Labdarúgás alulnézetből

A kilencvenes években a magyar foci látszólagos professzionalizálódáson ment keresztül. Hasonlóan más társadalmi és gazdasági területekhez, ezen a téren is tovább nőtt leszakadásunk a Nyugattól. A szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat be a nemzetközi futball vérkeringésébe.

Krausz Tamás az "Eszmélet " 42. számában megjelent vitaindító cikke abból az állításból indul ki,

"hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései."

Ez az állítás önmagában is indokolta, hogy a labdarúgás megoldhatatlannak tűnő mély válságának elemzése a sport-szakmai kérdések köréből a társadalompolitikai fórumok asztalára került. A vitaindítónak tökéletesen igaza van abban, hogy a rendszerváltás, amely a globalizálódó pénztőke számára a labdarúgásban is szabad utat eredményezett, tovább mélyítette a rendszerváltás küszöbére érkezett, szinte gyógyíthatatlan válságban szenvedő magyar labdarúgás katasztrofális helyzetét. Figyelembe véve, hogy a magyar labdarúgás gyorsuló ütemben megnyilvánuló ellehetetlenülése több, mint öt évtizedes folyamat következménye, pontosításra szorul az a politikai diagnózis, amely a labdarúgás válságát összekapcsolja a rendszerváltás kritikájával.

Az Eszmélet által szervezett kerekasztal vitában látszólag a bennfentesség álarcában veszek részt. Több, mint három évtizede vezetőségi tagja, egy éve tanár elnöke vagyok az 1897-ben alapított, az első magyarországi "football" bajnokságon résztvett csapatnak, a "Műegyetemi Atlétikai és Football Club" (MAFC) labdarúgó szakosztályának. Talán nincs a nemzetközi mezőnyben egyetlen olyan sporttársadalom sem, amelyben a vázolt kultúrtörténeti klub ilyen mértékben a labdarúgás perifériájára került volna. Ez a körülmény megengedi, hogy hozzászólásom a bennfentesség elfogultságától függetlenítve "outsider" legyen. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás méltatlanul elhanyagolt helyzete nem tekinthető közvetlen előidézőjének a hazai futball katasztrofális válságának. Ugyanakkor a diák-labdarúgással kapcsolatban tapasztalható szemlélettorzulás lehetőséget biztosít a futballválság anatómiájának megértéséhez. Megítélésem szerint a labdarúgás ezredfordulóra kiteljesedett katasztrofális válsága nem a labdarúgás megváltozott szerepköréből, hanem a sport társadalompolitikai hátterének "megerőszakolásából" fakad. Természetes jelenség az, amikor a társadalom szerkezetét tükröző politikai élet gyökeres változása "begyűrűzik" az arra élénken reagáló labdarúgás alrendszerébe. Ugyanakkor, mint azt a két világháború közötti példa igazolja, a labdarúgás struktúráját érintő gyökeres változást is lehet megrázkódtatás mentesen, evolutív módon biztosítani.

A Horthy rendszer labdarúgásra irányuló sportpolitikája tökéletesen idomult a keresztény középosztály kiváltságait megőrző, a társadalmi mobilitást fékező, a parlamenti polgári demokráciát mímelő jobboldali autokratikus politikai gyakorlathoz. A futball iránt megnyilvánuló tömegméretű érdeklődés a labdarúgást a politika el nem hanyagolható eszközévé kényszerítette. A magyarországi jobboldali kurzus konszolidációját követő másfél évtizedben a labdarúgás iránti politikai törekvések mellett az üzleti szempontok érvényesítésére fontos, de csak kiegészítő szerep hárult. Nem gyengíti a fenti állítást a nemzetközi labdarúgás élvonalában megjelenő professzionalizmus, amely közel öt évtizeddel előbb törte meg a többi sportágban tovább élő coubertini amatőr élsport egyeduralmát, a profi és amatőr labdarúgás békés szimbiózisát hozva létre. A vázolt szervezeti megoldás tökéletesen megfelelt a dolgozó osztályok társadalmi mobilitását korlátozó keresztény középosztály kiváltságait védelmező avítt politikai érdekeinek.

A labdarúgás iránt fizetőképes kereslet formájában realizálható jelentős méretű igény kielégítése, illetve a bevonható játékosállomány többségének szociális helyzete az "úri passzióból űzött sport" kategóriájából az egzisztenciát biztosító foglalkozás körébe emelte e sportágat. A vázolt szervezeti megoldás pontosan tükrözte a – baloldali munkásérdekeket és az ultra jobboldali populista nézeteket elutasító – polgárinak nem nevezhető ókonzervatív politika ízlésvilágát. Egyrészt egyetlen perspektívát és egzisztenciális kitörési lehetőséget biztosított a kulturális és oktatási kiváltságoktól elzárt dolgozó fiatalok számára. Másrészt a futball, átvéve a "panem et circensem" funkcióját, jelentős, kilátástalan helyzetben lévő rétegeket vont el a populista demagógiát alkalmazó ultra jobboldali politika vonzásköréből. A professzionalizmus megjelenését a labdarúgásban a profi és amatőr liga megszervezése reprezentálta. A harmincas évtizedben megvalósított átszervezés pozitívumát a napjainkban megismételt akció működésképtelensége minősíti. A professzionalizmus bevezetésének rendező elvei a következőkben foglalhatók össze:

  • a kialakult szerkezet sikeresen oldotta meg a labdarúgás önfinanszírozását;
  • a profi és amatőr státusú labdarúgók elkülönítését nem az egyesületek közti hierarchia, hanem a clubok keretében valósította meg;
  • legnagyobb pozitívuma az élsport rendkívül széleskörű utánpótlás forrásánakbiztosításában jelölhető meg.

a) A labdarúgásban szereplő reprezentatív profi clubok (Hungária, Ferencváros, Újpest, Kispest) illetve a többnyire a nagyobb városok egyesületei, mint a debreceni Bocskai, a kaposvári Somogy, a Nagyváradi AC, a Szegedi A. K. stb. játékosaik egy részét hivatásos labdarúgó státusra szerződtették.

A labdarúgás élvonalában megjelentek a hazai nagy és középvállalatok által üzemeltetett csapatok, mint például a csepeli WMFC, illetve a Gamma, amelyek vállalati álláslehetőséggel is hozzájárultak a játékos állományuk feltöltéséhez.

A két világháború közti munkaerőpiacon tapasztalható egzisztenciális létbizonytalanság az élvonalbeli labdarúgók számára vonzóvá tette a szolid, de nyugdíjas állást biztosító közüzemek labdarúgó csapatait. Így a negyvenes évtized egyik sikercsapata a Szolnoki MÁV, de megemlíthető az első osztályban szereplő Phőbusz (Újpesti Erőmű csapata), az Elektromos, a BESZKÁRT labdarúgó együttesei.

A harmincas évtized hazai profi labdarúgásának önfinanszírozási lehetősége a következőkkel jellemezhető:

  • mivel a nemzetközi méretű játékosáramlásra csak kivételesen, elvétve került sor, ezért a profi labdarúgók díjazása több nagyságrenddel múlta alul napjaink csillagászati magasságot elérő szerződtetési díjait;
  • a szervezés rugalmasságát igazolja, hogy nem volt kötelező a klub teljes játékos keretével profi szerződést kötni, lehetővé téve amatőr státusú labdarúgók szerepeltetését;
  • a labdarúgó üzletágnak a globalizációs pénztőke által történt felfedezése előtt a profi futball klub pénzügyi eredménye közvetlenül a mérkőzések jegybevételeiben realizálódott. Ez a mai értelemben elhanyagolható bevétel jelentősen haladta meg a labdarúgás viszonylag alacsony működési költségeit, megteremtve ezáltal az állami költségvetés támogatásától függetlenített labdarúgás önfinanszírozó képességét.

b) A játékosok alacsonyabb osztályból felsőbb osztályba irányuló egészséges áramlását elősegítette az a pragmatikus szervezési elv, amely a profi és amatőrök közti választóvonalat nem az egyesületek hierarchikus bajnoki osztálybesorolása alapján határozta meg. A profi klubok keretében fennmaradtak azok amatőr részlegei (MTK, FTC, UTE, WMTK), melyek játékosai – státusváltás illetve igazolás nélkül – szerepeltethetővé váltak klubjuk profi csapatában. Egyetlen megkötés volt, hogy a profi szerződéssel rendelkező játékosok az amatőr liga által szervezett bajnokságban nem vehettek részt. Megjegyzendő, hogy amíg a "Multinacionális Olimpiai Szuperholding" nem szakított totálisan az olimpiai mozgalom coubertini elvével, addig az olimpiai részvétel kizárólag a nemzeti amatőr futball-válogatottak részére volt biztosított.

c) A hazai labdarúgás katasztrofális helyzetét elemezve a legfontosabb tanulság a II. világháború előtti sportpolitika utánpótlást biztosító magatartásából vonható le. A Horthy rendszer avítt osztályszerkezete széleskörű társadalmi rétegek ifjúsága számára a futball által biztosította a szórakozás és az egzisztenciális kitörés lehetőségét. A profi illetve cégcsapatok játékos utánpótlását a grundok kimeríthetetlen forrását felszívó, amatőr alapon működő ún. nevelő egyesületek (UFC, SZAC, III. kerület stb.) közvetítették a labdarúgás élvonala számára. A rendkívül gazdag utánpótlás forrás ellenére a sportpolitika fontos feladatának tekintette az értelmiségi pályára készülő fiatalok labdarúgásának támogatását. Az egyetemi-főiskolai futball klubok jelentős szerepet játszottak az ország labdarúgásában. Ezen túl társadalmi és szakmai figyelemben részesültek a középiskolai diákok számára rendezett KISOK bajnokságok is.

d) A két világháború közötti korszak labdarúgással kapcsolatos értékelése nem lehet teljes a harmincas-negyvenes évtizedben bekövetkezett fordulat ismerete nélkül. A Fehér terror konszolidálására berendezkedett keresztény nemzeti konzervatív jobboldal a II. világháborút kirobbantó német fasizmus befolyása alá került. A magyarországi fasizálódási folyamat előtérbe kerülése a labdarúgás közvetlen "átpolitizálódásában" jelentkezett. Ennek kiváló példáját a szervezett vasmunkások által támogatott VASAS SC labdarúgó csapatának a bajnokság első osztályába kerülése szolgáltatta. A korlátozott anyagi lehetőséggel, illetve szerény tudású, ugyanakkor baloldali elkötelezettségű játékosállománnyal rendelkező lelkes kollektíva – a fasizálódási sportpolitika minden ármánykodása ellenére – alkalmasnak bizonyult a nála összehasonlíthatatlanul kedvezőbb anyagi feltételekkel és játékosállománnyal rendelkező élcsapatokkal szembeni helytállásra. A Vasas labdarúgó mérkőzései antifasiszta, háborúellenes politikai demonstrációkká váltak. Az 1944. március 19-ét követő német megszállás megmutatta a hazai fasiszta sportpolitika igazi arcát. Ez kinevezett kormánybiztos által a baloldali szakszervezeti csapat autonómiájának felszámolásában, nevének, klub színének megváltoztatásában realizálódott. A német fasizmussal kollaboráló magyar sportpolitika a zsidó "Endlösung" előjátékaként betiltotta a zsidó polgárság által favorizált Hungária (MTK) sport klubot.

A labdarúgás "szocialista átalakításának" paradoxona

A negyvenes-ötvenes évtized fordulóján végrehajtott, hatókörét tekintve totális, módszerében radikális voluntarista átszervezés nem kerülhette el a labdarúgás szervezetét sem. A hazai autokratikus sportpolitikának a bürokratikus centralizmus elvén alapuló államosítása – a többi sportegyesülethez hasonlóan – likvidálta a patinás egyetemi-főiskolai klubokat is, és az egyetem-főiskola mellé szervezett labdarúgó alapszervezeteket a HALADÁS névre hallgató "szervezeti falanszterbe" osztotta be. A futball struktúráját megerőszakoló beavatkozás számlájára két egymással ellentétes hatás írható. Amíg az egyik oldalon alkalmasnak bizonyult ez a struktúra az "arany csapat" megszervezésére, addig az amatőr labdarúgás szétverése révén megalapozta a labdarúgás évek múlva kifejlődött katasztrofális válságát.

A társadalom valamennyi szektorára kiterjedő erőltetett és uniformizált szocialista átszervezési politika a sportot, ezen belül a labdarúgást – a diktatúra jellegének megfelelően – a politika szolgálólányává silányította. Míg azonban a Rákosi-rendszer néhány éves tevékenysége a gazdaság, a társadalom szektorait súlyos válságba sodorta, addig a magyar sport az 1952. évi Helsinki olimpián, a magyar labdarúgás legendás "aranycsapata" pedig 1953-54 között érte el történetének legfényesebb diadalát. Az "aranycsapat" világraszóló eredményét a bürokratikus centralizmus alapján végrehajtott átszervezés tette lehetővé. Ennek legfontosabb jellemzői a következők:

  • a legfontosabb változtatást a totális államosításban lehet megjelölni. Ennek értelmében a labdarúgás irányítását az akkori ágazati minisztériumnak megfelelő Sport Minisztérium (OTSH) egyik részlegének hatáskörébe utalta. Ebben a militáns szervezetben Sebes Gusztávnak mint az OTSH elnökhelyettesének személyében összpontosult – a mai értelemben – az MLSZ elnökének, illetve az "aranycsapat" szövetségi kapitányának funkciója;
  • a sportirányítás másik lényeges vonását a labdarúgó csapatok illetve a labdarúgók szabad átigazolásának megszüntetésében lehet megjelölni. Így utasításos alapon jelölték ki a csapatok szervezeti hátterét és összeállítását. A korszak két legnagyobb egyesülete a Kispestből átalakított Budapesti Honvéd illetve az MTK-ból átalakított Bástya, amely az Államvédelmi Hatóság csapatának minősült, az UTE-ből átalakított Dózsa pedig a rendőrség csapata lett. Mindhárom egyesület játékosait honvéd, rendőr illetve államvédelmi tiszti rendfokozattal látták el. Arra is volt példa Orbán Viktor jelen elképzelését több évtizeddel megelőzve, hogy egyes csapatokat területileg is átcsoportosítottak. Így került a Kőbányai Dózsa Budapestről Pécsre, Pécsi Dózsa néven, illetve a Légi Erő csapata Szolnokra. A vas és acél országának megfelelően NB I-es minősítéshez jutott a Sztálinváros csapata, amely kezdetben Sztálinvárosi Építők, majd a vasmű felépítése után Dunaújvárosi Vasas névre keresztelődött. (Természetesen a sztálini személyi kultusz feltárása a Sztálinvárosi Vasast Dunaújvárosi Vasasra változtatta.)
  • A többi nagy csapat az ágazati minisztériumok finanszírozása alá került. Így a már említett Honvédelmi illetve Belügyminisztérium által üzemeltetett csapatokon kívül a Ferencvárosból Kinizsi névre átkeresztelt csapat az Élelmezési és Földművelésügyi Minisztérium, az MTK jogutódjának számító, első fázisban Bástya néven szereplő csapat Vörös Lobogó néven a Könnyűipari Minisztérium, a Vasas névre keresztelt csapatok a Kohó és Gépipari Minisztérium kereteibe kerültek. A minisztériumok a játékosok finanszírozását a felügyeletük alá tartozó szocialista nagyvállalatok útján biztosították.
  • Elsősorban a kiemelt "aranycsapat" és a két nagy reprezentatív csapatban szolgáló játékosok ösztönzését az akkor kiváltságosnak számító külföldi utakon való részvétel és győzelem esetén a vámszabályok elnéző kezeléséből származó jövedelmek jelentették.

Az 1954-es Labdarúgó világbajnokságon elért ezüstérem szétrobbantotta az "aranycsapat" töretlen fejlődésének lehetőségét. A csapat elvesztette a korábbi évek alatt szerzett kivételes presztízsét, s ezt az 1956-os események hatására történt tömeges disszidálás tette teljessé.

A válsághoz vezető "csúszda" kezdete

Az 1956 után bekövetkezett politikai illetve stílusváltás sportpolitikája a tartalom és forma konfliktusával jellemezhető. A patinás sportegyesületek (MTK, FTC) mellett az egyetemi-főiskolai sportklubok is visszakapták eredeti nevüket, egyesületi színüket és egyéb kellékeiket. Az egyetemi labdarúgás példájából levezetve ez a formai engedmény már nem tette lehetővé az 1949-ben Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokság extrém esetének megismétlését. Az FVB labdarúgó tornájának aranyérmét az a komplett aranycsapat nyerte, amelynek későbbi világhírét nem egyetemi tanulmányai alapozták meg.

A formai engedmények ellenére az 1945 után kialakult főiskolai labdarúgás helyzetében semmi nem változott. Az állami illetve szakszövetségek szemlélete egészen az Orbán-Deutsch-Mészöly triumvirátuséig bezárólag alkalmatlannak bizonyult a főiskolai labdarúgás kezelésére. Az egyetemi labdarúgó csapatok helyét – a futottak még közt – a hivatalos labdarúgás negyedik-ötödik vonalában jelölték ki. Az elmúlt négy évtizedben a szabályt erősítő kivételként néhány éven keresztül két "egyetemi" futball csapat szerepelt a labdarúgás élvonalában (a SZEAC az NB I-ben, a DEAC az NB II-ben). A két nevezett csapat finanszírozása, szerkezete tökéletesen megfelelt a többi élvonalbeli klub által képviselt szervezeti modellnek. De hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessen Szeged városára a tekintetben, hogy két egyeteme képes eltartani egy NB I-es foci csapatot, az egyesület nevében is "beolajosodott" és SZEOL néven folytatta tevékenységét.

Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy a hazai futball strukturális válságát a főiskolai labdarúgás bajnoki osztálybesorolásával kötöm össze. A főiskolai labdarúgás – ellentétben az atlétikával, úszással, kosárlabdával, vízipólóval stb. – egyetlen külföldi országban sem tartozik a futball élvonalába. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás a jól működő piaci koordinációban meghatározott funkciót tölt be. Ennek hiánya alkalmas a hazai labdarúgás súlyos strukturális ellentmondásának bemutatására. A vázolt feloldhatatlan strukturális ellentmondás néhány következtetés levonására ad lehetőséget.

A katasztrofális válság gyökerei a labdarúgás "szocialista átszervezésének" időszakára, ezen intézkedések következményeire vezethetők vissza. Ezek:

  • a labdarúgás monolit szerkezetének kialakítása, amely együtt szüntette meg a hazai futball professzionális és amatőr státusát;
  • a sportág hivatalos önfinanszírozásának modell rendszerű kiiktatása megteremtette a fekete gazdaság térnyerésének feltételét;
  • a játékos utánpótlás szervezett csatornáinak felszámolása.

Bár az ötvenes évtized első felében a labdarúgás gyökeres átszervezése lerakta a katasztrofális válság alapjait, az ideológiai szempontokat szolgáló totális sportpolitika a rendelkezésére álló pénzügyi lehetőségek, a kiváltságokat jelentő direkt szabályozó eszközök révén a magyar futball soha meg nem ismételhető aranykorát hozta létre. Ebből logikusan következik, hogy a csúcsról a szakadék felé vezető csúszda a kádári korszak már említett elvi tartalma és a fokozatos engedményeket tartalmazó forma inkonzisztenciájának terméke. A vázolt gyorsuló ütemű folyamat a következő jelenségekkel illusztrálható:

a) A labdarúgás kialakult – a profi illetve amatőr státust kiküszöbölő – uniformizált szerveződési elve a teljesítménykényszert negligáló "ösztönzés" létrejöttét eredményezte. Az országos sőt a területi bajnokság alacsonyabb osztályaiban résztvevő egyesületek álamatőrizmusa Puskás őrnagy elhíresült "kis pénz, kis foci" mondását, "kis foci, nagy pénz" magatartássá változtatta. A könnyebb ellenállás, párosulva a korábban kizárólag élsportolók alkotta kiváltságosok körének felhigulásával a labdarúgók alulról felfelé áramlását megfordította. A tendencia az első lépcsőben növelte a "rugalmasabb" gazdálkodást lehetővé tevő szövetkezeti szektorban üzemeltetett Spartacus illetve Vörös Meteor vonzerejét. Jól illusztrálja a vázolt jelenséget a pályafutása zenitjén álló többszörös válogatott Mátrai Sándor esete, aki az FTC-ből az alacsonyabb játékerőt illetve presztizst jelentő, de nagyobb jövedelmet biztosító egyesülethez kényszerült átigazolni.

b) A labdarúgás vázolt belső szervezeti deformálódása, kiegészülve a társadalmi-gazdasági fejlődés strukturális ellentmondásaival, szélesre tárta a kaput a feketegazdaság érvényesülése előtt. A labdarúgás gyökeres átalakításában kulcsszerep hárult az önfinanszírozást felváltó költségvetési finanszírozásnak. Az állami költségvetés mint forrás apadásának következtében a költségvetés-centrikus jövedelemáramlást fokozódó mértékben a kontroll nélküli feketegazdaság-típusú pénzmozgás egészítette ki. Ez a folyamat megerősítette a teljesítménykényszer nélkül működő labdarúgás mechanizmusát, kialakította a labdarúgás környékén tevékenykedő ügyeskedő "szakemberek" körét. A tendencia a hatvanas-hetvenes évtized "bunda botrányaiban" került felszínre.

c) A Kádár rendszernek az életszínvonal, életmód javítására, illetve a társadalmi mobilitás elősegítésére irányuló politikája megszüntette a grund-foci egyedüli vonzerejét. A társadalmi viszonyok változásához alkalmazkodó utánpótlás-modell kialakításának hiánya, a II. világháború előtt született utolsó generáció (Albert, Göröcs, Varga Zoltán, Bene stb.) kiöregedése következtében, a magyar labdarúgás elvesztette a korábban nagy számban megjelenő nemzetközi klasszisú futballista utánpótlását.

Rendszerváltás a válság körülményei közt

A Kádár-korszak felemás társadalompolitikai magatartása következtében a magyar labdarúgás a nemzetközi csúcsról a futballvilág perifériájára szorult. A rendszerváltás a nemzetközi presztízsétől megfosztott labdarúgást katasztrofálisan lerobbant állapotban találta, amely a vitaindító következő diagnózisának pontosítását igényli:

"A magyar futball kihelyezése a világpiacra, a "nyitás" valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett" (Krausz Tamás: Eszmélet 42. 164. oldal)

A globalizálódó pénztőke által felfedezett nemzetközi futballvilág felé nyitó hazai labdarúgás számára a rendszerváltás nem a katasztrófa kiváltó okát, hanem a már kialakult válság további elmélyülését jelentette. A szakmai, morális és pénzügyi válság okozta presztízsveszteség a magyar labdarúgás egészén túl a játékosok, edzők piaci értékét is devalválta. A rendszerváltás a magyar labdarúgás szerkezetét, finanszírozási rendszerét radikális mértékben változtatta meg. A KGST piac összeomlása a hazai labdarúgást fenntartó "szocialista nagyvállalatok" zömének megszüntetését illetve privatizálását eredményezte, s ezek labdarúgó szakosztályai (Csepel, Volán, DVTK, Videoton stb.) elvesztették működésük finanszírozási forrásait. Ugyanakkor a privatizált, de különösen a multinacionális vállalatok igazgatóságaiban a cégek nevét viselő labdarúgó csapatok működtetésére nincs hajlandóság.

Az állami költségvetés krónikus deficitje negatív módon befolyásolta a Honvédség illetve a Rendőrség által működtetett reprezentatív klubok (BP Honvéd, illetve Újpesti Dózsa) rendelkezésére álló pénzügyi kereteket.

A rendszerváltást követő súlyos recesszió különösen az alsóbb osztályú NB III-as illetve a területi bajnokságokban működő kis csapatok megszűnéséhez vezetett. A hazai labdarúgópályák jelentős része – néhány kivételtől eltekintve – tökéletesen elhasználódott, a nemzetközi mérkőzések megtartására alkalmatlan. Az ország futballpályái közül viszonylag sok kis csapat pályája lett a hazai ingatlanpiac áldozata. Összegezve tehát: az elmúlt tíz év negatív hatását az igazolt játékosok illetve pályák számának csökkenése jelzi.

A rendszerváltás során a csörgedező állami pénzforrások hirtelen elapadása a "professzionalizmus" bevezetésének kényszerét váltotta ki. Ennek lényege, hogy az állami pénzforrások dominanciájából s az ezt kiegészítő feketegazdaságból származó vegyes finanszírozás helyét a legalizált "magán" pénzügyi forrás dominanciája váltotta fel. Ennek menedzselése – a kivételektől eltekintve – ugyanazokra a labdarúgás körül "ügyeskedő szakemberekre" támaszkodott, akik korábban az antiprofesszionista nézeteikkel segítették elő a "zavarosban halászást". Ez a körülmény a korábbi évtizedek megváltó ígéretének ítélt professzionalizmus sajátos idomulását idézte elő a vezető elithez. Még a hazai rendszerváltás folyamatában is példátlan a futball szakmának az a negatívuma, amely a radikális átszervezés ellenére is stabilizálta a labdarúgás teljesítménykényszer nélküli mechanizmusát. A vázolt átszervezési folyamat kulcsmondata a "szponzor kerestetik" lett, mely törekvés típusai a következők:

a) Az átszervezett labdarúgás legkezdetlegesebb lenyúlási módszere a reklám ürügyén történő szponzorálás. A magyar futball nemzetközi megméretésben elért "homokzsák" funkciója, illetve a hazai közvélemény érdektelensége kizárja a szponzorálásnak a reklám funkciójával való összekapcsolását. Ez a legújabb kori finanszírozás olyan kompenzáció nélküli egyirányú pénzáramlási forma, ahol az adományozó saját presztízsét növelendő "baráti támogatást" nyújt a néhány évtizeddel korábban a nemzetközi labdarúgó piacon teljesítménye alapján jegyzett, ezáltal a médiák által "feltupírozott" labdarúgó személyiségeknek. Annak ellenére, hogy a hazai labdarúgóipar negatív teljesítménye alapján méltatlannak bizonyult reklámhordozó szerep betöltésére, mégis, a reklám alapú szponzorálás az átalakult pénzügyi mechanizmus tartós alapformájának bizonyult. A reklámhordozó jelleget illusztrálja a labdarúgó csapatok ragadványnevének gyakori változása, továbbá a játékosok meze mint "hirdetőtábla". A megváltozott pénzügyi mechanizmus módosította a futballvezetés szakmastruktúráját. Megjelent a színtéren a szakma legfontosabb pénzügyi feltételét biztosító pénzügyi menedzser réteg, melynek egyéni jövedelemszerzési érdekei meghatározó szerepet játszanak a teljesítménykényszer nélkül működő hazai futballipar stabilizálásában. Ez a meghatározó befolyás a kialakuló menedzser réteg sajátos összetételét hozta létre. A hazai labdarúgás kontroll nélküli, rendezetlen állapota mágnesként vonzotta a kétes manipulációkban rutint szerzett, többnyire a fejlett nyugati piacgazdaságokból hazatérő "honfitársainkat" és a hozzájuk csapodó, hazai talajon nevelkedett "osztap bender" típusú "vállalkozókat". Az így összegyűlt "money-maker" szakemberek befolyásuk érvényesítése érdekében koalícióba tömörültek nemzetközi sikereket felmutatni tudó sportolókból verbuválódott, a legmagasabb edzői képesítéssel rendelkező, illetve a nemzetközi és hazai élvonalban tapasztalatot szerzett sportvezetőkkel (pl.: Dr. Szívós, Szabó Bence, Dr. Páncsics, Dr. Bálint, Komora, Mészöly stb.).

b) A reklámorientált szponzorálás kezdetleges módszere a TV-sportközvetítés jogdíjának megszerzése útján került továbbfejlesztésre. Az így kialakított nagyüzemi módszer felfedezése és működtetése az Egyesült Államokból hazatelepült nagy organizátor, a Szaknévsor és a Szerencsejáték vállalkozó tulajdonosa, Bodnár úr nevéhez fűződik. A nagy fehér varázsló egy rendkívül "ügyes" szerződést kötött a korábbi MLSZ vezetőséggel, és külön kiemelten az általa preferált "Profi Labdarúgó Liga" vezetőivel. Bodnár úr színrelépése alapjában változtatta meg a magyar labdarúgás vezetési struktúráját. Nevezetesen a labdarúgó közvetítések jogdíjai által lenyúlható nagy összegek kerültek a labdarúgásirányítás centrumába. Ennek érdekében, ha a szükség úgy kívánta, lehetett a közvetítések lebonyolításában érdekelt MLSZ elnököt és elnökséget választani. A labdarúgó bajnokság első osztályában szereplő csapatok számát kizárólag "futball szakmai okokra hivatkozva" tizenhatról tizennyolcra emelni. (Bodnár úr eredeti javaslata húsz első osztályú csapat szerepeltetésére irányult.) Az így kialakított FUTBALL DUO KFT a "Profi Labdarúgó Ligán" keresztül befolyásolni tudta a bajnoki kiírások rendjét és a közvetítésre kerülő meccsek időpontját. A nagy üzlet ellenére a magyar labdarúgás helyzetére jellemző, hogy a nemzetek rangsorában megközelítette a 100. helyet. Mint ismeretes, a Jugoszláv-Magyar labdarúgó mérkőzés katasztrofális eredménye alapján 1998 februárjában Kovács Attilával az élen alakult át az új MLSZ vezetőség. Kovács Attila mint egy modern "Naszredin Hodzsa", a magyar fociban fellelhető amorális rendszer felszámolására törekedett. Így szinte természetes, hogy egyetlen tervét sem tudta megvalósítani, s alkalmassá vált az "Orbán-Deutsch-Mészöly" triumvirátus által meghirdetett progresszív irányú labdarúgó reformot akadályozó, ezért leváltandó szerepének eljátszására.

c) A reklámorientált finanszírozáson kívül megemlítendő az a törekvés, amely a labdarúgó létesítmények felszámolásán keresztül próbál jelentős jövedelemhez jutni. Ennek illusztrálására egyetlen példa, amely a magyar futball egyik nagy alakja, Dr. Bálint nevéhez fűződik. Dr. Bálint nagy manővere a népligeti Ganz-Mávag pálya ingatlanpiaci értékesítése.

d) A labdarúgás "humán erőforrást" kiszívó módszere lehetővé teszi a játékosok átigazolását elősegítő nemzetközi licenc, illetve kontroll nélküli menedzseri tevékenység elburjánzását. Így a klubok a játékosvásárláshoz szponzorok pénzügyi támogatását veszik igénybe. A többnyire feketegazdaságból származó pénzügyi támogatás fejében az adományozó megszerzi a labdarúgó viszonteladásából származó többletjövedelem egy részét. (Ennek illusztrálására egy példa az ún. "Mészöly-szindróma". A kiváló labdarúgómúlttal rendelkező edző szakmai támogatására egyik nagy tisztelője saját pénzéből egy 100 kg-os testsúlyhoz közelítő csatárt vásárolt, hozzájárulva ezzel egyik hazai élcsapatunk játékosgondjának megoldásához. A másik kirívó példa egy néhány hónapja feltűnt magyar-belga "lenyúló" szakértő, Pintér úr esete Komora Imrével.)

A vezető magyar klubok a bevételeik jelentős részét a játékosok külföldi eladásából szerzik. A legálisan engedélyezett játékosexport néhány évtizede indult el. Korábban, amikor ez a labdarúgás mai presztízsénél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételekkel rendelkező néhány válogatott játékosra korlátozódott, a játékosok szerepeltetése és árfolyama megfelelt a nemzetközi labdarúgópiac színvonalának. Ezzel szemben a magyar futball átalakuló mechanizmusában meghatározó szerephez jutó pénzügyi menedzser rétegnek elemi érdeke a kontroll nélküli játékosáramlás. A klubok többsége az üzemeltetés elemi feltételeit kizárólag játékosai eladásából tudja biztosítani, amely a magyar labdarúgó árfolyam szégyenteljes leértékelődéséhez, a játékosok kiszolgáltatottságához vezetett.

Összegezve: a szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat a nemzetközi futball vérkeringésébe. A tömeges játékos-kiárusítás kényszere tovább devalválja a magyar labdarúgás üzemeltetése szempontjából szerényen csörgedező pénzügyi forrásokat. A vázolt egymást erősítő ok-okozati összefüggések a válság irányába lefelé mozgó spiráleffektushoz hasonlíthatók, amely gátját képezi a nemzetközi és magyar labdarúgás színvonala közti szakadék csökkentésének.

Perspektíva az alagsorból

A hazai labdarúgás négy és fél évtizedes folyamatos mélyrepülés után a lejtő végállomására, a nemzetközi sereghajtó pozíciója révén "kritikus elágazási ponthoz" érkezett.

Felmerülhet, hogy a Futball Duó és más parazita finanszírozási mechanizmus működtette "profi" futball vegetálását érdemes-e költségvetési injekciókkal támogatni?

A válasz:

  • egyrészt azért nem, mert a magyar nemzetgazdaság adott külső és belső feltételrendszerében nincs olyan költségvetési forrás, amely alkalmas lenne a globalizált pénztőke által felfedezett nemzetközi futballipar és a hazai színvonala közötti szakadék csekély mértékű csökkentésére;
  • másrészt azért sem, mivel az "eredményeitől és nézőközönségétől függetlenített kvázi labdarúgóipar" fenntartásához olyan súlyos anyagi érdekek fűződnek, hogy működtetését a "nemzetközi szintű vállalkozóink" önmaguk is biztosítani képesek.

A költségvetési források csapjainak gondos elzárása nem rokonítható a – mindent legjobban tudó – tévériporter "Hagyjuk abba…" kezdetű bugyuta kifakadásával. A XX. század talán legnépszerűbb játékának mágikus hatása okán "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" a focit a magyar társadalomból kiiktatni nem lehet. A következő példákkal illusztrálom állításomat:

a) a magyar labdarúgás élvonalát képező ún. profi liga 18 csapata közül akad 3-4 olyan labdarúgó szakosztály (MTK, Dunaferr SE, Gázszer stb.), ahol az üzemeltetés a kultúrországok átlagos szintjén folyik. Az MTK közismert kivételes helyzetén túl a történelem fintora, hogy a vas és acél országának politikai stratégiája által, hatalmi eszközökkel konstruált és fenntartott Sztálinvárosi Építők, illetve Dunaújvárosi Kohász SE jogutódja, jelenleg a Dunaferr politikai támogatás hiányában éri el kiemelkedő sporteredményeit;

b) pozitív jelenségnek tartom a futball-amatőrizmus reinkarnálódását, amely a BLSZ bajnokság osztályaiban résztvevő csapatok közt kezd spontán módon terjedni. Csak a BLSZ II. osztályában az elmúlt 6-8 évben kb. 8-10 olyan labdarúgó szakosztály alakult, ahol a játékosok fizetik a szakosztály felmerülő összes működési költségeit.

c) A 103 éves MAFC labdarúgó szakosztályának működése jól igazolja az amatőr szemlélet reinkarnációját. A 15000 egyetemi hallgató, 1800 igazolt sportoló verseny- illetve tömegsport igényét huszonhárom szakosztállyal, tíz diák sportkörrel rendelkező klub próbálja kielégíteni. Az egyetemi versenysport illetve tömegsport intézményére szánt állami (egyetemi) támogatás összege (8 millió Ft) nem éri el a profi labdarúgó csapatoktól nagy gyakorisággal menesztett edzők belépési összegének 20-25%-át sem. Ez a minősíthetetlen költségvetési támogatás kizárólag az egyetemi sport működőképessége látszatának bizonyítására szolgál. Az elvárható intézményesített anyagi és erkölcsi támogatás hiánya a klub elnökségének mozgásterét szűkre szabja. Vagy megszünteti egyes szakosztályok (a MAFC esetében: kosárlabda, sí, torna, vívás stb.) tevékenységét, vagy a versenysport működtetésének látszatát fenntartva, takaréklángon, a szakosztályok "önfinanszírozó" képességére bízza a sporttevékenység folytatását.

A "lenni vagy nem lenni" költői kérdése a labdarúgó-szakosztály életben tartásával kapcsolatban is felmerült, annak ellenére, hogy az 1897-ben alakult MAFC nevében szereplő "F" betű a hazai futballt alapító klub nevét őrzi. A sporttörténeti hagyomány megőrzése az érzéketlen sportpolitika, illetve az állami, egyetemi gazdasági bürokrácia helyett a szakosztály egykor és jelenleg sportoló játékosai futball szeretetének és a klubhűségének köszönhető. Működési költségeinek finanszírozásában a labdarúgó szakosztály nem számíthat a tőkeerős pénzügyi intézmények illetve multinacionális vagy hazai tőkeerős vállalatok szponzorálására. Az anyagi támogatáson túl a klubhűség megnyilvánulása, hogy volt játékosaink aktív sporttevékenységüket a klub színeiben folytatják, egy részük az első és a tartalék csapatban. A 10-20 év előtti csapat játékosállománya MAFC Favorit néven 100%-osan a játékosok finanszírozásában működik. A versenyzők öntevékeny helytállását az alamizsnaszint alatti állami finanszírozáson túl a sporttevékenység alapfeltételét meghatározó sportpálya gond is nehezíti. Mint ismeretes, a MAFC és a BEAC sportpálya az EXPO áldozatává lett, ezért több, mint két teljes bajnoki szezonon át a szakosztály idegen pályán, albérletben, embertelen körülmények között kényszerült folytatni sporttevékenységét. Annak ellenére, hogy több százmillió Ft állt rendelkezésre a sportpálya helyreállítására, az egyetem gondnoki osztálya képtelen volt a kivitelezőt a pálya hibátlan átadására kötelezni. Ezért a felmerült pályabérleti díjtöbblet kizárólag a vétlen szakosztály saját kiadásait terheli. A már említett sportlétesítményt a Club ügyvezető alelnökének önkéntes segítségével sikerült vitatható állapotban 1999. szeptember 1-jén sportolási célra átadni. Azóta a létesítmény igénybevételének engedélyezése az egyetem gondnoki osztálya vezetőjének kizárólagos döntési kompetenciájába került.

A felsorolt méltatlan és mostoha körülmények ellenére a szakosztály működik, sportolási lehetőséget nyújt az egyetem rendkívül tehetséges hallgatóinak. Ez a pozitív teljesítmény kizárólag a Clubhoz hűséges, tanulmányaikat 10-20 éve végzett játékosok anyagi-erkölcsi támogatásának köszönhető. Kiemelésre méltó közülük a csapat volt játékosa, Dr. Simon János, a NIKE hazai képviselőjének a labdarúgók felszerelésében nyújtott támogatása. A felsoroltakon kívül, a hazai labdarúgás alapító szakosztályának fennmaradásában meghatározó szerep hárult Dózsa Attila edzőre, aki a csapat szakmai irányításán kívül a szakosztály technikai igazgatói, a mosodai tevékenységet is magában foglaló szertárosi feladatokat látja el – többségében társadalmi munkában.

Összegezve

Labdarúgásunk súlyos morális szakmai válsága ellenére néhány olyan biztató jelenség tapasztalható, amelyek a kibontakozás csíráját hordják magukban. Mindez felveti a politikai hatalom és a labdarúgás kapcsolatát. Az 1998-as kormány koalíció a labdarúgás kezelését tekintve megváltoztatta az "állam visszavonulásával" kapcsolatos korábban uralkodó filozófiát, abból kiindulva, hogy a társadalomfejlődés alapkérdéseit tükröző futball válságának megoldásában a politikai hatalomnak fontos feladata van. Ám ez a funkció nem a jelenleg kialakult parazita futball továbbélésének költségvetési injekciókkal történő támogatásával valósítható meg. Az ambiciózus miniszterelnök kormányzati filozófiájának torzulása a legjobban a futball területén nyilvánul meg. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a labdarúgás területén is érvényesíteni kívánja az ötvenes évek sajátosságának számító bürokratikus centralizmus elvét. Ennek érdekében megalakult a modern piacgazdaságok institucionális rendszerétől teljesen idegen Ifjúsági és Sport Minisztérium, amely a költségvetési válság körülményei közt jogosítványt szerzett a sport célú költségvetési pénzeszközök elosztására. A tervgazdálkodás idejétmúlt hagyománya köszön vissza a hat "kiemelt" szakszövetség preferált támogatásában, ami bevezetése pillanatában is komoly zavarokat okozott a hazai sporttársadalom reprezentánsainak körében. Ugyanígy minősíthető a futball átszervezését szolgáló bugyuta orbáni program is. A sport átszervezését a bürokratikus centralizmus jegyében vezénylő minisztérium a megfelelő költségvetési eszközök hiányában objektíve is alkalmatlan a "fennkölt" program megvalósítására. Ekkor még nem ejtettünk szót a frontparancsnok, Dr. Deutsch miniszter úr és apparátusa államigazgatási tapasztalatairól. Az ellentmondást reprezentálja az a koalíció, amely egyrészt az eszköz nélküli bürokratikus centralizmus politikusai másrészt a magyarországi parazita futball képviselői között megköttetett.

Nem látszik reménykeltő megoldásnak Dr. Torgyán társuralkodó "sikeres" expanziója, amely a nemzeti kincs funkcióját megtestesítő FTC elnöki székének megszerzésében reprezentálódott. A Dr. Torgyán-Dr. Szabadi által érvényesített kézi vezérlésű "piac orientált" filozófia mögött az a primitív elgondolás húzódik meg, hogy a nagy politikai befolyással bíró elnök pozitív szívóhatást gyakorol a tőkeerős vállalkozók szponzorálási szándékára a közpénzek egyidejű elherdálásával.

Végezetül megítélésem szerint az orbáni-torgyáni politika alapján nem valószínűsíthető a magyar futball megújulása. Szerencse az általános szerencsétlenségben, hogy a magyar futball nemzetközi összehasonlításban elért pozíciója már tovább nem süllyedhet. Ugyanakkor optimizmusra ad okot, hogy ez a foci az elmúlt évtizedek során oly sok megpróbáltatáson ment keresztül, hogy ezt is túl fogja élni.