A TIT Budapest Condorcet köre és az Eszméiéi „Kinek a kultúrája? (A tö­megkultúra kérdőjelei)" címmel 1994 őszén kerekasztal-beszélgetést szerve­zett a Kossuth Klubban. A résztvevőkhöz írásban az alábbi kiinduló kérdé­seket intéztük:

1. Melyek napjaink legmeghatározóbb változásai, (rendjei? Mi a különbség a mostani és a rendszerváltás előtti állapotok között?
2. Befolyásolható és befolyásolandó-e a kultúra? Van-e helye kultúrpolitiká­nak, és ha igen, mik az eszközei?
3. Van-e „kultúrharc", és ha igen, mi a tétje?
4. Leírható-e az elmúlt 5-6 év a giccs és a kommersz rehabilitációjaként?
5. Létezik-e amerikai „kultúrimperializmus". és ha igen, hogy működik és mi legyen hozzá a viszsonyunk?
6. „Tömegkultúra" és „elitkultúra": a szakadék növekszik vagy a közlekedési útvonalak épülnek ki?

A beszélgetés során természetesen csak néhány kérdést sikerült alaposabban körüljárni – az alábbi válogatást a legérdekesebb gondolatokat tartalmazó ré­szekből és hozzászólásokból állítottuk össze. (A szerkesztőséget vitavezető­ként Z. Karvalics László képviselte.)

***

Maróthy J.: Egy párbeszéddel szeretném kezdeni. Megjelenik egy faluban a parasztocskák között egy ponyvaárus, azt mond­ja az ifjú juhász: – Mik ezek? Balladák? – Az egyik parasztlány: – Kérlek, végy egy-néhányat, halálosan szeretem a nyomtatott balladákat, azokról legalább bizonyos az ember, hogy igazak. Árus: – Itt van egy igen bús dallamra, hogy egy uzsorás neje miképp szült 20 pénz erszényt, és hogy jött étvágya kígyófe­jekre és rántott békára. – Lány: – Vajon igaz? – Árus: – Igaz ám, csak egy hónapja történt. – Másik paraszt: – Isten ments uzsoráshoz menni férjhez. – Árus: – Itt van alatta a bába neve, Szájasiné asszony és 5 vagy 6 komaasszonyé, akik jelen vol­tak, miért is árulnék én hazugságokat? – Lány: – Kérlek, vedd meg. – Ifjú juhász: – Tedd hát külön, lássunk néhány balladát, azután veszünk egyebet is. – Árus: – Itt van egy más ballada, egy halról, ami a parton jelent meg egy szerdai napon, június nyolcvanadikán, negyvenezer ölnyire a tenger színe fölött, az énekelte ezt a balladát a leányok kőszívűsége ellen. Azt hiszik, asszony volt, ki hideg hallá változott, mert nem hajlott ahhoz, ki őt szerette. Igen szomorú vég, de igaz.

Jó, hát szóval nem túlságosan korábban íródott ez az akár­mi, csak Shakespeare idején, dörzsöltebbek rájöhettek, hogy ez a Téli regéből való jelenet, azért vettem ezt elő, mert úgy látszik, hogy azok az ügyek, hogy ponyvák, hogy megvásá­rolható kultúra, úgy látszik, hogy néhány évszázaddal korább­ra mennek vissza, és mai ámuldozásainkat, hogy ez hogy működik, talán egy kissé logikusabbá és elmélyültebbé tehet­né az, ha ennek a történetén végigmennénk. Ez egy pont a fölvázolható tézisek között, és itt nyilvánvalóan csak azok a tendenciák teljesedtek ki később, amelyek itt már az elején megvoltak. Mondjuk, itt még valamivel jobb volt a helyzet, mert nem is kell túl sokat továbblapozni a Téli regének ugyan­ebben a jelenetében, hogy az árus elővesz egy nótát, amit három szólamban kell énekelni, és ott a parasztocskákkal együtt rögtönözve eléneklik három szólamban. Szóval itt még nem volt az, hogy az emberek képtelenek voltak a kultúrát maguk művelni, tehát csak megvásárolt kultúrával tudtak élni. Ez fokozatosan teljesedett ki. Úgyhogy először az emberek maguk énekeltek, táncoltak és a saját művészetüket művel­ték, aztán valaki megcsinálta nekik ezeket a dolgokat, ők megtanulták és azért még mindig művelték. Azután majd mint pl. a magyar nóta esetében, már nem művelték, nem is sze­rezték, hanem vacsoráztak közben. Viszont a múlt század második felében jellegzetes módon a koncertforma, tehát el­adott jegyekkel behozni a közönséget, az még az addig tö­megművelésű műfajokra is kiterjedt, magyarnóta-esteket ren­deztek koncert formában. Szóval már nem is vacsoráztak hoz­zá, hanem csak ültek, mint Majakovszkij mondja, „egyenesen vagy ferdén a sorban", mert kulcslyukon kukucskáltak be má­sok életébe és mások gyönyörűségébe, úgyhogy ennek a lo­gikus folytatása az lenne, hogy a rántott húst is a színpadon eszik meg, és mi ünnepi öltözékben figyeljük a dolgot, különben nem is túlzás, mert egyéb élvezeteinket is néha mások művelik helyettünk, hát ez a kulcslyuk, vagy mondjuk a kukkolási mozzanat, ez megvalósul pl. az árusított pornográfiá­ban, az ember saját képességei megvásárolt és mások által művelt dolgokká lesznek.

Világos az, hogy ezek a dolgok akkor működnek igazán üzletszerűen, ha minél nagyobb példányszámban lehet őket eladni, a dolog a könyvnyomtatással kezdődik, nyilván azt ér­demes kinyomtatni, amit azután szórni lehet szerteszét, tehát annyira átverni a népet, amennyire lehet, annyira alsó szín­vonalra szállni le, hogy minél többen megvásárolják. Amikor ez már monopolisztikus lesz, tehát egypár mamutcég, verti­kális mamutcég, amelyik nem is egyszerűen kiadással fog­lalkozik, hanem egy hangzó végterméket állít elő, ami száza­dunkra jellemző, korábban a kiadók fölözték le annak a hasz­nát, amit valaki előállított és mások pedig megvásároltak, de ebben az esetben már egy hangzó végtermékről van szó, és aki ezt a hangzó végterméket csinálja, árusítja, a megfelelő készülékeket is árusítja hozzá, tehát „elektromuzikális iparok" jönnek létre.

Bizonyos értelemben még „elektromilitáris iparoknak" is le­hetne őket nevezni, mert az elektronikus tömegkommunikáció eszközeinek előállítása meglepően rokon pl. katonai radarké­szülékek előállításával, és ezért lettek rosszul a Rolling Stonesnak a tagjai, amikor utólag megtudták azt, hogy abból a jövedelemből, amit a megfelelő cég az eladott lemezeikből besöpört, olyan katonai készülékeket is előállított, ami azután emberek gyilkolására volt alkalmas.

Ma még a különálló nemzeti kultúrák is fenyegetve vannak, nemcsak a nép ún. alkotóereje, hanem valamennyi alkotói te­vékenység fenyegetve van, mert ez a kommerciális nyomás éppúgy ránehezedik az ún. komoly művészetre is. Mondjuk az osztrákok vagy a svédek panaszkodnak, hogy gyakorlatilag a Poligram és egypár nagymenő lemezvállalkozás tartja kéz­ben a világ egész zenepiacát, sokmilliós példányszámok van­nak már napirenden, tehát olyan üzletpolitikát kell folytatni, hogy ez lehetséges legyen. Egyszer van egy ilyen vonulata az áruvá váló kultúrának, ami a kultúra alkotására képtelen emberek átverésére szolgál és arra, hogy egyesek – általában nem az alkotóművészek, hanem a cégek – magas jövede­lemre tegyenek szert. Van egy ezzel, érdekes módon, állan­dóan ellentétben álló folyamat, amit, ha éppen akarnék, folk­lorisztikus visszaütésnek is tudnék nevezni, ti. hogy az egy­szer már elkommerciálódott kultúra folklorisztikus átalakuláso­kon megy keresztül, új minőséget nyer. Tehát visszacsatolódik. Ez rendkívül korán megjelenik, az egyik oldalon álmél­kodhatunk, hogy pl. a magyar paraszt már a 16. században nyomtatott széphistóriákat vásárolt, mondjuk Telamon históri­áját, később Árgirus királyfi históriáját, de ezek visszafolklorizálódtak, és a magyar népballadának egy jelentős része végül is áruként terjedő termékeknek a visszafolklorizálódásából ke­letkezett. Ezeknek a folklorisztikus visszacsapásoknak nem­zetközileg tekintve talán az egyik legerőteljesebb formája a dzsessz volt, ahol ugye kiszuperált hangszerek, az amerikai polgárháború végével, mindenféle rezesbandának való dol­gok, a négereknek a kezébe kerültek, akik ennek megfelelően mindenféle üdvhadsereg-indulókat és jámbor vallásos éneke­ket örököltek ezekkel a hangszerekkel együtt, és rövid idő alatt fantasztikusan el tudták sajátítani, a maguk képére ala­kítani, ami visszaadta a kreativitást azoknak, akiktől látszólag elvették.

A dzsesszből egy olyan irányzat lett, ami a 20. század ko­molyzenéjére is meghatározó, mert Ansermet-től Sztravinsz­kijig dicshimnuszokat zengtek arról a dzsesszről, ami úgy lát­szott, hogy lentről adott új fordulatot a zenének, tehát mintegy az avantgárdé lenti párhuzamaként szerepelt. Na, ezzel el le­het menni akár egész napjainkig, mert fölmerül a kérdés, hogy ezek a folklorisztikus visszacsapások mikor a legerősebbek. Feltételezem, hogy olyan periódusokban, amelyek az embe­rekben reményt keltenek egy bizonyos fajta emancipálódásra, hogy most már ők is számítanak. Nagy mozgalmak keretében kilátás nyílik arra, hogy ők ne egyszerűen a zene hangjait vagy a verseknek a szavait, de a létező világot változtassák meg, persze azzal a felismeréssel párosulva, hogy itt végül is éppúgy, ahogy ne a New York Times vezércikke szabja meg, hogy mit gondolkozzam, ne a wurlitzer és a zeneautomaták, a tv és az MTV és mit tudom én, hogy mi határozza meg, hogy hogyan gondolkozzunk, hanem mi magunk.

Vajon van-e esélye egy ilyen Dávidnak, aki a saját gitárjával kiáll a placcra arra, hogy a tömegkommunikáció Góliátjaival, a hatalmas mamutcégekkel, a Poligramokkal, az EMI-vel és a mit tudom én, kivel, sikeresen megküzdjön? Hát, ha valaki 15 ember előtt nyekereg valamit, az, úgy látszik, hogy eléggé nehezen veheti föl a versenyt azzal, ami százmillió embernek a fülébe harsog – és mégis, egészen vicces módon, ilyen kiélezett fordulathelyzetek esetében ezek a dolgok megtörtén­tek, annyira megtörténtek, hogy mondjuk a protest songok és a népzenének új értelmet adó lenti népzene-újjászületések­nek a megnyilvánulásai a legnagyobb lemezcégek repertoár­jaiba is bekerültek, Pete Seegertől Bob Dylanen át Joan Bae-zig. A pénznek nincs szaga, és amikor ilyen vágányra került a tömegkultúra ügye, akkor természetesen nekik fontosabb volt a jövedelemszerzés, mint más megfontolás. Fantasztikus ereje tud lenni ennek. Bámulatos, hogy pl. a négerek milyen technikai eszközökkel éltek. Vettek egy üveget, letörték a nya­kát, beledugták az ujjukat, és azzal olyan fantasztikus glissando hatást értek el a gitáron, hogy ezen teljesen eredetiek tudtak lenni. Húsz évvel ezelőtt, amikor a cigányok az építő­iparban tömegesen bekerültek ilyen Illatos úti vagy hasonló munkásszállásokra, bármelyikben egy terem lehetett az, ahol ők kollektíván egybe tudtak jönni. Az, ahol étkeztek is, és az, ahol persze a tv is volt, de akkor fittyet hánytak a tévére, az egyiknek volt egy citerája, amit még Jászladányból hozott ma­gával, saját maga bütykölte, a másik éppen tegnap vett egy gitárt a boltban, a harmadiknak egyik sem volt, csak egy cso­mag Kossuthja, amiről letépte a csomagnak a szélét, fölra­gasztotta a fölső ajkára, és a „kolcsag" nevű technikát gya­korolta rajta. (Szóval virtuóz klarinétimitációt.) Egy ötödiknek, vagy Isten tudja hányadiknak csak a szája volt, és ezzel „szájbőgözött" nagyon virtuóz módon, vagy a tenyere volt, amivel bámulatos hanghatásokat lehet létrehozni. Nemcsak így, tap­solva ezt mindenki kipróbálhatja, vagy egy csajkája volt, két kanala, mit tudom én, rövid idő alatt olyan fantasztikus több­szólamúság kerekedett, ez a „raising heh" – mondták volna a dzsessztörténészek annak idején. Ez még technikájában, rög­tönzésszerűségében és még többszólamúságának a jellegé­ben is rettenetesen az archaikus dzsesszre emlékeztet, nem hangzásaiban, hanem a dolog lényegét tekintve. Aztán persze azzal végződött, hogy bejött a gondnok, bekapcsolta a tv-t, mert speciel a folytatásos krimi következő folytatását akarta hallani, véget vetett a cigánylármának, és agyő. Létezhetnek ilyen parittyás Dávidok, akik látszólag teljesen esélytelenül, mégis bizonyos időszakokban meg tudták fordítani a tömeg­kommunikáció szokásos menetét. Azután megint lesz belőle üzlet, megint kommerciálódás, a kommersz megint elterjed a kommersz csatornákon, ezt valaki elsajátítja kreatívan, mert a saját dolgát akarja vele kifejezni, és akkor a dolog folytató­dik tovább ebben a két ütemben, amíg nem lép fel esetleg valahol még egy harmadik ütem, hogy ezt a monotóniát meg­változtassa. Ennyi.

ifj. Csoóri S.: Én nem vagyok a szavak mestere. Zenészként mást kell tennem. 5 év óta egy kazettát hallgatok, főleg hát­térzeneként. Pontosabban egy ember és két fia zenélését próbálom figyelni a tőlük fennmaradt felvételeken. Kiszámol­tam, hogyha hét évig hallgatom „ugyanazt" (napi átlagban há­rom órát), akkor a zene átjár, mint az anyanyelv. Úgy gondo­lom, a legjobban az anyanyelvünket tudjuk. Ezért tanulom én is úgy a zenét, mint a gyerekek az anyanyelvet, de persze tanulhatnék bármi mást is ilyen módszerrel. Egy kétéves gye­rekkel másról és másként tudunk beszélni, mint egy négy­évessel, pláne egy hét-nyolc évessel. Érdekes egy év után „ugyanazt" hallgatni, meg két év után, meg három év után. Most öt éve hallgatom és próbálom megérteni, mi is a zene, az anyanyelv, mi is az a kultúra?

Szilágyi Á.: Nagyon érdekesnek találom azt, amit Sándor mondott. Az a szituáció, amit fölvázolt a magát egyetlen ze­nemű, dal hallgatásába záró személlyel, aki így próbálja mint­egy verbális vagy zenei anyanyelvét megérteni, a nyelv mé­lyére hatolni, jellegzetesen zárka- vagy cellaszituáció. A cella, a zárka a modern személyiség alaphelyzetének metaforája. Helye a világban – lényegében a szobája, mint mondjuk, Kaf­ka esetében – cellaként csukódik rá, persze válhat páhollyá is. Ez már választás kérdése. A modern individuum, a modem filozófia, a modern művészet rettenetesen reflektált. Minthogy szinte minden közvetlenség, minden naiv azonosság véget ér a modernitásban, az individuum boldogtalan tudatként vagy szerencsétlen tudatként, otthontalan, gyökértelen, talajtalan, véletlen egyénként, a világba belevetett lényként gondolja el magát. S persze, nem öröm reflektáltnak, azaz kétségbeesett­nek, szerencsétlennek, otthontalannak lenni. Ezt a létállapotot lehet feszegetni, lehet belőle kitörni akarni – művészettel, val­lással, tudománnyal, politikával -, de szerintem a kiindulópont csak az egyén lehet. A közösséggé felfújt múlt, tradíció, állam, azaz nemzet, párt illuzórikus vagy politikai közösség. A mo­dernitásban nincs szellemileg magában a létben megalapozott közösség, „organikus közösség', a modernitás egyetlen kö­zösséget ismer, ez azonban szellemtelen: a pénzközösséget. A pénzkötelék az egyetlen, amely ezeket a modern atomokat, akik vagyunk, saját cellánkkal és páholyunkkal összeköti és megkötözi. így lesz Paul Virilio francia filozófus szójátékával élve a tv előtt, a CD előtt üldögélő ember ültő helyéből Togda, a siège-ből piège. Ezért érdekes, amit mondtál, mert leírtad azt az alaphelyzetet, amelyben valamiképp külön-külön mind­annyian vagyunk, s amelyet ki-ki a maga módján próbál ki­használni, megváltoztatni s egyben értelmezni: szerzetesi vagy börtöncellaként, világpáholyként, várkastélyként és így tovább. Nem jó közösség nélkül lenni. És itt jön a nagy újra­egyesítő – a zene. Ezért különösen szemléletes ez a saját életedből hozott példa, mert mindaz, amiről beszéltél vagy amiről János beszélt, a folklorisztikus visszatérés kapcsán, vagy amit épp a Muzsikás együttes példáz, és amit nagyon szeretek, mindez a zenéről szól: a zene kapcsolja össze az egyéneket, a zenében élik át elveszített közösségi mivoltu­kat, de már csak esztétikailag. Mindent át lehet élni, az összes közösségi tartalmat, kozmoszt, sorsot, történelmet, de csak esztétikailag.

A modernitás előtti világállapotban, amelyet én vallásinak nevezek, nem az egyén, hanem az Isten létében megalapo­zott közösség az alap. Mostantól azonban – mivel nincs kö­zösség, mivel csak egyének vannak – a létezés világként csak esztétikailag élhető át, illetve mindenki abban a világban él, amelyet szellemileg létrehoz. Hogy aztán ez az ő személyes egzisztenciális erőfeszítéséből születik-e meg, avagy a tömeg­kultúra kész kliséiből áll össze, az már más kérdés, bár talán éppen ez az igazi kérdés. A tömegkultúra tisztán esztétikai kultúra: bármit közvetítsen is – vallást, politikát, történelmet, mosóport -, esztétikailag közvetíti. Az esztétika itt a hatásost, izgatót, váratlant jelenti, az érzéki eltérésben, a botrányban, a másságban rejlő csábítást, amely túlmegy jón-rosszon, igaz­ság és hamisság határán.

Még az anyanyelv is a soknyelvűség állapotában létezik: vannak foglalkozási nyelvek, van szleng, másképp beszélnek Erdélyben magyarul, és a magyarul beszélők igen gyakran nem értik egymást, jóllehet anyanyelvük azonos. És ez a sok­nyelvűség nem hiba, nem leküzdendő negatívum. Egyszerűen ki kell alakulnia annak az egyéni érzékenységnek, annak az intellektuális és lelki finomságnak, amely ebben a soknyelvű állapotban önmagát meg tudja határozni, tehát a személy azo­nosságot tud teremteni önmagával, de ezt most már neki kell létrehozni, kívülről senkitől sem kaphatja meg, hacsak nem fogcsattogtató államideológiák formájában. Ha én elmondanék itt egy verset, te eljátszanál valamit, amit szeretsz, akkor ezt mind a ketten tökéletesen értenénk, összhangzanánk egy­mással, ha lenne minek összhangzania. Csakhogy most vé­leményt alkotunk, anyanyelvünkön artikuláljuk és szembesít­jük felfogásunkat a világról, ezért ilyen összhangzás nem le­hetséges. Nemcsak mert nem jön létre, de mert nem is lenne kívánatos. Abban a pillanatban nem lenne beszélgetés. Az összhang csak belső, személyes összhang lehet. Abban a világban, amiben mi élünk, élnünk adatott, nincs összhang, éppen a disszonancia a természetes állapot. De hát az ember attól kezdve folyamatos disszonanciában él, hogy ember. A vallási világállapotban ezt feloldják azzal, hogy a disszonan­ciát visszavezetik Istenre, azaz a rosszra, a bűnbeesésre, amely után – annak, aki istenes életet él – újra a paradicsomi konszonancia, a szférák zenéje következik. Ez a feloldás azonban közösségi, és ilyenfajta közösség ma nem lehetsé­ges. Személy szerint választhatom a vallási utat, de csak raj­tam múlhat, hogy hiszek-e Istenben, lehetőségemben áll, hogy vallásos legyek és az is, hogy ne legyek vallásos. Régen viszont ilyen választási lehetőségem nem volt. A nagy átmenet korában kellett először szembenézni azzal, hogy kinek-kinek egyénileg kell létrehoznia ezt a bizonyos összhangzást a világ és az egyes emberek között. Ez viszont vagy esztétikailag jön létre magában az életben, vagy sehogy. Nem véletlen, hogy te zenészként azokat a metaforákat viszed át a társa­dalomra, emberre, közösségre, amik par excellence esztétikai kategóriák ma már. Mert régen lehettek vallásiak, lehettek er­kölcsiek, sőt továbbmegyek, a modernitásban lehettek politi­kaiak is. Persze abban a pillanatban, hogy ezeket az eszté­tikai kategóriákat valaki politikai intézmények, politikai ideoló­giák nyelvére fordítja le, amire a 20. században párszor már sor került, a szép összhang bizony totalitárius jellegű lesz.

M. J.: Kiindultál abból a mintaesetből, hogy Sándor ül a ka­zettája előtt, napokig, hetekig, évekig ül, egy kazettát hallgat, és akkor ott van, mint a Thule-i király – de megfeledkezel Sándor másikfajta tevékenységéről, arról, hogy mint muzsikus más emberekkel együttműködve tudja csak létrehozni, amit szeretne, tehát a másokkal való együttműködés nélkülözhetet­len feltétele annak, hogy ez a dolog kiteljesedjék. Van egy remek fej, egy angol népzenekutató, John Blacking, aki egy érdekes könyvet írt, melyben kimutatja, hogy a primitív társa­dalmakban azért zenélnek az emberek, hogy együttműködje­nek, polgári társadalmakban viszont azért, hogy rivalizáljanak. Na most képzeld el, hogy ott ül egy csomó szülő a babakon­certen, és mindenki azért megy, mert az ő gyerekét, a Pityukat meg akarja hallgatni, és elkékül és elzöldül, ha más valaki is jól játszik, sőt jobban játszik, … ezzel szemben, ha én bent ülök egy olyan együttesben, akár dzsesszegyüttes legyen, akár maga a Muzsikás együttes, akár egy vonósnégyes, én nem elkékülök attól, hogy szent isten, ez a bőgős jobban játszik, hanem szárnyakat ad nekem, tegyük fel hegedűsnek vagy tekerőlantosnak vagy szaxofonosnak, hogy az a pofa jól játszik, mert akkor én is jól tudok játszani. Szóval igenis létezik olyan, általad joggal idealizált szabad ember, aki másrészt szabadon társulhat más valakivel, és abban élvezetét leli.

SZ. Á.: Attól kezdve, hogy a hangtalan olvasás megjelenik – ne feledjük, még a régi eposzokat is rapszodoszok adták elő! -, elindul a cellásodási folyamat. Csak nagyon későn alakul ki a próza, az epika, a prózadráma, a lírai szabadvers, pró­zavers. Eredetileg a művészi szó a kultuszhoz, a közösség­hez, az előadáshoz, s ezért a költői formához, a vershez kö­tődik. A 20. században a közösség szelleme halott – mind­annyian páholylakók vagyunk: csak nézünk, mint a moziban vagy bámulunk a képernyőre, akár a tűzbe. A páholyból eze­ket a páholylakókat persze ki lehet erőszakkal hurcolni az ut­cára, sőt ők maguk is baromira szeretnének összhangzani, egyesülni, közösség után vágyódnak. Csak éppen mihelyt megadatik nekik ez a közösségiség, már ugyebár abban a formában, ahogy ebben a világban megadathat – államilag! -, mi tagadás, iszkolnának vissza a páholyukba, ha még le­hetne, és aztán, amikor erre megint mód nyílik, tüstént ma­gukra is zárják a páholyajtót. Mindannyian tele vagyunk ro­mantikus közösségi vágyakkal, de ezt az összhangzást, har­móniát csak a magánmániaként lehet megvalósítani, akár úgy, hogy körülveszi magát valaki négy éven keresztül egy zené­vel, akár aszkézissel, akár voyeurként kukucskálva ki a pá­holyából. Csak az illető számára abszolút lényeges, hogyan csinálja, a külvilágra nézve ez nem sokat jelent, nincs egye­temes üdvözítő jellege. Egy lehetőség a sok közül, amelynek sem filozófiai, sem vallási, sem politikai érvényessége nin­csen, csak esztétikai. Szerintem éppen egy új esztétikai vi­lágállapot eljövetelének közelsége az, amit az új tömegmédiumok, a glo­bális fogyasztói kultúra előrevetítenek. Többé-kevésbé min­denki kénytelen esztétává válni, és a néhai ópiumszívó angol filozófus, Thomas De Quincey által emlegetett botot erkölcsi vége helyett esztétikai végéről megragadni. Hogy ha az er­kölcs már nem tud mit csinálni, nem tudom kirángatni a tűz­vész lángjai közül a szerencsétleneket, akkor mondja ironiku­san De Quincey: használjam a másik végéről a botot, élvez­zem a katasztrófában rejlő fenségest, a borzadályt. Ez nem extrém dolog, mert nemcsak a kommersz véres videofilmeknek, de a véres utcai balesetnek sem erkölcsi az átélés módja, hanem a hétköznapiságot, a szürke monotóniát meg­törő borzalom, a kizökkenés, a furcsaság, a rendkívüliség esz­tétikai öröméről van szó. Ezt az új keletű, tömeges – jogosnak elismert – esztétikai szükségletet szabadítja fel és elégíti ki a tömegkultúra.

Z K. L: Kulcskérdésnek tűnik, hogy ki miképpen szemléli a tömegkultúra jelzett folyamatait. Hogyan lehet lefordítani az elhangzottakat arra a válasz-szintre, ahol ilyenek a kérdések: Magyarországon a következő néhány évben mire számítha­tunk, milyen tendenciák erősödnek meg, összhangzat-vesztésre vagy összhangzat-növekedésre van nagyobb esély, te­hát páholyosodás vagy cellásodás, folklórvisszacsapás vagy mi várható?

SZ. Á.: Magyarország egyszerre ért el a világgal együtt egy világállapot-vég, egy politikai rendszervég és a kismagyar élet­világ teljes összeomlásának a fázisába. Mindez így együtt túl sok ahhoz, hogy tisztán láthassuk, mikor mi és miért is tör­ténik, vagy miről is szól. Mindaz, ami itt negyven év alatt vagy Oroszországban hetven év alatt kultúra címszó alatt létrejött – állami kultúra, ellenkultúra, disszidens kultúra egyaránt -, az a modern művészeti kultúra, az autonóm művészet szem­pontjából egyfajta visszatérés volt a polgári korszak elé. Visszatérés volt például bizonyos értelemben az udvari mű­vészethez, hiszen ezt a művészetet és kultúrát részben eltar­tották, részben üldözték, szorongatták, tehát rendkívül fontos­nak tekintették. A művészetben ez alatt a 70 év alatt – nem­csak a tiltott, nemcsak a disszidens művészetben igen nagy dolgok születtek. Különös, érthetetlen és szép dolgok is. Vál­tozatos történeti időszak volt, de ami igazán kulturálisan ér­dekessé teszi, azt az tette lehetővé, hogy a polgári társadalom prózáját kikapcsolta. Ezt is ígérték egyébként, hogy vége van a pénztől való függésnek, csakhogy ezt fölváltotta az államtól való függés. Az udvari művészet már csak ilyen. A hagyomá­nyos literátor értelmiségnek minden szerepében hihetetlen sú­lya lehetett. A magyar irodalom központi kulturális szerepe, amely a két világháború között egyszer már megszűnőben volt, újból megerősítést nyert. Az állam tartott a művészektől, elég volt, ha nyikkant egyet valaki, összeszaladt mindjárt a fél pártvezetés. Nemcsak nálunk, sőt! A Szolzsenyicin-ügyet a PB napokon keresztül tárgyalta, ami maga a politikai ab­szurd a modern polgári világban. Röviden, a paradoxon az, hogy a művészetnek, az értelmiségnek, a literátor értelmiség­nek hihetetlen szerepe, súlya, jelentősége volt, lehetett ebben a félmodern, antimodern világban, ami a szovjet típusú szo­cializmus volt, és abban a pillanatban (bár ez Magyarorszá­gon inkább folyamat volt), hogy a piac kezdte ledarálni ezt az értelmiségi kultúrát – mindegy most, hogy ezt mennyi politikai manipuláció kísérte -, a teljes átmenet a piaci viszonyokra a kultúra, az értelmiség hősi szerepének kiüresedését, az író társadalmi eljelentéktelenedését hozta.

M. J.: Szerintem, ami alternatív volt ezzel az államszocialista vagy akármilyen alakulattal szemben, az éppúgy alternatív volt a monopolkapitalista alakulattal szemben is, és érdekes módon ugyanakkor közösségi volt, de egy önként vállalt kö­zösségnek a szellemében. Gondolok arra, hogy ez a 68 körüli nagy felbolydulás többek közt az ún. második népzenei újjá­születési hullámot hozta létre – ugye, az első az volt, amit Cecil Sharp bácsi és a vasárnapi iskolák és alapítványi höl­gyek, nálunk meg Kodály bácsi zeneoktatása képviselt, na­gyon tiszteletreméltó módon, de egy ilyen fölülről visszapum­pálandó népzenét képzeltek el -, s ez meglepő módon annyira alulról jött, hogy még a Cecil Sharp House öreg né­nikéi is álmélkodtak, akiket éppen teázás közben ért el. Éppen az, hogy az emberek a saját gitárjukat veszik a kezükbe, ez egy óriási nagy ellenpont azokkal a romantikus antikapitalista sirámokkal szemben, hogy gombnyomásos kultúra, az embe­rek mindenütt megnyomnak egy gombot, és akkor minden szól. Valahogy vicces módon ez az ellencsapás így indult meg. A vicces az, hogy nálunk Magyarországon egyszerre „állami" és „kapitalista" lévén a dolog sokkal hermetikusabban zárt. Üzleti orientációjú, egyszerre politikai félelemtől és üzleti konkurenciától vezetett gyilkossággal mészárolták le a tö­megkultúrának ezeket az új jelenségeit, amelyekből éppúgy fakadt az akkori protest songoknak a világa, mint a tánchá­zaké. Mondjuk, még azok a fejlemények is, amik például a Muzsikás Együttes létrejöttéhez vezettek, azok is valahol ott voltak ebben a második népzenei újjászületési hullámban. Va­lahogy, úgy látszik, a közösségnek lehet egy ilyen más értel­me is. Nem Darwin A fajok eredete alapján képzelem azt, hogy mindenki harca mindenki ellen, hanem inkább kedvenc Kropotkin hercegemet olvasom, aki a darwini fejtegetések el­lenpontjaként megírta a Kölcsönös segítségei tehát, hogy az emberek képesek együttműködni úgy, hogy ez érdekük is és jól is esik nekik. Ezek a dolgok így megvoltak, és fantasztikus erővel, robbanással, gondolok a Beatrice együttesre, szóval ez már nem tudom, hányadik hulláma volt, mert érdekes mó­don ezek a folk- és népzene-újjászületési módok, a 80-as években igazából tovább éltek, de valamilyen rock címke alatt, gondolok olyanokra, mint a Rolls együttes, a Trurikos, és az a régi gépfolk meg népzene újjászületési társaság valami új választ keresett ezekre a dolgokra, meg is találta. Iszonyatos tömeghatása volt ennek. Szóval ez nem olyan, mint a Dallas, melynek a tévében iszonyatos tömeghatása van, mert Kovács úr ott ül lavórral, és közben az aranyerét áztatja, és a Dallast nézi – nem valami csábító párhuzam egy filozófus részére -, de ez másfajta, ott az emberek tényleg összejöttek és együtt­működtek volna, de mondjuk, a Beatrice együttes koncertje a Láng Gépgyár kultúrtermében, ott nem lehetett csak valami néhány póznára kitett kézírásos plakátról tudni, hogy a Beat­rice koncertje lesz este akkor a Lángban, és du. kettőkor már ott voltak az öcsik. És 12 éves öcsik voltak ott, és az ember­nek sírt a lelke, mert tudjuk, hogy baboskendő volt a jelképük, és akinél a rendőr baboskendőt látott, persze aztán megnéz­hette magát. Semmi válasz, hogy lesz-e koncert, nem lesz. 4 óra tájban a tömeg már egy kicsit kezdett türelmetlenné válni, a hátul levők nyomták az elöl levőket, reccs! – betört egy üveg, abban a pillanatban egy rendőrautó élesen csiko­rogva fékezett, és azt mondta, hogy itten rendbontás van, itt nem lehet koncertet tartani. De nemcsak a Beatricével, a Bi­zottsággal, az Európa Kiadóval hasonló dolgok történtek. A szisztéma nagyon egyszerű volt, mert engedélyezni kellett a koncertet, de egy kisebb teremben, mint ahányan oda befér­tek volna, és ott nemcsak ilyen vagy olyan ellenzéki pofákat vertek véresre gumibottal, hanem az én zeneszociológus kék­harisnya kolléganőmnek a harisnya alatt a lába is kék lett, ahogy a gumibottal odasóztak neki, szóval ebben volt valami. És ezek az emberek együtt, éppen ahogyan mi most együtt vagyunk és együtt próbálunk valamit megfejteni, nem, pedig otthon a pièce siège-ben, ez talán szintén egy lehetőség lehet arra, hogy az emberek egymással együttműködve, kölcsö­nösen, valami számukra egyénileg is hasznos dologhoz eljussanak. Én igazából nem vagyok szkeptikus, mert a mai der­medtség után előbb-utóbb az emberek maguk föl fogják is­merni, hogy az együttes gondolkodásban, az együttes cselek­vésben milyen lehetőségek rejlenek. Nem okvetlenül csak ab­ban, hogy mostan tanuljunk meg három akkorddal többet le­ütni a gitáron, hanem esetleg az élettel szemben mondjuk valami értelmesebb feladataink és lehetőségeink is vannak ennél, és ettől meglepő módon a zene inkább kivirágzik majd, mintsem elhalkulna azért, mert valami okosabbat is tudunk csinálni ebben a rohadt életben. Csak ezt nem kultúrpolitikusok fogják kieszelni.

Szigeti Péter: Én két nézettel akarok vitázni. Azt gondolom, hogy Szilágyi Ákos valóban úgy közelítette meg a dolgot, mintha az élet csak esztétikailag lehetne átélhető, és az esz­téta álláspontját vállalta. Én nem tiltakozom ez ellen, neki joga van ehhez az értékválasztáshoz, gondolom, hogy amikor azt a kijelentést is levonta ebből az álláspontból, hogy mindenféle közösség csak esztétikai átélés, akkor viszont mélységesen téved. Van ilyen közösség, mi most itt vagyunk egy teremben, és még a pénzközösséget mondotta, semmiféle pénzközös­ség nincs közöttünk, intellektuális kíváncsiság közössége vi­szont fennáll, azért jöttünk ide és ezért kommunikálunk egy­mással, ehhez van egy közös kultúránk. Vannak szociális kö­zösségek és gazdasági közösségek is. Épp ezért bírálnám Csoóri úr nézeteit is, mert ő lényegében szűken fogja fel a nemzeti közösséget, bár teljesen igaz, hogy ez a nyelvében él legfőképpen, ez a közösség és a kultúrája is leginkább nyelvének hódol, de azért nagyon sokféleképpen hódol, és ezért nem lehet csak azokat a mozzanatokat bekapcsolni, amiket ő mondott, hogy hát tulajdonképpen a múltja, illetőleg a lelki élmény közössége adná az összhangot. Nem minden­kinek adja ugyanazt az összhangot annak a székely zeneda­rabnak a hallgatása sem, egészen más összhangot ad an­nak, aki például a zenei tárgynyelv szintjén fogadja be ezt a produktumot, mint aki ezzel a zenei tárgynyelvvel nem ren­delkezik: akinek ilyen szavak, mint összhangzás, nincsenek a fejében, az például nem fogja tudni ezt kifejezni, úgyhogy legfeljebb érezni fogja, de értelmileg, gondolatilag nem fogja tudni tudatosítani. Más kérdés, hogy a zene ilyen szempontból is mondjuk a meghatározatlan tárgyiasságot jelentheti a más műalkotások meghatározott tárgyiasságával szemben. Tehát sokféle közösség van, de a közösség egyféle produktumot a szociális nihilje és a kulturális nívója jegyében fogad be, és éppen ezért nem lehet ezt pusztán a nemzeti kultúra szem­pontjából nézni. Szilágyi Ákossal abban tökéletesen egyetér­tek, hogy a tömegkultúrának bizony az a funkciója, hogy az egyéniket valóban izolálja, elszigetelje. De amit Szilágyi nem mondott, azt azért hozzá kell tenni: hogy ugyanakkor ez al­kalmas a tökéletes manipulációra is, és ezt meg is teszi ez a tömegkultúra, a maga látszólagos spontaneitásával. Nagy­fokú választékkal és egy mozaikszerű, hatalmas információá­radattal tömi az embereket, akiknek nagy százalékát, akik szociálisan nincsenek abban a helyzetben, s nem tudtak egy olyan kultúrát elsajátítani, ami alapján megbirkózhatnának ez­zel az információáradattal, lényegében kiszolgáltatottá és manipulálhatóvá teszi. Ez is a célja a modern társadalom­irányításnak. Éppen ezért alapformájává vált ez a tömegkul­túra ezzel a manipulációs technikával, és az uralom fenntar­tása érdekében teszi mindezt, tehát az izoláció igaz, csak ez nem jelenti azt, hogy ez a siker tökéletes lenne. A valóságos közösségeket szétveri, más közösségek azonban újrakelet­keznek. A 20-as-30-as évektől kezdve ez a tömegkultúra mondjuk az autonóm munkáskultúrát, munkásmozgalmat, az önszerveződő találkákat, a munkás testnevelési egyesületek­ben szerveződő autonóm munkáskultúrát szét fogja verni, mert az újratermelés a szabadidőt is bevonja a maga me­chanizmusaiba, és ettől kezdve nem munkáskönyvkiadás, sportegyesület lesz, hanem áruviszonyként lehet hozzájutni ezekhez a szolgáltatásokhoz, tehát tökéletesen működik a do­log. De ismétlem, attól, hogy a munkásmozgalmat, mondjuk, szétveri, ez nem jelenti azt, hogy más közösségek és más mozgalmak ne keletkeznének.

Feltette azt a kérdést nekünk Csoóri úr, hogy mi van, amit az ember jobban tud, mint az anyanyelvét? Kérem tisztelettel, egy válogatott futballista, aki makog, az lényegesen jobban tud futballozni, mint ahogy az anyanyelvét bírja, és ugyanígy a szakképzettségeknek ezer birtokosa van, aki messze felül­múlóan ismeri azt a tudást, azt a kultúrát, azt a kommuniká­ciós formát az anyanyelvéhez képest.

Úgyhogy konklúzióként azt mondanám, hogy azt a sokféle kultúrát, amit szociálisan sajátítunk el és kezelünk és értel­mezünk, nagyon különböző módokon és szinteken lehetséges mozgatni és nem mindegy természetesen, hogy milyen kö­zösségben történik ez a szocializáció. Nemcsak a mikro-, ha­nem makroközösség szempontjából is. Például aki értelmisé­gi, a munkamegosztás értelmiségi területén vesz részt, annak eleve nagyobbak az esélyei, hogy a tömegkultúra problémá­ival megbirkózzon, mint azok, akik nem kapnak tudást ehhez, fogalmi készletet, elemző nyelvi kategóriákat.

Susan Zimmermann: Két vagy három évvel ezelőtt véletlenül megnéztem videón egy olyan konferencia anyagát, ahol min­denféle esztéta arról vitatkozott, hogy mi is volt ez a „romániai forradalom". Ott végül is mindenki egyetértett azzal, hogy ez a „forradalom" nem volt valami politikai esemény, hanem egy média és nézők által produkált esztétikai valami. Ehhez lenne két kérdésem. Van valami logika abban, hogy ezt így fogták fel, és hogy nem kellene benne keresni folyton valami eredetit vagy valami manipulációt…

Ha pedig ezt az egész romániai eseményt egy ilyen „esz­tétikai" vagyis posztmodern fogalomkészleti kiindulópontból próbáljuk nézni, ahogy Szilágyi Ákos, akkor Ceausescu halála is „véletlenné" válik, vagyis nincs politikai tartalma. De akkor hogy lehet visszahozni a képből azt, hogy azért ott történt valami, aminek valami politikai síkja van?

Cs. S.: Hadd válaszoljak erre a focista példára avval, hogy mutass nekem akkor egy focistát, aki jobban tud focizni, mint ahogy az anyanyelvét bírja. Nem az a focista, aki csak rúgja a bőrt, hanem aki jól rúgja, aki hiteles ember a saját útján, nem tudom, lehet-e érteni, mit akarok mondani. Nincsen sen­kinek joga megítélni azt, hogy a másik rosszabbul beszéli az anyanyelvét, mint ő.

M. J.: Szóval felmerült a kérdés, hogy a kultúra mivel függ még össze. Erre két példát szeretnék mondani. Az egyik – a 19. század első fele, Angliában a chartista munkásmozga­lom -, ismeretes a történelemből. Különös módon ebben az időben a munkások azt is fontosnak tartották, hogy énekelje­nek, úgyhogy tökéletesen egybeesett a chartista munkásmoz­galom politikai fellendülése azzal a művészi fellendüléssel, amely az angol munkáskórus-mozgalomnak a kiterjedéséhez vezetett: még a Kodály-módszert is itt találták ki igazából, ez a „tonic solfa method", ott vezették be, mert ezek a munkások egészen döbbenetes módon Händel Messiását is akarták éne­kelni. De egy ilyen atmoszférában, amikor úgy látszott, hogy az ember többre is képes annál, mint amire kárhoztatva van… A másik példa másfél évszázaddal későbbi. A 70-es évek kö­zepén a Musica Realtá elnevezésű mozgalom, amely Olasz­országban akkor nőtt naggyá, amikor a baloldalnak az átme­neti sikerei bizonyos reményeket keltettek az emberekben. Ebben az időben egy olyan művészcsoport alakult, amiben részt vesz Luigi Nono, Maurizio Pollini és mások; és a mun­kások fantasztikus dolgokra voltak képesek, összejöttek egésznapi meló után dögfáradtan, és akkor Maurizio Pollini Schönberget játszott nekik, és eljátszotta kétszer-háromszor, hogy ezt azért kell így, azért kell úgy, és éjfélig ültek ott a munkások, hogy Schönberget hallgassák Maurizio Pollini el­őadásában. Azt hihetné az ember, hogy egy szürrealista lá­tomás volt. De akkor volt Schönberg születésének a 100. év­fordulója, s Bécsben csináltak egy gyönyörű Schönberg-kiállítást. Elvitték Reggio Emiliába, ahol ugyanezt a kiállítást négy­szer annyian nézték meg, mint Schönberg városában, Bécs­ben, azért, mert az emberek számára az egyik esetben Händel Messiása, a másik esetben Schönberg valahogy különös módon fontossá vált. Nem azért, mert szűken politizáltak, ha­nem azért, mert a politika iránya az volt, hogy az embernek valahogy lehetősége kellene hogy legyen egy teljességet el­sajátítani. Szerintem így függ össze a forradalmi szellem és a tömegkultúra is, mert ez egy másféle tömegkultúra lehető­sége, mint amit általában fölülről belepaszíroznak az embe­rekbe.

Z K. L: Köszönöm mindenkinek a részvételt. Egy pillanatig sem gondoltuk, hogy valamennyi feltett kérdésre egy alkalom keretében adható kimerítő válasz, ám ma ráadásul bebizo­nyosodott, hogy számtalan kérdést tisztázni kell még azelőtt, hogy a válaszokba fognánk. A mai vitát abból a szempontból érzem fontosnak, hogy ehhez a tisztázáshoz egyengette az utat.