A Domány András által bírált tanulmányom csupán az 1981. december 13-án, Lengyelországban bevezetett hadiállapot előtti néhány nap történéseit próbálta rekonstruálni a dokumentumok alapján. Ezzel szemben kritikusom írása egy egész év történéseiből szemezget és ragad ki tudatosan részleteket, hogy cáfolja a dokumentumokon alapuló állításaimat. Így arra "kényszerít", hogy válaszomban én is érintsem az általa felvetett problémákat.

1. Három alapvető módszertani különbség van a bírált és a bíráló tanulmány között. Az első a kérdésfeltevésben rejlik.
   Miközben én abból a történelmi tényből indultam ki, hogy a hadiállapotot Jaruzelski bevezette, az alapvető kérdés részemről úgy hangzott, hogy "a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tervezett-e katonai intervenciót Lengyelország ellen vagy sem?" (Eszmélet, 72. sz. 100. p.). Erre a kérdésre nyilvánvalóan lehet válaszolni, még akkor is, ha számos érv és ellenérv ütközik egymással. Ezzel ellentétben a Domány András által megfogalmazott kérdés – azaz, hogy "elkerülhető lett volna-e [sic!] 1981. december 13., a szükségállapot [sic!] bevezetése?" – olyan hipotetikus, hogy megválaszolását egyrészt maga is "hitvitának", másrészt soha meg nem válaszolhatónak tartja. Az ilyen, feltételes múltban megfogalmazott kérdéseknek természetesen soha nem lesz megnyugtató válasza. (Ilyen alapon kérdések sorát tehetnénk fel a történelem különböző eseményeivel kapcsolatban: mi lett volna, ha…?).
   A másik alapvető probléma pedig abból ered, hogy Domány András kiragadja az egyetemes történelem összefüggéseiből a lengyel-szovjet problémakört, és kizárólag a Brezsnyev-doktrína keretében interpretálja. Azaz nem fontos, hogy mi történik a világban, kizárólag az számít relevánsnak, hogy "az öreg Brezsnyev vezette Szovjetunióról ugyan ki tudta volna akkor elképzelni, hogy tétlen marad, ha valahol semmi nem marad a szocializmusból".
   Végül nem jelentéktelen a módszertan szempontjából, hogy Domány az elemzések többségében, így az én írásomban is, azt látja a legfőbb problémának, hogy azok "a mai ismeretekből indulnak ki, pedig abból kellene, hogy mit tudtak a lengyel vezetők akkor!". Valóban a mai ismeretekből indul ki a legtöbb elemzés, hiszen 25 évvel ezelőtt nem lehetett a levéltári dokumentumokhoz hozzáférni. A történész mindig arra törekszik, hogy újabb és újabb információkat szerezzen az általa vizsgált eseményről. Ha nem így lenne, akkor mi értelme lenne a kutatásoknak? Éppen ezekből a dokumentumokból lehet megtudni, hogy mit gondoltak akkor a történelmet alakító személyek! Ezzel (és egyben önmaga állításával) ellentétben Domány András kizárólag a 10-20 évvel későbbi politikai nyilatkozatokat tartja forrásértékű bizonyítéknak. Ami megdöbbentő, hogy Brzeziński, George Bush és Haig, a legszovjetellenesebb amerikai neokonzervatívok állításaira hivatkozik mint hiteles forrásokra. Tehát ha ők az állítják, hogy a szovjetek terveztek katonai intervenciót Lengyelország ellen, akkor az biztos, hogy úgy is van. Eközben elfeledkezünk arról, hogy Ryszard Kukliński a lengyel hadsereg vezérkarának egyik tábornoka, a 60-as évek óta CIA ügynök, a hadiállapot terveinek kidolgozása után Nyugatra disszidált, és meg sem állt Washingtonig egy dossziéval, amely a készülő hadiállapot terveit tartalmazta. A legszűkebb amerikai vezetés tehát tudott Jaruzelski terveiről, de úgy döntöttek, hogy semmilyen formában nem hozzák a Szolidaritás tudtára. A rendszerváltás után Brzeziński azzal védekezett, hogy az esetleges szovjet intervenció miatt nem szóltak a Szolidaritás vezetőinek. Látszik, hogy nem tekinthető történeti forrásnak e nyilatkozatok tartalma. Őszintén remélem, hogy a magyar történelemtudomány tart azon a szinten, hogy komoly történészi munka dokumentumokon alapuló széles forrásbázis elemzése nélkül nem születhet meg. Egy megjegyzés még ide: Domány András állításával ellentétben tanulmányomban nem hivatkoztam Kulikovra, kizárólag a korabeli jelentéseire. Annak forrásait pedig lábjegyzetben közöltem.

2. Domány András felteszi a kérdést, hogy mi változott meg a Szovjetunióban egy év alatt, ha a történészek szerint 1980 végén még volt szovjet katonai fenyegetés, illetve konkrét bevonulási terv, 1981 végén pedig már nem. Először is, még senki nem bizonyította maradéktalanul, hogy 1980 végén komolyan foglalkozott a szovjet vezetés egy ilyen lehetőség realizálásával. A "testvérországok" vezetőinek 1980. december 5-i moszkvai csúcstalálkozóján egyetlen résztvevő sem szorgalmazott katonai fellépést a lengyelek ellen.¹ Carter nyomásgyakorló levele pedig – a források szerint úgy tűnik – csak a tanácskozás után került Brezsnyev asztalára. Egyébként már december 4-én döntöttek arról a tanácskozásra érkező résztvevők, hogy nem lesz katonai beavatkozás. Tegyük fel, hogy mégis volt ilyen terv a katonák asztalán (egyébként ez nagyon is valószínű² ), de akkor sem az a kérdés, hogy mi változott egy év alatt a Szovjetunióban. Nyilván nem sok minden. Más okokban kell keresni a lényeget. A nemzetközi helyzet változott meg. Az év elején beiktatták Reagan elnököt, aki még elődjénél is szovjetellenesebb volt. Néhány hónappal később bejelentette a neutronbomba gyártását. Európában viszont baloldali elnököt (Mitterrand) választottak Franciaországban, és az NSZK-ban szintén egy szociáldemokrata, Helmut Schmidt vezette az országot. Húsz nappal a hadiállapot bevezetése előtt (november 23.) Brezsnyev nagyszabású bejelentést tett Bonnban a leszerelésről, majd egy héttel később (november 30.) megkezdődtek Genfben az amerikai-szovjet tárgyalások. Természetesen sem Schmidtnek, sem Mitterrandnak nem volt érdeke egy lengyel-szovjet háború, de a kelet-európai országoknak még annyira sem. Ne becsüljük alá a gazdasági problémákat. A keleti blokk több országa a gazdasági csőd szélén állt, de hatalmas ellátási gondok voltak a Szovjetunióban is. Konstantyin Ruszakov 1981. június 5-én járt Magyarországon, hogy beszámoljon az SZKP lengyel válsággal kapcsolatos álláspontjáról. Itt világosan elmondta: "Látnunk kell, hogy minden politikai vagy egyéb jellegű döntés meghozatalánál maximálisan mérlegelni kell a gazdasági tényezőt, a döntés gazdasági következményeit is. Tudatában vagyunk annak, hogy lehetőségeink nem korlátlanok, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy egy 36 milliós nép ellátását biztosítani tudjuk."³ Leonyid Zamjatyin még májusban járt Budapesten, és közölte magyar vendéglátóival, hogy kénytelenek kevesebb nyersanyagot szállítani a "testvérországokba", és a tőkés piacon értékesíteni az árut, mert csak az abból befolyó valutával tudják a lengyeleket segíteni.⁴ Kádár János pedig a nyár folyamán, a Krímben nyíltan megmondta Brezsnyevnek, hogy "nem hitelekre van szükségünk, hanem részt kívánunk venni a Világbank által biztosított versenytárgyalásokon".⁵ Hasonló gondokkal küzdött a többi államszocialista gazdaság is. Románia szeptemberben jelentette be a fizetésképtelenségét, Jugoszlávia is súlyos gazdasági gondokkal állt szemben. Gyenes András szeptember végén az NSZK-ban tárgyalt. A németek a fejlődő világ megsegítésére előirányzott 24 milliárd márka egynegyedét Lengyelországnak juttatták. A tárgyalásokon azonban világossá tették, hogy egy külső fegyveres beavatkozás befagyasztaná a kelet-nyugati kapcsolatokat.⁶ Augusztus 14-én Kania és Jaruzelski is a Krímben járt. Brezsnyev is előjött a gazdasági problémákkal: "A szovjet-lengyel kapcsolatok a lengyelországi események további menetén múlnak. Ha Lengyelország szocialista lesz, a kapcsolataink internacionalisták lesznek; ha pedig más úton halad, a kapcsolatok is más jelleget öltenek – állami, politikai és gazdasági vonalon egyaránt."⁷
   Még számos dokumentumot lehetne idézni arról, hogy miképpen próbálta meggyőzni a szovjet vezetés a lengyeleket arról, hogy a problémáikat egyedül kell megoldaniuk, mert a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai nem tudnak segíteni.

3. Domány András kitért az 1981 tavaszán, Lengyelország területén tartott VSZ-hadgyakorlatra (Szojuz 81), amely szerinte a katonai beavatkozás lehetőségét rejtette magában. Ebben az esetben már azt állítja a cikk szerzője, hogy a Varsói Szerződés, és nem kizárólag a Szovjetunió tervezett katonai akciót Lengyelország ellen. Így pedig megalapozottan feltételeznünk kell, hogy erről Kádár Jánosnak is tudnia kellett volna. A tény azonban az, hogy a magyar politikai bizottsági üléseinek jegyzőkönyvében még csak utalás sincs egy ilyen tervről. Ami még érdekesebb, hogy Kania a hadgyakorlat idején, március 19-én éppen Budapesten járt Kádárnál. Sem a magyar, sem a lengyel fél által készített jegyzőkönyvek nem tartalmaznak semmi arra utaló jelet, hogy a Varsói Szerződés katonai akcióra készült volna.8

4. Jaruzelski – Domány véleményével szemben – adott az alkotmányosság látszatára, amikor bevezette a hadiállapotot. December 13-án éjfél után összehívta az Államtanácsot, és erős presszió gyakorlásával, de elfogadtatta velük a hadiállapot kihirdetését. Egyébként már az 1980. augusztusi sztrájkok idején felmerült a hadsereg bevetésének lehetősége. Azonban augusztus 29-én, a LEMP PB ülésén Jaruzelski még nem támogatta a hadiállapot bevezetését, de a Védelmi Bizottság, amelyet Jaruzelski vezetett, megbízta a hadsereg vezérkarát, hogy Florian Siwicki tábornokkal az élen dolgozzák ki a hadiállapot bevezetésének terveit, illetve biztosítsák az ehhez szükséges jogi hátteret.⁹ Az a belügyminisztériumi rendelet, amely létrehozta a tervezői munkát irányító műveleti csoportot (Lato 80), már augusztus 16-án megszületett – két nappal a gdański sztrájkok megkezdése után.¹⁰ Mindez másfél évvel a hadiállapot realizálása előtt történt! Ez a tény is megkérdőjelezi Jaruzelski "preventív háborújának" a hitelét. Honnan tudták volna, hogy 16 hónap múlva majd a szovjet katonai intervenciót kell ezzel megelőzni? A tervek egyébként már 1980 októberére elkészültek.

Remélem e néhány pontban összefoglalt szövevényes és sok helyen valóban homályos történetet sikerült egy kicsit jobban megvilágítani. Domány András kritikája nem lepett meg, hiszen a lengyel és az orosz sajtóban bőven lehetett ehhez hasonlókat olvasni az elmúlt 15 évben. Jaruzelski párt- és katonatársaival együtt minden lehetséges fórumon szinte ugyanezeket az érveket hangoztatja a mai napig. A történész feladata azonban, hogy a történelmi eseményeket a valósághoz hűen próbálja ábrázolni. Nem a mítoszokat és a legendákat kell táplálni, hanem dokumentumok segítségével az eseményeket rekonstruálni.

Lenne még néhány megjegyzésem Domány András Jaruzelski-képéhez is. Szerinte Jaruzelski szocialista meggyőződésű vezető, aki hazafias megfontolásból is dönthetett a hadiállapot bevezetése mellett. Jaruzelski szocializmus-elképzeléséről nem tudunk sokat, hiszen soha nem állt elő sem elméleti, sem gyakorlati téren semmilyen szocializmuskoncepcióval, de végeredményben mintákat sem vett át. A december 13-a utáni katonai diktatúrát, mert kétségtelenül az volt, semmiképpen nem nevezhetjük sem baloldalinak, sem szocialistának.¹¹ Azt is látni kell, hogy az ilyen katonai hatalomátvételeket Dél-Amerikában jobboldali katonai juntának szokták nevezni. Ha Jaruzelski valóban szocialista meggyőződésű lett volna, akkor legalább egy minimális baloldali programot nyújthatott volna a munkástömegek felé. A gazdasághoz valóban nem értett, hiszen katona volt, nem közgazdász. Nem tagadható azonban, hogy a Szolidaritás mozgalom egy komoly hagyományokkal rendelkező munkásosztályon alapult, amelyet semmilyen ellenzéki értelmiségi csoport nem lett volna képes 16 hónapon keresztül sztrájkban tartani, ha annak nincsenek meg az objektív (az 1970. decemberi tömegbelövetés, a romló gazdasági helyzet, a kilátástalanság, program nélküli párt stb.) és a szubjektív (a létrejött önszerveződő szakszervezeti mozgalom) feltételei. Ez még akkor is így van, ha a katolikus egyház és a nemzeti hagyományok is jelentős szerepet játszottak az eseményekben.

Jaruzelski hazafiassága pedig szintén kételyeket ébreszt. Ha csak nem tekintjük annak "politikai antiszemitizmusát", amely még a Gomułka-korszakból eredeztethető. Jaruzelski 1956-ban kapta meg a tábornoki kinevezését, majd 1960-ban a hadsereg Politikai Főosztályának az élére került, két évvel később pedig honvédelmi miniszterhelyettes lett. Így részese volt annak az antiszemita kampánynak, amely a hadseregben kezdődött, de végül az egész társadalomra kiterjedt. 1967-69-ben kb. 20 ezer zsidó származásúnak mondott lengyel állampolgár emigrált. Az adatok szerint 1967-ben a hadseregen belül 976 zsidó származású tisztet (elég volt az is, ha csak a feleség volt zsidó) távolítottak el vagy fokoztak le (ebből 6 tábornok és 117 ezredes) az ún. hatnapos arab-izraeli háború idején felerősödött antiszemita hullám idején.¹² E tisztogatási folyamat befejeztével, 1968-ban, Jaruzelski úgy szerezte meg a honvédelmi miniszteri posztot, hogy elődjét, Marian Spychalskit is megvádolták azzal, hogy zsidó (egyébként nem volt az). A zsidótlanítás célja természetesen a régi vezetéssel való leszámolás volt. Jaruzelski ennek a harcnak a győzteseként emelkedett ki.

Jaruzelski a lengyel lakosság antiszemitizmusára alapozott 1981. december 13-a után is, amikor eme "hazafias" tettet végrehajtotta. A titkosszolgálatok tevékenységének köszönhetően különböző antiszemita jelszavak jelentek meg a házfalakon, röplapokon. Ilyenek voltak például, hogy a KOR egyenlő a kozmopolita zsidókkal, illetve az amerikai dollárokkal stb.¹³

E tények mind az ezeréves lengyel, mind a kelet-európai államszocialista kísérletek legszomorúbb pillanatai közé tartoznak.

Jegyzetek

1 Lásd: Jelentés a Politikai Bizottság részére. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) M-KS 288. fond, 11. csoport, 4391. őrzési egység; MOL XIX-J-1-j-Varsói Szerződés-VI-1-001283-1981; Zaszedanyije Politbjuro CK KPSZSZ 11 gyekabrja 1980 goda. Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Novejsej Isztorii (RGANI) 89. fond, 42. opisz, 59. gyelo, 1-3. list.

2 Ha voltak katonai tervek 1980 végén, akkor nyilvánvaló, hogy egy évvel később is léteztek. Hihetetlennek tűnne, ha kidobták volna időközben. Természetesen az is hihetetlen lenne, hogy egy katonai szuperhatalom, mint a Szovjetunió, katonai vezetése nem készített volna mindenféle terveket egy ilyen súlyos válság megoldására. Politikai akarat nélkül azonban ezek a tervek általában a tervasztalon maradnak.

3 Emlékeztető Kádár János részére, 1981. június 6. MOL M-KS 288. f. 47. cs. 765. ő.e. 7. dok.

4 Leonyid Zamjatyin magyarországi látogatása. (A Külügyi Osztály feljegyzése) MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e.

5 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4516. ő.e. Földes György szerint ha Magyarország nem csatlakozik az IMF-hez és a Világbankhoz, akkor egy év múlva elkerülhetetlen lett volna a pénzügyi csőd. Földes György: Az eladósodás politikatörténete 1957-1986. Maecenas, Budapest, 1995, 185 és 197.

6 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4517. ő.e.

7 MOL M-KS 288. f. 11. cs. 4400. ő.e.

8 Tischler János: Az MSZMP és a lengyelországi válság, 1980-1981. Századok, 132. (1998) 5. sz. 1146-1155.; uő: Negyedszázaddal később. 1981-es történelmi visszaemlékezés 1956-ra. www.archivnet.hu IV. (2004) 5. sz.

9 Bogusław Kopka – Grzegorz Majchrzak: Stan wojenny w dokumentach władz PRL (1980-1983). Seria "Dokumenty": tom 6. Warszawa, IPN, 2001. 13.

10 Kopka-Majchrzak: i. m.

11 A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának (WRON) létrehozása korábban semmilyen dokumentumban nem szerepelt. Néhány nappal a hadiállapot bevezetése előtt azonban éppen Anoskin jegyezte fel a "munkafüzetébe" ennek a hatalmi szervnek a lehetőségét. Ott azonban még a "forradalmi" jelzővel megtoldva, ami nyilvánvalóan éppen azért maradt el, mert szorosan kapcsolódott a "szocialista rendszer" legitimációjához. A kormányzást azonban nem a WRON egésze, hanem azon belül is egy szűkebb direktórium irányította. Jaruzelski – miközben megtartotta a párt, a kormány és a honvédelmi minisztérium vezetését – a WRON elnökeként a direktóriumot is irányította. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy bár a hadiállapot bevezetését "törvényesítették" az Államtanáccsal, de az utána bevezetett diktatúra legfőbb irányító szerve törvényen kívüli, helyesebben törvényen felüli maradt, hiszen a WRON-t később sem törvényesítették.

12 Jerzy Eisler: Polski rok 1968. Seria "Monografie": tom 22. Warszawa, IPN, 2006. 483-484.

13 Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 344.