így az alullévők ellenállásának bázisát. A tőkés terme­lési viszonyok által formameghatározott munkában immanensen adott volt az, amit majd a politikai szféra bontakoztat ki: az ellen­állás szükségessége. Ahol eredeti egység van a marxi műben, ott az értelmezők – nem ismerve fel az egység elméleti alapját, a társadalmi-gazdasági formameghatározás kategóriáját – ellentétet konstruálnak, s ennek alapján vetik szét a marxi művet. Ezért igen problematikusnak tűnik, amikor Balibar arról szól, hogy Marx fo­galmaival kell meghaladni magát Marxot…

Hasonlóképpen nem tűnik elfogadhatónak az a nemcsak Balibarnál fellelhető módszertani állásfoglalás, amely annak alap­ján értelmezi a marxizmust, ahogyan a „reális szocializmusban" érvényesült és megvalósult. Ki ne tudná – főként a tudós nyu­gati marxisták körében -, hogy a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége és valósága egy hírhedt sztá­lini tétel, amelynek első kiemelkedő kritikusa, Trockij, már elutasította a marxi eszméknek ezt a sztálini megtagadását. Miért kellett ennek és a többi marxista által megfogalmazott kri­tikának veszendőbe mennie? Ez az itt ható módszertani elv a hie et nunc történeti konstellációját emeli piedesztálra, ennek ren­deli alá és szolgáltatja ki az elméletet, közönyösen az igaz és a hamis megkülönböztetése iránt (192.).

Wallerstein bírálja Marx koncepcióját a forradalmakról (165.), és arról értekezik, hogy az immár nemsokára történelmi végé­hez érkező tőkés világrendszer egy szükségszerű átmeneti kor­szakba jut, ám ez az átmenet nem elkerülhetetlenül a szocializ­mushoz, azaz egy olyan egalitárius társadalomhoz vezet, amely­ben az áruforma megszűnésével kizárólag használati értékeket termelnek majd. Wallerstein azt is mondja, hogy sorsunk kulcs­kérdése az átmenet stratégiája. De hát micsoda stratégiáról le­het szó, ha az átmenetnek nincs objektív és egyben az elméleti tudat által anticipálható fő tendenciája? A „nyugati marxizmus" ebben a kérdésben szerencsére nem egységes, gondoljunk csak Ernest Mandel művére (Marxist Economic Theory. I-II., 1962., 1968.), amelyben Marx szellemében mindmáig is maradandó érvénnyel ábrázolta az átmeneti korszak tendenciáját, jellegét és eredményét. Ám hivatkozási alapul szolgálhat magának Wallersteinnek is egy korábbi álláspontja (From Feudalism to Capitalism: Transition or Transitions. 1977.). Itt Schumpejerrel egyetértésben állapította meg, hogy a kapitalizmusból a szocia­lizmusba való átmenet korai szakaszának kortársai. Félreértés ne essék: nem öncélúan állítom szembe ezeket az egymásnak ellentmondó álláspontokat, hanem azért, mert fontos volna meg­érteni az álláspont-megváltoztatás miértjét. A „nyugati" és a „ke­leti" marxisták túlnyomó többsége kezdettől fogva nem értette meg az átmeneti korszak jellegét, s főként innen eredt az elmé­letet bomlasztó, devalváló eklektika. A képlet egyszerű: Balibar is kimondta, hogy az átmeneti korszak maga a szocializmus. (Étienne Balibar: Sur la dictature du proletariat. Maspéro, 1976. 44. „Az elkerülhetetlen átmenet fázisa, amely egy egész törté­nelmi korszakot jelent – habár Lenin és a bolsevikok alábecsül­ték tartamát – maga a szocializmus.") Ezt az uralkodó hamis pa­radigmát nevezte Jánosi Ferenc „formafelcserélésnek", feltárva az elméletet és a gyakorlatot, a magát az egész rendszert bom­lasztó ellentmondásokat. Mivel a gyakorlat cáfolta az elméletet, rossz fény vetült az elméletre és persze arra a gyakorlatra is, amely semmiképpen nem akart megfelelni a szocializmus ma­gasrendű kritériumainak. Mindmáig érvényesül ennek az eklek­tikának a hatása – ahogyan tegnap könyvtárnyi irodalom szüle­tett arról (a többi között a magyar úgynevezett demokratikus el­lenzék és emigráns szárnyának művei), hogy mit vétett a való­ságban az átmeneti korszak kezdetét megtestesítő rendszer a szocializmus kritériumai ellen, úgy napjainkban ugyanennek a szellemnek a jegyében szerveződik a neosztálinista irányzat. Ez utóbbi szintén a szocializmus meglétének híján marasztalja el a rendszert, a XX. kongresszustól kezdve felbomlásáig. Mindkét kritika szerves összefüggésben áll az ismeretes sztálini állás­ponttal, csakhogy az előbbi irányzat a „nem tudják, de teszik" szellemében jár el, hiszen Marxra hivatkozik…

A valóságban minden ellentmondása, torzsága ellenére, a re­latíve fejletlen termelőerők szintjén, a hidegháború stb. közepette a „koránjött jóléti állam" főként nálunk, leginkább humanista alak­jában paternalista módon széleskörűen kísérelte meg biztosíta­ni azokat a szociális jogokat, amelyeket napjainkban a tőkés of­fenzíva visszavesz. (Kell-e mondani, hogy e visszavétel jogosult­ságát kívánja alátámasztani a „koránjött" jelző?) Sokszorosan is későn jött és túl rövid ideig is állt fent a többi közt a romák számára, akiket alig tudott kimozdítani abból az archaikus el­maradottságukból, amelynek ma még sötétebb bugyraiba süllyednek vissza. Ugyanakkor a rendszer paternalista jellegének hatására – kell-e egyáltalán mondani – az egyének még a szo­ciális jogokat is egyfajta közönybe burkolt természetadta eviden­ciával gyakorolták. Teljesen máshogy értelmezik a szerzők ezt a múltat. Wallerstein az önmagáértvaló osztály tevékenységé­nek nevezi a nemzeti felszabadító mozgalmak mellett az új tár­sadalmi mozgalmakat, valamint a szocialista országok anti­bürokratikus mozgalmait. (Ami ez utóbbit illeti: ezen a nyomvo­nalon haladva dolgozta ki terjedelmes könyvét Hilary Wainwright, a többi közt a Fideszben ünnepelve a „forradalmi rendszervál­tás" előfutárát…) A „nyugati marxisták" jelentős része nem értet­te meg a rendszerváltást, hiszen általánosan elterjedt volt az a nézet, amit a többi közt Balibar is képvisel, hogy tudniillik ez a rendszer államkapitalista volt – némely a kommunizmusba mu­tató proletár tendenciával, ahogyan ezt Balibar kiegészíti, Maóra hivatkozva. Bibó István jobban megértette ezt a rendszert és 1956-ot, mint a „nyugati marxisták" többsége. Ezért ír pl. Balibar arról, hogy ezekben a rendszerekben forradalmi osztályharcok mentek végbe (Kína, Lengyelország), és ennek jegyében ambi­valens a marxizmus jelene. Hiszen egyrészt úgy tűnik, mintha a marxizmushoz való viszony még mindig megosztaná a világot, másrészt viszont az is igaz, hogy az osztályharcok sohasem ott vannak, ahol a marxizmus szerint lenniük kellene. Balibar sze­rint a marxizmus részt vett saját forradalmi programjának meg­haladásában, mert e program feltételei (az osztályharcok, a ka­pitalizmus különös formája) már megszűntek – részben éppen a marxizmus közvetett hatására (192.). Másrészt „a szocializ­mus felépülése" során a (vagy egy bizonyos) marxizmus prokla­málta saját megvalósulását; a marxizmus bizonyos elemei be­hatoltak a formális intézményekbe. És éppen itt került sor klasszi­kus típusú osztályharcokra.

Mindez Balibar szerint a marxizmus történelmi hatásában fel­táruló „meglepő ellentmondásosság". Csakhogy a forradalmi program a maga általánosságában meghaladhatatlan; tisztázan­dó volna továbbá, hogy milyen különös ideológia (is) tárgyiasult a „felépült szocializmusban", és miért nem voltak, nem is lehet­tek klasszikus osztályharcok ezek a rendszerellenes mozgalmak.

A marxi tradícióból Balibarnál és Wallersteinnél egyaránt fenn­marad a többletmunkát kifejtők és azt elsajátítok ellentéte, nem látják azonban az előbbiekben az emancipáció potenciális hor­dozóját. Hozzájárul ehhez az a Wallerstein által elemzett körül­mény, hogy a munkásosztály ritkán válik magánvalóból önma­gáértvaló osztállyá. Hiányoznak azonban – úgy tűnik – a miért­tel kapcsolatos elemzések, amelyek politikai, szervezeti és nem utolsósorban elméleti okokra utalnának vissza, miközben felme­rülne a marxista teoretikusok felelőssége is. Evidensebb – így Balibar – a munkások vonzódása a jobboldali populizmushoz, de hát mit is tehetnének (kérdezhetünk vissza), ha nem létezik a szociális jogok baloldali képviselete. Napjainkban azonban Dahrendorf hangsúlyozza, hogy mindenekelőtt a süllyedő közép­osztály válik a szélsőjobboldal prédájává.

A közvetlen termelők osztályáról szólva is a már jelzett mód­szertani elv érvényesül: az „éppígylét" megörökítése, általános érvényűvé tétele. Máshogyan kifejezve: mert ennek az osztály­nak nincs megfelelő forradalmi szervezete, megújult elmélete és stratégiája, ezért magánvalóságát úgy ábrázolják, mint egyfajta természetadta adottságot.

Magáértvalóságát pedig – mint fentebb jeleztem – ott mutat­ják fel, ahol valójában nem létezik.

Minél inkább hangsúlyozza a szerzőpár, hogy napjainkban „válságrasszizmus" van, hogy a kapitalizmus strukturális válsá­ga szítja a neorasszizmust, annál kevésbé tűnik megalapozott­nak a tétel, hogy a megújítandó elmélet tartalmát az antirassziz­musnak kell alkotnia, hogy a munkásoknak a rasszizmusban kell felismerniük fő ellenségüket.

A tőkés centrumnak ma már ki kell löknie magából a felesle­gessé vált vendégmunkásokat. Ezért gyakorlatát tekintve rasszista módon jár el, ugyanakkor deklaratíve elítéli a rassziz­must. Juppé gyakorlati rasszizmusának ideológiai megfelelője az az univerzalizmus, amelynek jegyében elítéli Le Pen „elmé­letileg" kifejezett rasszizmusát. Csinálni lehet, sőt kell is, de populista módon nem szabad beszélni róla. (Igaza van Wallen­steinnek és Balibarnak: akkor is, azóta is, az univerzalizmus képmutató és sajátos partikularizmusok leplezője.) Az ideoló­giai antirasszizmus ebben az összefüggésben az uralkodó ha­talom eszköze éppúgy, mint maga a vendégmunkásokat stb. kitoloncoló gyakorlat. De rasszizmus és antirasszizmus között ezáltal csak „fent" relativizálódik a határvonal, „lent" nem: a tö­meges tiltakozások az Abu Jamalok, a kurdok, a romák, a zsi­dók, a palesztinok, a baszk politikai foglyok, a vendégmunkás­ok, a menekültek stb. halálos fenyegetettsége, diszkrimináció­ja, az őket érő atrocitások ellen, a kezdődő összefogások az „Európa-erőd" ellen a szabadságjogok érvényesítésének érde­kében stb. az általános emancipáció szükségszerű lépcsőfo­kaiként érvényesülhetnek. Ám csak akkor, ha részeivé válnak egy, a tőkés rendszeren túlmutató stratégiának. " ■   .

Éppen ezért – úgy tűnik – nem az antirasszizmusnak kell al­kotnia az elmélet tartalmát és nem az univerzalizmus„és a rassz­izmus/szexizmus közti feszültség ideológiai és intézményes te­rében kell keresni a kitörési lehetőséget a tőkés rendszerből (Wallerstein, 48.). Balibar továbbá azt is mondja, hogy az utóbbi években a munkások harcai (angol bányászok, francia vasmun­kások és vasúti dolgozók) részlegesek és védekező jellegűek voltak, olyanok, amelyeknek a kollektív jövő számára nincs je­lentőségük. A szociális konfliktuspotenciál új formákat öltött, s ezek lényegesen jelentősebbek. Ilyenek a generációs konfliktu­sok, a környezet veszélyeztetettségével kapcsolatos, valamint az etnikai konfliktusok és a nemzetközi terrorizmus (195.). Má­sutt azért Balibar azt is mondja, hogy az alapvető osztályellen­tétek áthatnak mindenfajta konfliktustípust.

Ha tehát vannak is ellentétes jellegű utalások, végül is a tő­kés társadalom ellentmondásai között túlnyomó jellegre tesz szert az univerzalizmus-rasszizmus/szexizmus közti feszültség, pedig Wallerstein másutt ezt egy derivált ellentmondásként ér­telmezi. A formációelmélet feladásával a stratégia a senki föld­jére került, a közvetlen termelők osztálya, habár létezik, kontú­rok nélkül, még potenciális tartást is nélkülözve egzisztál. Wallerstein úgy fejezi be utószavát, hogy az univerzalizmus és szexizmus/rasszizmus nem tézis-antitézisként viszonyulnak egy­máshoz, amelynek szintézisére számíthatunk, „hanem inkább olyan közös hálót alkotnak, amelyben az uralom és a felszaba­dulás egyaránt visszatükröződnek. Történelmi feladatunk ezt a hálót feloldani és ebben az értelemben mindig az a feladatunk, hogy megragadjuk saját ambivalenciáinkat. Mert nem vagyunk több és kevesebb, mint saját történelmi rendszerünk integráns alkotóelemei." (278.) Ez a háló azonban még szorosabbra fonó­dik körénk, ha az áttörési pontot nem az uralom és a felszaba­dulás eredeti régiójában keressük, ha továbbá az ambivalenci­ák elhomályosítják a változatlanul egyértelműt, a végtelenül sok­színű társadalmi lét alaptónusát, ha egybemosódnak a lényeg és a különös megjelenési formák, ez utóbbi dominanciájával. A következményekről nem is szólva, hiszen hogyan is lehetne itt és most számba venni, hogy miért és hogyan került az elmélet középpontjába és nyert adekvát vagy nem-adekvát értelmezést ez vagy az a fogalom, ha már egyszer feltárul az elméleti ala­pok szétesettsége. Az alapoktól kiindulva kellene elkezdeni a vi­tát.