A neves francia történész. Bloch írása a honfoglaló magyarokról és Szent Istvánról kimaradt A történelem védelmében c. magyar nyelvû kötetből, amely az eredetileg francia nyelvû Bloch-mûből számos részletet közölt. (Gondolat, Bp., 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.)

A francia történész La société féodale (A feudális társadalom) című monográfiájának ez a fejezete nem került be a Marc Bloch műveiből készült válogatásba (A történelem védelmében), Budapest, 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.

A hunokhoz hasonlóan, a magyarok is meglepetésszerűen jelentek meg Európában, és a középkori írók, akik túlságosan is jól megismerhették őket, már igen korán naiv megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a római írók nem említik őket. A magyarok korai történelme jóval zavarosabb a hunokénál, mivel a kínai források, amelyek korábbi időkre nyúlnak vissza, mint a nyugatiak, végigkövetik ugyan a “Hiung-Nu”-k útját, azonban a magyarokról nem ejtenek szót. Az bizonyos, hogy az új támadók is az ázsiai sztyeppék sajátos és jellegzetes nomád világához tartoztak, sokféle nyelvek kavalkádjában ugyan, ám környezetük hasonlósága miatt meglepően azonos életmódot folytattak: lótenyésztők és harcosok voltak, akik a kancáik tején és vadászatuk, halászatuk gyümölcsein éltek, természetes ellenségeként a területük peremén élő földművelő közösségeknek. A magyar nyelv alapszerkezetében a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, mai szólásmódjában egyes szibériai őslakók nyelvéhez áll legközelebb. Vándorlásai során azonban az eredeti etnikai törzs számos törökül beszélő csoporttal bővült, s részesült erős civilizációs hatásukból¹.

Már 833-ban találkozunk a magyarokkal, akiknek a neve ekkor bukkan fel először, amint az Azovi-tenger környékén élő letelepedett népeket – a kazár kaganátust valamint a bizánci telepeseket – zaklatták. Hamarosan már a Dnyeper-vonal elvágásával fenyegettek, amely ekkor rendkívül fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol az északi prémek, az orosz erdők méze és viasza, valamint a mindenfelől elhurcolt rabszolgák kerültek eladásra piacról piacra konstantinápolyi vagy ázsiai aranyért, áruért cserébe. A besenyők azonban, egy új horda, amely később indult útnak az Urál mögül, szüntelenül nyugtalanította a magyarokat. A dél felé vezető utat sikeresen zárta el előlük a bolgár birodalom, s a kényszerű visszavonuláskor egyik csoportjuk a keletebbre lévő sztyeppékre húzódott vissza, nagyobbik részük viszont 896 körül átkelt a Kárpátokon, hogy elfoglalja a Tisza és a közép-Duna menti síkságot.

Ez a hatalmas terület, amelyet oly gyakran dúltak fel a IV. század óta, hatalmas fehér folt volt a korabeli Európa térképén; a krónikás Prümi Regino “magányos” szóval jelöli, bár ezt nem kell szó szerint értenünk. A különféle népek, amelyeknek korábban fontos települései voltak itt, vagy amelyek átutazóban voltak, minden bizonnyal hagytak maguk után kisebb csoportokat. Az idők folyamán számos szláv törzs is letelepedett itt, települések azonban csak szórványosan maradtak fenn, ugyanis a magyarok érkezése után a földrajzi nomenklatúra, beleértve a folyókat is, majdnem teljes átalakuláson ment keresztül. Továbbá, miután Nagy Károly szétzúzta az avarok hatalmát, már nem volt semmilyen szilárdan szervezett hatalom, amely komolyabb ellenállást fejthetett volna ki a támadókkal szemben. Egyetlen ellenfelük néhány morva főnök volt, akiknek nem sokkal korábban sikerült a terület északnyugati sarkában egy viszonylag erős fejedelemséget létrehozniuk, amely ekkor már hivatalosan keresztény volt – ez volt az első próbálkozás egy tisztán szláv állam létrehozására. Ám a magyarok támadása 906-ban egyszer s mindenkorra megsemmisítette azt.

Ezután a magyarok történelme új fordulatot vett. Aligha nevezhetjük őket a továbbiakban nomádoknak a szó szoros értelmében, mivel ettől kezdve állandó településeik voltak a síkságon, amely ma is a nevüket viseli. Innen bandákba verődve támadták meg a környező országokat, de nem azért, hogy elfoglalják azokat. Egyetlen céljuk a rablás volt, és hogy zsákmánnyal megrakva térjenek haza. Simeon cár halála után, 927-ben a hanyatló bolgár birodalom megnyitotta az utat a bizánci Trákia felé, amelyet többször kifosztottak. A nyugat, amely sokkal kevésbé volt védett, különösen csábította a magyarokat, s már korán felfigyeltek rá.

Már 862-ben, amikor még át sem keltek a Kárpátokon, egy magyar sereg egészen a német határig nyomult előre. A harcosok közül sokan később részt vettek Arnulf német király szolgálatában a morvák elleni háborúban. 899-ben hordáik végigsöpörtek a Pó-síkságon, a következő évben pedig Bajorországon. Innentől kezdve alig telt el olyan év, amikor az itáliai és a németországi, később a gall monostorok évkönyvei nem jegyezték fel egyik vagy másik provinciáról, hogy: “a magyarok feldúlták azt”. Észak-Itáliát, Bajorországot és Svábföldet sanyargatták leginkább. Az Enns folyón túlra eső minden terület, ahol a Karolingok határőrséget állítottak fel és földeket különítettek el apátságaik számára, elhagyatottá vált. De a portyák jóval e határokon túlra is kiterjedtek. A magyar hadjáratok távolsága bárkinek a képzeletét zavarba hozná, ha nem venné figyelembe azt a tényt, hogy a magyarok a nyílt sztyeppéken hozzászoktak a hosszú pásztorutakhoz, amelyekre, bár jóval szűkebb keretek között, továbbra is sor került a dunai pusztákon. A sztyeppék gulyásainak – akik már ekkor részben rablók is voltak – nomádizmusa felkészülés volt a banditák nomád életvitelére. 906-ban támadtak először észak-keletre, azaz Szászország – hatalmas terület az Elba és a Középső-Rhône között – felé, amit később rendszeresen feldúltak. Itáliában egészen az Otrantóig jutottak. 917-ben a Vogézek erdőségén és a Saales szoroson keresztül eljutottak a Meurthe környéki gazdag apátságokhoz. Ekkortól kezdve Lotaringia és Észak-Gallia lett az egyik gyakori célpontjuk. Innen tovább merészkedtek Burgundia felé, egészen a Loire-tól délre eső vidékekig. Noha síkvidéki emberek voltak, ha úgy adódott, nem féltek az Alpokon való átkeléstől sem. 924-ben, Itáliából jövet, a hegyek adottságait fondorlatosan kihasználva rohanták meg Nîmes körzetét.

A szervezett seregekkel szembeni csatákat sem kerülték mindig el, bár az eredmény változó volt. Rendszerint azonban az országokon való gyors átszáguldást kedvelték: igazi barbárok voltak, akiket főnökeik ostorral hajtottak a csatákba, félelmetes harcosok, az oldaltámadások mesterei, könyörtelenek az üldözésben. Találékonyan menekültek meg a legnehezebb helyzetekből is, akár folyón kellett átkelniük, akár a velencei lagúnákon. Sietősen csónakokat készítettek bőrből vagy fából. Pihenőhelyeiken felverték sátraikat – amilyeneket a sztyeppei népek használnak, vagy elsáncolták magukat egy elhagyott apátságban, ahonnan megtámadhatták a környező vidéket. Ravasz barbárokként, a szükséges hírekkel előreküldött követeik révén ellátva – akik tárgyalások helyett inkább kémkedéssel voltak megbízva –, igen hamar átlátták a nyugati politika meglehetősen ügyetlen cseleit. Értesültek az interregnumokról, amelyek különösen kedveztek a portyáiknak, és profitáltak a keresztény hercegek közötti széthúzásokból is, hol az egyik, hol a másik szolgálatába állva.

Miként a banditák minden korban, néha a magyarok is pénzt követeltek a meghódított népektől életük fejében, néhányuktól pedig rendszeres adót hajtottak be: Bajorország és Szászország évekig volt kénytelen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak. E módszerek azonban aligha voltak keresztülvihetőek a Magyarországot határoló területeken kívül, máshol nemes egyszerűséggel raboltak és gyilkoltak. A szaracénekhez hasonlóan ritkán támadtak meg erődített városokat, ha mégis, többnyire kudarcot vallottak. Így jártak Kijev falai alatt még a Dnyeper környéki hadjárataik idején. Pavia volt az egyetlen fontos város, amit sikerült elfoglalniuk. Az elszigetelt falvak és a külvárosi vagy a városfalakon kívül álló apátságok különösen féltek tőlük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a magyarok szívesen szedtek foglyokat, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Előfordult, hogy az egész lakosságot lemészárolták, csupán a fiatal nők és kisfiúk életét kímélték meg – hogy kielégítsék szükségleteiket és vágyaikat, ám többnyire, hogy eladják őket. Attól sem riadtak vissza, hogy időnként a nyugati piacokon árulják őket, mint a barmokat, ahol nem minden vásárló volt finnyás az áru eredetét illetően. 954-ben egy, a Worms külvárosában elfogott, nemesi családból származó lányt kínáltak eladásra saját városában.² Ám többnyire a szerencsétleneket a Duna környékére hurcolták, hogy a görög kereskedőknek kínálják fel őket.

A magyar “kalandozások” vége

A magyar betörések idején, 955. augusztus 10-én Nagy Ottó, a keleti frankok királya, egy dél-németországi portyáról tudomást szerezvén, a Lech folyó partján megtámadta a hazafelé tartó magyar bandákat. Véres csatában diadalmaskodott felettük, s győzelmének híre otthonáig elért. A sors úgy rendelte, hogy ez a “kaland” legyen az utolsó. Bajorország határain az ellenségeskedés a továbbiakban határcsatározásokra korlátozódott. Hamarosan, karoling szokás szerint, Ottó újraszervezte a határőrséget. Két őrgrófságot hozott létre: egyiket az Alpokban, a Muron, a másikat északabbra, az Enns vonalán. Ez utóbbiból lett nem sokkal később a keleti határőrség, az Ostarrichi, amelyből Ausztria neve ered, s amely már a X. század végére magába foglalta a bécsi erdőket, majd a Lajtát és a Moravát a XI. század közepén.

Az őrgrófságok létrehozása Ottó kiváló taktikai érzékéről tanúskodott, hiszen morális hatása ellenére önmagában a Lech-mezei csata még nem tett volna pontot a portyák végére. A magyarok, akiknek a saját területét nem érintette a csata, messze nem szenvedtek akkora vereséget, mint például korábban az avarok Nagy Károlytól. Egyetlen seregük kudarca nem változtatta volna meg az életformájukat, hiszen szenvedtek már hasonló vereséget korábban is. Az igazság az, hogy 926-tól egyre ritkábban vállalkoztak hosszabb kalandokra, bár ezek jóval kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. 954-től abbamaradtak itáliai hadjárataik is, bár itt döntő ütközetre nem került sor. Délkeleten 960 után a trákiai portyákat szerény kalózakciók váltották fel. A hadjáratok megszűnésének okai minden bizonnyal mélyebben gyökereztek, azonban csak ekkor kerültek felszínre.

Az ősi hagyományokra épülő, hosszú fosztogató hadjáratok nem mindig voltak egyértelműen kifizetődőek. A hordák rémisztő pusztulást hagytak maguk után mindenütt, aligha volt lehetséges azonban, hogy hatalmas mennyiségű zsákmánnyal megrakodva térjenek haza. A rabszolgák, akik gyalog követték a harcosokat, lelassították mozgásukat, ráadásul nehezen lehetett megakadályozni a szökéseket. A források gyakran beszélnek menekülőkről: egyik esetben egy Reims környéki plébános szökéséről kapunk hírt, aki egészen a Berry-ig volt kénytelen követni elfogóit. Egy éjszaka megszökött, napokig bujkált a mocsarakban, s mire végül visszajutott a falujába, majd kibújt bőréből, hogy elmondhassa kalandjait.³ A korabeli silány útviszonyok mellett, ellenséges környezetben a kincsek szekerekkel történő elhordása jóval nehézkesebb és viszontagságosabb volt, mint például a vikingek esetében, akik akadálytalanul hajózhattak végig Európa folyóin. Ráadásul a letarolt szántóföldek gyakran nem biztosították a megfelelő abrakot a lovaik számára, a bizánci tábornokok ugyanis jól tudták, hogy “a legnagyobb akadály, amivel a magyarok háborúik során szembesültek, a legelők hiánya volt”⁴ . Útjaik során a magyar harcosoknak több csatát kellett megvívniuk, s még ha sikeresek voltak is, ezek a rajtaütések megtizedelték soraikat. Meg kellett küzdeniük a járványokkal is. 924-ben írt évkönyvének vége felé (amelyet napról napra jegyzett), Reimsi Flodoard lelkész örömmel jegyzi fel a frissen szerzett híreket, miszerint a Nîmes környékét fosztogatók többsége meghalt vérhasban. Ráadásul idővel megnőtt az erődített városok és várak száma, s így ellenőrizhetővé vált a lovasok számára egyedül kedvező nyílt terep. Végül, úgy 930-ra a kontinens gyakorlatilag megszabadult a vikingek rémálomszerű támadásaitól, így az uralkodók és előkelők szabad kezet kaptak a magyarokkal szembeni fellépésre és a hatékonyabb ellenállás megszervezésére. Ilyen szemszögből nézve az eseményeket, Ottó erőfeszítéseinek döntő fontossága nem annyira a Lech-mezei győzelemben, mint inkább az őrgrófságok létrehozásában rejlik.

Számos indok késztette tehát a magyarokat arra, hogy az egyre kevésbé jövedelmező, és egyre több életet követelő kalandjaikkal felhagyjanak. Mindazonáltal ezen indokok nem bizonyultak volna ilyen hatásosaknak, ha maga a magyar társadalom nem ment volna keresztül lényeges változáson.

Erről a változásról azonban a források szinte semmit sem mondanak. A magyarság is, miként sok más nemzet, csak a kereszténység felvétele és a latin kultúra elfogadása után kezdett évkönyvet vezetni. A benyomásunk mindenesetre az, hogy az állattenyésztés mellé lassacskán felzárkózott a mezőgazdaság is: a pásztorkodó közösségek nomadizmusa és a szilárd mezőgazdasági kultúra közötti életmód lassú átalakulásának vagyunk tanúi. 1147-ben Freisingi Ottó, bajorországi püspök, aki a keresztes hadjárat során érkezett Magyarországra, megfigyelhette a korabeli magyarság életmódját. Nádból (ritkábban fából) készült kunyhóikat a hideg évszakok során használták menedékként, “nyáron és ősszel sátrakban laktak”. Nem sokkal korábban egy arab földrajztudós hasonlót jegyzett fel az alsó-volgai bolgárok életmódjáról. A kisméretű falvak költöztethetőek voltak. Valamivel a kereszténység felvétele után, 1012 és 1015 között zsinati határozat született arról, hogy a falvak nem költözhetnek túl messze a templomuktól. Ellenkező esetben bírság fizetésére és visszaköltözésre voltak kötelezve⁵ .

A kiterjedt portyák megszűntek tehát. Afelől sincs kétségünk, hogy az aratásért érzett felelősség fontosabbá vált, mint a nagy nyári vándorutak, amiket viszont a rabló életmód megkövetelt. Lehetséges, hogy a beolvadó idegenek jóvoltából, azaz a nomádizmussal már régen felhagyó szláv törzsek, vagy a korai nyugati mezőgazdasági civilizációkból érkezett foglyok hatására, a magyarok életmódjában bekövetkezett változások összhangba kerültek a mélyreható politikai változásokkal.

Homályosan érzékeljük csak a korai magyarságnál a valódi vagy feltételezett vérrokonsággal összekötött kis közösségek fölött álló nagyobb, ám nem túl stabil csoportosulások létét. Bölcs Leó császár a következőket írja róluk: “mihelyst a csatának vége, ők nemzettségekbe (genh) és törzsekbe (julai) szóródnak szét”. Ez a szervezet sok hasonlóságot mutat a napjaink Mongóliájában találhatóhoz. Már akkoriban, amikor a magyarok még a Fekete-tengertől északra tartózkodtak, kísérlet történt arra, hogy a Kazár állam mintájára egy “hatalmas urat” (a latin és a görög források így nevezik) emeljenek a többi törzsfőnök fölé, s egy bizonyos Árpádot választottak fejedelemmé. Ettől kezdve, bár nem lenne pontos, ha egységesített államról beszélnénk, az Árpád dinasztia tartotta magát vezetésre rendeltnek. A X. század második felében, harc árán bár, de sikerült az egész nemzet felett elismertetniük uralmukat. Letelepedett lakosságot, vagy olyat, amely csak a meghatározott területen belül költözködött, könnyebb volt leigázni, mint a vándorló életmódot folytató nomádokat. A stabilizáció, úgy tűnik, 1001-re befejeződött, amikor Vajk herceg, Árpád leszármazottja, felvette a királyi címet⁶.

A nyugati királyságok és fejedelemségek mintájára, példájukat követve a fosztogató és kalandozó hordák viszonylag laza társulása szilárd, saját szülőhazájában gyökerező állammá alakult át. A legádázabb küzdelmek sem akadályozhatták meg a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét, amely során a fejlettebb kultúra befolyással bírt az elmaradottabbra.

A nyugati politikai intézmények befolyása mély hatásokkal járt, többek között megváltoztatta az emberek szemléletmódját. Mielőtt Vajk királlyá kiáltatta ki magát, a keresztségben már felvette az István nevet, amelyet az egyház megőrzött számára azáltal, hogy a szentjei közé emelte. Miként Kelet-Európa minden hatalmas vallási “senkiföldjéért”, Morvaországtól Bulgáriáig és Oroszországig, a pogány Magyarországért is először két térítő csoport versengett egymással, amelyek a kereszténység két nagy irányzatát képviselték: a bizáncit és a rómait. A magyar törzsfőket Konstantinápolyban keresztelték meg, s görög szertartású monostorok még a XI. században is működtek Magyarországon. De a bizánci missziók, amelyek túl messziről jöttek, arra voltak rendelve, hogy végül alulmaradjanak riválisukkal szemben.

A királyi házak közeledése egymás felé többnyire házasságokban nyilvánult meg. Magyarországon e kapcsolatfelvétel következtében az ország megtérítését a bajor papság végezte, különösképpen pedig Pilgrim püspök, aki 971 és 999 között volt passaui püspök. Székhelyéből olyan missziós érsekséget kívánt létrehozni, amely a magyarok számára ugyanazt a szerepet játszhatta volna, mint Magdeburg az Elbán túli szlávoknak, vagy Bréma a skandinávoknak. Sajnos azonban Magdeburggal és Brémával ellentétben Passau csupán egyszerű püspökség volt, egy a Salzburghoz tartozó egyházmegyék közül. Számított-e ez egyáltalán? Passau püspökei, akiknek egyházmegyéjét a VIII. században alapították, a római időktől kezdve a dunai Lorch erődben székelő püspökök utódainak tartották magukat. Engedve a kísértésnek, hiszen minden porcikájában erre vágyott, Pilgrim több hamis bullát adott ki, amelyben Lorch várát “Pannónia” érseki székhelyeként ismerte el. Már csak az ősi tartomány megalapítására volt szükség. A magyarországi “Pannónia” püspökségei Passau köré csoportosultak volna, amely elszakadva Salzburgtól, visszaszerezné állítólagos ősi méltóságát. Ám sem a pápák, sem a császárok nem adták áldásukat a tervre.

Ami pedig a magyar hercegeket illeti, még ha készek is voltak a keresztségre, erősen ellenálltak annak, hogy a német főpapságnak rendeljék alá magukat. Előnyben részesítették a cseh vagy akár a velencei papok által kinevezett misszionáriusokat, majd püspököket. Amikor pedig 1000 táján István létrehozta pápai jóváhagyással, állama papi hierarchiáját, azt saját érseke alá helyezte. A halála utáni hatalmi harcok sem veszélyeztették komolyabban művét, bár átmenetileg bizonyos pogány törzsfőnökök helyzete megerősödött. A felkent király és az érsek által támogatott kereszténység a korábbinál mélyebb vallási hátteret nyújtott, s ezáltal – Freisingi Ottó szavaival élve – a “scythiaiak” végső letelepedése azt eredményezte, hogy a korábbi idők félelmetes portyázó életmódja elveszett a szántóföldjeik és legelőik változatlan horizontjában. A szomszédos Németország uralkodóival továbbra is gyakoriak voltak a háborúk, ám ekkor már két szilárd állam királyai álltak egymással szemben⁷ .

Jegyzetek

¹ Valószínűleg a magyarság idegenek által használt elnevezése (pl. Hungarian) is török eredetű. Ez igaz lehet legalább egy elemére a “magyar” névnek is, amelyről egyre inkább úgy tűnik, hogy eredetileg csupán egyetlen törzsre alkalmazták.

² Lantbertus, Vita Heriberti, c. I in M.G.H., SS., IV, 741. old.

³ Flodoard, Annales, 937.

⁴ Leo, Tactica, XVIII, 62.

⁵ K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa, Breslau, n.d., 18–19 old.

⁶ A magyar királyság megalapításának némileg zavaros körülményeiről, cf. P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio, I, 1929, 153 et seq. old.

⁷ A “rendkívül feudális” Európa etnológiai térképének története itt nem érint minket közvetlenül. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy a magyarság megtelepedése a dunai síkságon a szláv blokk kettészakításával történt.