Az elmúlt évtizedekben, a megreformált sztálinizmus idősza­kában megszoktuk: a baloldal azonos a hatalmon lévő párttal, az MSZMP-vel. Mára a dolog megváltozott. Az MSZMP irány­zatokra bomlott. A sztálini hagyományt követő konzervatívok mellett megjelent és megerősödött egy másik irányzat, amely a sztálinizmustól menekülve nem talál jobb megoldást a kapi­talizmus – talán korlátozott – visszaállításánál. Ezen mun­kálkodva – bár eltérő hangsúllyal – számít mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió támogatására. A kapitalista res­tauráció programja azonban az új ellenzéki pártok és szerve­zetek főbb irányzatainak napirendjén is szerepel, mégha e szervezetekben mindenütt akadnak olyanok is szép szám­mal, akik szemben állnak egy ilyen fejlődési lehetőséggel, de elkötelezettségüknek nem találnak egyelőre más szervezeti formákat.

Elbizonytalanodunk, hol hát a baloldal?

A baloldal most szerveződik mind az MSZMP-ben, mind az alternatív szervezetekben és pártokban, mind a szakmai szervezetekben, mind a munka- és lakóhelyeken, magában a társadalomban. A baloldal fogalma tehát átalakulóban van. A hazai és nemzetközi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a baloldal megszűnik egyetlen párt vagy egy-két párt monopó­liuma lenni. A baloldal ismét új fokon válik mozgalommá, foko­zatosan elveszíti hivatali jellegét, pártokon túli mozgalommá alakul, s maguknak a pártoknak kell majd megtalálniuk benne a szerepüket. Nem írhatják elő többé tagjaiknak, hogy mit tegyen, mint tegyen a baloldal, s hogy ki tartozik, ki tartozhat a „baloldal" megjelölés alá.

Ugyanakkor a tapasztalat arra utal, hogy a baloldal már a közeljövőben is kevésbé lesz doktrinális, kevésbé fogja a mozgalom sokszínű társadalmi forrását, tagságát vagy/és tö­megeit egyetlen elmélettel felruházni. Ez nem az elmélet leér­tékelődését jelenti, hanem funkcióváltását. A „mozgalmi" el­mélet közvetlenebbül fog gyakorlati célokat szolgálni.

A sokszínűvé váló baloldal Magyarországon is – leg­alábbis úgy tűnik – világnézeti sokszínűsége mellett vagy el­lenére néhány alapvető „érték", nagyon is gyakorlati törekvés mentén szerveződik majd meg. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a baloldal alapvető tömegeit az adott társadalmi feltéte­lek között még sokáig az ipari és mezőgazdasági termelők alkotják továbbra is, bár a technikai-technológiai átrendező­dés következtében maguk is „átalakulnak", belső társadalmi kohéziójuk új fokon jön létre. Alapvető politikai és szakmai érdekeikről nem fognak lemondani.

A baloldal útkeresése Kelet-Európában és hazánkban is a reformsztálinizmus és a kapitalizmus közötti igencsak szé­les, de nehezen járható úton történhet. Ezekben az országok­ban, így hazánkban is az alapvető dolgozói törekvések-talán súlyos vereségek nyomán, mindenekelőtt az állami tulajdon magántulajdonná való átalakításának keserű tapasztalatai nyomán – az-állami tulajdon és a magántulajdon társadalma­sítására irányulnak, a munka és tulajdon egymáshoz közelíté­sét tűzik ki célul. Tömegméretekben megjelennek majd a dol­gozói önkormányzatok megvalósítására, a munkás- és ter­melői, vagyis a dolgozói ellenőrzés megteremtésére irányuló törekvések és követelések. A munkahelyi és lakóhelyi önkor­mányzatok, a társadalmi ellenőrzés különböző alulról létre­jövő szervei lesznek a pénzbürokrácia, az államhatalmi bü­rokrácia, a pártbürokráciák legnagyobb ellenfelei, mert a ter­melők kénytelenek lesznek felismerni, hogy ők tartják el nem­zeti és nemzetközi méretekben is a politikai és szakbürokrá­ciák rájuk nehezedő felduzzadt parazita apparátusait. A balol­dal kis csoportjai már ma is felismerték, hogy a „pártállamból" nem érdemes a „pártok államába" átmenni. Nem több, hanem kevesebb bürokrácia kell, nem drágább, hanem olcsóbb állam kell! Ez természetesen az ellenőrizetlen eliteknek nem áll ér­dekükben.

A baloldal másik egységesítő követelése nyilvánvalóan a reformsztálinizmus és a kapitalizmus által közösen megron­tott természeti környezet helyreállítása, a további romlás megállítása lesz. Amennyiben az állami- és magánkizsákmá­nyolás hagyományos rendszere visszaállna Magyarorszá­gon, s (a gazdasági ésszerűségre hivatkozva, valójában azonban a tőkés érdekeknek megfelelően) tömeges munka­nélküliség jönne létre hazánkban, úgy a baloldal mindennapi törekvésévé a munkanélküliség felszámolásának követelése válna, (kockáztatva így a szélső jobboldal létrejöttét is).

Azok a magyarországi erők, amelyek a különböző pártok­ban az állandóan hangoztatott nemzeti büszkeséget megcsú­folva, szinte a kunyerálásig megalázkodnak a nemzetközi pénzügyi körök, tőkés csoportok előtt, valójában saját hatalmi pozícióik védelméhez kérnek támogatást, feláldozva tagsá­guk érdekeit is. A baloldal újjászerveződő erői tisztán látják, hogy a nemzetközi kapitalizmus még soha, sehol nem mentett meg népeket. Chile, Peru, Dél-Korea, Dél-Afrika, Brazília, Ar­gentína vagy Törökország stb. egy humanista, baloldali em­ber számára sohasem lehet példa. Márpedig Magyarországra sem várna más sors, ha kritikátlanul végrehajtja az adósság­csapdából fakadó tőkés diktátumokat. A baloldal ragaszkodni fog ahhoz, hogy a politikai szabadság követelményei ne kerül­hessenek szembe a társadalmi igazságosság követelménye­ivel. A pénz diktátuma éppúgy megfoszt a szabadságtól, mint az elkülönült hatalmi apparátusok diktatúrája. De a leg­rosszabb – s valljuk meg, ez sem kizárt – ha ez a kétféle diktátum egyszerre nehezedik ránk. Ez a fejlődési lehetőség magában rejti a baloldali tömegmozgalmak, tömegakciók megjelenését.

Ha ezt a kettős diktatúrát el akarjuk kerülni, a baloldali értelmiségnek újra vissza kell találnia az üzemekbe, a szövet­kezetekbe, a munkahelyi és lakóhelyi szervezetekbe, s el kell kezdeni mindent elölről.

Először is szót kell érteni. . . Csak késő ne legyen.