1922-ben születtem Újpesten. Szüleim 1924-ben Franciaországba emigráltak. Párizsban érettségiztem, egyetemi tanulmányaimat a Sorbonne-on kezdtem el, de Budapesten a Pázmány Péter Egyetemen fejeztem be. A kommunista mozgalomhoz 1937-ben csatlakoztam. Franciaország német megszállása ide­jén bekapcsolódtam az ellenállási mozgalomba, a szervezésben és a harcok­ban a kezdetektől fogva részt vettem.

1948-ban a Leningrádi Egyetem ösztöndíjasaként a Szovjetunióba kerül­tem, ahol a filozófiai fakultás hallgatója lettem. Tanulmányaimat nem sokáig folytathattam, mert 1949 őszén visszarendeltek Budapestre, ahol röviddel ha­zaérkezésem után az ÁVH a Rajk-per kapcsán letartóztatott. Kiszabaduláso­mat követően itthon fejeztem be tanulmányaimat és kaptam filozófia-politikai gazdaságtan szakos tanári diplomát. Az „előzmények" miatt egyetemen nem taníthattam, végül egy közgazdasági technikumban kaptam állást. 1964-ben a Közgazdaságtudományi Egyetem filozófia tanszékére kerültem. 1968-ban kandidátusi fokozatot szereztem filozófiából. 1976 óta egyetemi tanár vagyok.

Több afrikai egyetemen voltam vendégprofesszor, szívesen emlékezem a Guineában töltött fél évtizedre. Jelenleg a Társadalomtudományi Intézet mun­katársa vagyok – mint szakértő – de egyetemi katedrámat továbbra is megtar­tottam. Rendszeresen tartok kurzusokat a különböző francia egyetemeken. Az ENSZ és az UNESCO is folyamatosan ellát munkával. Jelenleg a globális kérdések ideológiai vetületével, a nemzetközi baloldal válságával, a stratégia­váltás meghatározottságával foglalkozom. Az évek során számos könyvem és publikációm jelent meg, amelyek – remélem – az elkövetkező években tovább gyarapodnak.

„ Úgy látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá lesz a természet felett, olyan mértékben válik az ember más embernek, vagy saját aljassá­gának a rabjává." (MEM. 13. Kossuth, Bp. 1967, pp. 1-2.)

… Bennem érzelmi ellenérzést és elméleti aggodalmat váltott ki, hogy az utóbbi években mindinkább egyoldalúan csak a nemzetközi kommunista mozgalom, a szocialista világ torzulásait, hibáit, bűneit tartják számon minálunk, miközben a kapitalizmus valóságával szem­ben korántsem érvényesül hasonló kritikai szellem. Csak teljesítmé­nyeit, előnyeit ecsetelik: a kapitalista út ma a modernizációs példakép. Ennek alapján is vádolják az új nemzedékek erkölcsileg, emberileg, politikailag a régi nemzedéknek azt a csoportját, akik részt vettek a kapitalizmus meghaladásáért folytatott harcokban, akik hittek abban,

hogy meg lehet változtatni a világot. Vakok voltunk-e, hogy nem láttuk a bűnöket és a torzulásokat? Hogyan váltak bizonyos vonatkozásban a fasisztákhoz hasonlóvá azok, akik élen jártak a fasizmus elleni harcokban? Akik százmilliókat mentettek meg a fasizmus barbariz­musától, ugyanakkor kommunisták millióit bűnösként kergették a ha­lálba. Hogyan váltak népellenessé azok, akik a népért küzdöttek? Hogyan váltak az emberiség reményeinek sírásóivá azok, akik az emberiség emancipálódására tették fel az életüket? Mintha a Rostow-féle felfogás érvényesülne, miszerint a szocializmus a történelem mellékvágánya, patologikus zsákutcája …

Meg kell fontolnunk milyen alternatívák kínálkoztak a két világhá­ború között a Szovjetunióban és a második világháború után a szocia­lista világban, különös tekintettel azokra a változásokra, amelyek az SZKP XX. kongresszusa után mentek végbe, és amelyek a világrend­szer gazdasági, pénzügyi, technológiai, politikai, ideológiai vonatko­zásait érintették. S olyankor kell szembesülni a korszakváltással, ami­kor a nemzetközi baloldalon nem kristályosodott ki e változásokat kifejező és kezelő stratégia.

A nemzetközi baloldal stratégiaváltásánál a gazdasági, társadal­mi, politikai fejlemények alakulását meghatározó alábbi fő tényezőket kell figyelembe venni:

Mindezekből szükségszerűen adódik az a következtetés, hogy manapság felülvizsgálatra szorulnak a baloldal ideáljai és hagyomá­nyos céljai.

A probléma lényege: képes-e a tőkés világ elkerülni a pénzügyi és gazdasági csődöt? Érdeke-e a nemzetközi baloldalnak, a szocia­lista világnak, hogy a tőke világának egyes összetevőivel együtt ke­resse a válságból való közös kilábalást, az enyhülés politikájának a katonai területről a társadalmi élet nem katonai szférájára történő kiterjesztése révén? Vajon az együttműködés, egymásrautaltság és ozmózis, vagy a szembeállás és konfrontáció útján fogunk-e, kell-e haladni? Ebből következik, hogy az előttünk álló követelmények és feladatok felszínes értelmezéséhez vezet, hogyha a reformfolyama­tot, a peresztrojkát leszűkítjük a sztálini korszak bűneinek, tévedései­nek feltárására és leleplezésére.

Az igazi kérdés, az igazi feladat: stratégiaváltásra van szükség, mert a két világháború között megfogalmazott stratégiai vonal – ami lényegében megfelelt az akkori világtörténelmi feltételeknek – a má­sodik világháború után kezdte elveszteni történelmi létjogosultságát. A stratégiai váltás egyes elemei felemás módon megvalósultak Hrus­csov idején, elsősorban a háború és a béke kérdésében, de ezek alig érintették a társadalmi viszonyok újratermelését a szocialista világ­ban. Még akkor sem, ha a sztálini önkény legszélsőségesebb meg­nyilvánulásait lefaragták. ,

A stratégiai váltás szükségessége kapcsolódik az atomfegyverek megjelenéséhez. A „világforradalom" ma már nem lehet sem egy új imperialista háború, sem egy új világháború eredménye. Új dialektika mutatkozik az összemberiség általános érdekei és az osztályérdekek között, a globalizálódó világ érdekei és a nemzetállamok érdekei kö­zött. Ennek meg nem értése, felületes értelmezése felgyorsította a nemzetközi baloldal kifulladását, marginalizálódását, és a létező szo­cializmus történelmi lehetőségeinek kimerülését.

A korszakváltás stratégiai váltást ír elő a szocialista világban, a fejlett kapitalista országokban és a harmadik világban.

Nálunk olyan stratégiai váltás, amely új baloldali, szocialista pers­pektívákat nyújthat, csak akkor lehetséges, ha a kommunisták, a bal­oldaliak visszanyerik önbizalmukat annak érdekében, hogy vissza­szerezhessék a tömegek bizalmát. A kommunisták különleges felada­ta: szembenézni önmagukkal, hogy az emberek ne fordítsanak hátat nekik.

Az elmúlt évtizedeket végigcsinált kommunistáknak vállalniuk kell a bűnök tudását, a bűntudatot, és a felelősséget. Bűnök terhelik a nemzetközi kommunista mozgalom egészét, mert a kommunisták részt vettek a bűnök elkövetésében, vagy némák és vakok maradtak a bűnökkel szemben. Bűnrészesei vagyunk annak, hogy tetteinkben, szavainkban, passzivitásunkban elriasztottuk a közeledőket. Elhomá­lyosítottuk reményeiket. Taszítóvá vált az, amihez vonzódni szerettek volna. A vívmányok, a sikerek, a teljesítmények ellenére vállalnunk kell a bűn tudását mindaddig, amíg a kommunista mozgalom, a szo­cialista társadalom identitását bűnök terhelik, mindaddig, amíg a megújulás nem teljesedik ki. Nem láthatunk tisztán, amíg nem tisztul­tunk meg.

A nemzetközi kommunista mozgalom egyes osztagainak, pártja­inak, idős és fiatal tagjainak vannak közös bűneik és sajátos bűneik. A bűntudatnak nem az a rendeltetése, hogy megalázzuk magunkat, hogy bűnbocsánatért könyörögjünk, hogy alázattal letérdepeljünk. El­lenkezőleg, arra hivatott, hogy tudatosan szembenézzünk múltunk­kal, hogy tudatosabban elhatároljuk magunkat mindattól, ami holtvá­gányra vitte a mozgalmat, hogy visszanyerhessük baloldali arculatun­kat. Hogy felszabadultabban szolgálhassuk az emberiség felszaba­dulásának ügyét.

Mi magyar kommunisták is bűnösek vagyunk. Nem háríthatjuk el magunktól a szembenézést a Tanácsköztársaság hibáiért, a két világ­háború között a frakcióharcokért, azért mert fogyatékosságainkkal gyöngítettük a fasizmus elleni harcot, azért mert kiszolgáltuk a sztálini és a Rákosi-önkényt, azért mert Sztálin halála után elvtelenségeink-kel élősegítettük az 1956-os összeomlást, azért mert késedelemmel vezettük be a gazdasági reformot"és kedvező történelmi lehetőségek kiaknázását mulasztottuk el a 60-as években, azért mert a 70-es és a 80-as években tűrtük a felemás politikai vonulat, a tétovázást, a helytelen gazdasági döntéseket, a torz káderpolitikát. Tűrtük, annak ellenére, hogy éreztük, előreláttuk az ideológiai zűrzavart, a politikai dezorientáltságot, a tömegek bizalmának elvesztését. Várakoztunk, morogtunk, ahelyett, hogy lett volna bátorságunk a cselekvéshez. Nem a szakadéktól riadtunk meg, amely felé sodródtunk, hanem a bátor fellépés következményeitől. Volt bátorságunk harcolni az ellen­ség ellen, de nem volt merszünk a harchoz a saját közösségünkön belül. Nem mertük kijárni a párton belüli harc iskoláját. Megfeledkez­tünk az 1953-56-os időszak tanulságairól. Jobban ragaszkodtunk a kényelemhez (a demokratikus centralizmus torz értelmezése és gya­korlata) mint a megrázkódtatásokkal együttjáró igazság feltárásához és érvényesítéséhez. Bűnösök vagyunk, hogy ellenzékinek minősí­tettük azokat, akik ellenezték a megtorpanást és nem határoltuk el magunkat egyértelműen azoktól, akik polgári-liberális irányba akar­ják a reformfolyamatot terelni. „Osztályharcosok" voltunk azokkal szemben, akik jobban akarták szolgálni ügyünket és túl megértőek azokkal szemben, akik más osztályérdekeket képviseltek. Bűnösök vagyunk, mert évről évre elhalasztottuk az utóbbi 30 év, 20 év őszinte kritikai értékelését. Bűntudatot válthat ki a kommunistákban az is, hogy tűrjük a mai kapitalizmus kritikátlan, sőt olykor apologetikus áb­rázolását. Rendszerünk fogyatékossága miatt nem tartjuk célszerű­nek, illedelmesnek, szavahihetőnek a kapitalizmus fogyatékosságai­nak leleplezését. S így amit a baloldaliak a fejlett kapitalista országok­ban elvetnek, bírálnak, azt sokan a szocializmus megújulásának, a reformfolyamat szerves részének tekintik.

A bűntudat nem zárja ki a büszkeség érzését. Sok vonatkozás­ban kiaknáztuk a forradalmi fellendülés korszaka adta lehetőségeket 1917-től a 60-as évek végéig. Büszkék lehetünk a nemzetközi kom­munista mozgalom, a Szovjetunió, a szocialista világ történelmi sze­repére, amely egyértelműbb, mint magának a szocialista rendszernek a teljesítményei. A történelmi szerep alatt értem a fasizmus elleni harcot, a háború elleni harcot, a gyarmati rendszer szétesésének támogatását, a nemzetközi erőviszonyok átrendeződéséért tett erőfe­szítéseinket.

Büszkék lehetünk a kommunisták helytállására, áldozathozatalára a polgárháború idején, a fasizmus elleni harc időszakában, az illegalitás körülményei között. A sztálini korszak bűnei nem teszik nevetségessé, hiábavalóvá a kommunisták helytállását, azt, hogy igaz emberként szolgálták osztályukat, az emberiség ügyét. Büszkék lehetünk arra, hogy megkíséreltük meghaladni a kapitalizmust, új vi­lágot teremteni, új embert formálni. Mi magyar kommunisták büszkék lehetünk azért, mert levontuk az 1956-os tragédia tanulságait, hogy úttörő módon kezdtünk elhatárolódni, eltávolodni a sztálini modelltől, hogy elindítottuk a reformot történelmi útjára. 1968-ban a szocialista világ élvonalába kerültünk.

A múlttal való szembenézést nem lehet megkerülni. De mi lehet a baloldal jövője? Hogyan kapcsolódik össze a baloldaliság a globális kérdések elsődlegességével? Miért tűnik ma meghatározhatatlannak a baloldal fogalma? Miért lett a baloldal felismerhetetlen és azonosít­hatatlan? Egyesek azt állítják, hogy ez nem a megismerő alany hiá­nyosságán múlik, hanem magának a társadalmi-politikai világnak tényleges megismerhetetlenségén.

A világ azonban, ha nem értelmezhető is a régi keretek között, nem megismerhetetlen. Vannak a baloldalt a korábbiakhoz hasonló­an jellemző vonások. Baloldalinak lehet nevezni az elnyomottak, pá­riák, megkülönböztetettek, alárendeltségbe szorítottak felemelésére irányuló szándékot az emberiség egész története során. Általában azok tartoznak a baloldalhoz/akik valamelyes bizalommal vannak az emberi körülmények javítása, emelése és gazdagítása, az egyenlőt­lenségek csökkentése iránt. Akik bíznak abban, hogy a haladás nem történelmi illúzió, hanem függvénye az emberi közösségek és egyé­nek intelligenciájának és tevékenységének. Én úgy gondolom, hogy ezeknek a baloldali értékeknek van jövőjük.

A baloldali értékek fennmaradása azonban nem jelenti azt, hogy a baloldal jellege változatlan maradhat. Földgömbünk globalizációja következtében a baloldalnak is globalizálódnia kellene. A világ balol­dala – potenciálisan – azon társadalmi erők egységfrontja, amelyek megkérdőjelezik a mai világrendszer alá- és fölérendeltségi viszonya­it, a nemzetek közötti egyenlőtlenségekhez vezető profitlogikát, szé­les társadalmi csoportok marginalizálódását, a sztálini hagyományt, a szociáldemokrácia reformista engedékenységét; ezek az erők új társadalmi célokat, az élet és a civilizáció újfajta modelljét keresik, összekapcsolva az egyén túlélését a mindennapokban az emberi faj hosszú távú túlélésével; ezek az erők elsőbbséget adnak az embe­riség érdekeit tükröző globális problémáknak, egyszóval az összes nemzeti, társadalmi, civilizációs és emberi felemelkedést szolgáló ideáloknak és értékeknek. A nemzetközi baloldal magában foglalja a fejlett tőkés országok szocialista és kommunista mozgalmait, a szo­cialista országokban a korábbi időszaktól örökölt modellel való szakí­tásért munkálkodó áramlatokat, a harmadik világban a nemzeti és társadalmi felemelkedésért küzdő mozgalmakat, és az új mozgalma­kat mindhárom világban: a fiatalok egyes mozgalmait, a Zöldeket, a feminista mozgalmakat, a felszabadítási teológiákhoz kapcsolódó mozgalmakat. Ezek a baloldali mozgalmak olyan körülmények között fejtik ki tevékenységüket, amikor a nyugati társadalmakban a több­pártrendszer egyre inkább átadja helyét a kétpártrendszernek, és a két uralkodó párt közötti határvonal is meglehetősen elmosódik. A centrum, a középső övezet méretei egyre kiterjedtebbek, átfogva az állampolgárok nagy többségét.

Az egyesítő „közép" eme kitágulása valóság is, látszat is. Mert a középső, közbülső övezet nem homogén társadalmi mező. Jelentős törésvonalak teszik tagolttá. Az uralkodó pártoknak figyelembe kell venni mind a középső övezet kitágulását, mind a megjelenő törésvo­nalakat. A pártok szétszórt társadalmi elemek gyülekezőhelyévé vál­nak. Ebben a helyzetben előfordulhat, hogy a választásokon a több­ség a politikailag legingatagabb elemektől függ. A középső övezet kiterjedése, összetétele és dinamikája országonként, rendszeren­ként, hagyományonként és a világrendszerben elfoglalt hely függvé­nyében változik. De erre az új helyzetre, az „osztályharc" leegyszerű­sített formájának tarthatatlanságára a baloldalnak is meg kell találnia saját válaszát.

A baloldali stratégiaváltás szükségszerűségének felismerése fo­kozatosan érlelődött meg bennem a fejlődő világ realitásainak felfede­zése során. Számomra Afrikában bizonyosodott be: annak ellenére, hogy Európában született meg a marxizmus, a marxizmus által meg­kívánt egyetemes gondolkodást nem lehet leszűkíteni Európára. Ez nem volt könnyű felismerés. Nem volt könnyű felismerés, mert a kezdeti szakaszban, amikor a nemzeti felszabadító mozgalom íróinak vagy ideológusainak a műveit olvastam, azokra is elsősorban az Európa-centrikus marxizmus kritériumrendszerét alkalmaztam. Talán az volt a szerencsém, hogy kellő átérzéssel és alázattal olvastam őket, abból a szempontból, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy azok, akik ilyen odaadással vesznek részt a nemzeti emancípálódásért folyó harcban, akik annyi aggodalommal, odaadással viseltetnek saját népük, múltjuk, kultúrájuk iránt, akik töprengenek azon, hogyan lehet társadalmilag, emberileg felszabadítani a gyarmatosítottakat, miért nem tudnak egyetérteni velünk, a Szovjetunióval, a kommunista mozgalommal? Miért értékelik másképpen az egyes osztályok szere­pét, miért határolódnak el tőlük, miért viszonyulnak másképpen a nemzeti kultúrához, valláshoz, miért preferálják a harmadik világ né­peinek a szolidaritását a proletár internacionalizmus szolidaritásával szemben? Miért gondolják azt, hogy a harmadik világ emancipálásá­nak az útja eltér majd az európai emancipálódás útjától? Ezt folytat­tam éveken keresztül: küzdelmet a szerzőkkel, és önmagammal is. Ez oda vezetett, hogy elfogadtam azt, hogy az egyetemesség térben és időben specifikálódik. És eljutottam ahhoz, hogy nem lehet megér­teni a fejlődő világot a világrendszer egészének a megértése nélkül. Nem lehet az eszmei-politikai áramlatokat elemezni a világgazdaság mozgásának megértése nélkül. A szocialista világban a reformfolya­mattal kapcsolatos remények és aggodalmak is részben kapcsolód­nak a harmadik világ tanulságaihoz. Én korábban szembeállítottam a neokolonialista és az anti-neokolonialista fejlődési utat. Azok, akik a neokolonialista utat választották, azok lényegében – írtam is erről – úgy viselkedtek, mint a francia mondás szerint a lusta királyok, akik az eget nézik; míg a porban haladnak … szóval nem vetődtek fel bennem a nem kapitalista út történelmi korlátai.

Az események végül is azt mutatták, hogy a politikai szakítás önmagában nem biztosítja az elmaradottság leküzdésének alapvető feltételét. Előnyösebb helyzetbe kerültek a 70-es évek második felé­ben és a 80-as években azok, akik a 60-as években beilleszkedtek a világrendszerbe, mint azok a nem kapitalista országok, akik csak a 70-es évek végén, 80-as évek elején ismerték fel, hogy nem lehet elzárkózni a világgazdaságtól és a világrendszertől. Az utóbbiak már csak súlyosabb feltételek mellett, kevésbé sikeresen tudták ezt meg­tenni. Itt felvetődik a kérdés, hogy politikailag, katonailag miért járható út a nem kapitalista út, és gazdaságilag miért járhatatlan? Ez nyilván összefügg a szovjet, a brezsnyevi stratégia egészével, ami arra épült, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan ki kell építeni és sokszorosítani kell a forradalmi, katonai bázisokat a világban, és ha az imperializmus visszaszorul, akkor majd hozzá lehet fogni a gazdaság modernizálá­sához. Túlértékeltük a szocialista világ gazdasági lehetőségeit. Van­nak helyzetek, amikor meg kell kísérelni az antiimperialista és antika­pitalista stratégia egybekapcsolódását – akkor is, hogyha bebizonyo­sodik, hogy teljes eredményhez ez nem fog vezetni… De elemezni kellene, hogy a szocialista orientáció esetében el lehetett volna-e kerülni a rengeteg kudarcot? Ám a 60-as években sem a kommunista mozgalom, sem a nemzeti felszabadító mozgalmak nem rendelkez­tek megfelelő stratégiával. A békés egymás mellett élés elvét és gya­korlatét szembeállították a nemzeti és a társadalmi felszabadulásért folyó harccal. Olyan eszmeáramlatok hódítottak, amelyek a nemzeti felszabadítási harcokat, a fegyveres harcokat szorgalmazták. A 60-as években terjedt el a fanonizmus, a maoizmus és a cheguevaraizmus. A világ számos pontján fegyveres harcok robbantak ki. Ekkor született Debray könyve, a Forradalom a forradalomban. És jelszavak: „a falu bekeríti a várost"… vagy „a puska végén van a hatalom", a kínai jelszó alapján. Vagy Che Guevaráé, hogy több Vietnámmal kell gyengíteni az egész imperializmus rendszerét. Vagy a neomarxisták, hogy a világforradalom súlypontja áttevődött a harmadik világba, a harmadik világ munkásaira, nincstelenjeire, parasztjaira. Kellett ez a történelmi tapasztalat, hogy az ember a kényszerhelyzetnek és az új lehetőségek a dialektikáját felismerje. Kérdés, hogy mi lett volna, ha nemcsak elsősorban ilyen katonai, politikai szempontból vizsgál­tuk volna kapcsolatainkat a haladó mozgalmakkal? Nemcsak abból a szempontból, hogy mennyire értenek egyet külpolitikánkkal? Akkor meg lehetett volna kísérelni egy nagyobb fokú gazdasági integrációt. De ahogy az európai szocialista országoknak nem sikerült megterem­teni a KGST-n belül ezt az integrációt, még kevésbé lehetett ezt meg­teremteni a fejlődő világ haladó országaival.

Mindezek a kérdések felszínre kerültek a tudatomban, fokozato­san, ahogyan e térséget tanulmányoztam. S mindez végső soron visszacsatolódott a szocializmus építésének a problémájához: hogy ha nem lehetséges nem kapitalista út, vagy ha így néz ki egy nem kapitalista út a fejlődő világban, akkor milyen lehetőségei vannak nálunk egy igazi nem kapitalista út megteremtésének?

Én úgy mentem ki Guineába, hogy az ottani valóság úgy értel­mezhető, mint a nemzeti demokratikus forradalom korszaka, ami az­tán átnő szocialista forradalomba, és akkor úgyis megteremtik a pro­letárdiktatúra valamelyik válfaját. Már nagyon gyanús volt számomra Guinea fővárosába, Conakry-ba való megérkezésem után, hogy ho­gyan lehet itt megteremteni a proletárdiktatúrát. De aztán elvittek vi­dékre, szociológiai kirándulásokra, falvakba. S az ember látta, hogyan maradnak fenn a hagyományok, a hagyományos társadalmi érintke­zési formák, hogyan épül ezekre rá a pártszervezet. Az ember kereste az osztálykülönbségeket; ezek abban nyilvánultak meg, hogy hát a szegény az, aki a földön alszik, a gazdagabb az, aki egy ilyen vas­ágyon, már kivételezett az, akinek van egy biciklije. Az ember megér­tette azt is, hogy a párt hogyan él együtt ezekkel a hagyományos társadalmi szokásokkal. A nagycsaládban érvényesülő alá- és fölé­rendeltségi viszonyokkal. A párt eszméi hogyan keverednek az animizmussal, a muzulmán vallással és a keresztény vallás hiedelmei­vel. Hogy a nemzeti eszme hogyan szűkül le egy etnikai egységre vagy egy falu közösségére, és e falusiak talmin nem is tudták, hogy ők Guineában élnek. Tapsoltak amikor Sekou Touré a nagygyűlésen végigvonult, és éltették Guineát. Hogyan lehetne megvalósítani a szocializmust egy olyan országban, amely ennyire elmaradott, és amelyikben még egymás mellett, egyidejűleg élnek a különböző törté­nelmi korszakok: az évezredes múlt a jelennek a technikájával. Újabb problémák vetődtek fel bennem, és ez fogékonyabbá tett azokra a különbségekre, amelyeket Sekou Touré nézetei és a mi felfogásunk között találtam. Tehát kiviláglott, hogy valaki lehet marxista anélkül is, hogy ismételné tételeinket. A lényeg az, hogy hogyan tudja a valósá­got elemezni. Szegényebb lett volna a humanizmusom, ha nem isme­rem meg ezt az országot. Bezárkózottabb lett volna a marxizmusom. De ugyanakkor felmerült egy sor olyan kérdés, amelynek a válasz­adásával nagyon nehezen tudtam megbirkózni. Itt vetődött fel az is, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülnek azok a népek és országok, amelyek az úttörő szerepet vállalják a történelemben. Gondolok a Szovjetunióra. És gondolnom kell Guineára. Természetesen nagy­ságrendben nagy a különbség, de Guinea volt a francia afrikai gyar­matok között az egyetlen ország, amely nemet mondott a De Gaulle-féle alkotmányra. És nagyon szépen hangzott abban az időben, 1958-ban az a jelszó, hogy inkább választjuk a szabadságban a szegénysé­get, mint a rabságban a jólétet.

Tizenhétben végrehajtják a forradalmat abban a reményben, hogy a pétervári láng majd átterjed Nyugat-Európára, tehát csak el kell kezdeni és majd folytatják. Ugyanaz a remény táplálta Sekout is. Hogy Guinea példát mutat és majd az afrikai országok követik példá­ját. Ezért összekötötte Guinea emancipálódását az afrikai emancipálódással. Guinea példát mutat, és ahogy ő fogalmazott, „az a madár, amely Guineában felszabadult, körüljárja majd Afrika egét".

Bebizonyosodott, hogy nagyon kevés afrikai ország követte Gui­nea példáját. Különösképpen a szomszédos országok nem, vagy aki követte, mint Ghánában Nkrumah, az megbukott. A franciák kivonul­tak. A nyugatiak természetesen nyomást gyakoroltak Guineára. így ennek a függetlenségnek, ennek a nem kapitalista útnak a lehetősé­gei nagyon beszűkültek. Éleződtek az ellentmondások. Az etnikai ellentmondások stb…. De ennek következtében a rendszer mind despotikusabbá vált. Ma én világosan látom, hogy a sztálinizmus újratermelésének vannak bizonyos történelmi alapjai. Az eredeti kon­cepció ellehetetlenülése, a túlélés követelményei és a kényszerek nem teszik lehetővé, hogy normálisan szabályozzák a keletkezett ellentmondásokat. A könnyebbik megoldás újabb és újabb összees­küvéseket kitalálni azért, hogy megfélemlítsék az embereket, és a rendet fenntartsák. Guineában is újratermelődött a sztálinizmusnak egy válfaja.

Guineában végül is egy nagyon megrázó küzdelmet tapasztal­tam, amely arra irányult, hogy a neokolonista úttal szemben járhatóvá tegyenek egy olyan utat, amely egész Afrika felszabadítását elősegí­tené. Hogy elkerüljék a neokolonialista függőséget. Az afrikai való­ságnak megfelelő társadalmi berendezkedést és ideológiát dolgozza­nak ki, és ugyanakkor látnom kellett ennek az alternatívának az elle­hetetlenülését is. Később Sekou megértette, hogy alkalmazkodni kell, és akkor a nyitás politikáját folytatta. Ez természetesen egyfajta belső és nemzetközi NEP-et jelentett, és nagyon sok antiimperialista szem­pontnak a meghaladását is.

* * *

Tehát, végül is ami elszomorít engem, és ugyanakkor mint kutatót mégis foglalkoztat, az az, hogy szükségszerű-e, hogy a vívmányok rendre saját ellentétükbe csapnak át? Hogyan lehetséges, hogy a remények, a nemes eszmék mindig elferdülnek és visszájukra fordul­nak? El lehet-e ezt kerülni? Ezt a mechanizmust kellene jelenleg, a mi esetünkben, a nemzetközi baloldal mai lehetőségein gondolkodva is tanulmányozni.