„Arra gondoltam, hogy talán érdekelhetné az Eszmélet olvasóit egy rendkívül aktuális korábbi cikkem, amely a világválság alap­vető problémáit tárgyalja. Ez azért is fontos, mert a strukturális válság szükségszerűsége már nagyon régóta a történelem napi­rendjén van, és csak mélyülhet (meg súlyosbodhat) a jövőben. Ezt a cikket – címe: 'The Present Crisis' – éppen ilyen szellemben 1987-ben írtam, és a néhány oldalas utószót 1995-ben adtam hozzá, amikor megjelent A tőkén túl negyedik részében. A negye­dik rész, persze, csak néhány év múlva lát napvilágot magyarul, és így érdemes lehet a ma nagyon is aktuális cikket publikálni az Eszméletben. Annál is inkább, mert az amerikai dominanciáról, amely a világválság szerves része, és amiről a cikkben sok szó esik, a jelenlegi körülmények között úgyszólván semmit sem írnak. Ellenkezőleg, 'Új Bretton Woods'-ról fantáziálnak, Obama-illúziókkal körítve. Bretton Woods-ról, amely a háború után az amerikai dominanciát gazdaságilag is megpecsételte, és a legki­sebb fenntartás nélkül legitimizálta."

(Mészáros István elektronikus levele az Eszmélet szerkesztőségének, 2008. december 20.)

1. Meglepő beismerések

Kiindulásul lássunk három nemrég közzétett, meglehetősen meglepő megnyilatkozást néhány jól ismert brit közszereplőtől. Az első leszögezte, hogy „gazdasági válság peremére sodródtunk, s e válság társadalmi és politikai következményeivel épp csak most kezdtünk számot vetni. […] folyamatos hanyatlással [nézünk szembe] – nyomában társa­dalmi és politikai romlás jár, és talán még maga a demokrácia is élethalálharcra kényszerül."¹

A második fölhívta a figyelmet arra, hogy a mérhetetlen mennyiségű pénz, amelyet az USA évente katonai védelemre költött, „nagy problé­mákat okozott", s hozzátette: „Ez a pénz nagyrészt egyetlen piacon talál gazdára, mégpedig a szövetségnek alighanem a leginkább védett piacán – védik ezt tech­nológia-átadási szabályzattal, amerikai piacvédelmi törvényekkel, területenkívüli ellenőrzésekkel […] – […] a Pentagon koordinálja, és a Kongresszus gondoskodik róla. Ez a pénz a földkerekség legnagyobb és leggazdagabb társaságaihoz ömlik megfelelő csa­tornákon. Megállíthatatlan, s ha ellenőrizetlenül árad […] vásárlással utat tör magának, szektorról szektorra, a világ legfejlettebb techno­lógiáihoz. […] Az a mód, ahogyan a Westland PLC rekonstrukcióját kezelték, súlyos kérdéseket vet föl a védelmi célú beszerzésekkel és Nagy-Britannia mint technológiailag fejlett ország jövőjével kap­csolatosan."²

A harmadik megnyilatkozás nem kevésbé drámai volt. Reagan elnök az úgynevezett „Stratégiai Védelmi Kezdeményezésére" (SDI) utalva tiltako­zott ennek a brit iparra gyakorolt negatív hatásai ellen, s kijelentette: „Az asztalról lehulló morzsákkal csábítanak bennünket. Vigyáznia kell Európának, nehogy az amerikai csillagháborús kutatási programok­ban való részvételéből afféle trójai ló legyen."³

Nem az a meglepő ebben az egészben, hogy efféle megnyilatkozások­ra egyáltalában sor került, hanem a nyilatkozattevők társadalmi és poli­tikai hovatartozása. Hiszen az első figyelmeztetés megfogalmazója Sir Edwin Nixon, az IBM (Egyesült Királyság) elnöke. A második intés sem valamely „lánglelkű forradalmártól" való, de még csak nem is olyasvalaki­től, aki a „mérsékelt baloldal" ügyének elkötelezettje. Ellenkezőleg. Nem más nyilatkozott meg ekképpen, mint a tory párthoz tartozó volt védelmi miniszter, Michael Heseltine, amikor megpróbálta megmagyarázni, miért is kellett lemondania, nagy politikai botrányt kavarva, a kormány állító­lagos semlegessége miatt, ami valójában részrehajlás volt az amerikai transznacionális vállalatok javára, az európai konzorcium ellenében. S végül a harmadik megszólaló Paddy Ashdown volt, Yeovil liberális párti parlamenti képviselője: ugyanaz a férfiú, aki harsányan kiállt a Westland helikoptergyártó társaság amerikai bekebelezésére tett ajánlat elfogadá­sa mellett, ami ellen Heseltine tiltakozott.

A lényeg az, hogy a kapitalizmus ma mély válságban van, s ezt már szószólói és haszonélvezői sem tagadhatják. Amúgy azt se képzelje senki, hogy az amerikai tőkét kevésbé sújtja ez a válság, mint a britet s az európait. Az IBM kutatásért felelős alelnöke nemrégiben jó adag iró­niával állapította meg, hogy a „szétárad majd a technológia" oly sokszor elismételt jóslatából – ennek nevében támogatták a múltban oly sokan és lelkesen a megengedhetetlenül költséges és korrupciógyanús hadiipari szerződéseket, s hagyták jóvá ezeket parlamentek és kormányok – csak annyi lett, hogy olykor „csurran-csöppen" valami.⁴ Az általános helyzet azonban sokkal komolyabb, mint amit az sugall, hogy nem köszöntenek be a hadiipari pocsékolás beígért, mellékes technológiai jótéteményei.

Csaknem két évtizeddel ezelőtt fejtegettem, hogy a tőketerjeszkedés szolgálatában végrehajtott állami beavatkozásból – bármily bőkezű – óhatatlanul következik: „nemcsak az ipar nem-produktív ágazatainak rákos növekedése a tőkés termelés egész rendjén belül, hanem – s ez éppoly fontos – a kapitalista költségelszámolás egész szerkezetének súlyos tor­zulása is, az olyan szerződések kihatásaképpen, amelyeket azzal az ideológiai indoklással kötnek, hogy »létfontosságúak a nemzeti érdekre nézve«. S minthogy a mai kapitalizmus szorosan összezá­ródó rendszert alkot, e szerkezeti torzulás pusztító következményei az ipar számos területén és ágazatában jelentkeznek, nem csupán azokban, amelyek közvetlenül részt vesznek a védelmi szerződé­sek végrehajtásában. Azoknak a jól ismert tényeknek a magya­rázata, hogy az eredeti költségbecslések rendszerint eszelősen »eszkalálódnak«, s a kivizsgálásukra fölállított kormánybizottságok sosem járnak eredménnyel (vagyis hát egyéb eredménnyel, mint hogy tisztára mossák a múltbeli műveleteket, és ezt a jövőbeli kiadások nagylelkű igazolásával párosítják), a kapitalista terme­lés és számvitel e megváltozott s a jövőre nézve a legsúlyosabb következményekkel fenyegető szerkezetének immanens szükség­leteiben rejlik."⁵

Az újabb beszámolók bőségesen igazolták, hogy a sokat reklámozott, technológia generálta üzleti fölvirágzás helyett bizony a versenyképesség jelentős romlását eredményezte a kapitalista költségelszámolás hadi­termeléshez igazodó eltorzulása Európában csakúgy, mint az Egyesült Államokban. Hiszen „ahogyan a haditechnológia egyre inkább bonyo­lulttá, költségessé, intelligenssé és titkossá vált, úgy térült el fokozódó mértékben a lehetséges polgári alkalmazásoktól".⁶

Ennek megfelelőn, az informatikai kutatás-fejlesztésről nemrégiben készült jelentésben (az amerikai Kongresszusi Technológiai Értékelő Hivatal [Office of Technology Assesment] tette közzé) a nyomatékosan kiemelt, nagy hátrányokat okozó körülmények fölsorolásában egyebek mellett a következőket olvashatjuk: „nemzetbiztonsági titkosítás, amely a technológiai haladás lassításának irányában hat; merev technikai előírások a katonai beszerzéseknél, amelyek korlátozzák az üzleti célú hasznosítást; korlátozottan hozzáférhető, drága tudományos és mérnöki erőforrások katonai célokra történő „fogyasztása", ami akadálya lehet az üzleti célú fejlesztésnek".⁷

Más szóval, a tőkés újratermelési folyamatba való közvetlen állami beavatkozás végtére mindenképpen visszafelé sül el, semmi esetre sem csupán a titoktartásról rendelkező politikai-igazgatási szabályaival tereli kényszerpályára a polgári gazdasági fejlődést. Kézzelfogható dolgok gaz­dasági vonatkozásaiban is nagy problémákat okoz azáltal, hogy abszurd technikai előírásokra ad ösztönzést (pl. nukleárisrobbanás-biztos vécé­ülőke előállítására, amely épségben marad használójának elhamvadása után), meg ezeknek megfelelő, üzleti szempontból haszontalan gyártási és műszaki tervezési eljárásokra. Mi több, ugyanakkor még a tudomány szélsőséges technologizálását is eredményezi, kényszerzubbonyba szorítva ennek termelő lehetőségeit-képességeit még szigorún vett tőkés fogyasztói-gazdasági szemszögből is, mivel a tökéletes pazarlást jelentő katonai célok szolgálatába állítja.

2. Az amerikai hegemónia érvényesítése

A romló versenyképesség negatív következményei elkerülhetetlenek. Máris érzékelhetők a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok ellentmon­dásainak fölerősödésében és a leghatalmasabb kapitalista ország által alkalmazott, arra szolgáló intézkedésekben, hogy leplezetlenül agresszív módon újra csak megerősítse a régóta vitathatatlan amerikai fölényt a nyugati szövetségben. Hogy csak néhány fontosabb példáját említsük ennek:

2.1 „Területenkívüliség"

Az alábbi ügyre parlamenti viták során derült fény 1985 nyarán. Minthogy a brit tőke különböző szektorait érintette hátrányosan, így a parlamenti színkép minden véleményárnyalata megnyilvánulhatott ezzel kapcso­latosan.

Paddy Ashdown liberális képviselő úgy vélte, hogy „az USA kísérletei arra, hogy ellenőrzése alá vonja a magasan fejlett technológiai rendsze­rek kivitelét, tönkretehetik az Egyesült Királyság számítógépiparát". Úgy vélekedett azonkívül, hogy az amerikai árukivitel-ellenőrzési rendelet „egész sor potenciálisan végzetes exportkorlátozást" vezetne be „a Pen­tagon parancsára, megfelelő konzultáció nélkül az érintett iparágakkal az Egyesült Királyságban". Továbbá azt is leszögezte Ashdown, hogy a szóban forgó törvényerejű rendelet az amerikaiak üzleti hasznát szolgálja a brit társaságok konkurenciájának kiiktatásával, s hozzátette még, hogy a rendelet eredményeként máris 500.000 állás szűnt meg Európában.

A konzervatív brit igazságügy-miniszter, Sir Michael Havers, Ashdown fölszólalására adott válaszában úgy jellemezte az USA ellenőrzési pró­bálkozását, mint amely „illetéktelen beavatkozás az Egyesült Királyság jogszolgáltatásába és ellentétes a nemzetközi joggal".⁸ A dolog iróniája azonban, hogy 1987 elején a brit kormány megalázó módon kapitulált eb­ben a kérdésben, s elfogadta a korábban hangzatosan elítélt „illetéktelen beavatkozást az Egyesült Királyság jogszolgáltatásába". Följogosította az amerikai kereskedelmi fölügyelőket azon brit gyártók könyveinek átvizsgálására, amelyek amerikai eredetű magasan fejlett technológiai elemeket alkalmaznak, nem törődve a brit cégek tiltakozásával, amelyek attól félnek, hogy a vállalati iratokból ekként nyert információk a kárukra lehetnek.

A Plessey stratégiai tervezési igazgatója, John Saunders úgy kom­mentálta ezt: a társaság könyveiből merített információ az amerikai ver­senytársaknak lehet hasznos. Ugyanakkor Michael Meadowcroft liberális parlamenti képviselő tiltakozott az Egyesült Királyság szuverenitását e lépés által ért sérelem ellen. „Szörnyűséges beavatkozás", mondotta.⁹

Természetesen a Munkáspárt is bekapcsolódott a vitába. Michael Meacher munkáspárti képviselő akként vélekedett, hogy a kormány fölál­dozta az Egyesült Királyság érdekeit „teljes kudarcot vallott a brit társasá­gok védelmezésében, amelyek prédájául estek a tisztességtelen amerikai fölénynek és beavatkozásnak". Azt is indítványozta, hogy a szuverenitás ügye legyen az 1987-es általános választások kulcskérdése.¹⁰

2.2 Ipari előny katonai titokból

Két dolog szembetűnő ezzel kapcsolatban.

Az első: a COCOM szervezete – a Pentagonban fészkelő „héja", Richard Perle háttérből történő irányításával – azon van, hogy súlyos exportkorlátozásokat rójon ki a nyugat-európai országokra, az amerikai cégek nyilvánvaló előnyére.

A másodikra nemrég derült fény az ún. Stratégiai Védelmi Kezdemé­nyezéssel (SDI) kapcsolatban. Számos brit tudós és számítógép-szak­ember tiltakozott az egész kezdeményezés ellen általában, s különösen annak módja ellen, ahogyan a kormányzat kezelte ezt a kérdést. Richard Ennals (Imperial College), az Alvey-tervezet volt kutatási igazgatója (ez egy kormány szponzorálta jelentés szerzője után kapta elnevezését) volt az első tudós az Egyesült Királyságban, aki elhatárolódott az ügytől. Kemény szavakkal kommentálta: „Az SDI piócaként rátapad a brit tech­nológiára, hogy kiszipolyozza az amerikai ipar számára."¹¹ Nem okozott hát nagy meglepetést, hogy könyvét – amelyben hosszabban kifejtette bírálatát – néhány nappal a megjelenése előtt saját kiadója „tiltotta be". (Könnyű kitalálni, honnan nehezedett rá nyomás a könyv elsikkasztása érdekében.)

Amúgy az SDI iránt tanúsított magatartás komoly aggodalmakat váltott ki egy-két helyen európai kormányzati körökben is. Egy sajtóbeszámoló szerint: „Az Európai Bizottság figyelmeztette a Közös Piachoz tartozó kormá­nyokat, hogy az amerikai csillagháborús programban való európai részvétel károsíthat olyan páneurópai kutatási programokat, mint az Esprit vagy a hazai Alvey. A bizottság bizalmas levelet küldött 10 tagország kormányának a hónap végén Milánóban tartandó közös piaci csúcstalálkozó előtt, azzal a figyelmeztetéssel, hogy az űrvédelmi kezdeményezés nagyon is káros hatással járhat a hi-tech iparra. A levél arra is fölhívja a figyelmet, hogy az európai részvétel a csillagháborús kutatásban mellékvágányra terelné az európai ku­tatási erőfeszítéseket. Amellett, hogy fenyegetést jelent az Alvey és az Esprit programokra, komolyan csökkentené az általános európai kutatómunkát, mivel nyilván fokozza a korlátozásokat, amelyeket az Egyesült Államok máris egyoldalúan rákényszerít az európai hi-tech kereskedelemre."¹²

Függetlenül attól, hogy az ilyen aggályokra válaszul végső fokon mit tehet és mit nem tehet egy-egy európai kormányzat, lehetetlen nem venni komolyan az alapjukul szolgáló ellentmondásokat.

2.3 Közvetlen kereskedelmi nyomás az amerikai törvényhozói és végre­hajtó hatalom részéről

Ennek friss példái között említhetjük a mezőgazdasági vámtarifa-háborút, amellyel a Reagan-kormányzat fenyegetőzött – az Európai Gazdasági Közösség kormányai végül fejet hajtottak előtte – s az európai Air Bus tervét, amelynek ügyében egyelőre még nem kapituláltak. A Japánnal kapcsolatos konfliktus is éleződik, ezt nyomatékosította nemrégiben az USA szenátusának egyhangú szavazása arról, hogy protekcionista intézkedéseket kell hozni Japán ellen, amit aztán annak rendje-módja szerint több büntetőtarifa bevezetése követett.

De túl egy-egy efféle összetűzésen (amelyek éppenséggel magukban véve is igen jelentősek), kilátásba helyezték, hogy nem maradnak meg a GATT keretein belül, vagyis túllépnek az USA és Európa között kötött vámtarifa-egyezmények intézményes szabályozó rendszerén. Tanúi lehetünk, hogy mostanság növekvő nyomás érvényesül az Egyesült Államokban arra nézve, hogy váltsanak át a kereskedelmi kapcsolatok sokoldalú szabályozásáról a szigorún csak kétoldalú kereskedelmi egyezményekre, amelyek révén a hasonlíthatatlanul nagyobb hatalmú amerikai fél diktálhatja a feltételeket a külön-külön sokkal kisebb és gyön­gébb európai versenytársaknak. A kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok ugyanis – természetüknél fogva – mindig a jelentős mértékben erősebb félnek kedveznek az ilyen szerződésekben, többféleképpen is fokozva a nagyobb hatalom viszonylagos előnyét.

Hogy aztán érvényesül-e, vagy sem, a nem túl távoli jövőben a GATT aláaknázására vagy elhagyására irányuló nyomás – valamint sor kerül-e hasonló lépésekre egyéb szabályozó mechanizmusok esetében -, ez ma még nyitott kérdés. Annak azonban fölötte nagy jelentősége van, hogy egyáltalán komolyan fontolóra vették, szükséges-e Amerikának a világ többi részével kialakított kereskedelmi kapcsolatait drasztikus módon átépítve, bilaterális alapra helyeznie.

2.4 A valódi adósságprobléma

Rengeteg vita folyik a latin-amerikai országok súlyos és már nyilvánvalón kezelhetetlenné vált eladósodásáról, valamint ennek káros hatásáról az egész nemzetközi pénzügyi rendszerre. Miközben senki sem tagadhatja e kérdés fontosságát, hangsúlyozni kell, hogy teljesen elképesztő, milyen kevés figyelmet fordítanak rá, hogy kellő megvilágításba helyezzék ezt az eladósodást. Ugyanis az egész latin-amerikai adósság, amely valamivel kevesebb, mint 350 milliárd dollárra rúg e cikk írása idején (s amelyet illető országok együttesen halmoztak föl több évtized alatt) teljesen jelentéktelenné halványul, ha az USA – bel- és külföldi – adósságával állítjuk szembe, amelyet dollár billiókban kell számolnunk; vagyis olyan nagy számokban, amelyek egész egyszerűen meghaladják a közönséges képzeletet.

Jellemző azonban, hogy ez az ügy az érdekelt felek összeesküvő hallgatásának köszönhetőn többnyire kívül esik a látókörünkön. Mint­ha ilyen csillagászati összegű adósságot „a kéménybe lehetne fölírni korommal", amiként egy magyar szólásmondás tartja (kisebb összegű baráti kölcsönökről, amelyeket eltüntethet, „leírhat" a rájuk rakódó ko­rom). Pedig hát azt képzelni, hogy az ilyen több billió dollárra vonatkozó „kéménykormos" adósságkezelés a végtelenségig folytatható, jócskán túllépi minden hihetőség határát.

Kétségen kívül áll, hogy minden állam, amely partner az efféle gyakor­lathoz – európai országok nem kevésbé, mint Japán – foglyai az USA piacaitól való súlyos függőségnek és a velejáró, adósság gerjesztette „likviditási" problémák rendszerének. Így hát nagyon is bizonytalan a helyzetük, amikor hatékony intézkedéseket kellene kieszelniük avégett, hogy ellenőrzésük alá vonják a valódi adósságproblémát. Csakhogy egyre mélyebbre szippantja be őket az ellentmondásos meghatározott­ságok örvénye, s így aztán „önként" fokozzák az eszkalálódó amerikai adósságtól való függésüket, ennek minden ártalmával magukra nézve, s továbbra is csak elősegítik és finanszírozzák ezt az eladósodást.

Abból a tényből azonban, hogy létezik ilyen ördögi kör, nem következik, hogy a globális kapitalista rendszer megmenekülhet az Egyesült Államok vagyonmérlegének csúnyábbik oldalán fölgyülemlett billiók veszedelmes következményeitől. Tényleg nem túl nehéz fölismerni a határt, ameddig folytatható ez a gyakorlat.

Persze, a nyugati tőkés országok – részint saját gazdaságaik belső ellentmondásai, részint pedig az amerikai áru- és pénzpiactól való súlyos függőségük okán – továbbra is részt vállalnak financiális kintlévőségeikkel az amerikai gazdaság s ezáltal a globális rendszer viszonylagos stabili­tásának megőrzéséből. A finánctőke kockázatos dominanciája ugyanis általában inkább csak mutatója a mélyen gyökerező gazdasági válsá­goknak, semmint okozója, még ha a maga részéről jócskán hozzájárul is ezek elkövetkező súlyosbodásához. Így hát az arra irányuló tendencia, hogy tönkretegyenek bizonyos iparágakat, s az így keletkeztetett pénz­ügyi követeléseket transzferálják az USA-ba, korántsem véletlen. (Bár persze teljesen groteszk dolog, hogy például Nagy-Britannia, amely élen jár a tőkés világban az ilyen „deindusztrializálási" folyamatokban, egyben az egyik fő hitelező ország is manapság.) Azon sem szabad meglepőd­ni, hogy amikor már egy ország kintlévőségei-követelései ily szépen hadrendbe álltak, akkor az arra irányuló nyomás, hogy védelmezzék is őket valamely katasztrofális pénzügyi láncreakció s a végső összeomlás veszedelme ellen – további pénzalapok átutalásával, támogatást nyújtva a dollárnak a központi bankok manipulatív közbelépései révén, stb. -, teljesen ellenállhatatlan.

Mindamellett csak bolondok és vak apologéták tagadhatják, hogy az adósságkezelés jelenleg is folyó amerikai gyakorlata nagyon ingatag alapra épül. Végképp tarthatatlanná válik ez, mihelyt a világ többi ré­sze (beleértve a „harmadik világot", ahonnan így vagy úgy még mindig sikerül nagy összegeket kiszipolyozni és átutalni) már nem lesz abban a helyzetben, hogy előteremtse az amerikai gazdaság – mint a tőkés világgazdaság ma még gyakran idealizált „mozdonya" – működésben tartásához megkövetelt forrásokat.

2.5 Az amerikai gazdasági behatolásból keletkező politikai antagonizmus

A nemrégiben kirobbant politikai botrány közepette, amely a kormánynak bizonyos amerikai óriáscégekkel folytatott titkos tárgyalásai leleplező­dését követte, a Brit Munkáspárt vezetője arról beszélt, hogy ez „újabb gyarmatosító lépés a brit gazdaságban".¹³ Teljes helyeslésre talált a liberális sajtóban. A The Guardian vezércikkben tiltakozott: „Először volt a United Technologies tárgyalása érdekeltség szerzé­séről a Westlandben [és sikerrel is járt a titkosítás leple alatt folyt kormányzati manipulálás és gyanús részvényügyletek révén]. Azután a General Motors a Lotusszal; majd jött a fenyegetés, hogy elveszik a fedélzeti radar gyártására vonatkozó szerződést a GEC-től [utóbb kiderült, hogy ez befejezett tény], s átjátsszák a Boeing kezére. Most a Ford megvásárolhatja a BL-t, mindazt, ami még megmaradt a brit tulajdonú autógyártásból. Egy-két efféle ügylet még csak menthető lehetne. De ennyi, ilyen szoros időközönként egymás után, azt a be­nyomást kelti, hogy Mrs. Thatchernek oly kevés bizodalma van a brit gyártókban, hogy át akarja változtatni az országot a multinacionális termékek harmadik világbeli szerelőműhelyévé."¹⁴

A dolog iróniája, hogy nem a Munkáspárt vezetősége, hanem a The Guardian mutatott rá nyomatékosan ugyanebben a vezércikkében, mi­lyen súlyos következményekkel járnak az efféle vállalatbekebelezések a munkásság helyzetére. A lap emlékeztette olvasóit a növekvő mun­kanélküliség közvetlen fenyegetésére, ami velejárója a transznacionális iparpolitikának – s ezt cinikusan ki is fejtette az egyik legnagyobb ame­rikai társaság vezetője -, és bíráló aggályait megtoldotta a figyelmez­tetéssel, hogy az amerikaiaknak a brit gazdaságba való betolakodása baljós következményekkel jár a fizetési mérlegre és általában is a brit iparra nézve:

„Mr. Bob Lutz, a Ford of Europe elnöke azt nyilatkozta nemrég a Financial Times-ban: »Ha úgy találjuk, hogy nagy szerelőüzemeink, tekintet nélkül arra, hogy melyik országban, ilyen-olyan okokból – netán udvariatlanul viselkedik a kormányzat (több munkaszüneti napot, rövidebb munkahetet rendel el) vagy hajthatatlanok a szak­szervezetek – nem versenyképesek, nem riadunk vissza a döntéstől, bezárjuk őket.«

A Ford U.K. […] a fizetési mérleget is túlzottan megterheli, 1,3 milliárd fontra rúgott 1983-ban az az összeg, amelyre (önérdekéből teljesen indokoltan) az olcsóbb importból eredőn tett szert. A kormány azt állítja, nincs ipari stratégiája. Ténylegesen, persze, van. Privatizálni mindent, ami mozdítható, és eladni, amit csak lehet a külföldi vásárlóknak. Nem kell hozzá Little Englander-nek [az imperialista politika ellenzőjének gúnyneve – A ford.] lenni, hogy belássuk, lemondás ez a felelősségről, s ez az ipar sokat emlege­tett végleges lehanyatlását önbeteljesítő jóslattá teheti ebben az országban."¹⁵

De persze, a legsúlyosabb irónia forrása az a sajátos körülmény, hogy mindennek a hátterében ott az óriási méretű amerikai eladósodottság.

McGovern szenátor hangsúlyosan mutatott rá elnökválasztási kampá­nya alatt, hogy az Egyesült Államok hitelkártyáról finanszírozza a vietna­mi háborút. Azóta az amerikai tőke a tétek fokozatos emelésére törekszik a pénzügyeiben. Mély behatolása kíméletlen hitelkártya-imperializmusa révén nem csupán a „harmadik világba", de a nyugati „fejlett kapitalizmus" szívébe is, roppant nagy ellentmondás kiélezésével jár, amelyet nem takargathat a végtelenségig még a legszolgalelkűbb „baráti kormány" sem (amilyen Thatcher asszony hivatalban levő konzervatív kormánya Nagy-Britanniában), a növekvő számú tiltakozás is erről tanúskodik, amely a hátrányosan érintett tőkés körökből hallatszik.

E gazdasági behatolás legfontosabb és potenciálisan legártalma­sabb vonatkozása az, hogy – az érintett nyugati országokban a tőke leghatalmasabb szektorainak teljes cinkosságával – a már csillagászati nagyságú, könyörtelenül növekvő amerikai eladósodottság alapján folyik, ami teljesen elképzelhetetlen méretű végső fizetésképtelenség képét vetíti előre.

De még az idevágó pénzügyi műveletek módozatait tekintve is meg­lehetősen leleplező, hogy a külföldi cégek nagyban folyó amerikai beke­belezését gyakran belföldön, vagyis magukban az érintett országokban fölhajtott hitelekből finanszírozzák, elvonva az oly szükséges forrásokat az alternatív befektetések elől csak azért, hogy finanszírozzák az USA hitelkártya-imperializmusát.

Továbbá, ismételten kimutatható a közvetlen kapcsolat a katonai-ipari komplexum érdekeivel meg a hasznot hajtó katonai szerződésekkel -gyakran ez rejlik a vállalat-bekebelezés mögött -, amelyek történetesen létfontosságúak a domináns kapitalista részvénytársaságok nyereséges­ségének fönntartásában.

Jellemző példa került napvilágra a brit kormányzat és a General Motors között a British Leyland teherjármű-gyártó részlegére, valamint a Land-Roverre vonatkozó titkos ügyletről (amely meghiúsult a leleplezését követő politikai botrány következtében). Az ügy parlamenti vitájában Alan Williams képviselő, a Munkáspárt iparügyi szóvivője azt mond­ta, hogy nem vették tekintetbe, milyen védelmi következményekkel jár a Land-Rover amerikai átvétele. A Land-Rover Self-Change Gear nevű leányvállalata alkatrész-beszállítója volt a brit gyártású harc­kocsinak, s versenyben volt egy 200 millió font összegű beszállítói szerződésért az amerikai harckocsigyártás számára. Ebben fő ver­senytársa a General Motors volt, amelynek a kormány most készült eladni a Land-Rovert.¹⁶

A dolog lényege tehát az, hogy amennyiben a titkos alku megvalósult volna – vagyis ha a brit kormány alkalmas pillanatban, ahogy szokta, egy­szerűen bejelenti a parlamentnek és a közvéleménynek, mint befejezett tényt, amelynek „nincs alternatívája" -, akkor a General Motors nemcsak abszolúte semmiért megkaphatta volna a British Leyland teherjármű részlegét, valamint (ami még fontosabb) Land-Rover részlegét is, de ugyanakkor az ingyen vásár tetejébe még igen csinos profitot is zsebre vághatott volna „mellékesként".

Az ilyen praktikák azonban csak konfliktust gerjeszthetnek korábban nem gyanított helyeken, s ez csak a protekcionista intézkedések érdekében gyakorolt nyomást fokozza. Az efféle nyomást még nem is olyan régen – a tőkés fejlődés háború utáni expanziós szakasza és a velejáró konszenzus idején -, amennyiben egyáltalán létezett, könnyűszerrel semmibe lehetett venni, tekintve csekély mértékét és „földalatti" jellegét. Vészjósló azonban, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett a protekcionista nyomás robbanást idézhet elő a globális kapitalista gazdasági államközi kapcsolatok minden fontos területén, súlyosbítva ezáltal a rendszer különféle ellentmondásait, amelyekkel közvetlen vagy közvetett vonatkozásban van.

3. Vágyálom „az USA mint hegemón hatalom hanyatlásáról"

Csábító lehet túlbecsülni a jelenlegi válság súlyosságát és közvetlen hatását, s fejest ugrani olyan következtetésekbe, mint amilyenekre öt évvel ezelőtt jutott közös könyvében négy tekintélyes baloldali értelmi­ségi, akik elhamarkodottan bejelentették „az USA mint hegemón hatalom hanyatlását".¹⁷

Ez a nézet szögesen ellentmondott Baran jellemzésének, amelyet a háború utáni kapitalista világ nemzetközi hatalmi viszonyainak megválto­zásáról adott, s amelyben arról szólt, hogy „nem szűnik a vetélkedés az imperialista országok között, s a régi imperialista nemzetek mindinkább képtelenek állni a sarat azzal szemben, ahogyan Amerika folyvást keresi-kutatja a módját befolyása és hatalma kiterjesztésének",¹⁸ leszögezve, hogy „az amerikai szupremácia a »szabad« világban Nagy-Britannia és Franciaország lefokozásával jár (nem is szólva Belgiumról, Hollandiáról és Portugáliáról) az amerikai imperializmus alvállalkozóinak státusára".¹⁹

Valójában Baran bő három évtizedes diagnózisa kiállta az idő próbáját, szemben másokéval, beleértve a fent említett legfrissebbet. Ténylegesen semmi komolyabb jele a vágyálomként anticipált „amerikai hegemón hatalom hanyatlásának", hiába észlelhető sok-sok válságtünet a globális rendszerben. Azok az ellentmondások ugyanis, amelyeket észlelhetünk és azonosíthatunk, a globális kapitalizmus összezáródó rendszerének egészére vonatkoznak, amelyben az amerikai tőke domináns helyet foglal el, ezt fönntartja, sőt erősíti is mindenképpen, paradox módon még a maga – ránézésre teljesen sebezhető, mégis, a jelen pillanatig kellő ellenállás híján tovább erőltethető – hitelkártya-imperializmusának gyakorlatával is.

Aki az USA mint hegemón hatalom állítólagos hanyatlásáról beszél, és nagy jelentőséget tulajdonít ennek, az úgy látszik, elfelejti, hogy ilyen lehetőségek – vagyis a legkülönfélébb módon a világ többi részére terhelni a csillagászati nagyságú amerikai adósságot, nem törődve ennek még a többi tőkés módra fejlett társadalom számára elkerülhetetlenül negatív következményeivel sem – csupán egyetlen ország számára elérhetők, merthogy hegemón hatalmát nem vitatják el (és ez nagyszabású társadal­mi földindulás híján csakugyan elvitathatatlan) a kapitalista világban.

Egy bizonyos fajta „jó államháztartási" szabályok fönntartása a „fejlett kapitalizmus" klubjának egyetlen tagja számára, és egészen másfajták rákényszerítése az összes többire, beleértve Japánt és Nyugat-Német­országot is: mi ez, ha nem az Egyesült Államok folytatódó hegemonikus fölényének bizonyítéka? Mellesleg szólva, még az ideológia terén is az amerikai hegemónia erősödését észlelhetjük a háború utáni időszakban s kiváltképp az utóbbi évtizedekben, nem pedig gyöngülését, amiként a „vége az amerikai hegemóniának" tézise föltételezné. S hogy ezt az ideológiai uralmat – korántsem lebecsülhető mértékben – anyagilag meg­támogatja a hitelkártyával finanszírozott „agyelszívás", amelyben állandó vagy részidős alapon részt vesznek az európai „repülőjegyes szocialista intellektuelek" is (nem kevésbé, mint természettudományos kollégáik a technológiai kutatásokban), s mintegy az efféle részvétel visszacsatolá­saképpen, tevékenyen segítenek terjeszteni az Atlanti-óceán innenső ol­dalán, nem csupán akadémiai körökben, hanem a nyugati munkásosztály pártjainak és szakszervezeteinek vezetői között is, a domináns amerikai liberális-burzsoá diskurzust az úgynevezett „ésszerűn kivitelezhető szo­cializmus" eszméjéről, ez a tény csak még nyomatékosabbá teszi azt a kijózanító igazságot, hogy a gazdasági fölény az ideológiai ködösítés legváratlanabb formáit képes kitermelni.

4. Az „egészséges expanzió" hivatalos nézete

Mégis, aligha tagadható, hogy valami jelentős újdonság van készülőben a rendszer egészére nézve. Ennek természete nem magyarázható, amiként gyakran próbálják, a hagyományos ciklikus válság kategóriájá­val, miután annak a válságnak, amelyiknek vagy két évtizede szenvedő alanyai vagyunk, mind a kiterjedése, mind a tartama mára már jócskán túllépett a ciklikus válság történetileg ismeretes határain. Reálisan tekint­ve az sem elfogadható, hogy a megfigyelt válságtüneteket az ún. „hosszú hullám" rovására írjuk: ezt az eszmét, mint afféle titokzatos magyarázó hipotézist, naivan vagy apologetikusan be-bevetik újabban a vitákba.

A válságtünetek sokasodásával, súlyosbodásával jóval valószínűbbnek látszik, hogy a rendszer mint egész közelít a tőke bizonyos strukturális ha­táraihoz, ámbár túlságos derűlátásra vallana azt állítani, hogy a kapitalista termelési mód már elérkezett arra a pontra, ahonnan nincs visszafordulás, és már csak az összeomlása van hátra. Mindazonáltal roppant komoly bonyodalmakra van kilátás, ha az USA mint adós fizetésképtelenné válik, s ez a nem túl távoli jövőben teljes súlyával végiggördül, végiggyűrűzik a globális gazdaságon. Végtére is nem feledhetjük, hogy az USA kor­mányzata már csődöt mondott – Richard Nixon elnöksége alatt – a dollár arany-konvertibilitására vonatkozó ünnepélyes fogadalma teljesítésében, a legcsekélyebb tekintet nélkül azok érdekeire, akiket közvetlenül sújtott idevágó döntése, és csakugyan teljes nemtörődömséggel az iránt, hogy egyoldalú döntése milyen kihatással lehet a nemzetközi pénzügyi rend­szer jövőjére. Újabban jelentős lépéssel kerültünk közelebb az Egyesült Államok adósságtörlesztő fizetésképtelenségéhez, mégpedig az 1987 április-júniusi időszak rekordnagyságú kereskedelmi hiányával, amely 39,53 milliárd dollárra rúgott, ebből 15,71 milliárd képviselte a június havit: ez megint csak minden idők legmagasabb deficitje. Hiszen még az április­júniusra, vagyis a második negyedévre vonatkozó szám is (amiből meg­közelítőleg 160 milliárd dollárnyi éves összeg következtethető) jócskán túllépi együttvéve Argentína és Brazília teljes fölhalmozott adósságát; nem is szólva a 188,52 milliárd dollár éves kereskedelmi deficitről, ami az 1987 júniusi tényszám alapján volna várható. Ugyanakkor, mintha csak az alkal­mazott javító intézkedések teljes valótlanságát akarná hangsúlyozni: „Mr. Robert Heller, Federal Reserve Governor [a Szövetségi Tar­talékbankok kormányzója] azt mondta tegnap, hogy az Egyesült Államok gazdasága kiegyensúlyozottabbá vált, s megjegyezte, hogy „a kurrens gazdasági expanzió egészséges folytatódásának vagyunk tanúi".²⁰

Ha 188,52 milliárd éves kereskedelmi mérleghiány, csillagászati nagy­ságú költségvetési deficittel párosulva, a „gazdasági expanzió egészsé­ges folytatódásának" tekinthető, akkor borzadva gondolunk rá, milyen lesz a gazdaság egészségtelen állapota, ha majd odáig jutunk.

Utóirat, 1995: A „fekete hétfők" (és „szerdák") jelentése

Néhány héttel e cikk befejezése után – hogy pontosak legyünk: 1987. október 21-én, hétfőn – nagy zuhanás látványosságával szolgáltak szá­munkra a világ értéktőzsdéi. Ez nyilván még hozzátartozott „a gazdasági expanzió egészséges folytatódásához", mivel oly hirtelenséggel követke­zett be az amerikai Federal Reserve Governor megnyugtató nyilatkozata után. A nevezett esemény utóhatása úgyszintén nagyon érdekes volt, és kétségkívül éppoly megnyugtató is a nemzetközi nagytőke számára. Hiszen a tőkés módra fejlett országok kormányai kötelező szabályozást és megfelelő számítógépes mechanizmust alakítottak ki avégett, hogy átmenetileg minden értéktőzsdei tevékenységet leállíthassanak „mérték­telen spekulatív tranzakciók" esetén, elejét veendő a „fekete hétfő" meg­ismétlődésének, amely néven azóta 1987. október 21-ét emlegetik.

Mindez azonban furcsa módon csekély hatással volt 1993-ban a „fekete szerdához" vezető eseményekre, s arra, hogy a brit kormány (állítólag) „kényszer hatására fölfüggesztette" az európai „árfolyam­együttműködési mechanizmust". A Bank of Englandnek ugyan mindig volt annyi tartaléka, hogy olyan spekulatív alapkezelőket, mint Soros György, akár tucatjával fölfaljon reggelire; ez alkalommal mégis úgy dön­tött, hogy 1 milliárd dollárral jutalmazza ennek vállalkozását devizában, azzal a kényelmes ürüggyel, hogy Nagy-Britanniát rákényszerítette az európai pénzügyi szabályozási rendszer, s így nem tehetett mást, mint hogy megszegje szerződésben vállalt kötelezettségeit. E lépés eredmé­nye, természetesen, a fontsterling mintegy 30 %-os leértékelődése lett, s vele az ország jelentős versenyelőnyhöz jutása európai partnereivel szemben – pontosan ennek akarta volna elejét venni az árfolyam-együtt­működési mechanizmus -, valamint az „export vezérelte föllendülés", amit mindenkor üdvösnek tartott a brit kormány. A nagy mértékben leértékelt valuta versenyelőnye ugyanis jócskán megsegítette – ha nem is minden időkre – az exporttevékenységet, jóllehet nem hozta meg az ismételten be-bejelentett „teljes fölvirágzást" és „egészséges expanziót" a gazdaság egészének.

Három évvel a „fekete hétfő" előtt a sajnálatos, ám a pénzügyi világ számára hepienddel végződő mese, a „fekete vasárnap" keltett hírlapi szenzációt. Akkor ugyanis a Bank of England akcióba lépett egy fontos intézmény megmen­tése érdekében, amikor a nemesfém-kereskedő Johnson Matthew Bankers (JMB) elmerült, s a Bank szervezte mentőcsónakkal kellett kimenteni a vízből. E válság vasárnap tört ki, s a Bank of England, miután haditanácsot tartott a City véneivel, köztulajdonba vette a JMB-t.²¹

Balszerencsés módon egy másik fontos pénzügyi erő, a „Barings Securities" – az egyik legrégibb pénzintézet Nagy-Britanniában, 1772-ben alapították, s hajdanában úgy tartották számon, mint a ha­todik európai nagyhatalmat Nagy-Britannia, Franciaország, Ausztria, Oroszország és Poroszország után – katasztrofális összeomlása 1995 februárjában „fekete szombatra" esett, amit azután egy újabb „fekete vasárnap" követett.

A válság főbe kólintotta a City vezető szereplőit. Sir Michael Richardson, a Square Mile egyik legtekintélyesebb bankárja mondotta tegnap este: „Ez a legborzalmasabb hír és az egyik leg­súlyosabb dolog, amit csak hallottam, amióta az eszemet tudom".²²

A Baringst, sajna, nem lehetett megmenteni. A nagyszabású csődök rendbetételének szokásos útja-módja ugyanis – az illető vállalkozások „köztulajdonba" vétele (amely tulajdont olyannyira le szokták fitymálni a „magánosítás" és a piacbálványozás bajnokai) és ezáltal a tőkés magáncsőd „nacionalizálása", már amikor ez jó a rendszernek – olykor nem válik be, mégpedig a közerszény nem feneketlen mivolta okán. A csipetnyinél valamelyest több irónia is volt a Barings összeomlásában, merthogy mielőtt végzete megpecsételődött a szingapúri értéktőzsdén, „súlyos veszteségek gyöngítették meg, amelyeket dél-amerikai ügyletein szenvedett el a mexikói peso beomlásából kifolyólag".²³ Amiről tehát azt föltételezték, hogy a jelenkori kapitalizmus nagy történelmi haladását jelenti – a „modernizáló globalizáció" -, az nemcsak Mexikóban fuccsolt be, a legfájdalmasabb következményekkel az ország népe számára. Részes volt ugyanakkor a londoni City egyik legtiszteletreméltóbb és legpatinásabb intézményének likvidálásában is.

A „fekete kedd" ezzel szemben a legváratlanabb helyen köszöntött be, ámbár teljes összhangban a tőke logikájával. A szóban forgó drá­mai napot mindenütt „fekete kedd"-nek nevezték: alig pár évvel azután, hogy az orosz gazdaság élvezni kezdte a „piacosításnak" és a valuta „konvertibilitásának" az áldásait, 1994. október 11-én jókora nagy sokkot kapott a (már képtelenül leértékelt) rubelnek a dollárhoz képest mért zuhanórepülésével. Tehát mostanra már nemcsak annak lehetünk tanúi, hogy kellemetlen gyakorisággal robbannak ki ugyanolyan fajta válságok, hanem már-már úgy látszik: a rendszer jóvoltából elfogynak a hét befe­ketíthető napjai is.

(pro domo: spácium!)

A „fekete hétfő" másnapján nagyhatalmú bankárok és vezető közgaz­dászok vitatkoztak a válságról a BBC televízióban. Egyikük úgy véleke­dett, a katasztrófa oka az amerikai adósságban és abban rejlik, hogy még mindig nem tesznek vele valamit. Ámde a legcinikusabb City-beli bankár fején találta a szöget, amikor azzal vágott vissza: csak egy valami lehetne még nagyobb katasztrófa: ha megpróbálnának csinálni vele valamit.

Csakis helyén- és rendjén valónak lehet nevezni azt, hogy egy ellent­mondásokkal keresztül-kasul átszőtt gazdasági rendszer az apologetikus gazdasági bölcselkedés fejetetejére állított világában talál rá a maga vezérelveire. Egy olyan világhoz, amelyikben teljes a pénzügyi bizonyta­lanság, mi sem illik jobban, mint csillagászati nagyságú és bűnösen fede­zetlen összegekkel hazárdjátékot űzni a világ értéktőzsdéin – 9-es vagy 10-es nagyságú földrengést sejtetve a pénzügyi „Richter-skálán" -, és az efféle játékba bonyolódó vállalkozásokat „biztosító-igazgatóságoknak" hívni; éles megvilágításba került ez a tény a „Barings Securities" kimúlá­sával. Ugyanolyan szellemben, amilyenben az eszeveszett hazárdjátékot „biztosítás" gyanánt tálalják föl, a „gazdaságtudomány" egyik legújabb találmányát „bizalmi együtthatónak" nevezik el. Ezzel a föltevés szerint mérni és „tudományos grafikonon" ábrázolni lehet – hóbortos hallomások és vágyálmok alapján – a tőkés gazdaság egészségi állapotát és jövőbeli kilátásait. Még frissebb és éppennyire magyarázatképes a mostanában közszájon forgó „feel-good factor", magyarán „jó (meg)érzés tényező", amely állítólag még ha nem válik be, akkor is azt hivatott mutatni, hogy a gazdasággal minden rendben van, holott pedig minden épeszű ember láthatja és keservesen érezheti, hogy siralmasan állnak a dolgok. Némely fellengzős és tekintélyt parancsoló gazdasági kategória remekül passzol az apologetikus szándékhoz. Ekként kábítanak bennünket „negatív növe­kedés" – értsd: recesszió – meg „tartós negatív növekedés" fogalmával, ami a depresszió megfelelője. Ilyen fogalmakkal fölvértezetten még a legkilátástalanabb kutyaszorítóban sincs miért aggódnunk. Közben pedig a Nikkei (a japán átlagárfolyam-index) a 40.000-es csúcsról a veszedel­mes 14.000-hez közeli szintre csúszott le – nem egyetlen „fekete napon", hanem bő ötéves „tartós negatív növekedés" során – s ez az állapot már nagyon közel van ahhoz, hogy globális pénzügyi válság kerekedjék belőle. A 14.000-es mutató alatt ugyanis „a japán bankok és biztosítók birtokában levő számos részvény kevesebbet kezd érni, mint amennyit az intézmények fizettek értük".²⁴ Itt aztán megint egy újabb „gazdasági kategória" hivatott a segítségünkre sietni. „Negatív részvény" a neve, ami emberi nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy akinek ilyenje van, az a csőd szélére jutott. Sokmillió jelzáloghitel-fölvevő osztozik a „negatív részvény" avagy „negatív nyereség" privilégiumában a japán bankokkal és egyéb gazdasági intézményekkel; de igencsak valószínűtlen, hogy bárminő megnyugvást nyerhetnének ebből a magasztos pénzügyi státusból. Merthogy már száz- meg százezrek veszítették el otthonukat, és még sokkal többen néznek a hitelező általi „el- vagy visszabirtoklása" elébe – erre, úgy látszik, nincsen még kellőleg enyhítő kifejezés a „modern gazdaságtudományban" -, és egy csöppet sincs „jó érzésük" ezzel kap­csolatosan. Ami Japánt illeti, a csillagászati összegű „negatív részvény", amely pénzintézetei birtokában van, potenciálisan vészes gazdasági következményeket rejteget, mivel előbb-utóbb szükségessé teheti, hogy hatalmas pénzalapokat vonjanak ki, elsősorban az Egyesült Államokból. Egy ilyen lépés visszás hatásai az egész globális pénzpiacot sújtanák.

Az amerikai hegemóniának, amelyről cikkünkben szóltunk, nagy nyo­matékot adott a szovjet rendszer összeroppanása is, és ez a hegemónia, ha korántsem vita nélkül, ám mégis az egyik fő meghatározó tényezője marad a világgazdasági fejlődésnek a belátható jövőben. Hogy az Egye­sült Államok pontosan mikor és milyen formán válik majd adósságai törlesztésében fizetésképtelenné – aminek többé vagy kevésbé brutális változatai lehetségesek – , ezt ebben az időpontban még nem látni. Csupán két dolog bizonyos. Az első, hogy az amerikai csőd óhatatlanul súlyosan érint mindenkit ezen a bolygón. A második pedig az, hogy a túlsúlyos amerikai hegemonikus hatalom továbbra is minden módon ér­vényesíteni óhajtja erejét avégett, hogy a maga adósságát a világ többi részével fizettesse meg, ameddig csak képes rá.

Két rövid szövegrészlet szemléltetheti az amerikai hegemónia folytató­dó érvényesítését. Az első az ún. újonnan iparosodott országokra [Newly Industrialized Countries, szokásos rövidítéssel: NICs] vonatkozik.

Ha a NICs nem kerültek volna szembe az adósságválsággal, ké­pesek lettek volna elkerülni a Strukturális Kiigazító Programokat [amelyeket az eladósodott „fejlődő országokra" kényszerített rá kímé­letlenül az USA]. De nem lettek volna képesek kikerülni az árletörés nyomását. A Dark Victory²⁵ bemutatja, miként alkalmazta ismételten az amerikai kormány a kereskedelmi háborúval való fenyegetést avé­gett, hogy rákényszerítse a NICs államait gazdasági tevékenységük redukálására és gazdaságaik megnyitására az amerikai behozatal és befektetés előtt. Az új GATT-egyezmény fontos része az USA offenzívájának. Bár általános szabadkereskedelmi egyezményként reklámozták, elsődlegesen a gazdasági tevékenység állami irányí­tásának korlátozását célozza.²⁶

A második idézet fölidézi, hogy az Egyesült Államok állandó nyomást gyakorol még a fejlett kapitalizmus egyik gazdasági óriására, Németor­szágra is, ugyanúgy, ahogyan Japánra. Amint a Financial Times egyik cikkéből megtudhatjuk: a Washingtonból jövő fölszólítások, hogy csökkentsék a fiskális hiányt, nyilván erősen irritálják a németeket. Végtére is az amerikai politikusok szinte minden évben, amióta csak megalakult a G7, ösztönző adóztatást követeltek Németországtól. Méginkább irritáló, hogy maga az Egyesült Államok folytatja a legeslegkövetkezeteseb­ben tékozló fiskális politikát a három gazdasági nagyhatalom közül. Ha csökkennie kell a globális kamatrátának – ahogy csakugyan kell -, akkor az USA-nak a saját háza táján kell rendet tennie fiskális ügyekben.²⁷

De mindennek van határa, az amerikai tékozlásnak is. A határt e tekin­tetben az jelzi, hogy az OECD országok átlagos bruttó államadóssága mindössze két évtized alatt – 1974 és 1994 között – 35 százalékról 71 százalékra nőtt. Ilyen fejlődési trend mellett nem telik bele sok évtized, és óhatatlanul csakugyan „tenni kell valamit" e kezelhetetlen problémák­kal, nem törődve a City bankárainak nézeteivel és egyéb megrögzött érdekekkel.

(Fordította: Csala Károly)

A jelen írás önálló fejezet A tőkén túl (1995) negyedik részéből, amely e könyv tárgyához szorosan illeszkedő, korábban megjelent írásokat tartalmaz. Ez az esszé 1987 au­gusztusában íródott, s első ízben egy brazil folyóiratban látott napvilágot: Ensaio, 1989, No. 17-18. (különszám), 159-71.

Jegyzetek

1 Computer Weekly, 1985. december 19.

2 Michael Heseltine lemondó nyilatkozata, 1986. január 9.

3 Computer Weekly, 1985. június 13.

4 Idézet in Mary Kaldor: „Towards a High-Tech Europe?". New Socialist, No. 35, 1986 február, 10.

5 Mészáros: The Necessity of Social Control, 50.

6 Mary Kaldor: mint fent. A szerző néhány tanulságos példát hoz föl cikkében: "Érdekes szemügyre venni a villamossági ipart, mert ennek a szektornak egyaránt van katonai és kommerszáru-piaca. Összehasonlíthatjuk, például, a kormány pénzelte kutatás-fejlesztés részesedését (ez túlnyomórészt nem­zetvédelmi vonatkozású, kivéve Nyugat-Németországot) a villamossági ipar egészében, valamint a versenyképességet az irodagépek és a számítógépek, az elektronikai alkatrészek és a villamosgépek gyártásában. Eltekintve az irodagépektől és a számítógépektől, ahol a nagy katonai fölvevőpiac ver­senyképessé teszi az Egyesült Államokat, nagyon is szembetűnő a fordított viszony a védelmi célú kutatás-fejlesztés és a versenyképesség között. Egy másik érdekes példa a vegyiparé. Az egyetlen magasan fejlett technológiával működő szektor, amelyikben az Egyesült Királyság versenyképes az OECD kimutatása szerint, a háztartási vegyi cikkek és gyógyszerek gyártása. Ez az egyetlen terület, amelyiken a katonai kutatás-fejlesztés – és befolyása – el­hanyagolható.

A gyáripar hanyatló versenyképessége fölött érzett aggodalomból egész sor hi­vatalos jelentés született Nagy-Britanniában éppúgy, mint az Egyesült Államok­ban. Nagy-Britanniában két jelentés is – az egyiket a Lordok Háza Tudományos és Technológiai Választott Bizottsága készítette, a másikat Sir leuan Maddocks a Nemzeti Gazdaságfejlesztési Tanács nevében – azt fejtegette, hogy épp a védelmi kutatás-fejlesztés magas szintje a fő oka, amiért Nagy-Britannia nem képes eléggé hatékonyan kiaknázni a tudományt és a technológiát a brit gyári termékek versenyképességének növelésére."

7 Uo. 11

8 Computer Weekly, 1985. július 18.

9 Uo., 1987. február 19.

10 Lásd a Computer Weekly „Blame Reagan, not U.S. Trade" című vezércikkét. A liberális állásponttal együtt járó illúziókat jól szemlélteti már maga e vezércikk címe is. Mintha az USA-kormányzat ténykedései az amerikai kereskedelem érdekeitől elválaszthatók s ezekkel szembeállíthatók volnának.

11 Uo., 1986. január 16.

12 Uo., 1985. június 13.

13 Parlamenti viták, 1986. február 4.

14 „Selling off, and shrugging yet again". The Guardian, 1986. február 5.

15 Uo.

16 A The Guardian beszámolója szerint, 1986. február 5.

17 Lásd a Samir Amin, Giovanni Arrighi, André Gunder Frank és lmmanuel Wallerstein által közösen jegyzett kötetet: Dynamics of Global Crisis. Macmillan, London, 1982.

18 Paul Baran: The Political Economy of Growth. Monthly Review Press, New York, 1957, (Előszó, VII. oldal).

19 Uo. Baran ugyanazon az oldalon még egy másik részletet is idéz a londoni Economist [1957. november 11.] keserű realizmust tükröző szavaiból: „Meg kell tanulnunk, hogy most már nem vagyunk egyenlők az amerikaiakkal, s nem is lehetünk. Jogunk van kinyilvánítani minimális nemzeti érdekeinket, s elvárni, hogy az amerikaiak tiszteletben tartsák őket. Ha ez megtörtént, azt kell elvárnunk tőlük, hogy vezessenek."

20 „U.S. trade deficit hits quarterly record". Financial Times, 1987. augusztus 27.

21 Andrew Lorenz-Frank Kane: „Barings seeks rescue buyer". The Sunday Times, 1995. február 26.

22 Uo.

23 Uo.

24 „Where a slump might start". The Economist, 1995. június 17.

25 Walden Bello, Shea Cunningham, Bill Rau: Dark Victory: The United States, Structural Adjustment, and Global Poverty., Oakland, 1994, Institute for Food and Development Policy.

26 Martin Hart-Landsberg: Dark Victory. Capitalism Unchecked. Monthly Review, 1995. március, 55.

27 The G7 at an impasse. Financial Times, 1992. április 28.