Húsz évvel a kelet-európai rendszerváltás után kijelenthetjük, hogy Eu­rópa e régiója a futball terén nemhogy nem integrálódott a Nyugathoz, hanem soha nem látott mértékben leszakadt. Történt mindez annak ellenére, hogy a labdarúgás az egyik legnépszerűbb sport a mai napig, illetve a politika és az üzlet számára is óriási lehetőségeket rejt magában. Ha társadalmi és gazdasági oldaláról vizsgáljuk meg a kelet-európai futballt, akkor nem is olyan meglepő ez a leszakadás. Annak fényében meg különösen nem, hogy a nyugat-európai futballt éppen a keleti összeomlás pillanatában tették óriási üzletté, mely számos változást és fejlődést hozott magával az európai fociban.

Kelet-Európában 1989-1991 után a régi rendszerrel együtt összeomlott a futball anyagi-politikai háttere és bázisa. Ez olyan mértékű forrás- és tőkehiányt idézett elő, hogy máig nem voltak képesek a futballklubok ebből a helyzetből kitörni. Komoly befektető az elmúlt húsz évben csak elvétve érkezett kelet-európai klubcsapathoz, de összehasonlíthatat­lanul kisebb mértékű tőkével, mint amivel Olaszországban, Angliában, Spanyolországban vagy Németországban egy középcsapat rendelkezik. A régi állami vállalatok helyét nem vették át új befektetők, s a régióba benyomuló multiknak semmilyen érdeke nincsen a futball feltámasztá­sában. A hazai tőkéseket pedig mintha nem érdekelnék a futballban rejlő lehetőségek. Az a néhány kivétel, ami ma már kétségtelenül felbukkan, még mindig nagyságrendekkel kisebb annál, hogy be lehessen vele törni a nyugati piacra.

Ezzel párhuzamosan az infrastruktúra látványosan leromlott, elöre­gedett vagy egyszerűen felszámolták. A majdnem kétmillió lakosú Bu­dapesten az elmúlt húsz évben egyetlen új (13,000 férőhelyes) stadiont építettek, de ha lehet, akkor a vidéki helyzet még rosszabb; gondoljunk csak a dunaújvárosi stadionra, mely a mai napig nem készült el. Lengyel­országban, ahol 2012-ben Európa Bajnokságot rendeznek, hasonlóan tragikus a helyzet. Az EB pályázat megnyerése után beindultak ugyan az építkezések, de a Lech Poznan félig felépült stadionján kívül jelenleg nincsen nyugati mércével mérhető létesítmény az országban.

Megállapítható tehát, hogy a jelenlegi gazdasági és tőkeviszonyok mel­lett lehetetlen az utolérés. A keleti régió hosszú távon is perifériális szere­pet fog játszani az európai futball-bizniszben: olcsó játékosokkal elláthatja a nyugati piacot, és tévénézőket biztosíthat a nyugati futball számára.

A politikai és gazdasági összeomlás mellett a másik fontos tényező a csökkenő társadalmi bázis. Nem a futball iránti érdeklődés csökkent, ha­nem konkrétan a kelet-európai, hazai mérkőzések közönsége. Ennek oka a radikális színvonalzuhanás mellett a szurkolói „kultúra" megváltozásá­ban is kereshető. Ma már az a néhány száz vagy esetleg ezer meccsekre kilátogató sem a csapata buzdításával foglalkozik, hanem az ellenfél, sőt a saját játékosainak, szurkolóinak becsmérlésével. Látványosan megjelent az idegengyűlölet a lelátókon Horvátországtól Oroszországig, Lengyelországtól Romániáig szinte mindenhol. A kevés néző érthetően nem vonzza sem a szponzorokat, sem a televíziós csatornákat. A jobb ké­pességű játékosok pedig az első adandó alkalommal Nyugatra távoznak. Rontja a helyzetet, hogy a lakossághoz és a potenciális szurkolókhoz (fogyasztókhoz) képest sok csapat van. Az erőforrások felaprózódnak, miközben a tőke inkább koncentrálódna.

Egyre világosabban látszik, hogy a kitörési lehetőség csak az erőfor­rások koncentrálásában, integrálásában kereshető. Régiónként egy-egy nyugati mércével mérhető stadion és utánpótlásbázis felépítése, de egyes klubok összevonása és közös, régiós szempontok alapján kiala­kított bajnokság létrehozása sem elképzelhetetlen.

Ma úgy látszik, hogy csak az olyan, saját tőkével és nagyobb felve­vőpiaccal rendelkező országok lesznek képesek megállni a helyüket a futball világpiacán, mint Oroszország, Ukrajna, esetleg Lengyelország. Ennek ellenére csak Oroszországban látni a kialakult és következetesen végiggondolt stratégiát, mely szinte kizárólag az állami olaj- és gáz válla­latokra épül. Az orosz tradíciók, vagyis az erőteljes állami beavatkozás, az orosz politika és üzleti szféra rátelepedése a futballra nem véletlen. A Putyin-Medvegyev vezetés tudatosan felhasználja a sportot a nemzeti érzés erősítésére, az orosz állam reputációjának visszaállítására. Ennek érdekében óriási összegeket fektettek szinte minden sportágba, de külö­nösen a futballba és a jégkorongba. Az első eredmények már látszanak mind a stadionépítésekben (Moszkvában építik a CSZKA, a Szpartak és a Dinamo stadionját, de elkészült már a Lokomotív és a Himki modern követelményeknek megfelelő arénája. Vidéken is javult a helyzet, nem csak a stadionok, hanem az edzőpályák terén is.), mind a színvonalban. Egyre több légiós szerződik Oroszországba, de a CSZKA Moszkva és a Zenit Szentpétervár UEFA kupa győzelmének, valamint a válogatott EB szereplésének köszönhetően felértékelődtek az orosz játékosok is. Ma már az UEFA ranglistán is a 6. legerősebb bajnokságként tartják számon az oroszt.

Bár a jelenlegi gazdasági világválság jelentősen érinti az orosz gaz­daságot is, feltételezhető, hogy a politikai vezetés nem engedi, hogy azt az orosz sport is megérezze. Sikerült továbbra is megtartani a holland sikeredzőket (Advocaatot és Hiddinket), sőt még a dán Michael Laudrup (Szpartak Moszkva) és a brazil világbajnok Zico (CSZKA Moszkva) is orosz csapat kispadjára ült.

Az orosz utat azonban aligha tudja követni a többi kelet-európai állam, egyrészt az oroszhoz hasonló méretű piac, másrészt az energiaexportból származó hatalmas bevételekhez fogható hazai tőke hiánya miatt. Har­madrészt pedig a stabil és erős központi hatalom, mely fontosnak tartja a sportot, mint a nemzeti érzés erősítésének eszközét, a többi országban hiányzik. Ukrajnába jelenleg a politika instabilitása és a hosszú távú stratégiai tervek hiánya miatt egyelőre csak a donyecki milliárdosoknak

„köszönhetően" tudnak minőségi játékosokat igazolni, de az oroszokkal ellentétben nincsenek kiemelkedő hazai futballisták. Lengyelországban szintén nemzetépítő szerepe van a labdarúgásnak, a hagyományok és a közönség nagysága (fogyasztó) szintén jelentősek, ám az utóbbi idők korrupciós és bundaügyei, valamint a rendszeres szurkolói rendbontások miatt egyelőre várat magára a lengyel foci feltámadása is. Kétségtelen azonban, hogy komolyabb potenciállal csak ezen országok rendelkeznek. A többi kelet-európai állam, ha nem próbálja meg az integráció valamilyen formáját, akkor végleg ki fog esni a nyugat-európai futballéletből és a tehetséges játékosait exportálni lesz kénytelen. Így a klubfutball amatőr szintre süllyed, de a válogatottak – a légiósoknak köszönhetően – érhet­nek még el szép sikereket.

A kérdés az, hogy érdemes-e profinak álcázott amatőr futballba relatíve sok pénzt ölni, miközben a hazai futballszurkolók nem meccsre járnak, hanem a televízión keresztül nézik az angol vagy az olasz közvetítése­ket.