­­

Az orosz forradalom és a kortárs Szovjetunió magyarországi elemzőit a Horthy-rendszer időszakában több, érdekei szerint világosan elkülönülő csoportra oszthatjuk.

Az illegalitásban dolgozó, de sajtótermékeikkel, propagan­dájukkal mindenütt jelenlévő kommunisták mind ideológiai, mind politikai, mind „egzisztenciális” okokból csupán a forra­dalom és a szovjetorosz viszonyok kritikátlan és történetietlen dicsőítésére vállalkozhattak. Igazából akkor sem volt más vá­lasztásuk, amikor a sztálini önkény tömegével pusztította el a párt közmegbecsülésnek örvendő vezetőit. A sztálini terrortól megrettenő, tiltakozó értelmiségieket, polgárokat a párt kita­szította soraiból.

A másik fontos marxista ideológiai politikai véleményt a szoci­áldemokrácia alakította ki. Ők-saját legitimitásuk és legalitá­suk védelmében is, ami a teljes magyar progresszió elemi ér­deke is volt-folyamatosan igyekeztek elhatárolódni a szovjet elmélettől és gyakorlattól egyaránt. Fontosnak tartották annak az álláspontnak következetes védelmét, hogy a marxizmus tanai csak a legfejlettebb tőkés országokban győzhetnek, ami Oroszországban történik, az definíciószerűen nem lehet marxista politika. A koncepciós perekben, a sztáliniz­mus győzelmében annak effektív bizonyítékát látták, hogy az európai szociáldemokrácia, például Luxemburg vagy Kautsky figyelmeztetései, melyeket a tízes és húszas években Lenin nem fogadott el, beigazolódtak. A Szocializmus következete­sen szociáldemokrata alapról, a tudományos szocializmus, a Lenin előtti marxizmus alapjáról bírálja a szovjetorosz viszo­nyokat, soha nem használ föl jobboldali forrásból származó híreket vagy trockiji gondolatmenetet. Szövegszerűen bizo­nyítható, hogy egyetlen pillanatig sem kívánták az orosz ellenforradalom győzelmét, s az is, hogy éppen az orosz és kelet-európai haladást féltették attól, hogy a forradalom radikalizálódása a cárizmus híveit juttatja majd hatalomra, s az egyébként fanyalgó antant-kormányokat is az orosz szélső­jobboldal karjába kergeti. Ez a veszély objektíve fennállott, s a magyar szociáldemokrácia igazán nem láthatta előre az orosz polgárháború végkimenetelét.

A két világháború közötti magyar politikai élet legfelké­szültebb baloldali polgárai, a radikálisok a Századunkban publikálták ilyen tárgyú írásaikat. Megterhelve „a proletárfor­radalom 1919-es szálláscsinálói” vádjával, minden polgári erő közül a legnehezebb helyzetben voltak. Ennek ellenére nemcsak kompenzálásra, hanem objektív elemzésre is töre­kedtek. Az ő folyóiratuk az egyetlen polgári lap, mely részletes (Jászi Oszkár tollából származó) beszámolóban foglalkozott a Trockij-emlékiratokkal vagy a koncepciós perekkel. A nyu­gati típusú demokrácia felkent hazai apostolaiként közös ro­vatban. A diktatúrák országaiból cím alatt veszik fel a harcot a barna és fekete veszély mellett a vörössel is. E hírek persze hírek, és semmiképpen sem emlékeztetnek az útszéli antibolsevista propagandára, nincs szó csöpögő vérről, szétvert csa­ládi tűzhelyekről.

Egy fokkal kisebb objektivitás, de még mindig kifejezetten európai hangvétel jellemzi a liberális sajtót és parlamenti kép­viselőket. Ők elsősorban a szabadversenyes világrend pusz­tulása miatt aggódtak, s ezt nemcsak a bolsevikoktól, nem­csak a fasisztáktól, de a rooseveltianizmustól is féltették. Oroszország közép-európai befolyásának növekedésétől olyannyira féltek, hogy a harmincas években a szovjet-fran­cia közeledés még Franciaországtól is elidegenítette őket.

A kisgazda tömörülés legjellegzetesebb figurája, Bajcsy-Zsilinszky viszonyát a kérdéshez külpolitikai és nemzetközi in­díttatásai határozták meg. Az ideologikus és misztikus voná­sokkal erősen átszőtt külpolitikai koncepció a Németországtól kurucosan független, Oroszországtól pedig a kelet-európai népek összefogójaként független Magyarországot vázolt fel, a két pogány közt helytálló harmadik nagyhatalom, egy „Hu­nyadi Mátyás-i birodalom” koncepcióját. E birodalom feladata a mindenkori német és mindenkori orosz nagyhatalom között egyensúlyozni. E koncepciót igazából nem érdekli sem az orosz, sem a német társadalmi rendszer, csak saját álmai, illú­ziói vezérlik. Viszonya az orosz társadalmi fejlődéshez végül is indifferens, pontosabban nem változott a húszas évek szélső­ségesen jobboldali, egyszerre liberalizmus- és szocializmus­ellenes korszaka óta.

Noha e helyt csak a politikai csoportok és nem a szellemi élet viszonyulásáról kívánunk szólni, röviden meg kívánjuk említeni, hogy a népi centrum politikailag és kulturálisan egy­aránt reprezentatív képviselője, Illyés Gyula oroszországi úti jelentése az objektivitás szándékával íródott; saját bevallása szerint bonyolult módon, patikamérlegszerűen annyi negatí­vumot hagyott el, amennyi pozitívumot el kellett hagynia a cenzúra nyomására. Illyés műve persze csak Magyarorszá­gon számít kuriózumnak, valójában abba a világdivatba illesz­kedik, hogy a nyugati demokrácia gyakorlatától megcsömör­lött, kiábrándult értelmiségiek a Szovjetunióba látogatnak és dicséretével foglalkoznak, a szovjet-orosz viszonyok lényegi megértése vagy elemzése nélkül, egyfajta messianizmustól hajtva. A népi erők egy része a szovjet – nem a nyugati indivi­dualizmusra, hanem a szerintük a „magyarsághoz” is köze­lebb álló „kollektív keleti népi lélekre” épített – modernizációt valamilyen értelemben mintának látta. így sajátos módon a sztálinizmus antiintellektuális-antitrockista fordulatát pozití­vumként élték meg.

A szovjet agrárpolitika bizonyos elemeinek kiemelésével egyidejűleg lehetett fellépni a kormányzat, az urbánus-liberá­lis ellenzék, illetve a nagybirtokos alkotmányvédők gazda­ság- és társadalompolitikai koncepciója ellen. A konkrét ma­gyar viszonyok között, amikor a legális baloldali ellenzék és a konzervatív politikai erők összefogása jelentett volna esélyt a fasizmus megállítására, valahogy úgy, ahogy az a híres 1937-es körmendi gyűlésen megkezdődött – ez végső soron a rendszer jobbratolódását segítette. A kor alapkövetelménye a nyugati típusú demokrácia talaján álló antifasiszta összefo­gás volt, s ebben az aspektusban kellene egyszer újragondol­nunk a népi centrum tevékenységét, s ezen belül az oroszor­szági utazás objektív hatását. Az orosz fejlődés dicsérete eb­ben az interpretációban a sajátos orosz út apológiája, amely a sajátos magyar út gondolatköréhez szolgáltat érvanyagot. A népiek jobboldali csoportjai viszont a világháborús szovjetel­lenes propaganda legrosszabb és objektíve legkártékonyabb eleméhez – azaz a judeo-bolsevizmus gondolatához – szol­gáltattak szellemi alapanyagot.

Az ellenzék végigtekintését folytatva meg kell állapíta­nunk, hogy ideológiatörténeti eszközökkel gyakorlatilag elemezhetetlen a magyar szélsőjobb álláspontja. Legfontosabb propagandafogásuknak azonban azt kell tekintenünk, hogy az antifasiszta nagyhatalmak együttműködését mint „judeo-bolsevista-plutokrata” nagykoalíciót, a világ zsidóinak nagy összeesküvését állították be. (Megállapíthatatlan, hogy ez mennyiben volt ideológia, interiorizálódott gondolat, és mennyire tudták a terjesztők maguk is ennek képtelenségét, ahogy német kollégáik esetében Lukács György meggyő­zően bizonyítja.) E koncepció terjesztésében a legkevésbé sem zavarta őket, hogy a sztálini koncepciós pereknek épp­úgy megvolt a maguk markáns antiszemita vonása, mint a be­vándorlást a legaggasztóbb pillanatban is korlátozó amerikai politikának vagy a toleranciájáról egyébként híres Anglia Pa­lesztina-politikájának. A másik ilyen, szintén fajelméleti ere­detű gondolatcsoportjuk, hogy az Új Európa – azaz Német­ország és szövetségesei – tulajdonképpen az ázsiai Oroszországgal, a gyarmati csapatokat illetve néger etni­kumú katonákat bevető angolszászokkal küzdenek. (Éppen ezért nem volt igazán szerencsés, hogy Németh László szár­szói beszédében a szovjet győzelem következményeit ele­mezve hasonló frazeológiát használt.) A nyilas és más szélső­jobboldali orgánumok abban sem láttak ellentmondást, hogy miközben a hadijelentések egyik felében az európaiakat az ázsiai oroszok ellen uszították, a hadijelentések másik felé­ben az európainak legjobb indulattal sem nevezhető, de várat­lanul rokonnak nyilvánított japánok győzelmeit ünnepelték.

A legfontosabb ideológus-csoport, amely a konzervatív-li­berális Ser/i/en-csoporttól a jobbra nyitott Hóman- és Imrédy-féle politikusokig terjedt, többfelől közelítette meg az orosz kérdést. Gyakorlatilag függetlenül attól, hogy éppen mely ré­szük befolyásolta döntően a kormányt.

Az egyik lehetséges megközelítés az októberi forradal­mat a gyarmatbirodalmak válságára adott sajátos orosz vá­lasznak tekintette. E koncepció szerint – legfontosabb képvi­selője Hóman Bálint kultuszminiszter a harmincas években – az orosz birodalom megtartásának egyetlen lehetséges mód­ja az volt Oroszország számára, hogy szembefordult mind­azzal, ami a népek börtönét, a cári birodalmat jellemezte, és új módon, új eszközökkel, új ideológiával kötötte magához a nem orosz népeket. E koncepció a Szovjetunióban azért lá­tott ellenséget, mert az, úgymond, felvállalta a cári birodalom hagyományait, így a kelet-európai szláv népek egyesítésé­nek eszméjét is. Magyarországnak tehát nincs más választá­sa, mint a mindenkori Németországgal a legszorosabb szö­vetségben állni, mert sem az angolszászok, sem a franciák, sem az olaszok nem képesek Oroszország közép-európai előrenyomulását megakadályozni.

A másik megközelítés, ezzel szöges ellentétben, a Szov­jetunióban nem a nacionalista, hanem az internacionalista nagyhatalmat látta, s a veszélyt is innen eredeztette. Nézetük szerint a természetes nemzeti alapon fejlődött társadalmakra a nemzetközi eszmék nagy veszélyt jelentenek. Ezeknek a nemzetközi eszméknek a legfontosabb központja Moszkva. A nemzeti eszmére a döntő veszélyt (ellentétben a XIX. század­dal) nem a trónokon, hanem a szocializmussal megfertőzött tömegek között kereshetjük – hirdette Klebelsberg Kunó kul­tuszminiszter a húszas években.

A harmadik megközelítés a Szovjetunióban az ateista nagyhatalmat látta. A Magyar Kultúra körül tömörült gondol­kodók szerint a felvilágosodástól a liberalizmuson és a szocia­lizmuson át a szovjetkommunizmusig mint egyetlen fő vonal húzódik az egyházellenesség, a vallásellenesség, az istente­lenség. A kommunizmust nem mint új jelenséget kell tehát ül­dözni, hanem mint mindezeknek a szabadszellemű áramla­toknak a kiteljesedését. E csoportok utólagos megerősítést nyertek az 1937-es kommunizmusellenes pápai enciklikában. ők hirdették a leghangosabban, hogy a vallásellenesség mi­att széthullott az orosz család, az erkölcs, a civilizáció. (Ugyanezen csoportok az első világháború idején még az orosz barbárságra, a nyugati kereszténység intellektuális fö­lényére hivatkoztak – ez az elem közben teljesen eltűnik, hi­szen ez valamiképpen legitimálná a forradalmat.) Ennek az érvelésnek eltúlzott és vulgarizált elemeit a nyilasok igen ha­tékonyan használják majd fel a lakosság rémisztgetésére.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége az új orosz rend­szerben elsősorban a magántulajdonhoz való viszony min­den korábbitól eltérő voltát ismeri fel. Egyedül rájuk jellemző az a rugalmasság, melynek eredményeképpen intenzíven szorgalmazzák a kapcsolatok felvételét a NEP-korszak sok gazdasági lehetőséget biztosító Szovjet-Oroszországával, 1927 után azonban elvesztik érdeklődésüket.

Az agrárexportőr birtokos csoportok viszont konkurenst láttak az orosz rendszerben, attól féltek, hogy az a rendkívüli ha­talomkoncentráció, amely a szovjet államot jellemzi, képes a belső fogyasztás radikális leszorítására, a termés erőszakos begyűjtésére és exportálására, s ezzel az európai gabona­árak veszélyeztetésére.

Lehetséges megközelítési mód volt az európai politiká­ban betöltött szerep elemzése. A felszabadulás utáni magyar történettudomány – valószínűleg azt hangsúlyozandó, hogy érdekközösség állott fenn a Szovjetunió és Magyarország kö­zött – alighanem túlértékelte azt a tényt, hogy a Szovjetunió nem ismerte el a párizsi békeszerződést. Ezt tudniillik csak ak­kor tekinthetnénk valóban érdekközösségnek, ha elhinnénk azt a nacionalizmus eszmekörébe tartozó állítást, hogy létezik osztály- vagy csoportérdek feletti nemzeti érdek. A történeti valóság viszont nemcsak az, hogy az uralkodó körök a reví­ziós propagandával saját hatalmukat legitimálták, és felhasz­nálták azt az ellenzék és a „nem-történelmi osztályok” elleni harcban, hanem az is, hogy a trianoni területeket meghatáro­zott rétegek állás- és hatalmi igényeinek kielégítésére kíván­ták visszaszerezni, ahogy ez a negyvenes évek erdélyi és fel­vidéki képviselőinek panaszos interpellációiból is kitűnt. E re­víziós mozgalom számára tehát nemcsak a lenini program, a trianoni béke forradalmi összetörése nem alternatíva, de még egy, az államhatárokat kedvezően módosító, viszont társa­dalmi következményekkel is járó „Pax Sovietica” sem.

A Bethlen-kormány törekvése, hogy a Szovjetunióval rendezze a viszonyt, nem annyira a távoli revíziós célból, ha­nem abból a konkrét helyzetből következett, hogy a rapallói szerződéssel összekapcsolt Németország-Szovjetunió blokk olyan diplomáciai erőt jelentett, melyet egy oly tipikusan egyensúlyozó külpolitikája kormány, mint Bethlené, nem hagyhatott figyelmen kívül. A későbbiekben azonban, amikor a szovjet-francia-cseh szerződéssel a Szovjetunió az euró­pai status quo stabilizálására vállalkozott, a külpolitikai érde­kek szembekerültek, és csak a Hitler-Sztálin együttműködés esztendejében váltak ismét közössé, Románia rovására. (Közvetlen összefüggés mutatható ki a szovjet területi követe­lések érvényesítése és a magyar területi követelések érvénye­sítése között. Még sincsenek egyeztetett lépések: mindkét fél kvázi Hitlertől kapja a területeket.) A külpolitikai gondolkodás­ban a Szovjetunió a fentiek miatt csak ellenségként szerepel­hetett.

Az államvédelemért felelős csoportok világosan felis­merték, hogy a külpolitikáért felelős kormányzati csoportok­nak esetleg hasznos lehet a szovjet diplomáciai képviselet Budapesten, rendkívül megnehezülne azonban a Komintern befolyásának távoltartása, amiért viszont karrierjükkel feleltek az uralkodó osztályoknak. Ők tehát abban voltak érdekeltek, hogy a bűnüldöző és igazságügyi szervek lapjaiban, de alkal­manként másutt is, úgy mutassák be a szovjet politikát, mint ami „főállásban” a világforradalom szervezésével foglalkozik. (Azaz: nem az elvakult antikommunizmus miatt nem ismerték fel, hogy Sztálin feladta a világforradalmi koncepciót és alá­rendelte azt az orosz nagyhatalmi érdekeknek, hanem tudás-szociológiailag is jól leírható csoportérdekből.)

A rendszer „politológus” csoportjából, a Magyar Szemle köréből két érdekes elemzést is idézhetünk. Gratz Gusztáv, aki a létező rendszereket polgári demokráciákra és totális ál­lamokra osztotta, mint az alábbi idézetből talán kitűnik, sokkal jobban és tudományosabban érzékelte a totális államok kö­zötti különbségeket, mint például az ötvenes évek hideghábo­rús amerikai szakirodalma. „Az [olasz] fasizmus jellegzetes felvilágosult abszolutizmus, amennyiben a diktátor hivatalos államfő, aki korlátlan hatalommal, de az állam nevében és az állami közérdek megvalósításának célzatával, az állami hata­lom legális útján és a tőle megállapított jogrend szellemében kormányoz. A német vezéri állam politikai rendje cezarizmus. A diktátor hivatalos államfő, aki nemcsak hogy demokratiku­san, azaz a nép nevében kormányoz [ezen csupán az érten­dő, hogy Hitler választásokon győzött], de hatalmát szabályo­san akklamáltatta is a néppel – mint az antik cézárok -, és minden döntő fontosságú állami aktust népszavazással ratifikáltat – mint a modern cézárok, a Napóleonok. Emellett a dik­tátor rendes hatalma az állami szerkezet rendes útján, legáli­san érvényesül.” Mindezekhez képest viszont „A Szovjet poli­tikai rendje: deszpotizmus. A diktátor hatalmát demokratiku­san, a szuverén proletariátus nevében, de illegálisan [azaz választatlanul], önkényesen, minden formális felhatalmazás és hatáskör nélkül [Sztálinnak, szemben Hitlerrel és Mussoli­nivel, nincs miniszterelnöki megbízása], a saját magától elis­mert állami és jogi szabályozás keretein kívül [azaz: nem a ta­nácsok hálózata, hanem a pártapparátus az úr], és nemcsak azoktól függetlenül, de azoknak teljes figyelmen kívül ha­gyása mellett gyakorolja.”

Gratz 1917-et földosztó parasztlázadásnak értékeli. A hatalom megragadásával Gratz szerint az individuál-szocializmustól a kollektivisztikus szocializmus felé fordul az ideológia, az egyéni materiális felszabadulás helyett az uralmi tudat elégíti ki a proletariátust. Gratz pontosan elemzi a NEP történetét és az ellenzékek küzdelmét, anélkül, hogy állást foglalna.

A Balla Antal-i gazdaságtörténeti elemzés viszont az orosz állam államkapitalista jellegére és a termelés amerika­nizálására helyezi a fő hangsúlyt.

Jellemző azonban, hogy éppen azok a politikai csoportok hasonlítják össze – totális jellege miatt – Oroszországot Né­metországgal, amelyek számára a német minta elfogadhatat­lan, következésképpen ezekből a színvonalas politikai elem­zésekből is csak a szovjet forradalom elutasítása következ­het.

A fenti vázlatból véleményünk szerint az következik, hogy nem csupán az ellenforradalmi rendszer uralkodó ideológiája mentén, hanem bármely más szemszögből tekintve is, a Szovjetunió csupán elutasításra találhatott Magyarországon. Éppen ezért – a kommunistákat leszámítva – nem a Szovjet­unió elutasításának különböző mértéke szerint csoportosít­hatjuk a magyarországi politikai erőket, még csak nem is an­nak alapján, hogy megítélésükben el tudták-e választani a le­nini bolsevizmust és a sztálinista berendezkedést, hanem az elutasítással kapcsolatos érvrendszer mentén. Ugyanis az országot nem azok kergették előbb háborúba, majd az 1944-es tragédiába, akik mint diktatúrát utasították el a szovjet rendszert, hanem akik másfajta diktatúrát akartak helyette; nem azok, akik a polgári gazdálkodási rendet féltet­ték, hanem akik magyar állami és esetleg német birodalmi se­gítséggel, polgári képességek nélkül akartak a gazdasági élet vezető pozícióiba jutni; nem azok, akik a polgári liberaliz­must féltették, hanem akik egyszerre akartak leszámolni a li­beralizmussal és a szocializmussal.

És amikor ezek az erők 1944-ben diadalmaskodtak Ma­gyarországon is, válogatatlanul küldték a halálba a liberáliso­kat, konzervatívokat, szocialistákat és kommunistákat, az ok­tóberi forradalom szövetségeseit és bírálóit egyaránt. Itt az ideje rámutatnunk, hogy ezeknek az antifasiszta erőknek egy táborba kerülése éppúgy nem történelmi véletlen, mint ahogy a hagyományos brit polgári demokrácia és a modernizált rooseveltiánus rendszer, illetve a társadalmi rendszerében gyöke­resen ellentétes Szovjetunió antifasiszta együttműködése sem. Amikor az első világháború után a polgári demokra­ták és a kommunisták egymást deklarálták fő ellenség­nek, nem ismerték fel, hogy a történelem végleg megféke­zettnek tűnő erői – a hagyományos militarizmus és nacio­nalizmus- megújulva, sőt újjászületve összekuszálják az osztályfrontokat, és a meg nem gondolt gondolat egyaránt fertőz meg burzsoát és proletárt, parasztot és intellektuelt a fasizmus országaiban. A polgárok még a szélsőjobboldali ve­szély egyértelművé válása után sem ismerték fel, hogy a fa­sizmus leküzdéséhez szükségük van a marxizmus elemző módszereire és a szervezett munkásság ütőképességére; s a kommunisták sem ismerték fel, hogy a parlamentarizmus, a kis és nagy szabadságkörök, az európai értékek védelme nél­kül nem lehet, nincs esély megállítani a diadalmas nemzeti szocializmust. Hiába tekinthették a kortársak biztató jelnek a harmincas évek közepének népfront-elképzeléseit, a döntő pillanatra, 1938-1939-re ebből már egyfelől müncheni alku, másfelől Molotov-Ribbentrop-megállapodás lesz, megfelelő belpolitikai következményekkel.

*

Ahogy telnek a világháború utáni évtizedek, egyre világosabb, hogy az antiliberális és antikommunista erők új és új szövet­sége jön létre. A harmincas és negyvenes évek tragikus ta­pasztalata éppen az, hogy a liberálisoknak, szociáldemok­ratáknak, trockistáknak és leninistáknak ma is és talán még évszázadokra történelmi értelemben partnereknek, sőt talán szövetségeseknek kell lenniük az irracionaliz­mus, a nacionalizmus, a fasizmus mindig új alakban újjá­éledő társadalmi és nemzetközi erőivel szemben.