A fordizmus válsága

szerint dolgozó fran­cia közgazdászok munkáira utal, és a sajátos felhalmozási mo­dellt megtestesítő háború utáni kapitalizmus néhány főbb jelleg­zetességét írja le. E felhalmozási modell három fontos tényezőn alapul:

• A reálbérek a munkatermelékenységgel arányosan növe­kednek, azaz a bérek aránya az összértékhez állandó.
• Növekszik az egy munkásra jutó tőkemennyiség, de mivel ezt a fejlődést a munkatermelékenység növekedése ellensúlyoz­za, a termelésegységre jutó tőke együtthatója állandó marad.
• A fogyasztási szint összhangban van a tömegtermelés igé­nyeivel. A munkások egyre több gyári terméket fogyasztanak, amit fokozódó termelékenységgel ők maguk állítanak elő.

A fenti modell a nyereség csökkenése és a piacok beszűkü­lése következtében válságba került. Az 1974 és 1975 között be­ütött első általános recesszióra a kormányok a hagyományos keynesi eszközökkel, a közkiadások és társadalmi juttatások ki­terjesztésével válaszoltak. Ám ezek az intézkedések egyáltalán nem teremtették meg az egyenletes fejlődés feltételeit, csak fo­kozták a diszfunkciókat (mint: infláció, költségvetési deficit, nem­zetközi stabilitás megbomlása), és az 1980 és 1982 kőzött bekö­vetkezett második általános válságból már kitűnt, hogy itt jóval többről van szó, mint egy egyszerű ciklikus visszaesésről. Reagan és Thatcher hatalomra kerülésével az 1980-as években a liberális irányvonal vette át a kezdeményezést, két fő célt tűzve maga elé: a rentabilitás visszaállítását és a „rugalmatlan­ságukkal" a normális piac működését gátló fordista társadalmi viszonyok, a jóléti állam lebontását. Az új stratégia térhódítása azt jelzi, hogy a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi egyenlőséget ezentúl különálló, sőt ellentétes céloknak te­kintik, pedig úgy látszott, hogy a fordizmusnak sikerült egyesítenie a két törekvést.²

A 80-as évek fellendülése

Az 1983-tól 1990-ig terjedő időszak 3,5%-os növekedése alatta maradt ugyan a prosperitás éveinek, de meghaladja az 1974 és 1979 között elért eredményeket (lásd az 1. táblázatot).

A munkanélküliek száma ugyanilyen ütem szerint emelkedett: az OECD-országok egészére nézve az 1970-ben mért 3,1%-ról az 1975-ös 5,2%-ra, majd az 1989-es 6,2%-ra ugrott.

A profitráta hosszabb időszakon át vizsgáit mozgásai szoros összefüggést mutatnak a növekedés ütemével (lásd a fenti gra­fikont). Az elmúlt húsz év történelme ezek szerint a követ­kezőképpen összegezhető. Az 1970-es évek kezdetétől a profit­ráta folyamatos csökkenésnek indult. Az első általános vissza­esés az olajárrobbanással kezdődött, és nyomában mind a pro­fitráta, mind a növekedési ütem csökkenése bekövetkezett. A hagyományos keynesi politika egy időre visszaállította a fejlődést, s csekély mértékben a profitráta emelkedéséi is bizto­sította, ám 1979 és 1982 között ez utóbbi újból zuhanni kezdett. A második általános recesszió lezárulta egyben a liberális évti­zed nyitányát is jelenti, amelynek során, az 1982-től 1989-ig ter­jedő időszakban egyidejűleg sikerült fellendíteni a profitrátát és a növekedési ütemet is. Mindazonáltal a profitráta nem érte el a válság előtti szintet, sőt az 1990-es évekkel újabb gazdasági ha­nyatlás köszöntött be.

A fentiek következtében a profitráta emelkedése a korszak legfeltűnőbb jellegzetessége. Ez az emelkedés, amely maga is kettős folyamat eredménye, mindenekelőtt a bérhányad csökke­nésének tudható be. A válságot a munkatermelékenység erőtel­jes visszaesése kíséri: növekedésének mértéke átlagosan a felére csökken. Fokozatosan lelassul a reálbérek emelkedése is, bár ez számos országban, mint például Franciaországban és Olaszországban heves ellenállásba ütközik. A liberális évtizedet tehát a reálbérek megcsappanása jellemzi, növekedése az ezt követő években a munkatermelékenység alatt marad. E kettős folyamat eredménye a bérhányad visszaesése a főbb ipari or­szágokban; ez alól csak Nagy-Britannia jelent kivételt, ahol e változás már korábban bekövetkezett. (2. táblázat.)

A termelékenységből eredő hasznokat mindinkább a profithá­nyad növelésére, s nem a béremelésekre fordították. Ez a stra­tégia szakít a fordista modell egyik legfontosabb szabályával, a reálbér és a termelékenység párhuzamos fejlesztésével. Ilyen körülmények között a legfőbb kérdés a rendszer újratermelése. Keynesi vagy marxi fogalmakkal élve: a termelékenység és a bérek eltávolodása a realizáció válságához vezet, ha a munkás többet termel, de a bére zsugorodik, ki fogja megvenni a keze alól kikerülő termékeket? A béreket minden iparágban és min­den országban megnyirbálták, ami valószínűleg újabb, ezúttal a szűkülő kereslet következtében előálló válsághoz fog vezetni.

A foglalkoztatás válsága

Az 1980-as évek egyik legfőbb jellegzetessége a munkanél­küliség növekedése. 1989-ben az OECD-országokban 25 mil­lió ember állt munka nélkül, ami annyit jelent, hogy hatalmas tö­megű potenciális munkaidő marad társadalmilag kihaszná­latlanul. Franciaországban a fizetett munka összmennyisége 1970 és 1988 között abszolút számokban kifejezve rendkívüli mértékben csökkent: az évi munkaórák száma 12%-kal, 38-ről 33,4 milliárdra zuhant. Ezzel egyidejűleg 500.000-ről 2.500.000-re ugrott a munkanélküliek száma, és a munkanélküliségi ráta 2,4-ről 10,2%-ra emelkedett.

Ezt az újabb recessziót a munka válságának nevezhetjük: a kapitalizmus, természetéből fakadóan, folyamatosan növeli a társadalmak termelőképességét, miközben csökkenti a termék­egységre jutó munkaidőt. Ez az alapja az eredményeinek. Az így megtakarított munkaidőt azonban semmiféle célra nem hasz­nálják föl; hasznosításával ideális esetben tovább lehetne fokoz­ni a termelést, vagyis, a gyakorlat nyelvére lefordítva, a fölös munkaerőt újból visszairányíthatnák a termelésbe, új iparágakat találva a számára, ahol hasonló termelékenységgel s így hason­ló nyereségességgel dolgozhatna, mint azelőtt. Minthogy ez nem lehetséges, a kapitalizmus a munkanélküliséget, a terme­lésből való kirekesztést választja. A jelenlegi válság legfőbb jel­legzetessége az automatizációból fakadó ellentmondás, ami új fejezetet nyit meg a gazdaság történetében. A munkanélküliség a bérből és fizetésből élők helyzetének általános leromlásához vezet: bizonytalan, kétes, be nem jelentett, részmunkaidős állá­sok teszik ki a munkahelyek mind nagyobb hányadát; például Franciaországban a becslések szerint a munkahelyek egyötö­dét. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti jogok is fokozatosan elsorvadnak.

A tőkés országok mélyülő egyenlőtlensége

Világszerte olyan fejlődés megy végbe, amely mélyülő szakadé­kot teremt az egyes régiók között. 1987-ben a tőkés világban 3,4 milliárd ember élt. Évi átlagos jövedelmük 3.600 dollár volt. Ám a szegényebbek fele alig keresett többet évi 1200 dollárnál, és az összlakosság kétharmadának bére évi 3.000 dollár alatt maradt. Ráadásul 1980 és 1987 között a második világháború óta először történt meg, hogy csökkent az egy főre eső termelés olyan hatalmas népességű térségekben, mint Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika. Csak a híres négy délkelet-ázsiai or­szág, a „négy sárkány" (Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong, Taj­van) jelent kivételt, de ezek a világ összlakosságának mind­össze 1,4 %-át képviselik.

Néhány tapogatódzó következtetés

Az 1980-as évek legfőbb fejleménye, hogy a világban többé alig­ha lehet általános, akár egyenlőtlen növekedésre számítani. A föld országainak jelentós része egy főre eső nemzeti jövedelmé­nek abszolút csökkenését volt kénytelen megtapasztalni.

Kelet-Európára nézve is határozott prognózist állíthatunk föl: a piacgazdaság térhódítása nem lesz egyenes irányú folyamat. A nemzetközi beruházások egyáltalán nem fogják Kelet-Európa népeit az Eldorádóba röpíteni, ellenkezőleg, olyan szelekciós mechanizmusokat indítanak majd el, amelyek lemorzsolják a nemzetközi munkamegosztásba betagolódni képtelen termelési ágazatokat. Az új technológiákhoz alkalmazkodni nem tudó, ver­senyképtelen iparágak és munkavállalói rétegek kiszorításával és marginalizálásával a térség társadalmai fokozatos bomlásnak indulnak, s végül teljesen polarizálódnak. A külföldi tőke számá­ra kevésbé vonzó országok pedig egy idő után teljesen lemarad­nak. Ne gondoljuk, hogy mindez csak képzelgés, hiszen Mexikó­nak az Egyesült Államok gazdaságába való integrálásával is ha­sonló folyamat ment végbe: az ország ipari exportja növekedett, ám ennek hátoldalaként mélyült az egyenlőtlenség a versenyké­pes, exportorientált ágazat, és a lépést tartani képtelen, a lakos­ság nagy többségét foglalkoztató szektorok között.

(Ford.: Náday Judit)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg előadásként hangzott el az Állam, privati­záció és társadalmi viszonyok című nemzetközi konferencián (Párizs, 1991. június 17-19.). Itt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

1 Vö. pl.: Boyer R.: La théorie de la régulation: une analyse critique. Découverte, Párizs, 1986.

2 Érdemes elgondolkozni azon, hogy a világkapitalizmusnak ez a kor­szakváltása milyen szerepet játszik a „létező szocializmusok" összeom­lásában (illetve feladásában). (A szerk.)