A globalizáció talán legfontosabb hatása, hogy fokozza a létbizonytalanságot. Ezzel lezárja a XX. századi jóléti államok történetét, és naivnak tünteti fel az emberarcú kapitalizmus ideológusait.

Előszó

Ezt a témát két fő okból választottam tárgyamul. Először is azért, mert ez a kérdés a baloldal összes árnyalatát érinti. Manapság ugyanis a munkaerő egyetlen szelete sem állíthatja magáról, hogy immunis a munkanélküliség és az alkalmi munkavállalóvá válás dehumanizáló terheivel szemben. Az "alkalmi munkássá válás" folyamatát egyes nyelvek tulajdonképpen pontosabban fejezik ki a "bizonytalanná válás" fogalmával, bár ezt általában tendenciózusan félreértelmezik és úgy állítják be, mint az óhajtott "rugalmas foglalkoztatottság" állapotát. Néhány hónappal ezelőtt a Westminster Bank körülbelül 25 ezer alkalmazottjának kellett szembenéznie a feleslegesség kilátástalanságával; ma a Rover autó-vállalat munkatársait – a büszke BMW transznacionális társulás csődbe jutott részét – vetik oda a farkasoknak martalékul, taszítják a teljes létbizonytalanságba. A kérdés nem az, hogy vajon a munkanélküliség vagyis a "rugalmas alkalmi munkássá válás" folyamata fenyegetni fogja-e azokat, akiket még foglalkoztatnak, hanem az, hogy mikor jut majd osztályrészükül az erőltetett bizonytalan foglalkoztatottság kínos helyzete.

A második fő ok, ami miatt foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, hogy e tárgykör leküzdhetetlen strukturális problémát jelent a tőke számára. A baloldal nem lesz képes kidolgozni egy életképes jövő-stratégiát, ha nem tulajdonít központi jelentőséget a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás húsba vágó témájának.

Jelen pillanatban a szóban forgó kérdéskör három lényeges aspektusát ajánlom megfontolásra.

1. A munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás "globalizálódása" még a világ legfejlettebb tőkés országait is érinti.
2. A "rugalmasság" mítosza az a cukor-bevonat, amellyel a keserű pirulát fogyaszthatóvá teszik. Mert amiről beszélünk, az egy vészterhes szociális-gazdasági trend, amit a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődésének nevezünk.
3. Az előttünk álló problémákat csak akkor tudjuk ésszerűen megoldani, ha felhagyunk a társadalmi-gazdasági átalakulások eddigi szabályozásával, mégpedig úgy, hogy felszabadítjuk magunkat a "szükséges munkaidő" (vagy a "szükséges munka") zsarnokságának uralma alól, és teret engedünk a "rendelkezésre álló idő" emancipációjának, vagyis annak a pozitív alternatívának, amely a tőke társadalmi reprodukciójában rejlik.

Kiindulópontként megfontolásra ajánljuk a heti munkaidő 35 órára történő csökkentését, ami nem véletlenül került előtérbe az utóbbi időben.

1. A munkanélküliség globálissá válása

A szocialisták Európa számos országában – csakúgy, mint Észak- és Dél-Amerikában – harcolnak azért, hogy a heti munkaidőt 35 órára csökkentsék, a jövedelem csökkentése nélkül. Ennek a fontos stratégiai követelménynek persze megvannak a maga nehézségei. Egyaránt előtérbe állítja ugyanis a munkanélküliség nyomasztó problémáját az egész világon, valamint azokat az ellentmondásokat a társadalmi-gazdasági rendszerben, amelyek emberek végeláthatatlan millióira természetellenes szükségszerűségként kényszerítik rá a munkanélküliséggel járó terheket és szenvedéseket.

Ennélfogva a küzdelem a "35 órás munkahétért" nem lehet csupán egy olyan tradicionális szakszervezeti követelmény, amely a bértárgyalások régen kialakult szereposztásához, működési módjához kapcsolódik.

Éppen ellenkezőleg, a 35 órás munkahétért folytatott harcban nemcsak a feladat nagyságát és az előttünk álló kérdéscsoport hosszú távú következményeit kell figyelembe vennünk, hanem a társadalmi-gazdasági rendnek azt az elkerülhetetlenül szívós ellenállását is, amely e rend saját kényszerítő erejéből következik annak érdekében, hogy érvénytelenné tegye mindazokat az engedményeket, amelyek a törvényes/politikai szférában létrejöhetnek olyan körülmények között, amelyek átmenetileg kedvezőek lehetnek a szakszervezetek és baloldali politikai képviselőik számára. Ezért érthető például az, hogy Olaszországban a Rifondazione a kérdés felvetésekor egyidejűleg hangsúlyozza érdekeltségét a foglalkoztatottság növelésében és az életkörülmények javításában ("per l'occupazione per migliorare la vita"), valamint a társadalmi változás szükségességét. Teszi ezt azért, hogy életképes társadalmi alapot biztosítson a kitűzött cél, a megrövidített munkaidő számára. Maradandó siker e téren csak a szakadatlan kölcsönhatás folyamatában érhető el, abban a dialektikus kölcsönviszonyban, amely két tényező egymásra hatása során alakul ki: az egyik oldalon áll a közvetlen cél, vagyis a harc a jelentősen csökkentett munkaidőért, a másik oldalon annak a kialakult társadalmi rendnek a folyamatos átalakítása, amely saját természetét követve kénytelen ellenállni és érvénytelenné tenni az összes ilyen követelést.

Azok, akik kétségbe vonják e követelések törvényességét, mégpedig úgy, hogy helyettük dédelgetett társadalmi rendszerük erényeit dicsőítik, a munkanélküliség problémájának megoldásában csakúgy, mint az attól elválaszthatatlan társadalmi bajok orvoslásában, továbbra is az USA modelljét idealizálják. Pedig, ha csupán egy futó pillantást vetünk a dolgok jelenlegi állására, akkor is kiderül, hogy az USA vissza-visszatérő eszményítése a fantázia birodalmába tartozik. Mert, amint a "The Nation" egyik vezércikke hangsúlyozta:

"A szegénységi ráta az elmúlt évben 13,7% volt, magasabb, mint 1989-ben, annak ellenére, hogy két évig csaknem folyamatos volt a gazdasági növekedés. Körülbelül 50 millió amerikai – a népesség 19%-a – él az országos nyomorszint alatt. Szegénységben él minden négy 18 év alatti gyermek közül egy, minden öt idős állampolgár közül egy, és a nyomor szintjén élnek minden öt egyszemélyes felnőtt háztartás közül háromban. A dollárt változatlan értéken számítva a munkások heti átlagkeresete az 1973-as 315 dollárról 256 dollárra esett vissza, ez 19 százalékos csökkenést jelent. Tavaly a családok egyötödében – ők a legszegényebbek – a jövedelem 210 dollárra esett vissza, ugyanakkor a leggazdagabb 5 százalék átlagosan 6,440 dollárral gyarapodott (nem számítva tőkenyereségeiket).

Az egészségbiztosítás nélkül élő amerikaiak száma 1995-ben 40,6 millió volt, ami 41 százalékos növekedést jelent a hetvenes évek közepe óta. 1995-ben a biztosítás nélkül élő családok 80 százalékában a családfőnek volt munkája.¹

Hát ilyen rózsás valójában az amerikai modell, ha igazán ki akarjuk nyitni a szemünket. Ehhez még hozzá kell tennünk egy nagyon is lényeges számadatot, amellyel nemrég az amerikai Kongresszus Költségvetési Hivatala szolgált, és amely még a tőke legrosszabb apologétái számára is megfellebbezhetetlen. E szerint az adat szerint a népesség leggazdagabb egy százalékának jövedelme egyenlő az alsó szinten élő negyven százalék jövedelmével. De még ennél is fontosabb az a következmény, hogy ez a szám tulajdonképpen megduplázódott az utóbbi két évtizedben a tőke strukturális válságának következtében. Így aztán bármilyen cinikusan leplezik is a munka feltételeinek romlását, bármennyire buzgón értelmezik is ezt úgy, mint az áldott "rugalmasságot", nem rejthetők véka alá azok a súlyos következmények, amelyek a tőke terjeszkedésének és felhalmozásának irányvonalát mutatják a jövőben.

A munkanélküliségi statisztikákkal természetesen lehet bűvészkedni, lehet őket teljesen önkényesen értelmezni és újraértelmezni, és nemcsak Amerikában, hanem az úgynevezett "fejlett kapitalizmus" minden egyes országában. Nagy-Britanniában például még a tőkés rendszer hivatásos védelmezőinek – a londoni Economist szerkesztőinek – is be kellett vallaniuk, hogy a kormányzat 33-szor "átdolgozta" a munkanélküliségi statisztikákat azért, hogy szebbnek tűnjenek. Nem beszélve arról a tényről, hogy bárki, aki Nagy-Britanniában 16 órát dolgozik, teljes munkaidőben foglalkoztatottnak számít, azaz a teljes munkaidősök pozícióját élvezi. De ennél még szemet szúróbb az, hogy Japánban – abban az országban, amelyet egészen a legutóbbi időkig úgy magasztaltak, mint a "dinamikus fejlett kapitalizmus" para­digmatikus esetét – "senki sem számít munkanélkülinek, aki a hónap utolsó hetében több, mint egy órát dolgozik munkabérért."² De kit tud az orránál fogva vezetni ez a politikai manipuláció és ezek a gazdasági eszközök? Mert bármennyire összehangolt és körmönfont is a most fennálló állapotok félremagyarázása, a munkanélküliségben rejlő nagyon súlyos kihívás sehol sem kerülhető el, a legfejlettebb tőkés országok egyikében sem. Így aztán sugalljanak bármit is az apologetikus statisztikai adatok, nem lehet tovább szőnyeg alá söpörni azokat a vészjósló adatokat, amelyek a japán munkanélküliség folyamatos növekedéséről és az ezzel járó gazdasági recesszióról szólnak.

A munkanélküliség drámai emelkedése valójában nem a legutóbbi időszak jelensége. Feltűnt már a láthatáron akkor, amikor a tőkés rendszer egészének strukturális válsága elkezdődött – a tőke terjeszkedésének viszonylag zavartalan két és fél évtizede után, a háborút követően. Úgy tűnt, hogy a munkanélküliség ennek a szerkezeti válságnak a szükséges és egyre súlyosabbá váló velejárója. Ezért érveltem úgy már 1971-ben, hogy a munkanélküliség akkori állapotában a probléma már nemcsak az, hogy a szakképzetlen munkások siralmas helyzetben vannak, hanem az is, hogy e már korábban létező csoporthoz hozzáadódnak a magasan képzett munkások nagy tömegei, azoké, akik arra vadásznak, hogy munkát szerezzenek, az elkeserítően kevés munkalehetőség egyikét. Ez a folyamat, az úgynevezett "racionalizáló" amputálás nem kötődik többé csupán az "elavuló periferiális iparágakhoz", hanem a termelés legfejlettebb és legmodernebb szektorait is sújtja – a hajó- és repülőgépgyártástól kezdve a mérnöki munkákon keresztül az űrtechnológiáig. Tehát most már nem a "növekedés és a fejlődés" "normális" (természetes) és készségesen elfogadott melléktermékeivel állunk szemben, hanem azzal, hogy ez a növekedés és fejlődés megáll. Valójában nem az "alulfejlettek üres zsebeinek" periferiális problémáit érzékeljük, hanem a tőkés termelési mód egészének lényegi ellentmondását, azt az alapvető ellentmondást, amely még a "fejlődés", a "racionalizálás" és a "modernizáció" legújabb vívmányait is a krónikus alulfejlettség bénító terheivé nyomorítja. A leglényegesebb persze a mindezt elszenvedő emberi tényező: ők már nem csupán az "alulprivilegizált" emberek sokaságának olyan töredék csoportja, akik apatikusak és nem rendelkeznek társadalmi hatalommal; ez az ellentmondás a szakképzett és a szakképzetlen munka összes kategóriáját érinti: tulajdonképpen a társadalom teljes munkaerejét."³

Azóta, hogy ezeket a sorokat leírtam, tízszeresére növekedett a munkanélküliség Nagy-Britanniában és másutt is. És mi a helyzet ma? Még a hivatalos – erősen kozmetikázott – adatok szerint is több, mint 40 millió a munkanélküliek száma az iparilag legfejlettebb országokban. Húsz millió ezek közül európai, és Németország – az az ország, amelyről valaha a "német csoda" dicshimnuszát zengték – túljutott a 3 milliós küszöbön. És ami például Indiát illeti – a hagyományos sajtóorgánumok gazdasági bölcsei agyondicsérték azokért az eredményeiért, amelyeket egészséges fejlődő országként ért el -, nos, Indiában nem több 336 milliónál a regisztrált munkanélküliek száma,⁴ és még sok millióan élnek munka nélkül olyanok, akiket számon kellene tartani, de nincsenek regisztrálva. Ugyanakkor az IMF beavatkozása a "fejlődő országok" életébe – az USA által előírt diktátumok alapján – még tovább rontja a munkanélküliek amúgy is szánalmas helyzetét, azt színlelve, hogy tulajdonképpen javítják a szóban forgó országok gazdasági feltételeit. Ahogyan a "The Nation" egy másik vezércikke megjegyezte:

"Mexikó gazdasága nagyszerűnek látszhat, de népe meg van sebezve. Az IMF kiugrása óta a középosztály összeomlott. Huszonötezer kisvállalkozást faltak fel; ezzel egyidőben 2 millió munkás vesztette el a munkáját. Dollárban kifejezve a bérek 40 százalékkal zuhantak. Az IMF-nek le kellett rombolnia a háztáji gazdaságot azért, hogy megmentse."⁵

Ugyanakkor a szovjet típusú rendszerhez tartozó korábbi posztkapitalista országok, Oroszországtól Magyarországig – ezeket ugyan a múltban nem sújtotta a munkanélküliség, bár gazdaságukat nagy mértékű alulfoglalkoztatottság jellemezte – arra kényszerültek, hogy gyakran az IMF közvetlen nyomására, alkalmazkodjanak a tömeges munkanélküliség dehumanizáló körülményeihez. Magyarországnak például gratulált az IMF⁶ azért, hogy körülbelül félmilliónál stabilizálta a munkanélküliséget. Valójában ez a szám jóval magasabb, és még mindig növekszik. De még az 500 ezer munkanélküli is, Magyarország lakosságának viszonylag alacsony számát tekintve, 6,5 millió brit vagy olasz munkanélkülinek felel meg, és körülbelül annyi, mintha nem az 5 milliót, hanem a 8 milliót közelítené meg Németországban. Az Orosz Föderációban a helyzet épp ilyen rossz, és egyre rosz­szabbra fordul, beleértve azt, hogy hónapokig szemérmetlenül nem fizetik ki a bányászok és más dolgozók munkabérét. Vietnam példája különösen tragikus. Mert a vietnámi nép, miután heroikus győzelmet aratott az amerikai imperializmus intervenciójával szemben folytatott hosszú és pusztító háborúban, elveszítette a békét a tőkés restauráció nyomása alatt.⁷ Sőt, még Kína sem kivétel a növekvő munkanélküliség általános szabálya alól, annak ellenére, hogy gazdaságát igen speciális módon tartják politikai ellenőrzés alatt. A Munkaügyi Minisztérium egyik bizalmas, de kiszivárogtatott jelentése arra figyelmezteti a kínai kormányt, hogy a munkanélküliek száma néhány éven belül el fogja érni a megdöbbentő 268 milliót – rámutatnak az ezzel járó társadalmi robbanás fő veszélyeire is -, hacsak nem tesznek megfelelő (de közelebbről nem részletezett) intézkedéseket a jelenlegi tendencia ellensúlyozására.⁸

Így érkeztünk el a történelmi fejlődés során egy olyan ponthoz, ahol a munkanélküliség a tőkés rendszer egészének meghatározó, domináns sajátossága. Az új körülmények között a tőkés rendszer a kölcsönös viszonyok és a kölcsönös függőségek olyan sűrű hálójából szövődik össze, amelyen keresztül a munkanélküliség problémájára ma lehetetlen részleges gyógyírt és részleges megoldásokat találni az egyes részterületeken. Ez a helyzet éles ellentétben áll a háború utáni évtizedek fejlődésével, amikor is néhány privilegizált országban a liberális politikusok "teljes foglalkoztatottságról" beszélhettek a "szabad társadalomban".⁹

Az utóbbi évtizedben sokat propagálták a "globalizáció" egyetemesen jótékony erényeit, mégpedig akként, hogy a tőke globális expanzióját és integrációját félremagyarázták: úgy állították be, mint egy radikálisan új jelenséget, amely sorsszerűen megoldja összes problémánkat. A fejlődés valóságos irányának igazi iróniája az, hogy – a rendszer évszázadokkal ezelőtt történő első kialakulásától kezdve egészen addig, amíg a jelen korszakban elérte az érettség olyan formáját, amelyben szétválaszthatatlanul összeláncolódik a rendszer strukturális válságával, azaz a tőke inherens logikájából következően – az az ellentmondásos mód, ahogyan produktívan fejlesztik a társadalmi anyagcsere feletti ellenőrzést, egy porció emberiességet (mégpedig egyre növekvő adagot) csempész a felesleges munka kategóriájába. Már 1848-ban, a Kommunista Kiáltványban Marx leszögezte azt, hogy

"Egy osztály elnyomása érdekében bizonyos feltételeket kell biztosítani, olyanokat, amelyek között legalábbis lehetséges a szolgalét folytatása… [De] a burzsoázia többé már nem képes arra, hogy a társadalom uralkodó osztálya legyen, nem képes arra, hogy saját létfeltételeit kizárólagos törvényként kényszerítse a társadalomra. Nem képes uralkodni, mert képtelen arra, hogy a szolgalétet saját szolgaságának keretein belül biztosítsa, mert tehetetlenül nézi a szolga süllyedését ebbe az állapotba, azt, hogy táplálnia kell a szolgát, ahelyett, hogy a szolga táplálja őt."¹⁰

Ironikus módon tehát a történelem eleddig legdinamikusabb termelő rendszere úgy jut a csúcspontjára, hogy az emberek egyre növekvő tömegét ítéli arra, hogy feleslegessé váljanak a termelés gépezete számára, bár ugyanakkor – a rendszer kiküszöbölhetetlenül ellentmondásos jellegéből következően – ezek az embertömegek mint fogyasztók egyáltalán nem feleslegesek. A tőke globális rendszerében a munkanélküliség történelmi újdonsága az, hogy egyetlen rész ellentmondásai tovább bonyolítják és növelik a többi rész, következésképpen az egész rendszer problémáját. Mert például a munkanélküliség termelésének "lenyesegetése" szükségszerűen adódik a tőke profitot és felhalmozást hajszoló termelési kényszeréből, amelyet vélhetően nem tud megtagadni csak azért, hogy kordában tartsa önmagát és összhangban legyen az ésszerű és emberi örömszerzési elvekkel. A tőke vagy továbbra is táplálja kérlelhetetlen ösztönét, amely saját terjeszkedésének céljai felé űzi, tekintet nélkül a súlyos következményekre, vagy képtelen lesz arra, hogy a társadalom termelési anyagcseréjét, az újratermelést szabályozza. Nincs félmegoldás ezen az úton, az emberiesség szempontjai a legcsekélyebb mértékben sincsenek figyelembe véve. Ez az, amiért a történelem során most először egy dinamikus – és végső következményeit tekintve dinamikusan destruktív – rendszer növekszik fel, egy olyan rendszer, amely a társadalom egyre terjeszkedő termelési anyagcseréjének ellenőrzése közben, ha szükséges, az emberiség elsöprő többségét könyörtelenül kipenderíti a munka folyamatából. Ez a "globalizáció" nagyon is zavaró jelentése.

Amikor a tőke eléri a fejlődés eme fokát, nincs mód arra, hogy strukturális válságának okait idézzük a vádlottak padjára, nem más ez, mint hatásvadászat és felületes kinyilatkoztatás. Tehát mivel a tőke többé már nem tudja "saját szolgáját táplálni", a rendszer "megszemélyesítői" (hogy Marx kifejezését használjuk) úgy próbálják megoldani a problémát, hogy még azokat a részleges engedményeket is visszaveszik, amelyeket a "jóléti állam" formájában a munkának adtak – a tőke zavartalan terjeszkedésére gondolunk a háborút követő időszakban -, mégpedig úgy, hogy megtámadják és megsemmisítik a "jóléti államot". Így például az USA-ban a munkanélküliek arra kényszerülnek, hogy alávessék magukat a "munka-lét" ("work-fare") diktátumainak, ha bármilyen társadalmi juttatást szeretnének kapni. És ehhez híven Nagy-Britanniában ugyanezt a váltást kísérlik meg: a "jólét"-ről ("Welfare") átváltanak a "munka-lét" ("work-fare") felé, teszi mindezt egy olyan párt kormánya, amely valaha szocialistának tartotta magát. Így aztán, ha egy nyolchasábos cikk főcíme egy brit liberális újságban (amely történetesen barátságos az új munkáspárti kormánnyal szemben) azt közli az olvasóval, hogy "Egy munkanélküli azt mondja: lépj be a hadseregbe, különben elveszíted a segélyt"¹¹ – nos ez a főcím ízelítőt ad a munkanélküli fiatalokat jellemző gondolkodásból. Ez újra csak azt a tényt húzza alá, hogy a probléma eddig említett más aspektusaihoz hasonlóan, a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás folyamatának mára teljesen befejeződött globalizálódását nem lehet kiigazítani másképp, csak magának a tőkés rendszernek a radikális leváltásával. Nem olyan sok évvel ezelőtt hallottuk azt a magabiztos jóslatot, hogy az összes ismert társadalmi baj, még a világ "legalulfejlettebb" részeiben is legyőzhető az egyetemes "modernizáció" segítségével, az USA modellje szerint. Elég jellemző módon azonban az elénk vetített rózsás képpel homlokegyenest ellenkezik az a valóság, amellyel szembesülünk. Mert azok a körülmények, amelyek a "fejlődéselmélet" és a kormányzati kölcsönösség meséi szerint csak az "alulfejlettség" állítólag átmeneti nehézségeire vonatkoztak, ma egyre világosabban láthatóak még a legfejlettebb tőkésországokban is.

2. A "rugalmasság" mítosza: a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődése

1998. május 19-én a francia parlament törvényt fogadott el a munkahét 35 órára csökkentéséről. Ugyanilyen törvényi szabályozás várható Olaszországban is, a nem túl távoli jövőben. De Párizsban ezt a lépést "sok közgazdász és vezető üzletember azonnal úgy jellemezte, mint gazdasági öngyilkosságot",¹² és Olaszországban Giorgo Fossa, az Olasz Iparszövetség (Confindust­ria) vezetője már a törvényhozás lépése előtt teljesen világossá tette, hogy szervezete érvénytelennek fog nyilvánítani minden ilyen tartalmú törvényt.¹³ Mi több, a Confindustria elnöke, Fossa (akinek a neve olaszul nagyonis beszédes módon "sír"-t jelent) szemrebbenés nélkül kijelentette (ha netán nem lenne nyilvánvaló mindenki számára, aki ismeri az Iparszövetséget), hogy ha a parlament életbe lépteti a törvényt, ők annak sírásói lesznek, mégpedig egy olyan "nagy koalíció " segítségével, amely akár a szélsőjobb pártok támogatóit is magában foglalja.¹⁴ A londoni Economist szokásos cinizmusával a következőket nyilatkoztatta ki a tervezett törvényről:

Tehát ki az, aki tényleg szeretné Lionel Jospin 35 órás munkahetét? A francia munkavállalók természetesen nem, mivel azt állítják, hogy így nőni fognak a munka költségei és csökkenni fog a munkavállalók versenyképessége. Az adófizetők sem, akik gyanítják, hogy majd több adót kell fizetniük a terv finanszírozására. A szakszervezetek egyre kevésbé, mert félnek attól, hogy csökkenni fognak a munkabérek és csorbulni fognak a munkások jogai. Még a munkások sem, hiszen legtöbbjük azt gondolja, hogy ugyanannyit fog dolgozni, mint korábban, csak zavarosabban átrendezett műszakokban és több társadalombiztosítás nélküli órában. Még a munkanélküliek, a terv feltételezett nyertesei is kétségbe vonják, hogy fog-e a törvény munkalehetőségeket teremteni, és hányat, ha egyáltalán… Mr. Jospin saját nyakába varrt egy olyan törvényt, amelyben – azt suttogják – maga sem hisz.¹⁵

A kérdéses törvény szemlátomást telis-tele volt rejtéllyel. Ezt támasztották alá az Economist tekintélyes, jól értesült súgói is.

Természetesen komoly nehézségekkel kell szembenéznie a munkásmozgalomnak abban a harcban, amelyet a munkaidő valódi csökkentéséért folytat úgy, hogy egyidejűleg ne csökkenjen a munkabér. De ezek a nehézségek nagyon is különböznek azoktól az ijesztő meséktől, amelyeket az Economistban szervíroznak, vagy az uralkodó rend más szószólói tálalnak elénk. A munkával szemben álló valódi akadályok jelenleg és a közeljövőben két szóval foglalhatók össze: "rugalmasság" és "dereguláció": a tőke megszemélyesítőinek két legdédelgetettebb jelszava ez az üzlet és a politika világában. Hangzatos jelszavak, nagyon vonzónak és progresszívnek szánják ezeket. Olyan kívánatosnak állítják be őket minden racionálisan gondolkodódó emberi lény számára, mint az anyaságot vagy a csokitortát, pedig valójában a neoliberalizmus legagresszívabb munkásellenes törekvéseit és politikáját foglalják magukba. Mert a "rugalmasság" a munka gyakorlatát tekintve – amelyet a "dereguláció" különböző formáival segítenek elő és juttatnak érvényre – valójában nem más, mint az a könyörtelen folyamat, amelynek során a munkaerőt alkalmi munkássá teszik. E folyamat gyakran párosul autoritárius munkásellenes törvényhozással – gondoljunk csak arra, ahogyan az USA-ban Reagen elfojtotta a repülés-irányítók harcát, vagy Margaret Thatcher gyalázatos munkásellenes törvénysorozatára, melyet jellemző módon hatályban tart Tony Blair "New Labour" kormánya. És ugyanazok az emberek, akik egyetemlegesen jótékony "rugalmasságnak" titulálják az alkalmi munkássá válás zavaros és nagyon is kétes körülményeit, nos ugyanazoknak van képük ahhoz, hogy "demokráciának" nevezzék az autoritárius munkásellenes törvénykezés gyakorlatát.

A "rugalmasságtól" várják el, hogy megoldja a 35 órára csökkentett munkahét problémáját, ha ez az engedmény a politikai játéktér lehetőségei miatt elkerülhetetlenné válik. Úgy tűnik, ez a helyzet Franciaországban és Olaszországban. Így Franciaországban "néhány miniszter arról beszél, hogy a munkaerő-piacot rugalmasabbá teszik, nevezetesen úgy, hogy a munkaadók számára engedélyezik a munkahét szezonális igények szerinti módosítását, azért, hogy aztán az évente átlagosan ledolgozott heti munkaidővel tudjanak kalkulálni.¹⁶ Ugyanezt a trükkös játszmát űzik Olaszországban. A törvény bevezetésével egyidőben Prodi olasz miniszterelnök – akit később az Európai Bizottság elnöki posztjával jutalmaztak meg – arról biztosította kritikusait, hogy megfelelő "rugalmassággal" majd képesek lesznek ellensúlyozni a törvény negatív hatásait.

A tőke megszemélyesítőinek igazi érdeke az, hogy elősegítsék a "munkaerő rugalmasságát", és minden lehetséges eszközzel harcoljanak a "merev munkaerő-piacok" ellen. Így például a Financial Times egyik kiváló cikke leszögezi: "Japánban és Európában az üzleti társulások arra összpontosítanak, hogy gyorsabban szüntessék meg a munkahelyeket, mint ahogyan a munkaerő-piacok újakat teremteni képesek", és egyetértően jelzik, hogy a "dereguláció csak fokozni fogja az iramot", majd a propagandisztikus meggyőződés érdekében hozzáfűzik: "az optimisták azt hiszik, a dereguláció végül is odavezet, hogy az új munkaerő-piacokon elegendő munkahely teremtődik arra, hogy a felesleges munkaerőt felszívja. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, Japánnak ugyanolyan munkaerő-mobilitásra lesz szüksége, mint amilyen az USA-ban van."¹⁷ (Az ilyen gyógymódok szószólóit bizonyára megnyugtatja az a történet, ahogyan a Renault bekebelezte a Nissant, és ahogyan 30 ezer Nissan-munkás az utcára került; ez igazán azt mutatja, hogy Japán "jó irányba" halad.) Hasonlóképpen az IMF egyik sajtóorgánumában – oly lelkesen számoltak be erről az Economist hasábjain – azt állították, hogy "a tudományos elemzések szerint Európában a valódi munkabérek csak fele olyan rugalmasak, mint Amerikában, és az európai munkások sokkal kevésbé hajlandóak mozogni azért, hogy munkát keressenek, mint az amerikaiak." Ezt állítják, miközben jótékonyan megfeledkeznek John Kenneth Galbraith évekkel ezelőtti panaszáról, arról, hogy a munkások Amerikában csak magukat okolhatják a munkanélküliségért, mert nem hajlandók "mozogni", "ösztöneik" szerint "otthon ülők", ahhoz a röghöz kötöttek, ahol születtek és felnevelkedtek. Úgy tűnik, jónéhány évtizede semmi sem változott, sem a diagnózis, sem az orvosi bölcsesség terén. S hogy teljessé tegyük ezt a semmitmondó, önigazoló érvelést, az IMF sajtóorgánumának szerzői egy olyan megoldást tárnak elénk, amelyben nincsenek gondolatok; a neoliberális tőke olyan vágyképei ezek, amelyek a pavlovi automatikus reflexek módjára működnek:

"Feltételezzük például, hogy egy kormányzat megkurtítja a munkanélküli-segélyeket. Na most már a munkásokat ez erősebben ösztönzi arra, hogy munkát keressenek, és így a munkanélküliségnek csökkennie kell. A munkát keresők számának növekedése a munkabér emelésére gyakorolt nyomást is csökkenteni fogja. Következésképpen az alacsonyabb bérköltségeknek növelniük kell a foglalkoztatottságot."¹⁸

Természetesen, mivel a bérköltség számlája csodálatosképpen összezsugorodik, boldogan fogunk élni mindörökké. Másrészt viszont, ha – a munkások ugyanis valóságos áldozataik dacára (ezeket fejezte ki az idézet a "na most már" és a "kell" szavakkal) – az elképzelt "kell" reményei nem materializálódnak, ez egyáltalán nem érvényteleníti majd az IMF és az Economist által osztott elméletet. Ez csak azt jelenti, hogy a jól ismert angol szólás közmondásos disznói makacsul nem akarnak szárnyakat növeszteni, hogy a tőke által oly reményteljesen vágyott jövő felé repülő óriás méhek legyenek.

Mindeközben a rendszer valóságos barbársága változatlan módon folytatódik, nemcsak úgy, hogy egyre több embert penderít ki a munkafolyamatból, hanem úgy is, hogy – jellemző az ellentmondás – meghosszabbítja a munkaidőt, bármerre is menekül a tőke. Hogy egy lényeges példát említsünk, Japánban a kormány nemrég a parlament elé terjesztett egy törvényt, "a napi munkaidő felső határának 9-ről 10 órára, valamint a heti munkaidő felső határának 48 óráról 52 órára történő emeléséről. Ez az intézkedés a vállalatok számára lehetővé teszi, hogy az alkalmazottakat hosszabb munkaidőre kényszerítsék, abban az esetben, ha sok a munka, azzal a kitétellel, hogy az évente ledolgozott össz-munkaidő nem ér el egy meghatározott határt."¹⁹ Ugyanezt proponálják a "rugalmasság kereskedők" Franciaországban, Olaszországban és másutt. Sőt, ugyanez a törvény az úgynevezett "tetszőleges munkatervek" körét is ki akarja terjeszteni abból a célból, hogy lehetővé tegye, "a fehér galléros dolgozóknak (a szellemi munkásoknak) egy vállalat csak 8 munkaórát fizessen ki, még abban az esetben is, ha többet dolgoztak."²⁰ A "tetszőleges munkaidő" embertelen, pusztító hatásáról ijesztő példákat hallunk. Olyan helyekről szólnak ezek a jelentések, ahol a "tetszőleges munkaidőt" már bevezették, és hatókörét ki akarják szélesíteni. A túlfeszített munka volt például az oka egy fiatal számítógép-programozó halálának: ezt az ítéletet mondta ki a Tokiói Területi Bíróság. Az indoklásban azt olvassuk, hogy "átlagos évi munkaideje több, mint háromezer óra volt. Halála előtt három hónappal 300 órát dolgozott havonta. Abban az időszakban egy bankok számára készülő számítógép szoftver-rendszer kidolgozásában vett részt."²¹ Egy másik fiatalember, aki a túlmunka miatti szívelégtelenségben halt meg, "a halála előtti két hétben átlagosan napi 16 óra 19 percet dolgozott."²² Egy másik japán újság szavaival szólva, napjainkban is

"a munkáltatók szigorú kvótákat szabnak ki a munkásokra, ez azt jelenti, hogy hosszú munkaidővel és kifizetetlen munkaórákkal terhelik meg őket. Egy vasúti kalauz például, aki Japán egyik legnagyobb vasút-társaságánál, a Kelet-Japán Vasúti Társaságnál dolgozott, 14 óra 5 perc időtartamot töltött szolgálatban, ugyanakkor 24 óra 13 percet kellett a munkahelyén töltenie. A társaság nem fizette ki a szolgálaton kívül töltött 10 óra 8 percet, mondván, hogy ez az idő "se nem munkaidő, se nem pihenő idő".²³

Jellemző módon a tőke strukturális válságának korában a kizsákmányolásnak még eme szintje sem elegendő. Addig kell feszíteni a húrt, ameddig csak a munkásmozgalom el tudja viselni. A parlament előtt lévő jelenlegi törvény Japánban "a legnagyobb támadás a munkások jogaival szemben a háborút követő időszakban".²⁴ Nem csoda ezért, hogy jónéhány szakszervezet sokkal közvetlenebb politikai szerepet képzel el önmaga számára a jövőben, összevetve azzal a hagyományos iránnyal, amelyet a múltban követtek. Hogy Kanemichi Kamagait, a Japán Szakszervezetek Nemzeti Szövetségének főtitkárát idézzük: "Az a küzdelem, amelyet ez év tavaszán vívunk, nem egyszerűen azt fogja folytatni, amit eddig tettünk, hanem arra fogunk törekedni, hogy megváltoztassuk a politika és a munkásmozgalom irányvonalait, beleértve a japán politika és gazdaság céljait is. Ezért nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy elérjük a munkások és a szakszervezetek cselekvő részesei legyenek a társadalom alakításának."²⁵

Japán különösen fontos példa, mert most nem fogunk beszélni az úgynevezett Harmadik Világ országairól, azokról az országokról, ahol még a legégbekiáltóbb és legkegyetlenebb kizsákmányoló gyakorlatot is mindig magától értetődőnek és természetesnek vették. Japán ezzel szemben a világ második legerőteljesebb gazdaságát képviseli: a tőkés fejlettség paradigmája. És most még egy ilyen országban is veszélyesen nő a munkanélküliség, s a munka feltételei nagyobb mértékben romlanak, mint bármikor a háborút követő periódusban, a tőke terjeszkedésekor, beleértve nemcsak a "rugalmasság" égisze alatt megsokszorozott kizsákmányoló munka-ütemterveket, hanem – bár sok ember számára ez felfoghatatlan – a hosszabb heti munkaidő imperatívuszát is.

A "rugalmasság" melletti megtévesztő és bizonyos értelemben önellentmondásos elkötelezettség mélyén, a munka merev, autoritárius törvényi szabályozásával karöltve, egy alapvetően fontos irányba mutató tendenciára bukkanunk, a kizsákmányolás törvényére, amelyet a tőke egyre keményebben juttat érvényre a mind destruktívabb globalizálódás során, a rendszer strukturális válságának időszakában. Ezért írtam azt 1971-ben, hogy

"a munkásosztályok jónéhány legfejlettebb «posztindusztriális» társadalomban most ízelítőt kapnak a «liberális» tőke igazi gazságaiból… Tehát a tőkés termelési viszonyok valóságos természete: a tőke kegyetlen uralkodása a munkán, mint globális jelenség egyre nyilvánvalóbbá válik… A tőkés termelési mód önreprodukciós folyamatának megértése lehetetlen a teljes társadalmi tőke fogalma nélkül…

Hasonlóképpen teljesen lehetetlen megérteni a nemzetenként különböző és társadalmilag rétegzett munka sokágú és bonyolult problémáját, ha nem tartjuk folyamatosan szem előtt a megfelelő és szükséges keretet, nevezetesen a kibékíthetetlen antagonizmust a teljes társadalmi tőke és a teljes munka között.

Ez az alapvető antagonizmus nyilvánvalóan módosul (1) a helyi gazdasági-társadalmi körülmények, (2) az egyes országoknak a tőkés termelés globális keretében elfoglalt sajátos helyzete, és (3) a globális társadalmi-történelmi fejlődés relatív érettsége szerint. Következésképpen a rendszernek mint egésznek a különböző időszakaiban a társadalmi antagonizmus mindkét oldalát az objektív érdekkülönbségek egész sora jellemzi.

A kizsákmányolás különböző fokainak objektív valósága – akár egy adott országon belül, akár a tőkés világrendszer egészében – ugyanúgy vitán felül áll, mint ahogy megkérdőjelezhetetlenek a profitráták objektív különbségei egy-egy adott időszakban… Mindennek ellenére a kizsákmányolás és a profit különböző rátáinak valósága nem változtatja meg magát az alapvető törvényt, azaz a kizsákmányolási rátái lefelé történő kiegyenlítődését, ami a világtőke fejlődésének globális trendje.

Biztosak lehetünk abban, hogy az egyenlősítés eme törvénye hosszú távú folyamat, már ami a tőke globális rendszerét illeti… Elegendő legyen itt most csak azt hangsúlyozni, hogy a "teljes társadalmi tőkét" nem szabad összekeverni a "teljes nemzeti tőkével". Amennyiben az utóbbi pozíciója relatív módon gyengül a globális rendszeren belül, elkerülhetetlenné válik, hogy a tőke megkísérelje ellensúlyozni veszteségeit, mégpedig úgy, hogy növeli a kizsákmányolás adott fokát a közvetlen ellenőrzése alá tartozó munkaerővel szemben – ha nem ezt tenné, versenyképes pozíciója tovább gyengülne a "teljes társadalmi tőke" globális keretein belül… Nincs más egérút, csak a kizsákmányolás különböző fokozatainak növelése, ami hosszú távon nem vezethet máshoz, mint az alapvető társadalmi antagonizmus robbanásszerű elmélyítéséhez – helyi és globális szinten egyaránt. Azok, akik a munkásosztály "integrációjáról" szavaltak – és a "szervezett kapitalizmust" úgy festették le, mint egy olyan rendszert, amelynek sikerült a társadalmi ellentmondásokat racionálisan uralma alá hajtania -, szerencsétlen módon félreértelmezték a kizsákmányolás differenciált rátáinak manipulatív sikerét (ez jellemezte a háború utáni újjáépítés és tőke-terjeszkedés viszonylag zavartalan történeti periódusát), és úgy állították be, mint egy alapvető strukturális gyógyírt."²⁶

A termelési és elosztási viszonyok ma zajló globalizálódásának szükséges velejárója az, hogy a kizsákmányolás differenciált rátájának lefelé történő egyenlősítése hatással van minden egyes fejlett tőkés országra, még a leggazdagabbakra is. Nincs többé mód a munkafeltételek paternalisztikus befolyásolására – legyenek bár ezek mégoly "tradicionálisak" és "mélyen gyökerezőek", miként sokan feltételezik -, tényleg nincs többé mód arra, hogy folyamatosan elkerüljék a mindenütt jelenlévő strukturális válság súlyos negatív hatásait, relatív üzleti és technológiai kedvezményekkel. És tényleg, miként néhány köztiszteletben álló értelmiségi nyilatkozata hangsúlyozta egy olasz újságban, a helyzetet az teszi válságossá, hogy az alkalmi munkássá válás és a létbizonytalanság ("la precarietá e l' insicurezza") a munka világában mindenütt növekszik: "a biztosítatlan és alulfizetett munka úgy terjeszkedik, mint az olajmezők, miközben még a legstabilabb munkahelyekre is mindeddig precedens nélkül álló nyomást gyakorolnak a kizsákmányolás növelése érdekében, valamint azért, hogy alávessék őket a tetszőleges munkaidő uralmának."²⁷

Más szavakkal szólva, egy különösen jelentős és messzire vezető tendenciával állunk szemben az elmúlt pár évtizedben: az abszolút értéktöbblet egyre nagyobb mértékű visszatérésével a "fejlett kapitalizmus" társadalmaiban.

Augusto Graziani professzor a Rifondazione kongresszusán, 1998 februárjában Milánóban nagyon ékesszólóan beszélt a 35 órás munkahét kérdéséről, a dél-olaszországi (a "Mezzogorno"-i) munkakörülményekről általában, és a női munkaerő rettentő kizsákmányolásáról konkrétan Calabriában. Hozzászólása az "abszolút értéktöbblet" kérdése szempontjából különösen lényeges egy olyan fejlett tőkés országban, mint Olaszország, ahol még az iparilag legfejlettebb északi részeken is találkozunk a munkások súlyos kizsákmányolásának gyakorlatával. Angliában ugyanakkor egy nemrég sugárzott televíziós dokumentumfilm jól illusztrálta a gyermekmunkával kapcsolatos zavaros helyzetet, jóllehet a gyermekmunka szöges ellentétben áll a törvénnyel. A törvénynek természetesen a legcsekélyebb kényszerítő ereje sincs. Éppen ellenkezőleg, különféle hamis érvekkel próbálják közvetett módon igazolni ezt a törvénytelen gyakorlatot. Így például az üzleti érdekek szerint zajos kampány folyik az általános munkabér-minimum ellen, azzal az ürüggyel, hogy a munkabér-minimum bevezetése a fiatalok foglalkoztatottságát rontaná. Ugyanennek a kérdésnek egy másik manipulatív befolyásolása az, amit a Brit Ipar Szövetség, az Igazgatók Intézete és az üzleti szervezetek különböző "agytrösztjei" ("Think-Tank") tesznek: nyomást gyakorolnak a törvényhozásra azért, hogy a fiatalokat vegyék ki a minimális munkabér törvényi hatálya alól, illetve engedélyezzenek alacsonyabb munkabér-minimumokat. Mindezt csak tetézi, hogy a különböző életkorú emberek romló munkakörülményei számtalan "izzasztókamrában" – legyenek bár legális vagy illegális bevándorlók, vagy akár, egyáltalán nem elhanyagolható mértékben, angol, skót, velszi vagy ír munkások – elég beszédesen bizonyítják az abszolút értéktöbblet hajszolásának újra megjelenését, a tőke huszadik századi fejlődésének legretrográdabb tendenciáját, mégpedig az egyik legprivilegizáltabb fejlett tőkés országban. Szükségtelen ehhez hozzáfűzni, hogy az abszolút értéktöbblet hajszolása általában, és ennek különösen visszataszító megjelenése a gyermekmunka formájában mindig szemet szúró volt (és természetesen ma is az) a Harmadik Világ országaiban.

Paradox módon a fejlett globalizáció korában a tőkefelhalmozás globális válsága számos új nehézséget okoz, ahelyett, hogy megoldaná a rendszer oly sokat vitatott gyalázatosságát, ahogyan azt a problémamentes "globalizálódás" "optimista" szószólói sugallják nekünk. Mert a tőke produktív életképességének határai szűkülnek (ez az oka az abszolút értéktöbbletért folyó hajszának is), dacára a tőkés államok minden egyedi vagy együttes erőfeszítésének (gondoljunk a G7/G8 dzsemborikra) annak érdekében, hogy tágítsák vagy legalábbis stabilizálják a rendszer termelékenységének határait. Valójában csak egyetlen mód van arra, hogy megpróbálják tágítani a tőke felhalmozódásának zsugorodó határait: és ez a munka rovására történik. Ezt a stratégiát aktívan támogatja az állam – és tényleg a tőke e szükséglete miatt, minden ellenkező neoliberális mitológiával szemben, ma az állam beavatkozói szerepe korábban soha nem tapasztalt mértéket öltött²⁸ -, és ezt a tendenciát objektívan alátámasztja a kizsákmányolás rátáinak lefelé irányuló kiegyenlítődése.

Végül is azonban a tőke ezirányú stratégiája halálra van ítélve, feltéve, ha a munkásmozgalomnak sikerül újra artikulálnia saját stratégiáit és szervezeti formáit annak érdekében, hogy valódi tömegmozgalmat hozzon létre, elfogadva a történelmi kihívást. Mivel még az IMF legoptimistább teoretikusainak és a tőke más nagyvonalúan pénzelt apologetikus szócsöveinek sem sikerült eddig – és nem valószínű, hogy a jövőben sikerülni fog – feltalálniuk egy olyan eszközt, amelynek segítségével lehetővé válik kisajtolniuk a szükséges, mindinkább növekvő vásárlóerőt és az ennek megfelelő tőkefelhalmozást azokból az egyre romló gazdasági feltételekből és "alkalmivá tett bércsomagokból", amelyek a munkaerőt jellemzik.

3. A "szükséges munkaidő" zsarnokságától a "rendelkezésre álló idő" felé történő emancipálódás útján

Hogyan képes a munka – a tőke strukturális ellenfele – ellensúlyozni azt a romló tendenciát, amely elválaszthatatlanul össze­kapcsolódik a tőke termelő képességének zsugorodó határaival?

Ez a kérdés visszavezet bennünket a Rifondazione nyilatkozatának harmadik eleméhez a 35 órás munkahétről. Fentebb idéztük a megállapítást a "társadalom megváltoztatásáról" ("per cambiare la societá"). Mert manapság – annak eredményeként, hogy a tőke szükséglete nem más, mint a régi engedmények visszavétele²⁹, ahelyett, hogy újakat tenne – teljesen lehetetlen valóra váltani még a hagyományos szakszervezeti mozgalom legközvetlenebb és legkorlátozottabb céljait is anélkül, hogy rátérjenek a társadalom alapvető megváltoztatásának útjára. A szocialista mozgalom radikális újra alakítása ennek a folyamatnak húsba vágó része.³⁰

A tőke jónéhány felettébb intelligens képviselője, mint például Dean Witter – aki a globális gazdaság fő közgazdásza és irányítója Morgan Stanley számára – hajlamos bevallani azt, hogy a jelenlegi trendek problematikusabbak, mint ahogy azt a neoliberalizmus propagandájának orgánumai valaha is lefestették. A Sunday New York Times-ban megjelent cikkében, amelynek címe "A munkások üresjárata", elveti azt a magyarázatot, miszerint a legutóbbi sikerek a "dereguláció és a növekvő produktivitás következményei lennének." Dean Witter saját kevésbé megnyugtató és a konfliktusokat tudatosabban látó magyarázata szerint:

"a nemzet gazdasági tortáját drámai módon újraszeletelték: egy sokkal nagyobb szeletet kapott a tőke és egy kisebbet a munka. Nevezhetjük ezt ugyan a munkásság gyógyulásának, csak azért, mert több rágcsálni valót majszolnak, ám e gyógyulás csak azért következett be, mert Amerika gazdasági testületei kérlelhetetlen nyomást gyakorolnak a munkásságra." ³¹

A valóság az, hogy nemcsak az amerikai gazdasági testületek gyakorolnak kérlelhetetlen nyomást az ottani munkásságra, hanem a tőke megszemélyesítői mindenütt ezt teszik. Mert a reformerek korábban azt feltételezték, hogy az eredmények a torta folyamatos növekedése során jönnek létre – és ezek kedvező gazdasági körülmények között a tőke engedményeinek tűntek, bár soha nem volt kétséges "a torta újraszeletelése a tőke javára", mivel a tőkének mindig meg kell kapnia a maga oroszlánrészét. Jelenleg a tőke strukturális válsága valamint a rendszer produktív életképességének szűkülő hatása következtében égetően szükséges az, hogy újraszeljék a tortát, mégpedig minden eddiginél inkább a tőke javára azért, hogy biztosítsák a rágcsálni valót kapó munkások gyógyulását, hála a munkásság passzivitásának és rezignációjának. De mi történik akkor, ha a munkások visszautasítják a gazdasági torta e könyörtelen felszeletelését, mert képtelenek többé így élni, azok között a kemény feltételek között, amelyeket – hagyományos és újonnan kitalált formában – a számukra csak "rágcsálni valót" odavető gazdaság nyújt? Még egy stagnáló torta újra szeletelésének is – nem szólva arról, hogy a torta egyre kisebb lesz – megvannak a maga határai. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a munkásmozgalom lemondó inaktivitását nem lehet mindörökké magától értetődőnek tekinteni mint természetes szükségszerűséget. Még a legfejlettebb tőkés országokban sem. Nem csoda ezért, ha manapság még a Morgan Stanley, a gazdaság legfőbb ismerője is a munkásság visszavágásáról beszél (az angol szó: "backlash" több jelentésű és nagyon kifejező: "üresjáratot", "holtjáratot", "nyikorgást" és "visszacsapást" is jelent – a fordító) az USA-ban, és aggodalommal hangoztatja, hogy kibontakozhat egy "nyers küzdelem a tőke és a munka között", hozzátéve, hogy "elmúltak azok az idők, amikor a munkásság még hajlékony volt, és tiltakozás nélkül elfogadta a tőke újra strukturálását, még azon az áron is, ha kő kövön nem marad."³²

Természetesen a tőke szempontjából nincs válasz arra a kérdésre, hogy milyen alternatívát kell követni "a munkásoknak csak rágcsálni valót nyújtó" gazdasággal szemben, elkerülendő a "nyers hatalmi harcot a tőke és a munka között". Bármilyen kétségei és aggodalmai is legyenek a Morgan Stanley vezető közgazdászának, továbbra is azt kell javasolnia cégének, hogy a lehető legjobb módszerekkel aknázza ki a "globalizált" üzleti spekuláció adta lehetőségeket, különben elküldik őt békésebb mezőkre, egy erős és szépreményű kézszorítás kíséretében. A tőke szempontjából tényleg nincs sok alternatívája a "majszoló munkásoknak" – és főleg nincs számára alternatíva kényszerhelyzetekben -, még akkor sem, ha figyelembe veszi annak a társadalom- és gazdaságpolitikának a veszélyeit, amelyet követ. Mert végül mindig felülkerekedik az autoritárius megoldások csábítása, nemcsak Suharto tábornok esetében, az USA kliens-országában, hanem a Nyugat "fejlett kapitalista demokráciáiban" is, amelyek elsősorban segítették Suharto hatalomra kerülését, mégpedig úgy, hogy 32 éven át minden lehetséges eszközzel támogatták, elősegítették a nép barbár katonai elnyomását, és még visszavonulása előtt néhány perccel is masszív IMF-támogatások segítségével próbálták életben tartani szánalmas rendszerét.

A rendszer általános ígérete jó ideje az volt – és nagyrészt az marad -, hogy megoldja az égbekiáltó gazságokat és ellentmondásokat, hogy a munkások létfeltételei szerte a világon erősen fognak javulni az egyre növekvő méretű és globálisan integráló "szabad kereskedelem" jótékony hatása következtében, hála annak, hogy a gazdaság visszatért a tőke zavartalan expanziójának állapotába és megszűntek azok a működési zavarok, amelyek a háború utáni évtizedeket jellemezték, majd inflációba és stagnálásba torkolltak. A jelenlegi jelek és gazdasági előrejelzések azonban az ellenkező irányba mutatnak, és ezt időnként tulajdonképpen még a "fő vonal" gazdasági szakemberei is elismerik, azok, akik továbbra is hisznek a tőkés rendszer legyőzhetetlen erényeiben. Hogy egy cikkből idézzünk, amely egy ilyen gazdasági szakember nemrég megjelent könyvéről számol be:

"Rodrick azzal érvel, hogy a kereskedelem általában, nem csak az alacsony munkabérek importja rontja a jövedelem-elosztást. A növekvő nemzetközi verseny – írja – átalakítja a honi munkaerő-kereslet iránti igényt, mégpedig a nagyobb 'elaszticitás' irányába. Laikus nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a munkásnak egy sokkal nagyobb munkaerő-kínálat piacán kell versenybe szállnia. Ennek következtében egy kis eltolódás a külföldi munkások munkabérében, vagy egy szolgáltatás, egy termék iránti globális igényben, nagy eltolódásokat eredményezhet a hazai munkaerő iránti szükségletben. A munkások sebezhetőbbé válnak a piac fluktuációja miatt, és ez aláássa a munkások alkupozícióját a tőkével szemben. Ezért, vonja le a következtetést Rodrick: 'a kereskedelem elsőrendű hatása, úgy tűnik, nem az értéktöbblet növekedése, hanem a vállalkozói értéktöbbletek újrafelosztása a munkaadók között.' A tények tehát azt bizonyítják, hogy a szabad kereskedelem kritikusainak igazuk volt; a kereskedelem nem növeli a gazdaságot, hanem újra felosztja."³³

És mégis, az alternatívák kérdéséhez jutva, Rodricktól csak kenetteljes imát hallunk. Hogy idézetünket folytassuk:

"Rodrick politikája legjobb esetben is naiv. Arról szónokol, hogy a munkásnak az államnak felelősségteljesebbnek kell lennie, de nincs mondanivalója a multinacionális üzleti szervezetek számára… Rodrick azt írja, hogy 'a munkásságnak egy olyan globális gazdaságot kell támogatnia, amelynek emberibb arca van', de elhallgatja a nemzetközi kereskedelmi és üzleti szervezeteknek azokat a kegyetlen kísérleteit, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy megakadályozzák az emberarcú politikát, még azt is, amit a Nemzetközi Valuta Alap, a Világbank és a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet figyelembe vesz. Olyan szemléletmódot szuggerál, amelynek, finoman szólva, nincs sok köze a globális politikai gazdasághoz."³⁴

És valóban, a tőke álláspontjának adoptálása – nemcsak a vakon kritikátlan és borzasztó agresszív neoliberális formában, hanem a jószándékú liberális reformerek által ajánlott változatban is – már régóta nem jelent mást, mint azt, hogy "elsikkadt a globális politikai gazdaság realitása iránti érzék."

A jelenkor radikális újdonsága abban áll, hogy a tőkés rendszer többé már nincs abban a helyzetben, hogy – a reformerek hajdani "vívmányaival" szemben bármit is átengedjen a munkának. A romló lakáskörülmények, sőt a teljes kapituláció, azaz jónéhány hajdani munkáspárt kapitulációja a nagy üzleti érdekekkel szemben – például Nagy-Britanniában és számos európai országban, de egyáltalán nemcsak Európában – olyan mérvű kapituláció, amely nemcsak fönntartja az elmúlt évtizedekben kialakult munkásellenes autoritárius törvénykezést, hanem még kulcspozíciókat is juttat a szervezett tőke prominens képviselőinek a kormányban, például az "Új Munkáspártban", az olasz "demokratikus baloldal" kormányaiban és másutt – nos ezek a tények egyértelműen szólnak erről a helyzetről. (Lord Simon, Lord Sainsbury, Geoffrey Robinson stb. Nagy-Britanniában és hasonló alakok Németországban, Franciaországban, Olaszországban). Ez a magyarázata annak, hogy a történelem jelen korszakában a munkások mégoly korlátozott és mérsékelt céljai is – például a 35 órás munkahét – csak a "társadalom megváltoztatásának" útján valósíthatók meg, mivel e célok objektív ellentmondásban vannak a fennálló társadalmi, gazdasági és politikai renddel, másként szólva a döntéshozás ama egész rendszerével, amelyben a nemzet gazdasági tortáját "megtermelik" és elosztják. A tőke strukturális válságának körülményei között a társadalmi-gazdasági küzdelemnek ez az objektív és elkerülhetetlen természete, még akkor is, ha a munkásság sok képviselője nem fogalmazza ezt meg, és nem artikulálja ilyen módon. És ez az, amiért azok a liberális és szociáldemokrata reformerek, akik hajdanán erős szövetségesre leltek a tőke expanzív dinamizmusában, mára a kenetteljes imádkozás hiábavalóságára vannak ítélve – John Kenneth Galbraith professzornak a "Megelégedettség kultúrájáról" szóló prédikációitól kezdve (azonnal szajkózzák őket az anglikán egyház püspökei és érsekei, anélkül, hogy akár a legcsekélyebb gyógyító hatást is kiváltanák) egészen az olyan fogalmakig, mint "a munka és a kormányzat által inspirált emberarcú globális gazdaság": emlékszünk rá, néhány sorral feljebb idéztük. Szentbeszédek ezek, olyanok, amelyekre a tőke megszemélyesítői valószínűleg nem tudnak figyelni. A munkahét jelentős csökkentésének igénye stratégiai szempontból alapvető. Nemcsak azért, mert ez igény mélyén rejlő probléma közvetlenül érint és jelentősen befolyásol minden egyes munkást – bármilyen színű is a gallérjuk. Hanem azért is, mert ez a kérdés és a benne rejlő kihívás nem fog elhalványulni. Éppen ellenkezőleg, a probléma jelentősége nap mint nap nőni fog, és égető szükség van a cselekvésre. A lépés kényszerét a tőke parlamenti megszemélyesítői nem tudják "kiszavazni" a napirendről a fejlett tőkés országokban, és nem tudják puszta erővel elnyomni a tőke globális rendszerének "perifériáján". Másként szólva, ez a munkásság húsba vágó stratégiai követelése, mert "tárgyalásos úton nem megoldható": ez azt jelenti, hogy nem "integrálható" a fennálló rend manipulált ál-engedményeibe. Mert közvetlenül érinti az ellenőrzés kérdését – a társadalmi anyagcsere ellenőrzésének alternatív rendszerét -, egy olyan dolgot tehát, amellyel a tőke ellenségesen szemben áll, és szükségszerű, hogy szemben álljon.

A 35 órás munkahét persze – még akkor is, ha valóban elfogadják és nem radírozzák le körmönfontan különböző módszerekkel, ahogyan már nem egyszer cinikusan tervezték és tették – természetesen nem oldja meg a munkanélküliség hatalmas, mindinkább növekvő, társadalmilag és gazdaságilag egyaránt súlyos problémáját. Így aztán jogosan merül fel a kérdés: miért 35 és miért nem 25 vagy 20 óra hetente, mi a lényeges különbség? Ez a kérdés a probléma veleje.

A létező társadalmi rend gyökeresen szemben áll egy olyan társadalmi renddel, amelyben az emberek uralják saját élettevékenységeiket, beleértve a "felszabadított időt" is, tehát azt, ami szabaddá válik a munkahét lényeges csökkentése által. Ezt a gyökeres szembenállást kifejezően és fájdalmasan illusztrálta Nagy-Britannia a bányaipar tönkretételével. 1984-ben a brit bányászok heroikus harcot indítottak, nem a pénzért, hanem a munkájuk védelmében: az egy évig tartó sztrájkot egyesült erővel verték le. Mrs. Thatcher kormánya – ahol a miniszterelnök "belső ellenségnek" nevezte a bányászokat – és Neal Kinnock Munkáspártja, aki hátba szúrta őket. Ennek következtében a bányászok száma tizedére csökkent. Akkor 150 ezren voltak, a jelenlegi adatok szerint kevesebben vannak tízezernél, a bányászvárosok és falvak az embertelen munkanélküliség kopár földjeivé váltak. A bányászsztrájk idején a szénbányák még mindig állami tulajdonban voltak, ami azt jelenti, hogy a "hatékonyság" könyörtelen kapitalista kritériumai szerint, a "Nemzeti Szénbizottság" autoritárius irányításával működtek, majd ezt követően egy töredéküket "privatizálták". A Szénbizottság eljárására az volt a legjellemzőbb, hogy a "nagyobb hatékonyság" hangsúlyozásának örve alatt, miközben arról beszéltek, hogy elengedhetetlen szükség van a bányaipar munka-követelményeinek "racionalizálására", nos ez az állami testület egy szinte őrült hét napos munkarendet erőszakolt a bányászokra, ugyanakkor, amikor éppen az ő irányításuk alatt brutálisan csökkentették a munkások létszámát. Mert a tőke teljesen érzéketlen az emberi vonatkozások iránt. A munkaidő szervezésének csak egyetlen módját ismeri: az alkalmazott munkaerő "szükséges munkaidejének" maximális kizsákmányolását, teljesen figyelmen kívül hagyva a társadalomban felszabaduló "rendelkezésre álló időt", mivel az utóbbiból nem tud profitot kipréselni.

Ez az, ami leküzdhetetlen nehézségeket állít a tőke elé, amennyiben meg akarja oldani a munkanélküliség problémáját. Van valami nagyon is paradox, tulajdonképpen mélyen ellentmondásos ebben a helyzetben. Mert a tőke termelési rendszere de facto "felesleges időt" hoz létre a társadalom egészén belül, mégpedig egyre növekvő mértékben. Ugyanakkor képtelen arra, hogy elismerje ennek a "felesleges időnek" a jog szerinti (de jure) létezését (pl. a tövényhozással), annak a társadalom által termelt többletidőnek a létrehozását, amely potenciálisan a legkreatívabb rendelkezésre álló idő mindannyiunk számára, olyan idő, amit társadalmunkban ma oly sok kínzóan elfojtott igény és szükséglet kielégítésére lehetne felhasználni, az oktatástól kezdve az egészségügyön keresztül az éhezés és az alultápláltság felszámolásáig szerte a világon. A tőke ezzel szemben arra kényszerül, hogy negatíve /destruktív/ dehumanizáló viszonyban legyen a többletidővel. És valóban, a tőkének kőszívűen figyelmen kívül kell hagynia azt a tényt, hogy a "felesleges munka" és a "felesleges idő" fogalma a valóságban élő emberi lényekre és a termelő kapacitások társadalmilag hasznos birtokosaira vonatkozik – még akkor is, ha ez a fogalom a tőke szempontjából redundáns és alkalmazhatatlan.

A rendelkezésre álló idő fogalma, amely ihletet adott a szocialistáknak, pozitív és liberális értelemben használva, Marx írásainál jóval előbb jelent meg. 1821-ben Londonban közzétettek egy röpiratot "A nemzet nehézségeinek forrása és gyógymódja" címen. Az anoním szerző pamfletje majdnem 50 évvel korábban jelent meg, mint Marx Tőkéje. Az írás jó néhány Marx által idézett részlete figyelemre méltó dialektikus összefoglalást nyújt mind a tőkés termelőerők természetéről – kitüntetett figyelmet szentelve a "rendelkezésre álló idő", a "többletmunka" és a "rövidebb munkanap" alapvetően fontos kategóriáinak – mindpedig annak, hogy miként lehet kiküszöbölni az ebben rejlő ellentmondásokat. Idézzük:

"A gazdaság a rendelkezésre álló idő és semmi egyéb… Ha egy ország egész munkája elegendő lenne arra, hogy az egész népességet eltartsa, nem lenne többletmunka, következésképpen semmi sem tenné lehetővé a tőke felhalmozását… Egy nemzet akkor valóban gazdag, ha nincs érdek, illetve a munkanap inkább 6 óra, mint 12 óra."³⁵

Épp olyan lassan teszünk eleget a 6 órás munkanap követelményének, mint ahogyan ez elődeinknél történt, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy a társadalmat az összemérhetetlenül nagyobb rendelkezésre álló idő gazdagságot termelő potenciálja alapján szervezzük meg. A rendelkezésre álló idő nélkül szóba sem jöhet az, hogy a dolgozó egyének emancipálódjanak, hogy felszabaduljanak a kiáltó egyenlőtlenségek és a fétisszerű determinációk zsarnoksága alól. Még a korlátozott céljaink megvalósítása is azt igényli, hogy – ha nem ma, akkor holnap – a munkával rendelkezők és a munkanélküliek tömegesen mobilizálódjanak³⁶, és a szolidaritás vezérelje őket mindama gondok iránt, amelyben mindnyájan osztozunk. A stratégiailag hosszú távú perspektíva, amely majd a közvetlen követelmények valóra váltását is lehetővé teszi, elválaszthatatlan attól, mennyire vagyunk tudatában annak, hogy húsba vágóan és elengedhetetlenül szükségszerű a rendelkezésre álló idő alapján megszerveznünk az ellenőrzést a társadalom újratermelési anyagcseréje felett. Ez az a cél, amelyhez saját erőforrásainkat ki kell aknáznunk, ha a munkanélküliség problémájával foglalkozunk. Csak egy radikális szocialista tömegmozgalom képes magáévá tenni a társadalom termelési anyagcseréje fölötti uralom stratégiai alternatíváját, a rendelkezésre álló idő alapján kibontakozó alternatívát – amely feltétel nélkül szükségszerűvé válik a jövőben. Mert a tőkés rendszer mérhetetlenül sok feszélyező erejének és ellentmondásának következményeképpen bármely kísérlet, amely azt tűzi ki célul, hogy a rendelkezésre álló időt vezesse be a társadalmi és gazdasági kölcsönhatások szabályozójaként – ami nem mást jelent, mint hogy nagy mennyiségű szabad időt bocsátanak az egyes egyének rendelkezésére, mégpedig oly módon, hogy a munkaidőt jóval a heti 20 óra alá csökkentik -, társadalmi dinamitként fog működni és a fennálló társadalmi rendet tetőtől talpig fel fogja robbantani. Mert a tőke teljességgel összeférhetetlen azzal a szabad idővel, amit a szabadon társult egyének autonóm és értelmes módon használnak föl.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

¹ "Underground Economy", The Nation, January 12/19, 1998, p. 3.

² Japan Press Weekly, 16 May 1998.

³ István Mészáros, The Necessity of Social Control, Isaac Deutscher Memorial Lecture, delivered at the London School of Economics and Political Science on 26 January 1971. Merlin Press, London, 1971, pp. 54-55; reprinted in Mészáros, Beyond Capital, Merlin Press, London 1995 and Monthly Review Press, New York 1996. Quotation is from pp. 889-890.

⁴ "while the total number of unemployed persons registered with employment exchanges stood at 336 milliom in 1993, the number of employed persons in the same year according to the Planning Commission stood at only 307.6 million, which means that the number of registered unemployed persons is higher than the number of persons employed. And the rate of percentage increase of employment is almost negligible." Sokumal Sen, Working Class of India: History of the Emergence and Movement 1830-1990. With an Overview up to 1995, K.P. Bagchi & Co., Calcutta 1997, p. 554.

⁵ "Waterloo in Asia?", The Nation, January 12/19, 1998, p. 4.

US interests are cynically pursued and imposed wherever the oppor­tunity permits. Thus "American officials, who effectively vetoed the creation of an Asian Regional Fund independent of the IMF, and therefore of Washington, have also made it known – most recently in the case of Korea – that no US direct aid will be forthcoming until the ailing countries asquiesce in IMF demands. So Far, Thai authorities have agreed to remove all limits on foreign ownership of financial firms and are pushing ahead with legistation to allow foreigners to own land, long a taboo. Even before it sought help from the IMF, Jakarta abolished its restrictions on foreign ownership of publicly traded stock, a move replicated by Seoul when it granted foreign invertors access to the $64 billion long-term, guaranteed corporate bond market, access they had been seeking for years." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", The Nation, January 12/19, 1998, p. 19.

⁶ Az IMF gratulációja egészen biztosan semmit sem jelent, vagy ha igen, csak a saját viszonyítási rendszerükben. Chacteristically, "when the Thai economy was headed for trouble, the IMF was still praising the government's 'consistent record of sound macroeconomic management policies'." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", loc. cit., p. 16. Similarly, in the few months since the IMF "rescued" the South Korean economy, unemployment has actually doubled in the country.

Lásd még Jemnitz János szellemes cikkét: "A review of Hungarian politics 1994-1997", Contemporary Politics, Vol. 3, No. 4, 1997, pp. 401-406.

⁷ See Gabriel Kolko's fine book, Vietnam: Anatomy of a Peace, Rout­ledge, London and New York, 1997. See also Nhu T. Le's passionate rejoinder in his review of Kolko's book in The Nation, "Screaming Souls", 3 November 1997.

⁸ Anthony Kuhn, "268 million Chinese will be out of jobs in a decade", The Sunday Times, 21 August 1994.

⁹ See Lord Beveridge's book of the same title and his important role in the establishment of the British "Welfare State".

¹⁰ Marx and Engels, Manifesto of the Communist Party, Progress Publishers, Moscow 1971, p. 44. See Marshall Berman's deeply appreciative article on the 150 th Anniversary of the Manifesto, "Unchained Melody", The Nation, 11 May 1998, pp. 11-16.

¹¹ "Jobless told: join Army or lose benefit" by Stephen Castle (Political Editor), Independent on Sunday, 10 May 1998. Another headline on the same page reports on reactions to the miserable level at which the minimum wage has been introduced by the British "New Labour" government under the title: "Union fury as Labour sets minimum wage at £3.60."

¹² Susan Bell, "Paris pass law on 35-hour week",The Times, 20 May 1998.

¹³ "Neither resigned nor softened on the question of 35 hours, the industrialists' President is more determined than ever to promote a repealing referendum." ("Né rassegnato, né ammorbidito sul tema delle 35 ore, il presidente degli industriali é piú deciso che mai a promuovere un referendum abrogativo.") Vittorio Sivo, "Referendum sulle 35 ore", La Repubblica, 22 April 1998.

¹⁴ Ibid.

¹⁵ "The working week: Fewer hours, more jobs?", The Economist, 4 April 1998, p. 50.

¹⁶ Ibid., p. 51.

¹⁷ Michiyo Nakamoto, "Revolution coming, ready or not", Financial Times, 24 October 1997. See in the same issue of the Financial Times an article by John Plender, "When capital collides with labour", written in the same spirit.

¹⁸ "Policy Complementation: The Case for Fundamental Labour Market "Reform", by David Coe and Dennis Snower. IMF Staff Paper Volume 44, No. 1, 1997. Reviewed in The Economist, 15 November 1997, p. 118. Tellingley, the title of the review article is "All or nothing: Piecemeal labour market reforms will not cure Europe's unemployment problem. Govern­ments need to go the whole way."

¹⁹ Japan Press Weekly, 14 February 1998, p. 25. In another issue of Japan Press Weekly we read: "The main objectives of the bill are to increase the application of discretionary work schedules, to ease restrictions on the existing system of varied (Flexible) Working hours and to make short-term employment contracts legal." 18 April 1998

²⁰ Japan Press Weekly, 14 February 1998.

²¹ Japan Press Weekly, 28 March 1998.

²² Japan Press Weekly, 4 April 1998.

²³ Akira Inukai, "Attack against workers' rights", Dateline Tokyo, No. 58, April 1998, p. 3.

²⁴ Ibid.

²⁵ Ibid., p. 4.

²⁶ The Necessity of Social Control, pp. 56-59, and Beyond Capital, 890-892.

²⁷ "il lavoro sottotutelato e sottopagato si allarga a macchia d'olio, mentre anche il lavoro piú stabile subisce la pressione verso una intensifi­cazione senza precedenti della sua prestazione lavorative e verso una piena disponibilitá alla sottomissione ai piú diversificati tempi di lavoro." In: "Trentacinque ore della nostra vita", an Appeal of intellec­tuals signed by Mario Agostinelli, Pierpaolo Baretta, Heinz Birnbaum, Carla Casalini, Marcello Cini, Giorgio Cremaschi, Pietro Ingrao, Oskar Negt, Paolo Nerozzi, Valentino Parlato, Marco Revelli, Rossana Rossan­da, Claudio Sabattini and Arno Teutsch; Il Manifesto, 13 February 1998, p. 5.

²⁸ Az állami beavatkozás szerepe mind a gazdaság, mind a politika palettáján jelen van. A gazdaság területén a nagy tőkés vállalkozások számára nagyvonalúan tálalt támogatások százmillió fontokban mérhetők. A "British Aerospace" például közel 600 millió fontot fog kapni az egyik jelenlegi üzleti vállalkozására, tetézve azt a számtalan milliót, amit csalárd módon szerzett az államtól, nem is olyan régen, valamint azt az összeget, amit akkor kapott, amikor azt színlelte, hogy komolyan rátenyerel a most újra csődbe jutott Rover vállalatra. Ami az utóbbit illeti, a Rover megmentéséhez szükséges nagyarányú anyagi támogatást szintén az államtól várják – és senki sem tudja most még előre felbecsülni a magán vállalkozás csodálatos erényeit – miközben a profitok természetesen az Új Munkáspárt által oly kedvelt ún. "privát-állami partnerség" tőkés oldalán maradnak. Ugyanilyen lényeges, ha nem lényegesebb az állami beavatkozás a tőke oldalán a politika mezsgyéjén. Mert a tőkés rendszernek égetően szüksége van az autoritárius munkás-ellenes törvénykezésre – amelyet a konzervatív és a szociáldemokrata kormányzatok egyaránt kötelezővé tettek (és tényleg, ezek a tények nagyon beszédesen árulkodnak a rendszer strukturális válságának súlyosságáról, gondolhatunk még azokra a kormányokra is, amelyek a korábbi kommunista pártok idején trónoltak, például Olaszországban). A munkásellenes törvényhozásra természetesen azért volt szükség, hogy fenntartsák a társadalom neoliberális szabályozását a történelmi fejlődés jelen korszakában.

²⁹ As Marshall Berman had put it in his article quoted in note 10, "crass cruelty calls itself liberalism (we are kicking you and your kids off welfare for your own good)" and you are "laid off or fired – or deskilled, outsourced, downsized. (It is fascinating how many of these crushing words are quite new.)" The Nation, 11 May 1998, p. 16.

³⁰ See a powerful chapter on the challenges facing the labour move­ment: "Beyond Labour and Leisure", in Daniel Singer's book, Whose Millennium?, published by Monthly Review Press, New York, Spring 1999.

³¹ Dean Witter, "The Worker Backlash", Sunday New York Times, quoted in a letter sent to the readers and supporters of Monthly Review by its Editors in October 1997.

³² Ibid.

³³ Jeff Faux, "Hedging the neoliberal bet", (a review of Dani Rodrick's book, Has Globalization Gone Too Far?, Institute for International Eco­nomics, Washington D.C., 1997), in Dissent, Fall 1997, p. 120.

³⁴ Ibid.

³⁵ Quoted in Marx's Grundrisse, Penguin Books, Harmondsworth, 1973, p. 397.

³⁶ The Appeal quoted in Note 27 rightly speaks of the need to "promote a mass mobilization in favour of the 35 hours week, to affect both the world of work as that of politics, and culture as much as the world of associations." ("promuovere una mobilitazione di massa a favore delle 35 ore che tocchi il mondo del lavoro cosi come quello della politica, guello della cultura come quello delle associazioni.")