Kőkor, bronzkor, vaskor, információ kora

Az őskori társadalmak műszaki fejlettségének színvonalát a történészek az adott társadalmak életét leginkább meghatá­rozó nyersanyaggal szokták jellemezni. Azokat a történelmi periódusokat, amelyekben a társadalmak többsége kőből, bronzból vagy vasból készítette szerszámait, fegyvereit, kőkornak, bronzkornak, vaskornak nevezzük. Habár az ókortól kezdve a történelmi korok korszakhatárait más ismérvek alap­ján határozzuk meg, a vas mint hatalmi tényező szerepe nap­jainkig is eltartott. A 19. század vas és acélkohói a vaskor csúcsteljesítményei közé tartoznak. A 20. században a vas jelentőségét fokozatosan beárnyékolják a műanyagok és fél­vezetők, valamint a csúcstechnika egyéb anyagai. Mégis az utóbbi két évtizedben világossá vált, nem ezek az anyagok, hanem egy egészen másféle nyersanyag lesz az, amelynek feldolgozása hosszú társadalmi periódusra meghatározza a társadalmak létfeltételeit, és ez a nyersanyag az információ. Akár akarjuk, akár nem, a vaskor fokozatosan véget ér, és megkezdődik az információ kora.

Stratégiai kezdeményezések kora: Reagan, Rákosi, Al Gore, NIS

Bár a tudósok már vagy két évtizede jelezték a gyökeres vál­tozás közeledtét, a társadalom nemigen akart tudomást venni az elkerülhetetlenről, mígnem 1994-ben a legnagyobb világ­hatalom alelnöke, Al Gore az azóta róla elnevezett stratégiai kezdeményezés formájában a világ tudomására hozta, hajna­lodik. Egy új kor hajnalán vagyunk, és ez az új kor az infor­mációs társadalmak kora.

Tájékozatlanabb olvasók számára úgy tűnik, az információs társadalom kora helyett talán inkább a stratégiai kezdeménye­zések korát éljük. A stratégiai kezdeményezés nevet talán Reagan az USA elnöke használta először, amikor az 1980-as évek közepén Stratégiai Védelmi Kezdeményezés néven nyúj­tott be egy törvényjavaslatot az Egyesült Államok kongresszusához, melyben javasolta az űrhadviselés eszközeinek ki­fejlesztését és telepítését. A kezdeményezés rendkívül sikeres volt. A kongresszus a javaslatot elfogadta, kifejlesztették az új fegyverrendszereket, és megnyerték a hidegháborút.

Néhány évtizeddel előbb egy másik világhatalom stratégiai kezdeményezése arra hívott fel, legyünk a vas és az acél országa. Azon világhatalom kezdeményezését lázas sietség­gel követték a környező apróbb országok stratégiai kezdemé­nyezései, nem kevesebb sikerrel. A 19. század vas- és acél­gyártási technikáját sikerült széles körben elterjeszteni kissé megkésve itt ezen a tájon. Valószínűleg a vaskor utolsó nagy fellángolásáról volt szó.

Hasonló lázas sietség figyelhető meg a fejlett világ kor­mányainak részéről Al Gore kezdeményezésének követésé­ben is. Feleletként még 1994 áprilisában megjelent a japán kormány info-kommunikációs stratégiája, az Európai Unió bi­zottsága 1994 nyarára a nevezetes Bangemann-jelentés for­májában válaszolt, és elkészítették saját dolgozataikat a vi­lág szinte összes fejlett vagy fejlődésben levő régiójának kor­mányai is.

Mi tagadás, Al Gore kezdeményezése meglepte a közvéle­ményt. A számítástechnika és a telekommunikáció tudósai már több mint két évtizede felismerték, hogy a számítástech­nikai és hírközlő rendszerek egyre több azonos részmegol­dást, egyre több hasonló eljárást alkalmaznak, fejlődésük egy­re inkább konvergál. Azt is felismerték, hogy a két technika a szimbiózisa által létrejövő informatikai infrastruktúra olyan világméretű hálózat kialakulásához vezet, amelynek méretei összemérhetők a nemzetközi telefonhálózat méreteivel, infor­mációs szolgáltatásai pedig elképzelhetetlen gazdagságban állnak majd rendelkezésünkre. Ez az új informatikai infra­struktúra alapjaiban forgatja fel mindannyiunk életét, feltéve, hogy részesülhetünk áldásaiból.

A műszaki fejlődés eredményeit a mindennapi életben eddig is mindenki látta, előrehaladását sorsszerűnek és megállítha­tatlannak tartva mégis kevés politikusnak tűnt föl, hogy az új kor végleg elérkezett, a társadalom egyedei mellett a társa­dalom egészének is reagálnia kell az új technika kihívásaira. A társadalomnak át kell gondolnia, mit is kezdjen az új tech­nikával, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket meg­oldhat vele, cserébe milyen új problémák keletkezhetnek, mekkora erőforrásokat köt le a fejlesztés és milyen eredmé­nyeket hozhat.

Mi történt eközben Magyarországon? Amikor a fent említett nemzeti stratégiák, kormányprogramok készültek, akkor mi éppen a választásokra készülődtünk, itt volt tehát a magyar kormányprogram-tervezetek készítésének is az ideje. Szá­momra nem egészen világos okokból azonban a magyar po­litikusok nem figyeltek föl a harangszóra, és a programterve­zetek egyike sem vázolt föl nagyvonalú koncepciót: mi módon kezdhetnénk meg a felzárkózást információtechnikailag is a fejlett világhoz? Szerencsére a távközlési és a számítástech­nikai szakemberek ismerték a fejlett világban zajló eseménye­ket, és egy lelkes kis csapat Nemzeti Informatikai Stratégiai Kezdeményezés (NIS) néven az asztalra tett egy dolgozatot 1994 végén. A következő gondolatok a NIS tanulmányozása után támadt hiányérzet termékei.

A stratégiák alapja: a társadalom megoldandó problémái

Mi a szerepe egy nemzeti stratégiának? Véleményem szerint a nemzet fejlődési életútjának meghatározása a nemzet előtt álló legnagyobb problémák elemzése és a társadalmi, gazda­sági, valamint műszaki szempontból egyaránt optimális meg­oldások kiválasztása révén.

Minden stratégia legfőbb feladata az optimális megol­dás kiválasztása. Itt különösen szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak társadalmi optimumok, vagy csak gazdasági opti­mumok, legfőképpen nemcsak műszaki optimumok megkere­séséről van szó, hanem e három változó szerinti együttes op­timum kiválasztásáról, ami természetesen sokkal nehezebb kérdés, mint a külön-külön vett optimumok megtalálása. A má­sodik fő értékelési szempont az, hogy annak a stratégiának, amely számot tart a nemzeti jelzőre, a nemzet problémáinak a feltárását, megoldását kell céloznia. Lehet készíteni iparági stratégiát, regionális stratégiát, vállalati stratégiát, termékstra­tégiát, vagy akár személyes stratégiát is. A stratégia jelzője minden esetben abból az entitásból ered, amelyiknek az élet­útját a stratégia meghatározza: a vállalati stratégia a vállalat életéről mond valamit, a vállalat problémáiból indul ki, a vál­lalat optimális viselkedését irányítja, a nemzeti stratégia pedig a nemzet életútját vázolja föl, a nemzet problémáiból indul ki, a nemzet viselkedését irányítja.

Talán triviálisnak tűnik az iménti okfejtés, mégis szükséges­nek tartom ezt a kis bevezetőt, mivel hajlamosak vagyunk min­denféle életútra vonatkozó voluntarista megállapítást stratégiá­nak nevezni, függetlenül attól, vajon társadalmi-gazdasági op­timumkeresést végeztünk-e. Az elmúlt évtizedekben különösen elszoktunk a gazdasági korlátok figyelembevételétől, elég volt kimutatni valaminek a korszerű voltát, máris kívánatossá vált előttünk, hiszen hozzásegített a vaskori társadalmi berendezke­dés felsőbbrendűségének bebizonyításához. A nemzeti jelző is devalválódott kissé, amióta minden érdekcsoport janzenista mó­don a szavak mögé rejti önös érdekeit, megpróbálván a nemzet erőforrásait a saját szolgálatába állítani.

A NIS-t olvasva az volt az első benyomásom, mintha ál­modnék egy álmot, amelyben éppen a vaskori szemlélet alap­ján kimutatjuk, hogy az információtechnika Nyugaton milyen gazdasági előnyöket hozott egyes országoknak, milyen prob­lémákat oldottak meg vele, következésképpen a magyar tár­sadalomnak ilyen és ilyen fejlesztési projekteket kell beindí­tania a lépéstartás érdekében.

Első látásra tetszett a dolog, hiszen villamosmérnökként magam is éppen ebből a szakterületből élek meg. Keresni kezdtem a stratégia alapvető kiindulási pontjait, a nemzeti problémák megfogalmazását, a kiindulásul használt gazdasá­gi keretszámokat, a gazdasági alternatívákat, végül az opti­mális alternatíva kiválasztását, de ezekből vajmi keveset ta­láltam. Arra a következtetésre jutottam végül, hogy a NIS nem több, mint amit a neve mond, egy kezdeményezés, amely nem stratégiát vázol föl, hanem felhívja a figyelmet a stratégia hiányára. Igen, a jövő társadalma a kapuk előtt áll, mi viszont nem vagyunk felkészülve arra, hogy beeresszük. Szükségünk volna egy nemzeti informatikai stratégiára.

A stratégiák összehasonlítása: amerikai, japán, európai, magyar

A feladat tehát egy leendő nemzeti informatikai stratégia fel­vázolása. Vajon milyen legyen? Tájékozódásképp nézzünk körül, milyeneket írtak le az előttünk járók. Ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, hogy az egyes programpontok milyen viszony­ban vannak az alkotók szándékaival, érdekeivel és a lehető­ségekkel. Szövegkritika nélkül, pusztán az áttekintés szándé­kával vizsgáljuk meg a legfontosabb dokumentumokat.

Az amerikai stratégia (a Nemzeti Információs Infrastruktúra Program) az alábbi célokat tűzi a nemzet elé:

• a nemzet versenyképességének fokozása,
• a gazdasági szabályozás reformja,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihasz­nálása,
• a kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé tétele,
• általánosan elérhető szolgáltatások létrehozása,
• nagyteljesítményű információs infrastruktúra-hálózat létre­hozása,
• a globális informatikai infrastruktúra kiépítésének ösztön­zése.

A felsorolt célok mindegyike jellegzetesen tükrözi az ame­rikai értékrendet. Mit jelent a nemzet versenyképességének fokozása? Természetesen az amerikai ipar exportképességé­nek fokozását a japán és európai versenytársakkal szemben. Az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihaszná­lása szintén segíti a nemzet versenyképességének javítását, de egyben jelenti egy új, vagy még újabb húzóágazat létre­hozását, az ipari struktúra átalakítását a kevéssé környezet­szennyező, kisebb energiaigényű, jövedelmezőbb iparágak felé.

A kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé té­tele vagy javítása egyet jelent az amerikai demokráciának a fejlesztésével. Ugyanebbe az irányba hat az általánosan el­érhető szolgáltatások kialakítása is. Az általánosan elérhető (szabványos) szolgáltatások létrehozása mellesleg kibővíti a már eddig is hatalmas amerikai információpiacot. A globális informatikai infrastruktúra kiépítését pedig azért kell ösztönöz­ni, hogy az amerikai információtechnikai és információszelgál-tatási ipar ezáltal külföldön is új exportpiacokat nyerjen.

Mindezeket a célokat nem hatalmas állami beruházásokkal szeretnék elérni, hanem a magántőke bevonásával, hiszen a közvetlen állami pénzosztogatás kora véget ért, a hatalmas államadósság csökkentése mellett kell a fenti célokat megva­lósítani.

A fenti érvelésben alig találunk olyan célt vagy megállapí­tást, amely az informatikát mint önmagáért való értéket hir­detné, helyette a nemzethez szól, olyan erőteret kialakítván, amelyben a nemzet kisebb egységei, régiói, iparágai vagy vál­lalatai is megtalálják az orientációs irányokat. Ez a stratégia a nemzet adaptációs készségének a fokozásáról, az ipar­struktúra átalakításáról, a piac aktív alakításáról szól, nemzeti érdekek, az amerikai nemzeti értékek, a dominancia, a de­mokrácia jegyében.

A japán info-kommunikációs stratégia talán még az ameri­kainál is szebben példázza, hogyan állíthatják az informatikát teljes társadalom átalakításának szolgálatába. A japán straté­giai célok az alábbiak:

• a 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának fel­építése,
• gazdasági növekedés, új üzleti és munkahely lehetőségek teremtése,
• a társadalom fejlesztése (egészségügyi ellátás, oktatás, kormányzati működés javítása),
• a társadalom elöregedéséből és a környezetszennyezés­ből eredő problémák megoldása,
• nemzetközi hálózatok kiépítése.

A 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának igénye abból a felismerésből született, hogy Japán, mint a világ leg­termelékenyebb gyártó műhelye, fokozatosan elveszti vi­szonylagos előnyét a rendkívül gyorsan fejlődő ázsiai régió országaival szemben. A környezetében levő országok kultu­rális hagyományai, az egész ázsiai régió kultúrájának jellege hasonló a japánéhoz, a szorgalom, az egyén alávetése a kö­zösségi értékeknek és érdekeknek, az egyéni fogyasztás kor­látozása a társadalmi felhalmozás oltárán mind lehetővé te­szik, hogy a társadalom gyorsan fejlessze és összehangoltan működtesse azokat a nagyméretű technológiákat, amelyekkel az egész világ számára szükséges fogyasztási javakat előál­lítják. Dél-Korea, Tajvan és legfőképpen a Kínai Népköztársa­ság egy évtized alatt ismétli meg azt a fejlődést, amihez Ja­pánnak három-négy évtized kellett, és az ezredfordulóra mind termelékenységben, mind ipari méretekben olyan erős ver­senytársakká válnak, hogy komolyan veszélyeztetik a japán gazdasági növekedést. Ezzel párhuzamosan a japán gazda­sági fejlődés előnyös hatása a társadalom egyedeinek élet­színvonalára a fenti értékrend megbontásának irányában hat, mind nehezebbé válik tehát a régi értékek mentén szervezett termelőkapacitás társadalmilag optimális működtetése.

Japánnak tehát olyan új tevékenységeket kell keresnie, amelyben a komparatív előnyök megtarthatók, közben pedig alkalmazkodni lehet a társadalmi értékrend változásához. A japán társadalom vezetői a kreatív társadalom megteremtésé­ben látják a kiutat, amely lehetővé teszi, hogy Japán a világ legügyesebb gyártójából a világ legjobb fejlesztő bázisává vál­jék.

A nagy tömegeket foglalkoztató gyártó iparágak leépülése tömeges munkanélküliséghez vezet, amelyet az információs társadalom munkahelyteremtő képességével szándékoznak ellensúlyozni. A társadalmi igazgatási és ellátó rendszerek fej­lesztése általános társadalmi igény, a japán társadalom gon­doskodó értékrendjét tükrözi. Az egész életre szóló munka­hely, amelynek intézménye napjainkig jól funkcionál, a gaz­dasági verseny növekedése miatt egyre kevésbé tartható fenn, helyét fokozatosan a mainál jobban működő közösségi ellátás veszi át.

A japán társadalom egyik nagy problémája a népesség elö­regedése. A szaporodási ráta az elmúlt évszázadban olyan nagymértékű volt, hogy a szigetország népessége száz év alatt megnégyszereződött. Ez a folyamat most lelassult, mi­közben az átlagos élettartam a világon a leghosszabbá vált. A demográfiai fa szalámi alakot öltött, az újszülöttek mindegyi­kének megvan az esélye arra, hogy megérje az öregkort. A fiatal korosztályoknak rendkívüli gondot jelent az idős népes­ség gondozása. Az orvosi távdiagnosztika, távellátások, a szociális gondoskodás informatizálása jelentős mértékben nö­veli a gondoskodás „termelékenységét", könnyítve a gondo­kon.

Hasonlóan súlyos probléma a környezetszennyezés és a zsúfoltság, hiszen a szigetek 75%-a lakhatatlan magashegy­ség, a népesség a mélyebben fekvő 25%-nyi területen zsú­folódott össze. A környezetbarát informatikai technikák alkal­mazása, a vidéki (esetleg a hegyvidéki) területek jó kommu­nikációs infrastruktúrája, a távmunkavégzési eljárások lehető­vé teszik a távolabbi területek birtokbavételét, a lakosság egyenletesebb elosztását a szűk területen.

A japán stratégia annyira célratörő, annyira tömör, hogy egyetlen mondat sem maradt benne a szép jelszavaknak, minden szava egyenesen a társadalom minden tagjának min­dennapi életéből, problémájából fakad. Mindezt hasonlóan szűkszavú, mégis minden szempontot felölelő gazdasági elemzés támasztja alá, amely becsléseket ad a piacok mére­tére és a szükséges befektetések nagyságára 2005-ig és 2010-ig. Az informatikai társadalom irányába tett fejlesztési lépések társadalmi hatáselemzése sem maradt el, összehan­golva a közgazdasági elemzéssel. A kiindulási pontok helyes meghatározásával, a célok lehető legpontosabb kitűzésével, a hatások elemzésével lehetővé vált egy lépésről lépésre ha­ladó program felállítása, amely nem ködös óhajok halmaza, hanem pontos feladatterv a társadalom szereplői számára. Megadja, mi a szerepe a kormánynak, mi az iparnak, az ok­tatásnak és másoknak, meghatározza az egész vállalkozás várhatóan mennyibe fog kerülni, és ki mit kap cserébe áldo­zatvállalásáért.

Nézzük meg végül az Európai Unió céljait és azok hátterét:

• növekedés, versenyképesség, foglalkoztatás,
• egész Európára (értsd: az EU-ra) kiterjedő szabályozási reform, összehangolt és stabil szabályozási és jogi környezet megteremtése,
• a versenypiacok megnyitása,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika egész Európára (az EU-ra) kiterjedő álta­lános iparfejlesztési hatásainak kihasználása,
• Európa multikulturális jellegének támogatása,
• transz-európai informatikai infrastruktúra hálózatok létre­hozása.

A célokból csak úgy süt az egységes Európa megteremté­sének, az újonnan létrehozott hatalmas régió piaci potenciál­jának, teljesítőképessége növelésének igénye. Az információs társadalom irányába tett lépések révén egységesíteni lehet a ma még szerteszét ágazó törvénykezési gyakorlatot, vagy an­nak egy részét. Az EU szabályozási gyakorlatában ma igen fontos szerep jut a versenysemleges megoldásoknak, és az általános ellátási kötelezettségnek. Ezen két elv beépítése a nemzetek törvénykezési gyakorlatába, hozzájárul az elmara­dottabb régiók fejlődéséhez, az európai demokrácia kiszéle­sedéséhez. Az informatika húzóágazattá formálása segíti az egységesülő ország iparának átstrukturálását, miközben a ré­gi nemzeti határok közé zárt monopóliumok lebontásával ha­talmas új versenypiacot teremt. A hatalmas új belső piac ön­magában is hozzájárul az új nagyméretű technológiák kiala­kulásához, de ezt még megtetézik a transz-európai infrastruk­túra-hálózatok kiépítésének programjával, amelyet termé­szetesen elsősorban európai cégek fognak építeni. A transz­európai infrastruktúra-hálózatok létrehozása lefedi az eddig nemzeti határok mentén felszabdalt távközlési, közlekedési, szállítási és egyéb infrastruktúra-hálózatokat, egységes terü­letté változtatva ezt a hatalmas régiót. A transz-európai infor­matikai infrastruktúra-hálózatok (beleértve a távbeszélő, a mű­sorszóró és adatátviteli hálózatokat) jelenítik meg az informá­cióipar számára azt a közeget, amelyen kialakul az (egysé­ges) erős európai információipar, amelyik felveheti a versenyt az amerikai kulturális behatolással szemben.

Európa egyik legnagyobb értékének tekintjük azt a multikulturális jelleget, amelyben a kultúrák egymásra hatása hosszú időn át a fejlődés motorja volt. Az informatikai hálózatokat úgy kell megépíteni, tulajdonságaikat, szolgáltatásaikat úgy kell ki­alakítani, hogy alkalmazkodjanak minden kultúrához, lehetővé téve azok továbbélését, fejlődését. Mindezeket a célokat a magántőke aktivizálásával, bevonásával szeretnék elérni, a gazdasági optimum elérése érdekében.

Az áttekintett három stratégiában jellegzetes eltéréseket ta­pasztalunk, és akkor is ráismernénk, mely országok készítet­ték, ha nem tudnánk előre, vajon kinek a művét tartjuk a ke­zünkben. A műszaki megoldásaiban közös információtechnikát döbbenetesen eltérő célok szolgálatába állították, nem azért fejlesztik, mert „korszerű", vagy mert fejlesztésük „elke­rülhetetlen", hanem mert társadalmi szintű problémák megoldására alkalmas eszközt látnak bennük. Sőt valójá­ban nem is az informatikai eszközöket kívánják fejleszteni, hanem a társadalmat.

A stratégiák hierarchiája

A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezeknek az országoknak létezik társadalomfejlesztési stratégiája is, akár nyíltan előadva, akár a háttérben elrejtve. Ezek a stratégiák nem két-három év, hanem több évtized távlatát fogják át, kö­vetkezésképpen nem lehetnek választási ciklusonként módo­sított pártérdekek mentén szervezett stratégiák, hanem az egész nemzet, vagy nemzetközösség egyetértésével létreho­zott valódi, hosszú távú stratégiák. Erre a tényre külön felhív­nám a magyar értelmiségiek figyelmét.

A stratégiák egymásra épülése, egymásra építése elkerül­hetetlen, hisz a részek stratégiája nem lehet független az egé­szétől. Nem könnyű nemzeti informatikai stratégiát csinálni nemzeti társadalomfejlesztési stratégia nélkül, még kevésbé attól függetlenül, vagy annak ellenére. Nem lehet nemzeti in­formatikai stratégiát csinálni a történészek, gazdaságtörténé­szek, szociológusok, jogászok, oktatók, közgazdászok, nota bene művészek bevonása nélkül. A nemzeti informatikai stratégia nem csupán a villamosmérnökök, számítástech­nikusok, távközlési mérnökök dolga, noha jelenleg ők látják a legjobban, mit tesz lehetővé, vagy milyen következmények­kel jár a technikai fejlődés.

Térjünk vissza egy pillanatra a stratégiák által átfogott tör­ténelmi időtávlatokra. A japán info-kommunikációs stratégia 2010-ig határoz meg lépéseket. Horváth Pál, a MATÁV volt vezérigazgatója, a NIS-kezdeményezés egyik résztvevője szerint az átmenet az információs társadalom felé 15-20 évig is eltarthat, fejletlenebb országokban akár négy-öt évtizedig is. Érdemes tehát jól megalapozni, nem elsietni egy nemzeti stratégia kidolgozását.

A japán iskolaszámítógép-program: nem futóverseny, hanem távlati terv

Ide kívánkozik egy érdekes tapasztalatom arról, hogyan kez­denek hozzá Japánban egy ágazati stratégia kidolgozásához. 1988-ban, amikor a Tudományszervezési és Informatikai Inté­zetben dolgoztam, ahol a magyar iskolaszámítógépesítési programot vezették, módomban volt találkozni a japán iskola­számítógépesítés előkészítését vezető intézmény elnökével, akinek büszkén említettem, mi magyarok voltunk a másodikok Európában, akik felismerték az iskolaszámítógépesítés jelentő­ségét, már több mint harmincezer számítógépet osztottunk szét az iskolák között. Ezzel nemcsak Európában, hanem a világon is az elsők közé tartoztunk, hiszen akkor még Japánban sem kezdték meg számítógépek szétosztását az iskolák között.

Sakamoto professzor hűvösen a következőket válaszolta: „Mi nem veszünk részt ilyenféle versenyekben, nekünk nem az a célunk, hogy kimutassuk, hány hallgatóra jut–egy gép az iskoláinkban, hanem az a célunk, hogy Japán a 21. századba vezető informatikai hatalomként lépjen át. Ez nagy feladat, jól meg kell alapoznunk. Ezért létrehoztunk egy széleskörű pro­jektet, amelynek a célja megvizsgálni, hol, mi módon lehet számítógépet alkalmazni az iskolai életben."

Amint megtudtam, a projekt sok-sok szakértőt, tanárt, köz­gazdászt, művészt, adminisztratív dolgozót hívott össze, ja­pán módszerességgel sorra vették az iskolai élet minden apró mozzanatát, a tanóráktól a menzán át a napköziig. Meghatá­rozták minden szakterületre, miféle folyamatok zajlanak ott, miképpen illeszthető bele a folyamatba a számítógép, és a folyamat maga milyen követelményeket támaszt az alkalma­zandó számítógéppel szemben. Például a művészeti oktatás terén látták, hogy az akkori számítógépek színgazdagsága, felbontóképessége, sebessége még nem teszi alkalmassá a gépeket azonnali bevezetésre, de a számítástechnika fejlődé­si vonalából megjósolható, hogy a számítógépek valamikor a kilencvenes évek elején-közepén érik el azt a teljesítményt, amely lehetővé teszi alkalmazásukat a művészeti oktatásban.

Az iskolai élet minden egyes területét felleltározván a kö­vetelmények és a fejlődési görbék összevetésével meghatá­rozható egy optimális program arra vonatkozóan, milyen lé­pésekben fog behatolni a számítástechnika az iskolai életbe. A folyamatot gyorsítani is lehet. A követelmények alapján azonnal megkezdték az oktatásban alkalmazandó programter­mékek kifejlesztését, de a legfőképpen egy olyan hardver- és szoftverfejlesztői környezet létrehozását, amely hosszú időn át segíti az egységes megjelenésű, nagyon jó minőségű ok­tatóprogramok kidolgozását. Didaktikai kísérletekbe is belekezdtek. A fejlesztéseket profi cégek végezték. Mára komoly programválaszték, komoly didaktikai tapasztalat jellemzi a ja­pán iskolaszámítógépesítési piacot, az iskolának nincs olyan része, amelyre ne találnánk kipróbált, kiemelkedő minőségű, a feladat követelményeinek maradéktalanul megfelelő progra­mokat, hardveregységeket.

Ezzel szemben nézzük, mi történt nálunk a vaskorban. Az iskolaszámítógépesítés apostolainak sikerült kilobbyzniuk a politikusoktól néhány milliárd forintot hardverre, ahogyan szá­mítástechnikusok között találóan neveztük, a vasra, de nem sikerült meggyőzni ugyanazokat a politikusokat a szoftver fon­tosságáról. A lobbyzóknak nem is állt rendelkezésére a japánhoz hasonló követelményrendszer, s muníció híján eleve vesz­tett pozícióból indultak. A nemzeti stratégia abban az időben mindössze arra irányult, hogy különféle mutatók tekintetében futva, rohanva lehagyjuk a kapitalistákat.

Különféle mai felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar iskolaszámítógépesítési program torzóvá alakult, ma sincs beépítve egyetlen tantárgy tanmenetébe, didaktikájába, módszertanába a számítástechnika, még magának az infor­matika nevű tárgynak a tartalmában sem alakult ki összhang. A szétosztott számítógépek egy-egy iskola életére hatással voltak ugyan, de az egész nemzetre nem fejtették ki az opti­mális hatást.

Lassan járj, tovább érsz! A szakmai hetilapokban olvasom, hogy megalakult a Magyar Nemzeti Informatikai Stratégiai Elő­készítő Bizottság, szeptemberre már el is kell készülnie az első dolgozatnak, amely bemutatja a kihívásokat, valamint azokat a megoldási módokat, amelyek Magyarország informá­ciós társadalomhoz való felzárkózását segítenék elő. Egy má­sik fórumon hallom, hogy októberben már kész is lesz a má­sodik tanulmány azon konkrét projektek felsorolásával, ame­lyekkel a fenti célok elérése megvalósíthatónak látszik. A mód­szerre ráismerek, itthon vagyunk. Nincs szándékomban meg­bántani a résztvevőket, régi szereplői a magyar szakmai kö­zéletnek. Kitűnő számítástechnikusok, programfejlesztők, nagyszerű fejlesztőmérnökök, a társadalomért aggódó polgá­rok, számos szakmai és közéleti díj birtokosai, aggodalmuk őszinte. Valóban ennyire kell sietnünk? Valóban tudni fogjuk októberre, mire és hogyan kell elkölteni a nemzetnek azt a sok-sok milliárdot, ami közelebb visz bennünket a mihez is? És vajon el lehet készíteni egy megalapozott stratégiai tervet ennyi idő alatt?

Egy magyar nagyvállalatnál dolgozván látom, milyen hatal­mas kínnal készül el egyetlen szolgáltatás üzleti terve több hónap alatt, mert a kiinduló adatok bizonytalanok, a belső ér­tékmérők a múlt rendszerből maradtak ránk, az adott szolgál­tatás piaca nálunk még nem alakult ki, a valódi pénzügyi for­rások nem a várt ütemben keletkeznek, a kockázat mértékét sokszor még becsülni sem lehet. Miután a nemzetgazdaság meghatározó tényezőit nem ismerjük, máig sem tudjuk meg­nyugtatóan megmagyarázni a gazdaság mélyrepülésének okait, terveinket nem tudjuk makrogazdasági hatáselemzések­re alapozni. Kétlem ezért, hogy októberre egy tündérmesénél megalapozottabb stratégiát lehet kidolgozni. Stratégia című olvasmányt persze lehet csinálni ennél rövidebb idő alatt is, ami a pénz elköltését kétségtelenül meg fogja alapozni, de a társadalmi bevétel oldaláról még csak annyit fogunk tudni, hogy ki teszi majd azt zsebre.

A készítők nagyon igyekeznek elhitetni, hogy tovább már nem várhatunk, mert végképp leszakadunk, de szívleljük meg Sakamoto professzor tanácsát, vajon ötven év távlatában gon­dolkozva fontos az, hogy egy-két hónappal, esetleg egy-két évvel később lesz-e kész az a stratégia? Kodály sem volt ennyire türelmetlen, százéves tervet vázolt föl, mivel a társa­dalmi folyamatok periódusideje ötven, száz években mérhető, s alighanem jobb lenne tőle példát vennünk.

Honnan hová?

Ismét fölmerül a kérdés, vajon megérett-e a helyzet Magyar­országon egy informatikai stratégia kialakítására, s ha igen, az milyen elemeket tartalmazzon. Fiatalkori optimizmusom a tapasztalatok hatására óvatosabbá vált. A jövő elektronizált információs társadalmához viszonyítva mai korunkat gyakran nevezik Gutenberg-galaxisnak, amely az informatikai infra­struktúra egyik fejlődési fokát, az írásbeliséget, a könyvnyom­tatást, a nyomtatott formában megjelenített, közvetített kultúrát és az erre az infrastruktúrára épülő társadalmi folyamatok együttesét jelenti.

A Gutenberg-galaxis igen fontos fejlődési lépcsőfokot jelen­tett korábbi társadalmi formációkkal szemben, amelyeket a szájhagyomány alapján terjedő kultúra, valamint a szokások, szokásjogok alapján álló döntéshozatali mechanizmus és irá­nyítási rendszer jellemzett. Gyakran meditálok azon, vajon a magyar társadalom eljutott-e már a gutenbergi fejlődési fázis­ba. A számítástechnikai, informatikai szakmában dolgozó rendszerszervezők a tanúim arra, hogy ez a fejlődési lépcső még előttünk áll. A vállalatok belső irányításának számítógé­pesítése Magyarországon azért mérhetetlenül nehéz, mert a vállalatokon belül a döntési, irányítási folyamatok nincsenek írásban rögzítve. A tünetek nemcsak vállalaton belüliek. Ha elmegyünk egy tudományos konferenciára, vagy nemzetközi megbeszélésre, pillanatok alatt kiszúrhatjuk, kik a magyarok a teremben. A japánok, a németek lázasan jegyzetelnek, más népek fiai talán kevésbé lázasan, viszont akik előtt még jegy­zetpapír sincs, azok biztosan magyarok. Nálunk egy vállalati értekezleten ritkaság, ha a megbeszélésről, akár utólag, em­lékeztető készül. Pár hét múlva a népmesék hagyományaihoz híven a különböző résztvevők a megállapodás különböző, változataira emlékeznek.

A csoportmunka szervezésének egyik alapja az írásban el­készített projektterv, műszaki követelmény, amely alkalmas az egyetértés kialakítására, mielőtt a széles körű megvalósítási munkák megkezdődnek. Nálunk ezek a dokumentumok a köz­gyakorlatban nem használatosak. Bármerre járok, azt látom, hogy nálunk nem lehet megvalósítani olyan projektet, amely­ben több ember együttműködését kell koordinálni annál, mint ahányan egy munkaszobában elférnek. Írásbeli előírások, megállapodások nélkül a munka során felmerült problémák folyamatos szóbeli egyeztetésével tudunk csak előrehaladni.

Aki nem ül velünk egy szobában, annak a munkába való be­kapcsolására nincsenek eszközeink. Az írásbeliség hiánya a társadalmi mobilitás egyik nagy gátja. A vállalatoknál, szerve­zeteknél a legértékesebbek manapság azok a személyek, akik még emlékeznek az öt, tíz év előtt kötött megállapodásokra, vagy arra, vajon az építés idején merre vezették ezt, vagy azt a közművet, csatornát, kábelt, egyebet. Térkép ugyanis nem készült róla. Ezek a személyek kicserélhetetlenek még akkor is, ha egyéb adottságaik miatt már régen megértek az elbo­csátásra.

Az államigazgatási, vagy egyéb közintézményeknél köve­tendő eljárások mindannyiszor megváltoznak, ahányszor ki­cserélik a titkárnőt vagy ügyintézőt. Ilyen esetben ugyanis a szájhagyománynak korlátai vannak. Menjünk be elintézni ügyes-bajos ügyeinket valamilyen hivatal irodájába. Ezt sze­rencsére évente legföljebb párszor kell megtennünk. Termé­szetesen minden folyamat megváltozott az elmúlt évben, ve­lük változott a személyzet, csupa új arc, az íróasztalok új el­rendezése fogad, csak egy dolog hiányzik: egy rövid írásos tájékoztató a helyiségben arról, mit hogyan kell az idén elin­tézni. És ne gondoljuk, hogy az új szervezési megoldások gyorsabbá tették az ügyintézést, fejlettebbek! Egyszerűen csak mások.

Ezek persze csak külsődleges tünetek. Hasonló megállapí­tásra juthatunk, ha a piaci, a társadalomirányítási, vagy akár­milyen más folyamatot próbálunk megfigyelni. A cselekvési lánc kusza, töredezett, esetlegességekkel van teletűzdelve, az adatáramlás nincs megszervezve, gyakran a különböző szervezetekben nem is ugyanazt jelenti valamely adatelem, mint a másikban. Társadalmi folyamataink rendszerszervezési szempontból nem folyamatok, nem kapcsolódnak egymásba, nem áttekinthetők, nem logikusak, gyakran változó amorf ál­lapotúak.

Mi magyarok egészen jól megélünk ebben a vízben, mert tudjuk, hogy nem a hivatalhoz kell fordulnunk, ha valamit tény­legesen el akarunk intézni, hanem egy közbenjáróhoz. A köz­benjárónak mint a szentek késői utódainak pedig maga felé hajlik a keze. A vaskorban úgy tűnt, az egész társadalom egy piramis, amely azonnal leállna, ha Brezsnyev elvtársat valami baj éri, mert nem lenne, aki dönteni tudna. Brezsnyev eltűnt, a piramis megmaradt. Hiába no, ez egy hierarchikus társada­lom, amelyben a keresztirányú kapcsolatoknak nincs hagyo­mánya. Ilyen körülmények között vajon éppen az info-kommu­nikációs infrastruktúra kiépítése visz el bennünket a Kánaán­ba? Attól tartok, nem ez a helyzet. Mégis, ne zárjuk ki az új technika által nyújtott eszközöket sem a társadalmunk javítá­sára. Csak azt kérem, ne tévesszük össze a célt és az esz­közt.

Egy társadalmi informatikai stratégia elemei

Induljunk ki a mi társadalmunk gondjaiból, ne essünk abba a hibába, hogy importálunk egy megoldást valahonnan, és ke­ressük hozzá idehaza a problémát, amelyet azzal megoldha­tunk. Vannak nekünk saját társadalmi, gazdasági bajaink is! Ki fog azokkal törődni, ha nem mi?

Felsorolok néhányat azon gondok közül, amelyek a magyar társadalmat az elmúlt évtizedekben bántották, és amelyekre gyógyír, vagy legalábbis enyhítő tényező lehet az informatikai infrastruktúra célzott fejlesztése. A felsorolás nem tudományos igényű, inkább példa-természetű, esetleges, a napi vulgarizálás szintjén mozog úgy, ahogyan a rádió híreiből asszociáltam. Szociológusaink, közgazdászaink garmadával sorolnák a va­lódi feladatokat. Kérdezzük meg tőlük!

Hetvenöt évvel ezelőtt a nemzet egyharmadát elválasztották az országtól. Más nemzetek fiai pedig a mi országunkban van­nak elválasztva anyanemzetüktől. Az informatikai infrastruktúra megfelelő kialakításával a nemzetrészek kommunikációja javít­ható. Kifejezetten ügyelni kell azonban arra, hogy a kifejlesz­tendő infrastruktúra ne csak a magyar kultúra támogatására le­gyen alkalmas, hanem a környező nemzetek kultúrájának is megfelelő támogatást adjon. Ez a cél nagyon sok fontos köve­telményt állít a nemzeti infrastruktúra fejlesztése elé. Általában végig kell gondolnunk, hogy a kódkészletek, a csatlakozód ír-közlő hálózatok, az összekapcsolhatóság, a többnyelvűség, a használói felület kulturális vetületei milyen követelményeket tá­masztanak a műsorszerkesztési eszközök, a tárkapacitás, a sávszélesség és egyéb más paraméterek tekintetében. A tech­nika mai állása szerint a felsoroltak nem megoldhatatlanok, an­nál inkább igényelnek szervezési, jogi és egyéb intézkedéseket. Ha elgondolkozunk ezeken a kérdéseken, akkor Európához is közelebb kerülünk egy lépéssel, hiszen az európai célok köve­telmények között is szerepel a multikulturális környezet támo­gatása. A nyugatiak viszont csak a saját multikulturális ügyeikkel fognak törődni. Saját környezetünk idevágó kérdéseinek tanul­mányozásával, a megoldási alternatívák felvázolásával bekap­csolódhatunk az európai fejlesztési folyamatokba. De ne feled­jük, nekünk először nem a nyugattal kell megtárgyalnunk a fel­tárt kérdéseket és a javasolt megoldási alternatívákat, hanem a szomszéd országokkal, azok szakembereivel, polgáraival. Ez­által segíthetjük a nálunk élő nemzetiségek kapcsolatát is a sa­ját anyaországaikkal, valamint végre a kölcsönös megértést nemzeteink között.

Tabutémának számít köreinkben a „cigánykérdésről" beszél­ni, és az átlagember első asszociációja a kriminalisztika kö­rébe vág. Pedig valójában arról van szó, hogy itt él orszá­gunkban egy nép, amely magyarul (is) beszél ugyan, de kul­túrája erősen eltérő a miénktől, tagjainak kulturális profilja ta­lán még az írásbeliségig sem ért föl. Ha a magyar népesség valahogyan mégis az információs társadalom korába lép, nem fogja ez még tovább növelni a távolságot az ország népes­ségének egytizedét is kitevő cigányságtól? Nem használha­tó-e föl a számítógéppel segített képzés e népcsoport gyor­sabb felzárkóztatásához úgy, hogy egyúttal megőrizze kultu­rális identitását? A számítógépek ma már könnyedén kezelnek képeket, megértik a néma válaszokat is, türelmesek, egyéni ütemhez igazodok, rendelkeznek mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek az ideális tanárt is jellemzik. A multimédia rendszerek ma már rendkívüli dolgokra képesek, a számítógépes gyakor­lási módszerekkel a tananyagot egyhatod idő alatt kétszeres retencióval lehet megtanulni.

Egyik napról a másikra megszűntek a keleti piacaink. Fel lehet-e és mi módon használni az informatikai infrastruktúrát is a keleti piacok részbeni visszaszerzésére? Igen, lehet. A svédek és a finnek megtalálták a módját, mi is keressük meg! Építsük ki „érzékszerveinket" a keleti szomszédaink felé, hi­szen az üzleti életben előnyben van az, aki elérhető.

Oktatási rendszerünk túlontúl „hagyományos". A polgárok többsége az államilag finanszírozott iskolák elvégzése után egész életén át nem ül még egyszer iskolapadba. A technika, a tudomány mai fejlődése mellett ez az egyének fokozatos lemaradásához, versenyképtelenségéhez vezet. Az informati­kai infrastruktúrák lehetővé teszik a társadalom oktatási rend­szerének átépítését, gazdaságilag optimálissá tételét. Ott és csak annyit kell tanulni, ahol és amennyit a munkahely fejlett­sége megkövetel. Ha belegondolunk, ehhez talán ma sem csak az informatika hiányzik, hanem szervezési, jogi, és egyéb intézkedések.

Társadalmunk tagjainak kooperációs készsége mind a ko­operáció eszközeit, mind értékrendjét tekintve igen alacsony. Ez meggátol bennünket abban, hogy az úgynevezett nagy rendszereket hatékonyan üzemeltessük. Ilyen nagy rendszer az az Informatikai Infrastruktúra is, amelynek mielőbbi kiépí­tését mi, a szakmában működő mérnökök annyira óhajtjuk. Vámos Tibor a vaskor kötöttségei közepette is már jó évtizede felhívta figyelmünket erre a nagy gazdasági hátrányt jelentő társadalmi hiányosságra. Vizsgáljuk meg, vajon az új info-kommunikációs infrastruktúra kiépítésével javítható-e a társa­dalom tagjainak kooperációs készsége, és mi módon?

Csak néhány olyan feszítő társadalmi gondot soroltam föl, amelyek a mi gondjaink, nekünk kell keresni rájuk a megol­dást. A gondok feltárása, súlyának meghatározása nem az informatikusok dolga. Ne áltassuk magunkat és a társadalmat azzal, hogy íme tálcán hozzuk a megoldást, amikor jószerivel a problémák gyökerét sem látjuk még igazán. Tárjuk fel a társadalmi folyamatokat, amelyeket automatizálni, számítógé­pesíteni óhajtunk. Tekintsük át az egész tevékenységi láncot, vizsgáljuk meg ehhez képest az infrastrukturális elemeket, ál­lapítsuk meg, milyen követelményeket támaszt az adott folya­mat az infrastruktúrával szemben. Vizsgáljuk meg, milyen szolgáltatásokat nyújtson az infrastruktúra az adott folyamat tekintetében, mennyibe fog ez kerülni nekünk, mit hoz a kony­hára. Nem hiszem, hogy lehetetlen elvárásokat írok itt le, hi­szen a szükséges stratégiai módszerek ismertek. Néhány nyári hónap alatt ugyan még a fejlett stratégiai módszerekkel sem lehet nemzeti stratégiát készíteni. Sebaj, a százéves terv­hez megfelel az is, ha csak jövőre készül el, de legyen va­lódi, jó minőségű stratégia, alkalmas arra, hogy végképp ma­gunk mögött hagyjuk a vaskort.