A Kör közelmúltbeli kiadványa: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. /Szerkesztette: Szabó Tibor és Szécsi Gábor. MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, Budapest – Szeged, 1998/. Az alábbi ismertetőben ennek a friss kutatási eredményeket felvonultató kötetnek néhány írásából emelek ki interpretációkat – mintegy továbbgondolásra ajánlva. Ezt megelőzően azonban célszerű magáról a Szegedi Lukács Körről is pár szót szólni, elsősorban azok számára, akik nincsenek velük kontaktusban. (A hazai progresszív gondolkodás egyik gyengéje, hogy a különböző földrajzi területeken, más-más városokban, illetve diszciplinákban tevékenykedők közti kapcsolat szórványos, nem éri el egy hatékony szervezettség kívánatos mértékét. Ez persze nem a szegedieken múlott, akik erre többször is kísérletet tettek.)

A Kör 1979-ben jött létre Szabó Tibor és Karácsonyi Péter (azóta meghalt) kezdeményezésére. Első kiadványuk 1983-ban jelent meg /Tanulmányok a fiatal Lukácsról. MM, A filozófia időszerű kérdései, 56. kötet/. 1985-ben országos konferenciát szerveztek Lukács születésének századik évfordulójára. 1989-ben nemzetközi Lukács-szimpoziont tartottak. Ennek az anyaga látott napvilágot 1990-ben Miért Lukács? címmel. 1991-ben közös Gramsci–Lukács nemzetközi konferenciát szerveztek, amelynek fontosabb dokumentumai megtalálhatók az Ellenszélben. Gramsci és Lukács – ma /Szeged, 1993./ című kötetben, ez szintén a Kör kiadványa. 1994-es nemzetközi konferenciájuk anyaga a Lukács és a modernitás. Lukács az európai gondolkodás történetében /1996./ című kötetben olvasható. A Kör tevékenységének szerves része a más áramlatokra történő kitekintés. Ennek jegyében jelent meg Karikó Sándor szerkesztésében a Derrida Marx-szelleme /Gondolat – Szegedi Lukács Kör, Bp. – Szeged, 1997./ című kiadvány. Ezt követte időrendben az alábbiakban ismertetésre kerülő 1998-as kötet. Végezetül meg kell említeni az 1999. novemberi rendezvényüket, amelyet az MTA Lukács Archívumával közösen bonyolítottak le Lukács György – jelenidőben címmel. A Kör húszéves tevékenységét számtalan további tanulmány, vita, hazai és külföldi szakértőkkel folytatott eszmecsere jelzi, ezekre itt nincs mód kitérni. Az érdeklődő tájékozódhat a Kört részletesebben bemutató kiadványból: Szabó Tibor: A Szegedi Lukács Kör krónikája (1979–1999) /Szeged, 1999./.

Végezetül egy idézet az 1998-as kötet előszavából: “/…/ a Szegedi Lukács Kör szemben úszik a hordalékkal /…/” /5.p./ – írja Nyíri Kristóf.

*

A kötetben megjelent tanulmányok közös rendezőelve, hogy Lukács nézeteit szembesítik a versengő XX. századi irányzatok (egzisztencializmus, neopozitivizmus, instrumentalizmus, rendszerelmélet, más marxizmus-interpretációk, pragmatizmus, tudásszociológia, neotomizmus, hermeneutika, posztmodern stb.) felvetéseivel, és kritikailag értékeli a felkínált megoldásokat. Az összehasonlításban időnként Lukács marad alul, ami jelzi, hogy a kötet szerzői – minden esetleges rokonszenvük vagy érdeklődésük ellenére – igyekeznek eleget tenni az elfogulatlan tudományos objektivitás követelményeinek. (Kérdés, hogy ez maradéktalanul teljesíthető-e?)

A tanulmánygyűjtemény öt nagyobb egységre tagolódik. Mivel ismertetésem terjedelmi okokból nem térhet ki minden írásra, ezért itt megadom a nagyobb szerkezeti egységeken belüli azon dolgozatok szerzőjét és címét is, amelyekre később már nem utalok, de sokak által érdeklődésre tarthatnak számot. I. “Megélt” gondolkodás az európai filozófia tükrében. /Szabó Tibor : Lukács útja az egzisztencializmustól az egzisztencializmus kritikájáig. Szécsi Gábor : Realizmus és instrumentalizmus. Megjegyzések Lukács neopozitivizmus-kritikájához. Székely László: Lukács György és Bellarmino bíboros. Tóth I. János: Rendszerelmélet és a lukácsi természetfilozófia./ II. Irodalmi és esztétikai áramlatok sodrában. /Máté Zsuzsanna: A katarzisfelfogások komparatisztikai megközelítéséről. Tóth Tamás: Egy magyar gondolkodó az európai kultúráról./ III. Történelemről és társadalomról. /Lendvai L. Ferenc: Társadalomfilozófiai problémák a fiatal Lukácsnál. Adalékok a “Történelem és osztálytudat” problematikájához. Karikó Sándor : Kerülőutak Marxhoz és Marxtól./ IV. Adalékok az életrajzhoz. /Bendl Júlia: Lukács György németországi habilitációs próbálkozásairól./ V. Lukács fogadtatásához. /Demeter Tamás: Angolszász filozófiatörténeti Lukács-recepció. Faragó Péter : Lukács György recepciója a tudásszociológiában./

Lukács korai korszakára némi csapongás, eklekticizmus, a lét- és sorskérdések iránti vonzódás jellemző – írja tanulmányában Szabó Tibor. Úgy véli, Lukácsot joggal tekinthetjük az egyik első egzisztencialista filozófusnak, sőt, életfilozófusnak is. Figyelemre méltó párhuzamok vannak a fiatal Lukács problémafelvetései és Heidegger Lét és idő című művének válaszai közt. E párhuzamokra L. Goldmann hívta fel a figyelmet /Heidegger et Lukács, Paris, 1976./ Közismert a Nietzsche-hatás is, valamint a tragikus sorsproblémákat megfogalmazó dráma- és esszéirodalom iránti vonzódása a pályája kezdetén álló Lukácsnak. Mindezt magánéleti problémák, emberi veszteségek kísérik, erősítik. A személyiség autentikus létének kérdésessé válása szükségszerűen viszi az etikai érdeklődés felé. Az egész időszakot erős szubjektivitás dominálja. Ahogy azonban tágul Lukács érdeklődése a szociológiai problémák irányába (Weber, Simmel, Marx hatása), úgy szorul háttérbe az egyéni problematika, és a jellegzetesen egzisztencialista kérdésekről egyre inkább hallgat. (Megjegyzem, a “hallgatás” néha sajátos formákat öltött. Későbbi önéletrajzi visszatekintésében Lukács egyenesen tagadta, hogy rá Nietzsche valaha is hatott. “/…/ Schopenhauer és Nietzsche egyáltalán nem játszottak szerepet fejlődésemben /…” in: Lukács György: Curriculum vitae. Magvető, 1982. 272. p.)

A korai korszak ellenhatásaként – itt nem részletezhető társadalmi-történelmi fejlemények eredményeként is – Lukács mindennel szembefordul, ami számára a tágan értelmezett irracionalizmus fogalomkörébe sorolható. Szabó Tibor jelzi, hogy itt Lukács elfogadhatatlanul messzire ment, amikor sommás kritikájának egyrészt az egész avantgárd művészet, másrészt a racionális polgári szociológia áldozatául esett. E differenciálatlanság miatt Lukács számos húszas-negyvenes évekbeli megállapítása nem védhető. Ugyanakkor ez az az időszak, amikor fokozatosan küzdi magát előre egy olyan látásmód irányába, amely a szubjektív és objektív mozzanatok dialektikáját keresi. (Lásd különösen A fiatal Hegel című írását.) Lukács “/…/ egyre inkább önmagává válik, azzá a filozófussá, aki számára sem az elvont egyén, sem pedig a puszta objektivitás nem lehet az alap, hanem a kettő dialektikus kapcsolata. Mi éppen ebben látjuk Lukácsnak azt az eredetiségét, ami megkülönbözteti őt korának többi filozófusától.” / – írja Szabó Tibor, 18.p./

A II. világháború után Lukács a polgári filozófia szisztematikus bírálatát építi fel műveiben. Terítékre kerülnek a francia és német egzisztencializmus jeles képviselői is. /Lásd: A polgári filozófia válsága. Bp. 1949./ Lukács ekkor azt feltételezi, hogy az egzisztencializmus lesz a polgári értelmiség uralkodó szellemi áramlata. Módszertani bázisának a fenomenológiát tekinti. Sem a lényeglátás, sem a zárójelbe tétel fenomenológiai módszere nem elfogadható a számára, az erősen szubjektív kiindulópontot elutasítja. Sartre filozófiájával szemben rendkívül keményen lép fel. A “Nincsen”, a “Semmi” fogalmát úgy tekinti, mint a hanyatló kapitalizmus mítoszát. Szabó Tibor felhívja a figyelmet arra, hogy Lukács Sartre elleni bírálatát gyengíti néhány logikai-módszertani hiba, például az a feltevés, hogy az elidegenedés, a fetisizmus csak a kapitalizmus sajátja, ugyanakkor az ezt az elidegenedést leíró Sartre-ot nem akceptálja. Konfrontálódik Lukács a szabadság, választás, felelősség egzisztencialista értelmezésével is. Nem fogadja el annak túlfeszített individualizmusát, ugyanakkor saját gondolatrendszerébe beemeli az egyéni döntés fontosságát – bizonyos konkrét mozgástéren belül. Az egzisztencializmusnak megkülönböztette egy passzív, nihilista vonulatát (Schopenhauer, Heidegger), valamint egy aktivista változatát (Nietzsche, Sartre). Az aktivista változatban felsejlenek a szabadság társadalmi vonatkozásai – mindenekelőtt Sartre-nál. Lukács ekkor nem tudja (nem akarja?) jóindulatúan kiaknázni az ebben rejlő interpretációs lehetőséget. Szabó Tibor ezt írja ezzel kapcsolatban: “A magyar filozófus nem érti meg, vagy nem akarja érteni, hogy az akkor uralkodó marxizmus-leninizmussal, s még inkább a sztálinizmussal szemben, amely mindent az abszolút determinizmusra, a szükségszerűségre épített, Sartre szubjektivitás-koncepciója bizonyos mértékig teljesen jogosult volt, hiszen felhívta a figyelmet az ember-problematikára. Lukács úgy vélte, hogy ha ő olvasta /…/ a fiatal Marxnál az egyes egyénről, a konkrét emberről szóló megjegyzéseket, akkor az már hangsúlyt is kapott a marxizmusban.” Ez azonban illúzió – mondja Szabó Tibor /24-25.p./ teljes joggal. Úgy gondolom, hasonló önámítások – akármi volt is eredetileg a motivációjuk – rendkívül sokat ártottak az ötvenes-nyolcvanas évek marxizmusának, és rontották versenyképes fennmaradási esélyeit az ezredfordulóra. A mai marxisták egy része mentegetőzésbe, elhatárolódásba, tisztázásba stb. bonyolódik, energiái jelentős részét leköti a múlttal való birkózás, és nincs ereje új, szabad nyelven progresszív, megvitatható alternatívákat előterjeszteni. Ha erre a metamorfózisra nem lesz képes az irányzat, akkor “csak” társadalomtörténeti emlék marad, de nincs jövője.

Visszatérve Lukácsra, úgy ítélte meg (később is), hogy a marxizmus és az egzisztencializmus nem “dolgozható egybe”, hanem választani kell. Amikor Sartre a desztalinizáció időszakában A dialektikus ész kritikájá-ban felvetette a két áramlat összebékíthetőségét, Lukács továbbra is elutasító maradt. Annak ellenére, hogy felfogásuk számos ponton közeledett.

A kései Ontológia megismétli Lukácsnak az egzisztencializmussal mint irányzattal kapcsolatos elutasító véleményét. Ugyanakkor az Ontológia Szisztematikus fejezeteiben “/…/ számos olyan megfontolást is lehet találni (különösen az eszmei mozzanat és a szubjektív faktor elemzésekor), amelyek az egzisztencialista filozófia által felvetett kérdéseknek Lukács gondolatvilágába való sajátos beépítését jelzik.” – írja Szabó Tibor /33.p./.

Szécsi Gábor tanulmánya az Ontológia neopozitivizmus-kritikáját elemzi. Kimutatja, hogy Lukács bírálatának céltáblája a neopozitivizmuson belüli realizmus két változatának sajátos keveréke, valamint hogy ezek egyike (a tudományos realizmus) Lukács saját felfogásába is szervesen beépült.

Lukács neopozitivizmus-képe az ontológiával kapcsolatos érvek és ellenérvek széles tablóját adja. Az ellenérvek közt kitüntetett helye van a logikai pozitivizmus argumentumainak, empirista és instrumentalista beállítódásának. Felőlük nézve egy tapasztalaton túlmenő ontológiának nincs létjogosultsága – legalábbis tudományos értelemben. A húszas évek második felétől az irányzat képviselői egyre határozottabban törtek arra, hogy a hagyományos filozófiai-ontológiai problémákat eliminálják, és a filozófiát az általuk terméketlennek ítélt irányzatos vitáktól megtisztítsák. Társadalmi értelemben pedig egyetemes racionalizálódást feltételeztek, ami a konfliktusokat feloldja. A Bécsi Kör (Schlick, Carnap, Hahn, Neurath és mások) logikai pozitivizmusa tehát az egész filozófia radikális megújítására tört. Lukács úgy vélte, hogy itt egy általános kortendencia részeként a tények manipulálása történik, mivel ismeretelméleti alapon próbálják az ontológia lehetőségét kiiktatni. Szécsi szerint a kortendencia részeként – és elsősorban így – felfogott neopozitivizmus Lukács elemzését számos ponton felületessé tette. Hiányzik az irányzat filozófiatörténeti nyomonkövetése. Az “/…/ instrumentalizmus csak a logikai pozitivizmus történetének egy kései korszakában vált explicitté, és akkor is csak bizonyos problémakörök kapcsán.” /39.p./

Lukács kritikája elsősorban R. Carnap két munkájára hivatkozik (Der logische Aufbau der Welt /1928/, illetve Foundations of Logic and Mathematics /1939/), de ezek Carnap két eltérő korszakának dokumentumai, bizonyos értelemben két eltérő realizmus-felfogást tükröznek. Lukács ezeket az eltéréseket elhanyagolja. Carnap korai korszakában erőteljesen empirista, ami a verifikálhatóság, fizikalizmus és az “egységes tudomány” elvének megfogalmazásához vezetik. Ebben a felfogásban a tudományosan érvényes kijelentéseket logikailag vissza kell tudni vezetni elemi megfigyelési mondatok véges és ellentmondásmentes osztályára. Ez a fenomenalizmus Carnapnál módszertani jellegű és nem ontológiai. Az egyén szubjektív, fenomenális nyelvi kijelentései lefordítandók (lefordíthatók) interszubjektív fizikai nyelvre, amely a személy állapotáról tudósít. Ez már alapja lehet közös tudományos tapasztalatoknak, megfigyeléseknek. Itt lényegében egy behaviorista pszichológiai mozzanatról van szó – amire Lukács is felhívja a figyelmet. Szécsi az eddigiek alapján leszögezi: “/…/ Carnap módszertani fenomenalizmusa, illetve az azt kiegészítő fizikalizmusa egy a megismerőtől függetlenül létező valóság megismerésének lehetséges módjaira vonatkozó koncepció.” /42.p./ Ez a realizmus az igazság fogalmát a természettudomány (fizika) és a matematika számára foglalja le. Scientista felfogásának hátterében egy dichotóm világkép (an sich valóság és megismerő szubjektum kettőssége) húzódik meg. Ebből az igazság korrespondencia-elmélete adódik, illetve az, hogy egy teória tudományosságát annak sikeres alkalmazhatósága valószínűsíti, és végső soron csak egy igaz leírás lehetséges.

A harmincas évek végére Carnap felfogása – elsősorban az amerikai pragmatista irányzat hatására – instrumentalista árnyalatot ölt. Ebben az összefüggésben merül fel az absztrakt entitások ontológiai státusának kérdése. Carnap szerint az absztrakciók a tudományos nyelv legitim eszközei – anélkül, hogy ezzel ontológiailag is el kellene fogadnunk (vagy el kellene vetnünk) azokat. “Carnap instrumentalista állásfoglalásának motivációja tehát világos: megmaradni a realizmus álláspontján úgy, hogy egy platonista ontológiának még a látszata is elkerülhető legyen.” – összegzi Szécsi /46.p./.

Lukács ezt a kései instrumentalizmust úgy bírálja, mintha az az egész neopozitivizmusra jellemző lenne, és mintha nem lennének saját felfogásának és a tudományos realizmusnak közös ismeretelméleti megfontolásai (pl. korrespondencia, egy igaz leírás stb.). Mintha Lukács a kritika hevében igyekezne eltüntetni saját felfogása és a neopozitivizmus bizonyos tendenciái kompromittáló hasonlóságát – sugallja Szécsi. “/…/ A társadalmi lét ontológiájáról oldalain körvonalazott marxista episztemológia az ismeretelméleti realizmus egyik, a neopozitivizmus tudományos realizmusával rokon változatának jegyében fogant. E realizmus legfontosabb tétele pedig, hogy a megismerendő an sich valóság a megismerő tudattól független dolgok összességéből áll.” /51.p./ Lényeges különbség viszont, hogy a neopozitivizmus ontológiaellenességével szemben Lukács szükségesnek és lehetségesnek tart egy ontológiát – amelyben az absztrakt entitások is reális létezéssel bírnak. Magam úgy látom, hogy Lukács felfogása és a neopozitivizmus bármelyik változata közti különbségek mind ontológiailag, mind gnoszeológiailag sokkal élesebbek, mint azt Szécsi tanulmánya sejteti. E különbségek azonban más (a tanulmányban nem tárgyalt) dimenziók mentén jobban megragadhatók. A vizsgált összefüggésben ugyanakkor Szécsi felvetése releváns és színvonalas.

Szinte folytatása az előbbi ismeretelméleti fejtegetésnek Székely László elemzése, amely Lukács természettudományokról alkotott felfogását világítja át. A fő gondolatmenet mentén Székely néhány olyan általános megállapítást is tesz az Ontológiáról, amely a tanulmány összterjedelméhez képest csekély, ám mondandóját tekintve van olyan súlyos, mint a természettudományos problematika taglalása. Ezek közül utalok néhányra. Székely – másokhoz hasonlóan – úgy véli, hogy az Ontológia az utolsó nagy, patetikus filozófiai törekvések egyike volt, amely még hitt a “nagy elmélet” lehetőségében. E pátosz mára elavult. Az Ontológia megszületésének időszaka volt az utolsó, amikor még hinni lehetett egy “emberarcú” demokratikus szocializmus megszületésében. Ez a vállalkozás – és vele Lukács ontológiája is – szükségszerűen kudarcot vallott. (Székely nem fejti ki, miben állt e szükségszerűség.) Lukács munkája tehát inkább az “illuzórikus jövő elillanásának” dokumentuma. Az a felvilágosodásig visszavezethető meggyőződés motiválja, hogy a társadalmi lét mozgásdinamikája az emberi szabadság kiteljesedése felé tart, és ennek konkrét formája a kommunizmus (a felvilágosodás korában természetesen az “ész társadalma”).

Mivel az Ontológia egy etika előkészületeit szolgálta, Székely felveti a klasszikus kérdést: vezethet-e út a tényektől az erkölcsi értékekig? Lukács erre igenlő választ adott. A tény-érték problematika mérhetetlenül kitágul, ha tudomásul vesszük, hogy az ember egy átfogó kozmosz része. Ekkor a természetontológia és a társadalomontológia egymást feltételezi és bizonyos pontokon szükségszerűen összefonódik. Klasszikus schellingi kör – mondja Székely. Lukács a munkafogalommal próbálja áttörni e kört, miközben lényegében egy a felvilágosodás korára visszavezethető természetfelfogással dolgozik. “Azaz e munkafogalomban a munkát végző ember a szükségszerűségek cél, értelem és szabadság nélküli kozmoszával áll szemben, mint a célt, az értelmet és a szabadságot egyedül hordozó lény, s visz a maga szempontjából értelmet és szabadságot a szükségszerűségek e birodalmába.” /58–59.p./ – írja Székely. Mivel a munkateleológia előfeltételez egy természetontológiát amelybe beágyazható, és amelyről leszakítható, ezt a természetontológiai státust Lukácsnál – tudományosság-felfogásával összhangban – a pozitivista jellegű természettudomány tölti be. (Miközben Lukács explicit módon bírálja a pozitivista ismeretelméletet!) Ezzel az Ontológiában implicit módszertani feszültségek keletkeznek. Székely felveti, hogy a természetontológiai rangra emelt természettudomány, a munkateleológia és a történelemfilozófia ilyetén összekapcsolása Lukácsnál azt eredményezi, hogy “/…/ a jelzett történelemfilozófiai illúzió immáron az egyetemes kozmológiai mitológiában nyer támaszt: eszerint a kozmosz működése, történései, ‘levése’ eleve egyfajta, az ember irányába mutató kibontakozás, amelyet itt még ugyan a differenciálódás, a komplexitás, a magasabb ‘mozgásformák’ irányába tendáló fejlődés etikailag semleges, ám közvetve – mint a szabadság lehetőségét hordozó emberi lét előkészítései – mégiscsak etikai tartalommal bíró kategóriái jellemeznek.” /60–61. p./ (Itt utalás történik Teilhard de Chardin hasonló megoldására.) Úgy vélem, Székely itt túlfeszíti az értelmezést, és olyasmit tulajdonít a lukácsi ontológiának, ami – szándék szerint – nincs benne. Ez csak úgy tehető meg, ha éppen a mozgásforma-különbségektől vonatkoztatunk el, illetve ha negligáljuk Lukács számos közvetítő, illetve korlátozó kategóriáját (pl. a Kanttól hivatkozott “célnélküli célszerűség” fogalmát stb.). Más kérdés persze, hogy a természettudomány mennyiben emelhető ontológiai státusra (mikor, melyik, és mely irányzatok eredményei? stb.). Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy Székely László egy korábbi dolgozatában (“Lukács György a természettudományos megismeréseszményről”, in: Miért Lukács? A szegedi Lukács-szimpozion anyaga. 1990.) igen jó összehasonlító elemzését adja a Történelem és osztálytudat, valamint az Ontológia eltérő természettudomány-felfogásának.

Székely mostani dolgozatának igazi értékét az a rekonstrukció adja, amely feltárja a Bellarmino bíboros korára jellemző (Galilei!) egyházi és tudományos interpretációk és viták mélyrétegét, valamint az ezt megelőző természettudományos hipotézisek karakterét. E vonatkozásban igen árnyalt és érdekes elemzést nyújt. A Lukácsra ezzel kapcsolatban átvitt következtetések azonban nem mindig meggyőzőek, néhol inkább analógiásak.

A természetfilozófiai problematikát viszi tovább Tóth I. János írása is, amely e vonatkozásban hasonlítja össze Lukács és I. Prigogine rendszerét. (Az utóbbit lásd: I. Prigogine – I. Stengers: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa. Akadémiai, Bp. 1995.) Egyébként Tóth elemzésének is megvan az “előzménye” a korábban említett Miért Lukács? kötetben, lásd: Lukács irreverzibilitás kategóriája a természettudományok tükrében. Mindkét írásban központi helyet foglal el a termodinamika II. főtételének értelmezhetősége az élővilágban, illetve a fejlődés kontra hanyatlás, romlás jelentése ugyane szférában.

Lendvai L. Ferenc – eredetileg 1985-ös hamburgi – előadása a Történelem és osztálytudat problematikájára koncentrál. Előzetesen leszögezi: “Nem hiszem, hogy Lukács korai marxista és későbbi marxista korszakai között akár csak olyan éles határt lehetne húzni, mint Kant ‘kritika előtti’ és ‘kritikai’ korszaka vagy Fichte jénai és berlini korszakai között, fejlődésében inkább a diszkontinuitásnak és kontinuitásnak olyasfajta egységét láthatjuk, mint amilyen Hegel vagy Marx fejlődését jellemzi.” /172. p./ Lukács maga ugyan többször is bírálattal illette korábbi művét, ám ez nem mindig meggyőző. Lendvai úgy véli például, hogy bár a korai mű nem tárgyalja explicit módon a társadalom–természet viszonyt, de nem is mond ellent annak. Sőt, az, hogy a természet bizonyos értelemben maga is társadalmi kategória, megfelel Marx álláspontjának. Összetettebb a helyzet az elidegenedés (Entfremdung), eldologiasodás (Verdinglichung), eltárgyiasulás (Vergegenständlichung) kategória-használattal. Lendvai úgy véli, hogy Lukács mindig is szinonímaként használta a tárgy (Gegenstand) és a dolog (Ding) kategóriáját, erre vezethető vissza a Történelem és osztálytudat pongyola szóhasználata, a jelentéstartalom azonban nem kétséges.

Vannak azonban Lukács korai írásának ennél súlyosabb “igazi” problémái. “/…/ valóban helyesen jellemzik-e a Történelem és osztálytudat tanulmányai a történelmi mozgást, ami egyenértékű azzal /…/, hogy valóban a történelem objektuma volt-e a proletariátus, s hogy valóban képes-e /…/ a történelem szubjektumává lenni?” /175. p./ – kérdezi Lendvai. Ismeretes, hogy a századforduló után R. Luxemburg (1913) újraértelmezte A tőke szövegéből kibontakozó tőkefelhalmozási és elnyomorodási tendenciákat. Feltételezett a tőke létéhez egy állandóan felbomlasztható nemkapitalista környezetet, tulajdonképpen ennek egyik ága a későbbi ún. “harmadik világ”. (Mai ismereteink alapján hozzátehetem, hogy Közép-Kelet Európa újrakapitalizálása ebből a szempontból is értelmezhető ugyan, de jómagam úgy vélem, hogy a tőkeakkumulációnak nem szükségszerű – csak megkönnyítő – feltétele a nemkapitalista társadalmi környezet.) Mindenesetre Lukács elfogadta a luxemburgi értelmezést, és azt mintegy kiegészítette az emberi viszonylatrendszerek eldologiasodásának gondolatával. Hol van ennek határa, és történelmi “objektum”-e a proletariátus – kérdezi újfent Lendvai. Az utóbbi kérdésre a válasz: igen, amennyiben a teleologikus elit és a végrehajtó, zömmel fizikai munka szétvált. E szétválásra reflektálnak Marx, Nietzsche, Marcuse (őket idézi itt Lendvai), és számosan mások is. Ezt a vonalat képviseli Lukács is. Lukácsnál az eldologiasodás megszüntetése és az áruviszony megszüntetése ugyanaz a folyamat, ami szubjektumot kíván. A probléma az, hogy nem látszanak világméretekben nem-árutermelő közösségek, amelyek így nem-eldologiasodottak is lehetnének – mondja Lendvai. Talán munka és tulajdon újbóli egyesítése ebbe az irányba vihet. A közösségi tulajdon, közösségi kontroll elemei a szocialista és a kapitalista országokban is jelen vannak (1985!), de ez persze nem elégséges feltétele az eldologiasodás megszüntetésének.

Visszakanyarodva Lukácshoz, nehezebb probléma a “szubjektummá” válás, legalábbis a lukácsi értelemben. Ha a viszonyok totálisan eldologiasodottak, és a proletariátus be van illesztve e viszonyokba, amit empirikus tudata jelez, akkor hogyan lehetséges forradalmi osztályöntudat – veti fel Lendvai az ismert kérdést. Elméletileg csak messianisztikus módon. “Lukács könyve azonban éppen azért váltott ki oly heves elutasítást, mert így is túl sokat elárult a kommunista mozgalom prófétikus lényegéből, s így éppenséggel nem volt alkalmas az adott korszak és a tényleges mozgalom apologizálására.” /181. p./ – írja Lendvai, majd hozzáteszi magyarázatként: a proletariátus csak bizonyos történelmi határszituációkban képes osztálytudatra jutni, amikor már kellően kifejlődött, de a polgárság még nem konszolidálta felette az uralmát. E határszituációban viszont nem lehetséges a proletár elv következetes kifejlődése és érvényesítése sem. “A történelem /…/ sajnos túl sok “cselt” vet az őt érvényre juttató embereknek… Az öntudatos proletárok szabad tettei helyett ezért sokszor csak tudatlan emberek érdekcselekvéseit figyelhetjük meg a forradalom során.” /182. p./ És persze azt követően is, tehetjük hozzá.

Lendvai dolgozata – nyilván az előadás szabta terjedelmi korlátok miatt – számos elvarratlan szálat tartalmaz, de a felvetett kérdések ma is relevánsak. Kitágítva az értelmezési keretet, úgy fogalmazhatnám át az eredeti problémát, hogy lehetséges-e egyáltalában bármely (haladó) mozgalomnak eredeti intenciói szerint történelmi szubjektumként átformálnia a világot. Vagy csak ilyen-olyan lenyomatok, modifikációk lehetségesek? A “cselvető” vagy a “csel” a domináns a történelemben?

Karikó Sándor elemzésének központi problémája, miként értelmezhető Lukács Marxhoz való kötődése, mennyiben mozgott Lukács egy autentikusnak vélt marxizmuson belül, illetve mennyiben volt szuverén gondolkodó. Úgy véli, hogy Lukács alapvetően önálló gondolkodó, aki elmélyed a marxi gondolatvilágban és kifejteni, továbbépíteni akarja az eredeti teóriát. E munkálkodását beárnyékolja a sztálinizmussal való kényszerű küszködés, elfogadva-elutasítás, de végül is a marxizmus reneszánszának programja irányában sikerül nyitnia. A dolgozat zöme a lukácsi munkafogalmat veti egybe a marxi felfogással.

Lukácsnál, mint ismert, a munka a teleológiai tételezés alapzata, minden emberi tevékenység ősmodellje, az ember–természet anyagcsere realizálója. A munka elemzése a hegeli-marxi tradícióra épül, de egy bizonyos ponton elkanyarodik attól. Lukácsnál (Engels nyomán) a munka a társadalmi létbe történő ontológiai ugrást képviseli, ennyiben átmeneti kategória is. Tehát átmenet is és modell is. Lukács feltételezi és ki is mondja, hogy Marxnál is a munka a központi kategória. Kérdés, hogy ez igaz-e, és hogy ugyanazt a társadalomontológiai szerepet tulajdonítják-e a munkának – veti fel Karikó /193. p./ A munka ontológiai “megemelése” Lukács számára valószínűleg a teleológia és az alternativitás miatt fontos. Kérdéses azonban, hogy a munkafogalomra ráépíthetőek-e a társadalmi létformák történelmi változásai? Nem véletlen, hogy Marx éppen a munkát tekintette az egyik legelvontabb kategóriának, és a történelmi formaváltozásokat nem ezzel, hanem a termelés totalitásának fogalmával igyekezett megragadni. Itt tehát két eltérő koncepcióval állunk szemben, a lukácsi munkára alapozott, illetve a marxi termelésre alapozott társadalomelmélettel. (Magam is termékenyebbnek tartom a marxi termelés-fogalomból történő építkezést, de felvetnék egy szempontot, ami legalábbis mérsékelheti a szembeállítást. Lukács általános társadalomontológiát ír, ahol a különös társadalomalakulatok közti különbség óhatatlanul kisebb súlyt kap, mint a közös vonások. Ez felértékeli az absztrakt kategóriák jelentőségét, és háttérbe szorítja a történelmi változásokra “érzékenyebb” fogalmakat. Marx viszont egy különös társadalomalakulat analízisét végzi, ahol csak háttérként van szüksége általános társadalomfilozófiára. Ez szükségszerűen más kategóriák dominanciáját kívánja. Eltérő tehát az absztrakciós szint és a vizsgálódás tárgya a lukácsi Ontológiában illetve a marxi tőkeelemzésekben. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs felfogásbeli különbség kettőjük közt, csak azt vetem fel, hogy talán nem akkora, mint amit néhány interpretáció sejtet.)

Karikó a fenti problémát így összegzi: “A kétféle kiindulópontból kétféle eredményre juthatunk. Azt hiszem, a marxi elképzelés járhatóbb úthoz vezet, amennyiben kidolgozott kategóriarendszere mozgékonyabb, gazdagabb, történetileg konkrétabb, ontológiailag mélyebbre hatoló, mint Lukácsé. Lukács nézőpontja alkalmas egy grandiózus kísérlet megtételére, az egésznek az átütő ereje viszont csekély. Aminek végső oka abban rejlik, hogy a társadalomontológia (amennyiben egyáltalában lehetséges ilyet kidolgozni) történeti kifejthetősége alig vagy sehogyan sem valósítható meg.” /197. p./

A jelzett probléma mellett a lukácsi munka-elemzésnek számos múlhatatlan érdeme is van. Karikó ezek közül kettőt emel ki: a szubjektív tényező ontológiai szerepének felvetését (lásd ezt más hivatkozott tanulmányokban is), valamint a manipuláció-problémát. A manipuláció elemzése azt mutatja, hogy Lukács kései korszakában is fogékony maradt az újonnan felmerülő kérdések iránt.

*

A kötet itt nem ismertetett tanulmányai további fontos adalékokkal szolgálnak egy árnyaltabb Lukács-kép kialakításához. A magam részéről három továbbgondolásra érdemes témát vetnék fel Lukács kapcsán és ürügyén: (1) Mi az elméleti (és gyakorlati) következménye annak, hogy sem Lukács, sem általában a marxizmus fő áramlatai nem számoltak a proletariátus – vagy a munkásság – szociológiai szétesésével? (2) Mi a következménye annak, hogy Lukács koncepciója enyhén szólva is “kultúratúlsúlyos”, “tudattúlsúlyos”, és gazdaságelméleti oldalról rendkívül foghíjas? (3) Folytathatók-e, aktualizálhatóak-e – mutatis mutandis – a kései Lukács demokráciára vonatkozó gondolatai, vagy ez is az “elillanó jövő” része?

Szabó Tibor és Szécsi Gábor szerk.: A filozófia keresztútjain. Tanulmányok Lukács Györgyről. Budapest – Szeged: MTA Filozófiai Intézet – Szegedi Lukács Kör, 1998