A hadtörténeti monográfiák sajátossága, hogy a hadászati-harcászati jellegű információkra helyezik a hangsúlyt, elfeledkezve a háborús min­dennapokról. Ezért a front és hátországa, az egyszerű katonák sorsának bemutatása, vagy a civil túlélés lehetőségeinek és feltételeinek elemzése rendszerint kiesik látóterükből. Leningrád 900 napos blokádját hadtör­ténészek és katonai szakértők a fellelhető levéltári iratok, illetve egyéb dokumentumok, így a harcokban résztvevő katonák visszaemlékezései, a körülzárt város igazgatásának és védelmének hivatalos feljegyzései alapján javarészt rekonstruálták. Mindez természetesen nem a téma teljes kidolgozottságának bizonyítéka, hiszen az említett kutatások a német és finn agresszorok támadása során harapófogóba zárt északi metropolisz kálváriájának „csupán” katonai vonatkozásait érintették. A civil szál felfejtésére – dacára az eltelt évtizedek biztosította történelmi távlatnak – sokáig senki sem vállalkozott.

Bálint József nyugalmazott államtitkár, a Központi Statisztikai Hivatal egykori elnöke „helyben”, vagyis Leningrádban szerzett közgazdász diplomát 1953-ban, szűk évtizeddel a blokád feltörése és a katlanba zárt százezrek megmenekülése után. Az ostrom ütötte sebek akkoriban még alapvetően meghatározták a város arculatát, a helyiek – a blokád túlélői és az evakuációból időközben visszatérők – elbeszélései meg­ismételhetetlenségük okán felbecsülhetetlen kortörténeti dokumentu­mokként szolgáltak, felkeltve a szerző érdeklődését, s egyben kijelölve vizsgálódásainak origóját is. A többéves adatgyűjtést – a sokirányú levéltári kutatást, a kisszámú vonatkozó, és Magyarországon többnyire teljesen ismeretlen szakpublikációk rendszerezését – követően látott napvilágot a 900 nap a 300 évből című kötet, mely az Agroinform Kiadó gondozásában 2003-ban jelent meg Budapesten, szinte napra pontosan Szentpétervár alapításának 300. évfordulóján. A kötetet a Hadtörténeti Múzeumban neves hadtörténészek, levéltári szakemberek – többek kö­zött Számvéber Norbert, Bornhardt Attila, Horváth Miklós és Bolyki István – részvételével mutatták be, később pedig Oroszországban is kiadták, s a putyini adminisztráció „Szentpétervári emlékérem”-mel ismerte el a szerző tudományos munkásságát.

Az első kiadás a város földrajzi helyzetének ismertetésével, a straté­giai fekvés nyújtotta békebeli előnyök, valamint a nyitott (tengeren és szárazföldön egyaránt könnyen megközelíthető) pozícióból eredeztet­hető védelmi nehézségek bemutatásával indul, majd tematikusan, 17 fejezetre bontva veszi sorra a blokád fojtogatta város életének főbb mozzanatait. A statisztikai kimutatásokra, levéltári dokumentumokra épülő alfejezetek egy-egy konkrét problémakört kibontva kalauzolják az olvasót a lassú halálra ítélt Leningrád tragédiájának ellentmondásoktól sem mentes részletei között. A város már említett geográfiai ismérveit, illetve a náci támadás előtti állapotokat röviden összegző nyitó, és a rá „rímelő”, a támadók elképzeléseiben hadászati célpontként szereplő Leningrádot bemutató fejezetek alkotják a mű első blokkját. Az ostromlott város igazgatásának plasztikus ábrázolása és a rá következő fejezetek történészi szemmel nézve a legalaposabban kidolgozott, döntően civil vonatkozású blokkhoz tartoznak, amely a mű gerincét adja. A kötetet lezáró utolsó fejezetcsoport a blokád feltörésétől és a Szovjetunió északi területeire rontó ellenség kiszorításától egészen a háborús agresszorok felelősségre vonásáig követi nyomon Leningrád életét, nem feledkezve meg az „újrakezdés” nehézségeiről sem.

A 2010-ben megjelent második, átdolgozott kiadás mindenekelőtt a Barbarossa-tervhez kapcsolódó náci háborús hadicélok részletes bemu­tatásával kínál új ismereteket, melyek elsődleges forrása Georg Thomas, a Wehrmacht Főparancsnokságán (OKW) működő Gazdasági Főosztályt vezető tábornok által készített gazdasági-katonai elemzés. A precíz kimu­tatás pontról pontra lajstromba veszi a bolsevik impérium európai vidéke­iről várható zsákmányt, és összesöpri az Urálon túli csonka Oroszország­nak hagyott morzsákat is. A tekintélyes katonaszerző végkövetkeztetése egyértelmű: a várhatóan elragadható értékek tömege miatt érdemes belevágni a nagy keleti hadjáratba, főleg annak biztos tudatában, hogy az Ázsiába űzött oroszok képtelenek lesznek újjászervezni államukat. Ugyanakkor a magyar nyelven először közreadott Thomas-jelentést ol­vasva tűnik ki igazán a mű két fontos, jellemzően visszatérő mulasztása, a lábjegyzetek illetve az egységes táblázatok hiánya. Előbbiek a pontos forrásmegjelölés és a másodlagos jellegű információk törzsszövegtől való elválasztásának eszközei lehettek volna, míg utóbbiak a bőséges adathalmaz könnyebb áttekinthetőségét segíthették volna elő.

Szintén új elem a második kiadásban Sztálin 1941. július 3-án elmon­dott híres rádióbeszéde – bár a megelőző 12 napos érthetetlen hallgatás említése nélkül -, valamint Szergij metropolita felhívása, melyet június 22-én, a Szovjetunió elleni agresszió másnapján intézett a pravoszláv papsághoz és a hívőkhöz. Jóllehet az ortodox egyház vezetői közül többen, így Alekszij leningrádi és Nyikolaj kijevi metropolita, rögtön a

Honvédő Háború ügye mellé álltak, a tengelyhatalmak által megszállt területeken sokan a kollaborációt választották, ami árnyalja a pravoszláv egyház egységes fellépéséről kialakult képet. Sajnos az utóbbira, mint történelmi tényre való utalás elmaradt, ahogy a szovjet állam és az orto­doxia súlyos problémáktól terhes kapcsolatára sincs érdemi hivatkozás. Azonban érdekes adalékként szolgál Szudoplatov volt állambiztonsági tá­bornok memoárjából vett idézet a már régóta emigrációban élő Gyenyikin antifasiszta nyilatkozatáról, amit Daladier francia miniszterelnöknek adott át még 1940-ben – tehát a Molotov­-Ribbentrop­–paktum után! -, amelyben Oroszország általános geopolitikai érdekeit a bolsevizmus elleni harc elé helyezte. Valójában ezzel megkülönböztette Sztálint a világforradalmi eszme híveitől – Lenintől és Trockijtól -, olyan orosz nacionalista vezetőként állítva be a „vörös cárt”, akit támogatni kell Hitler hódító törekvéseivel szemben. A fehérek volt tábornoka, a bolsevikokkal folytatott kíméletlen harc emblematikus alakja nyilván nem vádolható a szovjethatalommal szembeni elfogultsággal, de felülemelkedvén előíté­letein, helyesen ítélte meg (volt) hazája szorongatott helyzetét és a hitleri agresszió valódi céljait.

A 2003-as kiadásból hiányzó, a blokád katonapolitikai hátterének megértéséhez nélkülözhetetlen történelmi mozzanatokat tematikus elrendezésben tárja fel a szerző, ily módon törlesztve 7 évvel korábbi „adósságát”. A katonai vonal befogadása nem töri meg a könyv szerke­zetét, legfeljebb kissé ellensúlyozza a civil-várostörténeti jellegű tény­anyag egyértelmű többletét. Bálint kiemeli, hogy a szovjet hadvezetés egyáltalán nem számolt egy déli, a Baltikum felől érkező támadással, s ennek megfelelően a város északi védvonalait erősítették meg. (Ezen a ponton túlzottan megengedőnek tartom a „balti államok csatlakoztatása” megfogalmazást, helyesebb lett volna a „bekebelezés” kifejezést hasz­nálni.) A Leningrád felé előretörő Északi hadseregcsoport napi átlagban 25 kilométert nyomult előre, 18 nap leforgása alatt 450 kilométert téve meg, amivel kétségbeesett rögtönzések sorára kényszerítette a szovjet hadvezetést, nagyban előrevetítve a város közelgő tragédiáját. A tárgyalt fejezet más fontos információkat is közöl, többek között a hivatalos ost­romállapot és a katonai közigazgatás Zsdanov javasolta bevezetésének elvetését; helyette a Leningrádi Front Haditanácsában egyeztették a város irányításának civil közigazgatási és katonai védelmi szempontjait, ahol nem meglepő módon az utóbbiak domináltak. Bálint jó érzékkel ír a látszólag vereségre ítéltetett Vörös Hadsereg vesszőfutásának sokat emlegetett epizódjáról, az árulóvá lett Vlaszov tábornok sikertelen fel­mentő kísérletéről és a 2. szovjet csapásmérő hadsereg 1942 júniusában bekövetkezett pusztulásáról. Említésre kerül Mereckov is, mint Vlaszov felettese, a Volhovi Front parancsnoka, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a szovjetek képesek voltak fenntartani a Leningrád utánpótlását biztosító szűk folyosót. Mereckov visszaemlékezésében (A nép szolgála­tában. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1986) szól Vlaszovról is, de a szerző erre nem tesz utalást, miként arra sem, hogy a frontparancsnokból marsallá (1944) előlépő Mereckovot 1941 júniusának végén, alighogy elfoglalta új állomáshelyét a Leningrádi Katonai Körzet törzsében, visszarendelték Moszkvába, ahol az NKVD letartóztatta és válogatott kínzásoknak vetette alá. Amikor szeptemberben – tábornoktársai közbenjárására – végre rehabilitálták, a német-finn gyűrű már bezárult Leningrád körül. A szerző közli Sztálin Mereckovnak írt levelét, melyben elszórt összetűzések helyett általános(abb) csapásra, az ellenség megsemmisítésére kéri a Volhovi Front parancsnokát. A moszkvai üzenetet a Vörös Hadsereg int­rikusa – a júniusi katasztrófa „felelőseit” kutató -, Mehlisz viszi északra, a hírnök személye tehát alig burkolt utalás a felülről elvárt offenzívára. A szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy Mereckov és Vlaszov is tisz­tában volt a sztálini óhaj teljesíthetetlenségével, a frontkatonák kimerült­ségével, az akadozó ellátással és az ellenség (túl)erejével. A legjobban felszerelt és feltöltött 2. csapásmérő hadsereg egyedüliként szakította át a német vonalakat, de támogatás híján rövidesen magára maradt. Bekerítéséért és megsemmisüléséért Vlaszovot semmilyen felelősség nem terheli, hiszen teljesítette a sztálini parancsot. Ráadásul, miután – a Kijevért vívott harcokkal ellentétben – itt nem tudott kitörni a német hara­pófogóból, katonáival maradt. Akkori bátorsága természetesen semmiben nem menti fel későbbi, már fogságban tett árulása bűne alól.

Folytatva a 2010-es kiadás bővítményeinek felsorolását, ki kell emelni a leningrádiak „belső” védelmi intézkedéseit is, hiszen a város az ost­romgyűrű foglyaként nem csupán gyárainak, üzemeinek ipari termelését folytatta, hanem az első ellenálló-önvédő közösségek egyikeként küldött a német-finn front mögé partizánokat, diverzánsokat és kémeket, akiknek a tevékenységéről egy teljesen új fejezet szól. A hátország és Leningrád összeköttetése kapcsán szinte mindenki a Ladoga-tó jegén lefektetett vasút bravúros mérnöki vállalkozására asszociál, éppen ezért fontos tisztázni, hogy a vasútvonal kiépítését 1942 végén bár mindkét parton megkezdték 25 ezer cölöp leverésével, s lefektettek összesen 15 kilomé­ternyi, széles nyomtávú sínpályát is, de a német ostromgyűrű részleges feltörése (1943. január 18.) után a kockázatos építkezés okafogyottá vált. A Ladoga ennek ellenére kiemelt jelentőségű folyosó volt, hiszen a befa­gyott tavon alakították ki az „Élet Útját”, ahol gépkocsioszlopok és lovas szánok szállították a katonai muníciót, az élelmiszer illetve gyógy-és köt­szer utánpótlást. A második kiadásban feltűnő új elem a Finn-öböl vizén átvezető, főként katonai jelentőségű „Kisebbik Élet Útja”, mely fagypont alatt jégútként, nyáron pedig hajózási útvonalként kötötte össze a szov­jetek kezén maradt Karél-földszoros egy déli pontját a Kotlin­-szigeten fekvő Kronstadt város tengerészeti erődítményével, majd onnan dél felé továbbhaladva a Finn-öböl partján található hídfővel. A második kiadás további újdonsága a város civil veszteségeit taglaló fejezet bővítése, a német-finn megszállás alatt álló leningrádi terület halálozási statisztikái­val. Megdöbbentő, hogy az 1939-ben még 44 ezer lakosú Petrodvorec, illetve a még nála is nagyobb, 56 ezres Puskin 1946-ra korábbi méretük töredékére zsugorodtak. A német megszállás nyomán előbbi népessége a hatodára, míg utóbbié a hetedére esett vissza. Csak ebből a két vá­rosból 48 ezernél is több embert gyilkoltak meg vagy hurcoltak el a front mögé, esetleg a Harmadik Birodalomba rabszolgamunkára. Kétségkívül érdekes mozzanat Govorov tüzértábornok – aki 1942 júliusától az egye­sített Leningrádi Front parancsnoka volt az ostromgyűrű feltöréséig – és Sztálin levélváltása. A hamarosan (1944) marsallá előléptetett Govorov Viborg elfoglalása után Helsinki ellen indult volna, de Sztálin megtiltotta, mondván: „Berlin nem arra van”. Az idézett párbeszéd megértéséhez azonban utalni kellett volna arra, hogy Sztálint Helsinki „feladásakor” kettős cél vezérelte. Egyrészt nem kívánta megszállni Finnországot, más­részt az ott felszabaduló erőket a Kurland-félsziget irányába visszavonuló Északi hadseregcsoport üldözésére dobhatta át. A Leningrádot gyűrűbe záró és fojtogató német 16. és 18. hadsereget itt érte utol végzete az európai győzelem napjaiban. 1945. május 9-én 197 ezer fővel kapitulál­tak Govorov frontja előtt. Govorovról egyébként azt is megtudjuk, hogy frontparancsnoki működése idején rendszeresen látogatta a vasárnapi istentiszteleteket. A gesztus jól jellemzi a pravoszláv egyházzal való há­borús szövetség erejét, még akkor is, ha Govorov esetében nem lehetett többről szó, mint jól átgondolt propagandafogásról.

A kötet első kiadását Kolozsvári Sándor (ZMNE) nyugállományú mér­nök ezredes illetve Fjodor Lukjanov (Rosszijszkaja gazeta) recenzálta. A második kiadás tartalmazza Ungváry Krisztián első kiadással kapcsolatos észrevételeit, szakmai kifogásait is. A két monográfiát összevetve, a 2010-es átdolgozott, bővített változat kétségkívül komoly szakmai érdek­lődésre tarthat számot köszönhetően részletes, levéltári dokumentumokra és visszaemlékezésekre épített forrásanyagának, a magyar nyelven ko­rábban még sohasem publikált információk sokaságának. A kötet legfőbb hibájának a „finomhangolás” hiányát vélem, azt a szerkesztői munkát, amely a szükséges szakmai korrekciókon és a nyelvezet csiszolásán túl a tudományos igényű munkákra jellemző lábjegyzetek és egységes forrásmegjelölés használatát követelte volna meg. Bálint erényei közé tartozik – a fentebb már méltatottakon túl – az a kritikai szemlélet, ahogy a szovjet fél hibáit, adott esetben baklövéseit elemzi. Több helyen teljes őszinteséggel ír az NKVD túlkapásairól, az ártatlanul elítélt és/vagy kivégzett leningrádiakról – akiknek többségét az SZKP történelmi XX. kongresszusát követően rehabilitálták-, valamint a helyi pártszervezetek működési visszásságairól is. A mű továbbfejlesztésének lehetőségét már a statisztikai adatok feldolgozása, azok „megértése” kínálhatja, mivel a hatalmas forrásmennyiség felvet bizonyos, a kötetben nyitva hagyott kérdéseket, például: miért lesz valakiből dezertőr, áruló? Bálint József könyve azonban mindenekelőtt tárgyilagos és alapos, precíz kórképét adja annak a „másfajta” keleti háborúnak, melyet a náci Németország viselt a Szovjetunió alacsonyabb rendűnek tartott népeivel, kultúrájával szemben. Napjainkban, amikor ezen történelmi alaptétel tagadása válik általánossá, különösen bátor tett a leningrádi blokád éveinek feltárása és immár második publikálása. A szerző a közelmúltban egy újabb, szin­tén a szovjet történelemmel foglalkozó nagymonográfiával jelentkezett (A Szovjetunió gazdasági kifosztása dokumentumokban elbeszélve, 1941-1944. Budapest, Russica Pannonicana, 2011), amely szélesebb perspektívába helyezi a Leningrádban történteket.