1. Először is győzd meg a meggyőzés szakembereit arról, hogy a gazdaság felvirágzásának legfőbb akadálya a teljes foglalkoztatás és a „paternalista" szociálpolitika. Éljen az „ösztönző" munkanélküli­ség, éljen a társadalmi egyenlőtlenség, mint a fej­lődés motorja, virágozzék az önérvényesítés sza­badversenye!

2. Adj az embereknek végkielégítést, munkanél­küli segélyt, amiből egy-két évig még megélnek, hogy az átmeneti időszakban ne figyeljenek oda ar­ra, hogy közben te hogyan vágod zsebre a koráb­ban állami tőkejavakat. Aztán hagyd őket elszegé­nyedni, hogy mikorra szükséged lesz rájuk, térden csúszva és egymást lökdösve keressék kegyeidet.

3. Vigyázz, az értelmiségiek tudása konvertálha­tó, így velük több menetben kell elbánnod. Okét is kiteheted az utcára, de mivel ők például publikál­hatnak is, ne feledkezz el a könyvkiadás, az elmé­leti folyóiratok tönkretételéről sem. Tedd világossá, hogy a „magas kultúrára" különben sincs kereslet, az értelmiségi érezze megtisztelve magát, hogy egyáltalán létezik. A kultúrára szánt pénzeket úgy oszd el, hogy a pártpolitikát szolgálja: tanulja meg az értelmiségi, hogy itt nem lehet csak úgy szaba­don lebegni; ha meg akar élni, vegyen részt a rend­szer stabilizálásában.

4. A „szocializmus" túlságosan elkapatta az em­bereket. Meg kell velük értetned, hogy az igazi hu­manizmus nem az, hogy mindenkinek joga van a munkához, az egészséghez stb., hanem az, hogy nincs joga. Mert ami nincs, azt jobban becsüljük. (Következésképpen, ha növelni akarjuk az embe­rekben az élet értékét, vegyük el tőlük azt is…) Mindenesetre vegyük el az ingyenes orvosi kezelés jogát, mert ha néhány szegény beteg elhalálozik, az szomorú, de legalább nem olyan erkölcstelen, mint a hálapénz. Vegyük el az üdülőket, mert gaz­daságtalan dolog dolgozókat üdültetni a saját mun­kájuk hozadékából, amikor azt tőkésíteni is lehet.

5. Emeld gyorsabban az árakat, adókat, bérleti díjakat, egyéb elvonásokat, mint a béreket, így e­lőbb-utóbb ki lehet dobni az embereket a lakásuk­ból is: a lakásbérlő már kezdett szinte tulajdonos­ként viselkedni, a tulajdonosnak pedig öntudata van, s neked nem visszabeszélő, hanem engedelmes munkaerőre van szükséged.

6. A munka és hajlék nélkül maradókat tekintsd a társadalom aljának, akiken természetesen sajnál­kozol, de biztonságosan különítsd el magad tőlük, természetesnek tartva azt, hogy egyesek mindig vesztesek lesznek (ahol nyertes van, úgymond, ott kell lennie vesztesnek is, s a nyertesre, vagyis rád, szüksége van a társadalomnak; sőt, magának a vesztesnek is, hiszen te adsz neki is munkát, már amikor adsz neki).

7. A szakszervezeteket bélyegezd a pártállam maradványának, gyengítsd őket. ahogy tudod, ne­hogy hathatósan védhessék a dolgozók érdekeit. Bi­zonyítsd be, hogy a gazdaság azért beteg, mert a termeléshez képest még mindig túl sok pénz folyik el szociálpolitikára; hogy a te zsebedbe mennyi fo­lyik, az persze magánügy, nem firtatható.

8. Egyébként pedig érezd magad otthon abban a világban, amelyben színes cégtábla hirdet antik bú­torvásárlást kastély berendezése céljából, miköz­ben – szörnyülködő orvosok tanúsága szerint – a (hajléktalanság miatti) fagyássérültek száma a Don-kanyar óta nem volt ilyen magas; abban a vi­lágban, amelyben egyes iskolákban nincs pénz kré­tára, miközben van olyan magániskola, amely a diákjait görög-török-izraeli-egyiptomi körútra vagy Arábiába viszi tanulmányi kirándulásra; ab­ban a világban, amelyben 100.000 forintért méregtelenítheted szervezetedet, miközben a munkanél­külit nem veszi fel a kórház, és így meghal: vedd mindezt természetesnek…

9. Ha a munka- és hajlék nélkül maradók fosz­togatni kezdenek, zárasd őket börtönbe (hiszen a bűnözés még mindig kevésbé veszélyes, mintha föl­lázadnának). S amennyiben veszélyes is a bűnözés, te abból is profitálhatsz, hiszen ez alkalmat ad ne­ked, hogy meggyőzd a társadalmat: rendre, ke­ménykezű irányításra van szükség. (Ezt ne mu­laszd el, mert ha megvan a kemény kéz, akkor a lázadástól is kevésbé kell tartanod.)

10. Ha sikereidet tartósítani akarod, tartsd fenn a társadalomnak (lehetőleg nagyobb) felében a re­ményt, hogy követhet téged a felemelkedés útján. (Ezt kétféleképpen is teheted: kevés embernek mó­dot adsz a látványosan nagy, vagy sok embernek a kicsiny gyarapodásra.) És ha az emberek itt-ott mégis panaszkodnának, fogadtasd el velük, hogy persze semmi sem tökéletes, de a te kapitalizmu­sodnál jobbat még nem találtak ki, s feltehetőleg nem is fognak sohasem. Most és mindörökké, ámen.