Feltételezhető volt, hogy a sztálini rendszerek bukása kedvező feltételeket teremt a nemzetközi baloldal megtisztulása és meg­újulása számára. Megszabadult azoktól az elméleti, politikai, eti­kai tehertételektől, amelyek hiteltelenítették és kompromittálták. A baloldaliak levonhatják a kapitalizmus meghaladására tett első történelmi kísérlet tanulságait, azt, hogy hogyan lehet szer­vesebben, történelmileg megalapozottabban egybekapcsolni a de­mokratikus és a szocialista törekvéseket, a világrendszerbeli és a nemze­ti adottságokat.

A jelenlegi szakaszban azonban nemcsak a kommunista pár­tok térveszteségének, felbomlásának vagyunk tanúi, hanem szá­mos országban a szocialista és a szociáldemokrata pártok hitel­vesztésének, a belső frakcióharcok nyomán bekövetkező labilitá­suknak, az új társadalmi mozgalmak stagnálásának, a hagyomá­nyos nemzeti-felszabadító mozgalmak súlyos politikai, erkölcsi leértékelődésének is. Szétestek az olyan, nem-kommunista egy­ségszervezetek is, mint az el nem kötelezett mozgalom, az Afri­kai Egységszervezet, az Arab Liga.

A baloldal pillanatnyilag nem testesít meg valóságos alterna­tívát. Híveinek jelentős része nem tud mivel azonosulni, elkese­redett, dezorientált. A kétségbeesés, a kiábrándultság, az apátia, olykor az undor uralkodik körükben. Értetlenül állnak egy sor kérdés előtt. Miért vezetett az októberi forradalom a kapitaliz­mus visszaállításához? Miért destabilizálódnak a demokratikus rendszerek? Miért feslik fel a társadalom kulturális és erkölcsi szövete? Vakok lettünk, vagy csak vakít az események szokatlan fényjátéka? Bénák lettünk, vagy csak bénítólag hat, hogy egy helyben topogva keressük a helyes irányvonalat? Az emberek érzéketlenné váltak-e egyéni sorsuk, az emberiség sorsa iránt?

A baloldal tehetetlensége, erőtlensége nemzetközi méreteket ölt. Az országok nagy részében egy szétvert, visszavonuló had­sereghez hasonlít.

Töprengéseimet e helyzet láttán az alábbiakban lényegében egy problémakörre koncentrálom: lehet-e elsődlegesen vagy ki­zárólagosan a létező szocializmus összeomlására visszavezetni a baloldal térveszteségét? A baloldal világméretű válsága, vissza­szorulása azt jelzi-e, hogy a forradalmak, átalakulások, a kapita­lizmus meghaladásának történelmi lehetőségei is kimerülőben vannak, vagy inkább azt, hogy a demokratikus forradalmaknak, átalakulásoknak, a baloldali mozgalmaknak új módon, új uta­kon kell kibontakozniuk, ha egyszer a globalizálódás következtében transznacionalizálódásra kényszerűinek a nemzetállamok, amelyek­nek keretében pedig eddig a politikai közösségek, a demokrati­kus intézmények, a civil társadalmak, a politikai küzdelmek és társadalmi erők közötti konszenzusok létrejöttek. ÚJ típusú kihí­vásokkal szembesülnek a demokratikus, baloldali erők, de ezek megválaszolására még nem készültek fel érdemlegesen. Vajon a demokratizálódás és elmaradottság kizárják-e egymást egy hierarchizált világrendszeren belül?

Mindjárt az elején különös paradoxonra bukkanunk: a balol­dal térvesztése, vérszegénysége, kudarcai aligha abból fakadnak, mintha a történelmi kapitalizmusban, globalizálódó világunk­ban enyhültek volna az ellentmondások, a feszültségek, az egyenlőtlenségek, az igazságtalanságok, az elidegenedés, a zűrzavarok, a konfliktusok. Hiszen fokozódnak a megrázkódta­tások, amelyeket a nagyhatalmak, a transznacionális vállalatok rivalizálása, a nemzeti és vallási ellenségeskedések váltanak ki. Egyidejűleg ível felfelé a tudományos, technikai, termelékenysé­gi teljesítmény és a marginalizálódotlak, kiszorítottak, kizártak száma. Sőt, halmozódnak az emberiség túlélését veszélyeztető jelenségek. A retrográd erők előrenyomulását sokféle tényező összefonódása készítette elő, és tette – remélhetőleg csak átme­netileg – feltartóztathatatlanná: a multinacionális-vállalat ok által indukált globalizálódás, az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a társadalmi tagozódásban végbemenő változások, a fogyasztói társadalom nemzetközi térhódítása, az au­diovizuális információk és kultúra világméretű elterjedése (és né­hány társaság által való monopolizáltsága), s végül, de nem utol­sósorban, a baloldal bezárkózása a nemzeti határok közé, egy olyan korban, amikor a társadalmi élet szférái nemzetköziesednek.

Az erőviszonyok átrendeződése, eltolódása a nemzetközi politikában, a világrendszerben. A baloldal kérdőjelek között

Az atomfegyverek és a ballisztikus rakéták feltalálása következ­tében a jaltai világrendszerben valószínűtlenné vált egy új világ­háború, de elkerülhetetlenné lettek a hidegháború és az „enyhü­lési háborúk", a szaporodó helyi konfliktusok. A világ két nagy birodalomra oszlott. Expanzionista törekvései mérlegelésekor a két katonai szuperhatalom tekintettel volt a másik fél létfontos­ságú érdekeire, konfliktusos egyensúlyi helyzetet teremtettek.

Az Egyesült Államok és a nyugati világ nem a hidegháborút nyerte meg, ahogyan ezt Bush elnök állítja, hanem az „enyhülési háborút".¹ Természetesen mindkét szuperhatalom az enyhülés időszakában is arra törekedett, hogy biztosítsa katonai fölényét (a Szovjetunió annak érdekében, hogy visszavonulásra, enged­ményekre kényszerítse az amerikaiakat és szövetségeseiket, az amerikaiak pedig, hogy fenntarthassák hegemóniájukat szövet­ségeseik felett, és a fegyverkezési verseny fokozásával gazdasá­gilag tovább gyengítsék a szovjet tömböt, előmozdítsák és fel­gyorsítsák dezintegrációját).

Az „enyhülési háborúnak" számos nem-katonai vonatkozása is volt. Az iparilag fejlett tőkés országokban, az évtizedeken át tartó fellendülést arra használták fel, hogy megteremtsék a kon­szenzust az államhatalom, a vállalkozók és a munkavállalók kö­zött (jóléti állam). A szovjet tömbön belül az enyhülés előmozdí­totta a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiszélesítését a nyu­gati világgal. A domináló katonai társadalom mellett igyekeztek kielégíteni a civil társadalom szükségleteit, és bizonyos fokig li­beralizálták a sztálini rendszert. Egy sor reformkísérlet született, különösen az SZKP XX. kongresszusa után. A reformtörekvések megnyilvánultak a kommunista mozgalomban is (euró kommu­nizmus, kádárizmus).

Számos belső és külső, történeti, társadalmi és lélektani té­nyező kölcsönhatása következtében azonban bebizonyosodott, hogy a létező szocializmust és gazdasági rendszert nem lehet be­lülről megreformálni. Az „enyhülési háború" a létező szocializ­mus, a Varsói Szerződés, a KGST felbomlásához vezetett.

Az Egyesült Államok és a legtöbb nyugati nagyhatalom a maga javára tudta fordítani Gorbacsov új nemzetközi politikai gondolkodását, visszavonulási stratégiáját, aki viszont felte­hetőleg arra számított, hogy befogadják a „G7" csoportjába, és a Szovjetunió egy új Szent Szövetségen belül megtarthatja nagyha­talmi státusát. A peresztrojka azonban – kezdeményezője szán­déka ellenére – nem egy új világrend előmozdítását, nem a Szov­jetunió presztízsének növekedését, nem a demokrácia elvein ala­puló rend megszilárdítását eredményezte, hanem a felbomlási folyamat felgyorsulását, a lappangó feszültségek és ellentétek felszínre törését.

A világ végül katonailag lényegében egypólusúvá vált. Az USA eddig a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot hasz­nálta fel arra, hogy érdekeit rákényszerítse a világra. A legutóbbi időben az ENSZ-t is igyekszik felhasználni hegemonikus szere­pének megerősítésére. Azáltal, hogy az USA nyerte meg az eny­hülési háborút, retrográd erők vezérlik a demokratikus átalaku­lást, amely ettől kívülről is, belülről is ingataggá válik. A balol­dali erők a jelenlegi szakaszban lényegében egymástól elszigetel­ve küzdenek a fennmaradásért, új koncepció kidolgozásáért. A két világcsendőr által ellenőrzött világban ugyanis kiszélesedett az emancipációs mozgalmak mozgástere, manőverezési le­hetőségeik. Ám az egyik szuperhatalom kiesése ezt a mozgáste­ret újra beszűkítette.

Fordítsuk most figyelmünket azokra a dilemmákra, ame­lyekkel az Európai Közösség kerül szembe a keleti országok in­tegrációjával kapcsolatban – dilemmákra, amelyekre a balol­dalnak sincs egyértelmű válasza.

Vita folyik az Európai Közösségen belül arról, hogy a szovjet tömb összeomlása után az integráció elmélyítésének vagy kiszélesí­tésének a stratégiáját helyezzék-e előtérbe. Nem zárható ki, hogy az Európai Közösség Kelet-Európa bevonásának elhúzódásával, Európa kettéosztottságának fenntartásával versenyképességét szeretné fokozni Japánnal és az Egyesült Államokkal szemben. Az „elmélyítés" hívei az egymásrautaltságot hangsúlyozzák, at­tól a gondolattól vezérelve, hogy könnyebb lesz szűkebb keretek között elfogadtatni az állampolgárokkal a nemzeti államok transznacionalizálását. De vajon az „elmélyítési" stratégia növeli vagy fékezi az újraegyesített Németország hegemonisztikus helyzetét a Közösségen belül és Kelet-Európában? Előkészíti-e az elmélyítés stratégiája Németország és Japán közeledését? Va­jon időhúzás ez, amely lehetővé teszi az erőviszonyok átcsopor­tosítását, a mély tendenciák kikristályosodását (annál is inkább, hogy Nyugat-Európára áramlanak vissza a kelet-európai és ex-Szovjetunióbeli zavarok hullámai? Mi kívánatosabb, illetve mi veszélyesebb a Nyugat számára: egy felbomló, vagy egy stabili­zálódó FÁK?

A „kiszélesítés" stratégiáját is precízebben és konkrétabban kellene megfogalmazni. A vég nélküli ígéretek kompromittálják a széptevőt. A rosszul szeretettek sirámai (Vö. Apollinaire: La chanson du mal-aimé) a kiábrándult szerelmesek szemrehányá­saivá fajulnak Mi, kelet-európaiak, elvárnánk, hogy a Közösség hatalmasai ne folyamodjanak egy kolonialista típusú retoriká­hoz: „Ezek a balkáni, félázsiai országok nem elég fejlettek, éret­tek ahhoz, hogy befogadhassuk őket, és szembenézhessenek a piacgazdaság törvényeivel és következményeivel" (azelőtt azt hangoztatták, hogy a gyarmati népek nem eléggé érettek a füg­getlenségre).

Miként járul hozzá a Közösség a piacgazdaságba való átme­netet megkönnyítő szakasz előkészítéséhez? Új nemzetközi munkamegosztást kellene megteremteni. Jelenleg az integráló­dást a volt keleti tömb országai elsősorban azzal készítik elő, hogy a nyugati termékek beáramlását fokozzák piacaikon. Ez veszé­lyezteti termelőrendszerüket és a demokratikus rendszert. Az aktív la­kosság mind nagyobb része hátrányos helyzetbe kerül, a kis és középvállalatok zöme a spekulációs gazdaság felé vonzódik. El­kerülhető-e egy olyan típusú modernizáció, amely a kelet-euró­pai lakosság gépkocsiállományának megújításához hasonlít, amelyet a nyugatiak számára már használhatatlan, leértéke­lődött autók behozatala, beszerzése jellemez?

Nyugaton a baloldali erők eltérő álláspontokra helyezkednek az Európai Közösség integrációs stratégiája, az Európa Parla­ment jogosítványainak kiszélesítése, a végrehajtó hatalom transznacionalizálása vonatkozásában. Viták folynak arról, hogy gazdaságilag, politikailag, szociális szempontból milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az egyik vagy a másik stratégia.

Kelet-Európában a baloldal nem zárkózhat el az integrálódás elől, de nincs egyértelmű és világos elemzése arról, hogy milyen előnyös, il­letve hátrányos következményei lesznek az integrációnak, és hogyan le­het a káros kihatásokat enyhíteni. Hogyan lehet versenyezni a fejlet­tebb nyugat-európai vállalatokkal, elkerülni a szabadpiac látha­tatlan, de kíméletlen kezét?

A kelet-európai „barbárok" ma nem akarnak hódítani, de re­mélik, hogy meghódítják őket. Vajon, ha nem garantálják politi­kai, területi biztonságukat, ellen tudnak-e állni annak a migráci­ós folyamatnak, amely az Uraitól kiindulva elöntheti a közép-kelet-európai térséget? Mi lesz, ha a közösség lezárja határait, és Közép-Európa nem tudja fékezni a nagy népvándorlásokat, in­váziókat, ahogyan ez a tatárokkal és törökökkel történt? Ez eset­ben mi újra egy megtizedelt, feldúlt, széttaposott régió leszünk.

Nem lenne ideje már gátat vetni a kíméletlen állatiassággal dühöngő emberi mohóságnak? Egy hierarchizált világban csak hierarchizált Európa képzelhető el? Paloták <:s kunyhók, kasté­lyok és hátsó udvarok…

Egy új, emberibb világrend felé vivő előrehaladás hiányában félő, hogy az emberiség történelme nem lesz más, mint az emberi­ség elcsökevényesedésének és hanyatlásának története. Nemzeti, európai és világviszonylatban is érdemes idézni Alexis Tocqueville megállapítását és jóslatát: „Korunk nemzetei a körülmények ala­kulása folytán nem lehetnek nem egyenlőek; de minden attól függ, hogy az egyenlőség mire vezet: a szolgasághoz vagy a sza­badsághoz, a felvilágosultsághoz vagy a barbársághoz, a pros­peráláshoz vagy a nyomorúsághoz… A kis nemzetek gyakran nyomorúságos helyzetben vannak, nem azért mert kicsik, ha­nem mert gyengék; a nagyok prosperálnak, nem azért, mert na­gyok, hanem azért, mert erősek. Az erő a nemzetek számára na­gyon gyakran elsőleges feltétele a jólétnek, sőt magának a lét­nek.''²

A baloldal szembesülése a világ globalizálódásával

A korábbi időszakokban a baloldali erők ki tud ták aknázni a vi­lágrendszerben jelentkező zavarokat, visszásságokat, igazságta­lanságokat, és nem egy esetben olyan szabályozásra kényszerí­tették a kormányzatokat, amelyek – legalábbis részlegesen – te­kintettel voltak az ellenzéki erők követeléseire. A kikényszerített konszenzusok erősítették a munkáspártok, a szakszervezetek, a demokratikus irányzatok tekintélyét, elősegítették befolyásuk ki­szélesítését.

A szovjet tömb elleni harc során a nyugati világ arra töreke­dett, hogy a demokratikus értékek, a szellemi szabadság, a gaz­dasági hatékonyság, a tudományos és a technológiai teljesít­mény, a társadalombiztosítási szolgáltatások megtestesítője le­gyen. A „szocialista világ", ellenségük, arra kényszerítette őket, hogy tekintettel legyenek saját baloldali közvéleményükre. (Ez nem zárta ki, hogy a nemzetközi politikában – különösen a har­madik világban – ne támogassák a katonai diktatúrákat, az anti­demokratikus erőkel, és ne építsék ki az uralmi-alárendelési vi­szonyok új hálózatát.)

A 70-es években a jobboldali, a konzervatív erők új ideoló­giai-politikai platformot kezdtek kimunkálni, a neoliberaliz­must, a konzervatív forradalmak elméletét, amely figyelembe vette a globalizálási folyamatokat, a bérből élők világának differenciá­lódását, a kétsebességű társadalmak konfliktusait, a harmadik világ új tagoltságát, a fogyasztói társadalom térhódítását, a szov­jet világban mutatkozó törésvonalakat, a nyugati nagyhatalmak együttműködését a világfolyamatok szabályozásában (hegemó­niájuk megőrzése érdekében).

A baloldal megújulási kísérletei eddig nem vezettek olyan al­ternatívák kidolgozására, amelyek összhangban lennének a vi­lágrendszerben végbemenő változásokkal, az emberek új igé­nyeivel és várakozásaival. A baloldal túl sokáig kötődött ha­gyományaihoz. Konzervatívvá vált. Míg a tőke nemzetköziesedett, globalizálódott, a baloldal mindinkább elnemzetiesedett. A nemzeti politikát nem világrendszerbeli megközelítése szem­szögéből elemezte.³ Pedig a nemzetközi baloldalnak – minden áramlatának – mélyebben és átfogóbban kellene figyelembe ven­nie a globalizáció jelenségét és annak kihatásait a társadalmi élet minden szférájára, annak érdekében, hogy elméletileg megala­pozottabb stratégiát dolgozzon ki, az egyes régiók sajátosságait figyelembe véve. Samir Amin új könyvében (L'empire du chaos – A káosz birodalma?)⁴ elemzi ezt a problémakört. Abból a tételből indul ki, hogy a kapitalizmus mindig nemzetközi rend­szert alkotott. Maga a tőke, amely a mai napig lényegében nem­zeti maradt, éppen korszakunkban kezdi ezt a minőségét elve­szíteni, és ehelyett a mundializáció révén uralkodó nemzetközi tőkévé válni, mégpedig elképzelhetetlen gyorsasággal – írja a szerző. E minőségi változásoknak számos következménye van. A felhalmozás szabályozása a centrum államaiban azoktól a po­litikai és társadalmi harcoktól függött, amelyek nemzeti szinten kialakultak, és meghatározták a hatalomra kerülő szövetségi blokk szerkezetét. Nemzetközi érvényű szabályozási mechaniz­mus még a hárompólusú konstellációban (USA, Japán, Európa) sem alakult ki. Korunk drámája éppen a társadalmi tudat azon hiányosságából ered, hogy nem vagyunk képesek a mai körül­mények között pozitív és haladó, koordinált és komplementer alternatívákat felvázolni és előremozdítani. Ez a tehetetlenség egyfelől azt eredményezi, hogy az államok csupán helyi hatalmi érdekeket közvetítenek, másfelől azt, hogy a társadalmi mozgal­mak tevékenysége csak spontán reakciókra, válaszadásokra kor­látozódik. Ezek a megnyilvánulások igen gyakran elkerülhetet­lenül csekély hatékonyságúak, bukással fenyegetettek Úgy me­nekülnek előre, hogy a régmúltba esnek vissza. (Vallási, etnikai bezárkózás.)

A globalizációval együtt jár a polarizáció a nemzetállamok között és a nemzetállamokon belül. Michel Chossudovsky pél­dául, az ottawai egyetem tanára, „Nehogy a szegénység világ­méretűvé váljék" című írásában sok adalékot szolgáltat arról, hogyan váltja ki a globalizáció a polarizációt:

„A nemzetközi pénz­ügyi szervezetek egyfajta párhuzamos kormányzatot alkotnak, amely nem tartozik számadással a civil társadalomnak. … Az uralomnak ez az új formája, amelyet »piaci kolonializmusnak« nevezhetünk, népeket és kormányokat rendel alá e piac személytelen erőinek és tudatos manipulációinak, ami ilyen mértékben történelmileg példátlan szituáció. … Lengyelország és Magyarország helyzete nem tér el alapvetően sok latin-amerikai országétól. A reálbérek leszorítása és a nemzetgazdaságok nyugati piaci nyitása követ­keztében bezárják a belső piac ellátására berendezett, »nem hatékony« vállalatokat. … Itt is hat a szegénység világméretű fejlődése, amely az exportra rendezkedik be, és alapja az olcsó munkaerő, termelési kapacitása pedig hatalmas, tekintettel a munkaerő óriási tömegére. A harmadik világban a reálbérek át­lagosan csak a harmincad részét érik el az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban fizetett reálbéreknek. … Expor­tálni vagy meghalni – ez a jelszó. … Mindenki ugyanazokon az európai és észak-amerikai piacokon akar eladni. … Az export nö­velési politika növelése csökkenti a termékek árát, következés­képpen a jövedelmet is, amelyet az adósság törlesztésére szántak volna. Valójában egy túltelített világpiacon ez a stratégia csak néhány alacsony munkabérű országnak hozhat hasznot. … A Dél szegénysége szűkíti az import iránti keresletet. … Bűvös kör alakul ki: az ipar áthelyezése a harmadik világba a gazdaság és ezzel a munkanélküliség átrendeződését váltja ki a fejlett orszá­gokban. … (A ruházati ágazatban például a divatárus három vagy négy dollárért veszi meg a Vietnamban vagy Thaiföldön tervezett inget. Ezt az inget aztán 45 dollárért adja el Nyugaton.) … Miközben a Nyugat-Európában és az USA-ban fogyasztott termékek növekvő része származik a harmadik világból, a gaz­dag országok járadékgazdasága a világjövedelemnek mintegy 80 százalékára teszi rá a kezét. Itt van a forrása a Dél eladósodá­sának."⁵

Ricardo Petrella, az Európai Közösség Bizottságának FAST-programja (a tudomány és a technológia értékelésével és jövőku­tatással foglalkozó program) igazgatója több írásában elemzi a multinacionális vállalatok és a nemzeti kormányok új viszonyát és an­nak kihatásait a politikai és ideológiai életre. Azok, akik azt hirdetik, hogy a „láthatatlan kézre" kell bízni az egyének, vállalatok, vá­rosok, országok közötti gazdasági irányítást – írja Petrella -, be­folyásuk folytán igen nagy hatalmat tartanak kézben. Valójában számos „látható kéz" irányítja a világgazdaságot, de kizárólag saját, alapvetően ágazati és testületi jellegű érdekeinek megfe­lelően. Gondolni lehetne jól irányzott intézkedésekre, amelyek megakadályozzák nagy ipari világtrösztök létesítését. Az orszá­gos szinten létező legszigorúbb trösztellenes törvény sem akadá­lyozza meg a világméretű „birodalmak" kifejlődését, és nem na­gyon hatékony az ipari és pénzügyi koncentrációval szemben. Tíz-húsz év múlva csupán két nagy műholdgyártó világcsoport létezik majd, három-négy autógyár, hat-nyolc nagy távköz­lési hálózat stb. Vajon gondolnak-e erre, amikor a piac „szabad­ságát" követelik? így tehát valójában nem a „láthatatlan kéz" és a „látható kéz" között lehet választani, hanem kétféle típusú kéz között, amelyek mindegyike egyformán látható: az egyik olda­lon állnak a világméretű magán oligarchiák, amelyek a nemzeti államok apparátusainak támogatását élvezik, a másik oldalon a mindenki által ismert intézmények és játékszabályok. Ez utóbbi­ak lehetővé tehetnék az állami és magánszerveknek, hogy a vi­lág gazdaságát világos alapokra támaszkodva irányítsák, szá­mos egyeztetés után világosan meghatározva és felkutatva a kol­lektív közérdekeket és az emberiség fejlődésének nagy irányvo­nalait.⁶

Abban a jelentésben, amelyet Ricardo Petrella a Belfortban tartott nemzetközi kollokviumra készített („Európa, Köztársa­ság, Egyetemesség" 1991. szeptember 21-22), és amelynek el­nökségét Chevénement volt hadügyminiszter vállalta, a követ­kezőt olvashatjuk: „Új jelenség, hogy az államok és a vállalatok, többek között a globalizáció következtében, a szövetség és az együttműködés új szakaszába léptek… A vállalatoknak szüksé­gük van a »lokális« (a nemzeti) államokra, hogy szembesülhes­senek a mundializációval, és ők maguk is mundializálódhassa­nak. A lokális államoknak pedig szükségük van transznacionális vállalatokra, hogy biztosíthassák legitimitásuk folyamatosságát, lövőjüket (úgy is, mint politikai formáció, és úgy is, mint «lokális» társadalom)."

A hatvanas évek óta a nemzeti hídfőállásokból kiindulva fel­gyorsult a transznacionalizálódási folyamat. A multinacionális vállalatok már nincsenek alárendelve az államnemzet hatalmának, mindazonáltal megfelelő forrással kell rendelkezniük abból a célból is, hogy stabilizálják, erősítsék, szélesítsék pozícióikat, javítsák versenyképességüket az idegen multinacionális vállalatokkal szemben a termelés, a kereskedelem, a pénzügyek, az anyagi és szellemi infrastruktúra tekintetében. Azt lehet állítani, hogy az a nemzetállam, amelyik rendelkezik multinacionális vállala­tokkal, érdekelt is azok sikerében. Ez vonatkozik a hatalmon lévő politikai elitre, a szakszervezetekre, és bizonyos fokig és bizonyos érte­lemben a lakosság egészére.

A fejlett tőkés országokban a baloldal számára új dilemmát teremt ez az érdekegybeesés, ez a – nem konfliktusmentes – új szövetségi rendszer. Relatíve privilegizált helyzetbe kerül a bérből élők többsége, összehasonlítva az elmaradt európai és a nem-európai térség aktív lakosságával. (Bérek, társadalombizto­sítások, juttatások színvonala, képzési rendszer, nemzetközi po­litikai befolyás.)

Európában az államnemzetek nemzetközivé tétele olyan mo­dellt kínálhatna, amely lehetővé tenné a nemzeti különbségek mérséklését, a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldását kínálhatná, és biztosíthatná a konfliktusok kezelését. Ebből a szempontból az újraegyesített Németországnak nagy a felelőssé­ge. Németország missziója kettős lehet: lehetősége van arra, hogy az európai baloldal támogatásával hegemón szerepet vállaljon egy új európai entitás megteremtésében, amely egy kevésbé embertelen világrend kialakítására irányuló törekvés fő mozgatóereje lenne, de fennáll az a lehetőség is, hogy önnön világhegemonisztikus terjeszkedését fogja szorgalmazni. Hogy Németország végül is melyik utat vá­lasztja, ez összefügg azzal a másik kérdéssel is: vajon Európa egyesülése a hegemóniáért folyó versenyt fogja-e erősíteni, vagy az egyesülés értékei realizálódnak?

Nehogy hátrálva lépjen be a nemzetkőzi baloldal a XXI. századba…

Az eddigi fejtegetések arra szolgáltak, hogy érzékeltessek né­hány olyan tényezőt, amely alátámasztja azt a feltételezéseméi, miszerint a hagyományos baloldal történelmi lehetőségei kimerülőben vannak. Ugyanakkor úgy látom, hogy a megújuló balol­dal hosszú távon visszanyerheti korszerűségi koefficiensét, vi­lágméretű lendületét.

A történelmi kapitalizmus a XVI. század óta egyrészt olyan eszméket, változásokat, mozgalmakat keltett életre, amelyek megkérdőjelezték, szétroncsolták vagy felszámolták a prekapitalista társadalmakat, másrészt olyanokat, amelyek szembeszáll­tak a kapitalizmus által kitermelt elembertelenítő ellentmondá­sokkal, az egyéni szabadság és a piaci szabadság korrelációjából adódó torzulásokkal a társadalmi élet minden szférájában, nem­zeti és nemzetközi vonatkozásokban egyaránt.

A kapitalizmus a demokrácia és a szocializmus táptalaja. Előmoz­dította a nemzetté válás folyama tát és a nemzeti dezintegrációt, a modernizációt és az elmaradottságot; egy olyan hierarchikus vi­lágrendszer kialakulását, amelynek szimbólumai a felhőkarco­lók és a bádogvárosok. A történelmi kapitalizmus sorsát alakító nagyhatalmaknak és oligarchiáknak sikerült eddig felbomlasztani, le­verni, bekebelezni, semlegesíteni a rendszeridegen (l. Wallerstein) moz­galmakat, forradalmakat, lázadásokat, mégpedig kiaknázva gazdasági, pénzügyi, hatalmi, katonai, ideológiai fölényüket és az ellenük szegülő mozgalmak belső gyengeségeit, torzsalkodásait, nem-adekvát stratégiá­jukat és szervezeti-működési jellegüket.

A XX. század végén a kapitalizmus világméretű győzelmet könyvelhet el. A demokrácia világa földrajzilag jelentősen ki­tágult, ugyanakkor mindenhatóvá vált a profit logikája, a nagyhatalmak Szent Szövetsége. Nem a kommunizmus kísérte­te járja be Európát és a világot, hanem a valóságosan létező kapi­talizmus csodái és rémei kísértenek. A globalizáció kiváltja a po­larizációt, az egyenlőtlen fejlődést (Samir Amin), egy új típusú dualizmust: „Lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazda­sági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjén napjainkban egy globális méretű kettős gazda­ság és társadalom van kialakulóban… Ez az új dualizmus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve, akik többé nem tud­nak részt venni a világméretű munka megosztásban… A citromot azután dobják félre, hogy kifacsarták." (így A. G. Frank.⁷ )

A hagyományos és az új demokratikus rendszerek végső soron egy totalitárius világrendszeren belül vergődnek. Ennek fő mozgatói és irányítói az Egyesült Államok, Japán, Németország és azoknak transznacionális oligarchiái.

Századunk végére a nemzetközi baloldalt szétpattintotta ez a totalitárius világrendszer. A hagyományos baloldal lényegé­ben nemzeti keretek között folytatta harcát, fogalmazta meg célkitűzéseit, de képtelen volt befolyásolni azokat a mélyáramlatokat, amelyek kialakították a világrendszer fő vonásait. Nem volt képes korlátok közé szorítani a nemzetközi tőke uralmát. A hagyományos baloldal nemzetközi szolidaritása, együttműködése a vezető testületek tanácskozásaira és az ott megfogalmazódott javaslatokra, illetve határozatokra korlátozó­dott.

A baloldalnak keresnie kell azokat a módozatokat, amelyek révén valamilyen módon szabályozni tudja a mindenható transznacionális tőke mozgását, amely jelentős mértékben – ahogyan ezt már említettük – függetleníti magát a nemzeti tár­sadalmaktól és megszabja azok sorsát, felfelé ívelő vagy ha­nyatló pályáját. A baloldal nem folyamodhat a babitsi Jónás hi­ábavaló haragjához, szemrehányásaihoz. A világon a baloldal potenciális hívei és hívői, rokonszenvezői túlnyomó többséget alkotnak. Az állóháború és a frontális támadás között milyen le­hetőségek kínálkoznak az egyes országokban és régiókban? Hogyan lehet koordinálni a szenvedő népek ellenállását? Milyen közbülső szakaszokon keresztül lehet majd elérni a világrend­szer működésének szabályozását? Hogyan lehet összekapcsolni az eltérő indíttatású és jellegű tiltakozásokat, szembenállásokat, aspirációkat? Mennyire tudja majd a baloldal befolyásolni a nemzetállamok transznacionalizálási folyamatát és azok intéz­ményrendszerét?

A hagyományos baloldal által hozott áldozatok, a megvívott harcok, a meghirdetett eszmék és célok hosszú időn keresztül összhangban voltak a kor lehetőségeivel és követelményeivel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a haladó ideáloknak az a sorsuk, hogy anticipálják a jövőt, elősegítsék egy új korszak el­jövetelét, amelynek valóságos mozgása azután diszkreditálja és megcsúfolja őket.

Ahhoz, hogy a baloldal visszanyerje időszerűségi koefficien­sét, és célravezető alternatívát dolgozzon ki, hosszú időre lesz szükség, nem utolsó sorban azért is, mert – ahogyan említettem – nem kristályosodott ki még az új világrend.

Íme néhány követelmény, amellyel a megújuló baloldal fel­tétlenül szembesül.

Mint már szó volt róla, napjainkkal a nemzetállamok transznacionalizálásának korszakába kerültünk. Nélkülözhetetlenné vált a világrendszerbeli megközelítés. Ami távolinak tűnik tér­ben és időben, az a jelen szívlüktetését jelzi.

A globalizálódás nem iktatja ki a nemzetit, a lokálist. Az ön­szerveződést, az önvédelmet, az asszociatív életet kell hangsú­lyozni éppen abból a célból is, hogy az állampolgárok szerveseb­ben tanulják meg összekapcsolni a közvetlent és a távolit, a he­lyit és a világrendszerbelit.

A hagyományos baloldal a XX. század közepéig eltérő forrá­sokból táplálkozott, változatos eszméket hirdetett, egymáshoz közel álló, de mégis megkülönböztethető társadalmi rétegekre támaszkodott. Felháborodásukban gyakran közösen meneteltek, a célok és megoldások módozataiban gyakran szembekerültek egymással. A hagyományos baloldalon belül két fő áramlatot kü­lönböztethetünk meg, mindkettőn belül sokféle elágazással. Az egyik fő áramlat mindenekelőtt a francia forradalom hagyomá­nyaihoz kötődött. A demokratizálódás kiszélesítését, gazdagítását szorgalmazták, érzékenyek voltak minden iránt, ami csorbította az em­beri méltóságot, a szellemi és morális értékeket, a demokratikus jogok érvényesítését. Közelebb álltak a munka világához, mint a tőke vi­lágához. Ezen áramlatban találjuk a kistulajdonosokat, az értel­miséget, a szociális problémák iránt érzékeny hívőket. A hagyo­mányos baloldal másik áramlata ellenben elsősorban a munka vi­lágához kötődött, mindenekelőtt a tőke és a munka ellentétét hangsúlyozta. A szabadságot alárendelték az egyenlőségnek és a mun­kások közötti szolidaritásnak. A szakszervezeti mozgalmakon és a munkáspártokon keresztül törekedtek érvényesíteni politikai és gazdasági érdekeiket. A III. Internacionálé megalakulása után a szociáldemokrácián belül a reformista irányzat, a kommunista mozgalmon belül pedig a voluntarizmus erősödött. A lehetséges minimum elérésének elhalasztása és a történelmileg lehetetlen követelése között húzódott a határvonal.

A megújuló baloldalnak el kell hárítania az ouvrierizmust és azt a hiedelmet, hogy a nyomor önmagában forradalmasít. A fejlettebb országokban a következő évtizedekben egyér­telműen a szellemi bérből élők válnak a társadalmi élet fősze­replőivé. A gyenge láncszemekben az ipari tartaléksereg és a foglalkoztatottak, a szakképzett és a szakképzetlen munkaerő közötti elválasztó vonal bizonytalanabbá válik, és bonyolult át­meneti formákat fog felmutatni. A baloldal új szerveződési for­máinak feltétlenül igazodniuk kell ezekhez a változásokhoz.

Kongassuk meg a vészharangot!

A nemzetközi baloldal közvetlen főfeladata a jelenlegi szakaszban: feltartóztatni a neoliberális és a szélsőjobboldali erők közös offenzíváját

Világrendszerünkben fokozódnak az instabilitást kiváltó té­nyezők; a baloldal elerőtlenedése csak egy ezek közül. „A kon­zervatív és a jobboldali eszmék, értékek, mozgalmak újraéledése és megújulási kísérletei nem kis mértékben arra is visszavezet­hetők, hogy a kommunista madárijesztő eltűnésével a liberális kapitalizmus elvesztette legjobb alibijét. Ezentúl a szegénység övezetei az Európai Közösségben és Észak-Amerikában, a fejlődő országok társadalmi zavarai – mindez ama fennálló egyet­len gazdasági rendszernek lesz tulajdonítható, amely nem tud új erőre kapni. Meddig mernek még türelmet prédikálni a fellendülésre várva? … A politikusok kitérnek az érdemi válasz elől…. Porhin­tés, szédelgés ez, ha előbb nem tűzik ki a gazdasági és szociálpo­litika megváltoztatását, amely napról-napra új híveket sorakoztat fel Le Pen mögé…. A kommunizmus romjain kihajt a tekintélyural­mi rendszerek csábítása, amelyek rendet ígérve, de félretolva a demokráciát, kikényszerítik a piaci törvények szabad érvényesü­lését. A szélsőséges áramlatok a régi demokráciákban is teret nyernek. Milyen közei van hozzánk Kelet-Európa, és nemcsak földrajzilag…"⁸

Christian de Brie a Le Monde Diplomatique 1992. januári szá­mában ugyancsak terjedelmes és félelmetes cikket ír a szélsőjobb európai internacionáléjáról. Felhívja a figyelmet: „1989-ben összesen mintegy 7 millió európai választópolgár szavazott faj- és idegengyűlölő pártokra.⁹ Politikájuk vegyes elemeire jellemző a német republikánusok mérsékeltnek számító – és Le Pen szélsőséges nézeteit gyakran kritizáló – pártprogramja: a külföl­diek fokozatos eltávolítása, szociális jogaik megvonása, internáló és kényszermunkatáborok létesítése (a politikai ellenzék számá­ra is), a cenzúra bevezetése, a szakszervezetek állami irányítása. … A cél egy és ugyanaz: minden esetben a faji kérdés az a fe­szítővas, amellyel a demokratikus rendszert ki lehelne billenteni, s beledönteni abba az »új rend« nevű szakadékba, amelyből csaknem fél évszázaddal ezelőtt Európának mintegy 50 millió halott árán sikerült kikecmeregnie. A félelem pontosan annyira megalapozott a fenyegetett középosztályok részéről, mint amennyire valóságos a nyugati társadalom válsága. Mindaddig, amíg a demokrata állampolgárok sorsukat elvakult elitpolitiku­sokra bízzák, a szélsőséges kísértések erősödnek."

A baloldal nem túlozhatja el, de nem is kicsinyelheti le a ret­rográd erők nemzetközi offenzíváját. Feladata, hogy figyelmének és tevékenységének középpontjába állítsa a szélsőjobboldal felé sodródás veszélyének elhárítását. Kongassuk meg a vészharangot, nehogy nekünk szóljon a lélekharang. Ne feledkezzünk meg róla, hogy annak idején a nem-fasiszták bénultsága, helytelen helyzet­értékelése Hitler hatalomra jutását eredményezte. Napjainkban nincsenek Hitlerek, de szaporodnak a felfegyverzett próféták, azok a politikusok, akik azt hirdetik, hogy messianisztikus kül­detésük a rend visszaállítása a demokratikus zűrzavarok kikü­szöbölésére. Le Pen 1991. szeptember 1-jei üzenetében azt írja: „a gát mögött a dagály mind magasabbra csap, míg el nem sodorja a gát zsilipéit". (Idézzük ehhez Victor Hugo figyelmeztetését a „Borzasztó év" [l'Année Terrible] című verseskötetéből: „Azt hi­szitek, hogy én vagyok a dagály, pedig özönvíz vagyok.")

A baloldalnak nem az a hivatása, hogy Noé-bárkákat építsen a menekülők számára, hanem, hogy minél több, mind nagyobb szakértelemmel rendelkező gátépítőket toborozzon, akik képe­sek lesznek megszilárdítani a gátat mélységében, magasságában és szélességében. Az apátia, a közömbösség azoknak nyújt segít­séget, akik egy kemény hatalmat akarnak megteremteni, hogy könnyedebben és hosszadalmasabban kordában tarthassák azo­kat, akik beletörődtek abba, hogy gyengék. Széles nemzetközi összefogásra lenne szükség a retrográd neoliberális áramlatok és a szélsőjobboldali erők szövetségének megakadályozására.

A demokratikus vívmányok megvédésén és gazdagításán keresztül lehet összekapcsolni – s különösen így van ez a kelet-európai országokban – egy perspektívát nyújtó politikai irány­vonalat és a bérből élő világnak, a lakosság széles rétegeinek ér­dekérvényesítését.

A baloldal megújulásának egyik döntő feltétele a demokrati­kus vívmányok védelmezése. A konzervatív erők számára a francia forradalom befejezett forradalom. A baloldal számára a forradalmi fejlődésnek, az individualizációnak és a szocializáló­dásnak nincsenek ha tárai.

1992. március.

Jegyzetek

1 „Enyhülési háborúról" lehet beszélni, mert az enyhülés ernyője alatt mindkét szuperhatalom katonai erőfölényre nem-katonai téren pedig társadalmi-politikai fölényének demonstrálására törekedett. Egymás ki­szorítására, legyőzésére. Az amerikai fél, a Nyugat nem segítette elő a reformkísérletek sikerét. Az enyhülésből adódó lehetőségek kiaknázásá­ra törekedtek, elsősorban a Szovjetunió és szövetségei közötti viszony la­zítására, az ellenzéki csoportok fokozottabb támogatására.

2 Alexis Tocqueville: La Démocratie en Amerique. Összes Művei 1. kötete, 164. rész.

3 Érdemes ebből a szempontból felfigyelni Hamvas Béla gondolatai­ra, amelyeket a Világválság c. művében olvashatunk: „A nagy kultú­rával feltétlenül, együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember továbbépít­se. Kultúrában születni nem csak annyit jelent, hogy élvezni a kiváltsá­gokat, amiket az ősök alkotása teremtett, hanem annyit is, hogy előkészí­teni az utódok kultúráját. … E kettőséget kell élni. Aki nem éli, az nincs jelen a korban és minél kevésbé éti, annál nagyobb a „korszerűtlenségi koefficiense" (Ortega kifejezése). … A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. … A legfontosabb helyzet az időszerűség helyzete. … Az alapvető bizonytalansági érzet a megoldhatatlan problé­mastruktúrából következik, és annak az az emberi tudatban való jelent­kezése. …" Hamvas Béla: A világválság. Magvető, Budapest, 1983. p. 41.

4 Samir Amin: l'Empire du chaos. La nouvelle mondialisation capitaliste. L/Harmattan. Paris, 1991. 9. és 13. oldal alapján.

5 A Le Monde Diplomatique 1991. októberi számából.

6 Le Monde Diplomatique, 1992. február.

7 Andre Gunder Frank: Demokráciaárusítás az antidemokratikus pia­con. Eszmélet, 11-12. szám, pp. 242-243.

8 Claude Julien: Oda az alibi – támadnak a szélsőségesek. Le Monde Diplomatique, 1991. december.

9 Meglehet, 1992-ben a helyzet még rosszabb. (A szerk.)