A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni a szeptember 11. utáni Amerikában, mint a "kommunizmus" az 1950-es években. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. Valóságos fenyegetésről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő a jövőből.

Donna Huanca a houstoni avantgárd Art Car Museum galéria tárlatvezetője. November 7-én, nyitás előtt, úgy fél 11 tájban két öltönyös, bőraktatáskás férfi érkezett a galériába. “Kértem, hogy várjanak a 11 órai nyitásig – idézi fel Donna az eseményeket. – Erre megmutatták a jelvényüket.”

Az egyikük Terrence Donahue volt az FBI-tól, a másik Steven Smith, a titkosszolgálat munkatársa. “Azt mondták, több bejelentés szól arról, hogy nálunk Amerika-ellenes tevékenység folyik, és azért jöttek, hogy megnézzék a kiállítást” – folytatja Donna. A múzeumban ekkor a “Titkos háborúk” című összeállítás volt látható, amelyben számos, még szeptember 11-e előtt készített háborúellenes mű kapott helyet. – Szóval bejöttek, én velük tartottam, s részletesen bemutattam mindent. Kérdeztem, hogy ismerik-e az alkotókat, és szerintük mi lehet ilyen kritikus időkben a művészet szerepe – meséli Donna. De őket jobban érdekelte az alkotók származása. Feljegyeztek egy-két dolgot. Mutattak néhány, szerintük negatív művet, mint például Lynn Randolph egy újabb festményét, amelyen Houston fölött lángol az ég, táncol egy ördögfigura, s az ördög gyomrában idősebb George Bush látható.

Szürreális pillanat volt, amikor a két férfi egy másik kiállítási tárgyra lett figyelmes. A terem közepén egy ál-megfigyelőkamera volt elhelyezve, amely a múzeum bejáratát filmezte. Kérdezték, hogy őket is rögzíti-e – emlékezik vissza Donna. Összességében egy órát tölthettek a galériában. “Elmenőben még megkérdezték, hogy hova jártam iskolába, a szüleim tudják-e, miféle helyen dolgozom, ki tart fenn bennünket, és hány látogatónk szokott lenni – sorolja Donna. – Halálra rémültem. Egyedül voltam, azok ketten meg amolyan igazi, kigyúrt izomemberek.”

Mielőtt a két ügynök elment, Donna Huanca felhívta Tex Kerschent. – Épp most olvastam egy könyvet a COINTELPRO-ról – mondja a kiállítás védnöke, az FBI-nak a 60-as évekbeli baloldal-ellenes tisztogatási programjára célozva. Donna telefonja megerősítette legrosszabb gyanúimat. Kolléganőm nagyon meg volt ijedve, és mindannyiunkat megdöbbentett, hogy el akarnak járni egy ilyen kis galériával szemben, hogy rémületet keltenek, a rettegés levegőjét árasztják. Ezek a régi, ócska bélyegek, hogy “Amerika-ellenes”, “nem Amerika-hű”, először nevetségesnek tűntek, gondoltuk, ilyen ostobasággal csak nem fognak bennünket perbe fogni. De aztán mégis ez történt.

Az Art Car Museum igazgatója az a James Harithas, aki a 60-as évek végén a washingtoni Corcoran Art Museum igazgatója volt. “Hihetetlen – vélekedik a kormányzat embereinek látogatásáról. – Az embernek, akár jobb-, akár baloldali, attól kell tartania, hogy megfosztják jogaitól.” Robert Dogium, az FBI houstoni irodájának szóvivője szerint egy bejelentést követő rutinintézkedésről volt szó, miszerint “van ott valami anyag vagy műalkotás, mely az Elnök személye elleni fenyegetésnek fogható fel.” Szerinte semmi jelentős dolog nem történt. “Jóllehet a kiállított tárgy nem tetszett nekik, nem minősítették fenyegetőnek vagy terrorizmus-pártinak” – ezt már A. J. Brown, az észak-caroline-i Durham elsőéves műszaki főiskolása mondja. Bár az ACLU ösztöndíjasa, arra nem készítették fel, hogy október 26-án kopogtatnak az ajtaján. “Péntek délután öt óra volt, épp randevúra indultam” – kezdi felidézni a történteket. Amikor meghallotta a kopogást, ajtót nyitott. Így emlékszik vissza:

– Szia, a titkosszolgálat Raleigh-csoportjától jöttünk – mondta két ügynök, és felmutatták az azonosító kártyájukat. Én meg csak néztem, hogy mi van?! Erre ők: “Azért jöttünk, mert egy bejelentés szerint nem Amerika-hű anyagokat tartogatsz a lakásban.” Mire én: “Micsoda? Semmi ilyesmim nincs.” “Biztos vagy benne? – kérdezték. – Mert bejelentés érkezett hozzánk, hogy van egy Amerika-ellenes posztered.” Azt feleltem: “Nincs.” Megkérdezték, körülnézhetnek-e? “Van rá engedélyük?” – kérdeztem. Mondták, nincs, nincs engedélyük, de be akarnak jönni, kicsit körülnézni. Mondtam: “Sajnálom, nem jöhetnek be.” Erre az egyik ügynök így szólt: “Tudjuk, hogy van egy posztered, amelyen Bush felköti magát.” Mondtam: “Nincs.” “Jó, hát akkor – folytatta a nő – egy olyan, amelyen Bush feje van célkeresztben?” Mire én: “Dehogyis.” Azt a képet akarták megtalálni, amelyiken Bush kezében kötél látható, alatta a szöveg: “Csüggünk minden szavadon. George Bush, körözi: 152 halott.” A plakáton egy akasztási jelenet van felskiccelve, és azokat az embereket ábrázolja, akiket Bush kormányzósága idején végeztek ki Texas Államban.

A. J. Brown végül kinyitotta anniyra az ajtót, hogy az ügynökök láthassák a posztert a falon, de nem engedte be őket. “Ott bámulták a falat”, amelyen voltak Bush ellen-beiktatását bemutató politikai plakátok, egy “Free Mumia”-poszter, egy Jesse Jackson-fénykép és egy Pink Floyd-poszter szövegrészlettel: “Anya, higgyek az államnak?”

A beszélgetés során az egyik ügynök szóba hozta a lány anyját. – A fegyveres erőknél dolgozik, ugye? – tette fel a kérdést. (Ami azt illeti, Brown asszony a tartalékosoknál szolgál.) Miután végeztek a fal alapos áttekintésével, egyikük “előhúzott egy cetlit, és néhány igazán hülye dolgot kérdezett tőlem, például, hogy mi a nevem, a tébé-azonosítóm, a telefonszámom” – folytatja az emlékezést A. J. Brown. – Aztán azt akarták tudni, van-e valamilyen tálib cucc a házban, poszterek vagy térképek. Mire azt válaszoltam, hogy nincs, a magam részéről a tálibokat egy rakás idiótának tartom.” Ezzel az ügynökök távoztak. Negyven percet töltöttek a lakás ajtajában. “Két nap múlva telefonáltak, hogy ellenőrizzék, helyes adatokat adtam-e meg – hangzik a folytatás. – Tényleg idegesített a titkosszolgálat látogatása. Nyilvánvaló volt, hogy szerepelek egy listán valahol.”

Íme, megérkeztünk az új-mccarthyzmusba. Jeges dermedtség telepszik az országra, és ez a fagy megbénítja a bevándorlókat, a diákokat, az újságírókat, a tudósokat és a könyvkereskedőket. “Rettegés tölt el – fogalmaz Ellen Schrecker, a Many Are the Crimes: McCarthyism in America (Princeton University, 1999 [Számosak a bűnök: a mccarthyzmus Amerikában]) szerzője. – Engem az aggaszt, hogy semmiféle tömeges tiltakozást nem vált ki az az elnyomó rendszer, amit a Bush-kormányzat kiépít.”

“Sok párhuzamot találok a között, ami most történik, s a mccarthyzmus között – mondja Nadine Strossen, az ACLU rektora. – A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a kommunizmus szó az 1950-es években. Az emberek útját állja, mire ők készséggel lemondanak jogaikról. Túl gyorsan kétségbeesnek. Túl könnyen adják fel jogaikat, és hibáztatnak másokat, különösen a bevándorlókat és azokat, akik bírálják a háborút.”

John Ashcroft igazságügyminiszter ezrével záratja be, illetve hallgatja ki a bevándorlókat annak az intézkedéssorozatnak a jegyében, amelyet a történelem Ashcroft-razziák néven fog feljegyezni. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. A lapkiadók kiteszik a háborúellenes újságírókat és rajzolókat. Az egyetemi rektorok neheztelnek az egyes karok ellenzéki munkatársaira. A jobboldali állampolgári csoportok pedig feltétlen együttműködést követelnek.

Jelen cikk a szólásszabadság fenyegetettségére helyezi a fő hangsúlyt, ami jóval többet jelent annál a nagy sajtóvisszhangot kiváltó támadásnál, amely a Politically Incorrect című tévéműsor vezetőjét, Bill Mahert érte. Itt valóságos fenyegetésekről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő abból, ami ránk vár.

Barbara Wien az Egyesült Államok Békeintézetének programvezetője és konfliktuskezelési trénere volt öt éven keresztül. Ma már nem dolgozik ott.

Szeptember 11-én az intézet hivatalos beosztottjaként őszintén beszélt. “Azt mondtam – idézi fel –, hogy remélem, Amerika nem keresi a fegyveres megtorlás lehetőségét, és hogy nagy, az egész országra kiterjedő, lélektani kutatómunkával ki kell derítenünk, miként járult hozzá az USA hivatalos politikája a terrorizmus kialakulásához.” Ez a vélemény nem váltott ki nagy népszerűséget. “Konzervatív beállítottságú kollégáim dührohamot kaptak – meséli Barbara –, és azt mondták, én vagyok a legbalosabb ember, akivel eddig találkoztak, jobb lenne, ha nem tartanék náluk előadásokat. ’Még itt parázslanak a romok, maga meg az Egyesült Államokat okolja.’ – vetették a szememre.”

Nem ez volt az első alkalom, hogy Barbara Wien kiváltotta a dolgozók haragját abban az intézetben, amelynek web-oldalán ez olvasható: “független, nem párthoz tartozó, össz-szövetségi intézet, amelyet a Kongresszus hozott létre és tart fenn abból a célból, hogy fejlessze a nemzet képességét a nemzetközi konfliktusok békés megoldása terén”. Saját beszámolója szerint korábban az Irak ellenes szankciókkal kapcsolatos amerikai intézkedések okán, illetve azon hivatalos döntések miatt került összeütközésbe kollégáival, amikor Izrael megszállta Ciszjordániát és a Gáza-övezetet, továbbá a szudáni helyzet és Belgrád bombázásának megítélése miatt. “Általában barátságtalan körülmények jellemezték intézeti békeaktivista munkámat” – emlékezik vissza Barbara. Amikor szeptember 11-én munkatársai mind nekitámadtak, ő ellenállt. “Bementem az igazgatóságra, és elmondtam, hogy itt megbüntetik a pacifistákat. Erre azt válaszolták: ’Itt az ideje, Barbara, hogy távozzék tőlünk. Maga nem illik a mi rendszerünkbe.’ – hangzik a folytatás. – Ezek után körülbelül két héten át szinte üldöztek, hogy adjam be a felmondásomat, úgyhogy végül engedtem a nyomásnak.”

Harriet Hentges, az amerikai Békeintézet igazgatóhelyettese ennyit mond: “Barbara október 17-én juttatta el hozzám felmondását. Ehhez nincs mit hozzátennem. Egyébként foglalkoztatási feltételként mi sosem mérlegelnénk egy munkatársunk személyes nézeteit.”

Az ember már nem támogathat szabadon egy könyvkereskedést sem, attól kell félni, hogy az állam vizsgálatot indít. November 1-jén az American Booksellers Foundation for Free Expression (ABFFE – Amerikai Könyvkereskedők Alapítványa a Szabad Önkifejezésért’) megdöbbentő levelet küldött tagjainak. “Tisztelt Könyvkereskedő! – hangzik a megszólítás, majd íme a folytatás: A múlt héten Bush elnök aláírta azt az antiterrorista törvényt, amely a szövetségi kormány hatáskörét kiszélesítve lehetővé teszi, hogy az ön üzleti iratait átnézzék, beleértve az ön által árusított könyvek címlistáját is… Az intézkedéssel szemben fellebbezésre nincs lehetőség. A nyilvánossághoz sem fordulhat. Az új törvény titoktartási záradékot tartalmaz, amelynek értelmében az érintett ’senkinek sem’ hozhatja tudomására, hogy ilyen vizsgálat alá vetették.”

A levél azt ajánlja, hogy azok a könyvkereskedők, akiket övön aluli ütésként ér az ilyesmi, forduljanak ügyvédhez vagy az alapítványhoz, de “a titoktartási rendelkezés miatt … ne értesítsék az ABFFE-t, hogy bírósági felszólítást kaptak… Elég, ha annyit közölnek velünk, hogy az alapítvány jogsegélyszolgálatát keresik.”

Marsha Rummelnek, a wisconsini Madison Rainbow könyvesbolt-szövetsége munkatársának lesújtó a véleménye erről a lépésről: “ijesztő kisajátítása az ember személyes jogainak”. Külön megjegyzi, hogy “a könyvkereskedők megfenyegetése csupán apró részlet a kialakuló új tájképből. Közösen kell kiállnunk és megvédenünk demokratikus jogainkat, ideértve a kormánnyal szembeni tiltakozás jogát, a háború ellenzésének jogát, és azt a jogot, hogy azt olvashassuk, amit akarunk.”

A tizenöt esztendős Katie Sierra a nyugat-virginiai Sissonville-ben másodikos gimnazista. Október 22-én közölte az iskola igazgatójával, Forrest Mann-nal, hogy anarchista kört akar alakítani. Az igazgató nem járult hozzá. Ez volt az egyetlen kör, amelyre nem adott engedélyt – áll abban a feljelentésben, amelyet a kislány édesanyjával közösen terjesztett be az iskolával szemben. Már a kör szórólapjai is készen voltak, de a szétosztásra nem kerülhetett sor. A lapokon a következő szöveg volt olvasható: “Anarchista klub. Az anarchizmus azt hirdeti, hogy minden embert szeressünk, ne csak a velünk egy nemzethez tartozókat. Indítsunk lapot, működtessünk Enni és Lenni! szolgálatot, és legyen egy könyvbarát vitakörünk! Mondd el a véleményed, és hallgasd meg másokét! Csatlakozz hozzánk!”

Másnap Katie egy feliratos pólótrikóban ment iskolába: “Fajgyűlölet, szexizmus, idegengyűlölet; de büszke is vagyok az úgynevezett szabad világ népére!” Az igazgató három napra felfüggesztette. “Korábban semmi balhém nem volt – meséli Katie –, de akkor először is felháborodtam: Hogy teheti ezt? Aztán sírva fakadtam: Hogy függeszthet fel ilyen nevetséges dolog miatt?” Október 29-én arról értesítették, hogy mielőtt visszatér az iskola falai közé, be kell mutatnia az igazgatónak orvosi papírjait, fel kell keresnie az iskolapszichológust, és nem viselhet politikai feliratos trikókat, továbbá nem szervezheti meg az anarchista kört.

Az iskolaszék október 29-ei értekezletén Bill Raglin, az iskolaszék elnöke feltette a kérdést: “Mi az ördög lehet ezzel a gyerekkel?” Egy másik tag, John Luoni a bíróságra benyújtott iratok szerint árulással vádolta meg. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Mann igazgató a Charleston Gazette-ben tévesen ismertette a lány pólótrikójának feliratát. Igaztalanul azt állította, hogy ilyen mondatok szerepelnek rajta: “Remélem, Afganisztán győz.”, illetve “Amerika égjen el!” Mindennek az lett a következménye, hogy a diákok csoportosan kezdték bántalmazni. “Nekilöktek az öltözőszekrénynek, lerajzoltak átlőtt fejjel, aztán a képeket felragasztották a tantermek ajtóira. Igazán kemény dolgokat mondtak, hátborzongató volt” – emlékszik vissza Katie.

A lány és édesanyja az iskola ellen indított pert első fokon elveszítette, és az állami fellebbviteli bíróság is 3:2 arányban ellenük ítélt. “Olyan határozatot szerettünk volna elérni, amely arra kényszeríti az iskola igazgatóját, hogy engedélyezze az anarchista kört és a béke-feliratos trikók viselését, egyben vonja vissza a felfüggesztést” – nyilatkozta Roger Forman védőügyvéd, aki korábban a nyugat-virginiai ACLU rektora volt. Szerinte a diáklány szólásszabadsághoz fűződő jogát sértették meg. Katie Sierra fellebbezést készül benyújtani. “Momentán nagyon elegem van a bíróságokból – mondja –, és az iskolából is. Azért büntetnek – teszi hozzá –, mert próbálok önmagam lenni.” Mivel a lány nem érezte magát többé biztonságban a Sissonville Gimnáziumban, magántanuló lett.

Jackie Anderson nemrégiben még az Utah állambeli Prince Sun Advocate című lapjának volt állandó munkatársa. Három évig dolgozott ott, felkérésre olykor vezércikkeket is írt. Szeptember 18-án a következőket olvashattuk tőle: “A háború nem az egyetlen lehetséges megoldás. Az igazság keresése a megoldás. A béke megteremtése a megoldás.” A cikk nem jelent meg, jóllehet számos háború-párti írást közöltek. Hat nap elteltével, Jackie megkérdezte a szerkesztőt, a jóbarátnak tartott Lynnda Johnsont, hogy mire vár. Válaszképpen kolléganője a kiadóhoz, Kevin Ashbyhez utasította, aki Jackie Anderson szerint ennyit mondott: “Nem kívánom, hogy a lapom ezt az irányvonalat kövesse.” Mire az újságírónő azt felelte: “Hát, nem tudom, hogy itt tudok-e továbbra is maradni, ma délután semmi esetre sem.” Végül aznapra szabadságot kapott. “Amikor másnap bementem – folytatódik a visszaemlékezés –, magához hivatott a kiadóigazgató, és azt mondta, szedjem össze a holmimat. Erre megkérdeztem, hogy ki vagyok-e rúgva, mire azt válaszolta: ’Nem, önként távozott. Elfogadom a felmondását.’ Erre közöltem, hogy nem távoztam.”

Lynnda Johnson a lap álláspontját magyarázza: “Tudja, ez személyzeti kérdés. Az mindennek a teteje, hogy Jackie Anderson fogja magát és mondván, hogy ő nem tud tovább itt dolgozni, kisétál egy munkanap kellős közepén. Ennyi. Távozott.” Ahhoz, hogy a cikket nem jelentették meg, ezt fűzi hozzá: “Nem mondtam, hogy nem is fogjuk közölni. Azt mondtam, hogy kifogások merültek fel. De nem kívánok vitába bocsátkozni, személyzeti ügyről van szó. Bejelentette, hogy kilép, aztán úgy döntött, inkább mégis marad, mert úgy tartja kedve.”

Jackie pillanatnyilag az állástalanok számát szaporítja. “Nagyon korlátozottak a lehetőségeim – mondja –, ebben a pangó gazdaságban nincs sok újságírói üresedés. Ráadásul a férjem szénbányász, úgyhogy nem költözhetünk el akárhova. Ezt a munkát szerettem, és hittem benne. Azt hittem, az újságírók szabadságharcosok, akik legalább olyan fontosak, mint a fegyveres katonák, ha nem még fontosabbak. Ha az ember már most elveszítheti az állását a meggyőződése miatt, akkor ez rossz előjel.”

Még legalább két másik újságírót bocsátottak el írásai miatt. A média mindkét esetre felfigyelt. Dan Guthrie az Oregon állambeli Grants Pass Daily Courier-nél dolgozott tíz évig, ezen belül hét éven át megszakításokkal rovatvezető is volt. “Ez alatt az idő alatt jó néhány elismerésben is részesültem, többek között megkaptam az ’Oregon legjobb rovatvezetője’ címet.” – meséli. Ám egyik legutóbbi írásáért az állásával fizetett. Címe: “Amikor szigorodnak a szabályok, a jóérzésűek elmenekülnek”. A szeptember 15-ei számban volt olvasható. Ugyancsak ő mondta Bushról, hogy szeptember 11-én “meglógott”. “Zavarba ejtő a kép, amelyen az elnök valahol Nebraskában rejtőzik – írta akkor. – Az elnök emberei kétségbeesetten igyekeznek Bush gyávaságát elleplezni.”

Néhány nappal később a szerkesztő, Dennis Roler az első oldalon kért bocsánatot, a következő címmel: “Az idő nem alkalmas az ország vezetőjének bírálatára: bocsánatkérés egy megjelent cikk miatt.” Az utolsó bekezdés így szólt: “Ebben a feszültséggel teli időszakban a nemzetnek egy emberként kell az elnök mögé állnia. A pártpolitikát és a bomlasztó kritikát félre kell tenni az ország érdekében. Egy hibás döntésem sajnos keresztezte ezeket a pozitív lépéseket, ezért bocsánatot kérek.”

A mára munkanélkülivé vált Guthrie már-már filozófiai mélységgel beszél az újságírásról: “Az ember azt szeretné, bárcsak a lapok jobbak lennének annál, mint amilyenek. Azt gondolnánk, ezt a közös szándékot foglaltuk törvénybe. De nem így van, különösen nem válságos időkben.”

Tom Gutting a Texas City Sun munkatársa volt, amikor szeptember 22-én, akárcsak Guthrie, kifogásolta, hogy 11-én Bush nem tért vissza Washingtonba. Ezt írta: “W. (ifj. George Bush nevének gúnyos rövidítése – a ford.) úgy röpködött az országban, mint egy rossz álomból az anyjához menekülő kisgyerek.” Aztán így folytatta: “Elegünk van ebből a tanácsadói által irányított, béna elnökből. Nem vezető, csak egy báb.” Aznap, amikor a cikk megjelent, “a kiadó kerekperec biztosított arról, hogy nem fog kirúgni” – meséli Gutting. De pár nappal később Les Daughtry Jr., a kiadó meggondolta magát. Ő is a címoldalon kért bocsánatot, mivel Gutting írása “nem volt közlésre alkalmas azokban a napokban”. Gutting most szintén munkanélküli. “Állást keresek – mondja. – Remélem, hamarosan találok. Úgy látszik, a kiadó minden kis lapjánál feketelistára kerültem.”

Az Utah állambeli St. George-ban megjelenő The Spectrum november 13-án kért elnézést előző napi karikatúrájáért, amelyet a Pulitzer-díjas Steve Benson készített. Ezen Bush bombákat dobál, melyeken a következő odafirkált üzenetek lógnak: “éhező afgán milliók” és “ártatlan polgárok megölése”. Sok helyi öregkatona azonnal az újságra támadt, és az előfizetés lemondásával fenyegetőzött, amennyiben nem kérnek nyilvánosan bocsánatot – számolt be az esetről a The Salt Lake Tribune.

Aaron McGruder, a Boondocks sorozat rajzolója azt vette észre, hogy számos újság szeptember 11-e után nem hozta le képregényét, háborúellenes jellege miatt. A kevésbé ismert karikaturistákra nyilván még nagyobb veszély leselkedik.

Todd Persche-től az elmúlt három évben hetente egy rajzot közölt a wisconsini Baraboo News Republic. Többet nem fog. Szeptember 11-e után rajzolt képei miatt az utcára került. Az egyik alá ezt írta: “Ahol a média folyton harci dobokat kongat, ott nem hallani a többi hangot.” Egy másikon a Nagy Testvér “visszájára fordítja az emberi jogokat”. Persche szerint “mostanában azt akarják éreztetni az emberrel, hogy ha a hivatalostól eltérő nézetei vannak, akkor már nem is hazafi.”

Egyelőre a kormányt bíráló egyetemi tanárokat nem bocsátják el, mint tették a McCarthy-időkben. De néhányukat “kivonják a forgalomból”.

Az új mexikói egyetem történelemoktatója, Richard Berthold ma már sajnálja, hogy ezt mondta hallgatóinak: “Arra fogok szavazni, aki felrobbantja a Pentagont.” A felsőoktatási évkönyv tanúsága szerint a rektor “haladéktalan fegyelmi intézkedést ígért”.

Robert Jensen, az austini University of Texas újságíró szakának docense szeptember 14-én a Houston Chronicle-ben jelentkezett “Az Egyesült Államok is bűnös az ellene elkövetett terrorcselekményekben” című cikkével. Ebben úgy fogalmazott, hogy a szeptember 11-ei támadás “erősen kifogásolható és elfogadhatatlan volt…, mindazonáltal nem tűrhetetlenebb, mint azok a tömeges terrorcselekmények – a lakosság szándékos, politikai célú irtása –, amelyeket az Egyesült Államok, csupán amióta én élek, hivatalosan elkövetett.” Ezekért a szavakért az egyetem rektora, Larry R. Faulkner nyilvánosan nevetség tárgyává tette, majd levelet küldött a fenti laphoz, amelyet szeptember 19-én közöltek. Ebben ez állt: “Jensent nem egyszerűen félrevezették; politikai kérdésekben maga a megtestesült ostobaság.” “Teljesen a peremre szorultam – panaszolja Jensen, miközben nagyon vigyáz, nehogy túlzó képet fessen fenyegetettségéről. – Egy nagy egyetem kinevezett, fehérbőrű, férfi oktatója, tehát védett fajta vagyok, nem félek. Viszont egy színesbőrű, ideiglenesen megbízott kolléga nem élvez ilyen védettséget.” Attól tart, hogy az egyetem ideiglenes előadói öncenzúrát fognak gyakorolni. Többekkel együtt őt is a Lynne Cheney-féle csoport, az Igazgatósági Tagok és Öregdiákok Tanácsa nyugtalanítja, amely 1995-ben jött létre Joseph Lieberman, Connecticut demokrata szenátorának közreműködésével. A csoport szeptember 11-e után tette közzé jelentését “A civilizáció megvédelmezése, avagy miként hagyják cserben egyetemeink Amerikát, és mit tehetünk ez ellen?” címmel. Benne a következő mondat állt: “Amikor egy ország értelmisége vonakodik önnön népét megvédelmezni, az ellenség kedvében jár.” Ezek után több mint száz példát sorolnak fel, mit is tartanak ezek a tudós emberek hazafiatlanságnak.

“Ezek az önjelölt ellenőrök, akik magán-feketelistákat készítenek, ezek emlékeztetnek leginkább a mccarthyi időkre – vélekedik Eric Foner, a Columbia Egyetem történésze. – Ez a baj ezzel a Lynne Cheney-dologgal is: a más álláspontú egyénekre akarnak ráijeszteni. A tanároknak egyelőre nem kell hűségesküt tenniük, de egy káros folyamat látszik kibontakozni, ami már most nagy riadalmat kelt.”

Már volt ilyen. Kezdetben ott voltak az idegenekre és a lázítókra vonatkozó törvények, majd amikor a habeas corpust (az előzetes letartóztatásra vonatkozó jogszabály – a ford.) Lincoln felfüggesztette, és a háború-ellenes újságírókat bebörtönözte. Aztán folytatódott a szólásszabadság súlyos megsértésével az első világháború alatt, majd a Palmer-razziák és a japán származású amerikaiak internálása következett a második világháború idején, egészen az elnyomó McCarthy-időszakig: az állam rendszeresen idézett elő rettegést az emberekben, hogy aztán a bevándorlókat lehessen hibáztatni és a szabadságjogokat korlátozni. – Most pontosan ugyanez történik – magyarázza Nadine Strossen, az ACLU rektora.

“Nincs tökéletes hasonlat, és a történelem sosem ismétli önmagát pontosan, mégis van valami állandóság abban, ahogy az állam korlátozza a szabad önkifejezést, és elsiklik a gyanúsítottakat hagyományosan megillető jogok felett – állítja Eric Foner. – Jó lenne, ha mindenki, aki szerint a szólásszabadság és az emberi jogok fontosak, mély aggodalmat érezne ezek iránt.”

 

(Fordította: Battyán Katalin)