A legtöbb huszadik századi posztrevolúciós kísérlet összeomlása a századvégen szinte mindenütt defenzívába szorította a szocialistá­kat. Ma kiadni a „huszonegyedik századi szocializmusért" jelszavát annyi, mint e defenzív magatartás meghaladására tenni kísérletet, s maradéktalanul korunk legsürgetőbb problémájára: fönntartható szocialista rend megteremtésére fordítani erőfeszítéseinket. E tekin­tetben – Hugo Chávez venezuelai elnök szavaival szólva – „Mészáros István olyasvalaki, aki lámpással mutatja nekünk az utat. Rámutat, mi a veleje annak a vitának, amelyet le kell folytatnunk ahhoz, hogy levetkezzük a defenzív magatartást, amelyben a világ népei és forra­dalmi mozgalmai megrekedtek, és offenzívára váltsuk át világszerte, előrelépve a szocializmus felé." (Idézet Mészáros: O desafio e o fardo do tempo histórico című könyvének hátsó borítójáról [Sao Paulo, Boitempo Editorial, 2007]: készülő angol kiadása: The Challenge and Burden of Historical Time [Monthly Review Press, 2008]. Mészáros itt következő cikke: „A közösségi rendszer és az önkritika elve" jóval nehezebb olvasmány, amint amilyeneket rendesen megje­lentetni szoktunk a Monthly Review-ban. Azért tesszük itt közzé, mert hisszük, hogy a kérdés, amelyet fölvet, létfontosságú a szocializmus jövőjére, ennélfogva a világ jövőjére nézve. E cikk alapos figyelmet igényel, s ez főképp a fölvetett problémával velejáró kihívásokból adódik. Ez késztette Mészárost arra, hogy túllépjen a megszokott fogalmakon, s a marxi gondolkodás eleddig mellőzött aspektusaira építsen. Rövid bevezető szükséges hát fogalmi rendjéhez és szó­használatához.

Akik a hegeli és a marxi kritikai hagyományok hatása alatt állnak, azok számára a „kritika" szónak sajátságos jelentése van, nem tévesztendő össze a „kritizálással". Kritikára vállalkozni annyi, mint föltárni a látszat mélyén megbúvó lényeget, a történeti föltételeket, amelyek okán valamely különös társadalmi eszmerend és berendez­kedés szükségszerűnek és ésszerűnek tűnik föl. A kritikát a legkö­zönségesebben a történelmi múlt viszonylatában szokás gyakorolni. A burzsoá társadalom, például, saját fejlődésének eredményeként képes rálátni a megelőző feudális társadalom történeti támasztékaira és korlátaira. Minden osztálytársadalom számára normális dolog, hogy saját társadalmi alakulatát illetőn fölfüggeszti a kritikát, s a maga társadalmi viszonyait igyekszik örökéletűvé tenni. Ebből következik, hogy az uralkodó osztályalakulat csupán korlátozottan (és csakis fölívelő szakaszában) bocsátkozik önkritikába. Kiváltképp ez a helyzet a tőkével mint társadalmi renddel, ame­lyik post festum alapon működik, itt a társadalom újratermelésére vonatkozó döntéseket a vakon munkálkodó úgynevezett piaci me­chanizmus (a tőke árucsere-logikája) határozza meg, s így minden társadalmi döntés a profitérdekű gazdasági meghatározások ténye mögé sorolódik. Ez nem hagy teret ésszerű társadalmi döntéseknek vagy tervezésnek, s nincs helye az önkritikának sem. Mészáros számára, akárcsak Marx számára, a tőkerezsim szerves rendszer abban az értelemben, hogy minden összetevője kölcsönös hatású és egymást erősítő, s arra irányul, hogy az uralkodó társa­dalmi viszonyokat egészükben véve újratermelje. A kapitalizmust tehát, ahogy Mészáros mondja, egyfajta „öntudatlan tudatosság" működteti, amely az egyének háta mögött munkálkodik – az Adam Smith-féle „láthatatlan kéz". Ezt erősíti minden ízében a hierarchi­kus munkamegosztás. Ilyen körülmények közt az egyenlőség, a demokrácia meg az önkritika legföljebb merő gúnyolódás azon, ami lehetne. A kapitalizmus szerves rendszere mint különös társadalmi anyagcsere-rend mindenféle ördögi kört hoz létre, s ezek által termeli újra kizsákmányoló viszonyait.

Ahhoz, hogy megteremtsük a lényegi egyenlőségen alapuló közös­ségi termelési rendszer lehetőségét, s ne essünk sem a „parancs­uralmi szocializmus", sem a „piaci szocializmus" (e két ikertestvér) eltévelyedésébe – mindkettő a tőkerezsimre (ha nem is okvetlenül a kapitalizmusra) jellemző tőke-munka viszony tényleges restauráció­ját jelenti -, az szükséges, hogy a szocializmus szerves rendszerként avagy társadalmi anyagcsererendként konstituálódjék, s ezáltal termelési viszonyai és döntéshozási viszonyai egymást erősítsék. A nagyobbrészt már kollektív termelési szervezet lehetővé, ám egyút­tal szükségessé is teszi – ha igazán szerves közösségi mód van kifejlődőben -, hogy életbe lépjen a jelenre irányuló s a társadalom alkotóelemeként jelentkező önkritika elve. A lényegi demokrácia föltételei mellett nem valósulhat meg valódi tervezés anélkül, hogy az egyének ne vállalnának folyamatos, tevékeny kötelezettséget az önkritikára, ennek pedig velejárója a szakadatlan tanulás a változó történelmi tapasztalatból. Ahogy Marx írta, a proletárforradalmak „állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját me­netüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezdjék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengeségeit és gyatraságait…" Ebből következik Mészáros számára, hogy az önkritika elvének alkalmazása éppúgy, mint a termelés kollektív megszervezése, megkülönböztető jegye a valódi szocializmusnak (közösségi termelési rendnek) mint szerves rendszernek. – [A Monthly Review szerkesztősége.]

***

Az önkritika szükségessége

Az önkritika irányadó elvének tudatos elfogadása és betartása: alapvető és föltétlen követelménye ez a tőke társadalmi anyagcsererendjével mint szerves rendszerrel szemben történelmileg indokolható alternatívának.

Az önkritika mind elméleti, mind gyakorlati operatív-módszertani el­véhez való eltökélt és tudatos ragaszkodás, minthogy semmiképp sem kerülhet ellentétbe a munka alternatív újratermelési rendjének szük­ségszerűn nyitott végű történeti meghatározottságaival – ellenkezőleg, létfontosságú garanciának kell lennie minden olyan csábítás ellen, amely visszaeséshez vezethetne holmi önelégült bezárkózásba s ezáltal a múlt hagyományos sémáinak megfelelő megrögzött, destruktív érdekek újra­termelésébe -, az új, bizonyosan tartós társadalmi formáció maradandó vonásaként szükséges fölkarolni. Hiszen pontosan ennek az irányadó elvnek a hiteles és folyamatos követése teszi lehetővé, hogy az emberek idejében kiigazítsanak bizonyos tendenciákat, amelyek máskülönben nem pusztán fölbukkanhatnak, hanem bizony meg is szilárdulhatnak, mintegy betokosítva a jelen adott szakaszát, s ezzel elzárva a fönntart­ható jövő kilátásait.

Azért van ez így, mert valódi önkritika nélkül elképzelhetetlen a szük­ségképpen változatos, ám eleinte csak lokálisan és részlegesen alkalma­zott intézkedéseknek – s ennek következtében potenciálisan egymással ütköző döntéseknek – a rugalmas összehangolása és konszenzuson alapuló integrálása valamely összefüggő egészbe. A lehetséges konflik­tusnak az a fajtája, amelyikkel itt foglalkozunk, épp abból a körülményből következőleg, hogy némely fontos intézkedéseket és döntéseket előbb csak lokálisan/részlegesen hoznak meg, mielőtt általánosan hatályossá tehetnék őket, nyilvánvalón sokkal inkább elkerülhetetlen lesz a társa­dalmi újratermelés szocialista módozatában, mint korábban bármikor másutt. Mégpedig lényegileg demokratikus jellege miatt, amely a ver­tikális/hierarchikus munkamegosztás meghaladásán alapszik. Ezért aztán roppant jelentősége van annak, hogy megfelelő módon lehessen védekezni – az érintettek által tudatosan fölkarolt önkritika révén – az esetleges konfliktusokból eredő károk ellen.

Annak a szükségszerűn hegemonikus alternatívának a minőségileg eltérő szerves rendszere, amelyet a munka a társadalmi anyagcsere­újratermelés fönnálló módjával szemben támaszt, elgondolhatatlan az önkritika mint létfontosságú irányadó elv tudatos fölkarolása nélkül. Ugyanakkor lehetetlen számításba venni az önkritika mint állandó irányadó elv tudatos alkalmazását és működtetését egy bizonyos típusú társadalmi újratermelés híján, amelyiknek valódi szerves rendszerként kell eredményesen fönntartania magát anélkül, hogy a következetesen nyitott végű történelmi fejlődés irányától való eltérítés veszélyétől kellene tartania. Hiszen dialektikus korrelációról van szó a jövő számára nélkü­lözhetetlen, minőségileg más típusú szerves rendszer és az önkritika szükséges irányadó elve között, kapcsolatuk teszi ezt az új típust egyál­talában megvalósíthatóvá.

Sem a minőségileg különböző, új típusú szerves rendszer, sem a hite­les önkritika irányadó és operatív elve nem képes teljesen kibontakozni és pozitív értelemben funkcionálni a másik nélkül. Nem szabad azonban hagyni, hogy ebből a dialektikus kölcsönösségből konvencionálisan ma­gába forduló kör keletkezzék, s még kevésbé azt, hogy ezáltal mintegy készen kapott ürügye támadjon mindkettő elvesztegetésének, apologetikusan azt hangoztatva: minthogy a másik még nem áll teljesen készen, ezért nem lehet előrelépni az egyik megvalósításában, és vice versa. Jól tudjuk, ilyenképpen lesz egy-egy megszokott körben-toporgásból ördögi kör. Igazából a dialektikus korrelációt az új szerves rendszer és az ön­kritika eszköze között már történelmi fejlődésük igen korai szakaszában is – mihelyt a tőke fokozódón destruktív társadalmi újratermelési rend­jének mély strukturális válságából előáll annak a szüksége, hogy ki kell alakítani a munka hegemonikus alternatíváját – pontosan az határozza meg, hogy kölcsönösen segítik egymást.

Tekintettel arra, hogy a tőke – korunkban – minden ízében destruktív szerves rendszerével szemben szükséges alternatíva nem lehet más, mint minőségileg bár eltérő, de éppannyira szerves rendszer, csakis a társadalmi újratermelés közösségi módja minősülhet ilyennek. Más szóval, csakis közösségileg szervezett rendszer képes általános keretet szolgáltatni ahhoz, hogy folyamatosan kifejlődjék az a sokféle és lénye­gileg egyenjogú alkotórész, amelyeket – tehát az összes kreatív egyéni és kollektív erőt – szocialista módon lehet koherens egésszé, vagyis a társadalmi anyagcsere-újratermelés történelmileg életképes szerves rendszerévé integrálni. S e vállalkozás sikere csak akkor képzelhető el, ha az előirányzott új típusú szerves rendszerbe integrálás úgy megy vég­be, hogy a részek kölcsönösen támogatják és erősítik egymást egyfajta valódi jövőre-nyitottság alapján, a tudatos önmeghatározás szellemében, teret adva ezáltal a szabadon társult termelők önmegvalósításához „gazdag társadalmi egyénekként" (Marx szavaival szólva), az egymással és a természettel való társadalmi anyagcsere-kölcsönhatásuknak teljes mértékben fönntartható formája révén.

Egyik olyan követelménye ez az „új történelmi alaknak" mint a munka szükséges hegemonikus alternatívájának a tőke társadalmi anyagcse­rerendjével szemben, amely messzire nyúló fejlődés csíráját hordozza magában. Nyilvánvaló, hogy az önkritika elve szervesen hozzátartozik ahhoz a szellemiséghez, amely elengedhetetlen a szabadon társult termelők tudatos önmeghatározásához. De éppily nyilvánvaló, hogy a társadalmi egyének önmeghatározása csakis akkor szolgál rá erre az elnevezésre, ha tudatos választásból fakadó önkéntes aktus eredmé­nyeként alkalmazzák az önkritika létfontosságú irányadó elvét. Minden önkényes kísérlet arra, hogy az önkritika szertartását fölülről erőltessék rá az emberekre, ahogyan ez a sztálinista múltból ismeretes, csakis az önkritika kínos megcsúfolására vezethet, messzeható és ellenkező előjelű következményekkel: visszaesésekkel a valóságos történelmi fejlődésben.

Korlátozott önkritika és a tőkerendszer

Minthogy a közösségi rendszer – teljes ellentétben a tőke még vak pusztítása dacára is változatlanul terjeszkedő logikájával – nem számít­hat azokra a gazdasági meghatározottságokra, amelyek „az egyének háta mögött munkálkodnak", egyetlen módon képes a szabadon társult egyének akarati meghatározottságaival összhangban elrendezni ügyeit: ha minden szinten teljesen szabad utat enged az önkritika irányadó és operatív elvének. Ez annyit tesz, hogy igent mond ennek gyakorlására a különös egyéni ügyekben éppúgy, mint akár az egész társadalomra kiható, legmagasabb fokú és legbonyolultabb döntéshozatali eljárások­ban, amelyek óhatatlanul nyomot hagynak a természeten. S minthogy ez a következmény elkerülhetetlen, így hát mélyreható velejárói vannak nem pusztán a jelen nyilvánvaló időbeli meghatározottságaira, hanem a minőségileg új közösségi szerves rendszer tudatosan tervezett, általános társadalmi anyagcsere-ellenőrzési módjának leghosszabb távú történelmi dimenziójára is.

Később majd vissza kell térnünk a tőke egyre destruktívabb szerves rendszerével szembenálló, egyedüli fönntartható történelmi alternatíva, a tőle gyökeresen elütő közösségi rendszer némely ezzel ellentétes meghatározottságának tárgyalására. Előbb azonban, mielőtt még jelen­tékenyen módosuló horderejével kapcsolatosan vizsgálódnánk, amellyel hozzájárulhat a közösségi rendszer működtetéséhez, általánosságban kell fontolóra vennünk az önkritika lehetőségeit és korlátait.

Mondanunk sem kell, hogy az önkritika elidegeníthetetlen része az értelmiségi egyének tevékenységének (vagy legalábbis annak kellene lennie). Akármely nagy szellemi teljesítményre gondolunk, mindegy, milyen társadalmi környezethez kapcsolódik – legyen az például a hegeli filozófiai szintézis -, az önkritikának kreatív része van benne, ez meg­lehetősen világos, sőt olykor kifejezetten nyilvánvaló. De a különböző korlátok is nyilvánvalók, vegyük csak a problematikus társadalmi meg­határozottságok negatív hatását, akár egy olyan monumentális filozófiai vállalkozás esetében is, mint amilyen a hegeli szintézis. Ám ez aligha meglepő. Akad ugyanis számos olyan történelmi helyzet és velejáró tár­sadalmi kényszerűség, amikor még egy nagy gondolkodó is úgy találja, hogy lehetetlenség volna valamiféle „rhodoszi ugrással" próbálkoznia (Hegel szavával szólva). A francia forradalom és a tőkerendszer fejlő­désének emelkedő szakasza pozitív teret nyitott a hegeli teljesítmény számára. Ámde a tőkerendszer velejéhez tartozó meghatározottságok kizsákmányoló dimenziója, amelyen nem lehetett fölülemelkedni, ahogy telt-múlt az idő, mindinkább uralkodóvá lett, s ez a polgári rend hanyatló fejlődési szakaszában már súlyos következményeket ígért a jövőre néz­ve. A rendszer ellentmondásainak kritikátlan elfogadása és végső soron robbanásra kész strukturális antagonizmusainak védelmezése ennélfog­va egyre nyíltabban kiütközött. Ez hozta magával a hegeli filozófiában a spekulatív módon taglalt konzervatív kibékítést.

Következésképp Marx joggal jellemezte akként a nagy filozófusnak sa­ját önkritikus – és a maga módján egyben kritikus – szándéka ellenében ható társadalmi korlátoltságát, hogy „Hegel a modern politikai gazdaság­tan álláspontján áll".¹ Az efféle álláspont elfogadása, persze, messzeható következményekkel jár. Ennek szellemében ugyanis belépnek a képbe a tőke politikai gazdaságtanának elkerülhetetlen összebékítő előföltételei és bonyolult gyakorlati parancsolatai, még ha Hegel igen következetesen átlényegíti is ezeket. Ez spekulatív módon ugyan, de mély befolyással van a francia forradalomra alapozott, korábban teljesen elképzelhetetlen filozófiai szintézis általános jellegére. Számos példáját találhatjuk ennek a kibékítő fölfogásnak, amelyet Hegel a „világszellem" nevében ad elő a tőkés politikai gazdaságtan nézőpontjából. De hát a tőke látószögének megfelelő efféle korlátok óhatatlanul bekerülnek a képbe, és lerontják a kritikai szándékot – nem csupán a hegeli rendszerben, hanem más nagy gondolkodók műveiben is, akik a tőke politikai gazdaságtanának állás­pontján állva alkotnak fogalmat a világról, beleértve a skót fölvilágosodás mozgalmának óriását, Adam Smitht is. Az ilyen korlátok következtében többé-kevésbé tudatosan magukévá teszik a rendszer legproblematiku­sabb gyakorlati előföltételeit és objektív parancsolatait, így építik ki azt az álláspontot, amelyik megtestesíti annak a társadalmi újratermelési módnak az alapvető társadalmi-gazdasági érdekeit és középpontba állított értékeit, amelyikkel azonosulnak. Ez szab végső határt még a legjobb szándékú önkritikának is.

Az önkritikának ezt a csődjét nem pusztán az illető gondolkodók osz­tályhelyzete határozza meg fatális módon. Akad számos értelmiségi és politikus, beleértve néhány kimagaslót is, akiknek sikerült elszakítaniuk osztályaikhoz fűződő kötelékeiket, s kialakították a maguk radikális stra­tégiai rendszerét, amelynek hatalmas forradalmi-gyakorlati hordereje volt, megfelelő társadalmi mozgalmakra támaszkodtak, kibékíthetetlen ellent­mondásban annak az osztálynak az alapvető érdekeivel, amelyikbe be­leszülettek, s amelyikhez képest kellett állást foglalniuk fölnevelkedésük során. Elegendő Marx és Engels nevét említenünk ezzel kapcsolatban.

Természetesen igaz, hogy a jelentősebb társadalmi mozgolódá­sok és nagy fölfordulások időszakaiban számos egyén jóval erősebb személyes késztetést érez rá, hogy gyökeresen fölülvizsgálja saját osztályhovatartozását – a szereppel együtt, amelyet privilegizált osztálya játszik az adott történelmi körülmények között -, s eljusson odáig, hogy egész további életére elkötelezze magát a harcra annak az osztálynak az elnyomó funkciója ellen, amelyikben fölnevelkedett, mint normális körülmények között. Az ellenkezője is igaz, olyan értelemben, hogy a konzervatív politikai és gazdasági sikeridőszakok (kis „k"-val a konzer­vatív, puszta jelzőként, nem pártelnevezésként, hiszen ugyanígy áll ez a huszadik századi történelem utolsó három évtizedére, a mélységesen re­akciós fejlődés úgynevezett neoliberális szakaszára is) a társadalomban általában véve nagyarányú szellemi visszaesésekkel és meglehetősen abszurd álteoretikus divatokkal esnek egybe. Ez utóbbiak megalázón kur­ta időszakonként követik egymást, hívságosan vadászgatva olyanokra, akik mulandó, irracionális, önkiszolgáló kibúvókat keresgélnek.

Az igazság azonban az, hogy ilyen-olyan konjunkturális történések és korrelációk nem képesek meghatározni alapvető történelmi ügyeket. Még akkor sem találunk ilyesmire példát, ha a politikai gazdaságtan és a filozófia olyan kivételes reprezentánsaira gondolunk, akik a maguk korában a tőke álláspontjával akként azonosultak, mint Adam Smith vagy Hegel. Hiszen egy-egy gondolkodó képességét arra, hogy reális kritikai álláspontot képviseljen, megalapozva ezt azzal, hogy kész folyamatosan kellő önkritikát is gyakorolni, végső soron a kölcsönösen egymásra ható társadalmi erők általános történelmi konfigurációja dönti el. Ezek az erők szükségképpen keresztül-kasul áthatják a fejlődés minden dimenzióját, így az emberiség túlélésének elemi föltételeit is bolygónkon, miközben dúl a fönnálló rend egyre mélyülő strukturális válsága s a velejáró ter­mészetrombolás.

Így tekintve, semmiképp sem volt véletlen, hogy a tőke emelkedő fejlő­dési szakasza – amely bizonyos mértékig, még ha csak korlátozottan és szelektíven is, a kritikus magatartásnak kedvezett – a klasszikus politikai gazdaságtan nagy teljesítményét eredményezte. Ezzel szemben ugyan­ennek a tőkerendszernek a hanyatló szakasza a vulgárökonómia kínos elméleti elszegényedését és vaskos társadalmi apológiáját hozta magá­val, ami arra szorítkozott, hogy „a polgári termelés szereplőinek a maguk legjobb világáról alkotott banális és önelégült elképzeléseit rendszerezze, tudákos formába öntse és örök igazságoknak kiáltsa ki", amiként Marx maró gúnnyal kipécézte.² így hát, bármily elképesztő és potenciálisan tragikus is, a tőkerendszer történeti kibontakozása során az önkritikának még az a korlátozott megnyilvánulása is, amely korábbi szakaszát jelle­mezte, kénytelen volt átadni helyét a rendszer „örökkévalóságát" hirdető ideológiának és a leginkább retrográd politika autoritárius gyakorlati kie­rőszakolásának minden tevékenyen ellenzéki erő ellenében, fütyülve rá, milyen veszélyes következményekkel jár ez az emberiségre nézve.

A korlátozott önkritikától az apológiáig

Igen fontos volt eredetileg, a tőkerendszer történeti kibontakozásának emelkedő szakaszában, hogy nyilvánvaló osztálykorlátai dacára is akadt mozgástere az önkritikának. Jelentősége korántsem elhanyagolható, mert az általános tudományos haladás – ami nélkül a klasszikus politikai gazdaságtan teljesítményei elgondolhatatlanok – követelményei közé tartozik, hogy az önkritika egyáltalában az egyik szükséges föltétele a kutatott tárgy kritikai megértésének.

Ezért hangsúlyozta Marx, hogy analógiát lehet vonni a kereszténység történelmi fejlődésének kritikai elemei s aközt, hogy a burzsoázia akkor értette meg némileg jobban saját újratermelési rendjét, amikor kevésbé mitologizáló magatartást tanúsított tulajdon termelési módja iránt. Hang­súlyos ez az összefüggés Marx Grundrisséje egyik fontos szövegrészle­tében, amelyikben összekapcsolja az általános elméleti megállapítást – a társadalmi újratermelés fejlettebb történelmi szakaszának fő gazdasági kategóriáira vonatkozót – s azt az ezzel az általános elméleti megállapí­tással szükségképp velejáró, ám rendszerint elhanyagolt megszorítást, amelyik magának a tőke társadalmi-gazdasági rendjének mint a legfej­lettebb formának a helyes fölfogására vonatkozik. Azt írja:

A polgári gazdaság ily módon az antik stb. gazdaság kulcsát nyújtja. De semmi esetre sem a közgazdászok módja szerint, akik minden történelmi különbséget elmosnak és az összes társadalmi formák­ban a polgáriakat látják. A sarcot, a tizedet stb. megérthetjük, ha a földjáradékot ismerjük. De nem szabad őket azonosítanunk. Mint­hogy továbbá maga a polgári társadalom is a fejlődésnek ellentétes formája csak, ezért korábbi formák viszonyai gyakran csak teljesen elsatnyulva lelhetők fel benne, vagy éppen travesztálva. Pl. a községi tulajdon. Ha ezért igaz az, hogy a polgári gazdaság kategóriáinak igazságuk van az összes többi társadalmi formákra nézve, ez csak cum grano salis értendő. Tartalmazhatják azokat kifejletten, elsatnyulva, karikírozva stb., de mindig lényeges különbséggel. Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalában azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbelieket önmagához vezető fokoknak tekinti, és minthogy ritkán és csak egészen meghatározott feltételek között képes önmagát bírálni – itt természetesen nem olyan időszakokról van szó, amelyek önmagukat a hanyatlás korának tekintik -, ezeket mindig egyoldalúan fogja fel. A keresztény vallás csak akkor volt ké­pes hozzásegíteni a korábbi mitológiák objektív megértéséhez, ami­kor önbírálata bizonyos fokig, úgyszólván dynamei, már készen volt. Így a polgári gazdaság nem merőben azonosítja magát mitologizáló módon a múltbeliekkel, bírálata a korábbi, nevezetesen a feudális társadalomról – amellyel még közvetlenül kellett küzdenie – ahhoz a bírálathoz hasonlított, amelyet a kereszténység a pogányságon, vagy akár a protestantizmus a katolicizmuson gyakorolt.³

Ezen az alapon dolgozta ki a „polgári társadalom anatómiáját" a klasszikus politikai gazdaságtan, mihelyt a föltörekvő burzsoá rend korábbi mitologizáló világképe tárgytalanná lett a feudalizmus fölött aratott győze­lem következtében. Határtalan optimizmus történelmi szakaszaként tük­röződött ez az új koncepciókban, amelyek a fölvilágosítás mozgalmának reményteli előrejelzéseit, valamint illúzióit testesítették meg Európában. Amiként Adam Smith egyik fegyvertársa, szintén a skót fölvilágosodás képviselője, Henry Home írta nagy derűlátással s lelkesedéssel: „Az Ész, amint visszanyeri szuverén hatalmát, általában száműzi [az ül­döztetést]… Különösnek vélik majd az eljövendő évszázadban, hogy hajdanában üldöztetés dúlt társadalmi lények között. Talán-talán még abban is kételkednek, hogy valaha komolyan gyakorolták az effélét."⁴ S éppily lelkesen nyilatkozott az új munka-ethoszban rejlő lehetőségekről, szemben a korábban uralkodók semmittevésével. „A tevékenység lénye­ges egy társas lény számára; egy önös lény nem is tudja, mire volna jó ez, miután már gondoskodott a maga létfönntartásáról. Egy önös em­bernek, akinek gazdagsága folytán rendelkezésére áll minden fényűzés az életben, s a tőle függőknek se szeri, se száma, nincsen alkalma a tevékenységre."⁵

Az új fölfogás magabiztossága, amely valódi tudományos teljesít­ményeket hozott létre annak megértésében, hogy miként terem a gazdagság, teljesen megfelelt a tőke attól a történelmi szakasztól fogva ellenállhatatlanul hódító álláspontjának.⁶ Úgy látszott, semmi másban nincs szüksége további önkritikára, mint másodrendű és jelentéktelen részletekben. A tőke hatalma sikeresen érvényesült minden téren -egészen odáig, hogy fölfüggesztette a további önkritika-gyakorlást. Előrenyomulásával szemben még az egykor oly sok kényelmetlenséget okozó politika sem tanúsíthatott semmilyen jelentős ellenállást. Ellenke­zőleg, az anyagi újratermelési folyamat primátusa alatt az állam maga is fokozatosan szerves részévé lett a tőkerendszer általános meghatá­rozottságainak. így hát minden-minden behódolt a tőkének, és konszo­lidálódott az uralma alatt, minthogy ez az uralom lett a leghatalmasabb terjeszkedő szerves rendszer, dacára lényegéhez tartozó, ám be nem vallott antagonizmusainak. És lévén, hogy rendszeruralmát a valóságban senki és semmi el nem vitathatta, nyilvánvalónak látszott hát mindazok szemében, akik a tőke álláspontjáról nézve alkottak fogalmat a világról, hogy az ő szerves rendszerük alkotja az egyedüli természetes rendszert. Ezért summázhatta mindezt Adam Smith úgy, hogy a tőke testesíti meg „a tökéletes szabadság és igazság természetes rendszerét".⁷

Önkritika és a két szembenálló szerves rendszer

A közösségi szerves rendszer, mint az egyedüli történetileg elképzelhető hegemonikus alternatíva a tőke társadalmi anyagcsererendjével szem­ben, nem engedheti meg magának elődje hajdan határtalan önbizalmá­nak és önelégültségének fényűzését. A folyamatban levő (és szükség­képpen változó) fejlődés föltételeihez illő önkritika tudatos alkalmazása nélkül ugyanis, attól a pillanattól fogva, hogy megkísérli konstituálódását, még csak hozzá sem kezdhet önérvényesítéséhez és önindoklásához.

A magát konstituáló közösségi rendszer nem számíthat azokra a gazdasági determinációkra, amelyek „az egyének háta mögött munkál­kodnak": ez a tőke társadalmi anyagcseréjének nyilvánvaló működési módja egész története során. Az effajta gazdasági meghatározottság jó összhangban van a tőke újratermelési folyamata specifikus részeinek öntudatlan jellegével – ami benne rejlik a viszonylag önálló és önérvényesítő módon terjeszkedő tőkék pluralitásában -, és paradox korrekciós funkciót tölt be a rendszerben. Az egyes tőkések ugyan követhetik egy bizonyos pontig a saját tervüket annak reményében, hogy sikerül keresz­tülvinniük érdekeiket, de nem tehetik ezt annak a termelési módnak az alapvető rendszer-meghatározottságai ellenében, amelyiknek részesei. Az alapvető rendszer-meghatározottságok és objektív gyakorlati pa­rancsolatok – amelyek szükségképpen az egyes tőkések háta mögött munkálkodnak – erőnek erejével érvényre juttatják magukat megannyi szertelenül önző döntéssel szemben. Egy bizonyos ponton túl ugyanis az önző döntések a rendszer maga mint történelmileg uralkodó szerves rendszer általános életképességét kezdenék aláásni, tekintettel az ön­tudatlan (megváltoztathatatlanul magára irányuló) egyéni tőkés tudat leküzdhetetlenül centrifugális tendenciájára.

Mi több, a szóbanforgó öntudatlan tudat a javíthatatlanul ellenséges­kedő/konfliktusos érdekek és a megfelelő stratégiák megnyilvánulása is egyben. Az érdekek ilyetén követése szükségszerűn fölerősíti az egész folyamat öntudatlan jellegét. Ezek ugyanis megadják a lehetőséget az egyes kapitalistáknak arra, hogy elébe vágjanak az ellenfél tervének s válaszlépéseinek az ő saját húzásaikra – azzal, hogy mindegyikük kölcsönösen megpróbál túljárni a vetélytárs eszén szigorún betartott (s még törvénnyel is szentesített) titoktartás révén -, s így egy kicsivel még homályosabbá teszik az egész társadalmi folyamatot. Ez az egyik fő oka, hogy az ellenségeskedés maga strukturálisan meghaladhatatlan. A partikuláris törekvések centrifugális tendenciája azonban, az egyén háta mögött érvényesülő alapvető rendszerparancsolatok előbb említett paradox korrigáló funkciójának köszönhetőn, mégsem uralkodhatik el teljesen, mivel ez veszélyeztetné az egész rendszer fönnmaradását.

A tőkerendszerrel velejáró leküzdhetetlen ellenségeskedés természe­tesen nem korlátozódik a különös kapitalista érdekek szembenállására és potenciális összeütközésére. Ha csupán erről volna szó, meg lehetne valósítani néhány jelentős javító intézkedést, ahogy ezeket csakugyan gyakorta posztulálják is képzelt gyógyírokat javalló ideológiai okfejtések formájában: a „népi kapitalizmus" folyton propagált Akciójától a „mindent átfogó tőkés tervezés" elképzelésén át John Kenneth Galbraith egyete­mes békéltető „technostruktúrájáig".

Ámde a különös tőkés érdekek – amelyek közvetlen szerepet játszanak az egyes kapitalisták viszálykodásában – ellenségeskedése mélyén vég­tére a tőke és munka mint az általános társadalmi anyagcsere-folyamat hegemonikus alternatív ellenőrzési módjainak rivális hordozói között meg­levő, strukturális okokból megszüntethetetlen, alapvető antagonizmust találjuk. A tőke csak azzal a föltétellel – és csak addig – képes fönntartani hegemonikus ellenőrzési módját, amíg képes megőrizni és erősíteni azt a mélyenfekvő strukturális antagonizmust, amelyik szükséges anyagi és ideológiai előfeltételét alkotja társadalmi újratermelési rendjének. A munka viszont, épp ellenkezőleg, csak akkor állhat elő a maga hiteles alternatívájával, ha sikerül létrehoznia egy minőségileg eltérő társadalmi újratermelési módot – a közösségi szerves rendszert – azáltal, hogy történetileg leküzdi az antagonisztikus ellenségeskedést egyáltalában, és így egyszer s mindenkorra a múltnak adja át egy törpe kisebbségnek az emberi lények túlnyomó többsége fölött strukturálisan bebiztosított hierarchikus uralmát, ahogyan ez a tőkerendszerből öröklődött.

Egy ilyen hegemonikus alternatíva kialakítása és sikeres működtetése persze elképzelhetetlen anélkül, hogy a szabadon társult társadalmi egyének ne tartanák tudatos ellenőrzésük alatt tulajdon élettevékeny­ségüket. Problémánk egyéni és társadalmi dimenziója e tekintetben szétválaszthatatlanul egymásba fonódik.

Magától értetődő, hogy szó sem lehet a szükséges döntéshozási folyamatok tudatos társadalmi ellenőrzéséről, ha maguk a különös egyének – akiktől várnivaló az idevágó döntések bevezetése és felelős kivitelezése – nem azonosulnak teljes mértékben a követett célokkal. Ám ez a körülmény nem teszi a kérdést magát tisztán vagy akár csak túlnyomórészt is személyes üggyé. A valódi szocialista tudat egyéni és társadalmi összetevői egyaránt csődöt mondanak olyannyira szükséges szerepükben, ha nem képesek ténylegesen erősíteni egymást. A különös egyének valódi személyes bekapcsolódása ugyanis a választott célok és stratégiák megvalósításába csakis akkor képzelhető el, ha maguk az általános társadalmi föltételek is aktívan elősegítik a folyamatot, ahelyett, hogy az ellenkező irányba húznának, ami lehetővé tenné, hogy az ellen­ségeskedés bizonyos formája beférkőzzék és aláássa az átfogó módon összetartó (kohezív) társadalmi tudat kialakulását.

Ez okból csakis egy bizonyos típusú társadalmi anyagcsererend – hangsúlyozottan: a közösségi szerves rendszer – minősül igazán kompatibilisnak a megkívánt egyéni és társadalmi tudat létrehozásával és folyamatos, határozott erősítésével. Az ilyen típusú újratermelési rendszer létesítése és öndeterminált megszilárdítása ugyanis az egyedüli módja annak, hogy le lehessen küzdeni az ellenségeskedést egyáltalában; teljes teret adva ezáltal ahhoz, hogy az egyének együttműködve (kooperatívan) valósítsák meg szabadon elfogadott tudatos döntéseiket.

Az „együttműködve" jelentése a szó teljes értelmében – s ez abszolúte lényeges a megokolható szocialista cselekvéshez – magában foglalja a társadalmi egyének képességét, valamint eltökéltségét nem csupán arra, hogy meghatározott föladatok végrehajtásának szenteljék magukat, de azt is, hogy önállón módosítsák cselekvésüket az együttesen fölmért következmények fényében. Az önkorrigáló cselekvésnek ez a módja jobban már nem is különbözhetne a cselekvés olyan jólismert változa­taitól, amikor valamely elkülönült hierarchikus hatóság, amelyet fölülről ültetnek a társadalmi egyének nyakába, vagy „öntudatlan tudatuk" vak hatása – vagyis a tőkerendszer „láthatatlan keze" – uralkodnék rajtuk ennek nemkívánatos következményeivel. E nemkívánatos következ­mények óhatatlanul előállnak abban a társadalmi anyagcsererendben, amelyikben a gazdasági törvények és meghatározottságok az egyének háta mögött, a tőkerendszer fönnmaradása érdekében munkálnak még akkor is, ha közvetlenül veszélyeztetik az emberiség túlélését.

Tehát a tudatosság és az önkritika elválaszthatatlan egymástól mint a döntéshozás és cselekvés két irányadó és operatív elve a közösségi szerves rendszerben. Ez könnyen megérthető. A helyes öntudathoz az egyéneknek határozottan, pozitívan törekedniük kell rá, hogy tudatában legyenek, milyen valós és potenciális hatással vannak embertársaikra döntéseik és cselekedeteik, s ez elképzelhetetlen szabadon gyakorolt önkritika nélkül. Ugyanakkor a tudatos védekezés a közösségi típusú társadalmi kölcsönhatás egész folyamatában a magukat állandósítani akaró megrögzött érdekek kialakítása és megszilárdítása ellen, ami vala­mifajta ellenségeskedést óhatatlanul újraélesztene, s az ilyen megrögzött érdekek kialakulásának tényleges megelőzése a lényegi egyenlőség együttműködő előmozdítása és fönntartása révén: ez alkotja a szükséges föltételt a társadalmi egyedek tudatos és pozitív hajlandóságú önkritikus tudata számára.

Ráadásul van e problémának egy olyan dimenziója is, amelyik időben és térben túllép a különös egyének közvetlen tapasztalatán. Hiszen az egyének élettartama nyilvánvalón korlátozott az emberiség történelmileg kibontakozó általános fejlődéséhez képest. És miközben az egyének természetesen alkotó részesei az emberi haladás éppen adott szakaszá­nak, ugyanakkor valamely különös közösség tevékeny tagjai is, annak sajátos történelmével és különböző problémáival, s ebből jelentősen eltérő végrehajtandó föladatok adódhatnak számukra. A problematikus ellentmondás az egyének és a közösség időtartama között különösen éles a szóbanforgó közösségi rendszer fejlődésének viszonylag korai szakaszában, amikor a múltból öröklött nagyobb szabású egyenlőtlen­ségek leküzdésének szüksége sokkal nagyobb gondot jelent. A fejlődés általános időskáláját illetőn is vannak bizonyos következményei a ko­rábban determinált cselekvési formáknak, amelyeket lehet – és kell is – módosítani hosszabb időszakaszon, jóval túl annak a nemzedéknek az életidején, amelyik a felelősséget viselte az egykor uralkodó körülmények között tudatosan meghozott eredeti döntésekért.

Ezek a megfontolások azonban nem csökkentik a tudatos döntéshozás – és a hozzá szorosan kapcsolódó, helyénvaló önkritika – irányadó és operatív elvének életbevágó fontosságát az egyének által a természettel és egymással létesített társadalmi anyagcsere-kapcsolataikban. Csupán azt nyomatékosítják, hogy a reális szolidaritásnak túl kell terjednie a legkülönfélébb közösségeken és az egymást követő nemzedékeken. Mellesleg szólva, a múlt leckéiből tanulni már csak azért is mindig lénye­ges marad, mert szükség van rá a tudatos önkritikus cselekvés elveinek elsajátításához. Ámde az önbírálat csakis akkor lehet majd képes rá, hogy teljes mértékben betöltse szerepét, amikor a megrögzött érdekek rossz irányba fordító ellenségeskedése már nem uralkodik a társadalmi cserekapcsolatokban. Ismeretes, hogy tragikus történelmi események és körülmények milyen gyakran ismétlődnek, és okoznak további pusztítá­sokat azért, mert az ellenérdekelt felek nem hajlandók szembenézni a föladattal, hogy kritikailag átértékeljék ezeket, beleértve mindenekelőtt a bennük játszott saját szerepüket: hogy megengedték az ilyen fejlemények bekövetkeztét. A szovjet típusú rendszer összeroppanása volt a szocia­lista mozgalom számára az egyik legtragikusabb történelmi tapasztalat a huszadik században. Még tragikusabb lenne, ha nem vonnánk le belőle a megfelelő tanulságokat.

Önkritika és szocialista átmenet

A közösségi rendszer kialakítása, amihez elengedhetetlen az önkritika tudatos alkalmazása és folyamatos hangsúlyozása, kétségkívül roppantul nehéz tanulási folyamat. Marx előre látta az efféle önkritika fontosságát a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájában, mondván, hogy a proletárforradalmak

állandóan bírálják önmagukat, folyton megszakítják saját menetüket, visszatérnek a látszólag már elvégzetthez, hogy megint újból elkezd­jék, kegyetlen alapossággal gúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengéit és gyatraságait, úgy látszik, mintha ellenfelüket csak azért tepernék le, hogy az új erőt szívjon a földből s még nagyobb óriás­ként egyenesedjék fel velük szemben, mindig újra visszariadnak saját céljaik bizonytalan hatalmasságától, míg meg nem teremtődik az a helyzet, amely minden visszafordulást lehetetlenné tesz, s a viszonyok maguk kiáltják:

Hic Rhodus, hic salta!

Itt a rózsa, itt táncolj!⁸

Ebben az értelemben tanulni a történelmi tapasztalatból fontos része az önkritika folyamatának. Kiváltképpen, amikor olyan aktuális történelmi fejleményekkel van dolgunk, amelyeket szocialistának tüntetnek föl, ami­ként a szovjet rendszer tette. Érthető, hogy mivel Marx nem volt kortársa ezeknek az eseményeknek, semmiképp sem vehette számításba azokat a történelmi sajátosságokat, amelyek mellett az elképesztő posztrevolú­ciós fejlemények kibontakoztak Sztálin alatt a „szocializmus egy ország­ban" jegyében, és végül a szovjet típusú posztkapitalista tőkerendszer öszeroppanásához vezettek. Mindamellett az, ahogyan Marx jellemezte a tőke teljesen kifejlett rendjét, mint szerves rendszert, mert alkotó­elemei kölcsönösen támogatják egymást – s így olyan változtatásokat igényelnek, amelyek messze túlhaladnak jogviszonyain, miközben sok tekintetben többé-kevésbé érintetlenül hagyják a tőkeviszonyt, ideértve önérvényesítő megszemélyesítéseinek új formáit is -, segít rávilágítani, hogy mi is romlott itt el, és fontos útmutatásokkal szolgál a jövőre nézve szükséges önkritikához. Gorbacsov groteszkül kritikátlan „piaci szocializmus"-koncepciója is csupán képzelt gyógyírral próbálta orvosolni a rendszert, s kezdettől fogva bukásra volt ítélve, miközben a kapitalizmus restaurálásához vezető utat egyengette.

A „piaci szocializmus" kritikátlan elképzeléséhez hasonlatos valami jóval korábban fölbukkant már, és az is érthető, hogy megint jelentkezik Kínában.⁹ A piaci szocializmus képzelménye ténylegesen már Marx életében megjelent, még ha nem is ekképpen nevezték.

Marx egyáltalában nem rejtette véka alá, hogy mire gondol, amikor azt hangsúlyozta a Grundrissében: „egyes szocialistáknak az a gondolata, hogy tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem, teljességgel hibás. A tőke fogalmában tételezve van az, hogy a munka objektív feltételei -s ezek saját termékei – a munkával szemben személyiségre tesznek szert."¹⁰ S még azzal is megtoldotta ugyane művének egy másik helyén: „a magáért-való tőke a tőkés. Szocialisták persze mondanak olyat, hogy tőkére szükségünk van, de a tőkésekre nem. Akkor a tőke merő dolog­ként jelenik meg, nem termelési viszonyként, amely magába reflektálva éppen a tőkés. Különválaszthatom persze a tőkét ettől az egyes tőkéstől, és az átmehet egy másik tőkésre. De ez azáltal, hogy elveszti a tőkét, elveszti azt a tulajdonságát, hogy tőkés. A tőke ezért különválasztható ugyan az egyes tőkéstől, de nem a tőkéstől, aki mint olyan a munkással áll szemben."¹¹

Hasonlóképp misztifikáló és önlefegyverző fölfogás, amikor a tőke és a munka kapcsolatát úgy írják le a legfölületesebb módon, mint vásárlók és eladók kapcsolatát, mondvacsinált egyenlőséget hiposztazálva ez­által a valóságosan létező strukturálisan biztosított és őrzött uralom és alárendelés helyett. E viszony kritikus – és önkritikus – értékelésének teljes hiánya jókora szerepet vitt abban, ahogy Gorbacsov és mások elfogadták a piaci szocializmus képtelen stratégiáját, ami szükségszerű kudarchoz vezetett. A valóságban ugyanis az a viszonylat, amelyikről szó van, egyáltalán nem igazi piaci viszony, mint az egyes tőkés vállalatok közötti, amelyek kicserélik termékeiket, hanem csupán ennek csalóka látszata, afféle megtévesztő „láthatatlan kéz" szédelgése. Hiszen a tőke és a munka közti alapvető cserekapcsolat legbensőbb lényegi meghatá­rozója egy valódi hatalmi viszony a tőke fönnhatósága alatt. A valóságos mag – a szóbanforgó kapcsolat szilárdan fönnálló valódi előföltétele a termelés körében – mélyen rejtőzik az álegyenlőséget színlelő tranzakci­óknak a forgalom körében mutatkozó csalárd látszata alatt. Ahogy Marx teljesen világossá tette: „Nem puszta vevő és puszta eladó áll szemben egymással, hanem tőkés és munkás lép szembe egymással a forgalmi területen, a piacon, mint vevő és eladó. Tőkés-munkás viszonyuk elő­feltétele vevő-eladó viszonyuknak."¹²

Tehát az efféle stratégiailag tévútra terelő és önlefegyverző koncepci­ókból a fönntartható társadalmi átalakulás általános kerete – a szocialista jövőkép a szükséges történelmi alternatíváról a tőke szerves rendszeré­vel szemben – tökéletesen eltűnt. Helyét voluntarista taktikai elképzelé­sekből (ezeket helyénvaló stratégiai rendszabályok gyanánt értelmezik félre) és a tőke fönnálló anyagi rendjének egyik-másik eleméből álló ek­lektikus zagyvalék foglalta el. Miként az úgynevezett piaci mechanizmus vágyábrándokon alapuló elfogadása, amely egyáltalában nem szimpla mechanizmus, hanem a tőke szerves rendszerének egyik elválasztha­tatlan alkotóeleme, ennek egész mivolta is összeegyeztethetetlen az előirányzott változással. És mivelhogy a közösségi szerves rendszer szükséges stratégiai irányadó kerete sehol még csak jelezve sincs az efféle koncepciókban, egyáltalában nem lehet tere bennük a tudatos önkritikának, amely a szocialista vállalkozás sikerének elemi föltétele. Senkinek sem okozhat hát meglepetést a kapitalizmus restaurációja.

A post festum ellenőrzési rendszer ellentmondásai

Az egyik legfőbb ok, amiért csakis a közösségi szerves rendszer képes megfelelni a kihívásnak, hogy a maga normális és meghatározatlan ideig fönntartható működési módjaként fogadja el a tudatos önkritika irányadó elvét, a társadalmi anyagcsere-ellenőrzés tőkés szerves rendszerének leküzdhetetlen post festum jellegével kapcsolatos. Ez a kizárólagosság mindenképp fönnáll. Még akkor is így van, ha a régi rendszernek csupán néhány meghatározó jellegzetessége marad meg bármi okból a poszt­revolúciós fejlődés vezérelvei között. Nagyon is érthető, persze, hogy bizonyos csábító késztetések és reagálások óhatatlanul föl-fölbukkannak a kapitalista gyűlölködés közepette, egy olyan ország jól ismert körbekerítettségéből következőleg, amelyik megpróbálja megszakítani korábbi kapcsolatait a globális tőkerendszerrel. Mindez azonban nem szolgálhat mentségül arra, hogy – amiként Sztálin Oroszországában – bekebelez­zék az új rendszerbe az egykor érvényesült igazgatási mód züllesztő és elidegenítő jellegzetességeit, mint amilyen a termelővállalatok szigorún fölülről való ellenőrzése, ahogyan a kapitalista „tekintélyuralom a mű­helyben" formájában átöröklődött. A tőke szerves rendszerében ugyanis ez a jellegzetesség maga is szerves része valamely általános rendszer­meghatározottságnak, s ennélfogva nem lehet elszigetelten megtartani, s csakugyan nem is akként marad fönn. A kapitalista változat esetében a műhely tekintélyuralma elválaszthatatlan a piac zsarnokságától, amely nagymértékben erősíti és kikényszeríti ezt.

Ha ennélfogva a „fölülről irányított szocializmus" (micsoda önellent­mondás!) vállalkozásának igazgatása nem éri el a voluntarista módon elképzelt pozitív eredményeket, ami törvényszerű, óhatatlanul fölszínre kell bukkannia az ismételt követelésnek, hogy legitimálni kell az iker­testvért. Vagyis fölhívások hangzanak el a „szocialista piacgazdaság" (megint egy javíthatatlan önellentmondás) bevezetésére, annak sajátos ellenőrizhetetlen zsarnokságával, tetézve ezzel mindazt, ami már be is kebeleződött a posztrevolúciós társadalomnak a globális kapitalista piaccal megújult kapcsolatai révén. Ahogy csakugyan történt.

Meglehetősen kényelmetlen igazság e tekintetben, hogy a kapitalista restauráció tendenciája a Szovjetunióban nem Gorbacsovval kezdődött. Ő csupán végső változatát teljesítette be. S még csak nem is Hruscsovval indult el, több évtizeddel azelőtt. Hruscsov csupán mutatósabb gyakorlati formába öntötte, a megfelelő ideológiai szósszal legitimálva. A kapitalista restauráció irányába tartó, hosszú tendenciát valójában maga Sztálin indította el, amiként részletesen elemeztem és dokumentáltam A tőkén túl című könyvemben.¹³ Bő fél évszázada lépett rá a Szovjetunió erre a végső soron ellenőrizhetetlen következményekkel járó, végzetes útra, amikor a korábbi szakasz, a második világháborúhoz és a háborút követő újjáépítés legsürgősebb föladataihoz kapcsolódó szükségállapot már túlélte magát, szükségtelenné vált, s föl kellett hagyni vele.

A fönntartható szocialista fejlődés érdekében gyakorolt, szükségszerű, tudatos önkritika kérdéséhez kapcsolódik – amiként erről föntebb az egyének és társadalmi stratégiáik kapcsán szóltunk – az a tény, hogy a múltból örökölt meghatározottságoknak még részleges fönntartása is nagy nehézségeket rejteget a jövőre nézve. Jól illusztrálható ez azzal a problémával, hogy az efféle meghatározottságok javíthatatlan post festum jellege mennyire alapvető kihívást tartogat a szocialista átalaku­lásra nézve. Olyan kihívás ez, amelyet nem lehet elkerülni, nem lehet kitérni előle vagy elodázni, ellenben a kezdet kezdetén habozás nélkül szembe kell nézni vele.

Marx szerint „a termelés társadalmi jellegét csak post festum tételezik" a tőkerendszerben csereérték formájában. Innen adódik, hogy a terme­lés egyetemesebb, társadalmi jellemzői a tőke saját terjeszkedésének pusztán közvetett melléktermékeiként, elidegenedett megnyilvánulásai­ként jelennek meg. S innen a rendszer mindent átitató irracionalizmusa, amit az iránt való teljes képtelensége gerjeszt, hogy társadalmi célok érdekében tervezzen, meg az a végtelen sok ellentmondás, ami ebből fakad, hiszen oly sokszor hirtelen intézkedésekre kényszerülnek az áruként létrehozott értékek megtermelése után. A tőke teljesen kifejlett szerves rendszere alatt a társadalmi cserekapcsolatnak ez a post festum jellege s a benne fogant ellentmondások mind nyilvánvalóbbak. Négy fő aspektusa van ennek.

Először is, a termelőtevékenység post festum társadalmi jellegét még elképzelni sem lehet a tőke történetileg kialakult csereviszonyaitól külön­választva, amelyek az általános árutermelés keretében jutottak érvényre, szigorún alárendelve a használati értéket a hasznot hajtó csereérték abszolút követelményének. Csakis ilyen, fölötte problematikus és végső soron teljességgel tarthatatlan közvetítés révén lehet a tőkerendszer termelési folyamatát a társadalmi termelés legfejlettebb formájának minősíteni a történelemben.

Másodszor pedig úgyszintén post festum jellegű az a potenciális korrektív funkció, amelyiknek egyáltalában helye lehet egy efféle post festum társadalmi termelési rendszerben, tekintettel a tőke termelő vál­lalkozásainak javíthatatlanul ellenségeskedő/irracionális piaci cserekap­csolataira. Jóllehet a piac mint egyetemesen jóindulatú „láthatatlan kéz" eszményítődik, még ez az eszményített állapot sem képes fölmutatni a probléma egyik létfontosságú aspektusát. Hiszen post festum meghatá­rozottságaiban maga a piac is, mint korrekcióval próbálkozó társadalmi­gazdasági és politikai hatalmi viszonyok alakzata (ezt jellemző módon egyenest „mechanizmusnak" tüntetik föl), csak részben képes lefödni az orvoslásra szoruló, érintett területet, még ha racionálisan működő „globá­lis piac" gyanánt hiposztazálják is. A piac sohasem képes átváltoztatni a termelő praxisok post festum társadalmiságát ellenőrizhető (racionális) társadalmisággá.

A harmadik fő aspektus: a tervezés szükségképpen post festum jellege még a leghatalmasabb kvázimonopolisztikus vállalatoknál is. Ennek rész­ben a mindenre kiterjedő árutermelés általános piaci kerete az oka, amit az előző pontban hangsúlyoztunk. De nem csupán az. Még fontosabb tényező az alapvető strukturális antagonizmus a tőke és a munka között, amely eltávolíthatatlan a tőkerendszerből, akármennyi és akármennyire változatos gyógymóddal próbálkoznak is. Ez utóbbiak sora a technikai és technológiai, valamint szervezési fortélyoktól – ideértve a „toyotizmus" praktikáit meg a takarékos ellátás- és beszállítás-tervezés („lean supply lines") stratégiáját a transznacionális iparvállalatoknál – egészen a munkásellenes törvényhozás legönkényesebb formáiig terjed, még az úgynevezett „demokratikus" országokban is.¹⁴

Negyedszer pedig: a végrehajtható kiigazítások post festum természete tüstént szemet szúr, mihelyt nagyobb konfliktusok és komplikációk lépnek föl a társadalompolitikai porondon, akár egy-egy adott nemzeti környezet­ben, akár nemzetek közti határokon is átterjedő módon. Működésbe hozni a kapitalista állam nyíltan elnyomó funkcióit: mindig ez számított az efféle problémák normális elintézési módjának. A legkiélezettebb nemzetközi helyzetekben kiterjedt ez még nagyszabású háborúk indítására is, beleért­ve a katasztrofális pusztítással járt két világháborút a huszadik században. Ugyanis mindenkor a tőke normális mivoltához tartozott azon az alapon működni: „ha másként nem kényszeríthető térdre az ellenség, akkor jöhet a háború". Miközben nyilvánvaló, hogy érvényben van e pusztító alapelv, amiként a világháború utáni számtalan katonai kaland tanúsítja, amelybe a fő imperialista hatalom, az Amerikai Egyesült Államok gyakran szövet­ségeseivel együtt bocsátkozott az utóbbi néhány évtizedben, beleértve a vietnami háborút és a folyamatban levő közel-keleti népirtást, ugyanakkor egy potenciális harmadik világháború kilátásai, amelyek az emberiség megsemmisítését vetítik előre, ésszerű módon áthághatatlan kényszerű korlátot jelentenek itt, ekképpen is hangsúlyozva az ilyen post festum orvoslás teljes tarthatatlanságát a tőkerendszerben.

Persze, a szovjet típusú posztrevolúciós alakzatok nem tartották meg mind e négy post festum jellegzetességet a társadalmi újratermelési folyamat ellenőrzésének általuk gyakorolt módozatában. Tragikus azon­ban, hogy ezek némelyike hétévtizedes történetük során mindvégig működésben maradt. Erről tanúskodik a termelési folyamat közvetlenül társadalmivá tételének kudarca. De ugyanígy a rájuk jellemző, igen-igen bürokratizált tervezési mód autoritárius retroaktív jellege is: a tervek ön­kényes módosítgatása és újbóli erőltetése azután, hogy csődöt mondtak, szintén post festum működési módjuk ellentmondásos jellegét domborítja ki. Azután pedig, tudjuk, a piac zsarnokságának végleges elfogadása – amit, észbontó módon, nem másnak, mint „a szocializmus megújulása biztosítékának" kiáltott ki Gorbacsov hivatalos „főideológusa" – megpe­csételte sorsukat a zabolátlan kapitalista restauráció útján.¹⁵

A súlyos probléma ezzel kapcsolatban az, hogy a társadalmi anyag­cserefolyamat post festum meghatározottsága lehetetlenné teszi a tudatos önkritika irányadó és működtető elvének alkalmazását. És e létfontosságú elvnek a hiánya azokban a társadalmakban, amelyek első lépéseiket teszik antikapitalista politikai forradalmaik révén a szocialista átalakulás irányában, előbb vagy utóbb óhatatlanul tévútra tereli ezeket a társadalmakat.

Viszonylag könnyű kritikusan viselkedni a múlt indokoltan tagadott aspektusaival, vagy akár a kibontakozó jelen bizonyos szakaszaival szemben is. Ám annak, hogy járható lesz-e a kitűzött szocialista cse­lekvési irány, az a valóságos próbája, hogy képesek vagyunk-e kritikus történelmi távlatba állítani a társadalmi fejlődés jelenleg igenelt és elfo­gadott körülményeit. Nem pusztán csak azért, hogy teljesüljön néhány formális követelmény, amelyet ellentmondást nem tűrőn előírnak az egyének számára, ahogyan gyakorta megtörtént a múltban, hanem azért, hogy együttműködve megbirkózzunk a valódi kihívásokkal, amiként ezek óhatatlanul adódnak a társadalmi cserekapcsolat adott föltételeiből. És természetesen a kritikának ez a fajtája csakis a hiteles önkritika követ­kezetes gyakorlása révén képzelhető el, azon az alapon, hogy józanul értékelődnek a – szükségképpen változó – dinamikus egészben a már létrehozott rész sajátságosan időhöz kötött meghatározottságai és ezek­nek megfelelő viszonylag korlátozott érvényessége, reális és potenciális ellentmondásaival egyetemben, valamint túlságosan is gyakori csábítá­saival is arra, hogy a „legkisebb ellenállás irányvonalán" haladjunk.

Önkritikus tervezés és a közösségi termelési rendszer

Beérhetjük itt annyival, hogy csupán egyetlen, ámde kulcsfontosságú tárgyat veszünk tekintetbe: a valódi tervezési folyamatot. Ennek inherens jellemző között ugyanis világosan észlelhetjük, hogy mennyire elválaszt­hatatlan egymástól a föladatok s a hozzájuk társuló nehézségek kritikus és éppannyira fontos önkritikus értékelési módja, a helyreigazító cselek­vés lehetséges formáival együtt, amikor erre van szükség.

Mondanunk sem kell, az igazolható döntéshozás szocialista típusa és a társadalmi anyagcserekapcsolat megfelelő gyakorlati igazgatása elképzelhetetlen mindent átfogó tervezés nélkül. A tervezésnek olyan típusa ez, amelyik képes konszenzus alapján egybefogni és tartósan koherens egésszé integrálni a szabadon társult egyének ügyes-bajos dolgait és tudatosan hozott döntéseit.

Ez óhatatlanul annyit jelent, hogy az öröklött hierarchikus társadalmi munkamegosztás „mankójának" – ami kétségkívül sok mindent „egysze­rűvé tesz" a parancsnokló személyzet számára – velejárója, hogy súlyos árat kell fizetni más egyebekért. Egyszerűsíti a dolgokat a döntéshozási folyamatot ellenőrzésük alatt tartók számára a rendszer eleve adott gazdasági determinizmusa révén, ám ugyanakkor megfosztja a dolgozó egyéneket döntéshozói hatalmuktól az adott területen. Természetes, hogy ezt a mankót félre kell dobni, a társas egyének önként és tudatosan vállalt önkritikus cselekvésre való képességének gyakorlásával kell helyettesíte­ni, ami magában foglalja egyúttal a cselekvéseikért viselt teljes felelősség vállalását is. Azért kell ily módon újradefiniálni a döntéshozási folyamatot, mert a „segítő mankó" nem egyszerűen kényelmes támaszték, hanem elválaszthatatlan tőle egy súlyos lánc is, ami óhatatlanul megköti az egyén karját-kezét.

Következésképp, a munka szükségszerű hegemonikus alternatívája radikális elmozdulást követel a társadalmi-hierarchikus munkamegosz­tástól, ennek eleve meghatározott gyakorlati parancsolataitól valamely megfelelő a munkakombinációhoz és -szervezethez, amelyeket egy minőségileg különböző közösségi szerves rendszer keretén belül kell végrehajtani. Ilyen rendszerben, mivel ez már képes megbirkózni az újratermelődő cserekapcsolat káros post festum meghatározottságaival, miként Marx mondja:

A terméket nem kell először egy különös formába átváltani, hogy az egyes számára általános jelleget kapjon. A munka egy megosztása helyett, amely a csereértékek cseréjében szükségszerűen létrehozza magát, a munka olyan megszervezése megy végbe, melynek követ­kezménye az egyesnek a közösségi fogyasztásban való részesedé­se. Az első esetben a termelés társadalmi jellegét csak a termékek csereértékké emelése és e csereértékek cseréje révén post festum tételezik. A második esetben a termelés társadalmi jellege előfelté­telezve van, és a termékvilágban, a fogyasztásban való részesedést nem közvetíti egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje. A társadalmi termelési feltételek közvetítik, amelyek között az egyén tevékenykedik.¹⁶

Tehát alapvetőn fontos kérdésről van itt szó. A tőke társadalmi anyag­csererendjével szemben történetileg egyedül tartható hegemonikus alternatívában biztosítani kell ugyanis a föltételeket az ellenségeskedés egyszer s mindenkorra való megszüntetéséhez, ami máskülönben óha­tatlanul újra kiütközik – és a kapitalista restauráció irányában érvényesíti hatalmát – a társadalmi újratermelés többé-kevésbé kiszámíthatatlan post festum meghatározottságaiból. S az ellenségeskedés megszün­tetésének ez a lényeges föltétele, amelyen annyi minden múlik, csakis a tudatos és önkritikus – vagyis folyton-folyvást ésszerűn átigazított, nem pedig a nyakas ellenállást tanúsító egyénekre voluntarista módon rákényszerített – mindent átfogó tervezési folyamat célravezető fönntar­tása révén biztosítható.

Ebben az értelemben a tudatosság, az önkritika, az ellenségeskedés meghaladása és a társadalmi újratermelés hiteles tervezése maguk a társadalmi egyének által, összhangban értelmes élettevékenységük önálló meghatározásával, szétválaszthatatlanul egyesül abban, hogy le­hetővé teszi – túllépve az emberiségnek a természettel s az egyéneknek egymással folytatott anyagcseréje anakronisztikus post festum működési módján – egy bizonyos közösségi szerves rendszer pozitív létesítését, mint ami szükséges történelmi alternatíva a tőke fokozódón destruktív szerves rendszerével szemben.

Egyetlen itt említett föltételt sem lehet elhagyni vagy részben mellőzni. A közösségi rendszer elgondolhatatlan a maga cserekapcsolati formáinak állandó tudatos önkritikája nélkül, amelyet a szabadon társult egyének gyakorolnak. Ugyanakkor magának a közösségi rendszernek a pozitív módon támogatott valósága nélkül – amit semmiképp sem terhelhet strukturálisan támogatott ellenségeskedés – legföljebb üres posztulátum lesz a tudatos önkritika irányadó elvéből. A minőségileg eltérő új szerves rendszer ugyanis egyáltalán nem működhet a társadalmi egyének által folytatott létfontosságú újratermelési gyakorlatnak – a múlt és a jelen indokoltan tartós elemeinek értékelése alapján, a megrögzött érdekek holtsúlyától mentesen, szabadon elfogadott – tudatos tervezése nélkül. És persze az ilyen tervezés csakis mindazon egyéneknek a pozitívan eltökélt önkritikája révén valósítható meg, akik ezen a módon teljesen azonosulni képesek társadalmi fejlődésük általános célkitűzéseivel; ez a szükséges elföltétele valamely nyitott jövőbe való reális előrelátásnak, éles ellentétben azzal a bezárkózással, amit a dolgozó egyénekre korábbi társadalmi újratermelésük javíthatatlan retroaktív post festum meghatá­rozottságai erőszakolnak rá.

Érthető, hogy a társadalom létező formáitól a társadalmi anyagcsere­ellenőrzés közösségi módja felé tartó haladás az egyik legnehezebb elvégzendő föladat, amely nagy akadályokba és ellenállásba ütközik útközben. Az átmenet, természeténél fogva, mindig nehéz, mivel a tár­sadalmi kölcsönhatás és egyéni viselkedés mélyen beágyazódott módjait jelentősen módosítani kell, vagy teljes egészükben el kell vetni a meg­valósítása folyamán. Amennyiben maga a nép rendezi be gyökeresen más módon az életét, ami a közösségi rendszer sajátja, a különbség nem mérhető semmilyen múltbeli teljesítmény mércéjével.

Mindez azonban nem szolgálhat mentségül a távlat elvesztésére vagy a közösségi rendszerre való áttérés objektív és szubjektív követelménye­inek fölhígítására. Teljes kifejlődése, semmi kétség, jó időbe telik. De már megvalósítása legkorábbi szakaszában is szükség van rá, hogy átfogó képet alkossunk magunknak erről az új rendszerről, világosan definiál­ható kritériumairól és jellemzőiről – amelyek némelyikére rámutattunk föntebb -, hogy előttünk legyen a társadalmi átalakulás valós célja és meglegyen hozzá a szükséges útmutató iránytű. A kritika és az önkritika irányadó elve közvetlenül ezzel kapcsolatos.

Jegyzetek

1 Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Bp., Kossuth, 1970, 105.

2 Marx: A tőke I. MEM 23, 83.

3 Marx: Grundrisse. MEM 46/I, 31.

4 Henry Home (Lord Kames): Loose Hints upon Education, chiefly concerning the Culture of the Heart. Edinburgh & London, 1781. 284.

5 Uo. 257.

6 Marx hangsúlyozta ezzel kapcsolatban: „óriási haladás volt Adam Smith részéről, amikor a gazdagságot létrehozó tevékenység minden meghatározottsá­gát elvetette – munka egyáltalában, sem manufaktúra-, sem kereskedelmi, sem mezőgazdasági munka, de egyik is, másik is egyaránt. […] így a legáltalánosabb elvonatkoztatások egyáltalában csak a leggazdagabb konkrét fejlődés mellett jönnek létre, ahol egyvalami úgy jelenik meg, mint ami sok dologban közös, min­denben közös. Ekkor ér véget az, hogy csak különös formában lehet elgondolni. […] A meghatározott munka iránti közömbösség olyan társadalmi formának felel meg, amelyben az egyének könnyűszerrel térnek át egyik munkáról a másikra, és a munka meghatározott fajtája számukra véletlenszerű, ennélfogva közömbös. A munka itt nemcsak a kategóriában, hanem a valóságban is az egyáltalában-való gazdagság létrehozásának eszközeként lett, és nincs többé mint meghatározás az egyénekkel egy különösségben összenőve." Grundrisse. 29-30.

7 Adam Smith: The Wealth of Nations. Edinburgh, Adam and Charles Black, 1863. 104.

8 MEM 8, 108.

9 Amint egy pekingi konferenciáról írott cikk nemrégiben beszámolt róla, né­melyik kínai résztvevő akként érvelt: „Amikor az állami tulajdonú vállalatot sok részvényes tulajdonolta részvénytársasággá változtatják át, ez a tulajdon társa­dalmasítását jelenti, ahogy Marx és Engels leírta, mivel a tulajdonjog az egyes tulajdonosról nagyszámú tulajdonosra száll át [többek közt valaki a Központi Pártiskolából is ezt állította]. Ha az állami tulajdonú vállalat részvénytársasággá változott át, s az alkalmazottaknak részvényeket juttattak, akkor ez beteljesíti 'Marxnak a magántulajdonnal kapcsolatos célkitűzéseit'. Az állami tulajdonú vál­lalatok kezelésében 'nemzetközi normákat' kell követnünk, és 'modern tulajdonjogi rendszert' kell kialakítanunk. [Akár a Szovjetunióban és Kelet-Európában az 1980-as évek végén, az idézőjelekben szereplő kifejezések itt is a tőkés normákat és a tőkés tulajdonjogokat helyettesítő eufemizmusok.] A vállalkozások csakis akkor lehetnek hatékonyak szocialista piacgazdaságunkban, ha magántulajdonban vannak. [Ez az állítás, amelyet sokan hangoztattak, közvetlen átvétel a nyugati 'neoklasszikus' gazdaságelméletből.]" David Kotz: „The State of Official Marxism in China Today." Monthly Review 59, No. 4 (2007 szeptember), 60-61.

10 Marx: Grundrisse. MEM 46/I, 390.

11 Uo. 200. Marx kiemelése. A szocialista írások, amelyek Marx utal: John Gray: The Social System, valamint J. F. Bray: Labour's Wrongs.

12 Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Bp., Kossuth, 1988, 89-90.

13 Lásd kiváltképp A tőkén túl következő szakaszait: 17.2 („Szocializmus egy or­szágban"), 17.3 („A desztalinizálás kudarca és a valóságosan létező szocializmus összeomlása"), 17.4 („A megkísérelt átváltás a többletmunka politikai kiaknázásá­ról gazdasági kiaknázására: 'glasznoszty' és 'peresztrojka' a nép nélkül").

14 Lásd például Ricardo Antunes idevágó írásait, egyebek közt: Adeus ao trabalho? (Sáo Paulo, Cortez, 1995) és Os sentidos do trabalho (Sáo Paulo, Boitempo, 1999).

15 Vadim Medvedev: „The Ideology of Perestroika", in Perestroika Annual, vol. 2, szerk.: Abel Aganbegyan, London, Futura/Macdonald, 1989, 32.

16 Marx: Grundrisse. MEM 46/I, 87.