Nem ez a mostani az első korszak a történelemben, amikor a militarizmus nyomasztó rémálomként nehezedik az emberekre. Hosszan sorolhatnánk a példákat, ám jelen esetben bőségesen elegendő, ha csupán a XIX. századig tekintünk vissza, amikor a militarizmus a politikacsinálás legfőbb eszközeként lépett a történelem színpadára, és nyíltan megmutatta, hogy a modern imperializmus – szemben korábbi, sokkal korlátozottabb formáival – immár globális méretekben gondolkodik. A XIX. század utolsó harmadára már nem csupán a brit és a francia birodalom gyakorolhatott egyeduralmat a világ óriási területei felett. Az Egyesült Államok is felzárkózott melléjük, amikor közvetve vagy közvetlenül rátette kezét a latin-amerikai egykori spanyol gyarmatokra, vérbe fojtotta a Fülöp-szigeteken kibontakozó szabadságharcot, és olyan hatalmi pozíciókat szerzett az egész térség felett, amelyek ilyen vagy olyan formában mindmáig léteznek. Nem feledkezhetünk meg azokról a problémákról sem, amelyeket a "Vaskancellár" Bismarcknak, majd lelkes követőinek imperialista ambíciói okoztak – mindez az első világháborúhoz vezetett, majd pedig annak antagonisztikus utóhatásaként Hitler náci revansizmusához, előrevetítve így a második világháború fenyegető árnyát is.

Meglehetősen világos tehát, hogy miféle veszélyeket és szenvedéseket zúdít a világra, ha a mélyen gyökerező társadalmi problémákat bármely szinten militarista módszerekkel kívánják megoldani. Ha a militarista kalandorakciók történelmi fejlődésvonalát alaposabban megvizsgáljuk, félelmetesen egyértelművé válik, hogy a fegyveres konfliktusok egyre hevesebbekké és mind nagyobb léptékűvé váltak – a helyi konfliktusoktól két iszonyatos világháborún keresztül jutunk el napjainkig, amikor immár az egész emberiség teljes elpusztításának lehetőségével kell szembenéznünk.

Ebben az összefüggésben érdemes felidéznünk egy kiemelkedő tehetségű porosz katonatiszt, gyakorlati és elméleti stratéga, Karl Marie von Clausewitz (1780-1831) nevét, aki Hegellel egy évben halt meg – mindketten a kolera áldozatául estek. Az élete utolsó tizenhárom évében a berlini katonai iskolát igazgató Clausewitz posztumusz kiadott művéből (Vom Kriege, 1833) származik a politika és a háború közötti kapcsolatot leíró, máig is gyakran idézett klasszikus szentencia: "a háború csupán a politika folytatása más eszközökkel."

Ez a híres definíció egészen a közelmúltig kiválóan megállta a helyét, de ma már teljességgel irreleváns. Valamiféle racionalitást feltételez ugyanis azokban a cselekedetekben, amelyek egybefűzik a politikának és kiterjesztésének, a háborúnak a szféráit. Ebben az értelemben az adott háborúnak, legalábbis elvileg, megnyerhetőnek kell lennie, és az esetleges vereséghez vezető hibákat is elegendő pusztán technikai kérdésként felfogni. A vereség semmi esetre sem kérdőjelezi meg általában véve magának a háborúnak a racionalitását, hiszen a bekövetkező politikai konszolidáció lehetővé teszi a vesztes fél számára – kerüljön bármennyire is a padlóra -, hogy – politikáját ismét más eszközökkel folytatandó – újabb háborúkra készüljön. Vagyis a clausewitzi meghatározásnak alaptétele a háború elvi megnyerhetősége, hogy politika és háború folytonos, önmagát újratermelő ciklusokban kövesse egymást: a politika háborúba olvad, visszatér a politikai szintre, majd újabb háborúkat generál, és így tovább a végtelenségig. Ezeknek a konfrontációknak aktorai a nemzetállamok voltak. Nem számított, hogy milyen iszonyatos veszteségeket okoztak ellenfeleiknek, vagy akár saját népüknek is (gondoljunk csak Hitlerre!); a militarista törekvések racionalitását mindenképpen biztosította, hogy a háborúkat elvileg megnyerhetőnek tartották.

A mai helyzet két alapvető szempontból is minőségileg különböző. Először is, a háború a jelen történelmi helyzetben, összhangban az imperializmus objektív szükségleteivel – vagyis ma a legerősebb tőkés állam világméretű dominanciájával, amely a politikai elvárásokhoz hangolva durva és önkényes "globalizációként" jelenik meg (és az USA uralta világpiacon az "üzlet szabadságának" köntösét ölti) – egyértelműen nem nyerhető meg, sőt, az emberiség teljes pusztulását vetíti előre. A háború célját még a legvadabb képzelet sem tekintheti racionális célnak, hiszen nem arról van már szó, hogy egy ország vagy országok egy csoportja jogosnak tételezett szükségletei miatt más országokkal szemben igyekszik érvényesíteni "meghosszabbított politikáját". Ma egyetlen erős nemzetállam kényszeríti rá akaratát agresszív eszközökkel a világ többi országára, még ha cinikus taktikájának megfelelően abszurd módon "korlátozott háborúkról" beszél is. Ezek azután persze újabb "korlátozottan korlátlan háborúkhoz" vezetnek, és ezt nemigen lehet másként értelmezni, mint totális irracionalitásként.

A második szempont alaposan alátámasztja az előzőt.

A huszonegyedik század fegyverei már régen nem csupán az ellenség, hanem az egész emberiség elpusztítására is alkalmasak: ez új történelmi helyzetet teremt. Ám még ma sem ringathatjuk magunkat olyan illúziókba, hogy ezzel a fegyverkezés elérte végpontját. Újabb, vélhetőleg még pusztítóbb eszközök kifejlesztésére bármikor sor kerülhet. Az ilyen fegyverekkel való fenyegetőzés mára elfogadott állami stratégiává vált.

E két szempontot összerakva, a konklúzió önmagától adódik: amennyiben a háború válik a globális kormányzás eszközévé világunkban, úgy valóban az abszolút irracionalitás uralma vár ránk, és ha elfogadjuk a fejlődés jelenlegi trendjeit, akkor ebből a csapdából nem lesz többé kiút. Két dolog hiányzik Clausewitz klasszikus definíciójából: a háború mélyebb okainak feltárása, és a háború elkerülhetőségének mérlegelése. Ma sokkal sürgetőbb feladat szembenézni ezekkel az okokkal, mint korábban bármikor. A ránk leselkedő XXI. századi háború ugyanis nem csupán "elméletileg" nem megnyerhető, hanem maga a totális vereség. Következésképpen az olyan háborús törekvések, mint a Bush-kormányzat 2002. szeptember 17-én közzétett stratégiai irányelvei, Hitler irracionalitását teszik a racionalitás modelljévé.

 

 

2001. szeptember 11-e óta Washington kendőzetlen cinizmussal erőlteti rá agresszív politikáját a világ többi részére. A "liberális toleranciáról" – úgymond – áttértek arra, amit "a szabadság és demokrácia elszánt védelmezésének" szokás mostanság nevezni; mindezt pedig a 2001. szeptemberi eseményekkel indokolják. Ekkor ugyanis az Egyesült Államok a világméretű terrorizmus áldozatává vált, és erre válaszul kényszerült meghirdetni ködös és meghatározhatatlan – a valóságban persze önkényesen a legagresszívebb amerikai körök érdekeinek megfelelően meghatározott – "terrorellenes háborúját". Az afganisztáni kaland bevallottan csupán az első volt az esedékes "megelőző háborúk" végtelen sorában. A sorban Irak, egy olyan ország következik, amely nem is olyan régen még az USA kedvelt szövetségesének számított. A cél, hogy az USA magának biztosíthassa az óriási közel-keleti olajtartalékokat, amelyek stratégiai szempontból elengedhetetlenek potenciális riválisainak ellenőrzéshez.

Mindazonáltal a jelenlegi amerikai katonai doktrína időrendileg teljesen a feje tetején áll. A "szemléleti váltás", amit állítólag George W. Bush kétséges elnökválasztási győzelme tett volna lehetségessé Al Gore-ral szemben, kétségkívül már az ominózus 2001. szeptember 11-i merényletek előtt végbement. Elnöksége alatt a demokrata párti Clinton – jóllehet leplezettebb formában – már ugyanazokat a politikai utakat követte, mint republikánus utóda. Ami pedig Bush demokrata párti ellenlábasát, Al Gore-t illeti, ő 2000 decemberében nyíltan kiállt az Irak elleni háború mellett, mivel véleménye szerint az nem a "rezsim leváltását" célozza, hanem csupán "egy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező rezsim lefegyverzését". Lehet valaki ennél cinikusabb és képmutatóbb?

Régi meggyőződésem, hogy a kapitalizmus strukturális válságának kezdete – az 1960-as évek vége, '70-es évek eleje – óta az imperializmus minőségileg új szakaszába lépett, amelyet az Egyesült Államok elsöprő dominanciája jellemez. Ezt a szakaszt Szocializmus vagy barbárság című könyvemben "a globális imperialista hegemónia új történeti korszakának" nevezem.

Könyvem központi témája az amerikai imperializmus kritikája – szemben a "deterritorializált imperializmusról" szóló dajkamesékkel, amelyek szerint immár nem szükségszerű más országok területének katonai megszállása. Az "Imperializmus potenciálisan legveszélyesebb korszaka" című hosszú fejezetet két évvel a 2001. szeptember 11-i eseményeket megelőzően írtam, hangsúlyozva, hogy "a jövőben az ellenség fenyegetésének végső eszköze – az új ágyúnaszád-diplomácia – a nukleáris zsarolás lesz". Ezek a sorok először 2000 márciusában jelentek meg. Azóta az USA hivatalos körei immár leplezetlenül felvállalják katonai stratégiájuk rémisztő változását, és nyíltan élnek a nukleáris fenyegetés eszközével – amely akár az egész emberiséget elpusztító katonai lépésekhez is vezethet. És senki ne képzelje, hogy e stratégiai doktrína meghirdetése csupán valamiféle üres fenyegetőzés lenne a bombasztikus szóvirágokkal állandóan sulykolt "gonosz tengelyével" szemben. Végül is éppenséggel az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amely Hirosima és Nagaszaki lakóinak lemészárlására valóban bevetette tömegpusztító atomfegyvereit.

Amennyiben ezeknek a kérdéseknek valódi fontosságot tulajdonítunk, akkor nem az a célunk, hogy valamelyik részleges és önmagában is állhatatlan és változó politikai konjunktúrával foglalkozzunk. Feladatunk sokkal inkább az, hogy feltárjuk e problémák mélyen gyökerező strukturális gyökereit, azokat a gazdasági és politikai szükségszerűségeket, amelyek fejlődésüket meghatározzák. Ez a legfontosabb, amennyiben valamiféle működőképes stratégiát kívánunk felvázolni a világunkat fenyegető erőkkel szemben. A globális imperialista hegemónia új történeti korszaka nem egyszerűen a "nagypolitika" adott erőviszonyainak kifejeződése, amelynek értelmében a mérleg most ugyan alaposan az USA oldalára billen, de a jövőben a legerősebb államok új szövetségeket alkothatnak, elég akár néhány jól szervezett politikai aktus, és az egyensúly helyrebillen. A helyzet ennél sajnos sokkal rosszabb. Ha történne is ilyesféle átrendeződés, az jottányit sem érintené az alapvető okokat és strukturális meghatározottságokat.

Természetesen a globális hegemónia imperializmusára túlnyomórészt az Egyesült Államok uralma nyomja rá bélyegét, és a többi potenciális imperialista hatalom láthatóan elfogadja, hogy az USA farvizén haladjon – mindazonáltal nem gondolják, hogy ez mindörökre így marad. A már ma is jól látható súrlódásokat látva bízvást megjósolhatjuk, hogy a jövőben komoly ellentétek támadnak majd a fontosabb hatalmi centrumok között. De vajon kínálhatnak-e majd ezek bármiféle megoldást a világrendszer aktuális ellentmondásaira, ha nem nyúlnak vissza az imperialista fejlődés általános alapjaiig? Igencsak naiv dolog lenne ebben bízni.

Jelen írásomban csupán a legfontosabb szempontot hangsúlyoznám: a tőke logikájához elválaszthatatlanul hozzátartozik az a kényszerítő erejű motiváció, amely az erősebbet a gyengébb legyűrésére készteti. Amennyiben magára a versenyre gondolunk, amelyet többnyire a rendszer legpozitívabb velejárójának, az expanzió és a fejlődés motorjának szoktak tekinteni, beláthatjuk, hogy az is elválaszthatatlan a monopoltörekvésektől, az ellentmondást nem tűrő monopóliumok útjában álló versenytársak bekebelezésétől vagy tönkretételétől. Az imperializmus pedig nem más, mint a tőke állandó kényszerű hajszája a monopolizálódás felé. Az imperializmus fázisainak váltakozása egyfelől magában foglalja, másfelől többé-kevésbé közvetlenül befolyásolja a történelmi fejlődés menetét.

Az imperializmus jelen fázisában két, egymással szoros összefüggésben álló szempont kap kiemelt fontosságot. Először: a tőke alapvető anyagi/gazdasági tendenciája a globális integráció felé mutat, amelyet azonban képtelen politikai szinten is megvalósítani. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a globális kapitalista rendszer történelmileg a megosztott, egymással ténylegesen ellenségesen szemben álló nemzetállamok sokaságaként fejlődött ki. Ezen még a leghevesebb imperialista összecsapások sem tudtak eddig tartósan változtatni. Nemigen lehetséges, hogy akár a legerősebb imperialista állam hosszabb távon ráerőltesse akaratát vetélytársaira. A probléma másik aspektusa – tulajdonképpen az érem másik oldala -, hogy a tőke minden erőfeszítése dacára sem volt képes létrehozni a kapitalista rendszer államát, a par excellence kapitalista államot. Beszélhetünk bármennyit a "globalizációról", a legfontosabb probléma a jövőben is ez marad. Végső soron mindenképpen kudarcot vall majd az USA-imperializmus törekvése a globális hegemóniára, arra, hogy saját államát a tőkés rendszer "nemzetközi" államaként eladva az összes többi, előbb-utóbb vonakodni kezdő nemzetállam fölé helyezze. És itt ismét jókora ellentmondásba ütközünk: még a legfrissebb, minden eddiginél erőszakosabb és fenyegetőbb amerikai stratégiai dokumentumok is az "amerikai nemzeti érdekek védelmével" igazolják "az egész világ számára általános érvényű" politikai céljaikat, miközben elutasítják, hogy más országok hasonlóképpen tegyenek.

 

 

Jól megfigyelhetjük itt a történelmi véletlenszerűség – amely azt eredményezte, hogy az amerikai tőke napjainkban ily elsöprő hatalmi pozícióban találta magát – és a tőkés rendszert meghatározó strukturális szükségszerűség közti ellentmondásos kapcsolatot. Az utóbbit úgy körvonalazhatjuk, mint azt az ellenállhatatlan anyagi késztetést, amely a tőkét bármi áron – még az emberiség létének veszélyeztetése árán is – a monopolisztikus globális integráció felé hajtja. Ezért, még ha lesz is olyan hatalom, amely politikai téren sikeresen szembeszáll a mai erőviszonyokat éppen jellemző amerikai dominanciával – ezt a múltban megelőzték már más imperialista leosztások, és (amennyiben túléljük a reánk leső veszélyeket) a jövőben ismét mások követik majd -, ettől még a tőke globális monopolisztikus logikájából fakadó strukturális vagy rendszerszerű szükségszerűségek éppoly nyomasztóak maradnak, mint korábban. Akármilyen véletlenszerű formákat vessen is fel a jövőben a történelem, az nem fogja érinteni a globális dominanciára késztető alapvető strukturális szükségszerűségeket.

A fő problémát éppen ezért nem az ilyen-olyan politikai körök katonai kalandorakciói jelentik – ezek egy politikai/katonai szinten kezelhetőek vagy megoldhatóak. Az okok ennél sokkal mélyebben gyökereznek, és semmit sem kezdhetünk velük, ha nem változtatjuk meg alapvetően a tőke mint a társadalmi anyagcsere – az általános újratermelés – ellenőrzési módjának legbelső strukturális meghatározottságait. Ez pedig nem csupán a gazdaság és a politika szintjét jelenti, de a társadalmat keresztül-kasul szövő kulturális és ideológiai kapcsolatrendszereket is. Még maga a "katonai-ipari komplexum" kifejezés is – ahogy Eisenhower elnök azt annak idején kritikusan használta, márpedig ha valaki, ő aztán tudott egyet-mást a működéséről – arra utal, hogy sokkal szívósabb, kiterjedtebb dologról van itt szó, mint afféle közvetlen politikai/katonai szükségletekről (és manipulációkról), amelyek az adott szinten elméletileg akár ellenkező előjelet is kaphatnának. A jelenlegi társadalmi formában élve állandóan fenyeget minket "a háború mint a politika folytatása más eszközökkel", amely napjainkban már a totális megsemmisülés rémét vetíti előre. Mindaddig fenyegetni is fog, ameddig képesek nem leszünk szembeszállni a politikai döntéshozás alapjait jelentő strukturális szükségszerűségekkel, a múlt megannyi háborújának okozóival. Ezek hajtották a különböző nemzetállamokat a politika és háború ördögi körébe, egyre agresszívabb politikai kurzusokba hajszolva őket, amelyek egyre véresebb háborúkat robbantottak ki. Tegyük most egy pillanatra félre derűlátóan az amerikai tőke pillanatnyi fölényét, és elénk tűnik az egyre pusztítóbb tőkés termelési mód strukturálisan immanens szükségszerűsége, amelyből a változó, ám egyre brutálisabbá váló történelmi intermezzók erednek.

A hadiipar, amelyet ma főként a "katonai-ipari komplexum" testesít meg, nem valamiféle független entitás, amelyet a háborúkért is felelős autonóm katonai erők irányítanak. Ezeket a viszonyokat elsőként Rosa Luxemburg tárta fel 1913-ban megjelent klasszikus művében, A tőkefelhalmozásban. Kilencven évvel ezelőtt prófétikus előrelátással hangsúlyozta a hadiipari termelés növekvő fontosságát, és rámutatott, hogy "…a tőketermelés automatikus és ritmikus mozgásának ez az emelője magának a tőkének a kezében van – a parlamenti törvényhozás és az úgynevezett közvéleményformáló sajtó apparátusa révén. Emiatt először úgy látszik, hogy a tőkefelhalmozásnak ez a sajátos területe határtalan terjeszkedőképességgel bír."¹

Eképpen egy csomó egymásra kölcsönösen ható szükségszerűséggel muszáj foglakoznunk, amelyeket egy organikus rendszer részeinek kell tekintenünk. Ha tehát harcolni akarunk a háború mint a globális irányítás mechanizmusa ellen – márpedig puszta létünk érdekében éppen erre kényszerülünk -, akkor látnunk kell, hogy miféle történelmi változások mentek végbe az elmúlt néhány évtized során a háborúkat eredményező rendszer szövetében. A tőke logikájából következő minta, amelyben egyetlen szuperhatalmi nemzetállam ellenőrzi az összes többit, csupán az emberi faj öngyilkosságához vezethet. Azt is látnunk kell, hogy az – időről-időre pusztító ellenségeskedésbe torkolló – nemzeti célkitűzések és az internacionalizmus közötti látszólag feloldhatatlan ellentmondás csupán egy olyan teljesen igazságos alapon haladható meg, amelynek igazsága teljességgel felfoghatatlan a tőkés hierarchiák strukturált rendjének keretei között.

*** 

Összefoglalva, ha egy történelmileg életképes alternatívát akarunk nyújtani az imperializmus jelenlegi globális hegemóniájának fenyegetéseivel szemben, akkor a munkaerő globális kizsákmányolásával, vagyis a tőke strukturálisan immanens szükségszerűségével kell szembefordulnunk, függetlenül attól, hogy ezt a viszonyt a körülményeknek megfelelően milyen színezetű és formájú társadalmi képződmény igyekszik biztosítani. Ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a kapitalizmus monopolisztikus/imperialista globalizációjával egy radikálisan eltérő alternatívát szegezünk szembe – egy lendületesen fejlődő, szocialista szellemű tömegmozgalom keretében. Csupán ekkor válhatnak visszavonhatatlanul valóra José Marti gyönyörű szavai: "patria es humanidad" (a haza az emberiség); csupán ekkor kerülhet végérvényesen a múlt szemétdombjára az anyagi fejlődés és az emberiség számára üdvös politikai viszonyok közötti pusztító ellentmondás.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

1 Rosa Luxemburg: A tőkefelhalmozás. Budapest, 1979. 384.