A tanulmány a világkapitalizmus egyre mélyülő szerkezeti válságával foglalkozik, amely, hogy tartós megoldásra jusson a világ, messzeható szerkezeti orvoslást igényel. A szerkezeti válság nem 2007-ben kezdődött az amerikai lakásépítéshitelezési buborék kipukkanásával, hanem négy évtizeddel korábban (aminek a szerző már a 60-as évek végén hangot is adott elemzéseiben). A tőkerendszer válságának típusai között lényeges különbséget kell tenni, amennyiben egy társadalmi szférában lejátszódó válság időszakos-konjunkturális válságnak számít-e, vagy sokkal alapvetőbbnek. A sarkalatos különbség az, hogy az időszakos válság lezajlik és többé-kevésbé sikeresen megoldódik a fönnálló szerkezet keretében, míg az alapvető válság egészében kezdi ki magát a keretet. „Természetesen az elvontan vett történelmi dialektika nem nyújthat semmilyen garanciát a pozitív kimenetelre. Erre számítani annyi volna, mint lemondani a magunk szerepéről a társadalmi tudat fejlesztésében, ami elengedhetetlen része a történelmi dialektikának. Fölszabadító szellemben radikalizálni a társadalmi tudatot, ez az, amire szükségünk van a jövő érdekében, méghozzá mihamar."

­Amikor gyökeres szerkezetváltás szükségét hangsúlyozzuk, világossá kell tennünk mindjárt az elején, hogy ez nem valami megvalósíthatatlan Utópia igénye. Ellenkezőleg, pontosan a modern utópikus elméletek fő jellemzője volt az az elképzelés, hogy a munkások életfeltételeinek tervezett javítása elérhető a bírált társadalmak meglevő szerkezetének keretei közt. Így a New Lanark-i Robert Owen, például, aki végképp tarthatatlan üzleti kapcsolatban állt az utilitárius liberális filozófus Jeremy Benthammel, ebben a szellemben kísérelte meg fölvilágosult társadalmi és nevelési reformjainak általános megvalósítását. Lehetetlenre vállalko­zott. Amiként azt is tudjuk, a „legnagyobb szám legnagyobb boldogsága” fellengzős „utilitárius” erkölcsi elvéből sem sült ki semmi azóta sem, hogy Bentham meghirdette. Számunkra az a probléma, hogy korunk gazda­sági és társadalmi válsága – amelyet ma már a tőkés rend védelmezői sem tagadhatnak, még ha kizárt dolognak tartják is, hogy nagyszabású változtatásra volna szükség – természetének helyes értékelése nélkül a szerkezetváltás sikerének esélye elhanyagolható. A „jóléti állam” kimúlá­sa még abban a maroknyi privilegizált országban is, ahol egykor fönnállt, kijózanító tanulsággal szolgál e téren.

Hadd kezdjem azzal, hogy a nemzetközi burzsoázia tekintélyes napi­lapja, a Financial Times nemrégiben megjelent szerkesztőségi cikkéből idézek (2011. június 2.). A veszedelmes pénzügyi válságról szólva – most már a szerkesztők maguk is elismerik, hogy ez bizony veszedelmes -, e szavakkal fejezik be cikküket: „Mindkét fél [az amerikai demokraták és republikánusok] hibáztatható a vezetési vákuumért és a felelős megfon­tolás hiányáért. A kormányzás komoly hiányossága ez, és veszélyesebb, mint Washington hiszi.” Ez minden, amit vezércikk-bölcsesség gyanánt kapunk a „szuverén adósság” és az emelkedő költségvetési deficit lényegbevágó tárgyában. Ami a Financial Times vezércikkét még a lap által fölpanaszolt „vezetési vákuum”-nál is semmitmondóbb gondolati űrbe helyezi, az e cikk hangzatos alcíme: „Washington hagyjon föl a komédiázással, és kezdjen el kormányozni”. Mintha az efféle vezércikkek többre vihetnék a „kormányzás” nevében előadott komédiázásnál. Hiszen a szóban forgó súlyos ügy a globális kapitalizmus „központi erőművének”, az Amerikai Egyesült Államoknak a katasztrofális eladósodása, amiből egyedül a kormány adóssága (más szóval, a vállalatokat és a magán­személyeket terhelő adósság nélkül számítva) már jócskán meghaladja – ahogy világító számjegyekkel fel-felvillan az egyik New York-i középület homlokzatán, jelezve az egyre emelkedő adósság megállíthatatlan föl­ívelését – a 14 billió dollárt.

A lényeg, amit szeretnék hangsúlyozni, az, hogy a válság, amellyel szembe kell néznünk, mély és egyre mélyülő szerkezeti válság, s ez messze ható szerkezeti orvoslást igényel ahhoz, hogy tartós megoldásra jussunk. Azt is hangsúlyozni kell, hogy korunk szerkezeti válsága nem 2007-ben kezdődött az „amerikai lakásépítés-hitelezési buborék kipuk­kanásával”, hanem legalább négy évtizeddel korábban. Ezt a kifejezést használva szóltam erről már 1967-ben, jóval az 1968. májusi franciaor­szági robbanás előtt*; azt írtam 1971-ben a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a kibontakozó események és fejlemények „drámai nyomatékot adnak a tőke globális szerkezeti válsága fölerősödésének”.

Evvel kapcsolatban tisztázni szükséges a válság világosan azonosít­ható típusai vagy módozatai közti lényeges különbséget. Hiszen nem mindegy, hogy egy társadalmi szférában lejátszódó válság időszakos-­konjunkturális válságnak számít-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Nyilvánvaló, hogy egy alapvető szerkezeti válsággal nem lehet akként foglalkozni, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriájá­ba gyömöszöljük. A sarkalatos különbség a válság két, élesen ellentétes típusa között az, hogy az időszakos vagy konjunkturális válság lezajlik és több-kevésbé sikeresen megoldódik a fönnálló szerkezet keretében, míg az alapvető válság egészében kezdi ki magát ezt a keretet.

Általánosságban szólva, itt nem az a kérdés, hogy az ellentétes tí­pusú válságok mennyire súlyosak. Egy időszakos vagy konjunkturális válság ugyanis lehet drámaian súlyos – amilyen a „nagy világgazdasági válság” volt 1929-33-ban -, mégis képes megoldódni az adott rendszer paraméterei között. Ugyanakkor viszont, evvel ellentétben, az elhúzódó szerkezeti válság „nem robbanásos” jellege – szemben a „nagy zivatarok­kal” (Marx szavával szólva), amelyek révén az időszakos-konjunkturális válságok kirobbanhatnak és megoldódhatnak – félreértésre alapozott stratégiákhoz vezethet annak következtében, hogy tévesen értelmezik a „zivatarok” elmaradását, mintha ezek hiánya mindenekfölött való bizonyí­ték volna a „szervezett kapitalizmus” és a „munkásosztály integrálódása” korlátlan ideig tartó, rendíthetetlen előrehaladása mellett.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni: korunkban a válság megmagyaráz­hatatlan anélkül, hogy tágabb, általános társadalmi keretbe helyeznénk. Ez azt jelenti, hogy a makacs és elmélyülő, az egész világra kiterjedő mai válság természetének tisztázásához az egész tőkerendszer vál­ságára kell összpontosítanunk figyelmünket. Ugyanis a tőkének az a válsága, amelyet most megtapasztalunk, mindenre kiterjedő szerkezeti válság.

Lássuk, a lehető legrövidebbre fogva, az itt tárgyalt szerkezeti válság meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő aspektusában nyilvánul meg:

1. jellege egyetemes, nem pedig egy-egy különös körre szorítko­zik (pl. pénzügyi vagy kereskedelmi vagy a termelés egyik-másik ágát érintő, vagy a munka egyik típusát jobban, a másikat kevésbé sújtó, ezek sajátos szakterületeitől függőn vagy termelékenységi fokai szerint, stb.);
2. tere csakugyan globális (a szó legfenyegetőbb, betűszerinti ér­telmében), nem pedig országok valamely csoportjára korlátozódik (mint minden nagyobb válság a múltban);
3. időbeli kiterjedése elhúzódó, folyamatos – ha úgy tetszik: per­manens -, nem pedig korlátozott s ciklikus, mint amilyen a tőke minden korábbi válsága volt;
4. lefolyásának módját tekintve kúszónak nevezhetjük – ellentét­ben a múltbeli látványosabb és drámaibb robbanásokkal és össze­omlásokkal -, olyan megszorítással, hogy még a legvehemensebb vagy erőszakosabb konvulziók sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha kifullad a „válságmenedzselésben” ma tevékeny részt vállaló bonyolult gépezet, és leáll a növekvő ellentmondások többé-ke­vésbé ideiglenes „kitelepítése”. […]

[Itt] néhány általános megállapítást kell tennünk a strukturális válság kritériumaival, valamint azokkal a formákkal kapcsolatban, amelyekben megoldása elképzelhető.

A legegyszerűbben és a legáltalánosabban megfogalmazva, egy strukturális válság a társadalmi komplexum egészét sújtja, minden viszonylatában, alkotórészeivel vagy alkomplexumaival, valamint más ilyen komplexumokkal egyetemben, amelyekkel kapcsolatban áll. Egy nem-strukturális válság viszont a kérdéses komplexumnak csupán néhány részét érinti, s így aztán akármilyen súlyos is az érintett részekre nézve, nem veszélyeztetheti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ezért aztán az ellentmondások kitelepítése csak addig folytatható, ameddig a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által ke­zelhető, s nem követel egyebet, mint eltolódásokat – még ha jókora nagyokat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. A struk­turális válság azonban kérdésessé teszi magát az érintett általános komplexum létét is, posztulálja meghaladását s fölváltását valamely alternatív komplexummal.

Ugyanez az ellentét kifejezhető az olyan korlátok kategóriájában is, amilyenek minden egyes társadalmi komplexumban megvannak a maguk közvetlenségében, minden adott időben, szemben az olya­nokkal, amelyeken túllépni elgondolhatatlan. A strukturális válság tehát nem a közvetlen korlátokra, hanem a globális struktúra végső határaira vonatkozik. (Mészáros 2010a, 246-7)

Ennek megfelelőn, tökéletesen nyilvánvaló, hogy mi sem lehet ko­molyabb, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának szerkezeti válsága, amely rávilágít a fönnálló rend végső korlátaira. De ha mégannyira mélységesen komoly, és általános mutatóit tekintve rendkívül fontos is a szerkezeti válság, ránézésre nem biztos, hogy csakugyan dön­tő fontosságúnak látszik egy-egy nagyobb konjunkturális válság drámai viszontagságaival összevetve. Hiszen a „zivatarok”, tehát a kirobbanó konjunkturális válságok meglehetősen paradox módon zajlanak le, mi­vel feszültségük nem csupán kisül (és lecsapódik), hanem el is oszlik, amennyire a körülmények ezt lehetővé teszik. Pontosan azért tehetik ezt, mert részleges jellegűek, amiből kifolyólag nem teszik kérdésessé a fönn­álló globális szerkezet végső határait. Ugyanakkor azonban, ugyanezen okból, a mélyen fekvő szerkezeti problémákat – amelyek szükségszerűn újra meg újra előbukkannak a sajátos konjunkturális válságok alakjában – szigorún csak részlegesen és időlegesen s a legkorlátozottabb módon képesek „megoldani”. Vagyis: amíg a következő konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalom szemhatárán.

Ellenben, tekintettel a szerkezeti válság óhatatlanul bonyolult és elhúzódó természetére, hiszen ez korszakos, nem pedig epizodikus/ pillanatnyi jelleggel folyik le a történelmi időben, az egésznek a halmo­zódó kölcsönhatásai bizonyulnak döntőnek, még a „normalitás” hamis látszata alatt is. Merthogy a szerkezeti válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is, és itt már nem lehet semmilyen „szimbolikus/paradigmatikus” partikuláris eseményről beszélni. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszer-összefüggéseit és rejtett következményeit, tehát a dolog horderejét, akkor szem elől tévesztjük a csakugyan jelentős változásokat és a pozitív befolyásolásukra irányuló – a szükséges rendszer-átalakítás érdekében végrehajtandó – potenciális stratégiai beavatkozás megfelelő eszközeit. Társadalmi felelősségünk ennélfogva a bekövetkező kumulatív kölcsönhatások megalkuvás nélküli kritikus tudatát követeli meg tőlünk, ahelyett hogy kényelmes ön­megnyugtatá­sunk bizonyítékait keresgélnénk a látszólagos normalitás világában, mígnem a fejünkre omlik a ház.

Hangsúlyozni kell itt, hogy a második világháború után mintegy három évtizedig a vezető tőkés országokban tapasztalt sikeres gazdasági ter­jeszkedés azt az illúziót keltette itt-ott még a kimagasló baloldali értel­miségiek körében is, hogy leküzdötték a „válságkapitalizmus” történelmi szakaszát, s helyére az úgynevezett „fejlett, szervezett kapitalizmus” lépett. E probléma szemléltetéséhez szeretnék idézni néhány szöveg­részletet a huszadik század egyik legnagyobb harcos értelmiségi szemé­lyiségének, Jean-Paul Sartre-nak az írásaiból, akit – ismeretes lehet ez Sartre-ról szóló könyvemből – roppant nagyra becsülök. Tény azonban, hogy annak a vélekedésnek az elfogadása, miszerint a fönnálló rend a „válságkapitalizmus” leküzdésével a „fejlett kapitalizmusba” fordult, súlyos dilemmák elé állította Sartre-ot. Ez annál is nagyobb jelentőségű, mivel tagadhatatlan, hogy Sartre maradéktalan elkötelezettséggel kutatott valaminő életképes emancipatorikus megoldás után, és hogy ő maga kimagasló, feddhetetlen személyiség volt. Problémánkkal kapcsolatban emlékeztetnünk kell rá, hogy az olasz Manifesto csoportnak adott fontos nyilatkozatában – miután vázolta fölfogását arról, hogy milyen óhatatlan negatívumokkal jár az elkerülhetetlenül káros intézményesülése annak, amit ő (értelmező kategóriaként saját használatra) „fuzionált csoportnak” nevez A dialektikus ész kritikájában -, arra a kínos következtetésre kellett jutnia: „Miközben belátom egy szervezet szükségességét, be kell vallanom, nem tudom, miként lehetne megoldani azokat a problémákat, amelyekkel valamennyi megszilárdult struktúra szembekerül.” (Sartre 1970, 245)

Az okozza itt a nehézséget, hogy társadalomelemzése során olyan terminusokban fejezi ki magát Sartre, amelyekkel a valóságban egy­máshoz tartozó, egyazon társadalmi komplexum különböző szemszögeit képező, különféle tényezőket és kölcsönös összefüggéseket roppant problematikusan dichotómiák és oppozíciók formájában ábrázolja, ezáltal föloldhatatlan dilemmák elé állítja a fölszabadító társadalmi erőket, és elkerülhetetlen vereség képét festi elébük. Világosan megmutatkozott ez a Manifesto csoport és Sartre szóváltása során:

Manifesto: Pontosan mire alapozva lehet kidolgozni valamilyen forradalmi alternatívát?

Sartre: Ismétlem, inkább az „elidegenedésre”, semmint a „szükség­letekre” alapozva. Röviden szólva, az egyéniség és a szabadság helyreállítására – ezek iránt akkora és olyan sürgető szükséglet nyilvánul meg, hogy azt még a legkifinomultabb integrációs technikák sem hagyhatják számításon kívül. (Sartre 1970, 242)

így tehát Sartre, amikor stratégiailag azt mérlegelte, miként lehetne le­küzdeni a tőkés valóság elnyomó jellegét, teljességgel tarthatatlan módon szembeállította egymással a munkások „elidegenedését” és állítólagosan kielégített „szükségleteit”, s ezzel végképp megnehezítette, hogy bárki is gyakorlatilag megvalósítható pozitív kimenetelre számíthasson. És itt nem egyszerűen csak az a probléma, hogy túlságosan is hitelt ad a munkásokkal kapcsolatban a divatos, ám rendkívül felületes szociológiai okfejtésnek az úgynevezett „kifinomult integrációs technikákról”.

Sajnálatos módon ennél sokkal komolyabb a baj. Valójában a megol­datlan és csakugyan zavaró probléma itt magának a „fejlett kapitalizmus” életképességének az értékelése, és ehhez kapcsolódva a munkásosztály „integrálódásának” a posztulátuma, amiben Sartre akkor történetesen nagyrészt egyetértett Herbert Marcuséval. Hiszen a valóságban az az igazság, hogy ellentétben egyes munkások kétségtelenül megvalósítható beilleszkedésével a tőkés rendbe, a munkásosztályt – a tőke strukturális antagonistáját, amely az egyedüli történetileg megalapozható hege­monikus alternatívát képviseli a tőkerendszerrel szemben – nem lehet integrálni a tőke elidegenítő és kizsákmányoló társadalom-újratermelési kereteibe. Ami ezt lehetetlenné teszi: a tőke és munka közti mély szerke­zeti antagonizmus, amely leküzdhetetlen szükségszerűséggel következik az antagonisztikus uralom és alárendeltség osztályvalóságából.

Ebben a gondolatmenetben még az is félrevezető, ami valamelyes részben elfogadhatóvá teszi a Marcuse/Sartre típusú, folyamatos el­idegenedés és a „kielégített szükséglet” közti hamis alternatívát, mert a tőke öngyilkossággal határos, tarthatatlan, globálisan körülsáncolt meghatározatlanságainak külön rekeszekbe osztása „alapozza meg” – ehhez szükséges előfeltételként szerepel a tőke egyedül való és kizá­rólagosan uralkodó társadalmi anyagcsere-rendjének elementáris rend­szerbeli működőképessége – a „fejlett kapitalizmusnak” az úgynevezett „peremövezetektől” s a „harmadik világtól” való rendkívül problematikus különválasztása formájában. Mintha a posztulált „fejlett kapitalizmus” újratermelési rendje a legcsekélyebb ideig is – hát még a jövőbeni végtelenségig! – képes volna fönntartani magát a (hibásan értelmezett) „peremövezetek” és az imperialista módra leigázott „harmadik világ” folyamatos kizsákmányolása nélkül.

Szükséges itt csonkítatlanul idézni azt a lényeges részt, amelyikben ezeket a problémákat fejtegeti Sartre. A szóban forgó Manifesto-interjúnak ez a sokatmondó része a következőképp hangzik:

A fejlett kapitalizmus, ahhoz képest, mennyire van tudatában saját helyzetének, s dacára annak, hogy milyen egyenlőtlenségek vannak a jövedelmek megoszlásában, szerét ejti, hogy kielégítse a mun­kásosztály többségének elemi szükségleteit – kimaradnak ebből, persze, a peremövezetek, a munkások 15%-a az Egyesült Államokban, a feketék és a bevándorlók; kimaradnak az idősebbek; kimarad globális léptékben a harmadik világ. De a kapitalizmus kielégít bizonyos elsőrendű szükségleteket, és kielégít bizonyos mesterségesen teremtett szükségleteket is: például egy autó iránti szükségletet. Ez a helyzet késztetett engem „szükséglet-elméletem” fölülvizsgálatára, mivel ezek a szükségletek a fejlett kapitalizmus körülményei közt már nem képezik az „ellenzékét” a rendszernek. Ellenkezőleg, a rendszer ellenőrzése alatt részben a proletariátus bizonyos olyan folyamatokba való integrálásának eszközévé válnak, amelyeket a profit gerjeszt és irányít. A munkás kimerül abban, hogy megtermeljen egy autót, és megkeresse a rávalót; ennek az autónak a beszerzése azt a benyomást kelti benne, hogy kielégítette egyik „szükségletét”. A rendszer, amelyik kizsákmányolja, egyidejűleg célt tűz ki eléje, és gondoskodik a lehetőségről, hogy ezt el is érhesse. A rendszer elviselhetetlenségének tudatát ezért már nem abból kell eredeztetni, hogy itt nem lehetséges az elemi szükségletek kielégí­tése, hanem mindenekelőtt az elidegenedés tudatában keresendő a gyökere – más szóval, abban a tényben, hogy ez az élet nem érdemleges élet s nincs semmi értelme, hogy ez a működés látszat­működés, hogy ezeket a szükségleteket mesterségesen gerjesztet­ték, hogy ezek hamisak, hogy ezek kizsigerelik az embereket, és csak a profitot szolgálják. Csak hát ezen az alapon osztályegységet létrehozni még nehezebb. (Sartre 1970, 238-9)

Ha „névértéken” elfogadjuk a „fejlett kapitalizmusnak” ezt a jellemzését, az esetben a fölszabadulásra irányuló tudatosság kialakításának fölada­ta nem csupán „nehezebb”, hanem egyenest lehetetlen. A kétes talaj, persze, amelyen eljuthatunk egy ilyen apriorisztikusan vitathatatlan és pesszimista-defetista végkövetkeztetéshez – amely az értelmiségi ember „új szükséglet-elméletének” magasából írja elő a munkások számára „vásárlói mesterséges szükségleteik” elhagyását, példa gyanánt hozva föl a személygépkocsit, s ezek helyébe egy ízig-vérig elvont sarktétel elfogadását, amelyik azt sulykolja, hogy „ez az élet nem érdemleges élet s nincs semmi értelme” (eme nemes szándékú, ámde meglehetősen elvonatkoztatott, ellentmondást nem tűrő posztulátumnak a valóságban ténylegesen ellentmond a munkásosztály tagjainak az a kézzelfogható szükséglete, hogy biztosítaniuk kell gazdaságilag fönntartható létezésük föltételeit) -, e kétes talaj nem más, mint az elfogadása részint egy sor tarthatatlan kijelentésnek,, részint meg az éppily tarthatatlan kifelejtésnek, vagyis a történetileg visszafordíthatatlan szerkezeti válságához érkezett, valóságosan létező tőkerendszer egynémely létfontosságú, meghatározó jegye figyelmen kívül hagyásának.

Kezdjük azzal, hogy „fejlett kapitalizmusról” beszélni – amikor a tő­kerendszer mint társadalmi anyagcsere-újratermelési mód történelmi fejlődésének leszálló ágában van, és ennélfogva csakis tőkés módra fejlett, de más egyéb értelemben egyáltalában nem az, így hát csakis egyre inkább pusztító és ezért végső soron egyben önpusztító módon képes fönntartani magát – rendkívül problematikus. Egy másik kijelentés: akként való jellemzése az emberiség túlnyomó többségének – a sze­génység kategóriájában, idesorolva a „feketéket és a bevándorlókat”, az „idősebbeket” és „globális léptékben a harmadik világot” -, mint amelyik a „peremövezetekhez” tartozik (a Marcuse-féle „kívülállók” rokonaként), szintén nem kevésbé tarthatatlan. Valójában ugyanis a „fejlett tőkés világ” az, amelyik az általános rendszernek hosszú távon teljességgel tarthatatlan privilegizált peremét alkotja, amely könyörtelenül „megta­gadja az elemi szükségletek kielégítését” a világ nagyobb részétől, nem pedig amelyiket „peremövezetként” határoz meg a Manifestónak adott interjújában Sartre. Még az Amerikai Egyesült Államok viszonylatában is jócskán alábecsüli a szegénységben élők sávszélességét, mindössze 15%-osra. Mellesleg, a munkások személyautóinak akként való jellemzése, mint ami merőben csak „mesterséges szükséglet”, ami „csak a profitot szolgálja”, már nem is lehetne egyoldalúbb. Hiszen ellentétben számos értelmiségivel, még a viszonylagos jólétben élő egyes munkásoknak – még kevésbé az egészében vett dolgozó osztály tagjainak – sem adatik meg az a luxus, hogy munkahelyük közvetlenül a hálószobájuk mellett legyen található.

Ugyanakkor a meghökkentő „kifelejtések” oldalán néhány olyan, rop­pant súlyú szerkezeti ellentmondás és hiányosság marad említetlenül a „fejlett kapitalizmus” Sartre vázolta leírásában, amelyek valósággal tartalmatlanul üressé teszik egész koncepcióját. Ebben az értelemben az egyik legfontosabb lényegi szükséglet, amely nélkül semmilyen tár­sadalom – sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben – nem képes fönnmaradni: a munka szükséglete, a termelésben tevékeny egyének számára – egy teljesen emancipált társadalmi rendben mindannyiuk számára – éppúgy, mint általában a társadalom számára, ennek ter­mészethez fűződő, történelmileg megalapozott kapcsolatában. A szük­ségszerű kudarc, amelyet ez a mostani rendszer vall ennek az alapvető strukturális problémának a megoldásában – s ami kihat a munka összes kategóriájára, nemcsak a „harmadik világban”, hanem a „fejlett kapitaliz­mus” leginkább privilegizált országaiban is, lásd az itt vészesen növekvő munkanélküliséget -, ez alkotja az egészben vett tőkerendszer egyik abszolút korlátját. Egy másik súlyos probléma, amely nyomatékosítja, hogy a tőke történelmileg járhatatlan utat követ a jelenben és ezért élet­képtelenné lesz a jövőben, a gazdaság végzetes eltolódása az élősködő szektorok felé – mint amilyen a válság-előidéző kalandor spekuláció, amely (objektív szükségszerűséggel, bár ezt gyakran a rendszer szem­pontjából tekintve lényeget nem érintő személyes eltévelyedésnek állítják be) a pénzügyi szektort sújtja, valamint a szorosan hozzá kapcsolódó intézményesült, jogilag megtámogatott hűtlen kezelés -, szemben a tár­sadalmi-gazdasági élet termelő ágazataival, amilyeneket az igazi emberi szükséglet kielégítése igényel. Olyan eltolódás ez, amely fenyegető éles ellentétben áll a tőke történeti fejlődése emelkedő szakaszával, amikor a bámulatosan terjeszkedő rendszer dinamizmusa (ennek része­ként az ipari forradalom lendülete) túlnyomórészt társadalmilag életké­pes és tovább fokozható termelési teljesítményeknek volt köszönhető. Mindehhez hozzá kell adnunk még annak a tömegméretű tékozlásnak a gazdasági terhét, amelyet az állam és a katonai-ipari komplexum kény­szerít tekintélyuralmi eszközökkel a társadalomra – az állandó fegyver­kezéssel és a megfelelő háborúkkal – a „fejlett, szervezett kapitalizmus” fonák „gazdasági növekedésének” szerves részeként. S hogy csupán még egyet említsünk a „fejlett” tőke rendszerfejlődésének katasztrofális velejáró következményeiből, nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a tovább már tarthatatlan társadalmi anyagcsere-újratermelési mód milyen megengedhetetlen tékozlással avatkozik be ökológiailag, globális szin­ten, bolygónk véges világába,¹ rablógazdálkodást folytatva aknázza ki a nem-megújuló anyagi erőforrásokat, s fokozott, egyre veszedelmesebb mértékben rombolja a természetet.

Ennek kimondása nem „utólagos bölcselkedés”. Ugyanabban az idő-ben² , amikor Sartre a Manifesto-nyilatkozatot adta, azt írtam: „A tőkés ellenőrzési rendszer másik alapellentmondása az, hogy nem képes elvá­lasztani a »fejlesztést« a rombolástól, sem pedig a »haladást« a tékoz­lástól – akármilyen katasztrofális eredményekkel jár is ez. Minél inkább szabad tér nyílik a termelékenység erői előtt, annál inkább szabadjára kell engedni a romboló erőket; s minél nagyobbra növekszik a termelés volumene, annál inkább mindent betemetnek a fojtogató hulladékhegyek. A takarékos gazdálkodás fogalma alapjában összeegyeztethetetlen a tőketermelés »gazdálkodásával«, ami szükségképpen halmozottan tetézi a károkozást, amikor előbb rablógazdálkodással elpocsékolja bolygónk korlátozott erőforrásait, majd tovább súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy tömegesen termelt hulladékával és szennyvizével elszennyezi és meg­mérgezi az emberi környezetet.” (Mészáros 2010b, 44)

Tehát a „fejlett kapitalizmus” Sartre adta jellemzésének problema­tikus kijelentései és lényeget illető kifelejtései roppant mód gyöngítik emancipatorikus gondolatmenetében kifejezett tagadásának erejét. Dichotomikus elve azt sulykolja, hogy „a kulturális rend nem vezethető vissza a természeti rendre”; folyton azt kutatja, hol lelhetők föl megoldá­sok a „kulturális rend” jegyében, az egyéni tudat szintjén, az elkötelezett értelmiségi „tudatosító munkája” révén. Arra hivatkozik, hogy a kívánatos megoldás az „elidegenedés tudatának” fokozásában rejlik – vagyis az ő „kulturális rendje” kategóriájában található -, s ugyanakkor tagadja, hogy járható út volna a „természeti rendhez” tartozó szükségletre ala­pozni a forradalmi stratégiát. Olyan anyagi szükségletre tehát, amelyről azt állítja, hogy a munkások többségét illetőn immár ki van elégítve, s mindenképpen „csalóka és hamis mechanizmus” és a „proletariátus integrálásának eszköze”.

Persze, Sartre mélységesen érdekelt abban, hogy fölvegye a kesz­tyűt abban a kihívást jelentő ügyben: miként lehet erősíteni „a rendszer elviselhetetlenségének tudatát”. De óhatatlanul fölvetődik az a kérdés, hogy a siker létfontosságú föltételként megjelölt eszközlő erejének – a Sartre által hangsúlyozott „elidegenedés tudata” hatalmának – nem vol­na-e magának is égető szüksége némi objektív alátámasztásra. Enélkül ugyanis, a megjelölt eszközlő erő magába forduló körkörösségének gyöngeségén túl, az erre az eszközlésre tett állításnak – „érvényre képes jutni a rendszer elviselhetetlen jellegével szemben” – az ellentmondást nem tűrő noszogatás-szerűsége marad hangsúlyos, ami bár nemes, ámde hatástalan kulturális igyekezetre vall. Ez igencsak problematikus még Sartre saját föladat-meghatározásához, követelményrendszeréhez képest is, amennyiben – az ő meglehetősen pesszimista szavaival szólva – a szükséglet előbb-utóbb vereséget mér „ennek a nyomorult ensemble-nak, ami a földtekénk” mind anyagilag, mind kulturálisan romboló és szerkezetileg körülbástyázott valóságára, ennek minden „szörnyű, rút, rossz és reménytelen meghatározottságával” egyetemben.

Így hát a legelső kérdés az volna: bizonyítható-e így, vagy sem, a rend­szer objektíve elviselhetetlen jellege. Ha ugyanis a rendszer bizonyítható elviselhetetlensége tartalmilag-lényegileg elesik, ahogy ez következik abból az elgondolásból, miszerint a „fejlett kapitalizmus” képes kielé­gíteni az anyagi szükségleteket, kivéve a „peremövezetekben”, akkor bizony „a tudatépítés hosszú és türelmes munkája” (Sartre 1970, 239), amelyet szorgalmaz, a lehetetlennel lesz határos. Arra a bizonyos tárgyi megalapozásra szüksége volna (s valójában lehetősége is) az ő saját átfogó föladat-meghatározásának, amely megköveteli a „fejlett kapita­lizmus” növekvő destruktivitásának radikális leleplezését. A „rendszer elviselhetetlenségének tudatát” csakis erre az objektív alapzatra lehet építeni – ebbe beletartozik az a szenvedés, amelyet a „fejlett” tőke okoz azáltal, hogy nem képes kielégíteni még az élelem iránti elemi szükség­letet sem, s nem csupán a „peremövezetekben”, hanem sok-sok millió emberre vonatkozólag, amit világosan bizonyítanak az éhséglázadások számos országban -, hogy le lehessen küzdeni a kulturális rend és a természeti rend posztulált dichotómiáját.

Emelkedő szakaszában sikeresen bebizonyította a tőkerendszer, milyen termelési teljesítményekre képes a maga belhoni terjeszkedési lendületé­vel, vagyis még a tőkés módra fejlettebb országok katonailag bebiztosított monopolista-imperialista világuralomra törése nélkül. Csakhogy, abból a történelmileg visszafordíthatatlan körülményből következőleg, hogy be­lépett a produktivitását tekintve leszálló szakaszába, elválaszthatatlanul hozzátartozik immár a tőkerendszerhez egy folyton-folyvást fokozódó szükséglet: a militarista/monopolisztikus terjeszkedésé, ami szerkezeti kereteinek túlfeszítéséhez vezet, belföldi termelésében a „permanens fegyvergyártás” kialakításával és bűnösen tékozló működtetésével, s aztán az ehhez szükségszerűn hozzátartozó háborúskodással.

Tény, hogy Rosa Luxemburg már jóval az első világháború kitörése előtt világosan fölismerte ennek a romboló termelés síkján bekövetkezett végzetes monopolista-imperialista fejleménynek a természetét, amikor azt írta A tőkefelhalmozás című könyvében a militarista tömegtermelés szerepéről:

[…] a tőketermelés automatikus és ritmikus mozgásának ez az emelője magának a tőkének a kezében van – a parlamenti törvény­hozás és az úgynevezett közvélemény formáló sajtó apparátusa révén. Emiatt először úgy látszik, hogy a tőkefelhalmozásnak ez a sajátos területe határtalan terjeszkedőképességgel bír. (Luxemburg 1979, 384)

Egy másik vonatkozásban az energia és a létfontosságú anyagi stratégiai erőforrások fokozottan pazarló fölhasználása nem csupán azt vonta maga után, hogy a tőke mindinkább a maga szerkezeti megha­tározóinak destruktív tagozódásával bizonyítja a maga számára is az erejét, vagyis – a törvényhozástól manipulált „közvélemény” által soha még csak kérdésessé sem tett, nemhogy megregulázott – katonai téren, hanem éppígy az egyre inkább természetromboló tőketerjeszkedéssel is. Ironikus, bár egy csöppet sem meglepő módon, a tőkerendszernek mint olyannak ez a regresszív történelmi fejlődési fordulata keserves negatív következményekben csapódott le a munka nemzetközi szerveződésére nézve is.

Merthogy a tőkerendszernek ez az új tagozódása – a tizenkilencedik század utolsó harmadában megkezdődött monopolista-imperialista szakaszával, elválaszthatatlanul a teljes terjedelmében kibontakozott globális fölívelésétől, ami a (fölötte antagonisztikus és végképp tarthatat­lan) terjeszkedési lendület új módozatát indította be – elsöprő arányban egy maroknyi privilegizált imperialista országnak kedvezett, ezzel pedig elodázta az „igazság pillanatának” eljövetelét, amely a rendszer elfojt­hatatlan szerkezeti válságával érkezik el korunkban. Ez a monopolista-­imperialista típusú fejlődés óhatatlanul nagy lökést adott a lehetséges militarista tőketerjeszkedésnek és felhalmozásnak, akármilyen nagy árat kellett is utóbb fizetni az új expanziós nekilendülés egyre erősbödő destruktivitásáért. Tény, hogy a katonailag alátámasztott monopolista lendület, óhatatlanul két pusztító globális háborúban öltött alakot, de még egy potenciális harmadik világháborúban is, amelynek velejárója lehet az emberiség teljes megsemmisülése, ráadásként a huszadik század második felétől nyilvánvalóvá lett folyamatos, veszedelmes természet­romboláshoz.

Korunkban megtapasztaljuk a tőkerendszer mélyülő szerkezeti válsá­gát. Pusztítása mindenütt látható, és nincs jele csillapodásának. A jövőre nézve kulcsfontosságú, miként kell fölfognunk a válság természetét, s következésképp milyen megoldására kell számítanunk. Ugyanez okból szükséges újra szemügyre vennünk a múltban elképzelt néhány meg­oldást. Itt nincs lehetőség többre, mint szinte csak rövid címszavakban fölemlegetni az ellentétes megközelítéseket, s egyben jelezni további sorsukat.

Először is, emlékezzünk rá, a liberális filozófus John Stuart Mill érde­me, hogy elsőként eltöprengett azon, mennyire problematikus lehet a vég nélküli tőkés növekedés, s úgy vélte, e probléma megoldása „a gaz­daság stacionárius állapota” volna. Természetesen az efféle „stacionárius állapot” a tőkerendszer alatt semmi egyéb nem lehet, mint vágyálom, mert teljességgel összeférhetetlen a tőketerjeszkedés és felhalmozás parancsolatával. Még ma is, amikor oly sok pusztítást okoz a nyakló nélküli növekedés és a számunkra létfontosságú energia és a stratégiai anyagi erőforrások elpazarlása, állandóan sulykolják a növekedés mito­lógiáját, azzal az ábrándos tervezgetéssel párosítva, hogy 2050-re majd „lecsökkentjük széndioxid-kibocsátásunkat” (zsugorítva ezáltal „ökoló­giai lábnyomunkat”), miközben a valóságban épp az ellenkező irányba tartunk. A liberalizmus válságából ugyanis a neoliberalizmus agresszív destruktivitása jött elő.

Hasonló végzet sújtotta a szociáldemokrata jövőképet. Marx vilá­gosan megfogalmazta erre a veszélyre irányuló figyelmeztetéseit A gothai program kritikájában, ám ezeket teljes mértékben semmibe vették. Itt is szembeszökő az ellentmondás a bernsteini ígéret, az „evolúciós szocializmus” és ennek megvalósulása között világszerte. Nem csupán mert a szociáldemokrata pártok és kormányok engedtek az imperialista háborúk csábításának, hanem mert általában a szociál­demokrácia – beleértve a brit „New Labour”-t – többé-kevésbé nyíltan áttért a neoliberalizmus valamelyik változatára, elhagyva nemcsak az „evolúciós szocializmus útját”, de még a hajdan ígért jelentős társadalmi reformok bevezetését is.

A tőkerendszer szörnyű egyenlőtlenségeinek sokat propagált megol­dása volt még emellett a „jóléti állam” beígért világméretű elterjesztése a második világháború után. Ám e vélt történelmi teljesítmény prózai valóságával kapcsolatosan nemcsak az derült ki, hogy a jóléti állam bevezetése teljesen csődöt mondott szerte az ún. „harmadik világban”, hanem az is, hogy folyamatosan fölszámolják a háború utáni jóléti állam viszonylagos eredményeit – a társadalombiztosítás, az egészségügyi szolgáltatások és az oktatás terén – még abban a maroknyi privilegizált tőkés országban is, ahol korábban elérték ezeket.

És persze nem tekinthetünk el a szocializmus legfölső fokának a ka­pitalizmus megdöntése és eltörlése révén történő megvalósítására tett ígérettől (Sztálin és mások). Hiszen, tragikus módon, hét évtizeddel az októberi forradalom után a valóság a kapitalizmus regresszív neoliberális formájú restaurációjának bizonyult a korábbi Szovjetunió és Kelet-Európa országaiban.

Mindezeknek a kudarcot vallott próbálkozásoknak a közös nevezője az – néhány nagyobb különbség ellenére is -, hogy valamennyi a fönnálló társadalmi anyagcsere-rend szerkezeti kereteiben kísérelte megvalósí­tani céljait. De amiként a keserves történelmi tapasztalat tanítja, a mi dolgunk nem egyszerűen „a kapitalizmus megdöntése”. Hiszen még amennyiben objektíve végrehajtható is ez a célkitűzés, óhatatlanul csak nagyon ingatag eredményt hoz, mert amit meg lehet dönteni, azt vissza is lehet állítani. A valódi – és sokkal nehezebb – teendő abból következik, hogy gyökeres szerkezetváltásra van szükség.

Az ilyen szerkezetváltás kézzelfogható jelentése: magának a tőkének a teljes kitörlése a társadalmi anyagcsere-folyamatból. Más szóval, a tőke eltüntetése a társadalmi újratermelés anyagcsere-folyamatából.

A tőke maga: mindent átfogó ellenőrzési mód; ami annyit jelent, hogy vagy mindent ellenőriz, vagy összeomlik, mint a társadalom-újraterme­lésnek ellenőrző rendszere. Következésképp, a tőke mint olyan nem ellenőrizhető csupán egyik-másik aspektusában, a többit változatlanul hagyva. A tőke különféle tartós „ellenőrzési” módozatára kipróbált mindenfajta intézkedés kudarcot vallott a múltban. Tekintve, hogy ellen­őrizhetetlensége szerkezetileg van körülbástyázva – ami annyit jelent, hogy nincs elképzelhető eszköz a tőkerendszer szerkezeti keretein belül, amelynek révén magát a rendszert tartós ellenőrzés alá lehetne vonni -, ezért a tőkét gyökerestül ki kell irtani. Ez Marx életművének központi gondolata.

Korunkban az ellenőrzés kérdése – a szerkezetváltás megvalósításá­nak kérdéséhez kapcsolódva, válaszul egyre mélyülő szerkezeti válsá­gunkra – sürgetővé vált nemcsak a pénzügyi szektorban, az eltékozolt dollár billiók miatt, hanem mindenütt. A vezető tőkés pénzügyi lapok azon siránkoznak, hogy „Három billiós kasszán ül Kína”, ábrándos megoldási terveket szövögetve „annak a pénznek jobb fölhasználásáról”. De a kijózanító igazság az, hogy a kapitalizmus teljes – egyre romló arányú – eladósodottsága tízszer többre rúg, mint Kína „kihasználatlan dollár-vagyona”. Mellesleg, még ha valamiképpen föl lehetne is számolni az óriási eladósodást, bár senki sem tudja megmondani, miképpen, a valódi kérdés akkor is fönnmaradna: először is, mitől keletkezett, s másodszor meg, miképpen biztosítható, hogy a jövőben ne keletkezzék újra? Ez az oka, hogy a rendszer termelési vetületét – nevezetesen a tőkeviszonyt magát – kell alapvetőn megváltoztatni ahhoz, hogy leküzdhessük a szerkezeti válságot egy megfelelő szerkezetváltással.

A drámai pénzügyi válság, amelyet az utóbbi három évben megta­pasztaltunk, csupán az egyik oldalnézete a tőkerendszer háromágú destruktivitásának, ami megnyilvánul:

(1) katonai téren, a tőke véget nem érő háborúival a monopolista imperializmus kezdete, a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta, és egyre nagyobb romboló erejű tömegpusztító fegyvereivel az utóbbi hatvan évben;

(2) a tőke nyilvánvaló pusztító hatásának fölerősödésében, amely közvetlenül sújtja az ökológiai környezetet, és immár magának az emberlétnek az elemi természeti alapját veszélyezteti; és végül

(3) az anyagi termelés és egyben egyre növekvő hulladéktermelés terén, annak következtében, hogy előretört a „romboló termelés” az egykor fölmagasztalt „termelő rombolás” helyén.

Ezek a mi szerkezeti válságunk súlyos rendszerproblémái, amelyeket csakis átfogó szerkezetváltással lehet megoldani.

Végezetül engedtessék meg, hogy idézzem magamtól A szerkezet és a történelem dialektikája záró sorait. A következőképpen hangzik:

Természetesen az elvontan vett történelmi dialektika nem nyújthat semmilyen garanciát a pozitív kimenetelre. Erre számítani annyi volna, mint lemondani a magunk szerepéről a társadalmi tudat fejlesztésében, ami elengedhetetlen része a történelmi dialektiká­nak. Fölszabadító szellemben radikalizálni a társadalmi tudatot, ez az, amire szükségünk van a jövő érdekében, méghozzá mihamar. (Mészáros 2011, 483)

(Fordította: Csala Károly)

 

(A cikk eredeti, angol nyelvű változata egyidejűleg megjelenik a Monthly Review 2012. márciusi számában.)

Jegyzetek

* A São Paulo-i Debate Socialista című folyóirat „As tarefas á nossa frente" címmel közölt – elektronikus levélváltással készült – interjút a szerzővel 2009 májusában. Ebben Mészáros István fölidézte 1967 végén Lucien Goldmann-nal folytatott baráti vitáját a kapitalizmus természetéről; erre vonatkozik itteni hivatkozása. (A ford.)

¹ E probléma súlyossága immár nem tagadható. Hogy fogalmat alkossunk ennek nagyságáról, elég, ha idézünk egy részletet egy remek könyvből, amely átfogó leírást ad a bolygóméretű pusztítás zajló folyamatáról, ami annak eredménye, hogy tilalmas küszöböket és határokat lépnek át. Nem győzi hangsúlyozni a környezettudomány: „ezeket a küszöböket némely esetben már áthágták, más esetekben pedig hamarosan áthágják a szokásos üzleti tevékenység folytatásával. Méghozzá minden egyes esetben egyazon okból: a globális társadalmi-gazdasági fejlődés bevett mintájának, vagyis a kapitalista termelési módnak és terjeszkedési tendenciának köszönhetőn. Az egész problémát »glo­bális ökológiai repedésnek« nevezhetjük, utalva a vég nélküli tőkefölhalmozás elidegenedett rendszeréből fakadó általános törésre, amely a természet és az ember viszonyában következett be. Mindez arra vall, hogy az »antropocén« terminus használata egy új földtörténeti kor megjelölésére a »holocén« helyett egyszerre szól az emberiség nyakába szakadt új teherről, és a ráismerésről egy mérhetetlenül nagy válságra – egy potenciális végeseményre a földtör­téneti fejlődésben, amely elpusztíthatja az általunk ismert világot. Egyrészt nagyon fölgyorsult az ember hatása a bolygó rendszerére az ipari forradalom után, különösen 1945 óta – olyannyira, hogy a biokémiai ciklusokat, a légkört, az óceánt és a földet mint rendszeregészt immár nem tekinthetjük a humán ökológiától átjárhatatlannak. Másrészt a jelenlegi irányt, amelyben a világ halad, már-már úgy lehet meghatározni, hogy egy állandósuló új geológiai korszak alakul a szemünk láttára (az antropocén), mint egyfajta holocénvég, vagy még súlyosabban fogalmazva, negyedkorvég, afféle záróesemény, s ez a megnevezési mód azokra a tömeges kihalásokra utal, amelyek a földtörténeti korszakokat gyakran elválasztják egymástól. Hamarosan, állítják a tudósok, elérkezhetünk bolygónk határaihoz, »átbillenési pontjaihoz«, amelyeken túl a földi élet föltételeinek visszavonhatatlan lecsökkenése következik be, amennyiben változatlanul folytatódik ez a megszokott »üzletmenet«. Az antropocén lehet talán a legkurtább percenet a fogyatkozóban levő földtörténeti időben.” (Foster – Clark – York 2010, 18-19)

² Lásd az Isaac Deutscher Emlékülésen elhangzott előadásomat: A társadalom­ellenőrzés szükségessége. London School of Economics, 1971. január 26. Kiemelés az eredetiben. (Magyarul: Mészáros 2010b, 11-45)

Hivatkozott irodalom

Foster, John Bellamy – Clark, Brett – York, Richard 2010: The Ecological Rift: Capitalism's War on the Earth. New York, Monthly Review Press

Luxemburg, Rosa 1979 (1913): A tőkefelhalmozás. Budapest, Kossuth

Mészáros, István 1971: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin Press

Mészáros István 2010a (1995): A tőkén túl. III. rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros István 2010b (1995): A tőkén túl. IV. rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros, István 2011: Social Structure andForms of Consciousness. Vol. 2: The Dialectic of Structure and History. New York, Monthly Review Press

Sartre, Jean-Paul 1970: Interjú az olasz Manifesto csoportnak. The Socialist Register

US budget impasse. The Financial Times, 2011. június 2.