A mezőgazdaság, a falu válsága láthatóvá vált a falusiak útelzáró elkeseredésében. Kétségbeesésük szükségszerű következménye az Antall-kormány dilettáns gazdaságpolitikájának, amely szétverte, válságba vitte a mezőgazdaságot, és a munkanélküliséggel falusi munkások tömegét űzte vissza a falura, ahol nem várta őket se munka, se megélhetés. A Horn-kormány három év alatt nem tett semmit a tragikus helyzet megoldására – agrárpolitikai koncepció hiányában és politikai gyávaságból. Pedig a mezőgazdaság szerepe Magyarországon nagyon jelentős: 1988-ban a GDP 18,6%-át adta, és 627 ezren találtak ott keresetet – most csak 279 ezren, de még mindig a GDP közel 10%-át, az exportnak pedig 24%-át adja. Nekünk ugyanis itt vannak jó adottságaink, és – legalábbis 1989 előtt – a mezőgazdaságunk a világ élmezőnyében volt. Az Európai Unióba való belépésnek nem szabad feláldozni az agráriumot. Tönkretett mezőgazdasággal lehetetlen, vagy hallatlanul nehéz az ország fölemelkedése.
– A falun ma – a földnélkülieken túl – több mint egymillió család nyomorog egy hektár alatti földjén, kiszolgáltatva a traktor-, vetőmag- és egyéb uzsorának. Földjük műveléséhez nem kapnak segítséget az államtól – amelyik ilyen sorsra juttatta őket – ahhoz, hogy a legszükségesebbeket megtermelhessék a családnak.
– A termelőszövetkezetek és gazdasági társaságaik művelik ma is a földek több mint felét, ők produkálják a termés 60%-át, veszik meg – együtt az állami gazdaságokkal – a gépek, a műtrágya, a növényvédőszer 70%-át, adnak munkát 150 ezer főnek – a munkaképes tagság kevesebb mint felének -, és jelentik egymillió ember halványuló reményét. Azonban változatlanul érvényben vannak az Antall-kormánynak a Kisgazda Párt sugalmazta szövetkezetellenes törvényei. A szövetkezetek még ma sem vehetnek földet (minden városi vehet 300 hektárt spekulációra, csak a parasztok a szövetkezetben nem), és egyéb hátrányos megkülönböztetések is sújtják őket, például sokkal súlyosabb terhek, mint a magángazdálkodókat (az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó stb.).
– Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy annál is több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelem-kivonást jelent a jövedelemhiányos mezőgazdaságból. Az ötezer forintért vásárolt kárpótlási jegyen szerzett hektár föld bérlete 4-5 mázsa búza, 9-11 ezer Ft, sőt 150 német márkás, 15 ezer Ft-os bérlet is van. Ez 4 millió hektárnál legalább 36-44 milliárdos sarc, amit a nyomorgó falu fizet, és ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást.
– A mezőgazdaság kiszolgáltatott a spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló-kereskedelemnek és a jórészt multinacionális vállalatok kezébe került és monopolhelyzetű élelmiszeriparnak. Ezek az olcsón felvásárolt termékeken hatalmas, 50, 100, 150%-os és még magasabb profitot érnek el a termelők és a fogyasztók megsarcolásával, ami következik a szétaprózott gazdálkodókkal szembeni hatalmi helyzetükből. Pohár vízben a tenger: a nagy pulykafeldolgozók 195 Ft-ért vásárolták fel tavaly a pulykát, és feldolgozva 800-ért, 605 Ft-os árréssel értékesítették a fogyasztóknak. Ezzel szemben az önálló kisfeldolgozók 220-ért vásároltak és 400 Ft-os árréssel, 620-ért értékesítettek, amely ár nyilván már tisztes hasznot tartalmazott. A nagyok többlet-árrése 205 Ft volt, több mint a felvásárlási ár. A zöldség- és gyümölcsértékesítés árrése 4-6-szorosa az 1989 előttinek, 1989 és 94 között a cukor ára 339%-ra, a cukorrépáé csak 229%-ra emelkedett, a napraforgó ára 193%-ra, a napraforgóolajé 392%-ra. Az agrárolló 1989 és 1995 között 139,2%, vagyis a mezőgazdaság beszerzési árai ennyivel gyorsabban emelkedtek az értékesítési áraiknál. Ez fontos oka a mezőgazdaság jövedelemhiányának.
Az agrárválság lényege azonban az, hogy a szétaprózott mezőgazdasági termelés önköltsége a rendszerváltás óta több mint kétszeresére emelkedett. Ez az igazi probléma, amiről “nem illik” beszélni. Az önköltség a nyugat-európainak 45%-a volt a növénytermesztésben, 60-65%-a az állattenyésztésben. Most utolértük, sőt elhagytuk Nyugat-Európát. Emögött az új agrárstruktúra áll: a 2-2,5 millió földtulajdonos, és ami még rettenetesebb, a föld 5-6 millió, átlagban alig 1 hektáros parcellákra van szétaprózva. A földtulajdonosokból 1,5 millióan a földből próbálnak megélni, háromnegyedüknek alig egy hektárja van, 329 ezernek van 1-10 hektár közötti, és 43 ezernek 10 hektár feletti földje. A másfél millióból az eltérő becslések szerint kb. 400 ezer, illetve 800 ezer az “őstermelő”, vagyis aki több-kevesebbet piacra is termel, és talán 45-60 ezren gazdálkodnak 30 hektár feletti földön, közülük 4-7 ezer 120-300 hektáron, vagy néhányan még nagyobb birtokon. Tudnunk kell azonban, hogy a 30, 50, 100 és a 200 hektáros gazdaság is – ha kevésbé is, mint a 10 hektáros – drágán termel és nagyon nagy a tőkeigénye. Ezt az agrárválságot mélyíti tovább a termelés anarchikussá válása – egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés -, továbbá a bérleti rendszer költsége meg a mezőgazdasági kereskedelem és az élelmiszeripar magas profitja. A következmény a dráguló élelmiszer, és a kiszorulás még a hazai piacról is, mert fokozódik az import versenyképessége.
A mezőgazdaság az idén már 101 milliárdos állami segítség ellenére – amit most ígérnek a tüntetések nyomására 150 milliárdra emelni – nem hogy felhalmozna, de feléli a tőkéjét és tovább hanyatlik. És erre a falura zúdult rá vagy félmillió, az iparból kiszorult munkás. A falu nyomorba süllyed. Ezen nem változtat, hogy egy vékony réteg a nagyobb földjén, a termelőszövetkezetből kivitt traktorral, mérhetetlen túlmunkával, önkizsákmányolással és a nála is rosszabb helyzetűek bőrére traktor-, vetőmag- stb. uzsorával talpon tud maradni. Esetleg az olcsón vett kárpótlási jegyen szerzett földek után a szövetkezettől kapott bérleti díjjal, a nagy spekulánsok helyi kupeceként a kereskedelemben vagy bor- és paprikahamisítással és sok más módon ügyeskedve, még gyarapszik is.
Ezért vihették ki az utakra a válságtól agyongyötört falusiakat az állami bürokrácia adó- és társadalombiztosítási törvényei ellen. És ezért a kormány és a tüntetők között a süketek párbeszéde. A kormány a rossz adó- és társadalombiztosítási törvények enyhítését ajánlja, a tüntetők azonban csodát várnak, ezernyi bajuk megoldását. Állami biztosítást, mert az üzletit nem tudják megfizetni, és így teljes a kiszolgáltatottságuk. És főleg olyan árakat, amiért haszonnal adhatják el a drágán termelt termésüket, és az 5, 10, 30 hektáron meg tudnak élni. Tőkét az államtól a 10 vagy 30 hektárhoz, “mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt”. Hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor? Most tényleg a 10 hektárt birtoklónak is kell. Hogy így a többlet-tőkeszükséglet országosan 1500-2000 milliárd Ft – csak az évi kamata 300-400 milliárd? Mindenki a saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi, bármi legyen is az oka.
Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert különérdekeiket – pl. a borhamisítás szabadságát – nem követelhetik nyíltan, vagy mert politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik. És fenyeget a legnagyobb erőt, tömeget jelentő szövetkezetiek jogos megmozdulása is helyzetük és a hátrányos megkülönböztetések ellen. És egyre több a jele a falusiak és városiak tragikus szembekerülésének is.
Eljött az igazság órája. A kormánynak és az országnak szembe kell néznie a mezőgazdaság válságával, ami mostanra nemzeti sorskérdéssé vált!
Mindent meg kell tenni az 1 hektár alatti parcellájukon nyomorgók és a földnélküliek, a falusiak többségének a megsegítésére, hogy “megérjék”, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket, mert a mezőgazdaságban jelenleg nincs és sokáig nem is lesz számukra hely – legjobb esetben is csak egy töredéküknek. Tisztességes ember nem mondhatja, hogy gazdaságaik életképtelenek, hát menjenek tönkre, falják fel őket, védtelenül kiszolgáltatva a farmergazdaságok, földjükből, olcsó munkájukból stb., kiuzsorázásukból növekedve. Megsegítésük – a földnélkülieknek darabka föld, hogy ne kényszerüljenek lopásra, sokszor a többi szegénytől – nem agrárpolitika, hanem hatékony és olcsó szociálpolitika. Ezek ugyanis önellátó gazdaságok, a családnak krumplit, zöldséget termelnek, kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk nincs, vagy alig van, és az is kényszer: a szájuktól vonják el, amit eladnak, mert kell a pénz. Furcsa módon éppen ezért nem probléma a teljes gazdaságtalanságuk, nem számít ugyanis a felhasznált munkaidő, mert ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének a hideg szobában, ami emberzüllesztő, ami mindennél rosszabb. Megsegítésük gyakorlati megoldása az lehet, hogy az általuk létrehozott szövetkezeten át, vagy meglévő szövetkezetek szakcsoportjaként – ahogy a háztáji integráció folyt – kapnak támogatást az uzsorából kiszabadító szántással, vetőmaggal stb., és közös értékesítéssel, adóelszámolással. Ehhez az államnak kell segítséget adnia a termésből visszafizethető, kedvezményes hitellel, valamint támogatással a költségekre, a szervezést végzők fizetésére.
Az igazi kérdés a mezőgazdaság jövője: kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság vagy nagyüzemi mezőgazdaság – és ezen belül kapitalista vagy szövetkezeti nagygazdaságok. Amiből a kapitalistát, aki akarja, nevezheti 1-2-3 ezer hektáros farmnak.
A jelenlegi és ebből fokozatos koncentrációval kialakuló kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság választása esetén az országnak vállalnia kell ennek a nyugat-európainál is sokkal nagyobb támogatását, mert még elaprózottabb és nagyon elmaradott. Nincs felszerelése, tőkéje, szakértelme. Például a száz hektár feletti földön gazdálkodók között is 10%-nál kevesebbnek van főiskolai végzettsége. Ez a jelenleginél és a nyugat-európainál is lényegesen magasabb élelmiszerárakat jelent, meg kemény védővámokat. És óriási közvetlen támogatásokat is követel, mert az árak legalább némi csökkenéséhez előbb-utóbb biztosítani kell a kisgazdaságok tőkeszükségletét, amely a nagyüzemi mezőgazdaságénál sokkal magasabb. Ez legalább 1500-2000 milliárd forint pótlólagos tőke, vagyis a meglévő két-háromszorosa. Ebből ígért meg Horn Gyula miniszterelnök 600 milliárdot egy év alatt, ami az évi GDP 10%-a, vagy másképp annyi, mint a 2,7 millió nyugdíjas nyugdíja.
Ez már annak a belátását jelenti, hogy a létrejött szétaprózott mezőgazdaságnak a jelenlegi sokszorosát kitevő tőkejuttatást és olcsó hiteleket kell biztosítani, továbbá kamat-, ár- és jövedelem-kiegészítéseket, például közel ingyenes egészségügyet, nyugdíjat, magas exporttámogatást stb. Mindez igen súlyos terhet jelent a lakosság nagy többségének, akár az élelmiszerárakban, akár adóban kell megfizetni. Az ugyanis nem megy tartósan, hogy a kisgazdaságok mérhetetlen túlmunkával, nyomorogva, az “átkosból” maradt tartalékaikat felélve termeljenek, amíg a termelőszövetkezetből kivitt traktor el nem romlik, míg el lehet adni a háztájiból maradt tehenet, a nem trágyázott föld ki nem merül, el nem gazosodik.
A kapitalista nagygazdaság mint jövőkép gazdaságilag nagyon is reális, sőt az fenyeget, hogy spontán módon kialakul, ha a nemzeti agrárpolitika meg nem akadályozza. Megnyitja az utat ahhoz, hogy a szegények, öregek földjeit, majd az éppen a kapitalista nagygazdaságok által tönkretettekét fillérekért vehessék meg. És ha a nagyüzem kiszorította a piacról a bérlőket, eladóvá válik a városiak olcsón, spekulációval szerzett földje is. Ezt az utat vonzóvá teheti az állami vezetés számára, hogy nem kell hozzá se tőke-, se hiteltámogatás, se kamat-, ár- vagy jövedelem-kiegészítés. A tőkeszükségletet megoldják a városi spekulánsok és a külföldiek, meg a zömmel külföldi tulajdonú, monopolhelyzetet élvező élelmiszeripari vállalatok. A termelést gazdaságossá teszi a korszerűen felszerelt nagyüzemek helyreállítása. A magas élelmiszerárakat viszont alighanem megtartják, sőt monopoljellegű árként tovább emelik.
A falunak, a parasztságnak ez az út azt jelenti, hogy a földtulajdon után a földek használatától is megfosztják. A kárpótlás már elvette a falutól, és a városiak, külföldiek tulajdonába adta földjeik felét, visszahozva ezzel a Horthy-időket, a földosztás előtti állapotokat. Jelenleg még megmaradt a számukra a föld használata. A földeket a termelőszövetkezetek és a már csak a tőkehiány miatt is falusi napszámosokkal dolgoztató falusi agrárvállalkozók bérlik, ami enyhíti a földek elvesztése feletti fájdalmat. A magas szinten gépesített kapitalista nagygazdaságoknak azonban minimális lesz a munkaerő-szükséglete. Nem várható tőlük, hogy a tőkearányos profit maximálásáról lemondva, a csökkenő profitszázalékot, de nagyobb bér- és profittömeget jelentő intenzívebb gazdálkodást (intenzív növényi kultúrák, állattenyésztés, kertészet) folytassanak, ipari és szolgáltató tevékenységet vállaljanak fel a falusiak munkaellátása érdekében, és integrálják a kistermelést, ahogy ezt a szövetkezetek tették. Tegyük hozzá, semmi biztosíték, hogy gazdasági túlerejükkel megállnak a falusiak földjeinek a határánál, hiszen 50-100 ezer forintért, 2,5-4%-ért vagy még kevesebbért vehetnek meg egy hektár szántót az osztrákok, ami a határ másik oldalán 1,5-4 millióba kerül. Ez tehát tőke-spekulációnak is kiváló. A falunak az élettere, a paraszti lét feltétele a föld, ha elvész, a falusiaknak nem lesz miből élniük: a falu kihal, mert közvetve mindenkit – az iparosokat, az orvost, a pedagógust is – zömmel a föld tart el.
Az országnak ez az út azt jelenti, hogy rá maradnak a mezőgazdaságból kiszorulók újabb tömegei, a most ott nyomorgó, de mégis valami létalappal rendelkezők. Meg az elkerülhetetlenül erőszakba torkolló újabb és újabb tagosítások, amíg a szétszórtan felvásárolt földekből kialakulnak a több ezer holdas gazdaságok. A könnyű szívvel, nagy hangon földkoncentrációt hirdetők aligha láttak tagosítást, amikor a gazdákat el kell mozdítani a földjükről. Mindenki úgy érzi, rosszul jár, mert távolabb kerül a falutól, elveszik a jobb, tisztább, trágyázott, megszokott földjét, és “mindez az újgazdagok érdekében történik, és azok járnak jól, akik közel ülnek a tűzhöz”. És nem is csak egyszer kell majd mindegyik falut tagosítani, amíg az 5-6 millió, zömmel 1/2-3 hektáros földdarabból nagygazdaságok lesznek. A földet ugyanis csak akkor tudják felvásárolni, ha a gazdája tönkremegy, és a nagygazdaság tényleg nem tud száz helyen, mindenütt néhány hektáron gazdálkodni. Majd halljuk, hogy a tagosítás nemzeti érdek. A folyamatban benne vannak a sorozatos politikai viharok, amíg 1,5 millió család – köztük, akik most nyerteseknek hiszik magukat, sőt átmenetileg állami támogatással gyarapszanak is, és földet vásárolnak – belenyugszik a földjéről való elűzésébe. Mellesleg ezzel az addig nekik adott állami segítség százmilliárdjai is semmivé válnak.
A nagyüzemi mezőgazdaság szövetkezeti útja a politikai elit számára előítéletes fogalom, jóllehet a faluból nézve az a lényege, hogy a mezőgazdaság nem az egyéni gazdák és a szövetkezeti tagság kisajátításával korszerűsödik, azok továbbra is dolgozó tulajdonosok maradnak, csak önkéntesen szövetkezve korszerűsítik a termelésüket és annak szervezetét, hogy versenyképessé váljanak. Hogy mit és hogyan? Ez a jövő nagy kérdése, amit ne a politika döntsön el. Ezt a piacot érzékelő paraszti józanságra kell bízni, és a válasz tájanként, falvanként, meg az idő hozta tapasztalatokkal is változik majd. Lesz, ahol a gazdák csak az értékesítést, az élelmiszer-feldolgozást szövetkezetesítik. Másutt a parasztok egyéni gazdálkodást folytatnak, de közös gépi műveléssel, növényvédelemmel, esetleg közös, táblás búza-, kukorica-, napraforgó-, cukorrépa-termesztéssel. És sok helyen lesz nagyüzem – a megmaradt termelőszövetkezetek, illetve újak -, de ezeknél szintén új működési formák is várhatók. Nagyszövetkezet például, de önálló, profitcentrumként gazdálkodó egységekből – növénytermesztés, tehenészet, sertéstelep, gépüzem, kertészet, élelmiszerüzem, kereskedelmi szervezet -, vagy olyan nagyüzem, amely az egyéni állattenyésztőket, kertészkedőket, traktor- meg teherautó-tulajdonosokat integrálja. Máshol a nagyszövetkezet csak tulajdonosi vagy irányító és finanszírozó holding, a gazdálkodó egységek pedig önálló szövetkezetek vagy gazdasági társaságok. A lényeg a piacon helytálló, nyereséges termelés elérése a nagyüzem és annak módszerei, technológiája és – ahol az előnyösebb – a kisgazdasági gondosság együttes alkalmazásával. Ugyanis ez, a nagyüzem és a kisgazdaság egyenrangú párosítása a közös szövetkezeti tulajdonlás alapján, volt a magyar szövetkezetek nagy felfedezése.
Olyan agrárvilágot kellene teremteni, ahol a termelőszövetkezeti nagyüzem, meg a 1/2-2 hektáron háztájizó falusi és a 10, 20 vagy 100 hektáros gazda nem ellenségek, hanem együtt vannak a kereskedelmi-, hitel- és élelmiszeripari szövetkezetekben. A gazdák földjén a termelőszövetkezeti kombájn arat, takarmánnyal a közös keverő lát el mindenkit, viszont például a kertészkedés meg a malactenyésztés a gazdáknál, a háztáji keretei között zajlik.
Ehhez az első lépés az lenne, hogy egyenjogúsítsák végre a szövetkezeteket, hozzanak normális szövetkezeti törvényt, a termelőszövetkezetek vehessenek földet, kapjanak kárpótlást a rendszerváltásban elszenvedett súlyos károkért stb. Legyen szektorsemlegesség, azonos adó-, társadalombiztosítási és támogatási feltételek minden agrártermelőnek: szövetkezetnek, gazdálkodónak, nagyfarmernek. Az állam már elég kárt okozott, bízza végre a szövetkezeteket a tagságukra, a mezőgazdaságot a parasztokra.
Az agrárválság megoldásához nélkülözhetetlen, hogy az állam támogatást biztosítson a gazdaságok rendbetételéhez. Ez jogos is, mert az előző kormány a felelős a mezőgazdaság tönkretételéért. A mezőgazdaság, a falu hozta ugyanis – ha nem is jószántából – a rendszerváltásban a legsúlyosabb áldozatokat. Főleg a parasztok terhére hajtották végre a kárpótlást: az ő földjüket vették el hozzá, és mostanra a földek fele városi spekulánsoké és külföldieké lett. A kapitalizmus elfogadtatására végrehajtott osztogatásban – lakások, üzletek, a föld stb. – ők a szövetkezeti vagyon szétosztását kapták, a “vagyonnevesítést”. Örültek, hiszen azt mondták nekik, hogy fél-egymillió Ft-os üzletrész tulajdonosai lettek, és csak fokozatosan döbbennek rá: a sajátjukból kapták a vesztegetési ajándékot. A többség elhitte a kormánynak, hogy ez a vagyon az övé, amit nyugodtan eladhat. És a mezőgazdaság szétverése okozta szegénységtől hajtva sokan ki is vitték a szövetkezetből, és eladták fillérekért a spekulánsoknak, akik meggazdagodtak. Most látják, hogy lefűrészelték az ágat, amin ültek. Az eladott vagyon a szövetkezetük termelő tőkéje volt – tehén, koca, traktor, takarmány -, amiből ők éltek. A szövetkezet tönkrement, nincs munkahelyük. Kiszolgáltatottá vált a háztáji gazdaságuk is, mert megszűnt a szövetkezeti integrálása: a hitelbe történő megművelése, palánta-, növényvédőszer- és takarmányellátása, a közös feldolgozás, értékesítés. Megszűnt a nyugdíjasoknak a háztáji-megváltásul adott évi 30 mázsa tengeri (most 50 000 Ft lenne), és sok más támogatási forma.
A mezőgazdaságnak, hogy rendbe jöjjön, elsősorban kamattámogatás mellett nyújtott hitelre van szüksége – az életképes gazdaságok termelési színvonalának helyreállításához -, és segítségre az értékesítéshez, elsősorban exporttámogatásra. Működési, jövedelempótló támogatás is kell, amíg a termelés jövedelmezősége rendbe jön, vagyis mindaddig, amíg végbe nem megy a költség- és termelési színvonal – a nagyüzemi módszerektől és az ehhez szükséges tőkeinjekciótól várható – helyreállítása, másrészt az agráriumnak kedvezőtlen piaci viszonyok megváltoztatása.
Az utóbbihoz a kiszolgáltatott mezőgazdasági termelőknek lehetőséget kell kapniuk, hogy versenyezhessenek a hatalmas profitjukkal őket megsarcoló, spekulánsok uralta kereskedelemmel és a zömmel monopolpozícióban lévő élelmiszeripari nagyvállalatokkal. Lehetővé kell tenni, hogy a kistermelők és a termelőszövetkezetek rendelkezzenek szövetkezeti értékesítő és beszerzési hálózattal és élelmiszerüzemekkel. Ehhez segítséget kellene kapniuk a megmaradt állami vagyonból. A szükséges tőkét ugyanis a tönkretett mezőgazdaságból nem tudják előteremteni, és az a vagyon az ő munkájukból is eredt. A parlament a privatizációs törvény módosítása kapcsán ezt utasította el az ellenzéki pártok és a kormánypárti liberálisok összefogásával. Végül meg kell oldania az agrárpolitikának a mezőgazdaságot súlyosan terhelő, főleg a kárpótlásból létrejött bérleti rendszert is.
Agrárpolitika kellene végre, amely elvállalja a döntéseket. Ha a kapitalista nagygazdaságokat választja, szabaddá kell tenni a külföldi tőke és a gazdasági társaságok földvásárlását, ha a kisparaszti-kisfarmer utat, vállalni kell a szükséges támogatásokat – a szövetkezeti út is súlyos döntéseket követel. A politikának szembe kell néznie végre a zsigeri szövetkezetellenességgel és a politikai gyávasággal. Az lenne a kívánatos, ha a fejlődési út kiválasztását a parasztokra és a piacra bíznák. Ne hitegessék a csodát várva farmról álmodókat a feltételek biztosítása nélkül. A kapitalista nagyfarm és a szövetkezet kapjon azonos lehetőséget. Lesznek termelőszövetkezetek és sokféle más szövetkezet, kapitalista nagyfarmok is és kisgazdaságok, és az utóbbiak is versenyképesek lesznek. Lesz a parcellán gazdálkodóknak meg a kisfarmoknak szövetkezeti integrációja, más tájon meg az élelmiszeripari nagyvállalatok integrálják őket.
Mindegyik út jobb, mint ami van, de félek, hogy marad az egy helyben toporgás, miközben tovább süllyed a mezőgazdaság. A mostani zsákutca: kisparaszti-kisfarmer út, de csak a kikényszerített, meghalni sok, élni kevés támogatással. Kapitalista nagygazdaságok feltartóztathatatlan szaporodása, elűzött parasztok és erőszakos tagosítások, de mindez a magas árak és a minőségi termékek hiányának kihasználására, a mezőgazdaság korszerűsítése nélkül. Szövetkezetek a diszkriminációk és a külön terhek alatt roskadozva, kitéve ügyeskedők és sokszor saját, megingott vezetőik visszaéléseinek, kisajátításának, amikor is csak akkor sikeresek, ha hasonlóvá válnak a kapitalista nagygazdaságokhoz. A végeredmény tovább hanyatló mezőgazdaság, magas élelmiszerárak, növekvő élelmiszerimport, nyomorgó, útelzáró, tüntető parasztság, és a választásoknál, meg általában is kiszámíthatatlan, szélsőségekbe hajszolódó falu.
[A tanulmány hozzászólás a nemzeti agrárprogram vitájához, megírásának ideje 1997. március. A közölt adatok a KSH és más források adatainak egyeztetésével kerültek kialakításra.]