Szerkesztőségünk hazai és külföldi szakértőkét kért fel Owen és Selden számunkban közölt tanulmányának megvitatására. Az alábbiakban közreadjuk a beérkezett írásokat.

Polonyi Péter:

Az egykori és mai szocialista országok azonos struktúrában működtek, érthető, ha nyugati elemzőik – foglaljanak el bármi­lyen politikai alapállást is – egy kategória részeiként vizsgálják őket. Ez az alapja összehasonlításuknak, különösen a két leg­nagyobb hatalom, Oroszország és Kína esetében.

Geoffrey Owen és Mark Selden írásai azonban (minden pozi­tív tanulságuk mellett) azt is példázzák: saját előzményeikből és környezetükből kiragadott folyamatokat nem érdemes egymás mellé rakni. Mert például abból, hogy az orosz dekollektivizálás egyelőre nem bizonyult túlságosan eredményesnek, egyáltalán nem következik az, amit Selden írása sugall, hogy tudniillik a kínai megoldás, vagyis a nagygazdaság feldarabolása a jó.

A kínai megoldást a speciális kínai helyzet szülte. Kínában az egyenlősítő földhasználatnak és családi megművelésnek évez­redes hagyományai vannak. Ha időről időre létrejöttek is nagy­földtulajdonok, az egyes parasztcsaládok azt is parcellánként művelték meg, s ha nem az államnak, akkor a nagyföldtulajdo­nos földesúrnak fizettek adót, illetve bérleti díjat utána. Az 1949 körül végrehajtott földreform tehát nem a nagygazdaságot osz­totta fel, hanem megszüntette a parasztok által a földesúrnak fizetett bérleti díjat – a megművelés módján azonban mit sem változtatott. (Bár nem vagyunk Oroszország-szakértők, úgy tű­nik számunkra, hogy a múlt századi orosz faluközösség Kíná­ban már sokkal korábban felbomlott, tehát – bizonyos elkerül­hetetlen közmunkákat leszámítva – a parasztok előtt semmiféle kollektív munka emlékképe nem lebegett.) Az 1950-es évek vé­gétől végrehajtott kollektivizálás viszont sohasem valósította meg a beígért gépesítést, s nagyon hamar a népi kommunán belül is megindult a családi művelés fokozatos visszaállása. Teng Hsziao-ping irányvonala csupán törvényesítette és elterjesztette ezt a Kínában teljesen természetes tendenciát. Ebből azonban nem következik az, hogy egy gépesített orosz kolhozt, vagy még in­kább egy gépesített magyar téeszt a fejlődés érdekében szét kellene verni.

Különben is, a Selden által agyba-főbe dicsért kínai mezőgaz­daság csak a 80-as évek első felében fejlődött gyors ütemben, amíg a parasztok addig ki nem használt munkaerő-tartalékaikat be nem vetették a termelésbe. Komoly gépesítés, vetőmag ne­mesítés és más infrastrukturális beruházások nélkül nem lehet tartós a fejlődés. Márpedig a kínai mezőgazdaságban a homlo­kegyenest eltérő irányvonalak között egy dolog állandónak bi­zonyult. Mao azt mondta a parasztoknak: hozzatok létre népi kommunákat, s oldjátok meg magatok a gondjaitokat. Ebben a kérdésben Teng sem mond mást: felelősségi rendszerben mű­veljétek meg a földeket, de az államra ne számítsatok. Selden csak futólag említi meg az invesztíciók szűkös voltát, de nem taglalja ennek végzetes perspektíváit. Sőt, még jól meg is di­cséri a kínai vezetést, hogy nagyobb állami pénzek nélkül sike­rült megoldania a dekollektivizálást. Márpedig nincs olyan orszá­ga a világnak, amelyik a mezőgazdaság fejlesztését állami be­ruházások nélkül el tudta volna érni.

Különösen áll ez a kínai falura, ahol az állami gazdaságok a határszéleken vannak, a megművelt területek középpontjában – a tulajdonképpeni Kínában – pedig lámpással sem találni ál­lami gazdaságot, vetőmag nemesítő állomást, a nadrágszíjpar­cellák saját erőből viszont jó esetben is csak önmaguk repro­dukciójára képesek. Közismert, hogy Kína a citrusfélék őshazá­ja, de nem tudom, hogy Selden úr összehasonlított-e már kínai és spanyol narancsot. A kínai mezőgazdaság a saját hajába ka­paszkodva nem tudja magát kihúzni abból a mocsárból, amely­be a utolsó két évszázad alatt belesüllyedt.

Másrészt a kínai mezőgazdasági fejlesztésének irányvonala nem szépen kimódolt politikai megfontolásokra, hanem demog­ráfiai imperatívuszokra vezethető vissza: 80%-os falusi népes­séggel nem lehet városokkal csak úgy felszívatni a falusi lakos­ságot. Az 50-es években megpróbálták, de nem ment. Amikor a gazdasági összeomlás közelített, feladták ezt az irányvonalat, s a mezőgazdaság fejlesztését kiáltották ki fő feladatnak. Ez el­kerülhetetlen volt, de elég furcsa dolog az emberek középkori helyhezkötéséért lelkes dicséreteket osztogatni, mint Selden úr teszi. Talán máshol is alkalmazni kellene ezt a módszert? Ez a fejlődés legjobb útja?

Azt sem szabad elködösíteni, hogy a jelenleg alkalmazott bér­leti rendszer nem kérdőjelezi-e meg a föld állami tulajdonát. Nem igaz, hogy a kommunák központi szerveinek a közmunkák szer­vezése terén játszott szerepe valamiféle tulajdonjogukkal függ­ne össze. A föld keményen állami tulajdonban maradt, ami bizo­nyos mértékig gátja is annak, hogy a parasztok parcelláikat a sajátjuknak érezhessék. Ebben a vonatkozásban az orosz és a kínai helyzet szembeállítása nem valós.

Végül azt sem ártana megemlíteni, hogy a kínai kollektivizá­lást nem egy mezőgazdasági, hanem egyfajta politikai és álta­lános gazdaságfejlesztési koncepció hívta létre. A forradalom fő támasza a szegényparasztság volt. A vezetés voluntarista szár­nya azt akarta, hogy ez a réteg ne differenciálódjék, lendületé­vel egységesen támogassa a gazdasági fejlődést, amelyet más híján az emberek lelkesedésével próbált előbbre vinni Mao ak­kori koncepciója, amely a kollektivizálásnak a tervezettnél ko­rábbi megindításával próbálta létrehívni az egész gazdaságra terjedő „nagy ugrást". A mezőgazdasági politikának a 70-es évek végétől tapasztalható változása ennek a koncepciónak a meg­változásával függ össze.

Geoffrey Owen összehasonlít ugyan, ám elemzése során mindig a kínai valóságból indul ki. Más kérdés, hogy tételei nem mindig fogadhatók el.

Bár szerintem az említett koncepció-változásban igen lénye­ges szerepet játszott, hogy megváltoztak a lehetőségek: hatal­mas, beruházási alkalomra váró tőkék jelentek meg az ország határainál (figyeljük csak meg, hogy alapvetően nem amerikai vagy japán, hanem „hazai", „nemzeti" tőkéről volt szó), Owen szerint a gyors gazdasági fejlődés rugója a belső piac kiszélesí­tése, nem pedig a külső befektetés volt. (Ezt az állítását azzal indokolja, hogy a reform megindulását követően alig jelent még meg külföldi tőke az országban.)

Owen tévedése abban van, hogy itt nem egyetlen szálra kor­látozódó folyamatról van szó. A mezőgazdaság reformját első­sorban a lakosság ellátása tette szükségessé, a vidéki ipar fej­lesztését pedig egyrészt a falusi munkaerőtöbblet, másrészt a városok túlnépesedése. Ebbe a kettős folyamatba a külföldi tőke valóban csak később kapcsolódott be. Ugyanakkor azonban már a falusi reformok beindításával egyidejűleg, a 70-es évek végén megindult a különleges övezetek fejlesztése. Kína területet és munkaerőt, a külföldi tőke technológiát és piacot adott hozzá. A különleges övezetek ipara több mint egy évtizeden át (a techno­lógia eltanulása mellett) a devizaszerzést szolgálta. Tehát itt ex­portra termeltek. Az új kínai vám- és adórendszer bevezetésé­vel (pontosabban szólva a korábbi támogatási rendszer leépíté­sével) csak napjainkban kezd átállni ez az ipar a kínai belső pi­acra történő termelésre. Csak napjainkban kezd kiteljesedni az a mechanizmus, amelyben a külföldi beruházások és a vásárló­képes belső piac valóban kölcsönösen egymásra találnak. Ha van kínai modell, hát ez az. Owen azt akarja bebizonyítani, hogy ez a kínai modell, amelyet Vietnamban és Kubában is alkalmaz­ni kezdenek, a legjobb, s célravezetőbb a Kelet-Európában al­kalmazottaknál. A tervgazdaságból nem kell azonnal fejest ug­rani a kapitalizmusba. Valóban nem kell, ha nem muszáj. Való­ban sok feladatot elláthatna a folyamatot levezénylő állam is. Owen csak arról feledkezik meg, hogy Kína helyzete teljesen speciális: ő rendelkezik a világ legolcsóbb, viszonylag még kép­zett munkaerejével, amely a falvakban, de a nagyvárosok kör­nyékén is bőségesen áll rendelkezésre, s ez utóbbi területen még az infrastruktúra is kielégítő; a világ egyik legnagyobb tőkéjét a kezében koncentráló kínai emigráció, a hongkongiak és a tajva­niak pedig szívesen ruházzák be dollár tízmilliárdjaikat a szülő­hazájukban. A nagy piac, a viszonylagos stabilitás, a valóban átgondolt szervezés és az imponáló növekedés – bármennyire fontos is – csak kiegészítő tényező. Csupán elhatározás kérdé­se volt, hogy Kelet-Európa és benne a fülig eladósodott Magyar­ország nem ezt az utat választotta? Valamiféle mazochizmus vezetett minket az IMF karjaiba? Ha egy napon kijelentjük, hogy a „kínai utat" akarjuk követni, akkor ide fog áramlani a világ kü­lönböző részein élő kínaiak szabad tőkéje?

Egy dolgot azonban kétségtelenül eltanulhatnánk a kínaiak­tól: belső piacot kell biztosítani és termelni kell. Örökös restrik­ciókkal és kiigazításokkal nem lehet létrehozni önszabályozás­ra és fejlődésre képes gazdaságot. S ennek megszervezése je­lentős mértékben még mindig az állam feladata.

Ami az állami bürokrácia tevékenységét illeti, Owen megemlí­ti ugyan a kínai hivatali korrupciót, ám azt a tömegek kontrolljá­val kezelhetőnek tartja. Csakhogy itt az egész társadalom foko­zatos korrumpálódásáról van szó, ami egyre kezelhetetlenebb.

Kína jövője? Valószínűnek tartom, hogy gazdasági fejlődése a következő évtizedekben töretlen marad. Alapvetően szocialis­ta tulajdonviszonyait meg fogja őrizni. Ha meg tudja valósítani a demokrácia egyfajta minimumát, a jövő század derekán az ak­kori világ számára alternatívát képviselhet majd. Ha nem, totali­tárius rendszerével inkább fenyegetést jelenthet elsősorban köz­vetlen környezete: Japán, az ASEAN és Közép-Ázsia számára, de világméretekben is. A játszma még nincs lejátszva. S a tör­ténet messze nem csupán gazdasági kérdésekről szól.

Nyíri Pál:

Viszonylag rövid – harmincéves – története alatt a kollektív me­zőgazdaság rendszere Kínában egyértelműbben negatívabb eredményekkel kapcsolódott össze, mint a Szovjetunióban. Ez még akkor is igaz, ha a Selden által használt szovjet és orosz termelési statisztikák nem tekinthetők mérvadó információforrás­nak. Bárkinek, aki tanúja volt az orosz élelmiszerellátás 1992-es helyzetének, szemet szúr az az adat, mely szerint az az évi egy főre eső húsfogyasztás azonos volt Finnországéval. Ahogy Selden megállapítja, miközben a mezőgazdasági termelés nőtt, a paraszti jövedelem csökkent. A kínai parasztoknak tehát a szö­vetkezetek megszüntetésekor lényegesen kevesebb veszteniva­lójuk volt a szociális ellátás terén, mint amennyi nyernivalójuk a megnövekedett gazdasági lehetőségek révén. Ennek az ellenke­zője igaz a munkától évtizedek óta elszokott orosz parasztokra.

Az állami juttatások (nyugdíj, lakás, egészségügyi ellátás) megvonását az orosz parasztság az igen alacsony életszínvo­nal ellenére – vagy éppen amiatt – egyszerűen nem tűrné. Azok a negatív társadalmi effektusok, amelyek a kínai mezőgazdasá­gi átalakulást kísérik, Oroszországban tömeges elégedetlenség­hez vezetnének. Kínában ma migráns mezőgazdasági bérmun­kások és napszámosok tízmilliói laknak polietilén zsákokból összeeszkábált kunyhókban vagy éjszaka kulcsra zárt tömeg­szállásokon a tengerparti tartományokban, ahol ők végzik a me­zőgazdasági munka nagy részét, egyes vidékeken pedig egé­szét. Lakóhelyükön jogaik nincsenek, mozgási szabadságuk korlátozott, gyermekeik oktatásáért az általános iskolában is fi­zetni kényszerülnek, a helyi lakosoknál azonos munkáért har­madannyit kapnak. A huszadik század utolsó évtizede végre Mao téziseinek megfelelő képet mutat: ha valaha voltak Kínában osz­tályellentétek, kizsákmányolás és forradalmi helyzet, akkor ma van. Az osztályellentétekhez ráadásul etnikai és fizikai elkülö­nülés járul, ami gyakorlatilag két, egymással összemérhető nagy­ságú és egymással szemben ellenséges társadalmat teremt egy sor tengerparti vidéken. Csakhogy a helyzet – a kínai falu „szo­cialista" rendszerének voltaképpen konzisztensen aszociális volta miatt – elsősorban a munkáltatókkal és a helyi hatóságokkal, s csak másodsorban a központi kormánnyal szemben vált ki elé­gedetlenséget. Lényeges az is, hogy a demokratikus mechaniz­musokkal nem rendelkező KNK-ban az elégedetlenség sokkal magasabb szintje szükséges a társadalom destabilizálásához, mint az azokat gyakorló Oroszországban.

Az állami juttatásokkal szembeni elvárások szintjében meg­mutatkozó különbség az egyén és állam közötti viszony alapve­tő különbözőségére mutat a szovjet, illetve a kínai „szocializmus­ban". A társadalmi gondoskodást a nép a „szocialista" Kínában is elsősorban nem Pekingtől, hanem a családtól, másodsorban a bizonyos szempontból a klánok szerepét átvevő termelési bri­gádoktól, illetve azok vezetőitől várta. Utóbbiakat egyrészt nem terhelte felelősség a központilag elhatározott dekollektivizációért, másrészt a nyolcvanas évektől kezdve a falusi gazdasági fejlő­dést meghatározó helyi iparban – ha más néven is, de a régi vezetőkkel – megtartották tulajdonosi szerepüket, és az azok­ból származó jövedelem egy részét a helyi infrastruktúra javítá­sára, lakásépítésre, nyugdíj-kiegészítésre fordítják – amit a kol­lektív gazdálkodás idején senki sem tett. A kínai sajtóban gyak­ran bukkannak föl történetek arról, hogyan varázsolták nagyobb helyi iparvállalatok vezetői helységeiket parabolaantennás-lakótelepes paradicsommá, a lakosság szemében pedig e vezetők legitimitása egyenesen arányos a helyiek jólétére fordított kiadá­saikkal. Ezzel kapcsolatban finomításra szorul a „családi gaz­daságok" Selden által megrajzolt képe: a föld tulajdonjoga a tör­vény szerint változatlanul a népi kommunák helyébe lépett járá­soké (zhen), amelyek párttitkárai és adminisztratív vezetői csak­nem minden esetben a helyi „Mezőgazdasági-ipari-kereskedel­mi Kombinát" (Nonggongshang Zonggongsi) vezetői is. Ezek te­hát ellenőrzik és néha rendeletileg át is rendezik az effektív föld­tulajdonlás (formálisan a bérleti jog) helyi viszonyait. Bár az el­lenőrzést általában csak saját jövedelmük öt-tízszeresére duz­zasztása érdekében gyakorolják, még mindig előfordul, hogy a párt az egész község vagy járás lakosságát kivezényli egy-egy fizetetten munka elvégzésére, például új rizstermesztő teraszok építésére.

A kis- és középméretű falusi ipari és szolgáltatói szektort Kí­nában a helyi kormányzatok névleg kollektív, valójában az egyes vezetők tulajdonaként irányított vállalkozásai uralják,'az erede­tileg állami tőkét felülről lefelé változtatva át magántőkévé. Oro­szországban e szférát elsősorban alulról fölfelé építkező magán­vállalkozások alkotják, ami akkor is lényeges különbség, ha a helyi politikai és gazdasági hatalom mindkét országban erősen összekapcsolódik. Kína legtöbb falujában a pártkáderek az ipa­ri növekedésnek közvetlen és elsődleges, Oroszországban csak közvetett és másodlagos haszonélvezői. Ez a tény nagymérték­ben hozzájárult ahhoz, hogy a helyi vezetők Kínában előmozdí­tói, Oroszországban fékezői voltak az átmenetnek.

Bár a kínai mezőgazdaság rekollektivizációja aligha képzel­hető el, a magángazdálkodás az utóbbi évtizedben több, aggo­dalomra okot adó gazdasági jelenségéért is felelős. Ezek leglényegesebbike a magas árért eladható zöldségfélék, dohány és szarvasmarha térnyerése, elsősorban a gabona rovására, amely­nek felvásárlási árát a kormány mesterségesen alacsony szin­ten tartja. Kína 1995-ben először vált nettó rizs- és kukoricaim­portőrré, meglódította a világ gabonapiacának árait, a gabona­export azonnali betiltását eredményezve. A felszabadított mig­rációban jelenleg száz-kétszázmillió paraszt vesz részt, riadal­mat váltva ki a városlakókban és a hatóságokban, a falusi ipar (nagyrészt külföldi befektetésen alapuló, telekspekuláció kísér­te) fejlesztése azonban, amely, mint a parasztság helyben tar­tására leginkább alkalmas politika, tizenöt éve töretlenül folyik, további területeket vesz el a mezőgazdaságtól, és egyre súlyo­sabb környezeti problémákkal, valamint rendszeres korrupció­val jár. Maga a migráció, mint láttuk, súlyos osztály- és etnikai antagonizmusokat eredményez, amelyek növelik a tartományok közötti széthúzást és tovább gyengítik a központi kormány be­folyását. Az elmaradott tartományokban a helyi vezetők által tör­vénytelenül kivetett adók és a természeti csapásokat enyhíteni hivatott gabonasegély elvesztegetése – a gabona alacsony fel­vásárlási árával és az emelkedő műtrágya- és vetőmagárakkal kombinálva – már 1993-ban is parasztlázadásokhoz vezetett, például a szecsuáni Renshou megyében. Ez azt jelenti, hogy a gabonabeszerzés állami rendszere nemcsak Oroszországban, hanem más okoknál fogva Kínában is veszélyben van. Gyakor­latilag elkerülhetetlen, hogy e folyamatok enyhítése érdekében a tartományokban akaratát egyre nehezebben érvényesíteni tudó központi kormányzat megkísérelje kemény kézzel visszaszerezni a mezőgazdaság szorosabb ellenőrzését. Ha nem teszi, a pa­rasztság elégedetlensége a helyi engedetlenségi tendenciák artikuláltabb megjelenítéséhez vezethet, ezek pedig – meghazud­tolva az autoritárius berendezkedés szükségességét hirdetők leg­fontosabb érvelését – akár a kínai nemzetállam széthullását is előidézhetik.

Válogatott források

Anita Chan – Richard Madsen – Jonathan Unger: Chen Village under Mao and Deng. Berkeley University of California Press, 1992.

Richard Kirkby- Ian Bradbury: Small Towns, Big Issues. China Review, 1996. tavasz, 14-19.

Karn Wing Chan: Post-Mao China: A Two-Class Urban Society in the Making. International Journal of Urban and Regional Research, 1996. 20. 1. sz. 134-150.

Feng Chen: Economic Transition and Political Legitimacy in Post-Mao China: Ideology and Reform. Albany, State University of New York Press, 1995.

Mitja Saje:

Geoffrey Owen igen részletes és átfogó képet ad az 1978 utáni kínai gazdasági reformfolyamatról. Aprólékos analitikus megkö­zelítésével szembeállítható azonban a makroökonómiai folyama­tokkal kapcsolatos néhány általánosítása, különösen ami a kí­nai fejlesztési modell és a kelet-európai átalakítási politika kel­lően meg nem alapozott összehasonlítását illeti. Túlzottan is le­egyszerűsítőnek tűnik az a következtetése, miszerint létezne egyfajta univerzálisan alkalmazható modell a tervgazdaságok versengő piacgazdasággá való átalakítására.

A kínai reform sikerében döntő szerepe volt annak, hogy az agrárszektortól indították, amely lendületet adott a források fo­gyasztásorientált átirányításának a könnyűipar és a vidéki ipar­ágak felé. Az újonnan engedélyezett kollektív és magántulajdon­lási formák az új állami gazdaságpolitikával együtt nagy tömegű külföldi tőkét vonzottak. E tőkebeáramlás legjelentősebb forrá­sait a külföldi kínai források jelentették: hong kongiak, tajvaniak és más tengerentúli kínaiak. A volt Szovjetunió és a legtöbb ke­let-európai szocialista ország agrárviszonyai egészen mások voltak ahhoz, hogy hasonló reformokat lehessen indítani. A sztá­lini típusú kollektivizálás a Szovjetunióban, majd ennek nyomán más kelet-európai országokban tönkretette a mezőgazdaságot, olyan merev struktúrájú, többnyire állami tulajdonban működő gazdaságokat létesítve, amelyekben fizetésért dolgozó munká­sok dolgoztak. Az állami gazdaságok a hatékonytalanság szi­nonimájává váltak, és akadályozták a később megkísérelt szer­kezeti reformokat.

A kínai helyzet kezdettől fogva különbözött ettől. Egy döntő­en agrártársadalomban, ahol a lakosság mintegy 80 százalé­ka vidéken él, valamint a világ legnagyobb lakosságával a kí­nai vezetésnek sokkal érzékenyebbnek kellett lennie az élelem­termelés problémáira, ha nem akarta a katasztrófák veszélyét vállalni. Emiatt Kína sohasem követte a szovjet típusú kollekti­vizálást, inkább a saját útját járta. Történtek persze különféle torzulások az agrártermelésben, különösen amikor az 1958-ban meghirdetett „nagy ugrás" idején népi kommunákba szer­vezték a vidéki lakosságot, s az ezt követő termelési ingado­zások egyes régiókban éhínséghez vezettek. Ennek ellenére hamar felismerték, hogy a vidéki területek önellátása a legfon­tosabb elv, s ezt onnantól fogva be is tartották. Az így kialakult helyzetben a népi kommunáknak önellátóvá kellett válniuk, azu­tán, hogy a termés egy részét nyomott áron el kellett adniuk az államnak.

Ezen az állapoton a kulturális forradalom sem tudott változ­tatni, hiszen az döntően a városok mozgalma volt (legfőképpen Sanghajé), és kevésbé hatott a vidéki területekre. A kulturális forradalom legfőképpen azzal hatott a vidék életére, hogy az élel­miszer-, és különösen a rizstermelést előtérbe állította, és gon­doskodott a fiatal városi többletmunkaerő átcsoportosításáról. A rendszer nem biztosította az erőforrások leghatékonyabb allo­kációját, de elősegítette a kínai népesség elégséges élelmezé­sét, ami – politikai irányvonaltól függetlenül – a mindenkori kínai vezetés egyik fő célja volt.

Amikor Kína rugalmasabb reformpolitikát kezdett alkalmazni, hirtelen megnyíltak a racionálisabb forrásallokációban rejlő le­hetőségek. Ez utat nyitott az agrártermelés látványos növeke­dése és a piaci érték még nagyobb arányú megugrása előtt. Az egyéni termelőknek nyújtott ösztönzők és az agrárszektorba áramló tőke eredőjeként a nagyobb agrárjövedelmek több beru­házást tettek lehetővé a vidéki szektorban, amely a kínai reform sikerének bázisa lett.

A szovjet típusú agrárszektornak nem volt ilyen lehetősége. Annak szerkezete éppen a nagyméretű állami gazdaságok mi­att tudott ellenállni az átalakítási kísérleteknek. Az ártámogatá­sok rendszeréről a társadalmi instabilitás veszélye miatt nem tud­tak lemondani, így nem volt tere a források átcsoportosításának; új beruházási ciklus indításához pedig nem állt rendelkezésre friss tőke. Összességében az agrárszektor teher maradt az ál­lamgazdaságnak, és akadályozta más ágazatok reformjait is. Ennek fényében talaját veszti Geoffrey Owennek az a tézise, miszerint könnyebb lett volna Oroszországban a nehézipari mun­kásokat a könnyűiparba átcsoportosítani, mint Kínában a me­zőgazdasági dolgozókat az iparba terelni.

Kétséges, hogy az 1980-as évek végén még lehetséges volt-e a szocialista gazdasági rendszer reformja a Szovjetunióban. A merev, bürokratikus és szerkezeti egyensúlytalanságokkal ter­helt rendszer addigra már zsákutcába jutott, és nagyon kis mozgástere volt a szükséges történelmi kiigazítás végrehajtására. A történelmi fejlemények ismeretében nem teljesen értek egyet Owen azon tézisével, miszerint az átmenet a reform költséges alternatívája. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy az átmenet költ­séges szükségszerűség ott, ahol a reform hiányzott, félbema­radt vagy kudarcot vallott. Gyanítható, hogy amennyiben a Szov­jetunió korábban kezdte volna a reformokat, a későbbi átmenet kevésbé lett volna romboló.

Voltak is országok, amelyek korábban kezdték a világpiachoz való alkalmazkodást, és végül az átmenet során kevesebbet szenvedtek. Szlovénia például, amely a volt jugoszláv köztársa­ságok közül a leginkább exportorientált volt, nagyon kismértékű termeléscsökkenést szenvedett el az átmenet közvetlen költsé­geként. A kiesett termelés legnagyobb része a volt jugoszláv tag­köztársaságokban bekövetkezett piacvesztésnek volt tulajdonít­ható. Az össztermék egyharmadának kellett új piacokat találni. Mégis Szlovénia egyike volt az átmeneti válságból kilábaló or­szágoknak, és ma a leggyorsabb ütemben növekvő európai gaz­daságok egyike. Egyben bizonyíték arra is, hogy az átmenet nem szükségképpen jár együtt nagy gazdasági torzulásokkal és mér­hetetlen szenvedéssel.

A kérdést másképp is fogalmazhatjuk: vajon mennyiben volt re­formálható a szocialista rendszer a különböző országokban, olyan korlátok között, mint a merev gazdaságszerkezet, a bürokratikus vezetés, a puha költségvetési politika, a gazdasági célok politika­iaknak történő alárendelése stb.? Hol lett volna a határ, amikor a gazdasági reformok veszélyeztették volna a monopolisztikus po­litikai vezetést? A szocialista államok történetéből számos esetet ismerünk, amikor a megkezdett, és helyenként sikeres reformfo­lyamatot hirtelen megszakították. Jugoszláviában például a leg­ígéretesebb, 1968-ban indított reformok növekvő ellenzékkel ta­lálták magukat szembe, amikor kiderült, hogy következetes vég­rehajtásuk aláásná sok politikai vezető kiváltságos pozícióját.

Bizonyos szint elérése után a gazdasági reformok megköve­telik a politikai rendszer kiigazítását. Onnantól kezdve a reform politikai kérdés, és a politikai reform végrehajthatóságának mér­téke egyben a gazdasági reform határát is jelzi. A gazdasági és a politikai reform kényes egyensúlya minden komoly gazdasági reformkísérlet fontos eleme. Előbb-utóbb Kínának is szembe kell ezzel néznie. Miután egyszer már szétzúzta a politikai reform­mozgalmat a Tienanmen téren, Kína most hátat fordít e kérdés­nek, és megpróbálja a fennálló politikai rendszer érintetlenül ha­gyásával véghezvinni a gazdasági reformot. Jelenleg a félelme­tes gazdasági konjunktúra teszi lehetővé, hogy az új üzleti elit ambíciói a gazdasági rendszeren belül maradjanak. A növeke­dési ráta elkerülhetetlen csökkenésével azonban minden bi­zonnyal jelentkezni fog igényük a politikai döntéshozatalban való részvételre. Nyitott kérdés, hogy milyen más társadalmi csopor­tok szállnak majd akkor harcba a politikai változásokért, és így milyen erős lesz majd a politikai reformok követelésének követ­kező hulláma Kínában.

A Szovjetunió esete inkább kivételnek számít, hiszen a glasz­noszty és a peresztrojka időszakában erőteljes politikai reform indult meg, komoly gazdasági reform nélkül. Lehet arról speku­lálni, hogy a politikai reform időszakában volt törekvés gazda­sági reformok bevezetésére is, ám a rendszer oly merev volt, hogy nem hagyott mozgásteret a gazdasági változásoknak. Ho­gyan lehetett volna kínai típusú reformokat bevezetni ilyen ked­vezőtlen környezetben?

Mivel a fokozatos reform egyre nehezebb volt, úgy tűnik, az átmenet által meghozott drasztikus sokkterápia maradt az egyet­len lehetőség az elnehezedett, hatékonytalan szocialista gaz­daságok számára. Lehet érvelni amellett, hogy amennyiben Oro­szországban és egyes kelet-európai országokban a foglalkoz­tatást és a fogyasztásorientált iparágakat támogatva hajtják végre az átmenetet, úgy a népességet kevesebb kár érte volna. Vég­ső soron azonban az átmenet volt az az ár, amit a múlt hibáiért kellett fizetni. Minél több hibát követtek el, annál magasabb ez az ár.

(Fordította: Andor László)

Jana Rosker:

1. Dekollektivizálás a Szovjetunióban és Kínában

Mark Selden tanulmánya, amely a két szóban forgó országban lezajlott agrárreformok eltérő hatásainak okait kutatja, elsősor­ban azokra a különböző társadalmi, történelmi és politikai kö­rülményekre koncentrál, amelyek döntő befolyást gyakorolnak a gazdasági szerkezet-átalakítás – sok tekintetben alapvetően különböző – következményeire. Az úgynevezett dekollektivizálásnak az utóbbi 15 évben lezajló, gyakran túl egységesnek tekintett folyamata Oroszországban és Kínában lényegesen kü­lönböző politikai és gazdasági eredményekhez vezet. A dekollektivizálás eltérő eredményei Selden szerint már a mezőgazdasági termelés korábban mindkét országban ural­kodó kollektív rendszerének adminisztratív és gazdasági szerkezetében gyökereznek. Fejtegetéseiben Selden a szóban forgó reformok kínai változatának jelenlegi (habár regionálisan és társadalmilag is korlátozott) gazdasági sikereit – szemben Oroszország stagnáló, csak kínlódva tovább haladó agrárreform­jaival – a következő, egymással is szorosan összefüggő keret­feltételek következményének tekinti:

a) Az állam és a mezőgazdasági szövetkezetek mint a terme­lés és a felhalmozás egységei közötti eltérő viszony

Míg Oroszországban a mezőgazdasági szövetkezetek tagjai már az 1950-es évektől kezdve adminisztratív és társadalmi ér­telemben egyaránt az ipari munkásokkal gyakorlatilag egyenran­gúak voltak, addig a Kínai Népköztársaságban e szövetkezete­ket önellátó termelési egységeknek tekintették, amelyek nem tarthattak számot államilag garantált szociális biztonságra. Egy­részt a feleslegek államilag diktált és mesterségesen alacsonyan tartott árak melletti értékesítésén keresztül biztosítaniuk kellett a városi lakosság és az ipar ellátását, másrészt látszólag le tud­ták venni a fenyegető városi munkanélküliség terhét az állam válláról. Miközben ugyanis az egykori Szovjetunióban az ipar állandóan új munka-erőutánpótlást igényelt, addig a KNK-ban a Hukou ellenőrzési rendszere megakadályozta, hogy a parasz­tok a városba szökjenek. Az ilyen és hasonló intézkedések kö­vetkeztében a vidék és a város közötti társadalmi különbség Oro­szországban egyre csökkent, Kínában viszont állandóan nőtt.

b) A föld mint termelési eszköz hagyományos felfogásában meglévő különbségek

Míg Kínában a sajátos gazdasági szerkezet következtében mind a földtulajdont, mind pedig a földhasználati jog bizonyos formáit hagyományosan alapvető befektetési formának tekintet­ték, addig az egykori Szovjetunió széles területein még a XX. században is idegen maradt a föld tulajdonán, adásvételén és bérlésén alapuló tőkefelhalmozás gondolata.

c) A technológiai infrastruktúra és a történelmileg kialakult ter­melési mód eltérései

Miközben Kínában – eltekintve néhány nagy hagyományok­kal rendelkező technológiai területtől, mint például az öntöző­berendezések – a mezőgazdaság széleskörű gépesítésére a szövetkezeti időszakban sem került sor, addig a gépesítettség az egykori Szovjetunióban viszonylag magas fejlettségi szintet ért el. Ez a mezőgazdasági munkások állami javadalmazásával összekapcsolódva hatást gyakorolt a jellemző termelési módra is. A Kínában továbbra is a művelés alapját képező természeti ciklust és az átfogó, egységes agrártechnikai tudást az egykori Szovjetunióban a nyolc órás munkanap, valamint a mezőgaz­daság egyes területeire való fokozódó szakosodás váltotta fel.

d) A helyi adminisztráció és a helyi politika helyzetét illető kü­lönbségek

A Szovjetunióban a helyi adminisztráció saját hatalmi pozíci­óját a reformpolitika által veszélyeztetettnek érezte, és emiatt ahhoz ellenségesen viszonyult. Ezzel szemben a kínai helyi ká­derek a folytatódó privatizációban saját politikai és gazdasági kiváltságaik kiterjesztésének lehetőségét látják, ami emellett a legfontosabb létfenntartási eszközök feletti ellenőrzésüket sem veszélyezteti. Ennek megfelelően a KNK-ban a dekollektivizálás politikája nem rekedt meg a legfelsőbb szervek deklarációinak szintjén, ahogy ez oly gyakran megtörtént a Szovjetunióban, hanem konkrét megvalósításában a helyi szinteken is kifejthette jótékony hatását.

2. Kínai sikerek – az érem másik oldala

Selden elemzése szerint röviden összefoglalva ezek azok a lé­nyeges okok, amelyek miatt a dekollektivizálás felülről diktált re­formpolitikája Oroszországban – „a szabad piacgazdaság kapi­talista rendszere" iránti általános lelkesedés ellenére is – a vi­déki lakosság masszív ellenállásába, de legalábbis a legmasszívabb érdektelenségébe/ellenérdekeltségébe ütközik. Viszont Teng Hsziao-pingnek a deklarációk szintjén olyannyira hasonló reformpolitikája a változatlanul „szocialista" Kínában állítólag a legszebb harmóniában állna az agrártársadalom jelenlegi igé­nyeivel és érdekeivel – legalábbis azon rétegek esetében, ame­lyek politikailag meg is tudják fogalmazni azokat. Selden szerint ebből a helyzetből egyfelől az orosz reformkísérletek megaka­dása, másfelől az „új" kínai gazdasági reform virágzása követ­kezik. Itt azonban legalább egy széljegyzetet megérdemelne az a tény, hogy a reformok „virágzása" a KNK-ban is lénye­ges, politikai és gazdasági destabilizálódást eredményező problémákkal kapcsolódik össze. Ezek azonban nem derül­nek ki sem a részben szükségképpen, részben önkényesen kor­látozott statisztikai adatszolgáltatásból, sem az olyan átfogó mu­tatószámokból, mint a növekvő GDP – láthatóvá csak a kínai mezőgazdasági népesség komplex politikai-gazdasági helyze­tének közelebbi vizsgálatával válnak.

Feltétlenül ki kell térnünk a gyors privatizáció politikája által elő­idézett számos probléma legalább néhány vonatkozására. A tár­sadalmi olló szétnyílása a KNK történetében soha nem látott mér­téket öltött, és ugyanúgy érvényesül az össztársadalmi rétegző­dés területén, mint regionális szinten. A Hukou ellenőrzési rend­szerének „szabad mobilitást" lehetővé tevő leépítése kiváltotta a vidékről való tömeges menekülést, ezzel pedig a városi lakosság alsó rétegeinek elszegényedését, valamint a terjedő bűnözést. A gazdaságilag legfejlettebb régiók mezőgazdasági termelőszövet­kezeteinek átalakulása feldolgozóipari tevékenységet is végző szö­vetkezetekké, amely együtt járt a földbérletet engedélyező törvény­hozással, széleskörű népvándorlást idézett elő a KNK-n belül. Ez a társadalmi konfliktusok felerősödéséhez vezetett, a háttérben egyfajta regionális identitástudat kialakulásával. A családi üzemek bevezetése másfelől a fokozódó analfabétizmust, a gyerekmunka terjedését, valamint a korábban a szövetkezet által biztosított mi­nimális szociális biztonság csorbulását is magával hozta.

3. Mezőgazdasági szövetkezei és állam viszonya a kínai hagyományban

A kínai agrárreformok hátterének Selden tanulmányában bemu­tatott vonatkozásai eredetükben alighanem a népi demokratikus kollektivizálás szakaszánál is jóval korábbra nyúlnak. Felmerül a kérdés, hogy a kínai gazdasági és főleg mezőgazdasági rendszer a kollektív és a privát benne meglévő összefonódottsága miatt nem általában véve rugalmasabb-e, és eb­ből fakadóan átalakításokra a termelés és értékesítés bár­mely formáján belül nem általában alkalmasabb-e, mint azok a gazdasági rendszerek, ahol a kollektív és a privát egymástól hagyományosan elkülönül, és az állami törvényhozásban kerül formálisan rögzítésre.

A központosított igazgatási rendszer Kínában már a Qin-dinasztia (i.e. 221-206) idején kialakult. Az eredetileg rokonsági kapcsolatokra épülő, lazán szervezett államigazgatás a későb­bi évszázadok során egységes, központosított rendszerré ala­kult, amelynek szerkezete máris felmutatta egy „modern" bürok­rácia lényeges vonásait. Már a XIX. és XX. század fordulóján egy olyan kiválasztási mechanizmus alapján jelölték-ki a helyi közigazgatás hivatalnokait, amely nagyobb jelentőséget tulajdo­nított a képzettségnek (központi vizsgarendszer), mint a szár­mazásnak. A konkrét földelosztás területén ezt az átalakulási fo­lyamatot elsősorban a „xians"-nak mint alapvető, mind a mai na­pig fennmaradó közigazgatási alapegységnek a bevezetése gyor­sította fel. A közigazgatási feladatokat Kínában már a II. szá­zadtól kezdve olyan hivatalnokok látták el, akiknek a születési helye eltért szolgálati helyétől. A nagybirtokos klánok potenciá­lis destabilizáló hatása persze végigkísérte a történelmet, és a gyenge központi hatalom időszakaiban a hatalom valóban a be­folyásos családokra szállt vissza, amelyek mind politikai (ők ver­buválták a hivatalnokok többségét), mind gazdasági hatalommal (földtulajdon) rendelkeztek. Mindenesetre befolyásuk a konjunk­túra időszakaiban mindig meggyengült, mivel az államhatalom mindig akkor stabilizálódott, amikor a gazdasági fejlődés nagyobb pénzügyi mozgásteret engedélyezett. Az ilyen időszakokban az állam megengedhette magának, hogy a hivatalnokok kiválasz­tásának és fegyelmezésének hatékonyabb módszereivel szilár­dítsa meg a közigazgatási apparátust és saját hatalmát. így ala­kult ki az a rendszer, amely bizonyos módosulásoktól eltekintve egészen a XX. századig fennállt.

A tradicionális kínai társadalmi rendszer gazdasági alapzata agrárjellegű volt. Még a népköztársaság létrejötte után is a né­pesség csaknem 80%-a paraszti földművelésből élt, amit mel­lékkeresettel egészített ki. Mivel a föld jelentette a legfontosabb termelési tényezőt, a földtulajdonjogok változatos sokasága lé­tezett. A földbirtokosok adókötelezettségének mértékét ebben a rendszerben formálisan nem rögzítették: az a mindenkori poli­tikai-társadalmi környezet függvénye volt, továbbá a termelők státuszával is változott. Ily módon szoros összefüggés állt fenn a gazdaság termelékenysége, az ezáltal eltartott bürokrácia ereje és a társadalmi-gazdasági szervezet mindenkori formája kőzött. Ezen a struktúrán belül nem elhanyagolható, a társadalmi ko­héziót és a város fejlődését biztosító tényező volt a hagyomá­nyos piaci kereskedés is, amelyben falusi és városi családok egyaránt részt vettek.

Mivel a kínai társadalom társadalmi-gazdasági sajátosságai­ról született leírásokat – a tradicionálisakat és az újkoriakat egya­ránt – erősen befolyásolták a politikai stabilitást szolgáló, ideo­logikus mechanizmusok, a helyi politika szerepének megítélé­sében könnyen abba a kísértésbe esik az ember, hogy az egyes faluközösségek felelősségét és jogosítványait összemossa a for­mális közigazgatás területi egységeinek felelősségével és-jogosítványaival. Az egyes xianszokon belüli tulajdonképpeni politi­kai erőegyensúly azonban sokrétűségekből és bonyolultabb ele­mekből tevődik össze. így az ezen a területen folyó újabb kuta­tások azt mutatják, hogy a falvakban inkább az egyes helyi ter­mészeti közösségeket kell logikailag elsődlegesnek tekintenünk, a rájuk bízott igazgatási feladatok viszont másodlagos jelentő­ségűek. Mindenesetre Kína történelmének valamennyi gazda­sági fellendülése idején megfigyelhető a társadalmi szerkezet e két eleme között egy egymást kiegészítő, dinamikus összhang.

Kína hagyományos és jelenlegi közigazgatási rendszere to­vábbi hasonlóságokat is mutat. A magisztrátusnak mint az ál­lamhatalom adminisztratív képviselőjének joga volt az egyes xianszokban adókat kiróni, és igénybe venni a lakosság azon szolgálatait, amelyek kormányzati hatáskörbe tartoztak. Azon­kívül bizonyos fokig és bizonyos módon szabályozhatta a pia­cokat és az árakat, amit ma bizonyára mindenki túlzott intervencionizmusnak tekintene. Ennek ellenére a vidéki lakos­ság élete messzemenőleg a kollektív önigazgatásra volt bízva. Az állami közigazgatási rendszernek elsősorban az (volt) a fel­adata, hogy fenntartsa a fennálló társadalmi és gazdasági szer­kezetet. Eszközei azonban időnként a voltaképpeni társadalmi interakció rendszerébe történő mélyebb beavatkozást is lehető­vé tették számára. A társadalmi és gazdasági interakciót, vala­mint a falusi ügyek mindennemű szabályozását főként a falukö­zösség nem hivatalos vagy félhivatalos szervezetei végezték, és nem az állami intézmények.

A helyi közösségeknek – attól függetlenül, hogy falvakról vagy városokról volt szó – állandóan szembesülniük kellett a magiszt­rátussal mint a külső tekintély képviselőjével. Azok az érdekek, amelyeket ez a külső tekintély képviselt, nem mindig estek (és esnek) egybe a lakosság magán-, illetve helyi érdekeivel. A he­lyi lakosságnak természetesen mindig az volt a célja, hogy a le­hető legkisebb külső beavatkozás mellett biztosíthassa saját megélhetését, vagy élvezhesse munkája gyümölcsét. Az auto­nómiát itt soha nem tekintették egyéni értéknek, sokkal inkább olyasvalaminek, ami csak a kisközösségen belül megvalósítha­tó. Azt állíthatjuk tehát, hogy ebben a rendszerben egyáltalán nem létezik az egyén autonómiájának tudata, ellenben lá­tens módon állandóan érvényesül egyfajta csoportautonó­miára való törekvés. A legújabb idők szövetkezeteinek műkö­dése azt bizonyítja, hogy az állam, a közösség és az egyén vi­szonyának e felfogása Kínában ma is él. E csoportok belső fel­építése a lényeget tekintve alig különbözik az állami-szerveze­tek felépítésétől; formalizált tekintélyre alapul egy olyan hierar­chia keretein belül, amely a gazdasági döntések területén, vala­mint a társadalom és a politika területein (pl. ellenőrzés és fel­ügyelet, büntetések kirovása és végrehajtása) meghatározza va­lamennyi jogosítvány elosztását.

Az ily módon strukturált „nem hivatalos" faluközösség ezért nemcsak a kínai kollektivizálás idején képezte a társadalmi ko­hézió egyik lényeges tényezőjét, hanem a dekollektivizálás mű­ködőképességének is fontos helyi politikai biztosítéka. Alkalmaz­kodó beállítottsága – ez mindig is így volt – ellenpólusát képezi az állami közigazgatásnak, amelynek viszont egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy csak a legsúlyosabb politikai válságok ide­jén nem volt képes a helyi érdekekhez alkalmazkodni. Az állam és a helyi közösség dinamikus – a helyi hivatalnoki gárdának az adott társadalmi és politikai közegtől való függősége által meg­határozott – viszonya (annak intézményen belüli és intézményen kívüli kapcsolódásai által) egyrészt elég merev ahhoz, hogy túl­termelést idézzen elő, másfelől viszont elég kötetlen ahhoz, hogy teret adjon a helyi kezdeményezéseknek.

Ez a kölcsönös rugalmasság és alkalmazkodóképesség rész­ben megmagyarázza, hogy egyáltalán hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig Kína jellegzetes társadalmi berendezkedése, a gaz­dasági és kulturális imperializmus minden ezzel ellentétes kí­sérletének ellenére.

4. Az uralkodó osztályok propagandája

Geoffrey Owen néhány leckét kíván adni nekünk a legújabb kí­nai gazdasági reformból. A leckéknek azt kell elhitetniük, hogy Kínában a szocializmus újabb – anyagilag is mérhető – győzel­met aratott. Owen elemzése láthatóan főként – ha nem is ki­zárólag – a KNK uralkodó osztályainak ideológiájából táp­lálkozik. Mindketten, vagyis mind a szerző (aki, úgy tűnik, bizo­nyos gondolati struktúrák minden hasonlósága ellenére sem ro­kon az azonos nevű, mindenesetre sokkal híresebb utópistával, Robert Owennel), mind pedig az említett osztályok (ahol meg­szokott egyebek közt, hogy a klánok képviseltetik magukat a KKP Központi Bizottságában) elsősorban a következő tényezőkben látják a szocializmus győzelmének bizonyítékát:

1. A szocializmus csak olyan társadalmakban megvalósítha­tó, amelyek a technológiai-anyagi fejlettség egy magas szintjé­vel rendelkeznek, és ahol a társadalom tagjainak nem csúzán a puszta fennmaradása biztosított, hanem élvezhetik az anyagi jólét egy bizonyos fokát is. E célból, azaz az iménti – az 1950-es évek retorikájában még oly félelmetes – állítás alátámasztá­sára, Kínában most előkotorják az ortodox eszmetörténet félig elfelejtett zsebeiből a korai marxizmus hasonlóan hangzó téte­lét. Mint mondják, a Kínai Kommunista Párt volt az első és mind ez ideig az egyetlen párt, amely ezt felismerte, mai politikájá­nak segítségével megpróbálja megteremteni az elméleti konst­rukció anyagi bázisát.
2. A kínai állam – amely mind a népköztársasági médiában, mind Owen tanulmányában tetszés szerint helyettesíthető hol a Kínai Kommunista Párttal, hol különféle civil társadalmi szerep­lőkkel (gazdasági vagy igazgatási egységekkel, mint a közös­ségek, szövetkezetek stb.) – a „kapitalista" befolyással szemben megőrizte és megőrzi az ellenőrzést a létfenntartás fölött.
3. Az országot a belpolitika szintjén a föld és más termelő­eszközök hatékony adminisztratív újraelosztása, a dinamikusan bővülő munkaerőigény és a megfelelően tervezett piacbővítés, a fogyasztás állandó növelése, ezzel egyidejűleg azonban a ne­hézipari bázis megőrzése jellemzi. Ezáltal Kína az anyagi szük­ségletek kielégítésének egy olyan magas szintjét éri el, hogy a külpolitikában már megengedheti magának, hogy maga válassza meg gazdasági partnereit, mondván, aki későn jön, magára ves­sen.
4. A „szocializmus egy országban" ugyanis – olvashatjuk – nem megvalósítható. Ezért aztán a szocializmusnak meg kell felelnie a kapitalista gazdasági kihívásra, harcba kell szállnia a kapita­lizmus törvényeivel, a küzdelemben akár magukat a tőkés moz­gástörvényeket is felhasználva, hogy majd e dialektikus módon győzhesse le a tőkés társadalmi berendezkedést.
5. És mivel a kapitalizmus legyőzéséhez mindenesetre egy forradalom is szükségeltetik – és ebben, ugyebár, senki sem kételkedhetik -, ezért a világ minden szocialistájának csatlakoz­nia kell ehhez a nemzetközi harchoz.

Ám Geoffrey Owen nem áll meg a kínai uralkodó osztály effé­le egyoldalú propagandájánál, hanem emellett helyenként meg­próbál rákérdezni bizonyos összefüggésekre is. Mindannyiszor, amikor az „igazgatás" vagy az „adminisztráció" megszokott kife­jezése helyett váratlanul a „bürokrácia" szó bukkan fel, a szö­veg egy „kritikus szakaszával" van dolgunk. A „kritikait" itt most a szó kettős jelentésében kell érteni: elsőként abban az érte­lemben, hogy a szöveg ilyenkor mindig rákérdez az adott társa­dalom bizonyos állami struktúráira; másfelől a szóban forgó szö­veghelyek szinte kivétel nélkül „kritikusak" abban az értelemben, hogy sem indoklást, sem ésszerű magyarázatot nem fűznek az említett fogalmi megkülönböztetéshez! Owennél a kritikus rákér­dezés ugyanis egy olyan keretben történik, amely semmiféle le­hetőséget nem biztosít a „bürokrácia" és a tömegek viszonyára vonatkozó kérdés konstruktív megválaszolására. Ebben a keret­ben, amelyet a politikai struktúrára, a hatalmi, döntési és elosz­tási jogosítványok tradicionális működésére, a kultúra és gazdaság elágazásának sajátos módjára vonatkozó ismeretek tö­kéletes hiánya jellemez, fölösleges minden kérdés az igazsá­gosságról, a jólétről vagy a politikai hatalomról. Ebben a keretben, amelyet főként ideológiába öltöztetett érdekek képeznek, sem „Kínáról", sem „Oroszországról" nem lehet értelmes vitát folytatni. A „szocializmus" különben rendkívül érdekes fogalmá­ról meg aztán végképp nem.

(Fordította: Bellon Erika)