A magyar privatizáció története a 80-as évek végének elméleti vitáitól a „spontán” privatizáción át a közüzemek eladásáig, nevekkel és adatokkal. Ajánljuk mindazoknak, akik nemcsak a sikersztorit akarják látni a magyar rendszerváltásban.

I. A magyar privatizáció „titkos” története

A kezdet: a tulajdonreform elméleti vitái, 1989

A rendszerváltás és a piacgazdaságra való áttérés föltételezte a tulajdonreformot, a minisztériumi-államigazgatási tulajdonlásként megjelenő “köztulajdon” lebontását, s ennek kapcsán a versenyt akadályozó, mesterséges monopóliumok szétbontását. 1989-ben, a nemzeti kerekasztal vitáiban több lehetséges megoldási út jelent meg. Az elképzelt vegyes tulajdonú piacgazdaságban egymás mellett szerepelt az állami tulajdon, a hazai és külföldi tőkéstulajdon, az önigazgató-kollektív (szövetkezetek, munkavállalói) tulajdon és az önkormányzati tulajdon (települések, társadalombiztosítás).

Kemény vita tárgya volt az átalakítás, az állami tulajdon lebontásának módja is. Három megoldás vetődött fel: 1. eladás a külföldi államadósság kifizetése érdekében; 2. visszajuttatás a lakosságnak az önkormányzatok részére való átadással és/vagy utalványos (kuponos) privatizáció révén; 3. végül a reprivatizáció, az egykori tulajdonosoknak való visszaszármaztatás. Az utóbbival szemben a döntő érv az volt, hogy a termelő tulajdonnak, mai szóval a versenyszférának csak 10%-a¹ az egykoron államosított tulajdonrész, a többi a későbbi felhalmozás eredménye, ami “nem volt a borítékban”. Reálisan visszaadhatók az államosított lakások, a telkek, a szántóföldek. Azonban a telkek értéke megnőtt azóta, hogy elvették, mert az ország gazdagabb lett, kiépültek a városok, s előfordulhat, hogy most lakótelep vagy gyár áll a visszaadandó telken. A szántóföldek értékét pedig megnöveli, hogy a föld hektáronként nem 1,4 tonna búzát terem, mint a felszabadulás előtt², hanem 4-6 tonnát (1988: 5,45 t/ha)³, s a földbér most már ennek az értékének 10-15%-a. Továbbá: mit szólnak majd a családok a bérházakban, ha újra megjelenik a háziúr, aki felemeli a lakbért, s felmondhatja a bérletet. Az eladásos privatizáció ellen szólt, hogy nincs hazai tőke, ezért vagy nem járható út az eladás, vagy pedig külföldiek fogják felvásárolni az ipar javát. Hasonlóan megvoltak az érvek az utalványos és az önkormányzati privatizáció ellen is.

Az éles viták ki nem mondott oka az volt, hogy valójában a tulajdonreform két koncepciója ütközött össze.

Az egyik álláspont szerint a cél tőkés tulajdonosi osztály létrehozása. Eszerint a tőkés majd mindent megold: racionalizál, megszervezi az üzemeket, korszerűsíti a gyártást, a gyártmányokat. Azután a hatékonnyá tett termelés profitjából jut a privatizációs vételár kifizetésére, fejlesztésre, az államnak adóra, sokkal magasabb bérekre, s magának a tőkésnek is luxusfogyasztásra.

A másik koncepció ezzel szemben nem hitt a magántulajdon csodájában. A jó megoldás eszerint a gazdaság s elsősorban az ipar hatékonyság-centrikus átszervezése, feltőkésítése. A külföldi tőke ne vegye meg üzemeinket, hanem tőkeemeléssel társuljon be a megítélése szerint perspektivikus gyárakba. Azaz hozzon tőkét, technológiát, piacot, s így váljon társ-, vagy akár főtulajdonossá. Ekként az állam mint társtulajdonos, megakadályozhatja a visszaéléseket, például a piacfelvásárlást vagy az olcsón privatizált vagyon spekulációs kiárusítását. A jó gyárak további részét – mert a vállalatok tőkéjének több mint 25%-át a magasan nyereséges vállalatok, s további 24%-át az átlagos, 6-12% vagyonarányos-nyereségűek adták – a városi önkormányzatoknak és a társadalombiztosításnak kell átadni, hogy osztalékuk finanszírozza a közfeladatokat. Végül, ami másképp nem értékesíthető, azt bérletbe kell adni vállalkozóknak, a menedzsmentnek vagy a vállalatok munkavállalóinak – annak, aki a legjobb ajánlatot teszi –, a jelenlegi adózott nyereségnek megfelelő bérleti díjért. Ha jól dolgoznak, az ezen felül elért eredmény a bérlőké, amit azonban nem vonhatnak ki a vállalatból, hanem saját tőkét kell képezni belőle. Másfelől az állam sem vonhatja ki a beszedett bérleti díjat, hanem állami tőkeemelésként a vállalatnál kell hagynia. Végül a tulajdonreformot össze kell kapcsolni a mesterséges monopóliumot jelentő, üzemhalmaz-jellegű nagyvállalatok szétbontásával⁴.

A két koncepció lényegi eltérése tehát a tulajdonreform, a privatizáció céljában volt. Abban, hogy a cél a korszerű, hatékony piacgazdaság, vagy a kapitalizmus és kapitalisták létrehozása, akár a gazdasági növekedés, a hatékonyság feláldozása árán is. Ellentéteik ellenére már a vitákban felismerhető volt mind a régi elit egy része, mind az akkori ellenzék, a reménybeli új elit képviselői részéről a vonzódás az utóbbi koncepcióhoz.

Térjünk rá a privatizáció gyakorlatának, a megvalósult privatizációnak a kérdésére. E folyamatnak két nagyobb korszaka volt, amelyeken belül négy szakaszt különböztethetünk meg, a négy kormány, a Németh-, az Antall-, a Horn- és az Orbán-kormány időszakát. Az első korszak az “osztogató-felélő” korszak volt, s két szakaszra oszlott: a Németh-kormány ideje a spontán privatizáció periódusa volt, a következő pedig a központosított privatizációé, az Antall-érában. Ezt követően a Horn-kormány privatizációja új elveket és gyakorlatot honosított meg, amelyet “eladó, adósságtörlesztő célú” privatizációnak nevezhetünk. A sort végül az Orbán-kormány privatizációs politikája zárja, amely még nem fejeződött be.

A spontán privatizáció

A privatizáció kezdetét, a Németh-kormány által választott megoldást spontán privatizációként emlegetik. Ez az 1988. évi, a Gazdasági társaságokról szóló VI. törvényben, a külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló 1988. évi XXIV. törvényben és az 1989. évi XIII., Átalakulási törvényben öltött testet. Az első megengedte gazdasági társaságok alapítását, lehetővé tette, hogy az állami vállalatok vagyonuk egy részét, köztük legjobb gyáraikat, tevékenységük legnyereségesebb részét – külső tőke bevonásával vagy anélkül – gazdasági társaságokká alakítsák át, s ezáltal – valamint az üzletrészek, a részvények eladásával – a vállalatot részben vagy egészen magántulajdonba adják. Ebben az is benne volt, hogy egyrészt – amennyiben a menedzsment vagy az állami vezetők érdeke ezt diktálta – a vagyont mélyen üzleti értéke, sőt névérték alatt, az érték nélkül nyilvántartott, bérelt üzlethelyiségek, telkek fölértékelése nélkül stb. vigyék gazdasági társaságokba, másrészt, hogy a részvényeket, üzletrészeket mélyen valódi értékük alatt idegenítsék el. Az 1988. évi XXIV. törvény a külföldiek magyarországi befektetéseit tette lehetővé, és ezzel bevonásukat a privatizációba. Az átalakulási törvény az állami vállalatok gazdasági társasággá alakítására és privatizálására adott lehetőséget, a leendő tulajdonosok számára hallatlanul kedvező feltételekkel. A törvények a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását a menedzsmentre bízták, jóllehet ellenőrizve, engedélyezéshez kötve a külföldi tőke bekapcsolódását a gazdaságba. Mindezt kiegészítette – a mesterséges monopóliumok fölszámolása érdekében – az önálló gyáregységek vezetőinek, később a munkavállalók többségének is szóló fölhatalmazás, hogy minisztériumi hozzájárulással kilépjenek az országos nagyvállalatokból.

A privatizációval kapcsolatos ellenérzések csökkentésére előírták egyrészt a vállalati vagyon 15%-ának eladását féláron a munkavállalók és a kisvállalkozók számára, másrészt a privatizációs vételár 20%-ának visszaadását a vállalatnak, hogy abból tőkét emeljen, és a munkavállalóknak ingyenes részvényként kiossza. A vállalatok gazdasági társasággá alakulásakor elrendelték a belterületi földek értékének megfelelő vállalati vagyon átadását az önkormányzatoknak – ami a vállalati vagyon mintegy 8-10%-ára rúgott – és 300 milliárd Ft (vagyis az állam vállalkozási vagyona közel 12%-ának) átadását a társadalombiztosításnak. Végül bizottságot állítottak fel egy, az amerikai munkavállalói tulajdonhoz hasonló program kidolgozására. Ez el is készült még 1990 elejére, azonban a bizottság MSZMP-s, kormányfunkcionárius elnökének, Martonyi János privatizációs kormánybiztosnak sikerült elhúznia a parlamenti jóváhagyatást, s az Antall-kormány azután a tervezetet félretolta.

A privatizációnak a Németh-kormány idejére eső, spontán privatizációnak nevezett szakasza, méretét tekintve, nem volt jelentős. Kissé kiterjesztve a szakaszt az 1990 előtti folyamatokra is, az ide számítható spontán privatizációs tranzakciók száma 1988-ban 12, 1989-ben 30-40, végül a hivatalos beindulás után, 1990-ben 50-60 körüli volt⁵. Ez utóbbiról van pontosabb adatunk is: az ezt is tartalmazó 1990. évi privatizációs bevétel 670 millió Ft-ot tett ki, amit persze kiegészítettek a féllegális vagyonátjátszások. Erre vonatkozó adat, melyet sokszor félremagyaráznak, hogy mintegy 300-400 gazdasági társaságot választottak le kb.100 állami vállalatról⁶. Ám nem mindet ebben a szakaszban, és a leválasztás nem jelentett egyben privatizációt is, ami nagyrészt áthúzódott a következő szakaszra. Megjegyzem, a gazdasági társaságok túlnyomó többsége alacsony jegyzett tőkéjű volt, mert csak így volt lehetséges többségi privatizációjuk. Voltak köztük magas jegyzett tőkéjűek is, azok általában nem is kerültek be a spontán privatizációba.

A következő három év privatizációs bevétele ezzel szemben 277 milliárd Ft-ot ért el, s ebből már 1991-re 31 milliárd Ft jutott. A spontán privatizáció elleni fölháborodás a köztudatban azért hagyott mégis maradandó emléket, mert a lakosság ekkor találkozott először az újgazdagok tömeges megjelenésével, a köztulajdon számára érthetetlen magántulajdonba kerülésével. A közfelháborodás láttán – s talán a meghökkentő vagyonkisajátítások hatására is – a Németh-kormány 1990. március 1-jei hatállyal elfogadtatta a vagyonvédelmi törvényt. Ez az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) felügyelete alá helyezte a nagyobb értékű ingatlanok, állóeszközök és társasági érdekeltségek értékesítését vagy társaságba való apportálásukat.

Érdekes és megfontolandó tény, hogy a spontán privatizációk – és a hozzájuk hasonló, menedzsmentirányítású későbbiek is – általában életképes, jól működő cégeket hoztak létre (például Pannonplast, Ajka Kristály, Fotex, Medicor, illetve általában az olyan tőzsdei-részvényeladásos megoldások, mint a Richter vagy az Egisz gyógyszergyárak, BorsodChem, TVK stb.). A menedzsment ugyanis a vállalat érdekét szem előtt tartva hajtotta végre a privatizációt, sokszor még a saját érdekei elé is helyezve azt. A spontán privatizáció néhány állami eladása között – ezek külföldi vevők számára történtek – volt nemzetgazdaságilag hasznos tranzakció (TungsramàGeneral Electric, TelefongyáràSiemens), és súlyos következményekkel járó egyaránt (mint például az Ózdi Kohászati Üzemek eladása a Metalgeselschaftnak, aminek döntő szerepe volt Ózd tönkretételében).

A központosított privatizáció

1990-ben, az Antall-kormány hivatalba lépésével új szakasz kezdődött, a központosított privatizáció. Amikor a közvélemény a spontán privatizációra emlékszik, az erre a szakaszra vonatkozó emlékeit is (vagy elsősorban éppen ezeket) idézi fel. Joggal, mert a privatizáció egész rendszere, módszerei változatlanok maradtak. Új privatizációs törvény, illetve vagyonpolitikai irányelvek csak 1992. augusztus–október folyamán jelentek meg, s ezek is szinte változatlanul újrafogalmazták a meglévő rendszert. Ami az Antall-kormány hivatalba lépésével viszont azonnali változást jelentett, az a privatizáció kormánykézbe vétele volt. A privatizáció irányítása átkerült a parlamenttől a kormányhoz, a menedzsmentek kezéből az új, rendszerváltó elithez. A vagyonvédelmi törvény ezzel saját ellentétébe fordult, kikerült a parlament hatóköréből és a sajtó látóköréből. Az üzleti titokként kezelt privatizációs aktusokat a kormány ezáltal tudta a keményen kézbe vett Állami Vagyonügynökség ellenőrzése alá helyezni, biztosítva egyszersmind, hogy a privatizáció kedvezményezettjei az új, elsősorban állami elit és klientúrája, illetve ezek pártfogoltjai legyenek. A privatizációt most már a kormány intenciói szerint az ÁVÜ intézte, s törvényi felhatalmazásával jóváhagyta, sőt valójában kezdeményezte az állami vállalatok által szervezett magánosításokat.

A kormány a privatizáció kézbevétele érdekében kísérletet tett a menedzsmentek lecserélésére is, hogy saját klientúrája privatizálhasson. Elrendelte az igazgatók, a termelőszövetkezeti elnökök újraválasztását, mégpedig úgy, hogy az igazgató pozícióban maradásához a vállalati tanács kétharmados többségi döntését írta elő, az új vezető megválasztásához viszont elég volt 50%+1 szavazat is. Ennek ellenére az igazgatók és a szövetkezeti elnökök zöme a helyén maradt. Elképzeléseit az Antall-kormány csak az államigazgatási irányítású vállalatoknál tudta érvényesíteni, azonban ott is sorozatos fiaskó érte, mert az általa kinevezett vezetők általában nem váltak be. Közismert példa erre a Hungaroton esete, ahol az új igazgató egy kiemelkedő vállalatot rövid idő alatt a padlóra vitt.

Ezért azután a spontán privatizáció érdekeikhez alakításához új utakat munkáltak ki: olyan kedvezményes hitelkonstrukciókat, mint például az egzisztencia-hitel (E-hitel), amelyet 7%-os kamatra adtak a 28–35%-os infláció idején, tehát évi 21–28%-os hitelelengedéssel. Hasonló szerepe volt a kárpótlási jegynek, amelyet a privatizáló 30–40%-os áron vásárolhatott meg, s az ÁVÜ felkamatozott értéken, végül már 174%-os árfolyamon fogadott el – ott és attól, akiért a “telefon szólt”. Kiegészítette mindezt a privatizálásra kerülő vagyon leértékelt eladása, azzal a jelszóval, hogy “minden annyit ér, amennyit adnak érte”. Természetesen a leértékelés attól függött, ki volt a vásárló vagy pártfogója. Ha a vevő (a kormánykörök számára) nem felelt meg, az ÁVÜ érvénytelenné nyilváníthatta a pályázatot. A másik módszert a zárt pályázat jelentette, ahol az ÁVÜ döntötte el, kiket hív meg, vagyis ki lesz a nyertes. Mindezt teljessé tette az állami bankok hitelpolitikája. A kormány feladatukul tűzte ki a vállalkozás és a privatizáció “bátor” hitelezését. S hogy félreértés ne essék, Antall József miniszterelnök nyilatkozott is, miszerint Amerikában sem kérdik, hogy a tőkés hogyan szerezte az első dollármillióját… Az egyértelmű helyzet megteremtésére 1991 tavaszán a kiemelkedően legsikeresebb Budapest Bank vezérigazgatóját, Hegedűs Oszkárt leváltották, mert “nem értette meg” a kormány intencióját. (Más kérdés, hogy éppen ezért lett annyira eredményes.) A “bátor” hitelpolitikát 1993–94-ben a kormány 380 milliárdos bankkonszolidációval volt kénytelen lezárni, ami mostanra, a folytatást is figyelembe véve s az inflációs átértékeléssel számolva, 1200-1300 milliárd Ft-ra nőtt⁷.

A rendszerváltó elit privatizációjának lényegét, céljait s azt, hogy tudatos kormánypolitikáról: az elit vagyonhoz juttatásáról volt szó speciális törvények segítségével, nos, mindezt akkor értjük meg, ha felidézzük a belterületi földek önkormányzati tulajdonba adására vonatkozó törvény végrehajtásának “Tocsik-ügyként” végződött és elhíresült történetét.

Az 1989. évi XIII. törvény 21. § (1) szakasza előírta: “az átalakuló vállalat vagyon-mérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő üzletrész (részvény) pedig a föld fekvése szerint illetékes helyi tanácsot illeti meg”. De hogyan és miért lett ebből Tocsik-ügy?

A rendszerváltó elit tagjai az általuk privatizált, nekik “juttatott vagyon” készpénzzel fizetendő részére felvett bankhitelt (no meg a luxusvillák és -autók árát) szükségképpen a vállalat vagyonából fedezték, hiszen magánvagyonuk nemigen volt. Azonban hiába adtak el vállalati üdülőt, telket stb., a bevételt csak tőkebevonással vihették törvényesen haza, amit azonban meg kellett hirdetni, és a hitelező kifogást emelhetett ellene. A megoldás: az értékesítendő vállalati vagyontárgyat mondjuk 10%-os áron eladják valakinek – rokonnak vagy akár önmaguknak –, aki továbbadja a valódi vevőnek. Hisz’ magángazdaságban kinek mi köze hozzá, hogy mi történik, ha a tranzakciót a tulajdonos jóváhagyja… Ez azonban csakis akkor járható út, ha nincs más tulajdonos is, például önkormányzat, amely belelát az ügyletbe, s jogosult feljelentést tenni. Erre a megoldást az 1992. évi LIV. törvény 42. § (1) és (2) bekezdése jelentette: “42. § (1) A föld fekvése szerinti önkormányzat az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld után a föld értékének a vállalati vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított arányában részesedik a saját tőkéből. A részesedést, ennek értékesítését követően – a (2) bekezdésben foglaltak szerint – pénzben kell kiadni, azonban a Vagyonügynökség és az önkormányzat megállapodása alapján üzletrész (részvény) vagy a vállalat más vagyontárgya is kiadható… (2) Az (1) bekezdés szerinti pénzellenérték forrása a Vagyonügynökségnek a 15. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott bevétele. A Vagyonügynökség az ellenértéket az állami vagyon értékesítéséből befolyt összeg arányában és ütemében, a pénzösszeg beérkezését követő tizenöt napon belül fizeti meg.” (Kiemelés: M. J.) A nem ok nélkül szinte érthetetlen módosító jogszabály lényege: ha az elithez tartozó vevő érdekeit az önkormányzat zavarná, akkor ez utóbbi részvény helyett pénzt kap, méghozzá olyan ütemben, ahogyan az E-hitelt törlesztik. Részvényt tehát csak akkor kaphat, ha ezt az ÁVÜ is akarja.

Amiből baj lett, s amivel a dilettáns jogalkotók nem számoltak, az az, hogy a belterületi földek értékének a vállalati vagyonban képviselt százalékos súlya, s az ennek alapján kiszámolt részvények névértéke nem esik egybe ezek forgalmi árával, ami lehet több vagy kevesebb. Válság idején – így a privatizáció során, a transzformációs válság s ennek nyomán a vállalatok nagyfokú eladósodása idején – az ár sokkal alacsonyabb. Ez nem okoz problémát, ha az eredeti törvénynek megfelelően az önkormányzatok részvényt kapnak, hiszen ezzel megkapják, ami jár nekik, s majd ha a részvényt eladják, megtudják, hogy az valójában mit ér. Ha azonban – az új szabályozás szerint – nem részvényt kapnak, akkor a föld értéke az, ami nekik jár, minthogy az önkormányzat “a föld értékének a vállalati vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított arányában részesedik a saját tőkéből”. Ez, ha a föld értékénél általában kevesebb is, sok esetben azonban több, mint az egész privatizációs célból leértékelt vételár. Az Antall-kormány ezt az ellentmondást úgy hidalta át, hogy noha az önkormányzatok pénzben kapták meg a részüket, nem a belterületi földek értékét, s még csak nem is a saját tőke arányos részét kapták, hanem a vételár arányos részét. Azaz úgy, mintha részvényt kapnának, amit a nevükben az ÁVÜ ad el, s ők a vételárat kapnák meg – annyit és olyan ütemben, ahogyan az ÁVÜ a céget eladta. Ez működött is mindaddig, amíg az Antall-kormány volt hatalmon. Ezután azonban a bíróság megváltoztatta a szabályt, s ez hatalmas állami terhet jelentett. Ennek lealkudásából lett a Tocsik-ügy: 800 milliós “lenyúlás”, ami hatalmas pénz, de csak kicsiny töredéke annak a “lenyúlásnak”, amelynek valójában következménye volt.

Az új privatizációs gyakorlathoz tartozott az ÁVÜ-nek adott felhatalmazás is a vállalati vagyon elvonására, azelőtt ugyanis az állami vállalatok vagyona érinthetetlen volt. Így került elvételre a vállalati székházak, munkásszállások sora kárpótlás, vagy egyéb állami célból, amilyen például az MDF és a FIDESZ hírhedt székházjuttatása is volt.

Még jelentősebb volt a kormányellenőrzés megszüntetése a külföldi tőke privatizációs részvétele felett, s annak leadása normális privatizációként az ÁVÜ és vállalatai szintjére. Ennek több oka lehetett: egyrészt a kormánynak a rendszerváltás magas költségei miatt minél nagyobb privatizációs bevételre volt szüksége, másrészt a külföldi tőke bejövetelétől azt remélték, hogy érdekeltté válik a rendszerben, s védi, stabilizálja majd. Végül, nem volt hazai vásárlóerő, s főként még 1990–92-ben az új elit vagyonszerzésében jelentős szerep jutott a külföldi tőke privatizációs menedzseléséért kapott pénznek. Ez azonban azzal járt, hogy a privatizációnál döntő szerepre tettek szert a szolgálataikat igénybe vevő, spekulációs vagy piacfelvásárló, főleg kis- és középtőkések. Sőt, esetenként közönséges spekulánsok is, akik névjeggyel próbáltak vagyont vásárolni, ahogyan az például a Nagykanizsai Sörgyár esetében történt. Így háttérbe szorultak a multik, amelyek mindig olcsó gyártási helyet keresve telepednek le, s tőkét, technológiát, saját piacot hoznak, a botrányok, a korrupció, a zavaros, bizonytalan állapotok azonban visszarettentik őket.

Gyakori módszer volt, hogy a külföldi – többségi társtulajdonosként – közös gazdasági társaságot alapított a magyar állami vállalattal, amely apportálta a vállalat teljes vagyonát és tevékenységét. Ezután a külföldi tulajdonos kivásárolta a magyar részt, lényegileg a közös gazdasági társaság profitjából. Ez történt például a Csemege Július Meinl általi kivásárlásakor, vagy a megyei útépítő vállalatoknak a Strabaggal és a Bau-Holdinggal közös gazdasági társaságai esetében. Máskor a külföldi csak kisebb közös társaságot alapított a magyar céggel, amely bérbe vette az állami cég vagyonának többi részét, amit hasonlóan kivásárlás követett. Példa erre a Fotex-Ajka Kristály történet. Súlyos problémát jelentett, hogy a privatizáció célja igen gyakran a piacfelvásárlás volt: a megvásárolt konkurens magyar üzem bezárásával tették szabaddá árúik importját, vagy ugyanezt a felvásárolt kereskedelmi hálózat tulajdonosi pozíciójából biztosították. A Július Meinl-Csemege 1992. évi forgalmában például 50% volt az import, s már az az ígéret is engedményt jelentett, hogy a következő évben ez 35%-ra csökken. A Kleider Bauer tulajdonába került Ruházati Bolt forgalmában a Kleider Bauer áruja 35%-ot tett ki, ami nagy csapás volt a hazai konfekcióiparra és közvetve a textiliparra is.

A több mint két év után, 1992 őszén megjelent új privatizációs törvények (az 1992. évi LIII., LIV. és LV. tv.), illetve vagyonpolitikai irányelvek változatlanul hagyták a központosított, kedvezményesen vagyont juttató privatizációs rendszert két jelentős továbbfejlesztéssel. Az egyik a véglegesen állami tulajdonban maradó kör jelentős kiterjesztése volt. Felismerték ugyanis, hogy a tulajdonszerzéshez és -kezeléséhez mérsékelten értő új elit létének és jólétének biztosabb alapja az állami tulajdon, ahol lehet vezérigazgatót kinevezni és általában is biztosítani a hatalomban lévő elit érdekeit, céljait. A másik jelentős változás az állami vállalatok kötelező gazdasági társasággá alakulása volt. Ezzel megszűntek a vállalati tanácsok, és az ÁVÜ – mint a részvények, üzletrészek tulajdonosa – korlátlanul rendelkezhetett a cégekkel. Ez egyben véget vetett a mesterséges monopolhelyzetek fölszámolásának is, mert a gazdasági társasággá vált állami vállalatból az önálló gyárak, részlegek már nem léphettek ki. Tudnivaló ugyanis, hogy a külföldi tőke egyáltalán nem helyteleníti a monopolhelyzetet, ha a privatizáció nyomán ő kerül e pozícióba. Végül történt pozitív lépés is, mert az új törvényhez csatlakozóan életbe léptették az MRP-t, a munkavállalói résztulajdonosi programot, az 1992. évi XLIV. törvényt. A kormány tapasztalta ugyanis a privatizáció egyre fokozódó népszerűtlenségét és saját tekintélyvesztését, ezért elővette az amerikai ESOP magyar megfelelőjét, a még 1990 tavaszára elkészült MRP-t, pontosabban annak rontott és súlyos visszaélésekre lehetőséget adó változatát.

A központosított privatizáció teljes képéhez hozzátartozik a lakosság javára történt tulajdonosztás is, amit részint a kapitalizmus elfogadtatása, részint az a megfontolás vezérelt, hogy kistulajdonosokat teremtsenek és stabilizálják a kormányzó pártok helyzetét. Ez egyidejűleg több akciót jelentett: az állami bérlakások privatizációját a lakók részére; a termelőszövetkezeti vagyon üzletrész formájában való szétosztását, továbbá – a kárpótlás kapcsán – a földek elvételét a termelőszövetkezetektől, majd szétosztásukat; a nagyvállalati munkásszállások, irodaházak jó részének elvonását kárpótlási jegyért kiosztható befektetési alapok létrehozására és más célokra; végül az úgynevezett előprivatizációt, az állami üzletláncok kisebb üzleteinek elvonását és szétosztását, licitálással, nagyon kedvező feltételek mellett.

Mindezt kiegészítették a kisvállalkozói kör mesterséges létrehozását célzó akciók. Ilyen volt a vállalkozási alap életre hívása, s a bankoknak adott utasítás a vállalkozók “bátor” hitelezésére. Ezt a spekulánsok, az erre a célra alapított kft-ékkel, soha vissza nem fizetett hitelek felvételére használták ki, aminek számláját végül az ország egésze fizette meg a bankkonszolidáció formájában.

Az átgondolatlan, dilettáns lakossági vagyonjuttatás számos súlyos gond forrása, minthogy célzott hatásánál (széles tulajdonosi réteg létrehozása) az ország számára sokkal jelentősebbek a negatív mellékhatások.

Vagyonosztás a lakosságnak – a lakáshelyzet alakulása

E gondok egyikét a lakáshelyzet alakulására gyakorolt hatás jelenti. Az állami bérlakásoknak a bérlők, vagyis a bentlakók részére történt eladása a fő oka az önkormányzatok mai tehetetlenségének, annak, hogy az önkormányzatok – szociális bérlakások híján – képtelenek segíteni a rászorulókon (fiatalok, alacsony jövedelműek, nehéz helyzetbe kerülők). Szintén döntően ez az ok áll a lakásépítések leállása mögött is.

Az állami bérlakások az “átkosban”, a rendszerváltás előtt sem voltak egyszerűen bérlakások, mert a lakásbérleti viszony tartalmazta a tulajdonosi viszony bizonyos elemeit is. Így a lakásbérlet nem – vagy csak kivételes esetekben – volt felmondható, s a bérleti jogviszonyt az együtt lakó családtagok folytathatták. Sőt, eltartási szerződés megkötése esetén a bérlő a lakását tulajdonképpen eladta a járadékért. Kissé hasonló volt a helyzet a lakáscseréknél, ahol a nagyobb értékű lakásért az átadó lakásbérlő lelépési díjat, térítést kapott. Ez az állami lakástulajdon-rendszer igen hátrányos volt az államnak és előnyös a lakóknak, mert a lakás karbantartása a tulajdonos államot terhelte, míg a lakbér nemhogy a lakástőke kamatát, de még a lakás karbantartását sem mindig fedezte. Gyakorlatilag persze az alacsony lakbérek az alacsony munkabérek kiegészítését jelentették, amolyan borítékon kívüli bérkiegészítést. Tegyük hozzá: igazságtalanul elosztott bérkiegészítést, mert volt, akinek meg nem fizetett magas teljesítményével messze nem állt arányban rossz minőségű lakása, míg mások alacsony teljesítményük mellett így tarthatták meg még a felszabadulás előtt vagy később, szerencsés körülmények folytán megszerzett, s lakásszükségleteikkel arányban nem álló lakásukat. Igen sokan pedig, elsősorban a fiatalok, már nem részesültek ebben a juttatásban, s bár állami támogatással megszerzett, de keservesen összekuporgatott pénzből és alacsony jövedelemből törlesztett öröklakásban, szövetkezeti lakásban laktak.

A lakásrendszer az egyenlősdi fontos részét alkotta, s vitathatatlanul rendezésre szorult. A választott megoldás azonban a lehető legszerencsétlenebbre sikeredett, mert kiindulása és célja nem az új, piackonform helyzetbe való átvezetés volt, hanem egy külső cél, azaz minél szélesebb lakossági réteg tulajdonhoz juttatása. És (nem) mellékesen: a klientúra számára való lakásjuttatási lehetőség megteremtése.

Az állami bérlakásokat lakottan, az építési költség töredékéért adták el a bérlőknek. Például egy most (2001) 16-20 millió Ft valós forgalmi értékű lakást – mint lakottat – 2 millióra értékelve, ennek 15%-áért, 300 ezer Ft-ért és 10 éves törlesztésre adtak el, de ha a vevő készpénzzel fizetett, 40%-át ennek az összegnek is elengedték. Az önkormányzatoknak megszabott föltételekkel kötelezővé tették az eladást, eltekintve néhány kivételtől (műemlék-házak stb.).

Ez újabb súlyos igazságtalanságok forrása lett, mert akik a múltban jó helyen lévő, jó állapotú, értékes lakáshoz jutottak, fillérekért megvehették a lakásokat. A nagy többség azonban csak rossz állapotú, lelakott, bérkaszárnyai lakását vehette meg, szinte ugyanilyen áron. Mindezt kiegészítették korrupciós esetek, például amikor a hatalomhoz közel álló kőbányai körfolyosós lakását a diplomataellátó vállalat Stefánia úti, nagy értékű, luxus villalakására cserélte, amelyet azután mint bentlakó, törvényesen megvett, vagy amikor az új elit egyes tagjai megvásárolták magas beosztásukhoz kapott szolgálati lakásukat. Megint mások fizetőképtelen idős emberek nevében felvásárolták azok jó minőségű lakásait, s megegyeztek velük, hogy halálukig bent lakhatnak a lakásban, amelyhez a vevő örökségként jut majd hozzá. A társadalom szegényebb rétegei általában rossz minőségű lakásokat vehettek, s számukra az alacsony vételár is súlyos terhet jelentett, nem rendelkeztek a havi lakbérnél jelentősebb anyagi erővel, hogy fenntartsák, rendbe hozzák a lakást és a házat. Ugyanakkor a jómódúak, akiknek volt szabad rendelkezésű jövedelmük, jó állapotú, renoválásra nem szoruló lakásokat vásárolhattak.

A választott megoldás tehát nem szolgálta a meglévő lakások rendbetételét, legfeljebb az állami és önkormányzati költségvetés tehermentesítését, illetve a megoldatlan problémák áthárítását a lakosságra. Ez szükségszerűen vezet jelenleg újabb, egyre súlyosabb problémákhoz, például ahhoz, hogy a megvásárolt lakások fenntartási és törlesztési költségeit fedezni nem tudó, széles rétegek most már – az adósságuk fejében értéke töredékéért elárverezett lakástulajdonukból – kilakoltathatók.

Érdekes kérdés, hogy miért vásárolták meg a lakást sokszor olyanok is, akik számára ez nem volt ésszerű döntés. Kétségtelenül hatott a tömeghangulat („most kell vagyont, magántulajdont szerezni”), míg mások féltek, ha nem ők veszik meg a lakást, megvehetik mások, s rosszabb lakásba tehetik ki őket.

Öt év leforgása alatt az önkormányzati bérlakás-vagyon 85%-a került eladásra. (Összehasonlításul: az NSZK új szövetségi államaiban – a volt NDK-ban – 10 év alatt az állami lakások csupán 15%-a került magánkézbe.) A kialakult helyzet abszurditását jól mutatja a magyar lakáshelyzet összehasonlítása az Európai Unió államaiéval. Ott a lakások 56%-a van a bentlakó tulajdonában, nálunk 89%. Míg az EU-ban a lakások 21%-a piaci bérű bérlakás, 18% a szociális bérlakások aránya, s 5% az egyéb (például szolgálati) lakásoké, addig nálunk a piaci bérű bérlakások aránya 2%, az állami és önkormányzati szociális bérlakásoké pedig mindössze 6%. E helyzet következménye, hogy a fiatalok vagy az elváltak nem tudnak lakást bérelni, a fiatalok együttlakásra kényszerülnek a szülőkkel, az elvált házastársak egymással és az ezzel járó viharokkal, vagy magas albérleti díjat kényszerülnek fizetni, vagy – szélsőséges esetben – egyikük sorsa a hajléktalanná válás. Az önkormányzatoknak nincs szociális bérlakásuk az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutók megsegítésére, csak ha építenek ilyeneket. Az elpazarolt lakások tömeges pótlása reménytelen, még a leggazdagabb önkormányzatok számára is. A természetes folyamat – az, hogy a megürülő bérlakások visszaszálljanak az önkormányzatokra – megszűnt, hiszen ha a fiatalok lakáshelyzete már megoldódott, amikor a szülők meghalnak, a lakás nem az önkormányzatra száll, hanem mint magántulajdon az örökösökre, akik a fillérekből megvásárolt lakást már piaci áron értékesíthetik.

Az ország egyik igen súlyos problémája a lakásépítés rendkívül kedvezőtlen alakulása. 1975-ben még közel évi 100 ezer lakás épült. Ez 1980-ra 90 ezerre csökkent, majd folyamatosan tovább, 1989-re 51 500-ra. A rendszerváltással a lakásépítés üteme tragikusan visszaesett. 1993–94-ben csak évi 21 ezer lakás került átadásra, s bár 1995-ben ez a szám 25 ezerre, 1996–97-ben pedig 28 ezer fölé nőtt, 1998-tól újra csökkent: 1999-ben az országban mindössze 19 300 új lakás épült⁸. A lakásépítés nagy mértékű csökkenése mögött alapvetően a gazdasági helyzet romlása áll, összefüggésben a piacgazdasági transzformációs válsággal. Jelentős szerepe van azonban a lakásprivatizáció negatív hatásának is, amely a tőkebefektetéseket távol tartja a lakásépítéstől. Világos képet alkothatunk erről, ha áttekintjük a lakásépítkezés alakulását és az épülő lakások jellegét. Megváltozott az átlagos alapterület, az 1960-as évek 80 négyzetméteréről 100 négyzetméter fölé emelkedett. A lakásépítkezésnek ugyanis két típusa van. Az egyik a másként lakáshoz jutni nem tudók szerény, nagyon szerény építkezése, a másik az újgazdagok luxuslakás-építése, vagyis azoké, akik igényeik szerinti (zöld területen lévő, kertes, több száz négyzetméteres) lakáshoz csak így tudnak hozzájutni. A nagy probléma, hogy hiányzik a tőkebefektetésből épülő bérlakás; az 1999-ben átadott lakások 88%-a saját használatra épült. Kérdés, hogy a tőke miért nem érdeklődik a bérlakások építése iránt, jóllehet a lakások bérleti díja már fedezné az építési költség megtérülését, beleértve a tisztes profitot is. A magyarázat egyszerű. A fillérekért megvásárolt állami bérlakásokat a nehéz helyzetbe kerülők vagy az örökösök olcsón eladják. És bár egyre inkább kialakul a bérlakás-szektor, egyre több embernek van két-három, sőt akár tíz lakása is, s létezik már olyan gazdasági társaság is, amelynek közel ezer bérlakása van, mégsem a lakásépítés a rentábilis üzlet, hanem a privatizált, egykori állami bérlakások megvétele és bérbeadása. Ezeket azelőtt negyed-, harmad-, majd féláron meg lehetett venni, de még most is az érték kétharmadáért vásárolhatók meg. Jellemző, hogy 1999-ben a 19 300 új lakásnál egy nagyságrenddel több, 130 ezer lakás cserélt gazdát, jelentős részben tőkebefektetésként. Ez azonban azt jelenti, hogy a tőke nem finanszírozza a lakásépítést, s előre láthatólag még 5-10 évig, esetleg még hosszabb ideig nem is fogja – legfeljebb a luxuslakásokét –, mindaddig, amíg a privatizált lakásállomány föl nem szívódik.

A lakásépítést akadályozó hatást váltott ki a földprivatizáció is. A kárpótlás keretében a spekuláció fillérekért felvásárolta a városok és az üdülőövezetek építésre alkalmas területeinek zömét. Aki most építkezni akar, száz- vagy ezerszeres áron tőlük kényszerül telket vásárolni, ami jelentősen megdrágítja az építkezést.

Hajléktalanság és privatizáció

A rendszerváltás előtt is voltak Magyarországon hajléktalanok, de számuk töredéke volt a jelenleginek, amely egyes becslések szerint ma már 40 ezer, más számítások szerint pedig eléri a 120 ezret is. A régebbi hajlék nélküliek főleg magukon segíteni nem tudó szerencsétlenek, kisebb részben züllött emberek voltak, most azonban egyre több munkaképes, komoly ember válik hajléktalanná. A hajléktalanságnak több forrása van: az évente 2 ezer, a rendszerből kikerült állami gondozott, az 5 ezer kilakoltatott, valamint a börtönből szabadultak, meg az évi 25 ezer elvált egy része. Hozzájuk jönnek végül, de nem utolsósorban a munka reményében Pestre, városokba húzódó, kedvezőtlen régió-beliek, főleg falusiak. Azelőtt elhelyezésüket a munkásszállások biztosították; a börtönből szabadultak, az állami gondozottak, az elváltak is olyan munkahelyet kerestek, ahol munkásszállást kaptak.

A privatizáció során – a kárpótlás keretében történő széles vagyonjuttatás céljára – az Állami Vagyonügynökség kormányutasításra, szinte általánosan elvonta a vállalatok vagyonából a korszerű, modern munkásszállókat. Igaz, ezekre az épületekre munkásszállásként – a vállalatok munkaerő-problémáinak megszűntével, a munkanélküliséggel – egyre kevésbé volt már igény. (Más kérdés, hogy egy részükre azóta újra szükség lenne, például Győrben.) A kormánynak látnia kellett volna, hogy szükség volna rájuk szociális szükséglakásokként. Az átgondolatlan, dilettáns munkásszállás-privatizáció következtében az 1989. évi 60 ezer munkásszálló-férőhelyből mára 6 ezer maradt, hajléktalanságra ítélve az azelőtt ott lakó 54 ezer ember jó részét. A szállók felszámolásával megszűnt az újabb, folyamatosan lakás nélkül maradók helyzetének olyan amilyen, de mégis csak működő megoldása is.

A kellően végig nem gondolt reformlépések súlyos következményeire is figyelmeztetnek az általuk teremtett új keletű problémák: nemcsak a munkanélküli válik hajléktalanná, hanem fordítva is: a hajléktalan munkanélkülivé. A börtönből szabadulók jelentős része számára – akiket a család nem fogad vissza – elkerülhetetlenné válik a választás a hajléktalanság és munkanélküliség, vagy az újabb bűnelkövetés között. Ilyen összefüggés is van az egykori hibás döntés és a jelenlegi, mind rosszabb közbiztonság között. A rendszerváltozáskor a halálbüntetés megszüntetésével az új rendszer humanizmusát kívánta megmutatni. A hajléktalanság következtében ugyanakkor 1998–99 telén 61 ember fagyott meg az országban. A munkásszállások megszüntetése ártatlan embereket ítél kegyetlen fagyhalálra, másokat tűzhalálra, agyonveretésre. (A tömeges hajléktalanság, a hajléktalanok szükségszerű elnyomorodása és elzüllése – miként a sajtó tudósításaiból tudjuk – a szélsőséges elemeket sokszor kegyetlen tettekre készteti.)

A mezőgazdaság privatizációja – a falu tragédiája

E terület a privatizáció önálló részét alkotta, s mellékesen a lakossági vagyonosztás céljait is szolgálta. A mezőgazdasági privatizáció, Európa egyik legjobb mezőgazdaságának a szétverésével az okozója a mára szinte megoldhatatlanná vált agrárválságnak, s a falu mérhetetlen, immár robbanással fenyegető szenvedéséhez vezetett. A válságba vitt, korszerűtlen és megdrágult agrártermelés, miután felemésztette a mezőgazdaság minden tartalékát, napjainkban már az élelmiszerárak gyors emelkedését okozza, s ezzel táplálja az inflációt.

Elkerülhetetlen a kérdés: vajon mi volt az új, rendszerváltó elit elkeseredett termelőszövetkezet-ellenességének az oka, azon túl, hogy “minden rossz, ami volt”. A kérdés annál inkább indokolt, mert ebben a szektorban a piacgazdaságnak, a demokráciának már a rendszerváltás előtt is volt gyakorlata. A termelőszövetkezetek rendszerváltás előtti “félállamosításának” feloldásával a szövetkezeti tulajdon, s vele a tagság formális tulajdonosi léte és jogai valóságossá váltak volna. Európa valószínűleg legteljesítőképesebb, fejlődési ütemére nézve második helyen álló nagyüzemi mezőgazdasága ezzel átesett volna a privatizáción. Valódi tulajdonosok “jöttek volna létre”, akik tudnak is gazdálkodni. Miért nem élt vajon a rendszerváltó elit ezzel a lehetőséggel?

Több okra gyanakodhatunk. Az egyik, hogy az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdag parasztság szövetkezetekből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a termelőszövetkezetesítés emléke, az 1950-es évek termelőszövetkezet-képe élt. A szövetkezetek megújulását nem élték át, nem értették meg, a szövetkezeti tagság meggazdagodása pedig irigységet és haragot váltott ki bennük. A régi-új urak úgy gondolták, itt az ideje a parasztság “helyretételének”. A másik okot alighanem az új elit készülődése jelentette a vagyon újrafelosztására, és ebben a vállalkozási tapasztalatokkal bíró, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lettek volna. A szövetkezetek nem is titkolták, hogy dán és holland mintára a mezőgazdasági felvásárló és ellátó kereskedelem, valamint az élelmiszeripar megszerzésére törekszenek, vagyis éppen arra, amire a külföldi tőke is pályázott. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás, amitől gazdasági megváltást reméltek, s aminek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb, termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság. A döntő tényező azonban az lehetett, hogy az új politikai elit szemében a termelőszövetkezetek önállósága éppúgy elviselhetetlen volt, mint a régi elit számára. A termelőszövetkezetek – szemben az állami iparral és az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is – saját gazdasági bázissal rendelkeztek, s így a valódi civil társadalomnak az elit számára nem kívánatos lehetőségét testesítették meg.

A “privatizáció” nevében az annak idején a szövetkezetesítésnél alkalmazott kíméletlen állami erőszakkal gázoltak bele a falu életébe, s verték szét a termelőszövetkezeteket, az 1991. évi kárpótlási törvény és az 1992-es szövetkezeti és átalakulási törvények, valamint különféle önkényes akciók segítségével. A folyamat főbb szakaszai: 1./ ellehetetlenítő jogi szabályozás (a termelőszövetkezet földtulajdonlásának megtiltása, a szövetkezeti törvény, az átalakulási szabályok előírásai stb.); 2./ a közös, osztatlan termelőszövetkezeti vagyon üzletrész formájában történő szétosztása a szövetkezeti tagok és – ami közgazdasági és jogi abszurdum – náluk nagyobb számú “kívülállók” (volt tagok és leszármazottaik) között; 3./ a kárpótlás, s ennek kapcsán a termelőszövetkezetektől elvont földek szétosztása, még csak nem is az egykori földtulajdonosoknak, hanem minden, egykori tulajdonukért vagy politikai okokból kárpótoltaknak; 4./ végül a tagi földek kötelező kimérése. Ezt kiegészítették az olyan gazdaságpolitikai módszerek, mint a mezőgazdaság magára hagyása a KGST megszűnéséből fakadó értékesítési gondokkal, az agrárolló szélesre nyitása, a hitelkivonás, a diszkriminatív adóztatás és támogatás.

Mindez az agrártermelés több mint 40%-os csökkenéséhez, s vele tömeges falusi elszegényedéshez vezetett. A mezőgazdaság – a gazdálkodók nyomora és túlmunkája ellenére – drágán, rossz minőségben és – ami talán a legsúlyosabb, mert minden fejlődést és kibontakozást szinte lehetetlenné tesz – a végtelenségig elaprózott birtokviszony közepette termel. Mellesleg ez az oka az ország elgyomosodásának, s az allergiabetegségek tömegessé válásának is. Mindennek rendbetétele az ország erejét felülmúló erőfeszítéssel is szinte reménytelen, csak hosszú távon, a falusi lakosság súlyos szenvedései árán lehetséges. A kárpótlással visszatértek a Horthy-időkre jellemző állapotok, amikor a földeknek csupán fele volt a földet megművelő falusiak kezében. Ma már a nyomorgó falu évente súlyos tízmilliárdokat kénytelen kifizetni a földet felvásárló, zömmel városi (részben külföldi) spekulánsoknak. A kárpótlás nyomán elszabadult spekulációs földvásárlás a városok és az üdülőhelyek bekerítéséhez, a lakás- és útépítést – s egyáltalán, az ország fejlődését – megvámoló, óriási vagyonokat teremtő telekspekulációhoz vezetett.

A privatizáció közvetlen gazdasági hatásai

A privatizációnak döntő szerepe volt a GDP 20%-s csökkenésében, a jövedelmek gyors és szélsőséges differenciálódásában, a másfélmillió munkahely megszűnésében, amiért – objektív vélemények, sőt, privatizációbarát szakemberek óvatos becslése szerint is – 30-40%-ban közvetlenül felelős.

A privatizációval kapcsolatban öt fő negatív gazdaságpolitikai jelenséget kell megemlíteni.

1. A privatizációs tőkekivonás

A privatizáció súlyos tőkekivonást jelentett az amúgy is tőkeszegény gazdaságból. A privatizáló a felvett bankhitelét és az E-hitelt a vállalat vagyonának értékesítéséből és a vállalat profitjából fizette ki, kamatostul. Ez azt jelentette, hogy a jó vállalatok nyeresége – hiszen ezeket privatizálták elsősorban – ezután már nem a vállalat, vagyis a gazdaság fejlődését szolgálta, a privatizációs bevételt pedig az állam fölélte. Tegyük hozzá, hogy az általában dzsentroid magatartású – kisebb részben a régi, főként azonban az új elitből kikerülő – privatizálók a megmaradt nyereség jelentős részét saját luxusfogyasztásukra fordították. Első dolguk volt 500–1000 négyzetméteres rózsadombi, pasaréti luxusvillák építése, sokmilliós gépkocsik vásárlása stb. Más kérdés, hogy éppen ezért jelentős részük kezéből hamar ki is csúszott az “ebül szerzett jószág”.

2. A “hízott disznó effektus”

Ezen azt a jelenséget értjük, amikor a privatizáló nem működtetésre vásárolja meg a céget, hanem azért, hogy az olcsón megvásárolt vállalat kiárusításával jelentős nyereségre tegyen szert. Palotás János például, az MDF elnökségi tagjaként és képviselőként 10 millió Ft saját pénzzel, 824 millióért vásárolhatta meg a Pharmatradet, amihez a Postabanktól 260 millió Ft kölcsönt vett föl, a többit pedig E-hitelből egyenlítette ki. Ezután az egyébként igen jó vállalatot 1,4 milliárd Ft-ért kiárusította. Ebből 200 milliót a cég tulajdonában lévő Medimpex-részvényekért kapott, 1,2 milliárdot pedig az ÁVÜ által 400 millióra értékelt székházért. Így közel 600 millió Ft tiszta haszonra tett szert, s nemsokára már csak néhány ember dolgozott a céget reprezentáló irodában, azok is csupán azért, hogy a 7%-os E-hitelt ne kelljen visszafizetnie – hiszen a cég létezik. Így a közel 600 millió Ft, 7% kamatú E-hitelt 20% fölötti kamatra betehette a bankba, s az még hosszú évekig igen jelentős kamatnyereséget hozott számára. Ehhez természetesen az kellett, hogy a magyar privatizációs törvény megengedje a vállalatok 75%-os, sőt 100% közeli vagy akár 100%-os felvásárlását. Ugyanez az USA-ban vagy Németországban törvénybe ütközik, s mint “tényleges tevékenység nélküli” spekulációs haszon részleges vagy teljes elvonásra kerül, sőt esetleg büntetőeljárást is maga után von.

3. A külföldiek piacfelvásárlása

A külföldi privatizálók egyik célja az állami, monopolkereskedelmi hálózatú vállalatok felvásárlása volt. A Cipőboltot a Főnícia, a Csemegét a Meinl, a Ruházati Boltot a Kleider Bauer, az Ofotértet, az Azúrt és a Domust a Fotex vásárolta meg, de említhetjük az Ápisz vagy a Keravill példáját is. A külföldi privatizálók másik célterülete a biztos belső piaccal rendelkező monopolvállalatok voltak: az alapanyagipar (tégla-cserép, cement) és az útépítő vállalatok. A vásárlás gyakori célja volt a Magyarországra exportálni kívánt termékek konkurenciájának kivásárlása is: a sor hosszú, az élelmiszer-kereskedelemtől az élelmiszeripar (cukor-, növényolaj-, hús-, tejipar) kulcsüzemeinek a felvásárlásáig. Ezáltal a privatizáló cégek monopolpozíciót szereztek, elsősorban a mezőgazdasággal szemben, de a lakossággal, a fogyasztókkal szemben is.

4. A privatizáció recessziós hatása

A modern, huszadik századi kapitalizmus jellegzetes vonása, hogy a menedzsment jó üzletmenet idején is igyekszik az osztalékot mérsékelt keretek között tartani, s hogy tőkét halmoz fel. Ezt teheti fejlesztéssel, székház-, üdülő- vagy munkásszállás-építéssel, részvényvásárlással, bankbetétben stb. Romló piaci helyzetben, recessziókor a vállalatvezetés mozgósítja a tartalékokat, s azokból fedezi a cég alkalmazkodását (racionalizálás, a termelő berendezések, termékek megújítása stb.) – ezáltal biztosítja a vállalat fennmaradását. A menedzsment a tartalékokból tud recesszió idején is – saját helyzete stabilizálására, a nyereség csökkenése ellenére – osztalékot fizetni.

A magyar privatizációs gyakorlatban az ÁVÜ ezeket a tartalékokat a kormány céljaira elvonta. Gátlástalanul megfosztotta a vállalatokat a túlélést biztosító, még talpon maradt, legjobb egységeiktől. (Így vonták el például a Szolnoki Vegyiművektől a mosószer-gyáregységet – a Henkel számára –, s ráadásul a megmaradt vállalattal igen előnytelen energia-, illetve infrastrukturális szolgáltatásokat is felvállaltattak.) A maradék mobilizálható vagyont és a nyereséget aztán a privatizáló használta föl hiteltörlesztésére, nemegyszer luxusfogyasztására. A tartalékaitól és nyereségétől megfosztott vállalat ezek után nem élte túl a rendszerváltással együtt járó transzformációs válságot: nem volt miből fedeznie az elveszett keleti piacokat helyettesítő új, nyugati piacok megszerzésének költségeit, főleg pedig a piacváltással együtt járó jelentős többlet-forgótőkeszükségletet. A tőkés piacokon a fizetési határidő 3 hónap vagy még hosszabb idő, szemben a KGST-szállításoknál szokásban volt azonnali fizetéssel. A vállalatok eladósodtak, a magas, inflációs kamatok csődbe vitték az egyébként piaccal rendelkező, nyereségesen termelő, jó vállalatok egész sorát.

5. A tulajdonos államot kiszolgáltató privatizációs technika

A privatizáció alkalmazott módszerei dilettánsak voltak, vagy talán “magasabb szempontoknak” engedelmeskedtek. A vállalatokat részvényeik, üzletrészeik eladásával privatizálták úgy, hogy az adás-vétel elvált a vételár kifizetésétől. Így, ha a vevő nem fizetett, a részvényekkel akkor is rendelkezhetett. Az állam, illetve az ÁVÜ pedig perelhette a vételárat.

Ez történt a Dimag, a diósgyőri volt Lenin Kohászati Művek esetében is. A vevő, a Nuevometál-Szojuzruda osztrák-orosz konzorcium a 60 milliárd Ft értékű, 12 milliárd Ft könyv szerinti vagyonú cég megvásárolt részvényeinek az árából csak 20 millió Ft előleget fizetett ki. A részvénycsomag birtokában Klicsu úr, a konzorcium képviselője megválasztatta magát vezérigazgatónak. Tekintve, hogy a vezérigazgató leváltásához 75%-nyi részvénytöbbség szavazata kell, s a részvények jelentős része – bár nem fizette ki – az ő tulajdonában volt, mindaddig, amíg a per le nem zárult, vezérigazgatóként rendelkezett a vállalattal. Magáncégébe vitte át a vállalati értékesítést, így a Dimag súlyosan veszteséges lett. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy az állam által nehezen visszaszerzett, akkorra már 9 milliárd Ft többletadóssággal rendelkező Dimag csőd közeli állapotba került. Hasonló helyzet volt a Co-Nexus vagyonkezelésébe adott, 4 milliárd Ft értékű vállalatcsoporttal is. A Co-Nexus a szerződés öt éve alatt szabadon gazdálkodhatott – jóllehet hamar láthatóvá váltak a problémák –, hogy azután a vagyonkezelés lejáratának idejére csupán 800–1200 milliós vállalati vagyon maradjon meg. Ide sorolható az eladott állami gazdaságok története is. Gróf Batthyány Ádám – Antall József tanácsadója – néhány száz hektár ausztriai földje árán megvásárolhatta a Zalaegerszegi és a Péllpusztai Állami Gazdaságot, az agrobankos Kovács Mihály a Környei Mezőgazdasági Kombinátot stb. Az eladott vagyonhoz, a majorokhoz az ÁVÜ vezetői tartós bérletbe adták az állami tulajdonban maradt földet, aranykoronánként 3 kg búza bérleti díjért. Tudnunk kell, hogy a szövetkezetek 1989 előtt a tagoknak aranykoronánként 4 kg búza földjáradékot fizettek, s tegyük hozzá azt is, hogy jelenleg aranykoronánként 15–40 kg búza a szokásos földbérleti díj.

II. Az igazság a „privatizációs siker-sztoriról”

A hazai privatizációt úgy szokás emlegetni, mint “piaci privatizációt”, azaz készpénzes eladást. A folyamatot elemezve azonban arra döbbenünk rá, hogy a valóságban Magyarországon is vagyonosztás történt, csak nem az egész lakosság, hanem csupán az új elit és remélt klientúrája számára; sajátos “kuponos” privatizáció valósult meg.

A lakosság aligha fogadta volna el, hogy kuponra, töredék áron, nem mindenki egyformán vásárolhat, hanem egyesek 50–100 milliós vagy akár milliárdos vagyont szerezhetnek. Ezért a privatizáció formailag készpénzes eladás volt. A valóságban viszont az, “akiért a kormánytelefon szólt”, egész vállalatokat vehetett meg – mélyen leértékelve, E-hitelre vagy áron alul vásárolt kárpótlási jegyért. Ám ennek fedezete sem saját hitelképessége volt, hanem a megvásárolt vállalat. A kedvezményezett még az E-hitelhez előírt készpénzt vagy a kárpótlási jegy vásárlására fordított pénzt is a megvásárolt vállalat vagyonára kapott bankhitelből fedezhette – föltéve persze, ha a bankban is “szólt érte a telefon”. És ne feledjük azt sem, hogy sokan a bankhitelt sem fizették vissza: privatizáló, hitelt felvevő kft-jüket, a privatizált vagyont értékesítve, Kaya Ibrahim-, Joszip Tot-féle fantomcégek segítségével eltüntették.

Ahol láthatóvá vált, hogy a “magyar piaci privatizáció” – vagyonosztás az új elit számára

A sok vitát kiváltott AGROBANK-ítéletek (az első és második ítélet és a két ítélet ellentmondása) úgy mutatják a magyar privatizáció lényegét, ahogy a tájat megvilágítja egy pillanatra a villám. Ahogy a matematikában két mínusz egyenlő plusszal, úgy egyesült az első ítéletnél “törvényes” állapotba a csalárd privatizációs technika és annak csalárd kihasználása.

Nézzük, mi a történet lényege – nem jogi szempontból, hanem közgazdaságilag, jobban mondva paraszti ésszel! Ha nincs a privatizációhoz valódi vásárlóerő – és nálunk ez volt a helyzet, eltérően a fejlett tőkés országoktól –, akkor az állami vagyon legkönnyebben úgy privatizálható, ha minden állampolgár a köztulajdon szétosztásakor töredék áron és egyenlően kap vagyonrészt, részvényeket (utalványt, kupont stb.). Nyitott kérdés persze, hogy ez a kisrészvényes valódi tulajdonos lesz-e, vagy fillérekért eladja kapott részvényeit (utalványát) spekulánsoknak, s kérdés, hogyan alakul az ipar fejlődése stb. Főleg pedig megoldatlan a hatalomba került új elit vagyonhoz jutása, hiszen el lehetne-e fogadtatni a közvéleménnyel olyan nagyon kedvezményes utalványrendszert, ahol nem egyenlően kap mindenki, hanem az egyenlőbbek – akik közel vannak a tűzhöz – százmilliós, milliárdos értékben jutnak vagyonhoz, s egyből milliomosok lesznek.

Ennek a problémának volt “szellemes” megoldása a magyar “piaci privatizáció”. Ki kifogásolhatta, hogy a kormány nem osztogat, hanem eladja az állami tulajdont versenypályázaton? Ha pedig egy vevő több százmillióért vagy akár milliárdért vásárol, annak csak örülni lehet.

És most arról, amiről nem illett beszélni, s amit az emberek nem is tudtak, amíg nem lett Agrobank-ügy. Hogy nagyon alacsony a vételár? De hiszen a piacgazdaságban minden annyit ér, amennyit adnak érte – szólt az ÁVÜ ideológia. Egyébként sincs hazai vásárlóerő, és örülni kell, ha magyar az új tulajdonos. Hogy a vevő csak 2%, illetve maximum 15% készpénzzel vásárolt egzisztencia-hitelre? Ne tévedjünk, az egzisztencia-hitel fedezete sem a vevő vagyona, hitelképessége volt, hanem a megvásárolt vagyon. A banktól a 2–15%-os készpénzrészhez felvett valódi hitelt is arra kapta a vevő és abból fizette vissza, ugyanúgy, mint majd az egzisztencia-hitel kamatait és részleteit 15 éven át. Végül pedig az egzisztencia-hitel 7%-os kamatú, amikor az infláció 28–35%, vagyis a vevő évi 21–28%-os hitelelengedésben is részesült…

Vannak további titkok is: az, “akiért a telefon szólt”, tudta, melyik vállalatot érdemes megvenni, mert magasan nyereséges, vagy van jól eladható, jelentős vagyona – irodaháza, üdülője, részvényei –, s mikor lehet rá pályázni, esetleg meghívásos zárt pályázaton, ahol a nyertes ajánlhatja maga mellé az előírt másik két ajánlattevőt, vagy ha nyílt is a pályázat, érvénytelenítik, ha nem megfelelő a nyertes.

Az ügyész, a nyomozó, az államférfivá lett politikus, ha a gazdaságpolitikai, pénzügyi “titkokat”, a részleteket nem is, de az etikátlan végeredményt látta. Látta, hogyan jutottak óriási vagyonokhoz az új elit erre “érdemes” tagjai, az éppen a vagyonjuttatással szervezett klientúra. S látta azt is, hogyan vámolta meg az egyik, a végrehajtásba bekapcsolt bank az osztogatást. Végre egy ügy, amit meg lehet bolygatni, s ha egy szálat kihúznak, az egész szövet megbomlik.

A dolog felülről nézve ilyen egyszerű volt, a rendőrség ezért volt olyan biztos a dolgában, s tartóztatott le bátran. Nem számolt azonban az ellenérdekeltekkel, főleg pedig azzal, hogy azoknak van mire hivatkozniuk. A kormány és a parlament ugyanis “piaci privatizációt” ígért, és mivel ennek ellentmondott a valóság, az új jogszabályoknál figyelemmel voltak e probléma áthidalására, vagy legalábbis ebben a szellemben értelmezte a bírósági gyakorlat a törvényeket. Formailag a privatizáció üzleti alapon történt: versenypályázaton kialakult ár, fizetés készpénzzel, illetve bankhitellel (egzisztencia-hitel), ami formálisan ugyanaz. Nincs állami hivatal és általa kiadott kedvezményes utalvány, mint amilyen pl. a kárpótlási jegy. Az egzisztencia-hitel formailag bankhitel, melyet a bank szabályos elbírálással ad, és jogosult megtagadni, ha úgy ítéli meg. Jóllehet a valóságban az egzisztencia-hitel nem pénz, hanem állami tulajdonra szóló vásárlási utalvány, amelyet a bank csupán kiközvetít. Csak privatizációra használható fel, éppen úgy, mint a kárpótlási jegy, s nem ölthet pénzalakot. A hitelforma azonban ezt eltakarja, legalábbis jogilag, ha a bíróság úgy akarja értelmezni a törvényeket.

A piaci privatizáció látszatának biztosítására bekapcsolt banki szereplő – különösen, amikor egy privatizált bankról van szó, mint az Agrobank esetében – látja, hogy az ő segítségével hatalmas vagyonokat juttat az állam. Hogy ezt megvámolja, nem kell mást tennie, mint komolyra fordítani a neki szánt formális funkciót. Jó lehetőség erre, hogy az állami bankok ódzkodnak a sok munkával és legalábbis erkölcsi felelősséggel járó egzisztencia-hiteltől, ami a banknak nem sok hasznot hoz, nehéz ezért ilyen hitelt kapni tőlük. Nos, az Agrobank beszállt az egzisztencia-hitelezésbe, és élve a lehetőséggel, megvámolta a részvételével osztogatott vagyont. Annak adott egzisztencia-hitelt – ami a vagyonhoz jutás feltétele –, aki az általa kijelölt cégnek – több ilyen céget alapított – átengedte a zsákmány egy részét. Ez, ha az ügyész nevén nevezi a történteket, bűntény.

Az első ítélet bírósági tárgyalásán azonban kisült, hogy nem akarják nevén nevezni a történteket, mert akkor a privatizáció titkát is megnevezik. Formálisan ugyanis a bank hitelezett, és úgy tett, mintha az tényleg az ő pénze, rizikója lenne és nem állami vagyonra szóló utalványt adna tovább. Ezt csak úgy lehet leleplezni, ha feltárják, hogy a magyar “piaci privatizáció” nem pénzért történő eladás, hanem a közvagyon szétosztása volt, ugyanúgy, mint a kuponos, csak nem általában a lakosságnak, hanem a hatalmon lévő elitcsoportok tagjait juttatta vagyonhoz.

A feljebbviteli bíróság – nyilván bonyolult jogi formában és közvetetten – felvállalta ítéletében ennek legalább részleges kimondását, ami jogérzéküket és személyes becsületüket tükrözi. És amiben valószínűleg szerepet játszott a megváltozott gazdasági környezet is. A privatizáció a végéhez közeledett, így titkai már nem voltak olyan szentek. Másrészt az 1995-ös új privatizációs törvény már elsősorban készpénzes eladást írt elő – háttérbe szorítva az elitnek való vagyonjuttatást –, és csak annak meghiúsulása után engedélyezett legfeljebb 50%-os, maximált összegű egzisztencia-hitelre történő privatizációt, előnyben részesítve a vezetői-munkavállalói kivásárlást.

A privatizációs bevétel és felhasználása

Az “osztogató-felélőnek” nevezhető első privatizációs korszak alatt az állami termelő vagyon tőkéjének, névérték alapján számolva, 47,18%-a került privatizálásra⁹, üzleti érték alapján azonban feltételezhetően több mint 70-80%-a. Ez utóbbi állítás megalapozottságát megértjük, ha tudjuk, hogy az anyagi ágak vállalatainak 1989. évi, saját vagyonra vetített bruttó eredménye jónak mondható, átlagosan 7,9% volt, de ezen belül a privatizálásra váró egyes vállalatoknak igen eltérő volt a saját vagyon alapján számított vagyonarányos nyeresége, amely az üzleti értéket meghatározza.

Amint az 1. sz. – a vállalatok saját vagyon alapján számított vagyonarányos nyereségének alakulását bemutató – táblázatból látható, a 6%-nál magasabb eredményű cégek aránya kísértetiesen egybe esik a privatizált vállalatokéval, és – bár erről feldolgozás tudomásunk szerint nem készült – számos eset ismerete alapján joggal föltételezzük, hogy a magyar ipar színe-java került privatizálásra. Biztos, hogy maradtak privatizálatlanul jó vállalatok is. Ugyanakkor gyenge, 6% alatti vagyonarányos nyereségű nagyvállalatokról tömegesen választották le önálló társaságokba és privatizálták a legjobb gyáregységeket, tevékenységeket, 15-20%-s vagy még magasabb nyereséggel.

Ha a saját vagyon névértékének elfogadjuk az 1. sz. táblázatban szereplő 1722,6 milliárd Ft-ot – ami a valóságosnál jóval kevesebb –, akkor az értékesített 47,18%-nyi vagyon névértéke 812,7 milliárd Ft, azaz a teljes 400 milliárdos vételár 49,2 %-os értékesítési átlagárat jelent. Tegyük hozzá: ha a helyesbítést úgy végezzük el, hogy csak a tényleges árbevételt vesszük tekintetbe – vagyis az E-hitelre, kárpótlási jegyre történt eladást nem –, ebben az esetben az értékesítési átlagár, azaz a vagyonnak készpénzben (forintban és devizában) kapott vételára már csak 31,6%-ot tesz ki. Végül, ha a vételárat helyesbítjük az inflációval – hiszen évről-évre gyorsan inflálódó pénzért privatizáltak (lásd a 2. sz. táblázat utolsó oszlopát), és abban törlesztették az E-hitelt is, amely 15 éves futamidejű, tehát még jobban, szinte nullára leértékelődik –, akkor a teljes vételár csak 154,7 milliárd, a készpénzben befolyt ár pedig csupán 101,3 milliárd Ft. Vagyis a tényleges vételár 19, illetve 12,5%-os, és akkor még nem számoltunk az üzleti értékkel, amely átlagosan is több mint másfélszerese a névértéknek.

A másik értékelési szempont, amit nem árt figyelembe vennünk, az az, hogy a privatizált vagyon 46,9%-át a külföldiek vásárolták meg, s csak 53,1%-a maradt hazai tulajdonban, ha ugyan maradt, mert a hazai privatizálók egy része ugyancsak a külföldiek megbízottja volt. Más kérdés, hogy a készpénzbevétel 73,1%-a külföldieknek történő eladásból származott, és csak 26,9%-a hazai vevőktől. Ami azt is jelenti, hogy a külföldiek, névértékre vetítve, 49,3%-os átlagos készpénzáron vásároltak, míg a hazai privatizálók készpénzben a névértéknek is csupán 16%-át fizették. Mindezek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a privatizáció nem eladás, hanem vagyonosztás volt.

Végül tudnunk kell, hogy a 1989-es nyilvántartási áron mintegy 1200 milliárd forintot (kb. 20 milliárd dollárt) kitevő értékesített állami vagyon vételárából – jóllehet a készpénz 73%-a devizában folyt be – egyetlen dollárt sem fordítottak az 1989-ben 20,4 milliárd Ft-nyi külföldi adósság kifizetésére. A leértékelten eladott állami vagyon privatizációs bevételét a rendszerváltással együtt járó transzformációs válság és a kormány gazdaságpolitikája következtében megnövekedett állami költségek fogyasztották el. Így 1994-ben az első privatizációs korszak, az állami vagyon felének – tegyük hozzá, színe-javának – értékesítése után 20,4 milliárd helyett 28,1 milliárd dolláros államadóssággal zárult.

A privatizáció nyertesei

A kérdés jelentőségét az adja, hogy a társadalom jelenlegi s egyre fokozódó szétszakadása a politikai harc aktuális témájává teszi az újgazdagok milliárdos vagyonainak eredetét. A jobboldal persze kevésbé kíván a hazai rendszerváltásra jellemző, spekulációs vagyonszerzési főutakról (olajszőkítés, ÁFA-csalás, hitelszédelgés, politikai-hatalomfüggő korrupció és kliensi vagyonjuttatás, telekspekuláció…) s a nyílt bűnözésről (autólopás, prostitúció, drog stb.) beszélni, amit döntően a rendszerváltás termelt ki, s amiben ilyenformán mindenekelőtt a hozzá közel állók a sárosak. Inkább a régi sémát melegíti fel: az MSZMP-s elit menekülését, “a hatalom vagyonra váltását” – amiben volt némi igazság a spontán privatizáció kezdeti szakaszán –, s ezt egybemossa az “utódpártnak” bélyegzett MSZP-vel, általában a baloldallal, sőt a “bal-liberálisokkal” is. Politikai szükségesség ezért, hogy a valóságos folyamatok tudományos feltárásáig legalább a téma minőségi elemzését elvégezzük.

Az említett vagyont szinte teljesen az Antall-kormány idején adták el, hiszen a privatizáció ténylegesen akkoriban indult el. A megállapítások így csak elméletileg vonatkoznak a Németh-kormány alatt végbement spontán privatizációra. Ez ugyanis méretét tekintve nem volt számottevő: mint láttuk, az 1990. évi privatizációs bevétel csupán 670 millió Ft-ot ért el, s annak is jelentős része már a központosított privatizáció idejére esett. (Ezt persze némileg kiegészítették féllegális vagyonátjátszások). A következő három év privatizációs bevétele ezzel szemben 277 milliárd Ft volt, és ebből már 1991-re 31 milliárd esett.

Az Antall-kormány a “központosított privatizáció” rendszerét annak szem előtt tartásával alakította ki, hogy az segítse a tőkés középosztályt és annak az új, rendszerváltó elitből való kiemelkedését. Az elsődleges privatizálók és patrónusaik ezért ebből a körből kerültek ki, természetesen a külföldiek mellett, akik mindazonáltal a fő vásárlók voltak, hiszen a kormány egyre jobban rászorult a pénzükre, sőt politikai támogatást, védelmet is remélt tőlük. Általában azonban a külföldi privatizálók mögött is megtaláljuk az új elit sápot szedő, patronáló tagjait.

Érdekes, hogy ennek ellenére az újgazdagok között náluk nagyobb súllyal vannak jelen más csoportok. Ennek oka a másodlagos privatizáció: a “zsákmány” a hozzá nem értő tulajdonosoktól sokszor második, harmadik kézbe került. Konkrét esetek tanulmányozása alapján azt láthatjuk, hogy a főként “másként gondolkodó”, humán értelmiségiekből, a gazdaság kis képességű, sértett “osztályvezető-helyetteseiből” és a régi középosztály maradványaiból verbuválódott új elit számára idegen volt a tőkés funkció. Ezért – s fogyasztáscentrikus életvitelük miatt – kicsúszott kezükből a megszerzett vagyon, ami az esetek jelentős részében a tőkés létre felkészültebb technokratákhoz s általában az újgazdagokhoz került. Szinte kivétel, aki közülük talpon maradt, mint például az MDF-elnökségi tag Széles Gábor és Palotás János, a két állami gazdaságot privatizáló Batthyányi Ádám gróf – akiből alighanem az ország legnagyobb földbirtokosa lett –, vagy a család cégét visszaszerző Zwack Péter. Igaz, utóbbiak külföldről tértek haza.

A rendszerváltás első korszakának nagy nevei közül napjainkra alig néhányan maradtak a felszínen, bizonyítva, hogy a privatizáláshoz és az első idők gátlástalan spekulációihoz más képességek kellenek – politikai-kliensi kapcsolatépítés és/vagy patrónus-szerzés, hazardírozás, korrumpálás –, mint a vagyon működtetéséhez, megtartásához és gyarapításához. Hol vannak már az első idők olyan nagy sikercégei, mint a Control, a Kontrax, a Mikrosystem, a Hepta-Ybl Bank, a Co-Nexus, vagy a kicsit későbbiek közül a Kordax, a Reál Bank, a Globex Holding, a WV Lysing, az Első Magyar Faktorház? Jó részük sorsa a csőd, a felszámolás, néhánynak pedig a bűnvádi eljárás lett. S hol vannak a hajdani sikeres nagyvállalkozók: a székesfehérvári Mach művek, a kazánkirály, Petőfi-kutató és kisgazda képviselő Morvai Ferenc, az ózdi Petrenkó, Lupis vagy Stadler? Az 1992-ben a Centrum Áruházláncot privatizálni akaró tíz vezető nagyvállalkozóból mostanra csak négy van talpon, négynek a cége csődbe ment s megszűnt, kettő elítélve, illetve letartóztatva.

Jelentős csoportot alkotnak a régi elit képviselői, az egykori állami, politikai vezetők, menedzserek, értelmiségiek is. Ennek kettős a magyarázata. A nyolcszázezres párt a szélesen vett elit, az értelmiség és a technokrácia zömét is felölelte. A régi elitből jött újgazdagok nagy része egyszerűen technokrata, aki párttag volt az állampártban, azután pedig a vagyon jelentős része náluk landolt, mert ők értettek s értenek hozzá. E réteg fiatalabb nemzedékéből kerülnek ki jórészt a multik gyárainak, bankjainak, biztosítóinak magyar menedzserei is. A magyarázat másik fele, hogy az új, rendszerváltó elit krémje – vezetési tapasztalatok híján – klientúrájába sokakat átvett a régiekből. Gondoljunk csak a volt KISZ-vezető, majd ÁVÜ-főnök Csepi Lajosra, vagy az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében vezető posztot betöltő Kolosi Tamásra, s a menedzserek – főként bankárok – jelentős csoportjára. Ezek egy része végleg átkerült az új elitbe, de a többiek is csak fokozatosan szorultak ki a vezetésből. Kiegészítette a folyamatot, hogy a privatizációba összeköttetéseik révén bekapcsolódó új elit tagjai is rászorultak a régiek tapasztalatára, segítségére.

Akiknek a szerepe a vártnál sokkal alacsonyabb volt, az a rendszerváltás előtti kisvállalkozók, az első vállalkozók köre. Azért itt is voltak olyanok, akik kiemelkedtek, mint a Videotont privatizáló Széles Gábor, vagy a Fotexes Várszegi Gábor. Az új gazdasági elitbe a legkülönbözőbb rétegekből érkeztek vállalkozók és spekulánsok (mint a juhászból lett Tászi-üzletkötő, Stadler, a kisvállalkozó Petrenkó, az újságíró Fenyő, a hivatásos táncos Klapka), illetve frissen végzett, nem túl gátlásos értelmiségiek (a Fideszes Varga Tamás, Kövér Szilárd, Schlecht Csaba, Tóth Béla…) Sőt, nem egyszer volt bűnözők is bejutottak a nagy privatizálók közé. Sepsi László, az 1996-ban a húsz legnagyobb kereskedelmi vállalat egyike, a Sepsiker tulajdonosa régebben lopásért két évet ült, s betörésért és gépkocsi-lopásért is nyomoztak ellene; a FIK Rt-t privatizáló Kovács Tibor és Rózsa Ferenc 1981-ben a tököli börtönben kötött ismeretséget. (Az utóbbi privatizálta egyébként a Budalakk-birodalmat és a Dunalakkot is.)

A privatizáció vesztesei

A privatizáció hazai és külföldi kedvezményezettjei – beleértve a privatizációs bevételeket folyó kiadásai fedezésére használó kormányt – természetesen nem valamiféle szerencse folytán birtokba vett, gazdátlan állami tulajdonon osztoztak, hanem a nyugdíjasok öregségükre gyűjtött vagyonán és – a ledolgozott évek arányában – valamennyi dolgozóén.

Közismert, hogy a nyugdíjasok a rendszerváltás nagy vesztesei. A nyugdíjak vásárlóereje 1999-ben alig volt több mint az 1989-es vásárlóerő 80,1%-a (az alacsonyaké valamivel magasabb, a magasaké sokkal alacsonyabb). A panaszkodó nyugdíjasok a hatalomtól azt kapják, hogy így is túl nagy terhet jelentenek a társadalomnak, a dolgozók és a fiatalok tartják el őket. Ezen nem változtat az sem – mondják –, hogy nem tehetnek arról, hogy nem volt módjuk öregségükre megtakarítani; majd az új nyugdíjrendszerben – legalább részben – lesz. Viseljék hát békességgel nyugdíjuk elinflálódását, a nyugdíjkorhatár felemelését 62 évre, s azt, hogy amíg az infláció a magasabb, addig a nyugdíjak emelése a béreket követi, ha pedig az infláció a béremelkedés alá csökken, attól kezdve az inflációt.

A logika következetes – és úgy igaz, hogy nem igaz. Az emberi társadalom örök törvénye, hogy a nemzedékek egymás vállán állnak. Az új nemzedék az előző által gyűjtött vagyonban él, az általa épített házakban lakik, az örökölt földeken, műhelyekben, gyárakban dolgozik, s tartja el az időseket. Az öregekről csak a nagyon szegény társadalmak nem gondoskodnak (űzik el őket koldulni, küldik a hegyekbe meghalni) – no meg néha a gonosz, kapzsi örökösök. Ez ellen nyújtanak védelmet a törvények és bizonyos erkölcsi normák. A nemzedéki együttműködés gyakorlata a társadalmak fejlődésével változik. A hagyományos paraszti, kispolgári társadalmakban a fiatalok öröklik a házat, a földet, a műhelyt, és az öregek a családban élnek. Az ipari társadalmakban az emberek takarékoskodnak öregségükre, házat vesznek, bankbetétet, részvényeket gyűjtenek. Ezt egészíti ki a második világháború óta a jóléti állam szerény nyugdíja. Az új, posztindusztriális korban kialakult a nyugdíj- és befektetési alapok rendszere, és egyre inkább ezek (mögöttük pedig a megtakarító nyugdíjasok, a bérből, fizetésből élők) a vállalati részvények zömének a tulajdonosai. Az emberek öreg-korukban az alapokban összegyűjtött (örökölhető) vagyonukból, vagy még inkább az azért kapott életjáradékból élnek. Az államszocializmus a köztulajdon talaján állt. Hogy ez helyes és jó volt-e, az más kérdés, mindenesetre létezett egyfajta közmegegyezés, hogy a fizetés nem tartalmazza az öregségi öngondoskodás fedezetét, az “nincs a borítékban”. A társadalom teljes megtakarítása az államé, amiből köztulajdonként épül a gazdaság, s amiből az állam gondoskodik az öregekről.

A nyugdíjak fedezete – vagyis a mai nyugdíjasok és dolgozók megtakarítása – köztulajdonként a rendszerváltáskor megvolt. Az állam tőketulajdona 1989-ben 2500 milliárd forintot tett ki, amiből az államosított rész nem volt több 10%-nál, a megtakarítás tehát 2250 milliárd Ft volt. Ez, helyesbítve az inflációval, 1999. év végi vásárlóerejű forintban számolva 16 519 milliárd Ft-nak felelt meg. Ebből az 1989-es nettó 14,9 milliárd dollár összegű államadósság, az 1999. évi 225 Ft/$ árfolyamon, 3352 milliárd Ft-nak felel meg, de még a bruttó 20,4 milliárd $ is csak 4490 milliárd forintnak, vagyis mai forintértékben megvolt a 13 167, illetve 12 029 milliárd forint adósságmentes állami tőkevagyon. A nyugdíjalap 1999. évi 916 milliárdos kifizetése, az 1989-ben megvolt állami tiszta (államadósság-mentes) tőkevagyonnak csak 6,9%-os, illetve 7,6%-os tőkehozama lett volna. Ha pedig a nyugdíjalapot az 1989. évi, 25%-kal magasabb szintnek megfelelően helyesbítjük, az is csak évi 1144 milliárd Ft., vagyis 8,7%-os, illetve 9,5%-os kamatot jelent. Ehhez tudnunk kell, hogy az eladott közüzemi, közszolgáltató társaságoknál a szerződésben biztosított nyereségszint 8%, az anyagi ágak vállalatainak 1989. évi, saját vagyonra vetített bruttó eredménye pedig átlagosan 7,9% volt.

A privatizáció befejező korszakai

A szocialista-liberális Horn-kormány privatizációját a készpénzes értékesítés és a bevétel zömének az államadósság törlesztésére való felhasználása jellemezte. Ezért talán “készpénzes értékesítő és államadósság törlesztő” privatizációnak is nevezhetnénk. Az új korszak bekövetkeztében jelentős szerepet játszott az időközben végbement fejlődés, vagyis az, hogy volt már hazai tőke és vásárlóerő. E szakasz tulajdonképpeni kezdete 1995 augusztusa, az új privatizációs törvény hatályba lépése. Addig jórészt még az előző korszak privatizációinak lebonyolítása folytatódott, változatlan szabályokkal. Tegyük hozzá, hogy az előző időkben kialakított lehetőségeket a hatalomra került új párt-elit soraiból is sokan kihasználták.

Az új privatizációs törvény előkészítését igen éles viták kísérték, amelynek tétje előbb a gazdaság hatékony átszervezését szolgáló, teljesen új törvény meghozatala, majd ennek meghiúsulása után legalább a munkavállalói tulajdon növekvő szerepének biztosítása volt. Jól mutatja az ellentéteket, hogy egymás után kilenc törvényváltozat született. Végül az érvényben lévő, a tőkés, tulajdonos osztály kialakítását célzó privatizációs politika hívei, és az annak fenntartását szükséges kompromisszumként elfogadók kerekedtek felül, s az új törvény csak az ellenérték nélküli osztogatás és a privatizációs bevétel nyakló nélküli felélésének megfékezését vállalta fel. Korlátozták a gyakorlatilag ingyenes vagyonjuttatást jelentő E-hitelt, amely ezután csak a privatizációs vételár 50%-áig, és – a munkavállalói résztulajdonosi program kivételével – egy adott privatizációs aktusnál maximum 50 millió forintig terjedhetett. Megmaradt ugyanakkor a kárpótlási jeggyel történő privatizáció – ezt örökölt kötelezettségnek tekintették. Az előző kormány által a privatizáció keretében beváltott 81 milliárd kárpótlási jeggyel szemben 3 év alatt, 1995–97-ben 93 milliárd Ft névértékű kárpótlási jegyet váltottak be. A változtatások negatív következményeként háttérbe szorult a munkavállalói tulajdonszerzés, a sikeres, hazai tulajdonú üzemeket eredményező munkavállalói résztulajdonosi program, s a meglévő MRP-törvény súlyos visszaélésekre módot adó, vagy elavult, hibás előírásait sem helyesbítették. Részben talán ezt a mulasztást kívánta ellensúlyozni az új privatizációs törvényben a “vezetői, munkavállalói kivásárlás” lehetősége.

Ha nem is szűnt meg, mégis csökkent az értéken aluli értékesítés. 1995–98 között – az előző korszak 34,4%-os, névértékre vetített értékesítési átlagárával szemben – 100% feletti volt az értékesítési átlagár, a közüzemi privatizáció kiemelkedően magas értékesítési ára nélkül. Új jelenség volt a tőzsdei értékesítés előtérbe kerülése, ami a jól működő nagyvállalatok – gyakorlatilag a menedzsment által irányított – privatizációs technikáját jelentette. Nagy előnye volt, hogy általában biztosította a sikeres vállalatok zavartalan működését, kissé hasonlóan a privatizáció elején, a spontán privatizáció korszakában alkalmazott eljáráshoz. Ilyen volt például az Egis és a Richter gyógyszergyárak vagy a Borsod-Chem és a TVK privatizációja. A korszak végére a privatizáció közel került a befejezéshez, csak az ipar mintegy 20–25%-a maradt többségi állami tulajdonban. Ezek zömmel sikeres nagyvállalatok voltak (MOL, TVK, Rába), részben kevésbé sikeresek, sőt problematikusak, mint az Ikarus vagy a Bábolna, illetve alacsony hatékonyságú, nehezen privatizálható cégek. Az állami tulajdon jelentős részét az 50% felett privatizált cégek visszamaradt, kisebbségi részvény- és üzletrészcsomagjai tették ki. 1998 végi számítás szerint, az ÁPV Rt. kezelésében lévő tartós állami vagyon értéke 303 milliárd Ft volt, a még privatizálható vagyoné pedig 298 milliárd¹⁰.

Ennek a privatizációs szakasznak a másik, igen ellentmondásos és vitatható főiránya az ország infrastruktúrájának, a közüzemi és közszolgáltató társaságoknak a privatizációja volt, ami még az előző korszakban kezdődött. Az Antall-kormány minisztere adta el, koncessziót is biztosítva hozzá, a Matáv 30%-át, s vele a szavazati jogok 51%-át. Eladták a megmaradt telefóniát – igaz, a korábbinál jobb áron – és az energetika jelentős részét, az elektromos, gázipari stb. szolgáltató cégeket. A probléma lényege, hogy itt nem annyira a vállalatok vagyonának a privatizálásáról, mint inkább a monopolhelyzet eladásáról volt szó. A privatizációs szerződésekben biztosított 8%-os vagyonarányos nyereség tulajdonképpen a lakosság terhére vállalt “adófizetés” volt. A lakosság ugyanis a telefont, az áramot nem kapcsolhatja ki, tehát a vevő nyeresége garantált. Ennél is súlyosabb körülmény, hogy a külföldi tulajdonba került nagy szolgáltatók esetében gyakorlatilag megoldhatatlanná vált a 8%-os garantált haszon betartatása. Ennek kiegészítése ugyanis menedzser-szolgáltatással, magas személyi fizetésekkel, az új tulajdonosok saját cégeitől, túlértékelt áron történő vásárlásokkal stb. megakadályozhatatlan. Végül a privatizációnak ez a szakasza jelentős piaceladást is jelentett, mert most már a vevő dönt a hatalmas vállalatok felújításairól és beruházásairól. Az eladások mellett csakis az szólt, hogy ennek bevételét a kormány legalább nem élte föl, ahogyan az előző korszakban történt, hanem azt a külföldi hitelek törlesztésére fordította. Ennek jelentős szerepe volt abban, hogy az 1994-ben megörökölt 28,1 milliárd dollár bruttó, illetve 18,7 milliárd dollár nettó adósság 1998 nyarára 8 milliárd dollárnál alig több nettó összegű államadósságra csökkent.

Összefoglalva: a közüzemi privatizáció nagy valószínűséggel negatív lépés volt a lakosság helyzetére és az ország távolabbi jövőjére nézve. Ugyanakkor a kapitalista világrendbe betagozódott magyar gazdaság konkrét helyzetében, a Bokros-csomag részeként, alighanem elkerülhetetlennek tekinthetjük.

E privatizációs szakasz értékeléséhez érdemes egybevetnünk az értékesítéseket az előző korszakkal. Azt látjuk, hogy 1990–94 között a privatizálható vagyon 47%-át 257 milliárd forintért adták el, míg 1995–96 között 17%-át 640 milliárdért, vagyis az első esetben a vagyon 10%-áért 54 milliárdot, a második esetben pedig 376 milliárdot, azaz hétszer annyit kaptak.

Végül röviden az Orbán kormány privatizációjáról, amennyire az jelenleg már megítélhető. 1998 után a privatizáció lefékeződött, sőt, az állami tulajdont kiterjesztő, visszafordítási tendencia jelentkezett. Gondoljunk a Postabank állami tulajdoni körbe vonására, a MOL vezetésváltására, a Dunaferrel kötött vagyonkezelési szerződés felbontására, vagyis mindezen cégeknek a kormány befolyási körébe kerülésére. Hasonló jellegű a Posta aktív gazdasági centrummá fejlesztésének terve, az Állami Fejlesztési Bank gazdasági hatáskörének kiterjesztése is. Mindezek megfelelő eszközt jelentenek a kormány gazdasági szerepének növelésére, amit jól mutat az autópálya-építés, a Tetra-program pályáztatás nélküli eldöntése stb. Úgy tűnik, a kormány felismerte: mozgásterét jelentősen növeli a centralizáció, az állami tulajdonú cégek megtartása. Ezek hatékony hatalmi eszközt jelentenek, általuk biztosítható ugyanis pozíciók, költségvetési források osztogatása a klientúrának, illetve a pénzek olyan pártérdekű felhasználása, mint azt például az Agroinnováció kht. vagy a Happy End és az Ezüsthajó kft. esete mutatja. Hozzájárult ehhez, hogy a megmaradt állami vagyon általában nem volt alkalmas vagyonjuttatásra a klientúra számára. Jelentős részben gyenge cégek és privatizált vállalatok kisebbségi, csökkent értékű részvénycsomagjai alkották, másrészt pedig olyan mamut vállalatok (MOL, Rába, Dunaferr), amelyek méretük és közismert értékük miatt alkalmatlanok ilyesmire. Ahol lehetséges volt – mint például a Dunaferr egyik kft.-je esetében – a többségi tulajdont privatizálták, vagy pedig – ahogyan a megmaradt állami gazdaságoknál történt – a kiszemelt cégeket kivonták a tartós állami tulajdonból, hogy azután az egyidejűleg zömmel lecserélt igazgatóságok új, “elit-közeli” tagjai, “vezetői, munkavállalói kivásárlás” keretében vagy más módon, hosszú lejáratú hitelre megkapják. Valószínűleg hasonló szerepet szánnak a nemzeti földalapnak is.

A privatizáció összefoglaló értékelése

A rendszerváltáskor a termelő nemzeti vagyon zöme köztulajdonban volt, így az állam, illetve a kormány nagy szabadsággal rendelkezett a tulajdonviszonyok s általában a gazdaság működésének alakításában. A Németh-kormány csak a tulajdonreformot, s annak kereteit határozta meg, a tényleges irány és tartalom eldöntését nyitva hagyta. A piacgazdaságra való áttérés részeként az állami tulajdon felszámolása felhasználható lett volna az ipar és az egész gazdaság hatékony átszervezésére és feltőkésítésére, modernizációjára, felkészítésére az Európai Uniós csatlakozáshoz. Megvolt a lehetőség a mesterséges monopóliumok felszámolására, s ennek részeként a gyárak önállósítására, illetve azt követő privatizációjukkal a piaci verseny megteremtésére, másrészt a kisebb termelő egységek leválasztásával életképes kis- és középüzemek széles hálózatának létrehozására. Adva volt a lehetőség a tőke alkalmasságukat versenyben bizonyító vállalkozók, menedzserek és munkavállalói közösségek kezére adására, a külföldi tőke gyorsított, hazai érdekeket szolgáló bevonására.

A privatizáció pénzügyi mérlege

A privatizáció a rendszerváltás legjelentősebb gazdasági akciója volt, amely mára gyakorlatilag befejeződött, ám egyelőre nincs tudományos igényű feldolgozása. Még a legfontosabb adatok publikálása sem történt meg, ami aligha véletlen. Tisztázatlan, mekkora volt a privatizálásra kerülő vagyon, s mi lett a sorsa. Azaz: az egymást követő szakaszokban – a privatizációs politikától függően – hogyan értékesült a vagyon, s kiké lett? A tisztázáshoz becslésekre, egymással nehezen egyeztethető, különböző időpontokban publikált adatok feldolgozására kényszerülünk. (Erre tettem kísérletet az alábbiakban a 2. és a 3. sz. táblázatban.)

Mindez azért nagy hiba, mert ma még az alapadatok zöme megtalálható. Csak fel kellene dolgozni, hogy megtudjuk, a jó vállalatokat (l. az 1. sz. táblázatot) kik vásárolták meg, mikor, mennyiért, kiknek a patronálásával, illetve klienseként. Ez egyaránt fontos lenne a szociológiai kutatás és a politikai elemzés érdekében.

1.sz. táblázat Az anyagi ágak (versenyszféra) vállalatainak 1989. évi tényszámai
Sajátvagyon – arányos profit	Cégek száma	Saját vagyon (mrd. Ft)	Kumulált saját vagyon %-a
0% alatt	288	114,3	6,6
0 – 6%	581	752,0	43,7
Alacsony, 6% alatt	869	866,3	50,3
Közepes, 6% – 12%	486	415,4	24,1
Magas, 12% felett	968	440,9	25,6
Ebből: 12% – 24%	497	242,7	14,1
24% – 30%	137	69,9	4,1
30% – 45%	141	68,8	3,9
45% felett	193	59,5	3,5
Mindösszesen	2.323	1.722,6	100

A privatizálásra kerülő vagyonról 1990-ben készült felmérés 2500 milliárdos adatot közölt. Később viszont már csak 2000 milliárdról beszéltek, a közben hozzá vont tanácsi vállalatok vagyonával együtt. Egy másik kiinduló adat az anyagi ágak vállalatainak saját vagyonáé, amelynek értéke 1989-ben 1722,6 milliárd Ft. volt (l. 1. sz. táblázat). Ez azonban a valóságban sokkal több kellett legyen, ha figyelembe vesszük, hogy a vállalati vagyon átértékelésére utoljára az 1980-as években került sor, s hogy ez az összeg nem tartalmazta sem az épületeket és a telkeket (amelyeknek tulajdonosa az állam volt, a vállalat csak kezelői joggal rendelkezett), sem például – a kereskedelmi vállalatok esetében – az üzlethelyiségek értékét, de nem volt benne a tanácsi vállalatok és a szövetkezetek vagyona sem. Indoklásul azt szoktuk hallani, hogy a privatizálásba bevont 1858 állami vállalatból 692 került vállalatként vagy már gazdasági társaságként felszámolásra, illetve végelszámolásra, mert inkurrenciát termelt, azaz veszteséges, életképtelen volt.

Tudnunk kell azonban, hogy a vállalatok 1989. évi átlagos eredménye 7,9% adózatlan, vagyonarányos nyereség volt, ami megfelel a kettős könyvelésű cégek kilencvenes évek végi hazai, illetve a jelentős nagyvállalatok nemzetközi átlagának. Az ok tehát csak részben vezethető vissza a vállalatok belső problémáira vagy a KGST-piac elvesztésére. Igen sok esetben találjuk oknak a privatizációt és az állami gazdaságpolitikát. A külföldi privatizáló célja gyakran csupán a piacszerzés volt, máskor a dilettáns új – hazai vagy külföldi – tulajdonos hozzá nem értése, túlzott elvonása – a saját tőke nélküli privatizáció fedezésére és luxusfogyasztására – tette tönkre a céget. Mindehhez hozzájárult az is, hogy az ÁVÜ a privatizáció kapcsán elvonta a cégek tartalékait, s a rendszerváltás transzformációs válsága (a piacváltás jelentős többletterhe, az abból következő forgótőkehiány, a gyorsan növekvő közterhek stb.) ilyen állapotban zúdult a vállalatokra. Az állam által magukra hagyott vállalatok, köztük a piaccal rendelkező, nyereségesen termelő cégek sora eladósodott, majd a magas inflációs kamatok miatt veszteségessé vált és felszámolásra került.

2.sz. tábla Az állami vagyon privatizálása az MDF koalíció (1990–1994) idején (milliárd Ft)
	Deviza kp. 11	Ft kp.	Kp. össz.	E-hitel	Kárp. jegy	Össz.	1990 Ft kp.	1990 Ft össz.	Infláció % 12	Inflált %
1990 tény	0,53	0,14	0,67			0,67	0,67	0,67	28,9	100,0
1991 tény	24,61	5,74	30,35	1,01		31,36	21,59	22,30	35,0	71,2
1992 tény	40,98	24,92	65,90	9,07	2,26	77,23	30,44	35,68	23,6	46,2
1993 tény	110,67	22,96	133,63	21,72	14,56	169,91	47,84	60,83	22,5	35,8
1994 tény	10,95	35,41	46,36	46,11	64,20	156,67	13,44	45,43	18,8	29,0
1991-94	187,74	89,17	276,91	77,91	81,02	435,84	113,98	164,91
1994 MDF*	10,95	15,24	26,19	31,20	64,20	121,59	7,60	35,26	18,8	29,0
91-94 MDF*	187,74	69,00	256,74	63,00	81,02	400,76	101,30	154,74
Eloszlás %	46,9	17,2	64,1	15,7	20,2	100,0
Eloszlás %	73,1	26,9	100,0
* becslés

 

A 3. sz. táblázat segítségével tekintsük át ezek után a lassan befejeződő privatizáció számadataiból levonható következtetéseket.

3.sz. tábla Az állami vagyon privatizálása 1990–1999 (milliárd Ft)
	Deviza kp.	Ft kp.	Kp. össz.	E-hitel	Kárp. jegy	Össz.	1990 Ft kp.	1990 Ft össz.	Infláció %	Inflált %
91-94 MDF*	187,74	69,00	256,74	63,00	81,02	400,76	101,30	154,74
1994 Horn**		20,17	20,17	14,91		35,08	5,85	10,17
1995 tény	411,50	35,40	446,90	3,99	30,15	481,04	92,97	100,10	28,2	20,8
1996 tény	92,90	40,00	132,90	2,50	40,60	176,00	21,14	27,98	23,6	15,9
1997 tény	208,39	108,77	317,16	0,30	22,71	340,17	41,21	44,22	18,3	13,0
1998 tény	39,02	67,33	106,35	0,99	4,50	111,84	11,91	12,41	14,3	11,1
1999**	70,00	59,70	129,70		0,30	130,00	12,97	13,00	10,0	10,0
1990-99 **	1.009,55	400,37	1.409,92	85,69	179,28	1.674,89	287,35	362,62
Eloszlás %	60,3	23,9	84,2	5,1	10,7	100,0
Eloszlás %	71,6	28,4	100,0
2000**						44,50	4,00	4,00	9,8	9,0
1990 – 2000**						1.719,39	291,35	366,62
Állami versenyszféra tulajdon 2000-ben***						792,80	79,28	79,28
Teljes privatizációs bevétel és a megmaradt vagyon  inflált értéke (névértéken való eladást tételezve)							370,63	441,90
* Évenkénti részletezését lásd 2. sz. táblázatban ** Becslés *** Az ÁVÜ-ÁPV Rt. által privatizált versenyszférából megmaradt állami vagyon 2000 év végén13

 

Az 1990-ben minimálisan 1722,6 milliárd Ft – sokkal inkább azonban 2500 milliárd Ft vagy annál is nagyobb – értékű köztulajdon 441,9 milliárdért, illetve az E-hitellel és kárpótlási jeggyel csökkentve, 370,63 milliárdért került eladásra. Tehát 1722,6 milliárd Ft értéken számolva 26 illetve 21,5%-os, 2500 milliárdot alapul véve pedig 17,7 illetve 14,8%-os áron.

Az elmulasztott lehetőségek: a privatizáció gazdaságpolitikai mérlege

1990-ben adva volt a zökkenőmentes – vagy legalábbis kisebb zökkenőkkel kísért – átmenet lehetősége.

Az általános gazdaságpolitikai hibákon túl – például hogy nemcsak az állami tulajdon, hanem az állami gazdaságirányítás is felszámolásra került, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá –, a privatizáció választott módjának is igen súlyosak voltak a következményei. Ennek elkerülhetőségét sikeres piacgazdasági alkalmazkodásukkal jól mutatják a menedzserek és a munkavállalók vagy a hozzáértő vállalkozók által privatizált, illetve a tőzsdei értékesítésű vállalatok. Ezeknél helyén, döntési helyzetben maradt a menedzsment, s így a vállalatok, ha kifosztva is, legalább a hozzáértő vezetéstől nem megfosztva csinálhatták végig az átalakulást.

Az államszocialista gazdaság működési zavarainak egyik fő oka a mesterséges monopolizáltság volt. A tulajdonreformot azonban nem, vagy alig használták fel a mesterséges monopóliumok felszámolására, s a természetes monopóliumokra vonatkozóan sem történt szabályozás (például nemzeti tulajdonban tartás meghatározó állami tulajdonnal).

Nem került sor a külföldi tőke privatizációs részvételének megfelelő szabályozására sem. A privatizálásba bevontak körét nem korlátozták a komoly, termelni szándékozó tőkésekre, akik a megvásárolt vállalat felszámolása helyett tőkeemeléssel – tulajdonostársként vagy akár földtulajdonosként – belépnek a számukra perspektivikus vállalatokba, amelyeket azután feltőkésítenek, korszerűsítenek, bekapcsolnak üzleti rendszerükbe stb. A szabályozás hiánya lehetővé tette a külföldi tőke számára az azonnali, nagy hasznot hozó spekulációs vásárlást, illetve a piacfelvásárlást. Ugyanakkor távol tartotta a multikat, amelyek perspektivikusan fektetnek be, tőkét, technológiát, saját piacot hoznak az országba, s ezért irtóznak a bizonytalanságtól, a zavaros állapotoktól.

A privatizáció megkezdésekor esély volt a kádári széles középosztály zömének átmentésére. A nyugdíjasok és a munkavállalók jogos vagyonrészének az állami tulajdonból való kiadásával erős hazai tulajdonosi réteg lett volna megteremthető, s legalább részlegesen stabilizálni lehetett volna a munkavállalók és a nyugdíjasok élet- és jövedelemviszonyait. A 6% feletti vagyonarányos nyereségű vállalatok jelentős részét át kellett volna adni a számukra, utalványt és elővételi jogot biztosítva nekik és a nevükben vásárlóknak. A nyugdíjasoknak valahogy úgy, nyugdíjukkal arányos, nyugdíjalapokba vihető utalvánnyal – amivel a nyugdíjalapok jó céget privatizálhatnak –, ahogy most a magán nyugdíjalapokat kialakítják. A munkavállalók szintén a már megszerzett nyugdíjjogosultságuk arányában kaphattak volna utalványt, hogy azzal nyugdíjalapba lépjenek, vagy a munkahelyüket privatizálhatják (lásd az MRP cégek sikeres működését). A települési önkormányzatok és a társadalombiztosítás vagyonnal való ellátása, s ezzel gazdasági önállósításuk, a valódi önkormányzatiság megteremtését szolgálhatta volna. Ehhez arra lett volna szükség, hogy a jó vállalatok másik részét nekik adják át közvetlenül és/vagy befektetési alapokba vihető utalvánnyal.

A “központosított privatizáció” irányát kijelölő kormányzatnak azonban ilyesmi nem állt szándékában, amit jól mutatott a tanácsi vállalatok sorsa. Még ezeket az eleve önkormányzati tulajdonban lévő vállalatokat is elvonták és privatizálták magántőkések számára, minthogy ezek általában jó, nyereséges vállalatok voltak. A kormányt az sem zavarta, hogy ezzel önkormányzati feladatú cégeket vont el, például a diákélelmezést, s ezáltal az önkormányzatokat kiszolgáltatott helyzetbe hozta. Ez visszavetette a vidék iparosítását is, és kis- és középüzemeket ítélt megszűnésre.

A privatizáció elszalasztott lehetőségnek bizonyult a közterhek csökkentésére is. A vagyonnak egyrészt a nyugdíjasok és munkavállalók, másrészt a városi önkormányzatok és a társadalombiztosítás számára való átadása közterheket válthatott volna ki, ami adó- és nyugdíjbiztosítási járulékcsökkentést tett volna lehetővé. Ez, s általa a gazdasági növekedés gyorsítása módot adhatott volna a transzformációs válságnak és következményeinek – a termeléscsökkenésnek és a munkanélküliségnek – a mérséklésére.

A rendszerváltással lehetőség kínálkozott a magyar “mezőgazdasági csoda” stabilizációjára és kiteljesítésére. Ha az állam kivonult volna a termelőszövetkezetekből, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció. Megnyílt volna a lehetőség arra, hogy a parasztság vágyainak, tapasztalatainak s a piac parancsainak megfelelően alakítsa át és fejlessze tovább a mezőgazdaságot és vele saját életét. Azaz – szándékától függően – átalakítsa a termelőszövetkezet szervezetét a hatékonyabb piacgazdasági beilleszkedés és a még jobb gazdasági eredmények érdekében. Vagy szabaddá tegye a kilépést a szövetkezetből, a földdel együtt, esetleg fel is oszlassa a termelőszövetkezetet, s egyéni gazdálkodásra térjen át stb. A hazai parasztság megtarthatta volna a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség, nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), s ilyenformán tovább vihette volna a nagy magyar találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú integrációban működő, optimális munkamegosztását. Tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre, esély kínálkozott a mezőgazdasági felvásárló- és ellátó-kereskedelem, valamint az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában és Hollandiában létezik. A termelőszövetkezeti segéd-üzemágak megfelelő kiindulást jelenthettek volna a falu iparosításához, illetve az országnak annyira hiányzó kis- és középüzemek tömeges kifejlődéséhez.

A termelőszövetkezetek tagsága valami hasonlót várt. Ehelyett az állam kíméletlenül szétverte a termelőszövetkezeteket, s belegázolt a falu életébe. A földeket másfél millió földtulajdonos között aprózták szét. A gazdálkodók nyomora és túlmunkája ellenére drágán és rossz minőségben termelő, fejlődésképtelen családi és parcellagazdaságok tömege jött létre. A megmaradt termelés nagyobb és piacképes felét adó, földtelen vagy bérelt földön gazdálkodó szövetkezetek és gazdasági társaságok a teljes létbizonytalanság viszonyai közé kerültek. A terméseredmények zuhanása, s az önköltség ugrásszerű növekedése nyomán az agrártermelés megfeleződött, a kárpótlással felvásárolt földekkel pedig újrateremtődött a Horthy-korszakra jellemző állapot, amikor csak a földek fele volt a falusiaké.

Kísérlet az érthetetlen első négy (és tizenegy) év magyarázatára

A piacgazdaságra való áttérés szükségszerűen vesztességekkel jár – hiba volt ezt a lakosság elől eltitkolni. Ennyiben a transzformációs válság elkerülhetetlen volt. A válság mélysége azonban nem volt szükségszerű. A rendszerváltás utáni évek gazdaságpolitikája, s kiváltképpen a privatizáció legalább két évtizeddel vetette vissza a gazdaságot, s a jövőben nehezen helyrehozható meghatározottságokat teremtett. Az ország népének munkájával létrehozott nemzeti termelő vagyon egy része megsemmisült, jelentős része külföldi tulajdonba vagy alkalmatlan és méltatlan hazaiak kezére került. Óriási társadalmi különbségek és tömeges munkanélküliség jött létre. Szétverték a mezőgazdaságot, s felszámolták az ipar jelentős részét, amelynek értékeit – a jól képzett, fegyelmezett munkásgárdát, a színvonalas mérnököket és menedzsereket – azóta az ide telepedő multik világosan felismerték és igénybe vették. A Horn-kormány az összeomlás felé rohanó országot csak össznemzeti erőfeszítéssel, a bérből és fizetésből élőkre, a nyugdíjasokra rótt újabb súlyos terhekkel tudta szanálni és kiegyensúlyozott növekedési pályára állítani.

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt mindennek az oka. Háromféle magyarázatot találhatunk: az egyik az új, rendszerváltó elit és a régi, önmagát átmentett elit egy részének az önzése. Számukra a fő szempont az állami vagyon minél jelentősebb részének megszerzése volt. A másik ok ideológiai természetű lehetett: őszinte hittel, vagy éppen a múlt miatti szégyenkezésből maximálisan vissza akarták szorítani a “gonosz” államot, szabad utat kívántak adni a piacnak, a tőkének, s még örültek is a “bűnben született” nagyipar leépülésének.

Végezetül sok hibás lépés magyarázatául nem tudunk mást felhozni, mint a váratlanul, felkészültség és tapasztalatok nélkül hatalomra kerültek dilettantizmusát…

Jegyzetek

¹ “Tulajdonrendezés Magyarországon a kommunista hatalom bukása után” és “Megjegyzések”, Kézirat, 1990. tavasz, Saját irattár

² Magyar Gazda zsebkönyv, 1948, 342. o., 1931–1940, 10 éves átlagtermés: 13,9 q/ha

³ KSH adat: Magyar Statisztikai Évkönyv, 1991. 9.8. pont. 127. o. 1986–1990 5 éves átlagtermés 48,8 q/ha, (1988: 54,5 q/ha)

⁴ Nemzeti kerekasztal, Gazdasági asztalok jegyzőkönyvei 1998. (nem publikált)

⁵ Tudományos feldolgozás híján különböző, részben ellentmondásos forrásokon (nem teljes adatsorokon) alapuló saját becslés.

⁶ ua.

⁷ Bankkonszolidációk összesített és az éves inflációkkal (l. 12. sz. jegyzet) helyesbített adata.

⁸ KSH adat: Magyar Statisztikai Évkönyv, kötetei, 8.3 Lakásépítés (mindig az utolsó 10 év adatai).

⁹ A privatizációs kormánybiztos Beszámolója az Állami Vagyonügynökség és az Állami Vagyonkezelő Rt. 1990–1994 közötti tevékenységéről és a két szervezet pénzügyi helyzetéről 1994 nyarán, Budapest, 1994. augusztus 17. ÁPV Rt. Könyvtár, Saját irattár

¹⁰ ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor, 1999. január. 2. lap. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

¹¹ A 2-3. sz. táblázat oszlopaiban lévő éves privatizációs bevételi adatok forrása az ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor tárgyév decemberi száma. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

¹² Éves infláció: KSH adat, Magyar Statisztikai zsebkönyv éves kötetei, “A lakosság”, 8. pont, Fogyasztói árindex (mindig az utolsó 3 év adatai).

¹³ ÁPV. Rt. Privatizációs Monitor, 2000. december. ÁPV Rt. Könyvtár. Internet: http://www.apvrt.hu

2000. év végén megmaradt állami vagyon (milliárd Ft)
Állami vállalati vagyon	0,4
Tartós állami tulajdon (98 cég)	423,0
Privatizálható állami tulajdon (46 cég)	336,0
Egyéb	33,4
Összesen föld nélkül	792,8
Állami földvagyon	68,8