Az év elején Németországban a kereskedelmi miniszter 50 magyar vállalatot kínált megvételre a nyugati tőkéseknek. Az ország közvéleménye egyszerre felhergedt e kiárusítás lát­tán. Pedig hajói meggondoljuk, a bürokrácia – mint annyiszor – csak opportunista módon igyekezett a reformista ellenzék elébe vágni. Ezúttal is végső formájában, úgy is mondhat­nánk, hogy következetesen juttatta kifejezésre a tulajdonra vonatkozó ellenzéki követeléseket.

A vállalatok ilyen felkínálása és eladása gazdasági szempontból a vegyes vállalkozások fejlődéséből nőtt ki. Bár a kelet-európai országok közül Magyarországon van a leg­több belőlük (310), még Jugoszláviát is megelőzve (230), és csak tőlünk vihető ki korlátozás nélkül a devizára váltott nyere­ség, még ez a vállalkozási forma sem csalogatta be azt a tőke­mennyiséget, amit a kormányzat és az ellenzék az ország talpra állításához szükségesnek vél. Így mindegyik arra szá­mít, hogy ha – túllépve a vegyes vállalatokon – a nyugati tőke kézbe veszi a vállalatokat, azok megújulnak, beáramlik a tőke és felpezsdül a gazdasági élet. Amikor viszont a bürokrácia, kifogni akarván a szelet a vitorlából, e téren a tettek mezejére lép, az ellenzék feljajdul. Ezt a műfelháborodást azonban nem szabad összekeverni a magyar nép vagyonát őszintén féltő, elkótyavetyélését megakadályozni akaró erők tiltakozásával, melyek 1956 útmutatásából indulnak ki: „földet, gyárat vissza nem adunk!" Mert akik a nyugati tőkére számítanak, ne szisszenjenek fel álszent módon, ha azt gyakorlati lépések köve­tik, akár a bürokrácia részéről is. Vagy-vagy! … A tulajdon kérdésében sem lehet egyszerre két álláspontot képviselni.

Vizsgáljuk meg a Tungsram példáján, hogy mit jelent a nyugati tőke áhított „bevonása", azaz a vállalatok elkótyave­tyélése. (Ténylegesen erről van szó, mert a vállalatok valósá­gos értéke nemcsak azért megállapíthatatlan, mert általában véve nincs reális vagyonértékelési lehetőség, hanem, főleg, mert az önálló magyar gazdaság szempontjából felbecsülhe­tetlen potenciális értékkel bírnak.) A Tungsramot gyorsan el­adták az osztrák Girozentrale bankcsoportnak, amin az állam a tervgazdaság szakértői szerint, máris csaknem 5 milliárd forintot vesztett! Ráadásul a magyar bankügyi bürokraták arra kötelezték magukat, hogy amennyiben a vállalat nem lesz elég jövedelmező, a magyar állam visszavásárolja az érték­papírokat, azaz a gyárat. Az osztrák tőke tehát semmit sem kockáztat, sőt kétszer nyerhet az üzleten – a magyar munkás hátán.

Mert bizony az új vezetésű Tungsram máris azt tervezi, hogy elbocsátja az alkalmazottak mintegy 28%-át, azaz a 18.000 főből több mint ötezret! Ez a kiárusítás lényege! (Az osztrák sajtó nem szégyellte az adatok közlését.)

A Tungsram-ügy, még az elbocsátások szellőztetése nél­kül is (a magyar újságírók és közgazdászok nem tartanák fontosnak az efféle adatok bolygatását? . . .) nagy port vert fel. Mint annyiszor, most is kiderült, hogy – a király meztelen. Ugyanis miként engedheti meg magának a kormány, hogy olyasmit áruljon – sőt elkótyavetyéljen – ami nem az övé? Egyáltalán: kié a vállalat? Nosza megindult a vita e kérdésről, amire azóta se válaszolt senki. Ki rendelkezhet a gyárakkal, vállalatokkal? Úgyszólván mindenki megállapítja, hogy „…a mai formációban hiányzik a valódi, a természetes tulajdonos!" – amint azt Szigethi Teréz megfogalmazza egyik népszerű gazdasági folyóiratunkban. Ugyanő közli, hogy a vállalati bü­rokrácia számára jó az, ha „…nincs pontosan definiálva, ki diszponál… az állami vállalatok fölött". Hozzáteszi, hogy „valójában állami vállalatokat eladni senki sem jogosult". Ám e téren ő maga is bizonytalan és csupán abban reménykedik, „hogy addig is, míg tisztázódik, végső soron ki a tulajdonos, nem vesztik türelmüket az esetleges partnerek".

Holott illő lenne tudni Magyarországon – még akkor is, ha nem divatos ennek kimondása -, hogy az állami vállalatok valóságos és érdemi tulajdonosa a munkásosztály. Fur­csa látvány a közgazdászok és a legkülönfélébb politikusok feszélyezett tojástánca a munkásság tulajdonának elhallgatá­sa, megtagadása érdekében. Mi sem leplezi le jobban a kor­mányzat nem szocialista, nem kommunista, nem munkás, ha­nem azokkal szembenálló bürokrata jellegét, mint az a tény, hogy ebben a tekintetben is egy húron pendül azokkal, akik a munkásságot ki akarják forgatni a jussából. Sőt túl akar rajtuk licitálni. Ez persze megfelel a természetének, hiszen ponto­san ez a bürokrácia és hatalma tette lehetetlenné, hogy a munkásosztály ne csak érdemi, hanem tényleges tulajdonosa is legyen az állami tulajdonnak.

A 100 munkáson felüli gyárak és vállalatok a munkásság mozgalmai és erőteljes támogatása révén váltak állami tulaj­donná 1948-ban. Akkor a munkásság többsége nagy lelke­sedéssel fogadta ezt a lépést, és meg volt győződve, hogy ő fog rendelkezni az üzemek fölött. Csak ezért lehetett megva­lósítani ezt a döntő társadalmi átalakulást. Ám várakozásával ellentétben, nem így történt. Pontosan úgy, mint ahogy egy tehetetlenné vált ember házában eluralkodhat a kapzsi és erőszakos rokon, kegyelemkenyérre és a kemencepadkára szorítva az igazi tulajdonost, ugyanúgy bánik a bürokrácia is a munkássággal, mely nemcsak a tulajdona gyakorlásától van megfosztva, hanem mindannak az elnyomásnak, kiszipolyo­zásnak és megalázásnak is alá van vetve, ami ebből a hely­zetből származik. Övé a gyár, de úgy dolgozik ott, mint egy ki­zsákmányolt, mert nem ő rendelkezik a tulajdonával, hanem a vele szembenálló bürokrácia és diktatúrája.

1956-ban ezt a felháborító ellentmondást szüntette meg a munkásság a vállalatok kézbevételével. Az is napnál világo­sabban kitűnt, hogy válóban a munkásosztály az igazi tulajdo­nos, hiszen a döntő változáshoz csak az kellett, hogy egy-két bürokratát kizavarjon az üzemből, s a kérdés el volt intézve. Ma mégis némelyek kiárusítják a vállalatokat, míg mások esetleg „előnyösebb feltételekkel"(?), de ugyanígy a nyugati tőke rendelkezésére szeretnék bocsátani üzemeinket.

Furcsa dolog végignézni a nyugati tőkének így vagy amúgy felajánlkozók hosszú során, kik nagy többségükben '56 tisztelőinek, követőinek vallják magukat, miközben ilyen otromba módon megtagadják '56 olyan jól megfogalmazott és a gyakorlatban megvalósított üzenetét.

Mindenekelőtt azt a tényt kell hangsúlyozni, amit még na­gyon sok közgazdász is elhallgat, holott jól ismeri, nevezete­sen, hogy a vállalati tulajdon formájának önmagában véve vajmi kevés köze van a piac törvényeinek az adminisztratív béklyókból történő felszabadításához. Államosított tulajdon is ugyanúgy „megélhet" egy piacgazdálkodásban – sőt kapi­talista piacgazdálkodásban -, mint a magántulajdon. A múlt­ban és a jelenben itt-ott megvalósított és esetenként megle­hetősen elterjedt államkapitalizmusok tanúsítják ezt. Sőt pl. annak az Ausztriának a legtöbb nagyvállalata, amelyre pedig olyan bámulattal tekint a legtöbb magántulajdon-hívő, állami kézben van. Csak most, az úgynevezett Egyesült Európához való csatlakozás kapcsán lett „szükség" némi „maszekosításra", és pontosan ezzel párhuzamosan, ha csak nem emiatt kerül majd sor az osztrák termelő apparátus legalább öt szá­zalékának a felszámolására.

Nem a tulajdon formája a döntő, ami azonos jogi kifeje­zése lehet más és más gazdasági-társadalmi tartalomnak, bármennyire a magántulajdon a kapitalizmus legtermészete­sebb formája. Ausztria esetében az állami tulajdon is kapita­lista tulajdon, bár nagy része nem az egyes tőkések kezében van, hanem a tőkés állam közvetítésével, a bankokba szerve­zett és összpontosított össztőke kezében. Magyarországon viszont az állami tulajdon a munkásosztály tulajdonát rögzíti, mert a bürokrácia, bár rendelkezik felette és így a felismerhe­tetlenségig eltorzította, mégsem sajátíthatja azt el a saját számára. Az előbbi példánál maradva, a bürokrácia úgy te­kinthető, mint az olyan „rokon", aki hatalmaskodása és jóléte érdekében kénytelen fenntartani és megvédeni azt az állami tulajdont, amelynek csak a „rablógazdálkodója" és mindig is hűtlen sáfára volt és maradt. Világossá válik így, hogy amint lerántjuk a leplet az állami tulajdon vagy a magántulajdon ha­mis alternatívájáról, a kérdés helyes megközelítése nem a tu­lajdon jellegét, hanem az állam jellegét veti föl. Itt derül ki a leg­szembetűnőbb módon, hogy a gazdaság és a politika nem­csak elválaszthatatlan egymástól, (amit nagyon sok közgaz­dász teljesen figyelmen kívül hagy!), hanem az utóbbi tényleg csak „koncentrált kifejezése" az előbbinek.

Amikor többen olyan hevesen érvelnek amellett, hogy a piaci viszonyok érdekében magántulajdonná kell átalakítani a mai állami tulajdont, valójában a kapitalizmus visszaállítását szorgalmazzák – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Akárhogy is van, ez a radikális tulajdonreform" igazából messze túlmegy egy reform keretein. Mélyenszántó társadal­mi (vissza)átalakulást jelent az ország társadalmi-gazdasági szerkezetében, ami felér egy (ellen)forradalommal. Mind­azoknak, akik egy ilyen tulajdonátalakítás mellett törnek lán­dzsát, voltaképpen nincs joguk a reform nevében fellépni. Nyíl­tan színt kell vallaniok, annál inkább, minél fontosabb, hogy akik tévedésből vállalták a döntő átalakítás divatos, de talán nem átgondolt programját, elhatárolhassák magukat a kapita­lizmus visszaállítását szorgalmazó és hirdető köröktől.

Véleményem szerint jelenleg ez a legfontosabb kérdés, amiben világos beszédre van szükség. Csak egy ilyen döntő elhatárolás teszi lehetővé, hogy mindazok, akik elutasítják a kapitalista tulajdon visszaállításának a programját, nyugodtan megvitathassák azokat az elgondolásokat, melyek nem a nyugati tőke kezén, hanem más módokon képzelik el a gazda­ságnak s benne a tulajdonnak a reformját.

Mielőtt erre térnék, hadd idézzem fel – elrettentésül -, hogy mit jelent a tőkés tulajdon magyarországi visszaállítása.

Abban mindenki egyetért, hogy csak nyugati (vagy távol­-keleti) tőkéről lehet szó, hiszen gyakorlatilag nincs magyaror­szági tőke. Az eddigi tapasztalatok viszont aláhúzzák azt az elméleti (marxista) felismerést, hogy a tőke általában a legna­gyobb és a leggyorsabb megtérülése arányában és irányá­ban fektet be. Ez magyarázza, hogy például a kiárusítandó vállalatoknak csak mindössze a felére van érdeklődés. A be­áramló tőke 80-90%-a a kereskedelem és a szolgáltatások területén található. Ennek óriási veszélye nemcsak az, hogy a termelő apparátus válsága elmélyül, hanem önmagában véve az a tény is, hogy a kereskedelmi vállalatokat birtokló tőkét semmi sem akadályozza meg abban, hogy áruit külföldön szerezze be, s így a termelés egészét vagy jó részét teljes és azonnali tönkremenetelre ítélje. Ehhez a kérdéshez csak fele­lőtlen kalandorok közeledhetnek valamilyen, úgynevezett „fo­gyasztói" szemlélettel, mondván, hogy az ilyen verseny a fo­gyasztó érdekeit szolgálja. Az efféle nézet fel sem méri, hogy egész egyszerűen fogyasztók sem lesznek egy olyan ország­ban, amelynek az üzemeit be kell zárni.

A tőke becsalogatásának másik útja az lenne, hogy az el­adható és kiárusítható vállalatokat a nyugati tőke számára kellene kifizetődő üzletté változtatni, melynek első lépése a szigorú (úgynevezett) racionalizálás lenne. Ezzel a dolgozók jó részét elbocsátanak, mint felesleges munkaerőt. A meg­maradtakat megfosztanák vívmányaik jelentős részétől (táp­pénzek, prémiumok, üzemi üdültetés, gyermeknevelési se­gély stb. stb. csökkentése és eltörlése). Ez ugyanis mind túl sokba kerül a tőkésnek. Az esetek nagy részében ma is csak az tartja vissza a nyugati tőkét, hogy rá ne vesse magát a po­tom áron felkínált vállalatokra, hogy a magyar társadalmi és szociális törvényhozás nem engedi meg számára a kényuraságot. Még az olyan sóhivatalszerű bábszervek léte is za­varja tőke őkegyelmességét, mintáz úgynevezett vállalati ta­nácsok.

A bürokrácia nem meri egyszerre megtámadni e vívmá­nyokat. Nem azért, mintha munkásbarát, vagy szocialista len­ne, hanem attól való félelmében, hogy a támadás miatti felhá­borodás elsöpri hatalmát. A kibicnek viszont semmi sem drá­ga. A tőkéspártiak és a tőkések arra hívják fel a hatalmat, hogy az „biztosítsa" a tőkebeáramlás „legjobb feltételeit" – többek között a tulajdon átfogó reformjával. Olyannal, amelynek alap­ján a tulajdonos korlátlanul gyakorolhatja jogait. Vannak irány­zatok és szervezetek, melyek néhány évvel későbbre halaszt­ják a „teljes" átállást, mostanra csak átmenetet javasolnak. Ez attól való félelmükből ered, hogy világosan megfogalmaz­zák munkásidegen programjukat. (Mivel ez tagjaik jelentős ré­szét is eltántorítaná.) Am a bürokrácia már rájött arra (hiszen a hatalmat gyakorolva reálisan lát), hogy a nyugati tőkéhez való viszonyban nem lehet átmeneti és felemás álláspontot elfoglalni. A megegyezésre (konszenzus) és a koalícióra való törekvésnek mindkét oldalról (bürokrácia-ellenzék) az a ma­gyarázata, hogy külön-külön mindegyik fél ujjat húzni a dolgo­zók tömegeivel. Ez nem csoda, hiszen a tét nagy: a tulajdon kérdésén keresztül a munkásosztály helyzete és viszonyai, léte és sorsa forog kockán. De van-e megoldás, és mi az?

Jó néhányan olyan terveket és elképzeléseket dolgoznak ki, amelyekből világosan kiolvasható a vállalatok elkótyave­tyélése miatt érzett aggódás. Legtöbbjüket az a jogos félelem sarkallja, hogy kiárusítani látják az ország vagyonát a nyugati tőke mohó cápáinak. Nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy a tulajdon kérdése a legkonkrétebb és kézzelfoghatóbb módon a nemzeti függetlenség ügye. A magyar dolgozó nép nem az­ért küzdött a nemzeti alárendeltség ellen a moszkovita bürok­ráciával szemben, hogy azt felcserélje a nyugati tőke diktátu­mával. Nincs „jó" nemzeti függőség! Ezért első megközelítés­ben azt javasoljuk mindazoknak, akik a nyugati tőke „áldásos" működésére esküsznek, hogy a tulajdon kérdését jó lenne megvizsgálni a nemzeti függetlenség szempontjából is. Ta­lán lehűlne néhányuk lelkesedése, bizonyára tisztábbak len­nének a határvonalak. Ezen a területen érzékelhető, hogy a munkásosztály érdekei mennyire egybevágnak a független­séget óvó nemzeti érdekkel.

Egy sereg olyan elgondolás látott napvilágot (Siklaky Ist­ván, Diczházy Bertalan, bizonyos értelemben az MDF, pél­dául Szabó Tamás, a Hitel 1989. április végi számában), me­lyek a vállalatokat az ott dolgozók közvetlen tulajdonává akar­ják tenni, a nekik kiosztott részvények formájában. Ezen el­képzelések mögött jól felismerhető az az óhaj, mely a nyugati tőkével ellentétben a magyar munkásság tulajdonosi helyze­tét kívánja biztosítani. Ezért rokonszenvesek ezek a tervek. Sajnos teljesen homokra épülnek, és pusztán illúziók, amint arra többek között Soltész S. is rámutat (Ötlet 1989. május .25.) Ezeknek a javarészt Liska Tibor: Ökonosztát című utópiá­jára épült terveknek (melyek persze csak azok számára újak, akik nem ismerik Proudhon múlt századi elképzelését) az a bajuk, hogy egyenlőséget feltételeznek és céloznak meg ott és akkor, ahol és amikor éppen az egyenlőtlenséget szító és tápláló piaci viszonyokat szorgalmazzák. Ez utóbbiak már a kezdeti részvénytársaság-alapítással, a részvények értéke­lésével, vételével egyenlőtlenséget feltételeznek a nagyobb és kisebb tőkével, a jobb és rosszabb piaci feltételekkel ren­delkezők között, ami csak kifejezi a tőkés termelés általános tendenciáját: a részvények (vagyonok) koncentrálását az egyik oldalon, eladását (szegényedést) a másikon. Ki állítja meg a sokkal erősebb nyugati tőkét – különösen, ha (beára­moltatni akarják! -, hogy fokozatosan fel ne vásárolja a rész­vények többségét?! Ennek megakadályozása egy jól működő és hatékony tervgazdálkodást feltételez, mely országos szin­ten szabályozza és ellenőrzi a részvénytöbbség alakulását. De még így sem tudná megakadályozni az egyenlőtlenség ki­fejlődését. Egyébként e tervek legfőbb gyengéje éppen az, hogy állam nélküli társadalmat feltételeznek, azaz telje­sen nyitva hagyják a vállalatok működéséhez szükséges országos szintű gazdasági ügyek eldöntésének a kérdé­sét. Mi a viszony a „részvényesek" által kormányzott vállala­tok és a nélkülük igazgatott gazdasági egész között? (Az egyéni részvényesekre épülő szerveknek csak a módosított változata az a fajta átmeneti terv, amit az SZDSZ javasol, s ami a helyi önkormányzatokkal, alapítványokkal stb. helyette­sítené az egyéni részvényeseket. De ennek a tervnek is ugyanaz a gyengéje, mint az egyéni részvényesekre számító terveknek.)

Sajnos ugyanezek a problémák maradnak válaszolatlanul az úgynevezett „önigazgatási" tervekben is. Kissé részle­tesebben kell szemügyre venni Szalai Erzsébet tervét (Kapu, 1989. május) mert ez a legrokonszenvesebb. Szalai is azt mondja, hogy a tulajdonosi jogok gyakorlására csak az önkor­mányzat a jó, s itt ő is az 1956-os munkástanácsokra, azoknak a vállalatok vezetésére vonatkozó állásfoglalására és gyakor­latára hivatkozik. Ezzel annál inkább egyetérthetünk, mert a sokféle tervezgetés közül egyedül az övé vállalja (tudomásom szerint) ilyen határozottan és tudatosan az '56-os munkásta­nácsok örökségét. Azzal még inkább egyetérthetünk, hogy a munkástanácsokat csak magának a munkásságnak alulról és önállóan megindított mozgalma képes létrehozni. Hogy például – s ezt én teszem hozzá – a Tito-féle felülről szerve­zett, úgynevezett „munkástanácsok" csak a bürokrácia afféle fügefalevelei.

Sajnos, ő sem veti fel azonban a fő problémát: országos szinten ki vezeti azt a gazdaságot, melynek a vállalatait a munkástanácsok birtokolják és vezetik? Az országos gazda­sági vezetés jellege ugyanis kérdésessé teheti a munkástaná­csok tulajdonosi jogait. Ez kiviláglik magának Szalainak a sza­nálásra vonatkozó javaslatából. Szerinte ugyanis a vesztesé­ges vállalatot vagy önként eladja a munkástanács másoknak (de ez azt jelenti, hogy a tulajdonosság csak a szeszélyes pi­aci viszonyok függvénye és nincs védve – azaz a javasolt rendszer csak egy-két évig tartana – s egyáltalán, ki vesz veszteséges vállalatot?), vagy elveszi tőle egy, a parlament ellenőrzése alatt működő tulajdonosi tanács. Így hát Szalai a parlamentet teszi meg a gazdaság egésze irányítójának. Ez persze teljesen illuzórikussá teszi a munkástanácsok tulajdo­nát, mert így az átfogó gazdasági kérdésekhez a vállalatok tulajdonosának semmi köze sem lenne. A munkástanácsok tulajdonosi helyzete, sőt maguk a munkástanácsok sem élné­nek így sokáig.

Az '56-os munkástanácsok ennél többre jutottak. Szerin­tük ugyanis az ország gazdasági kérdéseit a munkástaná­csok összpontosításával létrejövő országos munkástanács intézte volna, mint egy parlament,^* míg az úgynevezett politi­kai kérdések maradtak volna a parlament hatáskörében. Ez a gondolat, melyet már 1918-19-ben Kautsky felvetett, s mellyel azt megelőzően még Zinovjev is rokonszenvezett, a par­lament és a munkástanácsok kettős hatalmának hosszan tar­tó, békés együttélését feltételezi, ami megint csak utópia. A gazdaságtól teljesen elválasztott, sőt elkülönült, úgynevezett „politikának" a létezése merő illúzió. Ebből a szempontból elég feltenni azt a kérdést, hogy vajon melyik szerv vitatja meg az állami költségvetést, és melyik dönt róla, hogy lássuk az ef­féle kettős hatalom tarthatatlanságát. Csak átmeneti formá­ban képzelhető el ez a helyzet, addig, míg a politikai harc el nem dönti, hogy a parlament vagy a munkástanácsok rend­szere hagyja el a színteret a másik javára. Valószínűleg Ma­gyarországon is ez fog majd történni.

Én már a kezdettől amellett vagyok, hogy az '56-os tí­pusú munkástanácsok vegyék át a hatalmat és ne a parla­menti rendszer; egyrészt azért, mert a tulajdon demokratikus jellegével ez a megoldás képez harmonikus összhangot, másrészt azért, mert a parlamenti rendszernél is jóval fejlet­tebb és tágabb demokráciát jelent a tanácsok közvetlen de­mokráciája. (Ebből a szempontból üdvözlendő, hogy a ma­gyar nép máris jóval előbbre tart a demokrácia igényében, és gyakorlatában, mint bármely nyugati polgári demokrácia – mely egyébként mind jobban korlátok közé van szorítva. Hadd utaljak itt például a képviselők leváltását, visszahívását és pótlását gyakorló mozgalomra, mely elképzelhetetlen a pol­gári demokráciákban!) A pártok a vállalatokra, üzemekre épü­lő, de területi, majd országosan központosított munkástaná­csokon belül működnének; a munkástanács-demokrácia el­képzelhetetlen azoknak a pártoknak a működése nélkül, me­lyek a polgári-parlamenti demokráciával szemben ezt a ta­nácsrendszert ismerik el. Nem vitás, hogy a dolgozók fölénye domborodik ki benne, a tőlük elszakadt, függetlenné vált, hi­vatásos politikusokkal szemben, akiknek a paradicsoma a polgári parlamentáris demokrácia…

Tömörített átvétel a IV. Internacionálé című lap 1989. júniusi számából. (3-7 pp.)

Jegyzet

* L. erről a Feitl István által közölt dokumentumot az Eszmélet 2. számában. (A szerk.)