Marcel van der Linden 1952-ben született, jelenleg az amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti intézet (angol rövidítése: IISH), a vi­lág egyik legnagyobb társadalomtörténeti archívumának – itt őrzik Karl Marx és Friedrich Engels hagyatékát – kutatási igazgatója. Amikor 2009 szeptemberében Ausztriában René Kuczynski-díjal tüntették ki Workers of the World: Essays Towards a Global Labor History (A világ munkásai: a munka globális története; Leiden, Brill, 2008) című könyvéért, köszönő beszédében nem mulasztotta el megállapítani, hogy a munka globális történetírásának fejlődése a világ más részein, különösen az Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában működő történészek erőfeszítéseinek, az idevágó kutatások reneszánszának eredménye.

A munka globális történetének kutatása az ő segítségével szabadult meg világszerte a módszertani nacionalizmustól és az Európa-köz­pontúságtól. Vitát keltett a dolgozó osztály fogalmának általa adott értelmezése, amely jóval tágabb, mint a munkásosztály klasszikus mar­xista fogalma, s amelyet ő higgadt szilárdsággal védelmez, ám őszinte nyitottsággal a szellemi társai által kezdeményezett bíráló párbeszédre.

Marcel van der Linden a munka globális történetének és a baloldali radikális eszmék történetének szaktudósa – doktori disszertációjának tár­gyát a szovjet államról a nyugati marxizmuson belül folytatott viták adták -, szerzője egyebek között a Transnational Labour History: Explorations (A munka nemzetközi története: felfedezések, Aldershot, 2003), valamint a Western Marxism and the Soviet Union: A Survey of Critical Theories and Debates Since 1917 (A nyugati marxizmus és a Szovjetunió: az 1917 utáni kritikai elméletek és viták áttekintése, Leiden/Boston, 2007; kínai és koreai nyelvű kiadása előkészületben) címen megjelent műveknek is.

*

Hogyan alakult szellemi pályája, s mik vezették a munkásság globális történetének tanulmányozásához?

Végzettségem szerint szociológus vagyok. Azután a Szovjetunió osztálytermészetéről folytatott nyugati marxista viták történetéből dokto­ráltam. Felettébb érdekes, aktuális téma volt ez számomra – az időtájt a IV. Internacionáléhoz kötődtem. Az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején jártunk. Ehhez a kutatáshoz bejártam dolgozni az IISH-ba, kutakodtam Karl Marx sok-sok munkájában stb., így kezdtem érdeklőd­ni a társadalmi mozgalmak összehasonlító stúdiuma és a munkásság története iránt. Írtam ezt-azt a forradalmi szindikalizmusról, a kölcsönös segélyező egyletekről és egyebekről.

Intézetbeli kollégáimmal egyre inkább azon kezdtünk töprengeni, hogy miképpen kellene túllépnünk a szinte kizárólag csak a szervezett munka­erőre és az észak-atlanti térségre összpontosuló kutatásokon. 1999-ben Jan Lucassen kollégámmal együtt írtam egy cikket Prolegomena for a Global Labour History (Bevezető a munka globális történetéhez) címmel (Amsterdam, IISH, 1999), amelyben megpróbáltuk rendszerezni mindazt, amiről úgy véltük, hogy elengedhetetlen egy olyan vizsgálódás vázlatá­hoz, amelyet a munkásság globális történetének távlatát szem előtt tartva akarunk elvégezni. Igyekszünk folytatni ezt a munkát az Intézet kutatási részlegében dolgozó munkatársakkal, mintegy negyvenen vagyunk itt kutatók, s azt hiszem, ma mindannyian egyetértünk abban, hogy tanul­mányoznunk kell a kölcsönhatásokat, a hasonlóságokat a földkerekség összes különböző térségében. Könyvem, a Workers of the World (A világ munkásai) is ebbe a kutatási irányba illeszkedik.

Mit értsünk a munkásság globális történetén, hogyan mutatja be ezt a könyvében?

Több jelentése van. Nem egy elmélet – mint például Immanuel Wallerstein világrendszer-elmélete -, hanem egy bizonyos érdek- és érdeklődési kör, vizsgálódási terület. Először is, ez a kutatási terület azt föltételezi, hogy a világon minden kölcsönös kapcsolatokban létezik. Másodszor pedig az ilyen kutatásnak az az előfeltétele, hogy visszatekintsünk a világkapitalizmus kialakulására, vagy legalábbis az utolsó öt évszázadra. Nem összpontosítunk kizárólag a XIX. és XX. századra, ahogy hagyomá­nyosan tette a munkásmozgalom történetírása. A harmadik jellemzője a munkásság globális történetének az, hogy nemcsak a szabad munkára fordít figyelmet, hanem a nem-szabad munkára, a kényszermunkára, a rabszolgaságra is. Nem tekintjük a dolgozó osztályt szinte csak egyének együttesének, hanem tekintettel vagyunk minden társadalmi kapcsolatára, a migrációs folyamatokra, a munkafajták szerinti megoszlásra, a házimun­kára; ez mind-mind lényeges. Tehát jóval tágabb definícióval van dolgunk, mint amilyennel hagyományosan Európa és az Egyesült Államok törté­nészeinek, akik a szervezett munkásságra összpontosítják kutatásaikat.

A munkásság globális történetének ilyen fölfogásából kiindulva érezte szükségesnek azt, hogy valamilyen tágabb fogalmat használjon a munkásosztályra?

A bérmunkából kiindulva kezdtem vizsgálódni. Ámde beláttam, hogy amennyiben csakugyan globális távlatban akarunk dolgozni, akkor ennél sokkal inkább befogadóknak kell lennünk. Elsőül ide kell számítanunk az önfenntartáshoz szükséges munkát, amelyre az 1970-es évek feminista elméletei nyitották föl a szemünket, de szintén ide kell vonni a nem-sza­bad munka bizonyos formáit is, amilyen a merkantil (árukereskedelemre termelő) rab(szolga)munka. S világos, hogy a saját számlára végzett munkákat is, amelyek a bérmunka bújtatott formái. Tanulmányoznunk kell amellett számos átmeneti munkaformát, például a szabad munka és a merkantil rabszolgamunka közti átmeneti formákat, amilyenek Bra­zíliában fordulnak elő.

Ön a dolgozó osztály új fölfogását javasolja. Miben áll ez?

Ez egy igencsak tág fogalom. Vegyük a munkásosztály marxista fogalmát, ez két jellemzőn alapul: a szabad munkásnak nincs egyebe, csak a saját munkaereje, és „szabadon" válthat munkaadót. A dolgozó osztálynak a Workers of the World-ben (2008) általam javasolt fogal­ma mindenekelőtt azokra a munkaformákra összpontosít, amelyek merkantilizálhatók (árutermelésbe és – értékesítésbe bevonhatók). Ennélfogva a munka minden olyan formája, amely áruba bocsátható, és minden olyan formája, amely a fönntartásukat támogatja, amilyen a házimunka, hozzátartozik e nagy dolgozó osztály fogalmához.

A munkásosztály Karl Marx adta meghatározása szoros értelemben vett definíció, vagy valamilyen tendencia megjelölése volt?

Marx ingadozik a meghatározásban. A tőke első kötetében nagyon szűk meghatározását adja a munkásosztálynak, másutt kevésbé. Bizo­nyos helyeken például úgy utal a merkantil rabszolgaságra, mint ami nem a kapitalizmus része, csupán egy rendellenessége. S megmondja, miért: a rabszolga nem változó tőke, hanem állótőke. Máskor viszont a kapitalizmus részeként fogja föl Marx a rabszolgaságot. Ez ügyben nem mindig fogalmaz világosan. Azt hiszem, Marx tiszta és pontosan körülha­tárolt fogalomra törekedett, de olykor, miután egyre többet tudott például a rabszolgaságról, kevésbé érezte kielégítőnek a saját meghatározását.

Az ön meghatározásában a munkásosztály megnevezése: alávetett dolgozók. Hatással voltak erre a definícióra Antonio Gramsci munkái?

Úgy vélem, az alávetettség (szubalternitás) fogalma Gramsci mun­káiban – a Börtönfüzetekben – a hagyományos proletariátus más szó­használattal való jelölésére szolgál. A történetírás részeként is közismert a Subaltern Studies, amely Indiában keletkezett, és Gramsci tanulmá­nyaiból kiindulva gyökerezett meg, de a szegényparasztság kutatását is magában foglalva. Ennek tehát India a szülőhelye, s erősen kötődik egy olyan alávetett osztály fogalmához, amelyiknek szerepe van az indiai nemzeti függetlenségért vívott harcban. Úgy gondolom azonban, hogy ez a fogalom túlságosan tág az általam védelmezetthez képest. Bizo­nyos vonatkozásban középen állok: a proletariátus fogalmánál tágabbat szorgalmazok, de nem mondanám azt, hogy minden alsóbb néposztály (lower classes) beletartozik a dolgozó osztály fogalmába.

Milyen rétegek maradnak ki belőle?

Például az önfenntartásuk céljából földet művelő parasztok.

Miért?

Mert munkájuk nem árutermelő.

Az ön meghatározása igencsak kötődik ahhoz, amit „globális Dél" néven emlegetnek, ahol a munka és a munkásság túlnyomó többség­ben informális. A munkásság lehet informális, és mégis roppant módon koncentrálódhat, nemde?

Én úgy gondolom, hogy az informális szektor fogalma nem valami hasznos. Köztudomású, hogy Keith Hart találta ki az 1970-es években. Úgy vélem, az informális szektor sok különböző munkával kapcsolatos viszonylatok halmazát markolja egybe, amelyeket meg kell különböztetni egymástól.

Helyénvaló volna-e azt állítani, hogy könyve hajlamos szakszerve­zetekbe tömörülve láttatni az európai munkásosztályt, a Dél dolgozóit viszont épp ellenkezőleg?

Nem. A szakszervezetekhez világszerte mintegy 150 millió dolgozó tartozik, miközben a földkerekség dolgozó osztálya jelenleg körülbelül három milliárd fő. Ami azt jelenti, hogy a szervezett munkásság a világ dolgozóinak mintegy 5%-át tesz ki. Igaz ugyan, hogy a szakszervezeti tagság aránya Európában, például Skandináviában, jóval magasabb. Más nyugati országokban, így az Egyesült Államokban, jelenleg nagy­jából 8%-ra rúg. Vannak viszont fejlett tőkés országok, ahol a szakszer­vezeti tagság arányszáma nagyon alacsony. Ugyanakkor a globális Délen vannak olyan szektorok, amelyekben magas. Igaz viszont, hogy a munkával kapcsolatos törvénykezés Nyugat-Európában fejlettebb, mint más országokban.

Kínában és Indiában viszont igen magas fokú az ipar koncentrációja, nem?

De igen.

Mit ad hozzá a munkásság globális története az európai munkás­osztály, nevezetesen a szervezett munkásosztály történetének megér­téséhez? Németországban hétszázezren dolgoznak az autóiparban, és hetven százalékuk szakszervezeti tag.

Azt hiszem, lényegbevágó az olyan kontrasztnak a megértése, amilyen például a német és a brazil helyzet (vagy a globális Dél egyéb részeinek helyzete) között fönnáll. A dolgozó osztály szervezeteinek ereje Európában a XIX. és XX. század fordulója előtt és után kialakult saját­ságos erőviszonyok történeti eredménye. Például a dolgozók tömeges kivándorlása Európából a két Amerikába ebben az időben a munkabérek emelkedését tette lehetővé Európában, s ez kedvezett a munkáspártok megalakulásának és taglétszámuk növekedésének. Másrészt azon a szinten, amelyen kezdetét vette az európai iparosodás, a tőkeigényes­ség viszonylag alacsony volt, most azonban a globális Dél nagy részén, ahol a modern kapitalizmus növekedőben van, nem létezik a tömeges kivándorlás ilyen biztonsági szelepe. És megnőtt a tőkeintenzitás, ami azt jelenti, hogy kevesebb munkásra van szükség ugyanazon munka elvégzéséhez. Ebben az értelemben a világ nagy részén sokkal rosszab­bul áll a helyzet az éhbérért való dolgoztatást és a munkanélküliséget tekintve, mint Németországban. Úgy gondolom, hogy a globális távlatba helyezés segíthet megértenünk, például, azt a kérdést: miért ilyen magas a dolgozók szakszervezetbe tömörülésének szintje Németországban. De azt hiszem, nyilvánvaló, hogy szakszerűbb elemzés szükséges ehhez is.

Workers of the World című könyvében hivatkozik Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletére. Milyen befolyással volt ez a teória az ön írásaira?

Úgy vélem, Wallerstein elmélete jókora nagy előrelépést jelentett, mivel szisztematikusan ráirányította figyelmünket a világ különböző részei közti globális kapcsolatokra. De vannak gyöngéi ennek az elméletnek: az egyik ilyen a hagyományos strukturalizmusból ered, eszerint az égvilágon minden helynek megvan a maga megszabott szerepe, amitől nem sza­badulhat. Elmondták nekem, hogy Wallerstein pár évvel ezelőtt néhány egyetemi előadást tartott Indiában, ahol is azt találta mondani hallgatói­nak, hogy ne legyen nekik gondjuk a kapitalizmus megdöntésével, mert a kapitalizmust csakis a szívében lehet elpusztítani, márpedig a szíve nem Indiában ver. Másrészt pedig Wallerstein nem tulajdonít kellő fontosságot írásaiban a dolgozóknak és az osztályok harcának. Munkáiban kerestem és találtam olyasmit, ami gondolatébresztő volt számomra, de azt hiszem, ennek részletezése nem fér bele ebbe a mostani eszmefuttatásunkba.

Nem utal könyvében Lev Trockijnak az egyenlőtlen és kombinált fejlődéssel kapcsolatos elméletére, ami pedig, úgy tetszik, volt némi hatással önre.

Kétségtelenül. Ez igen fontos része a történelmi elemzésnek, mert rámutat, hogy lehetségesek ugrások a történelemben. Bizonyos tech­nológiát például át lehet ültetni a világ valamely meghatározott részére anélkül, hogy ennek a vidéknek át kellene esnie ugyanazokon a fejlődési szakaszokon, mint a többieknek. De ezekkel az átültetésekkel kapcsolat­ban ismerni kell még azt is, hogy milyen feltételek mellett vihetők végbe, mert az ilyesmi nem megy csak úgy automatikusan.

A szövetkezetekről írott fejezetben nagyon kritikusan tekint rájuk, s azt állítja, hogy ezek hajlamosak a kapitalizmusba való beolvadásra.

Az esetek többségében ezek a szövetkezetek elvesztik termelőszö­vetkezet-jellegüket, és tőkés vállalkozásokká alakulnak át, gazdával, tulajdonossal. De van rá lehetőség, hogy fönnmaradjanak, és fönntartsák többé-kevésbé demokratikus struktúrájukat. Nem könnyű ez, mert a dol­gozóknak be kell tartaniuk egy sor föltételt: állandóan foglalkozniuk kell a szövetkezet ügyeivel, korrekt módon kell gyakorolniuk az igazgatást, stb. Ez ritka, de azt hiszem, lehetséges. Nem mindenben vagyok ezt illetőn kritikus, mert a kapitalizmus határain belül a szövetkezet egyfajta próbája az önkormányzásnak, az önállóságnak. Ez esetben maradékta­lanul követem Marxot: a szövetkezetek nem hozzák el a szocializmust, de iskolájaként szolgálnak.

Hanyatlóban van a sztrájk, a dolgozók ellenállásának ez a formája?

Nem hiszem, hogy hanyatlóban volna. Attól függ, hogyan számítjuk a sztrájkok erősségét, a részvevők, a napok számát stb., és hogy az adato­kat mi módon elemezzük. Világos, hogy vannak tömegsztrájk-időszakok, máskor meg igencsak kevés a jelentős sztrájk, ilyen időszakokban inkább a föld alatt folyik az ellenállás. De éppen mert egyenlőtlen és kombinált a fejlődés, ilyenkor a világ más részein növekszik a sztrájkok száma. Roppant imponáló ma az osztályharc Kínában. Globális áttekintésben a sztrájkok nem fogyatkoznak, alighanem egyre fontosabbá lesznek, mert folytatódik a proletarizálódás folyamata.

Könyve bizonyos fokig arra a következtetésre fut ki, hogy a régi inter­nacionalizmus azért bukott meg, mert „nacionalista internacionalizmus" volt. Mit jelent ez?

Az én értelmezésemben az internacionalizmus fejlődése a dolgozók között szakaszosan ment végbe. A dolgozók közti szolidaritással kezdő­dött lokálisan – egy város dolgozói valamelyik országban szolidárisak egy másik város dolgozóival egy másik országban. Amikor bekövetke­zett a munkásmozgalom nacionalizálódása – nemzeti pártok, nemzeti szakszervezetek -, létrejött egyfajta nacionalista internacionalizmus. Az 1960-as évektől kezdve pedig a mozgalom fokozatosan elindult az inter­nacionalizmus új, nemzetek fölötti formáinak kialakítása felé, amilyenek a transznacionális szakszervezeti tanácsok a multinacionális cégekben, vagy az apartheid elleni szolidaritási sztrájkok az 1980-as években. Ám a szakszervezetek struktúrája nem alkalmazkodott ezekhez az új har­cokhoz, ezért az új internacionalizmus – az igazi, mert globális – majd változásokat kényszerít ki a szakszervezetekben.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Revista Outubro, 2012. augusztus 25.