A Vatikánt a nemzetközi politika térképén nem mindig könnyű dolog el­helyezni: míg a sandinista Nicaragua elleni háborúban Reagan szövet­ségeseként lépett föl, Bush Öböl-háborúját elítélte; miközben védelmébe veszi az emberi jogokat a diktatúrákkal szemben, Lengyelországban a többségi akaratnak ellentmondva az abortusz betiltásával próbálkozik, s nem átallja azt a zsidóság elleni népirtáshoz hasonlítani. S bár folyama­tosan elítéli a Harmadik Világ kizsákmányolását és nyomorúságát, szün­telenül üldözi és megbünteti azokat, akik, miként a felszabadítási teoló­gusok, hatékonyan kiállnak a szegények oldalán.

Általában véve II. János Pál pápasága egy „restaurációs" kísérletet képvisel, mind a dogma, mind az egyházon belüli hatalom rendszere te­kintetében. Különösen élesen mutatja ezt hevessége a nemi erkölcs kér­déseiben, illetve az, ahogyan szembeszegül a nők olyan jogaival, mint a fogamzásgátlás, a válás vagy az abortusz. Ezt a vonalat oly módon kép­viseli, hogy következetesen olyan ultrakonzervatív püspököket nevez ki mind Európában (Salzburg, Köln, Namur, Coire), mind Latin-Amerikában (Recife), akiknek ellenállása jól ismert mindenféle enyhítéssel szemben, s nem kevésbé, hogy feltétlen támogatói „Róma magisztrátusának", így gyakran szembekerülve a helyi klérussal és gyülekezettel is. A Vatikán újfent megpróbálja bevezetni a Roma locuta, causa tinita [Róma szólt, az ügy lezáratott] régi elvét, s minden hatalmát felhasználja, hogy elhall­gattassa azokat, akik, mint a brazíliai teológus, Leonardo Boff, nem haj­landók ennek alávetni magukat.

Mindez azonban nem gátolta meg a Vatikánt abban, hogy bizonyos társadalmi és gazdasági kérdésekben a nyugati imperialista konszen­zushoz képest kritikus (a „haladó" kifejezés nem lenne megfelelő ebben az esetben) álláspontot foglaljon el.

Az enciklika közelebbről

Ha világos eligazodást keresünk az ellentmondások és kétértelműségek között, hasznos közelebbről megvizsgálnunk II. János Pál legutóbbi en-ciklikáját, a Centesimus Annust, amely XIII. Leó híres Rerum Novarumáról emlékezik meg.

Ezt az enciklikát csaknem egyhangú dicshimnusz fogadta balról és jobbról egyaránt – a ritka, ám kellemes kivételek egyike Dávid Singer cikke, a „Pápai polonéz" (The Nation, 1991. május 29.), amelynek elem­zéséből egyes elemeket itt átveszek.

Az enciklika és fogadtatása megerősítette azt a gondolatot, miszerint a pápa olyan erkölcsi tekintélyt képvisel, amely fölötte áll a létező blok­koknak ós rendszereknek, S valóban, a .szocialista" rezsimek illetve a .marxista ateizmus" bukását ünnepelve II. János Pál így ír: „Nem fogad­hatjuk el, hogy az úgynevezett létező szocializmus bukása egyszerűen csak utat engedjen a gazdaság kapitalista szerveződésének."

Hogy jobban megértsük ezt a kijelentést, idézzük föl a vallásszocioló­gia Max Weber kifejlesztette elemzéseit. Az ő véleménye szerint mély feszültség áll fenn a katolicizmus etikája és a kapitalizmus eldologiaso­dott, személytelen és anonim működése között, amely kevés teret en­ged az egyház moralizáló beleavatkozásainak. A katolikus gondolkodá­son belül nagy hagyománya van a liberális kapitalizmus kritikájának, Morus Tamástól egészen napjainkig.

Az Új Világrend realista képe

Továbbra is hűséges lévén a prekapitalista kultúrához és értékekhez, a Vatikán 1991-ben realisztikusabb képet engedhet meg magának a világ­ról, mint George Bush Új Világrendjének neoliberális ideológusai. A piac új vallásának főpapjaival ellentétben, Róma megértette, hogy Kelet-Eu­rópára és a Harmadik Világra a kapitalista rendszernek csak sötét oldala várhat.

Az írás szelektív és egyoldalú olvasata akár azt a benyomást is kelt­heti, hogy a pápa szembeszáll a kapitalizmussal, amennyiben jogosnak tekinti „a küzdelmet egy olyan gazdasági rendszerrel szemben, amely a tőkének, a termelési eszközök ós a föld tulajdonának abszolút uralmát jelenti az ember ós a munka szabadsága és méltósága fölött". Az encik­lika nemcsak a fegyverkezési versenyt és a természet tönkretételét ítéli el, hanem a Harmadik Világ embertelen kizsákmányolását ós „kvázi-szolgasorba" taszítását is; az olyan dekolonizációt, amely „a gazdaság döntő szektorait a nagy külföldi vállalatok kezében hagyja"; a „nemzet­biztonsági" rezsimeket, amelyek megsemmisítik a szabadságot és a személyes értékeket, valamint azt a küladósságot, amely felelős „egész népek éhínségéért és nyomorúságáért". A pápa merészsége oly messzire is elmegy, hogy elítéli a „piac bálványozását", amely figyelmen kí­vül hagyja a közösségi ós minőségi szükségleteket, illetve valamennyi fontos emberi igényt, amely kívül esik saját logikáján. Végül pedig nem hajlandó „az emberi munkát ós magát az emberiséget egy fogyasztási cikk szintjére" redukálni, s rámutat, hogy számos olyan ország létezik ma is, ahol „még mindig a durva kapitalizmus gyakorlata uralkodik egy olyan helyzetben, amelynek kegyetlensége semmiben sem marad el az iparosodás első fázisának legsötétebb pillanataitól".

Az enciklikában számtalan ilyen és hasonló kijelentést találunk. Eze­ket minden bizonnyal örömmel használják majd érvként a keresztények ós a szakszervezetek Dél-Amerikában illetve Kelet-Európában, amikor szembeszállnak a világbanki stratégiákkal, az észak-amerikai gazdasági szakértőkkel és munkanélküliséget illetve elszegényedést hozó takaré­kossági programjaikkal.

Mindazonáltal fennmarad a kérdés, milyen alternatívát kínál a pápa erre az elidegenedett társadalomra, amely „a birtoklásra, nem pedig a létezésre irányul"? Annyi bizonyos: ez az alternatíva nem a szocializ­mus. Nemcsak a totalitárius rezsimeket, illetve a „létező szocializmust" ítéli el ugyanis, hanem magának egy olyan szocialista társadalomnak a gondolatát is, amely „a magántulajdon elutasításán alapszik". Ellentét­ben a felszabadítási teológusokkal, az osztályharcot is visszautasítja (mivel az kizárja egy „értelmes kompromisszum" lehetőségét), csakúgy, mint „a kereszténység ós marxizmus közötti lehetetlen megállapodást".

A konvivialitáson alapuló harmadik út

Első látásra úgy tűnhetne tehát, hogy a pápa a kapitalizmust ós a szo­cializmust, a liberalizmust és a marxizmust egyazon érme két oldalának tekinti, s egy harmadik utat javasol, nevezetesen egy olyan gazdaságot és társadalmat, amely a „konvivialitáson" és a „közjóra" való törekvésen alapul.

Azonban, ha figyelmesen olvassuk az iratot, beláthatjuk, hogy valójá­ban nincs szó harmadik útról. II. János Pál, elődjéhez, a tőke és munka megbékélésének apostolához, XIII. Leóhoz hasonlóan semmi egyebet nem javasol, mint egy lehetetlen „emberarcú kapitalizmust". Vagyis egy olyan kapitalizmust, amelyben „nincs kegyetlenség, nincsenek túlzások", hanem „szilárd jogi szerkezetbe illeszkedik", s amelyet az egyház jóté­konykodása enyhít.

Kapitalizmus, bárhogy nevezzék is

Kiáltó ellentmondás van tehát az ítéletek szigora ós a javasolt gyógymód enyhesége között. Ez persze megfelel az egyház társadalmi doktrínája hagyományos logikájának, amely, miközben a rendszer legkiáltóbb em­bertelenségeit ostorozva elhatárolja magát a polgári liberalizmustól, nem tud elképzelni más alternatívát, mint egy olyan kapitalizmust, amelyet a keresztény erkölcsiség „jótékonnyá" enyhít.

Ennek fényében kell felfognunk a Centesimus Annus valódi társadal­mi tartalmát. Az enciklika végső soron legitimálja a piacot, a profit szere­pét és a termelési eszközök magántulajdonát, miközben szégyellősen azt javasolja, hogy mindez más néven neveztessék: „helyesebb lenne »vállalkozói gazdaságról« vagy »piacgazdaságról«, vagy egyszerűen csak »szabad gazdaságról« beszélni". Mintha csak egy névváltozás – vagy akár az, hogy a liberális helyébe egy kereszténydemokrata kormány lép – megváltoztatná a rendszer természetét, kizsákmányoláson, elnyomá­son, elidegenedésen ós kirekesztésen alapuló logikáját. Nem véletlen következésképpen az sem, hogy az „esély a szegényeknek" – ami azon keresztények jelszava, akik a szegények oldalára állnak felszabadító harcaik során Latin-Amerikában és egyebütt – II. János Pál számára nem egyéb, mint „egy speciális hangsúly a keresztényi jótékonyságon belül".

A marxisták harcostársakra lelhetnek az olyan keresztényekben, ami­lyen Frei Betto és Leonardo Boff, akik a kizsákmányoltak és elnyomottak táborát választották a kapitalizmussal és imperializmussal szemben. Másfelől viszont nem szabad illúziókat dédelgetniük az egyház és a ró­mai enciklikák társadalmi tanításával kapcsolatban, származzanak azok XIII. Leótól vagy II. János Páltól.

(Fordította: Várkonyi Gábor)