Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyez­ményt (NAFTA) Carlos Salinas, George Bush és Brian Mulroney kezdeményezte egy 1991 júniu­sában, a texasi San Antonióban lezajlott találko­zón.

Az Egyezmény részét képezi az észak- és dél-amerikai „szabadkereskedelmi" egyezmények sorozatának, amelynek első lépése a Kanada és az USA között 1988-ban aláírt Szabadkereske­delmi Egyezmény (FTA), a következő pedig a George Bush által 1990 júniusában meghirdetett „Kezdeményezés Amerikáért" volt. 1991 szep­temberében Mexikó és Chile indítványozta egy új Gazdasági Együttműködési Egyezmény meg­kötését.

Ezekről az egyezményekről az Általános Vám­tarifa és Kereskedelmi Egyezmény „Uruguayi Fordulójának" későbbre halasztott lezárásával párhuzamosan folytak a tárgyalások. Mind az Uruguayi Fordulónak, mind a NAFTA-nak 1994. január 1-én kellett életbe lépnie.

A NAFTA széleskörű piaci liberalizációról szóló rendelkezéseket, valamint a piaci „torzu­lások" kiküszöbölésére és a kereskedelmi viták eldöntésére vonatkozó hatékony szabályozást foglal magában. A megegyezés hat széles terü­letre terjed ki:

• Piacra jutás: Kanadában, az USA-ban és Me­xikóban az átlagos vámtarifa-korlátok már ala­csonyak, és nincsen számottevő korlátja a keres­kedésnek. Azonban Kanada és az USA jelentős korlátokat tart fenn több, Mexikó számára igen fontos területen, úgymint: textíliák, italok, köz­lekedési eszközök, élelmiszeripari cikkek és mezőgazdasági termékek.
• A kereskedelem szabályozása: Bírságokat és „antidömping"-vámokat   helyeztek   kilátásba. Várhatólag semmi sem menti meg ezeket a sza­bályokat attól, hogy a protekcionizmus eszköze­iként alkalmazzák őket.
• Szolgáltatások: A kereskedelmi szolgáltatá­sok széles skáláját „deregulálták", beleértve a pénzügyi szolgáltatásokat és a szállítást. Vitatott pont az állam által teljesített szállítási szolgál­tatások ügye, mint ahogyan azon egyéb állami szolgáltatások és szociális programok is (pl. óvo­dák), amelyeket az USA a munkaadók „támoga­tásaként" értelmez.
• Külföldi befektetések: A NAFTA gondosko­dik a külföldi befektetések „nemzeti védelmé­ről", megszüntetve a felhasznált hazai termékek arányával és a teljesítménnyel kapcsolatos köve­telményeket. Mexikó tart még fenn korlátozáso­kat, de szeretne több külföldi befektetést magá­hoz vonzani.
• Szellemi tulajdon: Ez egy vitatott kérdés Észak és Dél között a GATT vonatkozásában. A NAFTA-tárgyalások során az USA erős nyomást gyakorolt Mexikóra annak érdekében, hogy a szerzői jogok, szabadalmak és védjegyek kérdé­sében vesse alá magát a nemzetközi egyezmé­nyeknek.
• Vitás ügyek rendezése: Az idevágó szabályo­kat már az USA és Kanada közti Szabadkeres­kedelmi Egyezményben rögzítették. 1993 őszén éles nézeteltérés alakult ki e téren a „nemzeti önrendelkezés" és a szankciók és bírságok ügyé­ben.

A NAFTA felbukkant mint az 1992-es ameri­kai elnökválasztás egyik vitatémája is. Később Clinton elnök az USA és Mexikó közti kétoldalú – munkaügyi és környezetvédelmi kérdésekkel kapcsolatos – „kiegészítő egyezmények" ügyét is felvette a tárgyalások napirendjére. Ezek a „szennyezés-elrejtési effektusra" (vagyis hogy amerikai szennyezők Mexikóba települnek át, kikerülve ezáltal az amerikai környezetvédelmi törvényeket), az „elszökő állásokra" (azaz, hogy amerikai munkaadók az olcsó munkaerővel dol­goztató mexikói gyárakba telepítenek át terme­lőfolyamatokat) és azokra a munkajogi kérdé­sekre összpontosítanak, amelyek a szabad szak­szervezetek Mexikó-beli korlátozása következté­ben merülnek fel. Tekintettel arra, hogy maga az Egyezmény sem bír a kikényszeríthetőség jogi státusával, a kiegészítő egyezményeket sok olyan amerikai lobbista is lemondóan túlságo­san gyengeként könyvelte el, aki eredetileg fel­vetette ezek szükségességét.

Thea Lee, a Washingtoni Gazdaságpolitikai Intézet munkatársa kommentárja szerint: „Az az igazság, hogy az USA fontosabb Kanada és Me­xikó számára, mint Kanada és Mexikó az USA számára. Jóformán az összes komoly enged­ményt Mexikó tette".