Ez a cikk könyvismertetésnek indult. A szerencsés széljárás ugyanis hozzám sodort négy, rokon szellemben fogant kiadványt. Az első há­romnak a kiadója is közös: a londoni székhelyű, de Chicagoban és Mel­bourne-ben is működő Bookmarks. A három könyv közül kettő Chris Harman írása: az egyik egy How Marxism Works [Hogyan működik a marxizmus?] című népszerűsítő könyvecske (eredeti kiadási éve 1979, de további három újranyomást és újabb két kiadást ért meg; a kezem­ben levő az 1986-os 3. kiadás), a másik pedig egy 1988-ban megjelent átfogó monográfia: The Fire Last Time: 1968 and After [A legutóbbi tűzvész: 1968 és utána]. A harmadik könyv Alex Callinicos tömör Marx-összefoglalása: The Revolutionary Ideas of Karl Marx [Karl Marx forradalmi gondolatai], 1987-es harmadik újranyomásban (eredeti kiadási éve 1983).

A negyedik könyv a fentiektől nemcsak kiadóját, hanem szellemét tekintve is elkülönül. „Hivatalos" trockista kiadvány, The World Capitalist Crisis and the Tasks of the Fourth International [A kapitalista világválság és a IV. Internacionálé feladatai] címmel a IV. Internacionálé Nemzetkö­zi Bizottságának 1988. augusztusi határozatát tartalmazza (Labor Publications Inc., Detroit, USA, 1988). Igaz, hogy Harmanék is trockista fogantatásúak, de náluk a trockizmus inkább inspiráló forrás, mintsem kor­lát avagy hitvallás; a Határozat viszont a zsinati mennydörgések sok év­százados hagyományát folytatja, amelyek lánca így korántsem szakadt meg a III. Internacionáléval.

S a szándékolt könyvismertetésnek ezen a ponton kell cikké válnia. A trockizmus iránt ugyanis ma joggal ébred új érdeklődés. Míg korábban a hithű kommunista a puszta név hallatára is keresztet vetett, most kide­rült, hogy Trockijnak a szovjet fejlődés sztálini vonalával szembeni kriti­kája nemcsak bátor, hanem elemzéseiben pontos is volt. Már a 30-as években világosan föltárta, hogy a „szocializmus egy országban" – rá­adásul elmaradott országban – önellentmondásai hogyan vezetnek a meghaladni vélt osztálytársadalmi viszonyok újratermelődéséhez, s ve­lük a néptől újra különvált államszervezet minden addiginál kiterjedtebb és feltétlenebb hatalmához. A tényleges szocializmushoz viszont csak egy olyan világfolyamat vezethet el, amely magával vonja a legfejlettebb tőkés országokat is. Ily módon a trockizmus látszólag a marxizmus igazi folytatását jelenti, alternatívát adva a marxizmust lejárató „keleti barbár­sághoz", s világossá téve, hogy a „létező szocializmus" ugyanúgy osz­tálytársadalmi alakulat, mint a vele szembenálló tőkés rend; hogy a megvalósítandó szocializmus viszont kapitalizmus utáni fok, amely gaz­daságilag is, társadalmilag is a fejlettség magasabb fokát jelenti, ide ért­ve a közvetlen demokráciát éppúgy, mint a termelésnek a világgazda­ságban elérhető színvonalát.

Ha mindez ilyen tökéletes, már csak arra kell választ adnunk, miért van, hogy a trockizmus, létrejöttétől máig, csak kicsiny és egymás között is marakodó csoportocskákban élt? Eddig egyetlen nagy történelmi pilla­nata volt csupán: az 1968-ban kicsúcsosodó világforradalmi föllendülé­sé. Aktivistáik máig ámuldozva mesélik, milyen fantasztikus érzés volt, amikor egy dohányfüstös szobában vitatkozó néhány tucatnyi ember he­lyett most hirtelen ezrekkel vagy akár tízezrekkel tudtak kapcsolatot te­remteni, akik sorba álltak kiadványaikért, vagy rendezvényeiken kezdtek tolongani. Csak hát ez nem tiszta trockista siker volt, hanem mindazoké, akik – legyenek újbaloldaliak avagy maoisták, anarchisták avagy guevaristák – a forradalmiságnak valamilyen más változatát tudták a baloldali gondolatra szomjassá vált emberiségnek fölajánlani, mint amely az elbü­rokratizált szociáldemokrácia és az ugyancsak elbürokratizált kommu­nizmus kamráiban már megpenészedett.

Ám a IV. Internacionálé határozathozói, ahelyett, hogy ennek az át­fogó értelemben vett újbaloldalnak a történelmi jelentőségét fölismerték volna, saját eszméik tisztaságát kezdték védeni azokkal szemben, akik a zártságból kilépve, más forradalmi mozgalmakkal próbáltak élő kap­csolatokat teremteni. A cella visszazárul, éppen azt az esélyt rekesztve kívül, hogy az általuk képviselt irányzat elméleti páholyból gyakorlati ha­tóerővé legyen – nyitottan a tényleges világ tényleges szükségleteire. S eközben a határozatok hanglejtése is döbbenetesen kezd hasonlítani – mondjuk – a sztálinista Tájékoztató Iroda Tito-ellenes határozatainak „verbális viselkedéséhez". Persze ez stiláris-„fonológiai" azonosság csu­pán, ámde c'est le ton qui fait la musique.

Lelio Basso, az éles szellemű olasz marxista, már 1954-ben merész tanulmányban mutatott rá a szociáldemokrácia és a sztálinizmus közötti hasonlóságokra, ami az elbürokratizátt apparátusok kiépülését illeti. Nos, a IV. Internacionálé vezérkarának egyelőre aligha van pénze ilyesféle apparátus létrehozására. A kéz hát Ézsaué, de a hang mégis Jákobé.

A Határozat legérdekesebb és leginformatívabb része mindenesetre az, amely nagy adatbőséggel elemzi a világkapitalizmus legfrissebb, óhatatlanul újabb válságokba torkolló folyamatait. Kétségkívül ez a trockizmus legerősebb oldala, minthogy már elméleti alapkiindulása is a leg­fejlettebb tőkés gazdaságok létrehozta világfolyamatok megismerésére sarkallja. Az utolsó tíz évet mint „a világpiac példátlan integrációját és a termelés nemzetköziesítését", „a világgazdaságnak minden nemzeti gazdaság fölötti abszolút és aktív uralmát", „a transznacionális társasá­gok robbanásszerű növekedését" jellemzi, ahol – Blumenthal volt USA-pénzügyminiszter szavait idézve -,,a pénz és a pénzszerű eszközök ha­tárokat nem ismerve, fénysebességgel cikáznak a világ számítógépi és távközlési hálózataiban". Ennek során gyilkos verseny alakul ki az USA, Japán és az egységesülő Európa között; e világfolyamatokba emésztődik az ázsiai csendes-óceáni partszegély; „forradalmi következ­ményeknek kell fakadniuk abból a fordulatból, amelyet a Szovjetunió­ban, Kelet-Európában és Kínában valamennyi sztálinista bürokrácia tett a piacgazdaság felé. Kínában a szegénység több mint 35 éve nem is­mert formái élednek újjá annak következményeként, hogy a sztálinista bürokrácia bátorítja a kapitalista viszonyokat a városokban és a falvak­ban. Az infláció és a munkanélküliség már érezteti hatását…"

Különösen gondolatébresztők a Határozatnak azok az adatai, ame­lyek az Egyesült Államok drámai térvesztését és Japán látványos előre­törését mutatják. Az USA, amely „a világ legnagyobb hitelezőjéből a vi­lág legnagyobb adósává vált", a 70-es évekig nyersanyagokat és olajat importált, iparcikkeket és tőkét pedig exportált, de 1985-ben a Japánba irányuló öt fő exportcikke már a kukorica, a szójabab, a bitumenes szén, a búza és a gyapot volt, Japánból viszont gépjárműveket, irodagépeket, elektronikus fogyasztási cikkeket és félvezetőket vásárolt. Míg 1960-ban az USA 1,4 milliárd dollárért exportált Japánba, s importja ugyanonnan 1,1 milliárd értékű volt, 1985-ben 22,6 milliárdnyi USA-export már 68,8 milliárdnyi Japánból származó importtal állt szemben! Az ilyen és hason­ló adatokból a Határozat joggal vonja le azt a következtetést, hogy a tőkés viszonyokkal járó legkülönbözőbb konfliktusok erős éleződése vár­ható, ideértve a munka és a tőke közti ellentéteket is – hiszen a munká­sok létszáma Keleten és Délen ugrásszerűen megnövekedett, termékeik versenyképessége viszont nem utolsó sorban életszínvonaluk és politi­kai jogaik viszonylag alacsony szintjének köszönhető. Ebbe tartósan aligha törődnek majd bele – ugyanúgy, mint ahogy a fejlett nyugati or­szágok tőkései, versenyképességük fokozása érdekében, a saját mun­kásaik jelenlegi életszínvonala és jogai ellen indítanak majd megújuló tá­madásokat.

Hasonló irányba mutatnak a Bookmarks kiadó publikációi is, azzal a kellemes különbséggel, hogy elemző gondolatmeneteiket nem elegyítik eretneknek minőiített nézetek elleni szónokias kirohanásokkal. Chris Harman népszerű brosúrájának ós Alex Callinicos Marx-összefoglalásá­nak egyaránt az a legérdekesebb része, ahol – az elterjedt közhelyekkel szemben – bizonyítják a marxizmus nem csökkenő, sőt a modern tőkés fejlődés által újra igazolt időszerűségét.

A Bookmarks föltálalta szellemi ebédnek kétségkívül a fő fogása Chris Hárman nagyszerű könyve az 1968-as világforradalmi hullámról. Az általa befogott problémaköröket a mű tartalomjegyzékével jellemzem. „I. rész: A hosszú nyugalom – Lassú vonat közeledik – A diáklázadás. II. rész: Amerika: A háború hazajön – A francia május – A prágai tavasz -A levegőben van (Jugoszlávia, Mexikó, Észak-Írország, Olaszország) -A vihar egy hulláma (Nagy-Britannia). III. rész: A sebesült fenevad (USA) – Olaszország: A hosszú forró ősz – A kialvó láng (A francia és a német baloldal 1968-69 után) – A brit föllendülés (1969-74). IV. rész: Portugália: Lehervadt forradalom – A görög ezredesek bukása – A francoizmus halála. V. rész: Az európai baloldal válsága – A legközelebbi tűzvész."

Mint látható, a szemle átfogó, de korántsem teljes. A szerző tudatá­ban van ennek: „Sajnos, tér és idő akadályozott, hogy világméretekre terjedjek ki. A főbb európai országokra és az Egyesült Államokra kellett korlátozódnom, csupán annyiban érintve a másutt (Vietnam, Kína, Len­gyelország, Jugoszlávia, Mexikó és Csehszlovákia) végbement esemé­nyeket, amennyiben közvetlen hatásuk volt azoknak a tudatára, akik az előbbi országokban az utcára vonultak. De emiatt senki ne képzelje, hogy 1968 épp csak európai év volt."

Mindenesetre az érintett területeken a könyv forrásértékű. Angol­szász szerzőnél ritka bőséggel szerepelnek hivatkozásaiban a legkülön­bözőbb eredeti nyelvű dokumentumok. Ezekhez járulnak a szerző sze­mélyes tapasztalatai, amelyeket az angol forradalmi baloldal egyik szel­lemi vezéralakjaként a 60-as évektől fogva szerzett, a legendás London School of Economics-ban, az International Socialists – később Socialist Workers Party-ként működő – szervezetében és folyóirataiban végzett munkája során. (Számos itt megjelent fontos írása mellett, könyvei közül valósággal alapkönyvnek tekinthető a számunkra is életbe vágó Class Struggles in Eastern Europe [Osztályharcok Kelet-Európában ] Pluto Press, London 1974; aktuális kérdések fényében értékeli újra a történel­met The Lost Revolution: Germany 1918-23 [Az elvesztett forradalom: Németország 1918-23 között] Bookmarks, London 1982; és közvetle­nül időszerű az Explaining the Crisis: A Marxist Reappraisal [A válság magyarázata: marxista újraértékelés] Bookmarks, London 1984.)

Adatgazdagsága néhány fontos általános tanulságba fut össze, amelyeket nem valami prekoncepció, hanem a dolgok belső logikája dik­tál. A könyv szerkezete így olyan refrénes forma, ahol a refrén a min­denkori előversekből születik újjá. Fő összetevői:

1. A mai kapitalizmus nemcsak bámulatos teljesítményekre, hanem – ugyanezért – mind átfogóbb és drámaibb válsághelyzetek létrehozá­sára is képes. Így aztán választhatunk, mit csodáljunk jobban: a prospe­ritás időszakainak idilli optimizmusát, vagy a hirtelen szakadékok várat­lanságát és növekvő mélységét. Ilyen szempontból – tárgyszerűsége el­lenére – valósággal költői a könyv indító fejezetének rezzenetlen, örök nyarat sugárzó nyugalma, amely ezúttal nem Debussy hangszereiből, hanem tory- és labour-politikusok nyilatkozataiból, Bad Godesberg-i pártprogramokból árad – csak hogy dramaturgiailag előkészítse a 60-as évek második felében fölharsanó Mahler-rézfúvók sátáni recsegését.

2. A nagy összecsapás utáni korszakra újra rászállt az „édes fe­ledés", mintha az egész dráma csak hosszú hajú fiúcskák rakoncátlankodása lett volna. Ezzel szemben a valóság az, hogy a diákmozgalmak húrjai a válságba került kapitalizmus egész rezonátordobozát erőteljes rezgésbe hozták: az USA-ban a polgárjogi és háborúellenes mozgalmak radikalizálódásához, Franciaországban a történelem leghosszabb általá­nos sztrájkjához és a De Gaulle-rendszer megdöntésének küszöbéhez, Olaszországban és Angliában az egész munkásmozgalom erőteljes bal­ratolódásához és konzervatív kormányzatok bukásához vezettek. 1968­69 korántsem múló epizód volt, mert tendenciái angol és olasz földön a 70-es évek közepéig tovább teljesedtek, s ezekben az években következett be a dél-európai (portugál, görög, spanyol) fasiszta rendszerek bu­kása is. Hozzájuk sorolja a szerző a kelet-európai blokk osztálytársadalmias struktúráival szembeni megmozdulásokat is (amelyek részletes elemzését másutt: az Osztályharcok Kelet-Európában című, imént idé­zett könyvében adja).

3. A „pluralista demokratikus jogállamok" (vagy, ha úgy tetszik, a „szabad világ") válasza a forradalmias mozgásokra döbbenetes méretű, szélsőséges erőszak volt. Az amerikai, angol vagy francia burzsoázia csípőből tüzelt, a gumibot és könnygáz mellett előkerültek a lőfegyverek, s a megöltek és nyomorékká vertek közt ott voltak a munkások mellett az egyetemisták, tehát a burzsoázia saját gyermekei, sőt nem egyszer professzoraik, vagy akár polgári pártok tekintélyes politikusai is.

Harman valóban kellően bőkezű, amikor az egymással is torzsalko­dó új-baloldali, trockista, maoista, guevarista, anarchista csoportoknak együttesen a „forradalmi baloldal" elnevezést adományozza, ugyanakkor nem hallgatva el a vörös könyvecskéből jelszavakat skandáló vagy bom­bákat robbantó akciók végső soron forradalomellenes naivitását. Joggal emeli ki viszont Trockijnak azt a fölismerését, hogy a forradalmak alap­kérdése a világkiterjedés és a munkások meghatározó szerepe – annál is inkább, mert a kapitalizmus legfrissebb fejlődése a munkásosztály lét­számát mind területileg (az elmaradottabb országokban), mind társadal­milag (az értelmiség „üzemmérnöki", ha tetszik, „nanterre-i" típusú réte­geivel) erőteljesen megnövelte. A munkások mozgalmának viszont szer­vezetileg is meg kell újulnia, mert a szociáldemokrata, majd a kommu­nista formák közt is újra meg újra elbürokratizálódott; vezető rétegei job­ban vigyáznak a maguk pozícióira, mint a munkások érdekeire, s így időnként még a polgári ellenzéknél is hajlamosabbak arra, hogy ki­egyezzenek a fennálló uralmi rendszerekkel. Ennek a ténynek – mint Hárman gazdagon dokumentált elemzésekkel kimutatja – jelentős sze­repe volt akár a francia vagy olasz, akár az angol, akár a portugál típusú forradalmi mozgalmak elvetélésében. A megoldás kulcsát indokoltan lát­ja a közvetlen demokráciában, ahol a „műhely-szint" (shop floor), az alul­ról közvetlenül választott műhelybizalmiak (shop stewards) szintje a meghatározó, szemben a föntről vezérelt és lefelé mind elvontabbá váló bürokratikus centralista rendszerrel. A két elv gyakori ütközését a tár­gyalt mozgalmak egyik legjellemzőbb elemeként mutatja ki.

Végül mégis ez az a pont, ahol Hárman horizontja szűkösnek bizo­nyul. Ha ugyanis a lenti indíttatás szükségszerűsége igaz a munkásmoz­galomban, akkor a világforradalmi folyamat egészében is igaznak kell lennie. Ilyen szempontból is ideje, hogy a munkásmozgalom az „Interna­cionálé" első versszaka után végre a másodikat is elénekelje: nem isten, nem király, még csak nem is néptribun vált meg bennünket, hanem ne­künk magunknak kell megváltanunk magunkat. Ez pedig azt is jelenti, hogy az emberek csak a saját tapasztalataik árán, a saját fölismeréseik útján haladhatnak valódi fölszabadításuk felé. Ilyen szempontból kár volt Harmannek a trikontinentális folyamatokat a margón kívül hagynia. 1968 végtelen pillanata ugyanis nemcsak Vietnamot, Kínát, vagy a Kö­zel-Keletet, de az újra-forradalmasodó Afrikát és – kiváltképpen – Latin-Amerikát is magában foglalta.

A közös mozzanat mindenhogyan az, hogy új baloldalra volt szük­ség, mert baloldalra volt szükség, és a régi már nem volt baloldal. A kettő megütközése sem újkeletű, mert az orosz Október után vala­mennyi újabb forradalomnak, Kínától Kubáig, a hivatalos baloldal ellenál­lásával szemben lehetett csak győzedelmeskednie.

S itt, bármilyen ellentét lehet például a „forradalom a forradalomban" egyrészt maóista-guevarista-debrayista, másrészt trockista verziói kö­zött, hosszas vitákkal arról, hogy vajon a falu kerítse-e be a várost vagy a város vezesse-e a falut, a megújuló baloldal egyes fölismerései min­den ellentét mellett is meglepően közösek. A „fölbolydult értelmiségi" (G. Bosio nevezetes könyvére gondolok: L'intellettuale rovesciato) a „base"-től: a közember gondolkodásától és nyelvi kifejezéseitől való mérhetet­len eltávolodását ugyanabban a történelmi pillanatban ismerte föl, ami­kor a kínai „kulturális forradalom" a tömegek spontán akcióját kezdemé­nyezte a megmerevedett pártállami hatalmi apparátussal szemben, s amikor a párizsi diákok egyik kedvelt falfelirata lett: lci on spontane! (Itt spontánkodunk!) Ezért Sauvageot-ék gyűléseiken még a „referátum" műfaját is kizárták. Ami persze az ellenkező véglet – de mutatja a prob­léma mélységét: a „régi baloldal" egész politikai tolvajnyelve és rituáléja már nem az emberek tényleges problémáinak és gondolatainak a fel­színre hozását, hanem éppen ellenkezőleg, elfojtását szolgálta,

Ezek az akkor még csak félig megérett, gyakran egymásnak is el­lentmondó gondolatok nem segíthettek eléggé abban, hogy a forradalmi változások világszerte megérett szándékát győzelemre segítsék. A kapi­talizmus viszont eléggé erős és ügyes is volt ahhoz, hogy megbillent ha­jóját újra egyenesbe hozza – nem utolsó sorban a baloldali követelések vagy akár személyek beolvasztása révén. A vörös pedig átmenetileg megzöldült vagy megfeketedett. Mégis: a „zöldek" és az újbaloldal közt nem pusztán gondolati a folytonosság, hiszen Cohn-Bendit vagy Rudi Dutschke mindkettőnek alapítói között szerepelt; a lengyel Solidarnosc pedig, minden vallásos színezete ellenére, az elidegenedett intézmé­nyek megkerülésével is egy működtethető, közvetlen emberi kapcsolato­kon épülő önszervező társadalom modelljét vázolta föl (mielőtt a katonai puccs letiporta) – s ehhez még forradalom sem kellett volna, hiszen ha elterelik a folyót, a kapitány, szárazra került hajóján, továbbra is büszkén forgathatja a kormánykereket.

A baloldalnak így van rá oka, hogy új-újbaloldallá, tehát ismét balol­dallá legyen. S itt bőven tanulhat abból is, ami az előző újbaloldal fölte­véseiből illúziónak bizonyult. Ez alighanem kevésbé érinti az alapvető fölismeréseket, mint inkább történelmileg behatárolt formáikat. A „nagy proletár kulturális forradalomról" például azóta kiderült, hogy másképp értelmezte a párizsi diák vagy akár a cambridge-i professzor (konkrétan Joan Robinsonra gondolok), mint a manipuláló kínai politikus.

Beethoven a 3. szimfóniáját, a „hősiest", eredetileg Napóleon-szim­fóniának szánta. Amikor megtudta, hogy Napóleon császárrá koronáz­tatta magát, dühösen összetépte a címlapot. Szerencsére csak a címla­pot, nem pedig az egész szimfóniát. A dolog maga érvényes maradt.

(1990)