Kérdések:
(1) Ön A tőkén túl-ban a tőke folyamatosan mélyülő strukturális válságát és az emberiség elpusztításának ezzel kapcsolatos lehetőségét elemzi. Jelez-e a jelenlegi globális válság minőségi változást ez irányban?
(2) Lehetséges-e kapitalista megoldás a válságra (neokeynesista rendszabályokkal, mint amilyen a reguláció és a protekcionizmus)? Mi a véleménye, ha arról szónokolnak a kormányon levők (így Lula is), hogy lehetséges egyik-másik országot mintegy „kikapcsolva", távol tartani a fölfordulástól?
(3) Nemrég olyasmit mondott, hogy az USA hitelkártya-imperializmust folytat. Mit értett ezen? Nézete szerint milyen gazdasági és politikai változások várhatók a globális imperializmus alakzatában a válság után?
(4) A kilencvenes években azt láttuk, hogy a baloldali értelmiség egy része és a militáns baloldal egy része is arra a vélekedésre jutott, hogy a munkásosztály szerepe véget ért, sőt a munka sem játszik már központi szerepet, ha globálisan nézzük. Mit gondol erről a nézetről? Nem cáfol rá erre valamelyest a jelenlegi válság a tömeges munkahely-megszüntetéssel?
(5) Miként látja: milyen alternatívái lehettek a tőkének a kilencvenes években? És manapság? Nyitott-e új lehetőségeket a jelenlegi válság a munkásosztály és a szocialista projektum előtt?
(6) A Szocializmus vagy barbárság-ban hangsúlyozta, hogy a XXI. században új módon kell alakulnia a szakszervezetek és a munkáspártok kapcsolatának, teljesen másként, mint ahogyan a XX. században. Mi legyen a szakszervezet és a párt szerepe, milyen föladatokat kell programjaikba fölvenniük avégett, hogy lehetővé tegyék a tőke fölötti győzelmet?
(7) Milyen politikai eszközöket vessen be a munkásosztály az osztálymozgalmakban? Milyen kapcsolatuk legyen ezeknek az állam intézményeivel, amilyenek a kormányok és a parlamentek? Miképpen fokozhatják a szakszervezetek és a pártok az antikapitalista tudatosságot, és hogyan segíthetik a szocialista tudat újjászületését, kiváltképp az imperialista országokban?
(8) Számunkra a XX. századi Brazília értékelésének fontos eleme a mélyreható marxista nevelés tragikus lebecsülése a baloldalon. Nézete szerint mi a helye a marxista tanulmányoknak egy munkáspártban? Milyen alternatív fegyverek alkalmazhatók a munkástudatért folytatott ideológiai harcban?
Válaszok:
(1) A tőke strukturális válságának globális kirobbanása
A jelenleg zajló válság csakugyan nagyon súlyos, és egy fontos értelemben különbözik az utóbbi néhány évtized kríziseitől. Persze, változatlanul ugyanaz a strukturális válság, amelyet megtapasztaltunk az 1960-as évek végétől vagy az 1970-es évek elejétől fogva, de más abban az értelemben, hogy most a válság nagyon hevesen, globálisan tört fölszínre. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a Franciaországban 1968 májusában lezajlott események szerves részét alkotják egy efféle strukturális válság szükségszerű kezdetének. 1967 végén – egy beszélgetés során kedves barátommal, Lucien Goldmann-nal, aki azokban a napokban Marcuséhoz hasonlóan hitt abban, hogy a „szervezett kapitalizmusnak" sikerül megoldania a „válságkapitalizmus" problémáit – kifejeztem abbeli meggyőződésemet, hogy a legsúlyosabb válság még előttünk van. Az úgynevezett „szervezett kapitalizmus" egyáltalán nem oldott meg semmilyen válságot. Ellenkezőleg, érveltem akkor, a válság, amelynek elébe nézünk, szükségképp hasonlíthatatlanul súlyosabb lesz még az „1929-1933-as nagy gazdasági világválságnál" is, tekintettel csakugyan globális jellegére. Mindig is hangoztattam, hogy a szó valódi értelmében, első ízben a történelem folyamán óhatatlanul globális lesz.
Élesen szembeállítottam a tőkerendszer korunkban érvényre jutó strukturális válságát a múlt ciklikus és konjunkturális gazdasági válságaival. A periodikusan lezajló ciklikus válságok változatlanul szembetűnő jellemzői a tőkés konjunkturális fejlődésnek, amíg csak fönnáll a kapitalizmus. Ám a mi történelmi korunkban egy jóval alapvetőbb típusa is megjelent a válságnak, ez kombinálódik a kapitalizmus alatt a ciklikus válságokkal, és a tőkerendszer mint olyan minden elképzelhető formáját sújtja, nem csupán a kapitalizmust. A strukturális válság akként érvényesül, hogy aktiválja a tőke, mint társadalmi anyagcsere-újratermelési mód abszolút korlátait. A szovjet típusú tőkerendszer – ez a többletmunka túlnyomórészt politikai kiaknázásának alapján működött, s így nem szabad összekeverni a többletmunka elsődlegesen gazdasági kiaknázásával értéktöbblet gyanánt, ami a kapitalizmusban folyik – ez okból szükségképpen roppant össze a fejlődés globálisan fölerősödő ellentmondásai alatt. A lehető legnyomatékosabban hangsúlyoznunk kell ezt ma, pontosan azért, hogy elkerüljük a múlt illúzióinak egyikét-másikát s a nekik megfelelő zsákutcákat, amikor jövőnk nagy kihívásaival nézünk szembe.
A tőkén túl-ban azt írtam, hogy a strukturális válság „kibontakozásának módját tekintve, kúszó válságnak nevezhető – ellentétben a múltbeli látványosabb és drámaibb kitörésekkel és összeomlásokkal -, persze azzal a fönntartással, hogy a leghevesebb és legerőszakosabb vonaglások sem zárhatók ki a jövőben: mármint, ha az a bonyolult gépezet, amelyik most teljes gőzzel a »válságkezelésen« és a növekvő ellentmondások több-kevesebb időre szóló »kihelyezésén« szorgoskodik, kifogy a gőzből."1 Jelenlegi válságunk drámai megnyilvánulásai – kezdve az angolban „vadmacska-sztrájknak" [wildcat strikes] nevezett „vadsztrájkok" sokasodásától a világ tőkés módra legfejlettebb részein, egészen az éhséglázadásokig több mint 35 országban, amelyekről nem kisebb rendpárti tekintély számol be, mint a londoni székhelyű hetilap, a The Economist – arra vallanak, hogy a nagy néptömegek válaszai, amelyeket súlyosan érint ez a fejlemény, vagyis ez az immár korántsem könnyűszerrel manipulálható pénzügyi válság, erősen rácáfolhatnak a közelmúlt öntelt tőkeapologetikus bölcselmeire. A dolgozó néptől ugyanis, amely beszorult saját defenzív szervezetei – tehát szigorún csak a bérharcra irányuló reformista szakszervezetei és pártjai – alkalmazkodó korlátainak csapdájába, azt várták volna, hogy úgy viselkedjék, mint egy „doromboló cica", nem pedig mint egy „vadmacska". Az úgynevezett „vadsztrájkokat" (és a hozzájuk csatlakozó szolidaritási sztrájkokat) törvényen kívül helyezte az ádáz thatcheri törvényhozás, és árulkodó tény, hogy ezeket a szakszervezet-ellenes törvényeket nem csupán fönntartotta (dacára az ellenkezőjét hangoztató választási ígérgetéseknek), hanem még súlyosbította az „Új Munkáspárt" kormánya.
Tehát a jelenlegi válság más abban az értelemben, hogy jócskán kezd már kihívó, radikális válaszokat kiváltani. S ez a folyamat még messze van attól, hogy csúcspontjára hágott volna.
Ugyanakkor a vezető tőkés kormányok által kétes eredménnyel alkalmazott intézkedések – amelyek a tőkés bankcsődök észbontó, sokbillió dolláros összeggel átvállalt államosításáig terjednek – szintén világos bizonyítékai annak, hogy mi sem lehetne ostobább, mint úgy jellemezni a jelenlegi válságot, hogy ez egy újabb hagyományos ciklikus válsága a termelékenységét tekintve fölülmúlhatatlan kapitalizmusnak, s az ilyet egy-két év alatt el lehet takarítani az útból, ahogy „a tőke fölbérelt ökölharcosai" (Marx szavaival szólva) még ma is jellemezni szokták.
Történelmi korunk súlyosan kibontakozó válsága pontosan abban az értelemben strukturális, hogy nem lehet eltakarítani az útból, még sokbilliós államkapitalista mentőműveletekkel sem. Tehát a rendszer mélyülő strukturális válsága, a korábban elképzelhetetlen mérvű katonai és pénzügyi kalandorkodás formájában megkísérelt gyógyintézkedések kimutatható kudarcaival együtt, soha nem látott nagyságúra növelik az emberiség önelpusztításának veszélyét. Ha ugyanis a fönnálló rend szolgálatában álló hagyományos ellenőrzési formák és eszközök csődöt mondanak, óhatatlanul megsokasodhatnak az efféle veszélyek. Nem meglepő ennélfogva, hogy a ma vezető imperialista hatalom, az USA nyíltan igényt tart „erkölcsi jogára", hogy ha úgy dönt, bármikor nukleáris fegyvereket vessen be még atomfegyverrel nem rendelkező országok ellen is.
(2) Neokeynesista illúziók helyett: a rendszerellenes erők stratégiai offenzívája
Az egyik érthető, ámde végső soron vereséghez vezető illúzió, amelytől óvakodnunk kell, a neokeynesizmus bármely formája, beleértve az úgynevezett baloldali keynesizmust is. Érthetők az újjáélesztésére szóló fölhívások, mert megfelelnek a legkisebb ellenállás irányvonalának, amely átmenetileg a tőkemegszemélyesítők egyetértésével találkozhat egy-egy nagyobb válság idején. Efféle körülmények között a tőke megszemélyesítői hajlamosak a Keynes-féle állami beavatkozás módszereihez folyamodni rendszerük megszilárdítása végett, s mindaddig folytatni ezt, amíg csak teljesen vissza nem vehetik „engedményeiket", s vissza nem térhet a status quo ante.
A tőke vezető szószólói ilyen célzattal követelik most nyíltan egynémely nagyobb bank államosítását, s el vannak szánva indítványuk valóra váltására olyanformán, ahogyan megfelel az érdeküknek. Csakugyan sort is kerítettek újabban Nagy-Britanniában szinte mindegyik nagy (teljesen befuccsolt) bank „államosítására", méghozzá a lehető legképmutatóbb formában. Ugyanakkor a legszemérmetlenebb módon hozzáfűzték: „ha majd eljön az ideje, a közpénzből föltőkésített bankok ismét visszakerülnek a magánszektorba". Azért merik ezt nyíltan kimondani, mert már korábban is „államosították" a kapitalista csődöt – Nagy-Britanniában nagy arányokban közvetlenül a második világháború után -, majd „reprivatizálták" e második világháború utáni államosítás összes főbb tételét, miután megfelelőképpen fölhizlalták valamennyit a közvagyon bőven buzgó forrásaiból. S bíznak benne, hogy ezt a trükköt megismételhetik, mihelyt a válság elenyészett.
Persze, a tőke szószólói nem tévedtek nagyot, amikor Keyneshez igazodtak. Mégpedig azért nem, mert mindenekelőtt a munkásosztály szervezetein múlik, hogy ellenfeleik efféle fölfogása érvényre juthat-e, vagy sem. Hiszen még akár egy nagyszabású válság sem végezheti el spontán módon azt a nehéz föladatot, amelyik csakis a munkásmozgalom stratégiailag járható és harcos cselekvésével vihető végbe. A jelenlegi helyzet korántsem egyedülálló e tekintetben. Nem csupán támadhatnak időről időre történelmileg ígéretes lehetőségek az oly szükséges gyökeres átalakulásra, de el is tűnhetnek. Ezzel kapcsolatban azt írtam egyik, első ízben Brazíliában, 1983-ban megjelent, majd A tőkén túl negyedik részében újraközölt cikkemben, hogy
Nagyszabású gazdasági válságok idején mindig jókora rés támad a fönnálló rendben, amelynek nem sikerül már szállítania a javakat, pedig ez szolgál vitathatatlan igazolása gyanánt. Ezek a repedések vagy tovább tágíthatók a társadalom-átalakítás szolgálatában, vagy előbb-utóbb betömik őket a tőke továbbélése érdekében, ahogy az általános történelmi körülmények és a politikai és társadalmi porondon kialakult erőviszonyok engedik. […]
De minthogy a válság közvetlen megnyilvánulásai gazdaságiak – az inflációtól a munkanélküliségig, a helyi ipari és kereskedelmi vállalkozások csődjétől egy általános kereskedelmi háborúig és a nemzetközi pénzügyi rendszer potenciális összeomlásáig -, az adott társadalmi alapból eredő nyomás elkerülhetetlen hatására a kézenfekvő föladatokat az határozza meg, hogy sürgős gazdasági válaszokat kell találni a válságjelenségek szintjén, érintetlenül hagyva ezek társadalmi okait.
Így hát, ha gazdaságilag határozzák meg, hogy mi a szükséges, valamint a lehetséges teendő a fölismert „gazdasági szükségállapot" körülményei között – a „nadrágszíj megszorításától" és a „szükségszerű áldozathozatal elfogadásától" a „valós munkahelyteremtésig", „új befektetési alapok bevonásáig", „termelékenység és versenyszellem fokozásáig" stb. -, ez megszabja azt (tisztán gazdasági parancsolatok nevében), hogy a fönnálló rend társadalmi premisszáiból induljon ki a szocialista politikai kezdeményezés, amelynek potenciálisan kedvez ugyan a válság, de csak addig, amíg akaratlanul ismét magáévá nem teszi a tőke társadalmi-gazdasági szemhatárát. Ennek eredményeként a forradalmi politizálás struktúraváltó potenciálja semmibe vész, mivel elaprózódik a szűkre szabott gazdasági föladatokkal való birkózásban – változatlanul tulajdon támogatóinak rovására – a régi társadalmi premisszák és strukturális meghatározottságok keretében, és keserű iróniával állapítható meg, hogy ezáltal eredeti szándékaival ellentétben odajut, hogy a tőke újjáélesztésén munkálkodik. […]
Ahhoz tehát, hogy a radikális politikának sikerüljön eredeti célját elérnie, a válság tetőpontján át kell vinnie, át kell ruháznia törekvéseit – effektív döntéshozási hatalom formájában minden szinten és minden téren, beleértve a gazdaságot – magára a társadalomtestre, amiből majd újabb anyagi és politikai követelmények következnek. Ez az egyedüli útja-módja annak, hogy a radikális politika képes legyen megtartani stratégiai irányvonalát, ahelyett, hogy szembefordulna vele.
Az ilyen politikai hatalomátvitel s e politika beleágyazása magába a társadalmi-gazdasági struktúrába csakis nagy strukturális válságok idején valósítható meg: vagyis amikor az uralkodó társadalmi-gazdasági anyagcsere hagyományos premisszáit nem pusztán meg lehet, de meg is kell kérdőjelezni. […] Ha azonban ez az elvitatás a politikai cselekvés szorosan vett intézményes határain belül maradni kényszerül, s ekképpen csapdába szorul, akkor a kihívó fél óhatatlanul vereséget szenved a múlt gazdasági és politikai-intézményi tehetetlenségi erőinek szükségszerű fölülkerekedése nyomán. Az ilyen csapdába-szorulás alternatívája: ki kell használni azokat a kritikai-fölszabadító lehetőségeket, amelyek benne rejlenek a szocialista politikának történelmileg kedvező pillanatban, azáltal, hogy a radikális célkitűzéseket a társadalomtest mint egész tartós dimenziójává kell átváltoztatni. Éspedig úgy, hogy ez a politika a tömegek öntevékenységének körébe utalt, effektív hatalomátvitellel teszi nyilvánvalóvá és terjeszti ki saját átmeneti hatalmát. 2
Alapvető strukturális válság történelmi korszakában élünk, amely csakugyan jókora rést nyithat a fönnálló renden, mert ez a rend immár nem képes szállítani a javakat, ami – túlságosan is sokáig megkérdőjelezhetetlenül – igazolásául szolgált a múltban. A mai válság neokeynesista patikaszerei csupán tömíthetik a réseket, átmeneti újjáélesztést végezhetnek a tőkén, túlélése érdekében, ahogy a keynesi tőketerjeszkedés háború utáni időszakában is történt. Óhatatlanul ez a helyzet, legyen bár szubjektíve mégoly jó szándékú a törekvése némelyeknek – ellentétben a tőke cinikusan számító, állami beavatkozás mellett kardoskodó megszemélyesítőivel -, akik továbbra is kiállnak a korábban kipróbált és a dolgozó osztály álláspontjáról nézve kudarcot vallott „újraelosztó társadalmi reform" „baloldali keynesista" politikája mellett.
Tanulságos, ahogyan a tőke drámai módon kibontakozó válságának jelenlegi körülményei között arra veszik rá a munkásokat – saját szakszervezeti képviselőik Nagy-Britanniában, nem is szólva „az ő" Új Munkáspártjukról -, hogy egyezzenek bele a „nadrágszíj megszorításába", és „fogadják el a szükségszerű áldozatokat", beleértve nem csupán a bérek befagyasztását két évre, hanem még jelentős bércsökkentést is, a rendszer újrastabilizálásának érdekében, némi javulás üres ígéretével majd a „válság utáni" jövendőre. A munkáspárti fölfogás e defenzív irányvonalának szellemében mindig is elszalasztották az alkalmakat a stratégiailag életképes változtatások véghezvitelére, „a körülmények hatalmára" való hivatkozással. A legjobb esetben is minden csak általános remény maradt a jövőre nézve, ami persze sosem következhet be, ha a természetükké vált alkalmazkodásnak köszönhetőn még egy hatalmas társadalmi-gazdasági válság kézzelfogható lehetőségeit is úgy elszalasztják, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Igazából a puszta kívánalomnak megmaradt „újraelosztási reformok" (beleértve baloldali Keynes-követő változataikat) sohasem működtek – és sohasem is működhettek – a tőkerendszer strukturálisan körülbástyázott határain belül. Annyi mindent ígérgettek erre vonatkozólag, és soha semmi ígéretet nem tartottak be. Épp ellenkezőleg. Végtére még a fönnálló rend egyik legelszántabb apologétája, Martin Wolf, a londoni székhelyű Financial Times társszerkesztője is kénytelen volt beismerni, a leggazdagabb és a legszegényebb országok közti egyenlőtlenség drámai módon megnövekedett a kapitalista modernizáció és globalizáció időszakában. „Ma hetvenöt az egyhez az arány. Egy évszázaddal ezelőtt tíz az egyhez volt. Fél évszázad múlva könnyen meglehet, hogy százötven az egyhez lesz belőle."3 És ez a valósággal megrendítő mértékű egyenlőtlenség-növekedés az évszázad folyamán úgy ment végbe, hogy a végtelenségig ismétlődtek az ígéretek: az egyenlőtlenség megszüntetése vagy legalábbis jelentős csökkenése felé fogunk majd haladni. Ebből az egész évszázadból nyolcvan év a Keynes-féle nagyszabású javító akció szorgalmazása jegyében telt el. A pofonegyszerű igazság, ellentétben a neokeynesista képzelgéssel, az, hogy alapvető strukturális változásra van szükségünk, nem pedig reformista „nyugágy-átrakosgatásra" a Titanic fedélzetén.
Ugyanezen okból, vagyis mert reális strukturális változás híján elkerülhetetlen a kudarc, vagyok nem kevésbé szkeptikus a „lekapcsolódás" ötletével szemben, mint amennyire a múlt vagy a jelen keynesizmusával szemben. Nem hihetjük komolyan, hogy ha valaki elkiáltja magát: „Állítsák meg a világot, ki akarok szállni!", akkor ez elhozhatja a kívánatos megoldást.
A tőkés globalizáció, bármennyire káros is sok tekintetben, éppannyira valósága, mint amennyire objektív szükségszerűsége a tőkerendszer történelmi fejlődésének, és mint rég fönnálló társadalmi újratermelés-ellenőrzési rendszer elválaszthatatlan ennek legbenső strukturális meghatározottságaitól. E rendszernek a földgolyó birtokba vételére irányuló dinamikus törekvésére már Marx és Engels élesen rávilágított a Kommunista Kiáltványban, 1848-ban.
Tehát a „lekapcsolódás" legföljebb csak ideiglenes defenzív intézkedésként válhat be, még egy olyan kontinens nagyságú ország esetében is, mint Brazília. A súlyos probléma, amellyel szembe kell néznünk a dolgok jelenlegi állásánál, nem az emberiség globális gazdasági integrációjára vezető objektív tendencia, hanem a – tőke számára kizárólagosan járható, strukturálisan meghatározott – monopolista/imperialista globalizáció antagonisztikus és egyre pusztítóbb jellege. Csakis ez a fajta globalizáció sajátja a tőkerendszernek. Ez annyit jelent, hogy ami kockán forog a tőke súlyos strukturális válságának jelenlegi föltételei mellett, nem egyszerűen az, hogy sikerül-e kitalálni valamiféle óvintézkedéseket a fő kapitalista országok pénzügyi uralma ellen. Ebből csupán meglehetősen naiv defenzív magatartás következhet, amitől csak bizonyos korlátozott „szabályozó" óvintézkedés várható a bírált „túlkapások" ellen, mindvégig belül maradva a fönnálló rend ugyanazon működési keretein. Ez nem lehet sikeres, mert előbb-utóbb elkerülhetetlenül ismét előáll a megoldandó föladat: gyökeresen átalakítani a tőke mint végső soron önpusztító társadalmi ellenőrzési mód javíthatatlan rendszer-meghatározottságait. Következésképp, még ha a „lekapcsolódott" terület egyáltalában működőképes volna is, alapvető rendszerváltozás híján akkor is nemsokára ugyanarra a sorsra jutna, mint a világ többi része.
Természetesen egészen más lapra tartozik Latin-Amerika rendszerellenes erőinek regionális összefogása. Ezt nemcsak jogos lehet szorgalmazni, hanem megalkuvás nélküli elszántsággal munkálkodni is kell érte. Ám egy ilyen stratégiát nem lehet a „lekapcsolódás" tarthatatlan, defenzív terminusával meghatározni. Hiszen sikere vagy kudarca pontosan attól a képességétől függ, hogy harcosan szembe tud-e szállni – nem holmi képzelt „kívülállás" pozíciójából, hanem jól megalapozott hazai stratégiai offenzíva alakjában – azzal a destruktív cselekvési folyamattal, amelyik szükségszerűn fakad a tőke rendszer-meghatározottságaiból. Ekképpen a szóban forgó stratégiának jócskán túl kell lépnie azon, hogy elvitatja annak a globális kapitalista pénzügyi rendszernek a határait, amelyben jó régóta avégett foglal el uralkodó helyet az Amerikai Egyesült Államok, hogy erre támaszkodva fönntarthassa a saját egyre halmozódó s a világ többi részére terhelt csillagászati nagyságú adósságát.
(3) Monopolista gazdaság és hitelkártya-imperializmus
Az Egyesült Államok hitelkártya-imperializmusa nem új dolog. Már McGovern szenátor is bírálta, ha nem is ugyanezt a kifejezést használva, a vietnami háború idején, mondván, hogy „hitelkártyára indítottuk ezt a háborút". A különbség ma „csupán" annyi, hogy az a könyörtelenül növekvő összeg, amely az USA hitelkártya-imperializmus „tartozik" oldalán található, csakugyan csillagászati nagyságra rúg. S mindezek ellenére tovább folytatódnak az USA imperialista háborúi, mintha mi sem történne, rá sem hederítve arra, hogy az ilyen háborúk gazdaságilag tarthatatlanok volnának, ha nem a világ többi része fizetné őket, beleértve – micsoda irónia, Mao-Cetung forog a sírjában! – a mai Kínát. Csak ez utóbbi jóval egy billió dollárt meghaladó összeggel részes a hitelezésben.
Obama elnök nemrég bejelentette, hogy első elnöki ciklusának négy éve alatt 50 százalékkal tervezi csökkenteni az USA 1,3 billióra rúgó éves költségvetési hiányát. S furcsa módon ugyanakkor, amikor elkötelezte magát a kívánatos 50 százalékos csökkentés mellett, azt kérte a kongresszustól, hogy hagyja jóvá az elnöksége első évére tervezett 1,7 billió dolláros hiányt! Nemde nagyszerű kezdete ez Obama elnöki ígérete teljesítésének? Kivált arra a tényre való tekintettel, hogy az amerikai kormány költségvetési deficitje csupán egyike az – elképzelni is alig lehetséges méretű – amerikai adósság három krónikus összetevőjének, hiszen hozzájön még a hatalmas vállalati, valamint egyéni eladósodás!
Ebből is világosan látható, hogy alapvető rendszerproblémák súlyos terhe nehezedik ránk, amelyeket nem lehet megoldani a tőkerendszer határain belül. Az imperializmus ugyanis nem egyszerűen a kapitalista államközi politikai kapcsolatok kérdése – meg a hozzájuk kapcsolódó háborúké -, amelyet néhány „fölvilágosult politikus jóakaratából" maga mögött hagyhatna az emberiség. Ellenkezőleg, a globális hegemón imperializmus jelenleg uralkodó formája a tőke objektív rendszerszükséglete történelmi korunkban. Tehát abszolúte megjavíthatatlan a tőkerendszer mint olyan kereti között. Az a tény, hogy jelenleg nem vagyunk benne egy újabb világháborúban, annak az éppígy javíthatatlan körülménynek köszönhető, hogy egy ilyen háború elpusztítaná magát az emberiséget, a csótányoknak engedve át a földgolyót.
De senki sem veheti bizonyosra egy pusztító globális háború elmaradását a globalizált kapitalizmus alatt, ha nem szüntetjük meg a rendszerben mélyen rejlő okokat egy ilyen háború valószínű kirobbanására. A történelmi emlékezet ugyanis arról tanúskodik, hogy az emberiség sosem talált föl semmilyen pusztító gépezetet, amelyet ne használt volna föl ádáz elszántsággal lehetőségeinek megfelelő mértékben. Változatlanul folytatódnak az amerikai katonai körökben a nyíltan háborúra uszító beszédek (meg a hozzájuk kapcsolódó kormányintézkedések) a nukleáris fegyverhasználat szükségességéről – és a vélt „erkölcsi jogról" -, elutasítva azt, hogy lemondjanak arról az állítólagos „jogról, hogy elsőként használjanak nukleáris fegyvereket" még atomfegyverekkel nem rendelkező országok ellen is, preemptíven [az elsőbbség érvényesítése jogán] is, nemcsak preventíven [az elhárító megelőzés jogán], dacára a nyilvános fölszólításnak, amelyet 2005 őszén 1800 aggódó amerikai tudós, köztük szép számú Nobel-díjas intézett a Bush-kormányzathoz.4 S Obama elnök nem tett ellenkező nyilatkozatot. Sőt, külügyminisztere, Hillary Clinton azt a kijelentést tette saját elnökválasztási kampánya során, hogy nem rettenne vissza nukleáris fegyver bevetésétől Irán ellen. Mi több, úgy egy évtizeddel korábban a legagresszívabb amerikai katonai körökben nem csupán Irán, de Kína is egy szükségszerű háború leendő célpontjaként szerepelt, amelyet „megfelelő" fegyverzettel indítanának, s ez természetesen nem is lehetne más, mint atomfegyver. Ide tartozik, hogy amiként Musaraf tábornok fölfedte amerikai tv-interjújában, Washingtonban a korábbi külügyminiszter-helyettes, Richard Armitage azzal fenyegette meg, hogy amennyiben kormánya nem engedelmeskedik az amerikai parancsoknak, Pakisztánt „visszabombázzák a kőkorszakba". Egy ilyen fenyegetést teljes lehetetlenség volna valóra váltani egy akkora ország ellen, mint Pakisztán, nukleáris fegyverek használata nélkül.
Fontos itt hangsúlyozni azt, hogy az imperializmus potenciálisan legveszedelmesebb formája, a globális hegemonikus imperializmus, amely könyörtelenül érvényesül napjainkban, anyagi újratermelési síkon elválaszthatatlan a monopolista gazdasági fejlődés jelen történelmi szakaszától és az ennek megfelelő hatalom-összpontosítástól. E kettő elválaszthatatlansága ismét rávilágít, hogy a robbanásveszélyes antagonizmusok a rendszer velejárói, és csakis magának a tőkerendszernek a radikális megváltoztatásával lehet őket leküzdeni. Következésképp, a globális pénzügyi válság legrosszabb megnyilvánulásait lehet ugyan csökkenteni vagy időlegesen ellenőrzés alá vonni, de nem magát a strukturális válságot. Ez óhatatlanul velünk marad, és újra meg újra fölszínre tör többé vagy kevésbé drámai formában, ameddig a tőkerendszer alapvető strukturális meghatározottságait nem változtatjuk meg gyökeresen.
Tehát csupán nagyon korlátozott értelemben beszélhetünk „válság utánról". Hiszen az USA uralta monopolista gazdasági rendszer inherens antagonizmusai – a romboló termelés egyre romló szintjén, amely közvetlenül károsítja még az emberi továbbélés természetfüggő föltételeit is bolygóháztartásunkban – érvényre fognak jutni, akár csak korábban, dacára az ellenkezőjét bizonygató minden kormányzati mellébeszélésnek (amilyen most épp a „zöld ipari forradalomról" szóló locsogás). Tehát a globális hegemonikus imperialista politikai és katonai kalandorság anyagi alapja nem fog elpárologni még a legforróbb elnöki retorika hevétől sem.
Nem szabad elfelejteni, hogy a globális pénzügyi rendszer katasztrofális állapota éppannyira a jelen fejlődési szakasz monopolizmusának és imperializmusának a megnyilvánulása, mint amennyire a ma folyó – és még rákövetkező – háborúk is azok, szenvedő alanyaik óriási anyagi veszteségeivel és határtalan emberi áldozataival egyetemben. Senki sem tagadja, hogy az USA főszerepet játszik az imperialista háborúkban, még ha mind az Irakban, mind az Afganisztánban zajlót „szerényen" úgy állítják be az uralkodó rend propagandistái, hogy ezek csak „USA vezette" – nem pedig USA kikényszerítette – (vagyis az ún. „önkéntes szövetségesekre" is rákényszerített) háborúk. Ezek a háborúk világosan mutatják a hatalom-koncentráció mára elért szintjét az államközi viszonyok politikai és katonai területein.
Azt azonban hagyományosan nem veszik tudomásul – mert az „önkéntes szövetségesek" voltaképpen cinkos lakájok, akik nem átallják magukat „a szabad világ szuverén demokratikus országainak" nevezni -, hogy globális gazdasági és pénzügyi téren ugyanez a fajta hatalomkoncentráció érvényesül. Ez éppoly világosan kitetszik a nemzetközi láncreakcióból, amelyet az USA jelzálog- és bankhitel-"beomlása" okozott, mint amilyen világosan megnyilvánul politikai-katonai téren. S ez a kapcsolat ugyanannak az általános USA-dominanciának felel meg, amely a monopolista gazdasági fejlődés jelen történelmi fázisában globális mértékben megfigyelhető. Clinton elnök külügyminiszter-helyettese, Strobe Talbot szinte brutálisan mutatott rá egy Londonban tartott találkozón, hogy a bővülő európai egység felé irányuló mozgás csak addig elfogadható az Egyesült Államoknak, „amíg nem fenyegeti az USA globális elsőbbségét".5
Mind a monopolizmust, mind az imperializmust, tekintettel strukturálisan meghatározott elválaszthatatlanságukra és egymást kölcsönösen fokozó erejükre, egyaránt a múltnak kell átadni ahhoz, hogy az emberiség életben maradhasson, mivel a tőkerendszer mint olyan jelenlegi fejlődési szakaszán bebizonyosodott róluk, hogy e rendszer javíthatatlan jellegzetességei. Csakis ez esetben beszélhetünk a szó valódi értelmében a szorgalmazott és remélt „válság utánról".
(4) A tőkés „méretcsökkentés" irracionalitása a „monopol-finánckapitalizmus" korában
Alapvetőn téves „búcsút mondani a munkásosztálynak", bármi legyen is az indoka. Az ilyen nézet alkalmazkodó változata a munkának és a szocialista stratégiában játszott szerepének teljes félreértésén alapul. Ez hajlamos fogalmilag azonosítani a munkásosztályt a kétkezi munkásokkal, s tévesen azt a következtetést vonja le a hibás premisszából – tekintettel a tagadhatatlan technológiai fejlődésre, amely a „fejlett kapitalizmust" jellemzi -, hogy a munkásosztály elveszti főszerepét a társadalmi átalakulásban, s ezáltal „rácáfol" Marx elméletére.
De még az az állítás is teljesen téves, hogy a kétkezi munka nagy mértékben lecsökkent volna, ha a globális helyzetet vesszük tekintetbe, ahelyett, hogy rövidlátón a „fejlett kapitalizmusra" szorítkoznánk. Az utóbbi ötven évben ugyanis jelentősen megnövekedett a munkaerőn belül a kétkezi munkások száma általában, mégpedig a bűnös módon költségcsökkentő és még az elemi biztonsági óvintézkedéseken is cinikusan takarékoskodó „füstkéményes iparágak áthelyezése" révén az úgynevezett „harmadik világba", ami olyan katasztrofális baleseteket idézett elő, mint pl. amelyik az indiai Bhopalban következett be.
Ám ennek az egész kérdésnek másban van a veleje. Nem a különböző társadalmi rétegekről van itt szó, amelyekből a munkásosztály egésze összetevődik, mind belföldön, mind pedig nemzetközileg a tőke globális rendjében, hanem a munka (vagyis e stratégiailag létfontosságú általános kategória) – mint az egyedüli elképzelhető hegemonikus alternatíva a tőke társadalmi újratermelési módjával szemben – összerejéről: az általában vett munkaerőről. Ugyanis a tőke egyre inkább pusztító logikájával, amely abszolút önkényuralommal irányítja társadalmi anyagcsere-újratermelésünk egész rendszerét – s amelynek, ugye, az oly harcosan osztálytudatos szószólói, mint Margaret Thatcher, a volt brit konzervatív miniszterelnök szavaival szólva: „nincs alternatívája" -, globális viszonylatban kell (és csakis ekként lehet ténylegesen) szembeállítani, az emberi élet minden aspektusára kiterjedően, a munka produktív módon megvalósítható és történelmileg fönntartható fölszabadító és önfölszabadító logikáját, amely a munka totalitásában alakul ki, nem pedig a munkásság valamely különös szeletében vagy szociológiai rétegében.
Marx annak idején a kapitalista társadalomban megállíthatatlanul zajló proletarizálódásról beszélt (nem pedig „kétkezi munkássá válásról"). Ez a proletarizálódás a munkaerő összes kategóriáját érinti, azt eredményezi, hogy elvész az ellenőrzés életüknek még a legszűkebb szeletei fölött is, amelyeket az egyének egykor még a magukénak tudhattak bizonyos „fehérgalléros" és „szolgáltató" tevékenységi ágazatokban. Az ellenőrzésnek ez az elvesztése félreérthetetlenül nyilvánvalóvá lett a huszadik századi fejlődés során, amiként bizonyítja az a teljes bizonytalanság, amely korunkban a dolgozó emberek minden fajtáján eluralkodik. Marx szembeállította ezzel az elidegenítő proletarizálódással a munka önfölszabadító logikájából fakadó erőket, amelyek kiterjednek a társadalom összes tagjára, abban a képességükben is, hogy lényegileg egyenlő és hiteles döntéshozók lehetnek életük összes létfontosságú ügyében, miként azzal az áldemokratikus gyakorlattal való szembefordulásukban is, amelyik úgy legitimálja a tőke „tekintélyuralmát a műhelyekben" és „zsarnokságát a piacon", hogy lehetővé teszi nekik négy vagy öt évenként egy papír fecnit bedobni a szavazóurnába. A munka e hegemonikus alternatívájának sikeres létrehozása és pozitív irányú állandó fejlesztése, szemben a tőke orvosolhatatlanul igazságtalan rendjével, változatlanul erre irányul alapvető elvi stratégiánk a történelmi fejlődés minket érintő korában is. Az a vélekedés ugyanis, hogy „nincs alternatívája" a tőke társadalmi újratermelési rendjének, azt a fajta pusztító ellenőrizhetetlenséget és destruktivitást szabja ki ránk, amelyet ma tapasztalunk globális társadalmi-gazdasági válságunk körülményei között.
2009 márciusának elején került nyilvánosságra, hogy az Egyesült Államokban a munkanélküliek száma csak február havában 651.000-el növekedett: elképesztő szám ez, akárhogy nézzük is. Furcsa, hogy az értéktőzsdék megkönnyebbült sóhajjal fogadták ezt a hírt. Még furcsább, hogy a rendszer ex officio apologétái – mind a pénzügyiek, mind a politikaiak – úgy kommentálták, hogy az (ideiglenesen javuló, majd hamarost visszazuhanó) tőzsdeeredmény bizonyítja: „túljutottunk a recesszió mélypontján", így hát ismét a „megélénkülés zöld fénye" villant föl előttünk. A vélt „bizonyíték" valójában semmit sem bizonyított. A rövid tőzsdei emelkedés önkéntelen reakció – afféle kapitalista pavlovi reflex – volt, összhangban azzal a könyörtelen és alávaló bölcsességgel, amely akként üdvözli az emberek tömeges kitaszítását a munkafolyamatból, mint a „méretcsökkentés" (magyarán: létszámleépítés) és az ennek megfelelő profitabilitás javulásának ünnepi jelét.
A szóban forgó apologéták szemlátomást nem vesznek tudomást arról, hogy (1) havi 651.000 embert érintő „méretcsökkentés" az Egyesült Államokban nem tartható fönn huzamosabb ideig még a legjobb globális gazdasági körülmények között sem, s hogy (2) most egyáltalán nem a legjobb globális gazdasági körülmények között élünk, hanem éppenséggel egy példátlan globális gazdasági válság körülményei között. Amellett a létszámleépítés („méretcsökkentés") általános szabályként képtelen stratégia a tőkerendszer mint egész számára. Hiszen ez csakis kivételként igazolható, amelyet a tőke nagyobb erejű egységei kényszerítenek ki bizonyos időre a gyöngébbek ellenében, ám teljesen járhatatlan út az egészében vett rendszer egészséges működésének biztosítására. Belső rendszer-meghatározottságok okán önellentmondásos. S igencsak összhangban van a tőke mint megoldhatatlan ellentmondások társadalmi újratermelési rendje természetével. A tőkének ugyanis szüksége van munkásokra nem csupán a hasznot hajtó termelés céljából, hanem éppígy mint hasznot hajtó fogyasztókra is. A „méretcsökkentés" mint általánosított „racionalizáló" csodaszer teljességgel irracionális. Ha kiterjesztenék a munkaerő egészére, azt eredményezné, hogy összeroppanna maga a kapitalizmus a tőkefölhalmozás teljes meghiúsulása következtében, ami a profitot fiadzó termelés hiányának volna köszönhető, hiszen ez csakis hasznot hajtó, szükségképpen nagy mértékű tömegfogyasztás révén valósítható meg. A kalandor pénzügyi spekulációk világa meg a szinte csillagászati összegű bankár-javadalmazások, amelyekre mostanában derül fény a globális pénzügyi válság botrányaiban, még csak megközelítőleg sem képesek alternatív vásárlóerőt támasztani a jelenleg brutálisan „méretcsökkentett" munkaerővel szemben.
A pénzügyi újságírók hirtelen rákaptak a figyelemreméltó gyakorisággal emlegetett „reálgazdaság" kifejezésre. Korábban azt hirdették, hogy a „modern gazdaság" legfontosabb része a „bátran kockázatvállaló" pénzügyi szektor, amely képesnek látszott korlátlan tőketerjeszkedést produkálni. És persze semmilyen díjazást nem tartottak túl magasnak az ilyen „bátor kockázatvállalók" részére, még ha az ily módon, vagyis kalandor pénzügyi spekuláció és ellenőrizhetetlen banki „túlkapások" révén produkált tőketerjeszkedés nagymértékben fiktív, ha ugyan nem egyenesen csalárd volt is. Roppantul elősegítette ezt a pénzügyi rendszer és a jogi dzsungelt teremtő kapitalista állam közti potenciálisan legkorruptabb együttélési kapcsolat, hiszen remekül megfelel a spekulatív kalandor finánctőke igényeinek.
Most hát egyszeriben megint szalonképessé lett a „reálgazdaság" fogalma, anélkül azonban, hogy rámutattak volna az oksági kapcsolatra a globális pénzügyi rendszerbe beütött katasztrófa és a valós termelőmunkának egy olyan tartományba történt, teljesen felelőtlen száműzetése között, amelyet a megfelelő „gazdaságtudomány" könyvei szerint a végtelenségig „méretcsökkenteni" kell, magyarán „csontig lefaragni". Ugyanis a pusztító spekulatív kalandorkodás a pénzügyi világban, vagyis napjainkban a „monopol-finánctőke" világában,6 jelentős mértékben a termelés terén megkívánt tőkefölhalmozás kudarcának volt köszönhető, meg a velejáró tőkeátvitelnek a kalandor-spekulatív pénzügyi szektorba, ahol egyetlen tőkés – Bernie Madoff, a NASDAQ volt vezére – csalárd módon mérhetetlenül nagy összeget, hatvanöt milliárd dollárt zsebelhetett be.7 Most, amiként mondani szokás, a „vétek visszaszáll elkövetőire" annak az éles ellentmondásnak a következtében, amelyik a reális termelőtevékenység és a parazita pénzügyek között feszül.
A jelenlegi válság súlyosságát nyomatékosítja az a rendszert tekintve igencsak fontos tény, hogy elképzelhetetlen megoldás a jelenlegi globális válságra anélkül, hogy lényegi vonatkozásban ne orvosolnák – tartósan, nem pedig átmenetileg, a bankok és a biztosítók tőkés csődjéért megfizetett „kezességgel"- a tőkekiáramlást a termelő területről, amelyet az e téren megkövetelt mértékű tőkefölhalmozás krónikus elmaradása okozott. Ez a kudarc drámai megvilágításba került mostanában az amerikai óriás autógyártók hajszál híján bekövetkezett (s potenciálisan teljes) csődjével, a Fordtól a General Motorsig és a Chryslerig. Tehát a termelőmunka létfontossága a történelmi fejlődésnek abban a korszakában, amelyben élünk, nagyobb, mint valaha, bármilyen elszántsággal próbálják is ezt tagadni a tőke megszemélyesítői és intellektuális „fölbérelt ökölharcosai" a „fejlett kapitalizmus" nevében.
(5) A mélyen gyökerező rendszerproblémák strukturális orvoslást követelnek
Margaret Thatcher miniszterelnök nem csupán azt a pimasz jelszót népszerűsítette, amely szerint „nincs alternatíva" a tőke uralmának agresszív neoliberális és monetarista változatával szemben. Azzal is hencegett – miután állami erőszakkal és Neal Kinnock Munkáspártja tevékeny cinkosságától készségesen megtámogatva leverte a brit bányászok egy évig tartó sztrájkját -, hogy „egyszer s mindenkorra elintézte a szocializmust". Önáltatásának, úgy látszott, nemcsak az ad tápot, hogy tudott „üzletelni Gorbacsov úrral", ahogy ő maga mondotta a szovjet elnök és pártfőtitkár dicséretére, de a Brit Munkáspárt teljességgel beilleszkedő-alkalmazkodó átalakulása is a Tony Blair-féle „Új Munkáspárttá".
Már az 1980-as évekre rányomta bélyegét az agresszív – és szociálisan regresszív – neoliberalizmus világszerte. Ma meglehetős egyoldalúsággal számos kommentátor a „deregulációban" jelöli meg az okát a globális pénzügyi zavaroknak, s egyúttal fölszínes orvoslásukat javasolja valamiféle „globális pénzügyi szabályozórendszer" kiötlésével.
De mind megkerüli azt a fölöttébb zavaró kérdést: először is, miért került sor a globális pénzügyi rendszer nagyarányú deregulációjára amerikai dominanciával, azután pedig, milyen esélye lehet a sikerre a ködösen körvonalazott szabályozórendszernek, ha a most bírált rendszer nagy erejű strukturális meghatározottságait – amelyeket sohasem említenek – nem változtatják meg radikálisan, ok-okozati összefüggésekkel alátámasztható és fönntartható módon?
A dereguláció Nagy-Britanniában – egy olyan országban, amely hajdan a világraszóló ipari forradalom élvonalában állt, de utóbb már csak egy olyan királyság, amelynek a pénzügyi szektora groteszk módon inflálódott, s most (legalábbis pillanatnyilag) meglehetősen deflálódik – kéz a kézben haladt a riasztó mérvű dezindusztrializálással az 1980-as és 1990-es években. Ilyen körülmények között a politikusok, valamint az „ipari kapitányok" meg a bankárok leszerelték a termelőgazdaság jó nagy részét, a hajóépítéstől a gépiparig és az autógyártásig, azzal a kiábrándító önigazolással, hogy a „hozzáadott értékre építő modern gazdaságban" a szolgáltató szektor és a nemzetközi pénzügy képviseli a „haladás élvonalát". Hasonló gyakorlathoz folyamodtak más „fejlett kapitalista országokban" is, kitelepítve nem csupán a „füstkéményes iparágakat", hanem a munka-intenzív termelőtevékenység egyéb ágazatait is a szuperkizsákmányolt „harmadik világba", azzal a képtelen ideológiai megokolással, hogy immár „posztindusztriális társadalomban" élünk.
Szomorú, hogy a 80-as és 90-es évtizedben, sőt még a huszonegyedik század első évtizedében is, a nemzetközi baloldal egészében véve az átalakulásnak ugyanezt az irányát követte. Ez nem csupán a szovjet típusú rendszernek Gorbacsov alatt bekövetkezett összeroppanásából lett világossá, hanem abból a kapituláns perspektíva-váltásból is, amelyet néhány prominens korábbi nyugati maoista személyiség hajtott végre, de legfőképpen a szociáldemokrata és munkáspártok által képviselt választók nagyságrendjéből világszerte. Így aztán Tony Blair, az „Új Munkáspárt" vezére – aki egy teljes évtizeden át, 1997-2007 között, Nagy-Britannia miniszterelnöke volt – egyik beszédében, amelyet 1995 április elsején, a „bolondok napján" mondott el, kinyilatkoztatta, hogy az új párt levetkőzte minden korábbi, a társadalom átalakítására vállalt elkötelezettségét, megszabadult pártalkotmánya 4. cikkelyétől, amelyik a termelési eszközök köztulajdonlását követelte, s immár „a modern üzlet és ipar pártja" lett. Annak idején, két évvel Blair választási győzelme előtt, azt írtam, hogy ezen az úton az állítólagos munkáspárt, a „New Labour" várhatólag „pirruszi győzelmet" fog aratni, de fönnmarad a kérdés: „meddig engedi meg magának a munkásosztály, hogy április bolondjaként kezeljék, s meddig lehet majd folytatni a nagytőke előtti behódolás stratégiáját az eljövendő pirruszi választási győzelem után?"8
A zajló és mélyülő globális válság fényében csak a bolond tagadhatja, hogy a neoliberalizmus stratégiája nyomorúságos és megsemmisítő módon kudarcot vallott. Ugyanakkor persze a baloldalnak a neoliberalizmusra adott alkalmazkodó válaszai is kudarcot vallottak. Tehát a felelet az önök kérdésének második felére csakis az lehet: „attól függ". Egyfelől semmi kétség – amilyen súlyos a globális válság, s amilyen vad intézkedésekre kényszerülnek a tőkemegszemélyesítők a munkásosztállyal szemben abbeli próbálkozásaikban, hogy megoldják a válságot, éles ellentétben a fájdalomcsillapító billiókkal, amelyeket befektetnek a kapitalista pénzügyi csőd mentőműveleteibe (aminek árát a munkásosztálynak kell így vagy úgy megfizetnie, beleértve azt is, hogy hordoznia kell majd az óriási infláció terhét, amely alighanem bekövetkezik a nem túl távoli jövőben) -, hogy új lehetőségek nyíltak a munkásosztály és azok előtt, akik hívek maradtak a fönnálló rend gyökeres strukturális átalakítására irányuló szocialista projektumhoz. Ám ezek csupán lehetőségek, semmiképp sem bizonyosságok, dacára a válság példátlan súlyosságának. Attól függ, hogy az elkötelezett szocialista erők képesek és elszántak-e arra, hogy átfogó stratégiát fogalmazzanak meg, és ennek megfelelőn szervezzék meg magukat, s e stratégia megvalósításának érdekében radikálisan jobb utat-módot találnak-e rá, hogy kiterjesszék befolyásukat a nagy néptömegekre.
Csupán annyi biztos, hogy a múltbeli reformista alkalmazkodás nem folytatható huzamosabban tovább. A jelenlegi válság túl mély ehhez. Csakis egy gyökeres strukturális átalakulás kínálhat fönntartható megoldást, amely a fönnálló rend rendszer-paramétereit visszafordíthatatlanul megváltoztatja. De ennek ellenére tág körben terjedhet egy nagyszabású válság idején annak csábítása, hogy „a legkisebb ellenállás irányvonalát" válasszák. Ma ebbe az irányba mutat a két évre szóló bérbefagyasztásnak, sőt jelentős bérlefaragásoknak, valamint a szakszervezetek és a politikai vezetők arra szólító fölhívásának korábban már említett elfogadása, hogy „szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat". Az a viszonylagos könnyedség is, amellyel nagyszabású újabb „méretcsökkentést" mérhetnek a munkaerőre – például az imént idézett 651.000-es februári munkanélküliség-növekedést az Egyesült Államokban -, ugyanezt a problémát jelzi. A kormányzati gyógybölcselet – amelyet világgá kürtölnek az uralkodó ideológia által kvázi-monopolisztikusan ellenőrzött médiumok – (meglehetősen fiktív) „regulációról" szól, amelyet még ezután kell fölépíteni a múltbeli agresszív „dereguláció" romjain. A csábítás, hogy hitelt adjanak az efféle „regulációs bölcsességnek", úgyszintén összhangban van a legkisebb ellenállás irányvonalával.
Mindamellett az újonnan beígért „reguláció" válságcsillapító eredménye csakis átmeneti lehet. Mélyen fekvő strukturális problémákat csakis radikális strukturális rendszabályokkal lehet megoldani. Ebben a fontos értelemben a szocialista erők joggal vélhetik úgy ma, hogy új tér nyílik fölszabadító elképzeléseik előtt. Ám ennek az új térnyitásnak a lehetőségei csakis stratégiai célzatú szervezés és nevelés odaadó, kemény munkája révén válthatók át a tényleges rendszerváltozás valóságára.
(6) Szektorérdekek és osztályszolidaritás
Az uralkodó rend talán legsikeresebb vezérelve az osztálytörténelem folyamán, amelyet a rómaiak jóval a kapitalizmus kezdete előtt kitaláltak: a divide et impera, vagyis az oszd meg és uralkodj elve. Csakugyan, az ártó megosztottság a munkásosztály soraiban keservesen megfigyelhető mind nemzeti vonatkozásban, külön-külön az egyes országokban, mind nemzetközi vonatkozásban, az államhatárokon át húzódó törésvonalakban.
E probléma leküzdését különösen nehezíti az a tény, hogy efféle megosztottság nem csupán a politikai területen érvényesül, hanem az egész társadalmat jellemzi. Ez a valóságos magyarázata, hogy viszont az „oszd meg és uralkodj" ártalmas elve miért lehet elképesztőn sikeres évszázadokon keresztül az osztálytörténelemben. Ha nem volna ez a mélyen gyökerező, szerteágazó társadalmi probléma, az esetben az egyének fölvilágosító politikai meggyőzése, akikről egyszerűen azt mondják, hogy félrevezeti őket az uralkodó ideológia – e a kérdést gyakran így jellemzik a politikai közbeszédben még a baloldalon is -, magában véve is megoldaná a helyzetet. Az ilyen fölfogás hajlamos mellőzni vagy teljesen figyelmen kívül hagyni számos súlyosan objektív különbséget, anyagi és kulturális érdeket, továbbá ezek megnyilvánulását intézményi és szervezési síkon, s ezáltal csak tovább növeli a problémákat ahelyett, hogy elősegítené megszüntetésüket.
Idéztem régebben másutt azt a megrázó – de semmiképp sem kivételes – számadatot, hogy a Ford Philippines autógyártó vállalatnál a szerelőszalagon dolgozó munkások huszonötször kevesebb órabért kapnak ugyanazért a munkáért, mint szociális testvéreik a detroiti Ford gyártelepeken. Újabb példájaként említhetjük az ilyen óriási bérkülönbségeknek, hogy a konténerszállító hajók berakodásánál dolgozó egyik-másik darukezelő az Egyesült Államok nyugati partján mintegy évi 160.000 dollárt keres, miközben milliárdnyi ember a nagyvilágban kénytelen úgy-ahogy megélni (ha tud) kevesebb, mint napi két dollárból. Sokkal többre volna itt szükség a mégoly ragyogó „ideológiai tisztázásnál" ahhoz, hogy vége legyen az efféle érdekből fakadó megosztottságnak a nagy néptömegek között, amelyek a tőke uralmának vannak alávetve, beleértve még privilegizáltabb szekcióikat is. A kibontakozó globális válság közvetlen hatására ma világszerte növekvő munkanélküliség csak még tovább súlyosbíthatja ezt a problémát. Olyan probléma ez, amelyet nem lehet leküzdeni radikális szocialista stratégia és a neki megfelelő, szervezetileg megalapozható gazdasági és politikai cselekvési forma alkalmazása nélkül.
A nagy nehézség, a bénító ellentmondás a gyakran legitim közvetlen követelések és kényszerek meg az átfogó stratégiai keret között van, amelyben ezeket foganatosítani kell és lehet. Tökéletesen egyetértek Fernando Silvával, aki nemrég azt írta, hogy
A bérharcok és a szektor-akciók fontosak az osztálytudat ébresztéséhez, de ha nem egészíti ki őket a politikai hatalomra, a tőke és állama meghaladására vonatkozó elképzelés, amely radikálisabb, mint ezek magukban, csak óriási energiát vesztegetnek el fölöslegesen, s a rendszer általában úgy-ahogy eltűri és asszimilálja őket (jóllehet kordában tartja és elfojtja), ha nem irányulnak a rend, a hatalom és a tőketulajdon megkérdőjelezésére.9
A létező rétegződéseknek nem csupán történelmi gyökereik vannak, hanem gyakran külön erővel is rendelkeznek abban a még inkább – vagy a gyöngébbik oldalon kevésbé – fontos szerepükben, amelyet a különböző rétegek játszanak az adott körülmények között a tőke újratermelési folyamatában. Ezeket a komplikáló objektív tényezőket sem mellőzni, sem rövid idő alatt eltüntetni nem lehet, akármilyen kívánatos volna is ez. A történelmi fejlődést a folytonosság és a megszakítottság közti bonyolult kapcsolatok jellemzik. Csak vesztünkre mellőzhetjük ezeket.
Ám a folytonosság és a megszakítottság közötti dialektikus kapcsolat el- és fölismerése, amitől nem lehet eltekinteni, nem jelentheti azt, hogy elvtelen módon alkalmazkodunk a magát örökkévalóságnak föltüntető pillanatnyiság kényszeréhez. Ezt csakis azoknak a stratégiailag szükséges átfogó kereteknek a rovására tehetnénk meg, amelyekben a legigazságtalanabb rétegződésekből és közvetlen érdekekből fakadó, bénító ellentmondás megoldható lenne a munkának a tőke egyre pusztítóbb társadalmi újratermelési rendje ellenében támasztott hegemonikus alternatívája révén, amelynek megvalósítása létfontosságú általános érdek. Ugyanis még az adott rétegződések legkivételezettebb alkotóelemei sem immunisak hosszú távon a tőke strukturális válságának romboló hatásával szemben. A növekvő munkanélküliség állapota – a globális válság eredményeként, amely súlyosan sújtja a munka minden kategóriáját – elég árulkodó bizonyítékkal szolgál erről.
Korunkban a munkásmozgalom defenzív tagolódása – ami jellemző volt a huszadik századra – nem maradhat meg tovább, ha történelmileg fönntartható megoldást akarunk találni a tőkerendszer mélyülő válságára. A munkásmozgalom „ipari ága" (szakszervezetek) és „politikai ága" (a különféle pártok) közti megosztó szervezeti tagolódás szükségszerűn vallott kudarcot a szocialista mozgalom eredetileg kitűzött általános stratégiai célja elérésében. Amikor ugyanis elfogadták, hogy az ipari akcióban korlátozott (és elkerülhetetlenül megosztó-rétegező) bérkövetelésekre szorítkoznak, ami annyit jelentett, hogy intézményileg-szervezetileg lemondanak arról a létfontosságú szükségességről, hogy ellenőrzést szerezzenek az anyagi újratermelési vállalkozások fölött egyfelől, másfelől pedig, amikor a munkásosztály pártjainak politikai akcióját integrálható reformista célokra korlátozták, amelyeket könnyűszerrel belül lehetett tartani a tőke újratermelési keretein, mindkét ág elveszítette a minőségi társadalmi változtatáshoz szükséges politikai erejét. Így hát a tőke újratermelési parancsolatai és megfelelő diktátumai érvényesülhettek a „parlamenti demokráciára" támasztott minden politikai igényükkel.
Ez a demokrácia per definitionem több mint egy évszázadnyi erőtlenségre ítélte a munkásmozgalmat, abszolút tabuként megtiltva az „ipari ágnak" mindenfajta bekapcsolódást a közvetlen politikai cselekvésbe, s hasonlóképpen abszolút tabu gyanánt megtiltva az osztály „politikai ágának", hogy célul tűzze ki az átfogó és effektív ellenőrzés megszerzését az iparvállalatoknál. Ha ugyanis a társadalmi újratermelés anyagi dimenziójának radikális ellenőrzése ki van zárva, ahogy ki volt zárva, a munka alárendelt osztályának rendelkezésére álló hatalom óhatatlanul szigorún csak marginális, rendkívül korlátozott javítgatásokra szorítkozik, amelyeket integrálni lehet (és valóságosan integrálják is) a fönnálló rend strukturális kereteibe, s még idealizálják is a „reálpolitika" nevében.
E probléma legégetőbben időszerű aspektusa a jelenlegi globális válság közepette, amely sürgős megoldásra szorul annak érdekében, hogy ellenőrzés alá legyen vonható a tőke ellenőrizhetetlenségének veszedelmes meghatározottsága, a felelősség kérdését érinti. A tőke társadalmi-gazdasági rendje a maga legbelső természete szerint: az intézményes felelőtlenség rendszere, minden társadalmi síkon. Mint versengő külön érdekek rendszere, csupán korlátozott részterületekre képes felelősséget terhelni, de nem a társadalom egészére, amelynek ellenségesen fölosztva kell maradnia, és amelyet a tőke meghaladhatatlan antagonisztikus másodrendű közvetítéseinek anyagi, politikai és kulturális alapján ekképpen is kell igazgatnia. A kormányfők azt deklarálták nemrégiben, hogy senki sem viselhet felelősséget a történtekért és a végbemenőkért, mert a válság globális. És ez föloldozást ad az összes tőkemegszemélyesítőnek – nevetségesen kisszámú bűnöző kivételével, mint amilyen a rajtakapott Madoff – súlyos felelősségük alól, amiért mérhetetlen szenvedést okoztak a nagy néptömegeknek.
Teljesen lehetetlen előrelátni egy életképes megoldást globális válságunkra a végbemenő fejleményekért viselt teljes felelősség vállalása nélkül, különösen egy globálisan kölcsönös kapcsolatban álló és szükségképpen oda-visszaható rendszerben. Persze a tőkemegszemélyesítők, rendszerük fonák logikájának parancsolatait követve, sohasem vállalhatnak magukra ilyesmit az egész társadalom érdekében. Csakis a munka hegemonikus alternatívája mint átfogón tervezett s ezért történelmileg fönntartható társadalmi újratermelési mód képes megfelelni e sürgető szükségletnek súlyosbodó rendszerválságunk föltételei közepette.
Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a felelősség valódi döntés-hozási hatalom nélkül nem lehet más, mint csupán fölülről megszabott kívánalom, s ennélfogva még rövidtávon sem hathatós, és még kevésbé az, ha történelmi mércével mérjük. A „valóságosan létező szocializmus" társadalmainak összeroppanása – ami nagy mértékben a politikailag fölülről ellenőrzött munkaerő dacos ellenkezésének volt köszönhető – tragikusan perdöntő bizonyítékkal szolgál erre. Az sem hihető, hogy az autoritárius kapitalista ellenőrző intézkedések nagymérvű fokozásával, ami mellett ma sokfelé kétségkívül egyre inkább síkraszállnak, tartósan meg lehetne oldani ezt a problémát. A pusztító hatású, kudarcba fulladt kísérletek a múltban – Mussolini fasizmusától és Hitler nácifasizmusától az USA szponzorálta különböző diktatúrákig Latin-Amerikában, beleértve Brazíliát és Pinochet Chiléjét – világosan cáfolják az ilyen tervek életrevalóságát.
A munkásmozgalom defenzív tagolódása a huszadik században nagy visszaesést eredményezett e tekintetben is. Hiszen az olyannyira szükséges szolidaritást a munkásosztály tagjai között a történelmi felelősségvállalásban, ami elválaszthatatlan az uralkodó renddel szemben támasztott hegemonikus alternatívájuktól, aláássa a szükségszerű cselekvésbeli megosztottság, amely elsődlegesen a szekciós érdekű jobbító intézkedésekre szorítkozik. A tőkének ily módon sikerül kijátszania egymás ellen osztályellensége bizonyos szekcióit, nagy mértékben meggyöngítve ezáltal a munkásosztály mint egész általában vett fölszabadító erejét, mivel az osztályszolidaritás csak mint távoli lehetőség marad a szemhatáron. De osztályszolidaritás, és hozzá szorosan kapcsolódva az uralkodó renddel szemben támasztott átfogó stratégiai alternatíva víziója nélkül szóba sem jöhet, hogy képesek legyünk eleget tenni a felelősségnek, ami követelmény a rendszer akut strukturális válságának leküzdéséhez. Következésképp, a múltnak adni át a defenzivitást, a megosztottságot és a szekciós érdekek elsődleges követését – abszolúte létfontosságú föltétel ez ahhoz, hogy képesek legyünk vállalni a sürgősen megkövetelt felelősséget, amely nélkül a kibontakozásban levő globális strukturális válság egyetlen alapvető kérdését sem lehet megoldani, beteljesítve a munka stratégiailag járható átfogó történelmi alternatíváját. És ez természetesen elképzelhetetlen szenvedélyesen alkalmazott és teljes mértékben osztott osztályszolidaritás nélkül, mert ez a megfelelő cselekvési módja a munka minőségileg különböző társadalmi anyagcsere-újratermelésének. Reális döntéshozási hatalom, amely lényegileg egyenlő módon oszlik meg a társadalom dolgozó tagjai között, az osztályszolidaritás és a szabadon vállalt felelősség szellemében: ezek a meghatározó jellemzői a munka hegemonikus alternatívájának, éles ellentétben a tőkerendszer gyógyíthatatlanul destruktív logikájával.
Ebben az értelemben, a munkásosztálynak mind a szakszervezetei, mind a pártjai kötelesek harcosan ipari és politikai egyesülések lenni egyidejűleg. Fölszabadító sikerük csakis akkor lehetséges, ha alapvető irányelvük a mindenre kiterjedő változás a társadalmi újratermelés rendjében. Hiszen még a korlátozott közvetlen követelményeket és gondokat is csupán a munka hegemonikus alternatívájának előrelátott átfogó stratégiai kereteiben lehet tartósan megoldani. Ez annak is szükséges föltétele, hogy csakugyan mindenre kiterjedően meg lehessen oldani a jelenlegi válságot. A reformista alkalmazkodás kudarcot vallott hagyományának megfelelő defenzív bértárgyalások és a politikai kontárkodás csak súlyosbíthatják globális válságunkat.
(7) A munka történelmi alternatívája a tőke társadalmi rendjével szemben
Emlékeztetnem kell ebben az összefüggésben Marcuséra, akit valódi elvtársunknak tartok, nézetkülönbségeink ellenére. Ő határozott meg ugyanis néhány olyan kihívást, amellyel szembe kell néznünk, még ha vitathatók is az általa kínált magyarázatok. Mélyen átérzett aggálya közül kettő, amelyeket a háború utáni, meglehetősen zavartalan tőketerjeszkedés időszakában fogalmazott meg, közvetlenül fontosak a mi számunkra is, és elválaszthatatlanok egymástól. Az egyik: az volt a meggyőződése, hogy a kapitalizmusnak sikerült megoldania válságát a múltban, s most már a válságkapitalizmus helyett a szervezett kapitalizmus még elképesztőbb hatalmával kell szembenéznünk. A másik szorosan kapcsolódott ehhez, és számára a „szervezett kapitalizmus" sikerét is jelentős mértékben ez magyarázta. Azt állította, hogy a munkásosztály integrálódott a válság utáni kapitalista rendszerbe, ennélfogva valami más, alternatív történelmi alanyról kell gondolkodnunk a változás megkövetelte szerephez, mint amilyenek az ő „kívülállói" és a diákmozgalom. Szomorú, hogy a nagy csalódás után, amelyet el kellett szenvednie az elképzelt kívülálló fölszabadító szerepéhez fűzött várakozásaiban, élete vége felé teljesen reménytelen borúlátással tekintett a jövőbe, ahogyan ezt The Aesthetic Dimension című könyvében megfogalmazta.
Amiként történelmi tapasztalatunkból tudjuk, a „szervezett kapitalizmus" sikere konjunkturális volt, csupán az újjáépítés és tőketerjeszkedés háború utáni időszakára terjedt ki, s „jóléti kapitalista" vívmányai csak nagyon korlátozott számú nyugati tőkés országra szorítkoztak. Következésképp a válságnak előbb-utóbb szükségképpen kiterjedtebb módon kellett visszatérnie, tekintettel a tőkerendszer kibékíthetetlen globális antagonizmusaira.
A Marcuse által azonosított másik kihívás viszont sokkal nehezebb problémát jelentett. A munkásosztály integrálódásának jelei és bénító visszaesései ugyanis, úgy látszott, minden tőkés módra fejlett országban eluralkodtak, s a transznacionális tőke uralta ipari expanzió folyamatával átterjedtek az úgynevezett „harmadik világra" is. A nemzetközi finánctőke, amelyben szintén a nagy tőkés országok csoportja, mindenekelőtt az USA az úr, s amely kivételezett szerepet játszik az IMF, a Világbank és a globális kereskedelmi szervezetek irányításában, fojtogató csápjaival további nagyszabású dimenziót kölcsönzött e regresszíven integratív folyamatnak.
Mégis, az eldöntendő kérdés az volt: maga a munka, mint a tőke társadalmi rendjének egyedüli életképes hegemonikus alternatívája, valóságosan integrálódott-e a rendszerbe? Mert ha a válasz nyomatékos igen, ahogyan Marcuse gondolta, ez esetben óhatatlanul borúlátó lesz a perspektíva, s ez kétségbeesésbe kerget mindenkit, aki hajdan hitt a szorgalmazott történelmi alternatíva megvalósításában. Ebben a kontextusban kell kritikai vizsgálatnak alávetni a munkásosztály kormányait és szakszervezeteit, a parlamenti politikai keretekkel együtt. Ez utóbbiakat ugyanis kíméletlenül uralma alatt tartja a tőke parlamenten kívüli ereje, amely igényt tart arra, hogy beleszólása legyen a parlamenti ügyekbe, így aztán a munkásosztály reformista pártjai és alkalmi kormányzatai teljes hatalomfosztásra ítéltetnek a „parlamenti játékszabályok" betartatásával. A „politikai ág" és az „ipari ág" önveszejtő szétválasztása, amit előírnak a parlamentáris játékszabályok: ez volt a leghatékonyabb intézményesítése a valódi lefegyverzés folyamatának.
A munkásosztály reformista politikai, valamint szakszervezeti vezetése, elvesztvén anyagi hatalmát a rendszerváltoztatásra az ipari és strukturálisan jelentékeny politikai átalakító cselekvés révén, kétségkívül kénytelen volt integrálódni a rendszerbe, leválasztva magát a munkásosztálytól „a modern üzlet és ipar" érdekei reklámozásának nevében, ahogy ezt Tony Blair föntebb idézett szavai világosan nyomatékosították. És tanulságos, hogy a vezetésnek ez az önlefegyverző integrálódása nem szorítkozott a reformista pártokra. Ugyanannak a működési keretnek a logikája, a tőke parlamenten kívüli uralma alatt, idővel magával ragadta a legnagyobb nyugat-európai kommunista pártokat, az olaszt és a franciát is.
Magát a munkásosztályt mint a tőkeuralommal szemben támasztott hegemonikus alternatíva ellenőrző szubjektumát, nem lehet integrálni a rendszerbe. Ahhoz ugyanis, hogy ezt meg lehessen tenni, a strukturális antagonizmust kellene végleg eltávolítani a tőke társadalmi újratermelési rendjéből. Persze, átmenetileg meg lehet fosztani a munkásosztályt osztálytudatos vezetésétől; el lehet hallgattatni vagy akár meg is lehet bénítani rövidebb-hosszabb történelmi időszakra. De az osztály nem képes elfogadni a tőke destruktív – s végső soron önpusztító – antagonisztikus társadalmi újratermelési módját, mint a maga „természetes" és állandó létföltételét. Ez az oka, hogy a szocialista mozgalom radikális újratagolódása, szembefordulása a maga integrálódott vezetésével, elkerülhetetlen kihívást jelent korunkban. E nélkül még a jelenlegi globális válságunk kritikai értékelése is elgondolhatatlan, nem is szólva tartós alapon történő megoldásáról.
Ez azt jelenti, hogy sok mindent újra kell kezdeni, igazi tömeges részvétel alapján, Marxnak a „kommunista tömegtudat" kifejlesztésére fölszólító eredeti javaslata szellemében. A tőke destruktív parlamenten kívüli erejét nem lehet legyőzni a parlamenti játékszabályokhoz való tiszteletteljes alkalmazkodással. Ez parlamenten kívüli mozgósítást, harcos tömegakciót követel a munkásosztály parlamentben tevékenykedő radikális politikai erőinek támogatására.
Mindez nagy változást föltételez a munkásosztály „ipari ága" irányultságában is. Brazíliának sikerült kifejlesztenie egy igen fontos radikális mozgalmat, amely mélyen a néptömegekben gyökerezik, az MST-t, vagyis a földnélküliek mozgalmát. Ez a mozgalom saját kezdeményezéseivel áll elő, s nem hagyja, hogy integrálják az uralkodó rendbe. Az ilyen, tömegekre támaszkodó és stratégiailag tudatos mozgalmak további terjedése és megerősödése nagy reménység jövőnkre nézve. Hasonlóképpen, az egyik legnagyobb előttünk álló föladat annak a sok millió munkanélkülinek a szervezetileg biztosított mozgósítása, akiknek a száma óhatatlanul tovább növekszik a jövőben. Az „ipari ág" hagyományos szektor-irányultsága még csak tudomást venni sem képes ezek létezéséről, nem hogy a megkívánt – gyógyítóan hatékony – figyelmet fordítsa irtózatos helyzetükre.
Ez nem maradhat így, ahogy van. Nemcsak azért, mert morálisan kifogásolható, hanem azért sem, mert a munkanélküliek millióinak – globális viszonylatban pedig milliárdjainak – radikális mozgósítása potenciálisan nagy erőtöbbletet kínál a szocialista mozgalomnak. A szolidaritás részint létfontosságú szocialista érték, részint pedig nagy fölszabadító erőforrás. A munka hegemonikus alternatívája nem kerekedhet a tőke fölé a sorait összezáró teljes szolidaritás nélkül. A munkások a vezető kapitalista országokban, meglehet, hosszabban tanulják majd ezt a történelmi leckét, mint testvéreik és nővéreik a világ többi részén. De tanulniuk kell, és tanulni is fogják a mélyülő strukturális válság elkerülhetetlen hatására. Vannak ebbe az irányba mutató biztató jelek, amint korábban említettük, még a legkiváltságosabb helyzetű országokban is.
(8) Radikális politikai mozgalom elgondolhatatlan tagjainak kreatív önnevelése nélkül
A marxista nevelés mellőzése szerencsétlen módon eluralkodott a tőkés módra fejlett országokban is. Ez nemcsak az uralkodó ideológia intézményesített hatalmának köszönhető, amely teljes mértékben uralja a tömegtájékoztatást, hanem a reformista politikai hagyománynak is, amelyik alkalmazkodott az uralkodó rendhez. A reformista pártok számára egyedül lényeges politikai nevelés ma a választást előkészítő, korteskedő „kopogtatás" a lakások ajtain, a nevetségesen szűkagyú „közvélemény kutatások" úgynevezett „célcsoportjaival" való operálás, meg a hírek és álhírek „fölröppentése" azzal a céllal, hogy rendszeresen (és gyakorta cinikusan) félrevezessék a népességet, s közben megőrizzék a parlamentáris kormányzatok választói támogatottságát. Az ilyen kormányzatok elsődleges funkciója ma a tőke destruktív parancsolatai választóknak eladható „PR-arculatának" kialakítására szorítkozik.
Ha fölidézzük a szocialista mozgalom történetét, kiáltó az ellentét. Korai szakaszaiban ugyanis tényleg roppant fontos volt a politikai nevelésre háruló szerep. Hogy csak egyetlen példát hozzunk föl, Rosa Luxemburg nem csupán nagy forradalmár vezetője volt a munkásosztálynak, hanem a legodaadóbb tanítója is a pártoktatás szerveiben, aki egyik-másik igen fontos – marxista gazdaságtani és a politikaelméleti – munkáját azzal a céllal írta, hogy fejlessze a harcos szocialista tudatot. Hasonló tevékenység jellemezte a legtöbb szociáldemokrata – és persze kommunista – párt életét alapításuktól fogva, évtizedeken át. A szentségtelen egyetértés, amely kialakult a „nincs alternatíva" esztelen jelszava körül s a politikai tevékenység vele párosuló lefokozása a „széles választói szövetség megteremtésének" szintjére, sikeresen véget vetett mindennek, végtére szét is zúzta, amiként tudjuk, még a legnagyobb nyugati kommunista pártokat is. Így történt, hogy Bettino Craxinak, az egykor radikális szocialista párt, Pietro Nenni pártja vezetőjének szöknie kellett hazájából, és Tunéziában kellett végeznie életét, hogy elkerülje a korrupcióért kijáró börtönbüntetést, miközben mestere, Silvio Berlusconi választással nem is egyszer, de háromszor is miniszterelnöki pozícióba kerülhetett Olaszországban, ahol Antonio Gramsci pártja valaha radikális változás érdekében harcoló politikai erőt képviselt.
Nyilvánvaló, hogy semmilyen életbevágó fölszabadító föladatot nem lehet megvalósítani, ha ebben a vonatkozásban nem következnek be alapvető változások. Semelyik párt nem nevezheti magát radikálisnak anélkül, hogy tartós elszántsággal ne kötelezné el magát a radikális politikai nevelés munkája mellett. Átfogó stratégiai terv követése nélkül, ami képessé tehet bennünket arra, hogy mind a közvetlen szükségletekkel, mind a távolabbi átalakítás céljaival foglalkozzunk, óhatatlanul kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva a globális válságnak. De hogyan is lehetne követni egy ilyen átfogó stratégiai tervet politikai és elméleti tudatosság nélkül, amelyet megkövetel az előttünk álló föladatok kimunkálása és a nagy néptömegekkel való megértetése?
Az ilyen nevelés nem egyfajta „szenvtelenül elfogulatlan" akadémikus vagy éppannyira meddő, de szektás politikai tangyakorlat, ahol is az egyéneknek azt kell bemagolniuk, amit „szakértők" és „tekintélyek" fejtegetnek számukra a könyvekben. Némely hírhedten tekintélyelvű párt szemináriumait a „valóságosan létező szocializmusban" ilyen elven működtették, s riasztó eredménnyel. Politikai nevelés csak akkor lehet sikeres, ha igazán bevonja a népet a folyamatban levő szocialista tudatfejlődésüknek megfelelő, szükségképpen változó, megoldandó föladatokba. A nevelés legjobb formája a harcosan elvtársi/közösségi kereteken belül folyó önnevelés. Az emberek akkor sajátítják el valóban pozitív módon azt, amit azért tesznek számukra hozzáférhetővé, hogy átalakítsák a sajátjukká, amikor közvetlenül szervesen bekapcsolódnak valamilyen értelmes interaktív folyamatba.
Egy olyan radikális szocialista politikai párt, amelyik elkötelezettje mind a közvetlen szükségletek, mind a hosszabb távú átfogó fölszabadító átalakítás realizálásának: ez a legalkalmasabb kerete az effajta alkotó önnevelésnek. Az ilyen ugyanis csakugyan azon van, hogy éppúgy kínáljon tagjainak s rajtuk keresztül közvetve az egész társadalomnak tevékenyen megragadható, kézzelfogható föladatokat, amelyek lényegi egyenlőség alapján oszlanak el a párt összes tagja között, mint ahogy igen fontos stratégiai eszközöket is, amelyek megragadásával teljesíteni lehet az elvállalt föladatokat. Ez az egyetlen útja-módja, hogy a korunkban olyannyira szükséges politikai nevelés általános szocialista távlatba illesztve, elősegíthesse a jelenlegi válság megoldását.
Gyakran nagyon henye módon használják a „tömegpárt" kifejezést. Ilyenkor valójában nem csupán a nép saját problémái megoldásába való aktív bevonásának teljes hiányát takarja, hanem még a szóban forgó párthoz való tartozást sem jelenti. A „New Labour", az állítólagos „tömegpárt" tagsága Nagy-Britanniában teljesen elhanyagolható. Politikai nevelésről sem beszélhet senki a szónak semmilyen értelmes jelentésében egy effajta párttal kapcsolatosan. Az efféle pártok egyedül abban az értelemben „tömegpártok" (s persze nagyon sok van ilyen világszerte), hogy megvan az a kétes jogosultságú funkciójuk: „hozzák" a választásokon megkövetelt számú embert – s még ezt is olykor csupán az összes választópolgárok botrányosan alacsony, egyharmad részéből, ami az intézményesült politizálásból való általános kiábrándultságnak köszönhető -, vagyis a választási tölteléktömeget. Ez a fölötte kínos tény mutatja a csillagászati távolságot, amilyen messzire kerültünk mára az egykor még a reformista szociáldemokrata és munkáspártokra is jellemző politikai neveléstől és tudattól.
Tehát a nagy néptömegek bevonásával folyó, helyes politikai nevelés iránti szükséglet ma, globális strukturális válságunk közepette, nagyobb, mint bármikor korábban. De ahogy ma állnak a dolgok, a reális politikai nevelés iránti szükségletet valóra váltani elgondolhatatlan valamely szervezetileg koherens radikális mozgalomhoz való hiteles, tömeges ragaszkodás kifejlesztése nélkül, szemben az egyéneken mint választási tölteléktömegen most uralkodó manipulációval. S ez a viszonylat fordítva is érvényes. Elgondolhatatlan ugyanis a radikális politikai mozgalomhoz való tömeges, igaz ragaszkodás kialakítása a létfontosságú politikai nevelés szenvedélyesen vállalt és kialakított munkája nélkül. Ez viszont csakis a munka „ipari ágának" és „politikai ágának" egyesítésével végezhető el egy mindent átfogó fölszabadító projektum szellemében, amelynek velejárója a most még eredendőn reformista szakszervezeti mozgalom szükségszerű radikalizálódása.
(Fordította: Csala Károly)
Jegyzetek
1 Beyond Capital. III. rész, 18. fejezet, 2.1 alfejezet, 681. (Merlin Press, London, 1995.)
2 Uo. IV. rész, „Radical politics and transition to socialism". 949-951.
3 Idézem The Challange and Burden of Historical Time c. könyvem (Monthly Review Press, New York, 2008.) 397. oldalán.
4 E problémák dokumentálását lásd: The Challange and Burden of Historical Time. 10. fejezet, 3. alfejezet („The structural crisis of politics"), kiváltképp
399-406.
5 Idézem The Challange and Burden of Historical Time c. könyvem 131. oldalán.
6 Lásd ezzel kapcsolatosan John Bellamy Foster és Fred Magdoff fölöttébb éleslátó könyvét: The Great Financial Crisis: Causes and Consequences. Monthly Review Press, New York, 2009.
7 Hatvanöt milliárd az összeg, amelyet bírósági tárgyalása után közöltek. Korábban „csak" ötven milliárdról volt szó. Ami azonban jóval fontosabb itt, az, hogy a Madoff-ügy csupán „a jéghegy csúcsa", amint a főképp Latin-Amerikában ténykedő „Sir" Alan Stanford csalárd pénzügyi birodalmának lelepleződése is tanúsítja. Az is elképzelhetetlen, hogy ilyen hatalmas csaló vállalkozásokat néhány elszigetelt egyén működtetett. Ez idő szerint senki sem szolgálhat megbízható számadatokkal arról, hogy mekkora összegek kötöttek ki – s maradtak elpalástolva mindenféle megrögzött érdekek folytán – ehhez hasonló helyeken világszerte.
8 Idézet Beyond Capital c. könyvem 730. oldaláról, London, 1995.
9 Lásd Fernando Silva „Crise mundial recoloca necessidade de projeto de poder dos trabalhadores" című, 2008. november 25-én megjelent cikkét.