Népszerű és érdekes áttekintés a marxizmus franciaországi történetéről. A történet szereplői közül 30 jelentős intellektuel portréját fordítónk Baráth Katalin gyűjtötte csokorba.

Marx az elmélet szempontjából meghatározó jelentőségű 1843-1845-ös években Párizsban élt. Ő is és Engels is a modern politikai fejlődés modelljének tekintette Franciaországot, és alapvetően fontos elemzéseket írt a francia történelemről, különösen az 1848-1851 és az 1870-1871 közötti időszakról. Politikai elméletükben felhasználták Rousseau¹ és a XIX. századi francia szocialisták munkáit, bár Marx egyik híres vitairatában, A filozófia nyomorúsága című művében (1847) megbírálta Proudhont,² mondván, alábecsüli a gazdasági kérdések és a munkásszervezetek jelentőségét.

Marx lányai, Laura és Jenny, valamint francia vejei, Paul Lafargue és Charles Longuet jelentősen hozzájárultak Marx eszméinek franciaországi népszerűsítéséhez, mivel az 1880-as évek előtt azok gyakorlatilag ismeretlenek voltak szélesebb körben. Jules Guesde³, Benoit Malon és mások együttes tevékenysége révén született meg a „marxizmus" kifejezés, magát az elméletet pedig mint egyszerű gazdasági determinizmust propagálták; ez váltotta ki Marxnak azt a bosszús megjegyzését, hogy bizonyos értelemben ő maga sem „marxista". Más szocialistákra, például Jean Jaurésre⁴ erősen hatott Marx Hegeltől átvett dialektikus módszere. Georges Sorel⁵ érdeklődését is felkeltette a marxista filozófia. De amikor 1905-ben a francia szocialista mozgalom egyesült, gyakorlatilag megszűntek az elméleti viták arra hivatkozva, hogy azok csak megosztják a mozgalmat. Az első világháborút követően a mozgalom két részre hasadt: a Léon Blum⁶ vezette proudhonista szocialistákra és a kommunistákra, akik a moszkvai irányítás alatt álló III. Internacionáléhoz csatlakoztak [lásd szocializmus és kommunizmus]. Az 1920-as években a szocialisták szorgalmazták Marx filozófiai írásainak fordítását, míg a kommunisták Lenin, Engels és Marx politikai műveinek kiadását támogatták.

A marxizmus sporadikus és lényegében marginális helyzete Franciaországban az 1930-as évekre változott meg, amikor olyan dinamikus mozgalomként emelkedett fel, melynek meghatározó hatása volt szinte minden jelentős íróra és gondolkodóra a század második felében. E hatást erősítette a Szovjetunió presztízse és a Francia Kommunista Párt (PCF) szerepe, de a marxizmus, mint a lehetséges alternatíváknál lényegesen vonzóbb filozófia, erős hatással bírt. A Népfront időszakában sok értelmiségi üdvözölte az elmélet és a gyakorlati cselekvés effajta összekapcsolódását, ilyenformán megerősítve a Dreyfus-ügytől⁷ datálható elkötelezett értelmiségi magatartást. Henri Lefebvre⁸ dialektikus humanizmusa, Paul Nizan⁹ kauzális materializmusa, Auguste Cornu¹⁰ alapos Marx-kutatásai és Georges Politzer¹¹ polemikus racionalizmusa mind-mind a második világháború előtti virágzó marxista szellemi kultúra alkotóelemei voltak.

A második világháború idején számos marxista entellektüel vesztette életét. Ugyanakkor a Szovjetunió és a Francia Kommunista Párt szerepe a felszabaduláskor biztosította a marxista eszmék befogadására kész közönséget. A marxista eszmék szószólói között akadtak jelentős irodalmárok (Aragon¹², Éluard¹³), képzőművészek (Picasso¹⁴, Léger¹⁵), tudósok (Joliot-Curie, Langevin, Wallon), történészek (Georges Lefebvre¹⁶, Soboul) és más szellemi ágak képviselői. Tudásvággyal teli, fiatal értelmiségiek tömegével csatlakoztak a FKP-hoz, katolikusok és egzisztencialisták beépítették elméleteikbe a marxista éleslátást, és ígéretes párbeszédet kezdeményeztek az olyan fiatal marxista gondolkodókkal, mint Pierre Hervé, Roger Garaudy¹⁷, Henri Lefebvre és Jean-Toussaint Desanti. A hidegháborús légkörben, az egyre erősödő megosztottság közepette azonban a FKP a dogmatikus sztálinizmushoz vonult vissza, melyet Moszkvából Andrej Zsdanov, Párizsból pedig Laurent Casanova erőltetett rá a pártra. Aztán megindultak az önkritika hullámai, majd pedig sokan kiléptek a pártból, köztük megfélemlített értelmiségiek is.

1956 végére a nemzetközi és a hazai válságok hatására a francia marxizmus sok, eltérő áramlatra szakadt szét. A FKP lassan felhagyott azzal a szándékával, hogy az ortodox marxista-leninista nézőpontot ráerőltesse a párt tagjaira, és magán a párton belül is egymással megütköző, új interpretációk születtek. Az egyik csoportosulás, melynek élén Garaudy és Aragon állt, az olasz koncepciót részesítette előnyben, és újhegeliánus marxizmust javasolt mint tágan értelmezett humanista perspektívát, mely nyitott a más filozófiai és vallási doktrínákkal folytatott párbeszédre, és potenciálisan közeledik is hozzájuk. Egy másik csoportosulás, melynek élén Louis Althusser¹⁸ állt az École Normale Supérieure-ön, Mao Ce-tung Kínájára függesztette tekintetét, és radikálisan szakítani óhajtott a hegeliánus és humanista ideológiai illúziókkal, ilyen módon teremtve meg a szigorúan tudományos marxista-leninista elméletet. Ez az agresszívan eredeti megközelítés sok fiatal filozófusra és társadalomtudósra gyakorolt erős hatást, többek között Nicos Poulantzasra¹⁹, Étienne Balibarra, Pierre Macherey-re²⁰ és Gorges Labicára. Nem minden althusseriánus gondolkodó volt kommunista, és a kommunisták közül is az 1970-es években sokan elhagyták a pártot, illetve a párt „hagyta el" őket, amikor a kizárás lett a sorsuk, amint ez például Garaudyval is történt. Ezen egymással szemben álló csoportosulások között kísérelt meg egyfajta nem dialektikus marxizmust konstruálni Lucien Séve²¹, akit a hegeli koncepciókhoz újra visszanyúló Solange Mercier-Josa, továbbá az inkább Gramsci nézeteihez közelítő André Tosel is támogatott.

Az 1950-es évektől sokféle marxista megközelítés született a Francia Kommunista Párton kívül, melyeket gyakran volt kommunisták vagy a kicsi, de aktív trockista csoportok hordtak ki. Sok marxista csoportosulás szerveződött folyóiratok körül, így például a Socialisme ou barbarie (1949-1965) és az Arguments (1956-1963) köré, így többek között Pierre Naville²², Edgar Morin²³, Claude Lefort, Pierre Fougeyrollas, Cornélius Castoriadis²⁴, Alain Touraine²⁵, Serge Mallet, Kostas Axelos és François Chatelet. E csoportok a sztálini kommunizmus bírálatát széles humanista keretek között fogalmazták meg, feltárva olyan fogalmak korlátait, mint történelem, filozófia, társadalmi osztály és állam. Vizsgálat tárgyává tették továbbá a marxizmusnak más diszciplínákkal való kibővítését, beleértve a pszichoanalízis, nyelvelmélet vagy a strukturális antropológia területét, illetve olyan koncepciókkal való társítását, mint a történelem vége vagy a filozófia vége.

Jean-Paul Sartre²⁶ az 1950-es évek közepén közeledett a marxizmushoz, kijelentve, hogy ez a korszak konceptuális horizontja, és megkísérelte korábbi egzisztencializmusát összebékíteni a marxizmussal a Critique de la raison dialectique (1960) című művében. Simone de Beauvoirral²⁷ együtt vonzódtak a hangos maoista csoportokhoz, bár más egzisztencialisták, mint például Merleau-Ponty²⁸ és Gorz²⁹, ettől eltérő kapcsolódási pontokat találtak a marxizmussal. A vezető strukturalisták, köztük Lévi-Strauss³⁰ és Barthes³¹, műveikben felhasználták a marxizmus bizonyos elemeit. Ez a tendencia jellemző volt sok posztstrukturalista és posztmodern gondolkodóra is, noha később többségükben elfordultak a marxizmustól. És a marxizmus abszorbeálása jellemezte a feminista és környezetvédő elmélet jelentős, noha időnként nyugtalanító hatású részét is.

Az 1968 májusát követő évtizedben a marxizmus, mondhatni, hegemón helyzetbe került a francia szellemi életben. Az 1970-es évek végének és az 1980-as éveknek a politikai és filozófiai hullámai azonban megingatták e helyzetét. A szovjet típusú kommunizmus válsága és az átfogó világnézetek vagy mesternarratívák kritikája visszájára fordították azokat a feltételeket, melyek elsőként az 1930-as években alapozták meg a marxizmus népszerűségét Franciaországban, és most már az a kérdés vetődik fel, vajon meddig és milyen formában lesz képes fennmaradni a jövőben.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az írás a www.answers.com oldalon jelent meg.

A cikkben szereplő személyek portréit a fordító, Baráth Katalin gyűjtötte egybe. Az egyes filozófusokról szóló szócikkek döntő többségének is a www.answers.com a forrása; ahol egyéb forrást használt, ott ezt külön feltüntette.

Jegyzetek

1 Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): francia filozófus. Gyakorlatilag autodidakta, Svájcban töltött gyermek- és ifjúkora után Párizsban telepedett le az 1740-es években, ahol közeli kapcsolatba került Voltaire-rel és Denis Diderot-val. Rousseau 1754-ben adta ki az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című művét, melyben azt a tételt fogalmazta meg, hogy az ember természetes erkölcsi állapotát a társadalom tönkretette. 1762-ben látott napvilágot A társadalmi szerződésről című tanulmánya (ennek híres kezdő sora így hangzik: „Az ember szabadnak született, és mégis mindenütt láncot hord"), illetve az Emil, avagy a nevelésről című könyve, melyben elméletét a nevelés terén illusztrálja. 1766-ban Angliában telepedett le, s ezután írta Vallomások című művét, melyet ma sokan a modern önéletrajz előképének tekintenek. 1770-ben visszatért Franciaországba, és végül Ermenonville-ben halt meg állandó üldözési félelmek közepette. Rousseau politikai filozófiája döntő hatással volt az európai és az amerikai liberális demokratikus állam XVIII. századi fejlődésére.

2 Pierre-Joseph Proudhon (1809-1865): francia anarchista és társadalmi teoretikus. Besanconban született, nagy szegénységben nőtt fel, de egy ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy a helyi collége diákja legyen, és kitanulhatta a nyomdászszakmát. Hatalmas mennyiségű írásműve lenyűgöző, de burjánzó műveltségről tanúskodik, valamint arról, hogy erősen vonzódott az utópikus szocialisták, például Fourier eszméihez. Első jelentősebb könyve, Mi a tulajdon? (1840), azzal tett szert hírnévre, hogy a kérdésre ezt a sokat emlegetett választ adta: a tulajdon lopás. Valójában nem ellenezte a személyes tulajdont, és csak a tulajdonnal való visszaélésnek a mások kizsákmányolásában megnyilvánuló formáját utasította el. Hamarosan követőkre talált munkás- és forradalmi körökben – először Lyonban, majd Párizsban. Nagy hatással voltak rá az orosz és német politikai emigránsok, többek között Marx és Bakunyin, akiktől egyfajta hegeli dialektikus vitastílust tanult meg; amint azt A gazdasági ellentmondások rendszere vagy a nyomor filozófiája című, 1846-os műve is mutatja: bizonyos gazdasági tényezőkből mind jó, mind rossz következmények is származnak. A vallásos embereket azzal háborította fel, hogy kijelentette: Isten a gonosz, hiszen ő felelős a zsarnokságért, a szegénységért és a világ általános gazságáért, és azt állította, hogy az emberiség önfelszabadítása ezen gonosz erők alól csak gazdasági reformok révén érhető el. Marx polemikus válasza, A filozófia nyomora (1847) erősen bírálta Proudhon felemás hegelianizmusát és gazdasági utópizmusát.

Proudhon aktívan részt vett az 1848 februári forradalomban, és a munkásosztály ügye mellett emelte fel szavát az általa kiadott újságban és az Assemblée Constituante-ban, ahová 1848 júniusában választották be. Síkraszállt a vagyonok radikális megadóztatása mellett, és követelte egy népi bank, a cserebank felállítását. Bár három évet börtönben kellett töltenie, mert bírálta Louis Bonaparte elnökké választását, számos terjedelmes tanulmányt írt, többek között A forradalom általános eszméje (1851) címűt, melyben összegezte forradalmi tapasztalatait, illetve egy, az anarcho-szindikalista elvek alapján szerveződő társadalomra vonatkozó útmutatásait. Háromkötetes, Az igazságosság a forradalomban és az egyház (1858) című műve miatt erkölcsi okokra hivatkozva üldözték, s az üldözés elől négy évre Belgiumba menekült. Háború és béke (1861) című munkájában, hasonlóan a hatására megszületett, ünnepelt Tolsztoj-regény alapgondolatához, olyan radikális filozófiát vázol fel, mely minden embernek egyenlő jogot és egyenlőséget biztosít, bár ebből kimondottan kirekeszti a nőket és a más fajúakat, mivel ezeket alacsonyabb rendűeknek tekinti. A föderáció elve (1863) az önkormányzó, nem nemzeti közösségek konföderációjaként írja le Európát, A dolgozó osztályok politikai képessége (1865) című művében pedig arra buzdította a munkásosztályt, hogy vegye kezébe üdvössége megszerzésének ügyét a polgári állam keretein kívül. Követői aktívan részt vállaltak az I. Internacionálé megszervezésében 1864-ben, és Proudhon eszméi meghatározó áramlatot képviseltek a francia munkásmozgalomban és a szocialista mozgalmakban. Érvelését azonban erősen lerontják antiszemita nézetei. Stewart Edwards, Pierre-Joseph Proudhon válogatott műveinek szerkesztője a következő megjegyzést teszi ezzel kapcsolatban: „Proudhon naplóiból [Garnets. Ed. P. Haubtmann, Marcel Riviére, Paris, 1960] kitetszik, hogy szinte paranoiásan gyűlölte a zsidókat, ami akkoriban egész Európában jellemző volt. 1847-ben azt fontolgatta, hogy kiad […] egy cikket a zsidó faj ellen, melyet, mint írta, »gyűlöl«. A tervezett cikk javasolta, hogy űzzék ki a zsidókat Franciaországból […] A zsidók az emberiség ellenségei. Ezt a fajt vissza kell küldeni Ázsiába, vagy ki kell pusztítani."

3 Jules Guesde (álneve: Jules Bazile) (1845-1922): szocialista vezető és a marxizmus franciaországi népszerűsítője. Az 1870-es években lett a marxista szocializmus híve, attól kezdve együttműködött Marxszal, Engelsszel és Lafargue-zsal, és közösen írták az akkor szerveződött Francia Szocialista Párt 1880-as Le Havre-i kiáltványát. A mozgalom szakadása időszakában Guesde vezette saját „kollektivista" Parti Ouvrier Francais nevű pártját 1905-ig, a szocialista párti egység létrejöttéig. Lenyűgöző hatású szónok volt, és mint ilyen, sok francia munkáshoz – elsősorban az északi iparvidéken – ő juttatta el a marxizmus egyfajta, leegyszerűsített változatát. Bár Marx a guesdistákra gondolt, amikor azt mondta, ő maga „nem marxista", a guesdizmus nagyrészt tovább élt a Francia Kommunista Pártban.

4 Jean Jaurés (1859-1914): francia szocialista vezér. A Képviselőház tagjaként működött (1885-1889, 1893-1898, 1902-1914), és kezdetben Alexandre Millerand eszméi hatása alatt állt. 1899 után a szocialisták két csoportra szakadtak, Jaurés vezette a Francia Szocialista Pártot, s az állammal való megegyezés álláspontját hangoztatta. A L'Humanité című napilapban, melynek 1904-ben egyik alapítója volt, a demokratikus szocializmus eszméjét hirdette, de amikor a II. Internacionálé (1904-ben) elutasította az álláspontját, a döntést elfogadta. 1905-ben a két francia szocialista párt egyesült, és Jaurés befolyása tovább erősödött. Az első világháború előestéjén a szemben álló felek közötti egyeztető tárgyalásokkal kívánta a békét megőrizni, és a francia-német kapcsolatok normalizálása mellett kardoskodott, s ezzel a francia nacionalisták gyűlöletét vonta magára; 1914-ben egy fiatal nacionalista fanatikus meggyilkolta. Számos könyv, többek között A francia forradalom szocialista története (1901-1907) című jelentős mű szerzője.

5 Georges Sorel (1847-1922): francia filozófus, politikai és társadalmi gondolkodó, aki egyaránt hatással volt a kommunista és a fasiszta ideológusokra. Normandiában, polgári családban született, és a közszolgálatban mérnökként dolgozott. 45 éves korában nyugdíjba vonult, s élete hátralévő részét Párizs külvárosaiban élve olvasással, írással, meditálással töltötte.

Sorel a franciák azon nemzedékéhez tartozott, akikre nagy hatással volt az 1870-es francia vereség és a következő évben kirobbant polgárháború, mely a párizsi kommünt számolta fel. Elmélkedései azon kérdés körül csoportosultak, hogyan lehetne egyben tartani a társadalmat. Első, nyomtatásban megjelent műve a Bibliával foglalkozott, valamint a bibliai történeteknek a nevelésben betöltött szerepével. Aztán foglalkozott Szókratésszel, akiben azt az arrogáns entellektüelt látta, aki kérdéseivel elbizonytalanította a többség bizonyosságnak tekintett nézeteit, illetve foglalkoztatta az ókori világ hanyatlása is. Az 1890-es években Sorel a marxizmus hatása alatt állt, melyet mint objektív filozófiát csodált. Aztán hamarosan a Dreyfus-ügy ragadta magával, illetve az a mozgalom, mely jóvá kívánta tenni azt az igazságtalanságot, mely a bebörtönzött zsidó származású katonatisztet, Alfred Dreyfus kapitányt érte, amikor kémkedéssel vádolták. Ez vezette el aztán Sorelt a marxizmus revíziójához és a szocializmusnak a cselekvés alapján való újraértékeléséhez.

Sorel két legismertebb művében – Gondolatok az erőszakról és A fejlődés illúziói (mindkettő 1908) – megvetéssel szól a polgárságról és a polgári értékekről. Azon az állásponton volt, hogy a proletariátus már készen áll a hatalom megragadására, de nem a szocialista politikusok vagy a parlamenti és a szakszervezeti politika révén, hiszen ezek maguk is a polgári álnokság és dekadencia megtestesülései voltak, hanem egy általános sztrájk révén. Ugyanakkor Sorel szerint a proletariátusnak el kellene szigetelődnie, az osztályharcba kellene belevetnie magát, ténylegesen is meg kéne ütköznie munkaadóival és az államhatalommal. Ezáltal a munkások megtisztulnának és hősökké nemesednének, küzdelmeik egybeforrasztanák őket, és új civilizációt alapíthatnának. Így tehát Sorel az erőszakot, az érzelmeket és a mítoszokat emelte ki a fennálló dekadencia és demoralizálódás elleni harc eszközeiként. Hogy milyen típusú társadalom születne meg, ha az általános sztrájk elérné célját, arra Sorel nem ad világos választ. De meggyőződése volt, hogy ha a szervezett munkásság győz, akkor kohéziójuk és lelkesedésük újabb együttműködést és fejlődést eredményez.

1914 előtt Sorel a monarchista nacionalizmus mozgalma felé fordult; csodálattal tekintett Leninre, és hasonlóan elragadtatott megjegyzéssel illette Benito Mussolini lépéseit, aki röviddel Sorel halála előtt ragadta meg a hatalmat.

6 Léon Blum (1972-1950): francia politikus és író. Mint ragyogó irodalom- és drámakritikus vált ismertté, majd a Francia Szocialista Pártban lépett politikai pályára. Mint a Képviselőház tagja (1919-1928, 1929-1940) 1921-től a szocialisták vezetője lett. A baloldal választási szövetségének élharcosaként ő lett Franciaország első szocialista (és zsidó származású) miniszterelnöke a népfront-kormány élén (1936-1937). Számos reform fűződik a nevéhez, így például a 40 órás munkahét, a kollektív szerződés, illetve az ő kormánya államosította a legjelentősebb hadiipari üzemeket és a Banque de France-t. A Vichy-kormány 1940-ben letartóztatta; 1945-ig börtönben ült. A háborút követő években Franciaország egyik vezető veterán államférfija volt.

7 A Dreyfus-ügy. Különbséget kell tennünk a Dreyfus-per és az ebből kinőtt Dreyfus-ügy között. A per rendkívül egyszerű történet volt: 1894 decemberében Alfred Dreyfus kapitányt, a francia tüzérségnél szolgáló zsidó tisztet bűnösnek találták abban a vádpontban, hogy Németország számára kémkedett, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. A következő években napvilágra került új bizonyítékok arra a meggyőződésre indítottak sokakat, hogy esetében súlyos törvénysértés történt.

Az ügyben fordulópontot jelentettek a Picquat ezredesnek 1896-ban tudomására jutott bizonyítékok, melyek egy másik személyre, Esterházy parancsnokra terelték a gyanút; ám az ügy kirobbanásához ezen új bizonyítékok nyilvánosságra kerülése vezetett 1897 végén. A kibontakozó vita megosztotta Franciaországot, és két, egymással élesen szemben álló tábor viaskodott egymással. Maga Dreyfus, valamint az eredeti hibás törvénykezés háttérbe szorult. Bár sok olyan Dreyfus-párti maradt, akik számára az ügy tisztán és egyszerűen az igazságszolgáltatás problémája maradt, az ügy a korábban már mélységesen megosztott Franciaország küzdőterévé vált, ahol mindkét álláspont híveit a másik oldaltól való félelem, illetve a legyőzésükre irányuló erőfeszítések motiválták. Az általánosítás veszélyes, és sokan lépték át az elvárható választóvonalat, de nagyjából azt mondhatjuk, hogy a katonák, a katolikusok, az antiszemiták, a monarchisták, a bonapartisták és a volt boulangisták inkább Dreyfus-ellenesek voltak, míg az antiklerikálisok és az antimilitaristák inkább Dreyfus-pártiak. Az egyik oldal a zsidók, a szabadkőművesek, a protestánsok és a republikánusok ellen intézett támadást, míg a másik a hadsereget és az egyházat vette célba. A Dreyfus-ügy inkább tünet volt, mint ok, de a már meglévő gyűlöletet mindkét oldalon tovább fokozta.

1897-1899-ben, két éven át, mindkét oldal felfokozott gyűlölettel sok csapást kapott és sok ellencsapást adott. Végül 1899 augusztusában Dreyfust újra bíróság elé állították, és ügyét újratárgyalták; ám ez alkalommal is bűnösnek találták. Ekkorra már Dreyfus és a hadsereg becsülete közötti választás volt a tét. Dreyfus kegyelmet kapott, de csak 1906-ban mentették fel a vádak alól. Sok politikai erő, melyek támogatták a Dreyfus-ügyet, most hasznot húztak az ügy ilyen kimeneteléből, mint azt a tiszta Dreyfus-pártiak közül néhányan rosszallóan megállapították.

Az ügy olyan katalizátornak bizonyult, mely jó néhány ragyogó vitát eredményezett, és elősegítette a későbbi, a XX. századi francia történelemben jelentős szerepet játszó értelmiségiek felbukkanását. Zola 1898-as „Vádolom" („J'accuse") című cikke fordulópontot jelentett, de vezető szerepet játszott még a Dreyfus-pártiak között Bernard-Lazare, Jaurés, Clemenceau, Péguy és Mirbeau, valamint olyan szélsőségesen antimilitánsok és egyházellenesek, mint Urbain Gohier és Laurent Tailhade. A Dreyfus-ellenes csoportosulás kiemelkedő tagjai között volt Barrés, Rochefort, Maurras, Drumont, a karikaturista Forain és Caran d'Ache. A Dreyfus-párti szimpatizánsok sorában tudhatjuk Proustot és Anatole France-t, a Dreyfus-ellenesek között pedig Claudelt, Léautaud-t és Valéryt.

A Dreyfus-ügy a következő időkben számos irodalmi műben is felbukkant, például Martin du Gard Egy lélek története című művében, Anatole France Bergeret úr Párizsban és A pingvinek szigete, valamint Proust Az eltűnt idő nyomában és Zola Igazság című műveiben. A későbbi kommentárok közül kiemelkedik Péguy Fiatalságunk című könyve (1910), melyben a szerző a Dreyfus-ügy lezárultát követő politikai haszonszerzés miatti aggodalmát briliáns polémiában fejti ki azokkal szemben, akik a dreyfusizmus eszményi „titokzatosságát" beszennyezték.

8 Henri Lefebvre (1901-1991): a XX. század legtermékenyebb francia marxista gondolkodója. Az 1920-as években érintette meg a marxizmus, s ezután dolgozta ki humanisztikus marxista filozófiáját, melyet Hegel és a fiatal Marx inspirált, s melyben a dialektikus módszert az elidegenedés elméletével kapcsolta egybe. A háború után született könyvei Rabelais, Descartes, Diderot, Musset életművét elemzik, illetve egyéb műveiben az esztétika és a filozófia problémái foglalkoztatják; e művekben eredeti megközelítést alkalmaz, gyakran bírálja a Francia Kommunista Párt uralkodó nézeteit. 1958-ban ki is lépett a pártból. Ekkor fordult érdeklődése a szociológia felé, melyben a városszociológiára és a mindennapi élet szociológiájára specializálódott, s ma is azok a legismertebb művei, melyek ezzel a területtel foglalkoznak.

1924-ig együtt dolgozott Paul Nizannal, Norbert Gutermannal és másokkal a Philosophies-csoportban egyfajta „filozófiai forradalom" kimunkálása érdekében. Így kerültek kapcsolatba a szürrealistákkal és más csoportosulásokkal, mielőtt a Francia Kommunista Párt felé mozdultak volna. Lefebvre 1928-ban lett párttag, és később meg is támadta a pártvonal ellenfeleit, köztük Paul Nizant is. 1930-1940 között Lefebvre filozófiaprofesszor volt, majd 1940-ben a francia ellenálláshoz csatlakozott. 1944-től 1949-ig a Radiodiffusion Francaise, egy toulouse-i rádió igazgatója volt. A mindennapi életről szóló elemzése, mely 1947-ben jelent meg először, volt az egyik meghatározó intellektuális motívum, mely a COBRA, majd pedig a Szituacionista Internacionálé megalapítását eredményezte. Később ezt így kommentálta: „A könyv »utaló jellegű« – utal a kultúrára, a »szabadidőre« és a városi realitásokra […] Kettős olvasata lehetővé tette egymásnak ellentmondó interpretációk megfogalmazását, mind szélsőséges (a forradalom a mindennapokban és alulnézetben, minden egyszerre), mind pedig reformista (emeld meg a mindennapok jelentőségét, az »élet minőségét«) magyarázatokét."

1958-ban Lefebvre-t kizárták a FKP-ból. A következő években az Arguments című újbaloldali folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett. A folyóirat „legfőbb érdeme abban állt, hogy lehetővé tette a francia közönség számára, hogy megismerhessék a húszas és harmincas években Közép-Európában létezett revizionista kísérleteket". 1961-ben Lefebvre a Strasbourgi Egyetem szociológiaprofesszora lett, majd 1965-ben az új, nanterre-i egyetem fakultásán dolgozott. Franciául, angolul és németül írta műveit. 1991-ben halt meg. A Radical Philosophy című folyóirat nekrológjában így értékeli életművét: „…a legtermékenyebb francia marxista értelmiségi halt meg 1991. június 29-én éjjel, alig két héttel kilencvenedik születésnapja után. Hosszú élete során művei gyakorta kimentek a divatból, majd újra divatosak lettek, és nemcsak a filozófia fejlődését határozták meg, hanem a szociológiáét, a földrajzét, a politikatudományét és az irodalomkritikáét is."

9 Paul Nizan (1905-1940): francia filozófus és író. Tours-ban született, Párizsban tanult, ahol barátságot kötött tanulótársával, Jean-Paul Sartre-ral a Lycée Henri IV-ben. A Francia Kommunista Párt tagja lett, és sok írása tükrözi politikai nézeteit, noha 1939-ben a Molotov-Ribbentrop-paktum hírére kilépett a pártból. A dunkirki csatában vesztette életét, a németek ellen harcolva.

Ismertebb művei: Antoine Boyle (1933), A trójai faló és az Összeesküvés (1938) című regény, valamint az „Aden, arab" (1931) és a „Házőrző ebek" (1932) című esszék, melyek új közönség figyelmét nyerték el 1960-ban, amikor Sartre előszavával újra megjelentek.

10 Auguste Cornu (1888-1981): marxista történész. 1934-ben benyújtott doktori értekezése volt az első, Marxról írott tudományos mű Franciaországban. A második világháborút követően Kelet-Berlinbe költözött. Marx és Engels korai éveivel foglalkozó tudományos kötetei élénk vitát keltettek Franciaországban az 1960-as években.

11 Georges Politzer (1903-1942): magyar származású francia filozófus és marxista teoretikus, akit gyakran szeretettel emlegetnek „vörös fejű filozófus"-ként (philosophe roux). A mai Románia területén, Nagyváradon született.

Politzer már az 1919-es magyar tanácsköztársaságot megelőzően harcos aktivista volt. A Kun Béla vezette magyar forradalom bukását követően, amikor az ország az osztrák-magyar, Horthy Miklós admirális vezette megtorló kormány hatalma alá került, a 17 éves Politzer emigrációba kényszerült. 1921-ben Párizsban telepedett le, miután Bécsben találkozott Freuddal és Ferenczi Sándorral. A következő öt év alatt elolvasta a legjelentősebb tudományos műveket, többek között a filozófiai munkákat is. Valamikor 1929 és 1931 között lépett be a Francia Kommunista Pártba. Az 1930-as évek elején az FKP megalapította a Párizsi Munkásegyetemet (l'Université Ouvriére de Paris), mely 1939-ig működött, amikor a német megszállás után feloszlatták. Az egyetemen Politzert bízták meg a dialektikusmaterializmus-tanfolyamok vezetésével.

Marx és Lenin követőjeként Politzert erősen foglalkoztatta a pszichológia; elsősorban e tudományterület konkrét aspektusait vizsgálta, melyhez képest a hagyományos pszichológiát absztraktnak tekintette. Élénk érdeklődést tanúsított a születőben lévő freudi elmélet és gyakorlati hasznosítása iránt, míg végül elhatárolódott tőle. Ugyanebben a korszakban a Lycée Saint-Maur filozófiaprofesszora volt.

1940-ben Párizsban mozgósították, de továbbra is a Francia Kommunista Párt titkos utasításait követte. 1940 júliusában leszerelték, és ekkor egy titkos közlöny szerkesztője lett. Miután elvtársát és barátját, a világhírű Paul Langevin nevű orvost 1940 októberében letartóztatták, Politzer megjelentette A szabadegyetem (L'Université Libré) első kiadását, mely beszámolt a tudósok bebörtönzéséről, és elítélte a megszálló fasiszták által a második világháborúban alkalmazott erőszakot. A L'Université Libre 1940-ben és 1941-ben újra megjelent.

1942 februárjában Politzer tevékenységének vége szakadt, miután feleségével, Maijal (aki szintén kommunista és ellenálló volt) együtt letartóztatták, mondván, hogy megsértették a Kommunista Pártot betiltó törvényt. Politzert megkínozták, majd 1942. március 20-án átadták a náciknak, és május 23-án kivégzőosztag elé állították – mindez nem sokkal azután, hogy 1942-ben titokban megjelentetett egy francia tudományos folyóiratot. Feleségét Auschwitzba vitték, ahol 1943 márciusában ő is elpusztult.

Mártírhalála és közismert antifasiszta és náciellenes álláspontja ellenére a háború után Politzert hivatalosan nem vették fel a francia ellenállók sorába. Viszont, mintegy a történelem fintoraként, számtalan olyan ellenállót vettek fel a francia hivatalos listára, akik a legutolsó pillanatban kerültek be a mozgalomba.

A L'Université Libré a francia felszabadulást követően Université Nouvelle (Új Egyetem) címen jelent meg újra.

Makulátlan és rendíthetetlen kitartásának példája harciassága ellenére is jelentősen hozzájárult – hasonlóan a szardíniai Antonio Gramsci nemzedékének értelmiségeihez – az entellektuelek újabb nemzedéke kialakulásához Franciaországban és más országokban is. Igaz, a hivatalos, befutott filozófusok és történészek ki nem állhatták nyíltan vállalt harcias elkötelezettségét, és ez az elutasítás addig fajult, hogy lenézően kezelték munkásságát is. Ám hívei számára a világos és didaktikus formában írott filozófiai művei jelentős érdemekkel rendelkeznek, melyek a legnagyobb elismerést érdemlik. Poszthumusz művét, A filozófia alapelvei című könyvét, mely követőinek jegyzetei alapján készült, az 1980-ban Törökországban hatalomra jutott fasiszta katonai hunta elsők között tiltotta be.

12 Louis Aragon (1897-1982): francia író. Bár az irodalmi szürrealizmus egyik alapítója, az 1931-es szovjetunióbeli látogatása után marxista lett. A második világháború idején a francia ellenállás egyik vezetője volt, és ő szerkesztette a radikális párizsi napilapot, a Ce Soirt, később pedig a kommunista hetilapot, a Les Lettres francaises-t. Aragon korai munkái között van az Örömtűz (1920) című verseskötet és a szürrealista regény, a Párizsi paraszt (1926). A politikai felelősség kérdéseivel foglalkozó regényciklusának darabjai A bázeli harangok (1934), Úri negyed (1936), Az omnibusz utasai (1941) és a Sziget a Szajnán (1945) címet viselik. Kommunisták című ötkötetes realista regényének első darabja 1949-ben látott napvilágot. Későbbi művei között szerepel egy életrajzi regény a festő Jean Louis Géricault-ról Nagyhét címmel (1958); a Szovjetunió története 1917 és 1960 között Párhuzamos történelem címmel (1962), az 1965-ös Kivégzés című regénye, valamint a kétkötetes, Matisse-ról szóló memoár (1972). Legjelentősebb gyűjteményes verseskötetei a Nagy keserűség (1941) című háborús költemények; feleségéhez, a regényíró Elsa Triolet-hez írt szerelmes versei Elsa szemei (1954), Elsa (1959) és Elsa bolondja (1963), valamint a Szobák (1969) című kötetekben jelentek meg.

13 Paul Éluard (1895-1952): francia költő. 1919-ben találkozott André Bretonnal, Philippe Soupault-val és Louis Aragonnal, akikkel közösen megalapították a szürrealizmusnak nevezett mozgalmat. A szürrealizmusra alapozott költészete – A fájdalom fővárosa (1926), Les Dessous d'une vie ou la pyramide humaine (1926), Le Rose publique (1934) és A termékeny szemek (1936) – az általánosan elfogadott nézet szerint a mozgalom legjobb teljesítményeinek tekinthetők. A spanyol polgárháborút követően hátat fordított a szürrealista kísérletezésnek. A második világháború idején írt, a szenvedéssel és a testvériséggel foglalkozó költeményeit titokban terjesztették, s művei segítettek az ellenállás erkölcsi tartásának megőrzésében. Költészete, beleértve a Főnix című (1951) költeményét, egészében inkább lírai jellegű.

14 Pablo Picasso (1881-1973): spanyol festő, szobrász, rajzművész, nyomdász, díszítőművész és író, aki Franciaországban tevékenykedett. Az egész XX. századi európai művészetre jelentős hatást gyakorolt, és központi szerepe volt abban is, milyen társadalmi kép alakult ki a modern művészről. Életének kisebb eseményeiről a legapróbb részletekbe menően is beszéltek az emberek, a művészetről vallott nézetei is széles nyilvánosságot kaptak, művészi módszereit filmen is megörökítették. Legjelentősebb médiuma a festészet volt, de szobrai, nyomatai, színpadi díszletei és kerámiái mind-mind nyomot hagytak az adott művészi terület fejlődésén. Azoknak a művészeknek is figyelembe kellett venniük művészi eredményeit, akikre stílusa vagy műveinek megjelenése közvetlenül nem hatott.

15 Fernand Léger (1881-1955): francia festőművész. Párizsban tanult, és közreműködött a kubista mozgalom megalakításában; később kifejlesztette „a gép esztétikáját", amint az A formák ellentétei (1913) című képén látható. New Yorkban és Párizsban dolgozott, díszletet is tervezett balettekhez és filmekhez. (Forrás: Cambridge Enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

16 Georges Lefebvre (1874-1959): francia történész, a francia forradalom történetének egyik legjelesebb kutatója. Apjának nem volt pénze arra, hogy fiát taníttassa. A fiatal Lefebvre a helyi általános iskolába járt, a helyi lycée-ben pedig „speciális tanterv" szerint tanult – ez a modern nyelveket, a matematikát és a gazdaságtant hangsúlyozta a klasszikus nyelvek tanításának rovására -, majd pedig a Lille-i Egyetemen szerzett diplomát. Mint később írta, az egyetem „ráébresztett a gazdasági és társadalmi valóságra, és később, kollégáim körében, a független, autodidakta személyiség magatartásával ruházott fel". Doktori tézise kutatásához 1904-ben kezdett neki, de mint vidéki tanár, akinek elsősorban családja és idős szülei eltartásával kellett foglalkoznia, 1924-ig nem tudta befejezni. Ekkor már 50 éves volt.

Lefevbre doktori dolgozata, „Az északi területen élő parasztok és a francia forradalom", a forradalomnak a vidékre gyakorolt, statisztikai adatokkal alátámasztott hatásait vizsgálta. Több ezer adólevelet, jegyzői feljegyzést és a falusi törvényhatóságok regisztereit tanulmányozta át alaposan, s ezeket az adatokat használta fel arra, hogy megvizsgálja, milyen hatása volt a feudalizmus és a dézsma eltörlésének, a tulajdon áthelyeződésének, a burzsoázia vidéki „honfoglalásának" és a paraszti falvakban addig élő kollektív jogrendszer összeomlásának. Arra a következtetésre jutott, hogy a forradalom söpörte el végleg a paraszti szolidaritást, és átformálta a falusi közösségeket. A forradalom teremtette meg a paraszti tulajdonosokat, akik a forradalomból és a magántulajdon elvéből hasznot húztak.

Doktori értekezésének megjelenése után Lefebvre-t Clermont-Ferrand-ban professzornak nevezték ki. 1928-ban Marc Blochnak sikerült őt Strasbourgba áthelyeztetni, majd 1935-ben Párizsban kapott professzori állást. 1941-ben nyugdíjba vonulhatott volna, de kollégái marasztalásának engedve a felszabadulásig nem vonult vissza.

Lefebvre baloldali volt, és magát marxistának tartotta. Ő maga úgy vélte, Jules Guesde és Jean Jaurés gyakorolta rá a legnagyobb intellektuális hatást. Jaurésszel mindössze kétszer találkozott éltében, de A forradalom szocialista története című Jaurés-mű alapvetően befolyásolta Lefebvre kutatásainak irányát. Ezzel együtt is Lefebvre marxizmusa meglehetősen visszafogott volt: „Marx tisztázta a termelési mód meghatározó szerepét, de soha nem állt szándékában, hogy egyéb tényezőkről megfeledkezzen, különösen nem az emberről magáról… Hisz a történelmet az ember csinálja."

Lefebvre nézeteinek átfogó jellegét bizonyította, amikor a statisztikai társadalomtörténettől a szociálpszichológiához fordult. Az 1789-es nagy félelem (1932) című művében a paraszti tudatban igyekezett fellelni ennek a mozgalomnak a kiváltó okait: vizsgálta a „brigands", a szegénység és a munkanélküliség okozta félelmeket, melyeket 1789 politikai válsága elmélyített, és az „arisztokrata" összeesküvéstől való félelmet is elhintette a parasztság körében. Számos, a forradalommal foglalkozó átfogó művet is írt, melyekben a társadalom és a gazdaság történetét a politikatörténettel kapcsolta össze. Leghíresebb művei a Napóleon (1935), az 1789 (1939) és A francia forradalom (1951).

17 Roger Garaudy (1913-): francia marxista filozófus. Protestáns családból származott, 1933-ban lépett be a Francia Kommunista Pártba, melynek 1945-ben vezetőségi tagja lett, és a sztálini ortodoxia hivatalos védelmezőjeként lépett fel. Számos, intellektuális, irodalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó mű szerzője, többek között éles vitát folytatott a vezető egzisztencialistákkal is. 1956 után egyfajta eklektikus, humanista marxizmust dolgozott ki, mely dialógusra törekedett más gondolati irányzatokkal, különösen a katolicizmussal; ekkoriban élesen szembehelyezkedett Althusser elméleti marxizmusával. 1970-ben kizárták a FKP-ból, mert bírálta a diákmozgalmakkal és Csehszlovákiával kapcsolatos hivatalos álláspontot, és a remény metafizikájára alapozott alternatív forradalmi stratégia mellett állt ki. Többször is vallást váltott: először a katolicizmushoz, majd az iszlámhoz tért meg. 1995-ben megjelent könyvében viszont már a holokauszt tagadásáig jutott el.

18 Louis Althusser (1928-1990): marxista filozófus. Algériában született, és 1948-ban lett a Francia Kommunista Párt tagja. Filozófiát tanított az École Normale Supérieure-ön, melynek végül titkára lett. Legismertebb művei, a Pour Marx (1965) és a Lire le Capital (1965) megdöbbentően újszerű szemléletmódot alkalmaztak a marxizmus megközelítésében, mert szerzőjük azt állította, hogy Marx a történelemtudományt „episztemológiai szakítással" kezdte, amikor a korábban – elsősorban Hegel által – alkalmazott filozófiai fogalmakat elvetette. A humanista magyarázatokat elutasítva a társadalmi formációk olyan elméletét javasolta, mely négyfajta: gazdasági, politikai, ideológiai és elméleti „praxisból" tevődik össze, s ezek strukturális kapcsolatban állnak egymással. Mikor a „teoretizálás" vádjával illették, újradefiniálta a marxista filozófiát mint inkább forradalmi fegyvert, s kevésbé az elméleti gyakorlat elméletét. Egyik, 1970-ben írott, nagy hatású, „Idéologie et appareils idéologiques d'État" című esszéjében kifejtette azt a nézetét, hogy a politikai hatalom elsődlegesen az ideológiai államapparátus révén érvényesül, s az államapparátusnak része az egyház és az oktatás is. Az ő meghatározása szerint az ideológia az egyének imaginárius viszonyának reprezentációja létük valóságos feltételeihez, mely úgy működik, hogy az egyes egyént arra készteti, hogy magát mint alanyt ismerje fel, és ezáltal alannyá is teszi.

Az 1970-es években Althusser nemzetközi elismerésre tett szert annak ellenére, hogy az FKP-val való viszonya egyre rosszabb lett. 1980-ban egy depressziós rohamában, melyre egyébként hajlama volt, megfojtotta feleségét, és élete hátralévő éveit pszichiátriai kezelés alatt töltötte. Halála után kiadott önéletrajza, a L'Avenir dure longtemps (1992) újra felkeltette életműve iránt az érdeklődést.

19 Nicos Poulantzas (1936-1979): görög újmarxista teoretikus, akinek legjelentősebb elméleti felismerése a kapitalista állam „relatív autonómiája" koncepciójának kidolgozása volt. Poulantzasra nagy hatást gyakorolt Gramsci és Althusser, s mára klasszikusnak tekinthető Politikai hatalom és társadalmi osztályok (1968) című művében azt az álláspontot fejtette ki, hogy bár az állam formálisan elválasztja a gazdasági termelés intézményeit, de mégis az állam támogatja a felhalmozást azáltal, hogy fenntartja a kapitalista állam kohézióját és a rá jellemző osztályrendszert. A következő évben Poulantzas és Miliband elhíresült vitát folytattak a New Left Review hasábjain. Miliband lehetségesnek vélte az átalakulást az állam ellenőrzése segítségével, Poulantzas viszont kitartott amellett, hogy az állam „strukturális" helyzete a kapitalizmus kiszolgálójának szerepét biztosítja számára. Poulantzasnak az 1970-es években írt művei a korszak európai baloldalát foglalkoztató számos, stratégiai és elméleti jelentőségű kérdésben állást foglaltak – például a fasizmus és a tekintélyuralom, a dél-európai katonai diktatúrák korszakának elmúlta, illetve a demokratikus szocializmus lehetőségei kérdéseiben. 1979-ben Poulantzas öngyilkos lett. Noha választott hazájában, Franciaországban nagyon nagyra értékelték munkásságát, Poulantzas gondolatrendszere kevéssé hatott az angol-amerikai marxista elméleti körökre. Az 1970-es években Louis Althusserrel együtt vezető strukturalista marxistának számított, és kezdetben leninista volt, de később az eurokommunizmus egyik szószólója lett.

20 Pierre Macherey (1938-): francia marxista filozófus és művészetteoretikus. Macherey Althusser filozófiáját fejlesztette tovább, amikor annak eredményeit az irodalomra alkalmazta. Nagy hatású, Pour une théorie de la production littéraire (1966) című művében támadta a humanista irodalomkritikát, ami az irodalmi művet mint egy adott szerző alkotását szemléli, melynek jelentését meg kell magyarázni. Ehelyett azt az elméleti megközelítést javasolta, mely azzal foglalkozik, hogyan keletkezik egy adott szöveg, és hogyan fejti ki hatását. Mivel az irodalmi szövegek koherens struktúrák, mondta Macherey, gyakorta formai problémákként jelenítik meg azokat az ideológiai anyagban rejlő inkoherenciákat, melyekből megteremtődnek. Nemrégiben kiállt egy olyan marxista filozófia kidolgozása mellett, mely Hegel helyett Spinoza elméletén alapul.

21 Lucien Séve (1926-): marxista filozófus. Chambéryben született, az École Normale Supérieure-ön filozófiát tanult, 1949-ben szerzett diplomát, és sok vidéki lycée-ben tanított. 1950-ben lett az FKP tagja, 1961-ben a Központi Bizottságba is beválasztották, majd a párt kiadójának, az Éditions Sociales-nak az irányítója. Séve korai műveiben a sztálini ortodoxia polemikus megerősítésével foglalkozott, de nevelési és pszichológiai megfontolások hatására a személyiség társadalmi konstrukciójának eredeti elméletét dolgozta ki. Filozófiai szintézise, az Une introduction á la philosphie marxiste (1980) erősen támaszkodik a hegeli dialektikára, és hatékony hivatkozási alapnak bizonyult a vallásról és a tudományos fejlődésről, különösen a biológia etikai vonatkozásairól, folytatott vitákban.

22 Pierre Naville (1904-1993): francia író és szociológus. A szürrealista gondolkodók „szexualitás kutatására" szerveződött csoportjának kiemelkedő tagja. Leginkább az őszintétlen apológia meghaladása foglalkoztatta. Szürrealista, kommunista, később trockista volt, mielőtt csatlakozott a Parti Socialiste Unifiéhez (PSU), és foglalkozásszociológiával foglalkozott. 1922-ben alapította meg a L'Oeuf dur című avantgárd folyóiratot Phillipe Supault-val, F. Gérard-ral, Louis Aragonnal és Blaise Cendrars-ral közösen. Benjamin Péret-vel társszerkesztője volt a La Révolution Surrealiste első három kötetének, 1924-ben megalapította a Bureau de Recherches Surréalistes-et, és André Bretonnal együtt részt vett szürrealista akciókban, mielőtt eltérő politikai nézetei miatt szembefordult a szürrealizmussal.

1926-ban már a Francia Kommunista Párt tagja volt, ahol sikerült kiadnia a Clartét. 1927-ben egy delegáció tagjaként Moszkvába látogatott, ahol Lev Trockijjal is találkozott. Párizsba mint meggyőződéses trockista tért haza; 1928-ban az FKP elhajlóként kizárta soraiból. Ettől kezdve a francia trockista szélsőbal aktivistájaként tevékenykedett mint a kiadványok szerkesztője. Időközben egyre jobban eltávolodott a trockista nézetektől, és 1939-ben szakított ezzel a csoportosulással is. Ezután több kísérletet tett egy olyan marxista baloldal kialakítására, mely mentes a kommunista és a trockista hibáktól, s melynek kiadványai a Revue Internationale címmel jelentek meg. Kezdetben a PSU-ban is dolgozott, de a modern baloldal megteremtésének szándékával megfordult a PSG-ben (Parti socialiste de gauche), valamint az UGS-ben (Union de la gauche socialiste), mielőtt részt vett volna a PSU újjászervezésében az ötödik köztársaságban. Ehhez a csoporthoz hű maradt annak ellenére, hogy szemben állt a „realisták" (Gilles Martinet, Michel Rocard) irányvonalával, és teljes egészében elutasította Francois Mitterand politikáját. 1947-ben kutatási igazgatónak nevezték ki a Centre Nationale de la Recherche Scientifique (CNRS)-ben, együtt dolgozott Georges Friedmann-nal a Centre d'études sociologiques-ban. Kutatásai középpontjában a munka pszichoszociológiája állt: az automatizáció, az ipari társadalom, a magatartáspszichológia, valamint a hadművészet és hadi stratégia kutatása, nevezetesen Carl von Clausewitz munkássága foglalkoztatta.

23 Edgar Morin (1921-): francia író és szociológus. Az ellenállás időszakában került a kommunizmus vonzáskörébe, íróként és újságíróként dolgozott a Francia Kommunista Pártnak, míg aztán elutasította a doktriner sztálinizmust, és az 1950-es években kiállt az ellenzéki, humanista marxizmus mellett. Pályafutását élénk színekkel festette meg Autocritique (1959) című könyvében. Az Arguments című folyóirat igazgatója volt 1957-1963 között, mely az egzisztencializmus hatására nem kommunista marxizmust alakított ki. A szociológia terén lépett tudományos pályára, elsők között foglalkozott a kultúra és a kommunikáció szociológiájával. A pletyka jelenségét elemző munkája meghökkentően eredeti volt, de legismertebb művei a film szociológiáját elemzik.

24 Cornelius Castoriadis (1922-1997): görög származású politikai filozófus. 1945-ben ment Párizsba, ahol kezdetben az OECD-nek dolgozott közgazdászként, s közben álnéven jelentette meg politikai elemzéseit. Claude Lefort-ral közösen alapították meg a nagy hatású Socialisme et barbarie (1948-1965) című folyóiratot, mely a szovjet marxizmust bírálta, különösen annak bürokratikus kinövéseit. A marxista és hegeliánus gondolatkörnek hátat fordítva érdeklődése a pszichoanalízis felé irányult, és kidolgozta a radikális képzet mozgósítására alapozott forradalom profetikus koncepcióját.

25 Alain Touraine (1925-): francia szociológus. A szociológiai elemzéshez való jelentős hozzájárulása a cselekvés és a társadalmi mozgalmak spontán vagy szervezett evolúciójának hangsúlyozásán alapul, mely mozgalmak a fennálló hatalmi struktúrákat megvilágítják, illetve amelyekkel konfrontálódnak, és amelyeket időnként átformálnak (La Voix et le regard, 1978). Amikor saját egyetemi tanszékén is kirobbant a hallgatók felkelése 1968 májusában, akkor még mélyebben kezdte elemezni a nukleáris fegyverzetek elleni tiltakozó mozgalmat, a franciaországi occitanoknak nagyobb autonómiát követelő mozgalmat, valamint a lengyelországi Szolidaritás kialakulását, s mindezt a „szociológiai intervenció" általa kifejlesztett módszerével, melynek lényege, hogy a kutató a militáns csoportokkal egy adott mozgalomban együttműködik annak érdekében, hogy a csoport dinamikáját önelemző tudatossággal tanulmányozhassa. Touraine hatalmas népszerűségre tett szert Latin-Amerikában és a kontinentális Európában, ugyanakkor azonban az angol nyelvterületeken gyakorlatilag nem ismerték fel jelentőségét: mintegy húsz könyvének alig felét fordították angolra.

26 Jean-Paul Sartre (1905-1980): a XX. század egyik legjelentősebb írója és gondolkodója volt. Neve gyakorlatilag egyet jelent az egzisztencializmussal, azzal a filozófiai irányzattal, melynek követői szerint a lét lényege az emberi tapasztalatban és a tudatban alapozódik meg. Sartre az 1920-as években filozófiát tanult, majd az 1930-as években Le Havre-ban, Lyonban, Párizsban és Berlinben tanított. A második világháború kitörésekor a francia hadseregben harcolt; 1941-ben a németek egy rövid időre bebörtönözték. Szabadulását követően a megszállt Párizsban élt, az ellenállásban közreműködött, és legismertebb filozófiai munkáján, A lét és a semmi című könyvén dolgozott (1943). A háború után csak az írásaiból élt; filozófiai esszéivel, valaminzt A legyek és a Zárt tárgyalás (1944) című irodalmi műveivel hírnevet szerzett. Franciaország egyik vezető entellektüelje jó barátságban volt Albert Camus-vel (bár később politikai nézetkülönbségek miatt szakítottak), és élettársa volt a feminista filozófusnak és írónak, Simone de Beauvoir-nak. Sartre nézeteit ateisztikusként írták le, de a filozófusok máig vitatkoznak a finomabb megközelítéseken. Az azonban tény, hogy Sartre véleménye szerint a legnagyobb jelentősége az individuumnak van, és mint ilyen, tele van aggodalommal a választás szabadságát illetően. Későbbi éveiben aktívan vett részt a baloldali politikában, és kimerítő elemzéseket írt az egzisztencializmusról és a marxizmusról. Egyéb művei között megemlíthetjük Az undor (1938), A szavak (1964) és a befejezetlenül maradt A dialektikus ész kritikája című munkáját.

Sartre hatása korának társadalmi, erkölcsi és politikai kérdéseire kétségtelenül igen jelentős volt, és következményeit tekintve általában pozitívnak mondható, noha sem a hatalom, sem az egyház nem kedvelte. Irodalmi művei sokszínűek és eredetiek. Paradox módon legkevésbé hatásos éppen azon a területen volt, melyen eredetisége és nagysága a leginkább megmutatkozott: ez pedig a filozófia területe. Az 1960-as években a strukturalizmus, az 1970-es és 1980-as években pedig a dekonstrukció (lásd Derrida) és a posztstruktrualizmus köszönhetett neki sokat, mivel ő volt Franciaországban az egyik első olyan gondolkodó, aki levonta a jelentés bizonytalanságának, az igazságok emberi megsokszorozásának és a megújult marxizmusból levezethető tanulságoknak minden következményét (a művészetben és a filozófiában is). De ezek a gondolati irányzatok – abbéli óhajukban, hogy eredetiségüket igazolják – inkább az „apagyilkosságot" választották, mintsem a rokonság vagy a hatások beismerését. Sartre halála után egy évtizeddel a köd kezdett felszállni, és filozófiai műveit kezdik ismét az őket megillető módon kezelni.

27 Simone de Beauvoir (1908-1986): francia egzisztencialista írónő. Sartre-ral együtt filozófiát tanult a Sorbonne-on, ahol professzor lett (1941-1943). A második világháború után Sartre szövetségese volt az irodalomban, és élettársa maradt haláláig (1980-ig). Saját munkái lényegüket tekintve női érzékenységgel gazdagították az egzisztencializmust, kiváltképp A második nem (1949) és a remekmívű Mandarinok (1954), melyért 1954-ben Goncourt-díjat kapott. 1945-ben Sartre-ral együtt alapította meg a Les Temps Modernes című folyóiratot. Párizsban hunyt el. (Forrás: Cambridge enciklopédia. Maecenas Kiadó, 1992.)

28 Maurice Merleau-Ponty (1908-1961): francia filozófus, a háború utáni egzisztencialista fenomenológiai mozgalom legeredetibb és legmélyebb francia képviselője. Első könyve, a Le structure du comportement 1942-ben jelent meg. A mű a behaviorista pszichológia elleni alapos és hatékony támadás, s ezen túl a Gestalt-pszichológusok kísérleti munkáinak újszerű filozófiai magyarázataihoz is bevezetőt nyújt. Ez a tanulmány folytatódik a Phénoménologie de la percepcion című fő művében (1945). Edmund Husserl fenomenológiai technikáira (melyeket egyébként új elemekkel gazdagított), valamint Gabriel Marcel és Martin Heidegger gondolatainak egzisztencialista elemeire támaszkodva Merleau-Ponty egyfajta személyes szintézis kialakítására, az emberi tapasztalat újszerű filozófiai magyarázatára törekedett. Ezért aztán a jelenkori egzisztencialista filozófia egyik elindítója. Egyik kollégájának, Paul Ricoeurnek az elismerő szavaival szólva: „ő volt a legnagyobb francia fenomenológus".

29 André Gorz (1924-2007): esszéista és politikai gondolkodó. Ausztriában született zsidó, kereskedő családban. Sartre hatására – akivel 1961-től közösen irányították a Les Temps modernes szerkesztését – önálló marxista látásmódot alakított ki. Gazdasági elemzésből kiindulva élesen bírálta a kommunista és szocialista pártoknak az államhatalomba való belefeledkezését, és az Adieux au prolétariat (1980) című művében profetikusan kijelentette, hogy a progresszív politikai mozgalmaknak nem a foglalkoztatás, hanem inkább a szabadidő kellene hogy a központi célja legyen. Az 1960-as években a munkás-önigazgatás teoretikusa volt. Később foglalkozott politikai ökológiával is. Legfőbb témája a munka: a munkától való megszabadulás, az igazságos munkamegosztás, az elidegenedett munka stb. Legfontosabb művei: Le socialisme defficile (1967), Réforme et revolution (1969), Écologie et liberté (1977), Métamorphoses du travail (1988), L'immatériel (2003).

30 Claude Lévi-Strauss (1908-): francia antropológus és strukturalista. Jogot tanult, majd a Sorbonne-on filozófiai doktorátust szerzett. Egy francia egyetemi misszió tagjaként Brazíliába kerül, és a São Pauló-i Egyetemen lesz professzor 1935-1938 között. Onnan számos expedíciót indított a Mato Grossóhoz és az Amazonas folyóhoz. Később tanított az Egyesült Államokban, majd a Collége de France társadalomantropológiai tanszékének vezetője lett, innen ment nyugdíjba 1982-ben. Lévi-Strauss a legjelentősebb strukturalista antropológus. Saussure-től megtanulta az emberi jelenségek tudattalan infrastruktúrája tanulmányozásának jelentőségét és azt, hogy egy rendszer elemeit kizárólag helyzeti jelentőségükben vagy a többi elemhez való viszonyukban szemlélhetjük. Doktori értekezésének – Les Structures élémentaires de la parenté (1949) – egy részében bemutatja a formális hasonlóságot a rokonsági rendszerek és a Saussure által vizsgált fonetikai rendszer között. Későbbi művei között van a La Pensée sauvage (1966), melyben Lévy-Bruhl „primitív mentalitás"-doktrínáját utasítja el, valamint a Szomorú trópusok (1955).

31 Roland Barthes (1915-1980): francia irodalomteoretikus és filozófus. Egyike volt azoknak, akik a szemiotika terén végzett munkájukkal a strukturalizmusnak a korábbinál sokkal általánosabb alkalmazását tették lehetővé, noha saját szellemi útja a marxizmustól és egzisztencializmustól a strukturalizmuson át a posztstrukturalizmusig vezetett. Elsőként foglalkozott a tömegkultúra, a média, a reklámok és a divat szimbólumai mögötti jelentés tanulmányozásával. Írásai közül különösen jelentős a Mythologies (1952-1972), valamint a Critique et vérité (1966).