Elterjedt és megkérdőjelezhetetlen vélekedés a közgazdaságtan uralkodó irányzatában, hogy az állami újraelosztás (aminek mértéke az adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya) rossz dolog, és a gazdasági hatékonyság, rugalmasság s a felzárkózás érdekében csökkenteni kell. Ennek a véleménynek az igazságtartalma minimális, ám a mítoszokat legtöbbször nem is az igazság, hanem az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Az egyetértés teljes

“Sok országra kiterjedő statisztikai vizsgálattal igazolható, hogy a jóléti kiadásokra legkevesebbet költő délkelet-ázsiai országokban, hosszabb időszakot tekintve, a leggyorsabb a növekedés üteme. A szerzők vagy a kelet-európai olvasókra bízzák a következtetést, vagy a szemébe mondják: ha utol akarjátok érni a Nyugatot, kövessétek a délkelet-ázsiai modellt.” Írja mindezt hazánk bel- és külhonszerte legnevesebb közgazdásza, miután elverte a port a két szélsőség egyikén, azon, amelyik “nem hajlandó végiggondolni: a mai gondok leküzdésének legfontosabb eszköze a gazdaság tartós növekedése. Bármilyen triviális igazság is ez a közgazdász számára – fűzi tovább –, folyton elsikkad azok szemében, akik a jóléti állam status quójának fenntartása mellett szállnak síkra. Nem egyszer gúnyos hangon utasítják el és üres papolásnak tartják azt az elemi közgazdasági okfejtést, hogy elegendő beruházás és ennek nyomán tartós és elég gyors növekedés nélkül sohasem emelhető fel a posztszocialista régió lakossága nagy részének életszínvonala legalább a mai átlagos nyugati szintre.”¹ Baloldali párt színeiben kormánytag is volt országgyűlési képviselő-polgármester is úgy tudja, hogy a jóléti állam válsága úgy 20–25 évvel ezelőtt, akkor kezdődött, “amikor a világpiacra berobbant a fejlett világbeli minőségtől alig elmaradó, de összehasonlíthatatlanul olcsóbb (mivel a jóléti rendszer fenntartásának költségeivel nem terhelt) távol-keleti munkaerő.”²

A több mint neves gazdasági újságíró (lévén legolvasottabb napilapunk gazdasági rovatának vezetője) kormányunk vezető pártjának választási kampányában elhíresült 7%-os növekedési ígérete kapcsán, amelyet az idei első negyedév 6,6%-a erősen megközelített, arról értekezik, hogy “Minden gazdaságban meglódulhat a növekedés akkor, ha az állam a bevételek egy részéről lemond, és eltűri, hogy a pénz a polgárok zsebében, a vállalkozások kasszájában maradjon. Ha a kormány az adóterheket a felére csökkentené, vagy még jobban, ha a társadalombiztosítási járulékokat drasztikusan mérsékelné, azzal a gazdaság valóban felpöröghetne, akár a 7–10%-os tartományba is. Elvileg. Csakhogy akkor az állami gyámkodásról – vagy annak egy részéről – le kell mondani, rá kell hagyni a polgárokra, hogy ki-ki maga gondoskodjon a nyugdíjáról vagy annak nagyobb részéről, kössön magán-egészségbiztosítást, aki tud, fizessen a tanulásért, aki teheti stb., mert az államnak nem marad rá pénze. Pontosabban: a minőségre nem marad, csak az alapellátásra. […] Ámde a Fidesz-programban egyszerre szerepel a gyors növekedés és az erőteljes állami szerepvállalás. Ez az állam ismét gondoskodik a családokról, segít, hogy lakáshoz jussanak, és gyermekeket vállaljanak, saját kezébe veszi az egészségügyi szolgáltatásokat, autópályát épít, támogatja a kis- és középvállalkozásokat, a honi tőkét, egyre többet fordít az oktatásra és a képzésre […] Az elmúlt két év alatt bebizonyosodott, hogy a főbb célok és a lehetőségek ellentmondásosak.”³

De a magas tudomány álláspontja sem tér el ettől. A matematikai közgazdaságtan művelője vizsgálódása eredményeként arra a következtetésre jut, hogy “a gazdaság hosszú távú relatív jövedelemszintjét az adóterhek lényegesen befolyásolják.”⁴ Hogy el ne értsük, legolvasottabb napilapunk – mely ritkaságszámba menően fontosnak tartotta a nagyközönség számára közkinccsé tenni a szaklapban megjelent, képletekkel és matematikai levezetésekkel bővében lévő, a szakmabelieknek sem könnyen megérthető tanulmány fontosabb következtetéseit – kimondja, mi értendő ezen: “az adók és közterhek magas szintje hosszabb távon szinte biztosan megakadályozza a felzárkózást.”⁵

Az egyetértésben osztozik a politikai spektrum minden oldala. “Egyet lehet azzal érteni, hogy … adókulcscsökkentésre van szükség – mondotta volt egy emeszpés képviselő 1999 kora őszén az Országgyűlésben – [… mivel az] egyrészt a beruházási és a fogyasztási cikkek iránti keresletet növeli, a megtakarításokat növeli. […] a munkaerő iránti keresletet növeli, tehát a munkanélküliség ellen egy igen jó gyógyszer. […] költségcsökkentő hatása van, ezáltal […] a költséginflációt is mérsékli. […] a bér-ár spirál szempontjából is pozitív hatása van, mert hűti a bérköveteléseket, és így a keresletinflációt is csökkenti. Végső soron […] egyértelműen inflációmérséklő is.” Az elhangzottak fideszes képviselőtársát előbb bókra késztették: “amit ön elmondott […] szakmai felkészültségét nagyban alátámasztják […] valóban így van, ez mind megállja a helyét”, majd következtek a distinkciók: “Azt állítani, hogy az adócsökkentés a gazdaság minden bajára megoldás, alaphelyzetben nem feltétlenül igaz. […] a magyar adóterhelés nem tartozik a magas adóterhelések közé […] az egyes gazdaságok fejlettségi szintje nagyban meghatározza, hogy ahhoz milyen adóterhelés az, amely részben a gazdaság, részben a költségvetés kiadásait képes finanszírozni. Nagy rendszerek átalakítása előtt állunk, ami […] többletforrást igényel a rendszer átalakítás idején. [… mindezek] nem teszik lehetővé azt a nagyarányú adócsökkentést, amit a képviselő úr jelen pillanatban kér”. Az elhangzottak eszdéeszes képviselőt késztettek első szótól az utolsóig egyetértésre, de egyúttal annak felemlegetésére, hogy a megszólaló pártjának választási brosúrájában egyszerre ígért tb-járulék csökkentés csaknem a felére és az egészségügy költségvetésének növelése (az ott dolgozók bérének megkétszerezése) kizárja egymást. Tanácsa: fideszes képviselőtársának “elnézést kell kérnie az összes választótól azért, hogy a választási kampányban durván félrevezette őket.”⁶

Látható, az egyetértés teljes. E tudás mainstream, kételyek nélküli. S e kételynélküliség változó kormányainknak, legyenek bármily színűek, tollba mondja teendőit: a leghelyesebb, ha visszaszorítjátok az államot, legelsősorban is a jólétinek nevezettet, helyet adva a piacnak. S a piac – szokta volt mondogatni a monetarizmus atyja, a Nobel-díjas közgazdász és chicagói fiú, Milton Friedman – a legjobb szociálpolitika. Mi kellene még?

Mindez azonban csupán mítosz. Mert a tudományban is vannak mítoszok. Keynes mondja Ricardóról, hogy oly tökéletesen meghódította Angliát, mint annak idején a Szent Inkvizíció Spanyolországot. Elméletét oly mértékben tette magáévá a City, az államférfiak és a tudományos világ, hogy megszűnt minden vita. Ennek oka – fejtegeti Keynes –, hogy Ricardo elmélete sok tekintetben jól illett a korhoz. A hatalom birtokosainak kapóra jött, mert sok igazságtalanságot és nyilvánvaló kegyetlenséget a haladással járó elkerülhetetlen bajnak tüntetett fel, s azt hirdette, hogy az ilyen bajok orvoslására irányuló bármilyen kísérlet valószínűleg több kárral járna, mint haszonnal. Esetünkben sincs másként: valójában minden másképpen van. A mítoszokat az élteti, hogy érdekek fűződnek hozzájuk. Ez a közgazdasági mítoszokra különösen igaz.

Elosztás–újraelosztás (disztribúció–redisztribúció)

Az elosztás helye a piac: a munkavállalók a munkapiacon kínálják eladásra munkavégző képességüket, amiért a munkáltatók számos tényezőtől függő árat hajlandók fizetni. Az ár a kereslet és kínálat függvényeként piaci alku során alakul ki: a munkáltatók azt a legalacsonyabb árat igyekeznek fizetni, amelyért még megkaphatják a számukra szükséges “minőségű” munkaerőt (a munkaerőként való minőség véletlenül sem tévesztendő össze az emberi minőséggel). Minél magasabb a minőségi igény, annál magasabb az ár. Persze tudnunk kell, hogy a munkapiac mindig lokális: ugyanazon minőségű munkaerő ára magasabb nálunk, mint tőlünk keletre, s alacsonyabb, mint tőlünk nyugatra, s ez még az országon belül is igaz. Azt is tudatosítani kell, hogy a munkapiaci alku nem egyenlő erejű felek között zajlik: a munkáltató, ha képtelen munkaerőt vásárolni, legfeljebb nem használja ki kapacitásait százszázalékosan, a munkavállalónak, ha képtelen munkavégző képességét eladni, létfenntartása kerülhet veszélybe. A munkavállaló a sebezhetőbb, kisebb mozgásterű fél. Ami a munkáltatók nézőpontjából a munkaerő árstruktúrája, az a munkavállalók nézőpontjából jövedelemstruktúra.

Az államnak vannak feladatai, amelyek egyik részét kizárólag ő láthatja el, másik részét azonban nem kizárólag ő, de úgy alakult, hogy ellátja. Feladatai ellátására adót vet ki, amit csak jövedelemből lehet megfizetni. (Még akkor is, ha azt nem jövedelemre vetik ki.) Jövedelmet pedig két dolog képes termelni: a tőke és a munka. A tőke jövedelme a profit, a munka jövedelme az az ár, amit a munkáltatók a munkavállalónak munkavégző képessége rendelkezésre bocsátásáért cserébe fizetnek. Az elosztás helye a piac. Amit elosztott a piac, abból az állam – adó kivetésével és beszedésével – elvesz, s így a piacon elosztott jövedelem egy részét nem az költi el, aki megtermelte, hanem az állam. A közgazdászok döntő többsége úgy vélekedik, hogy az állam méretét az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhetjük.⁷ Minél nagyobb e hányados, annál nagyobb az állam. S minél nagyobb az állam, annál rosszabb a polgárainak, mert tompítva vagyon a beruházásra, újításra és vállalkozásra való ösztönzés – mondja a mainstream közgazdaságtan.

De az állam nem tüntethető el, csupán olcsóbbá tehető, mert vannak feladatai, amelyeket – mint említettük – kizárólag ő láthat el (törvényhozás, kormányzás, igazságszolgáltatás, belső rendvédelem, külső védelem stb.), már ha ragaszkodni kívánunk elért társadalomcivilizációs szintünkhöz. Ebben nincs különösebb vita. Annál inkább azon feladatok esetében, amelyeket nem kizárólag az állam láthat el, mégis ellátja őket. Ezek döntően az úgynevezett jóléti feladatok, s az ilyen feladatokat jócskán felvállaló államok a jóléti jelzőt kapták a keresztségben. S ha az állam, mondván, hogy e feladatok más által is elláthatók, a továbbiakban nem látja el ezeket, kisebb lesz az újraelosztás, vagyis kisebb lesz az állam. S a minél kisebb állam a jó állam.

A bajok oka a jóléti állam?

A bajok oka tehát a jóléti állam. Ha fel akarunk zárkózni, a délkelet-ázsiai példát kell követnünk, ahol csak hírből ismerik a jóléti államot, melynek fenntartási költségei így nem terhelik a munkaerőt, ekként az olcsóbb. Mindebben, láthattuk, teljes az egyetértés. Az egészből azonban egy szó sem igaz.

Messziről kell kezdenünk. Jövedelmet, tisztáztuk, két dolog képes termelni: a tőke és a munka, így az adót vagy a tőke vagy a munka jövedelméből lehet megfizetni. A tőke jövedelmére – a profitra – vállalati nyereségadót (nálunk társasági adónak nevezik) vetnek ki, míg a munka jövedelmét három főbb adó terheli: a személyi jövedelemadó, a fogyasztási adók (forgalmi és jövedéki adók stb.) és a járulékok. A járulék olyan adó, amelynek hovafordítását nevesítik (a nyugdíjra, egészségügyi és munkanélküli ellátására stb. fordítják), s fizetésével a fizető cserébe jogosultságot szerez, hogy – ha életkora vagy a szükség úgy hozza – nyugdíjat, egészségügyi és munkanélküli ellátást stb. kapjon. A személyi jövedelemadót nem csupán a munkajövedelmekre, hanem a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részére is kivetik, míg a járulékokat csupán a munkajövedelmekre. Jó tudni, hogy a fogyasztási adót a “végső” fogyasztó fizeti, a vállalatok, bár vásárlásaikkor fizetnek forgalmi adót, azt vissza is igényelhetik. A sorban az utolsó a munkajövedelméből vásárló “végső” fogyasztó, aki – mivel nem igényelheti vissza – ténylegesen a fogyasztási adó fizetője. Könnyen belátható, hogy a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adó korlátlanul felcserélhető egymással, s a kettő helyettesítheti a járulékot.⁸ (A járulékot az államnak arra kell költenie, aminek hovafordítására nevesítik, de ami nevesített, az nem kizárólag járulékból finanszírozható.)

Mindebből az következik, hogy önmagában értelmetlen magas fogyasztási adókról/személyi jövedelemadóról/járulékokról beszélni. Az első kettő együttesen vizsgálandó (magas fogyasztási adó és alacsony személyi jövedelemadó ‘mix’ azonos a fordítottjával), a harmadik esetén kissé más a helyzet, erre visszatérünk. A személyi jövedelemadó az országok zömében progresszív, vagyis a jövedelem emelkedésével, túllépve meghatározott szinteket, a szintre vonatkozó adókulcs is (nálunk 20, 30, 40 százalék, de létezik “technikailag” 0 százalék is) emelkedik. A fogyasztási adó szintén progresszív, de a ‘kulcsok’ nem a jövedelem emelkedésével, hanem a fogyasztás szerkezetének megfelelően emelkednek – ki mennyi és mekkora jövedéki adótartalmú és forgalmi adókulcsú (nálunk 25, 12 és 0 százalék) terméket/szolgáltatást vásárol, jövedelmének el nem fogyasztott – megtakarított – része után pedig értelemszerűen nem fizet fogyasztási adót. A járulék e kettőtől eltérően hagyományosan lineáris, bár nálunk megjelent a ‘fejjárulék’, az úgynevezett tételes egészségügyi hozzájárulás. Lényeges különbség, hogy a személyi jövedelemadó rendszerek gyakran ‘alul’, az alacsonyabb jövedelműeket kedvezményezik, míg a járulékok gyakran ‘felül’, egy felső határ meghúzásával az afeletti munkajövedelmet mentesítik a járulékfizetés alól.

Az adók attól függően vannak hatással a gazdaságra, hogy a tőke vagy a munka jövedelmére vetik ki őket. Modellszerűen a tőke jövedelmének egésze megtakarítás, amelyből befektetéseket finanszíroznak, míg a munka jövedelmének egésze fogyasztásra kerül – bár tudjuk, hogy az előbbi egy részét a tőkés elfogyasztja, az utóbbi egy részét pedig megtakarítják. Ha egy országban magas a vállalati nyereségadó, az – okkal feltételezhetjük – visszafogja a befektetéseket. Ha a munkajövedelmekre (ide értve a tőkejövedelmek fogyasztásra szánt részét is) vetnek ki magas adókat, az legfeljebb szerény mértékben csökkenti az összjövedelmen belül egyébként is szerény mértékű (háztartási) megtakarításokat. Annyi történik – képletesen mondva –, hogy a gazdagoknak Ferrari helyett Porschéval, a kevésbé gazdagoknak Audi 6-os helyett Volkswagen Passattal kell beérniük, viszont e típusok árkülönbségéből a köz által fizetett munkák végzői vásárolhatnak maguknak Opel Astrát és Suzukit. Vagyis az történik, hogy a munkajövedelmekre kivetett adók átalakítják a fogyasztás szerkezetét, egyébként pedig a gazdaság növekedésére gyakorolt negatív hatásuk elhanyagolható.

Csakhogy az újraelosztási hányad mérőszáma érzéketlen arra, hogy az államháztartás GDP-hez hasonlítandó bevétele milyen mértékben származik tőke- és munkajövedelemből. Minden szem e hányadosra függesztődik, miközben az két, a gazdaság növekedése szempontjából homlokegyenest ellentmondó tartalmú részből áll. Ugyanaz a szám egészen mást jelenthet két részének nagyságától függően.

Zárt, de szabad piacgazdaság esetén a vállalati nyereségadó mértéke alig számít, a végső (vállalati nyereség) adófizető a vállalat termékeinek vásárlója, a fogyasztó. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy oly mindegy, mekkora ezen adó mértéke, a vállalat át tudja hárítani. A globalizált világgazdaságban azonban gyökeresen más a helyzet: a vállalatoknak módjuk van olyan országban adózni, ahol alacsony a nyereségadójuk, s ott termelniük, ahol alacsony a számukra szükséges “minőségű” munkaerő ára. Mivel pedig termékeik szinte bárhol eladhatók és a vámok jelentősen zsugorodtak, azokat a magas(abb) fogyasztási adókat kivető országok polgárai megvásárolhatják az alacsony(abb) fogyasztási adókat kivető országokban.

Mindez nagyon hasonlít arra, ami az 1920-as évek végén, az 1930-as évek első felében, a nagy gazdasági világválság idején történt, amikor is az egyes országok valutájuk leértékelésével kívántak versenytársaiknál előnyösebb helyzetbe kerülni (az előny addig tartott, amíg más országok hasonlóan nem cselekedtek), ami végül is a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szétzilálódását eredményezte. Ez a felismerés vezetett az 1944. évi Bretton Woods-i világgazdasági konferencián létrehozott aranydeviza-rendszerhez, a nemzeti valuták árfolyamainak rögzítéséhez és egy nemzeti valuta, az USA dollár világpénzként való elfogadásához. Napjainkban az országok vállalati nyereségadó-csökkentési és -elengedési versenyben állnak egymással, de az így megszerzett előny – multinacionális cégek letelepítése – csak relatív lehet. Ez sem lesz sokáig tartható. Idővel az Európai Unió (EU) szabályozni fogja a kivetendő nyereségadó minimális mértékét, ami a versenysemlegesség jegyében kötelezően beszedendő, s abból kedvezmény nem adható. Ez a mérték sejthetően 25 százalék lesz, jóval a mai 35-40 százalékos mértékek alatt. Hazánkban a nyereségadó kulcsa 18 százalék, jóval elmarad a fejlett országokban alkalmazott mértékektől, ráadásul az adókedvezmények miatt ténylegesen csak 11-12 százalékot szednek be. Ez szóra sem érdemes teher. Irritálja is az EU-országokat, s ennek hangot is adnak. Ez az adó csak felfelé emelhető! Tehát a tőkejövedelmekre kivetett adó – gazdasági növekedés szempontjából döntő – mértéke nem akadálya felzárkózásunknak.

A munkajövedelmekre, a munkaerő árára kivetett adó pedig csak a fogyasztás szerkezetét alakítja át. Ez rossz hír ugyan a luxuscikkek gyártóinak, de rajtuk kívül szinte minden termelő jobban jár. A munkajövedelmekre kivetett adók csak abban az esetben gyakorolnak negatív hatást a gazdaságra, ha mértékük és/vagy progresszivitásuk visszafogja a munkapiac felső és középső szegmensének munkakínálatát. (Az alsó szegmens e tekintetben nem döntő.) A fejlődéshez elengedhetetlen, hogy több elsajátított tudással és megszerzett tapasztalattal érzékelhetően magasabb jövedelmet lehessen elérni. Tehát lehetséges a munkajövedelmeket úgy adóztatni, hogy eltűnjenek, vagy túlzottan csekéllyé váljanak az adózás utáni jövedelmi különbségek, de nem volt olyan jóléti állam, amelyben ezt akár csak megközelítették volna. Magyarországra ez még kevésbé igaz, mint a jóléti országok többségére.

Az adófizetés mint (részleges) vásárlás

Az adófizetést még felkészült közgazdászok közül is sokan hajlamosak úgy felfogni, mint az állam nevű moloch etetését, mint pénzdobálást egy mindent nyom nélkül elnyelő fekete lyukba.⁹ Pedig a pénz nem vész el, legfeljebb rosszul költik el.

A jóléti (nagy) állam azért vet ki magas adókat, mert kiterjedt nyugdíj-, egészségügyi és családtámogatási rendszert működtet, munkanélküli és szociális segélyeket oszt, s nyakába veszi a köz- és felsőoktatás, a szakképzés, az óvodák és bölcsődék gondjait is. A jóléti állam elvon, hogy adjon, esetleg ugyanannak, akitől elvon, vagy a már a szóhasználattal is lesújtó véleményként megfogalmazva: a fosztogató-osztogató állam fosztogat, hogy osztogathasson.

Ami azonban a felületes szemlélő számára adó, elvonás vagy éppen fosztogatás, az alaposabban szemügyre véve többé-kevésbé jól kivehetően vásárlás vagy éppen sajátos adótechnikai megoldás. A látszat szerint az állam bevételei/kiadásai és a GDP hányadosával jellemezhető arányban újraosztja a jövedelmeket, valójában e hányados csupán azt mutatja, hogy jövedelmek mekkora hányada folyik keresztül az államháztartás “könyvein”. Egy számoszlop végösszege és a jövedelem-újraelosztás nagysága között nem elhanyagolható a különbség. Ennek megértéséhez az újraelosztás közgazdasági fogalmának tisztázása szükséges, amihez a biztosítás fogalmából kell kiindulnunk.¹⁰

A biztosítás során a biztosító biztosítási díj fizetése ellenében biztosítási szerződésben arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a biztosítottal előre meghatározott káresemény bekövetkezik, meghatározott kártérítést fizet. E csereügylet a felek részéről azért racionális, mert a meghatározott káresemény bekövetkezte csupán valószínűség. A biztosított (a szerződő) számára olcsóbb a biztosítás megkötése, mint a kár bekövetkeztekor annak elhárítása saját forrásból, viszont a biztosítási díj fizetése nem nagy veszteség ahhoz a lehetőséghez képest, hogy a biztosító fizet kár esetén. A biztosító tehát egy biztonság nevű terméket ad el, amely arra szóló ígéret, hogy a káresemény bekövetkeztekor fizetni fog. Ha pedig a piacon verseny van, annak a biztosítónak a termékét vásárolja meg, amelyik meghatározott káresemény bekövetkeztekor meghatározott kártérítést a legalacsonyabb díjfizetés ellenében vállal. A ‘pénz termék ellenében’ csere pedig vásárlás, nem a vásárló jövedelmének újraosztása az eladónak.

A nyugdíjjárulék-fizetés vásárlás: a munkajövedelemmel rendelkezők nyugdíjat vásárolnak az államtól, s a vásárlás nem jövedelem-újraelosztás. Az állam az így befolyt pénzből régi tartozásait törleszti: azoknak a nyugdíjasoknak fizet, akik valaha járulékot fizettek, s ezért számukra nyugdíj lett megállapítva. Az állam azért kénytelen előírni, hogy tőle vásároljanak nyugdíjat, mert jelentős nyugdíjfizetési kötelezettségei vannak, amelyeknek úgy tud legkézenfekvőbben eleget tenni, ha adósságát görgeti maga előtt. (Ezért a nyugdíjjárulék-fizetés nem csupán az államtól való vásárlásként, hanem az államnak nyújtott kölcsönként is felfogható.) A nyugdíjjárulékként befolyt pénzt azonnal kifizeti nyugdíjként, nyugdíjadóssága pedig változatlan szinten megmarad. Az állam “rendes” adóssága esetén se történik ez másként.

Annak kimondásához azonban, hogy a nyugdíjjárulék-fizetés egyenlő vásárlás/hitelnyújtás, további feltételeknek is kell teljesülnie. Először is a nyugdíjjárulékot kamat illeti meg, amelynek mértéke azonos kell legyen az állam más hitelezőinek fizetett kamattal. Ha a kamat ennél alacsonyabb, az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ezt a pénz- és tőkepiacon keresztül kellene megtennie. Ekkor az állam önmaga számára újraosztja a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. Ha viszont a nyugdíjjárulék után az állam magasabb kamatot fizet, mint a pénz- és tőkepiacon felvett hitelei után, akkor a nyugdíjjárulék-fizetők az újraelosztás nyertesei. Mindkét megoldás tisztességtelen. Nem árt tudatosítani, hogy az 1997. évi nyugdíjreform lényege a nyugdíjjárulék kamatának leszorítása volt, hogy az állam önmaga számára újraoszthassa a nyugdíjjárulék-fizetők jövedelmének egy részét. A nyugdíjrendszer nagy dúrral létrehozott második, tőkefedezeti pillére kizárólag azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet az első pillérben történt – a járulékfizetők számára hátrányos – lépésekről.

Ha valamit, az állami (helyesen: állam által könyvelt) nyugdíjrendszer esetén csupán a fizetett nyugdíjjárulékok és a kapott nyugdíjak különbségét lenne szabad feltüntetni újraelosztásként, ahogy az államadósság esetén történik: az állam által felvett hitelek sem szerepelnek az államháztartás mérlegének bevételi oldalán, ahogy törlesztésük sem a kiadási oldalon, csupán különbségük, az államháztartás hiánya vagy többlete. Ugyanígy kellene számba venni a nyugdíjrendszert, “cserébe” viszont tudomásul kellene venni a nyugdíj (implicit) államadósság létét, melyet ma nem tartanak nyilván.

Meg kell jegyeznünk, hogy generációs szinten az újraelosztás kiküszöbölhető azzal, ha a nyugdíjjárulékok kamata azonos az állampapírokéval, de egyéni szinten további feltételként annak is teljesülnie kell, hogy a nyugdíj-megállapítás során kizárólag az egyén nyugdíjcélú megtakarítására és a várható élettartamára vannak tekintettel. Ha ez teljesül, a nyugdíjrendszer semmiféle újraelosztást nem hajt végre.

Az egészségügy esetén a helyzet bonyolultabb. Az egyének aktív életszakaszukban, munkajövedelemre szert téve, egészségbiztosítási járulékot fizetve fizetik meg gyermekkoruk orvosi költségeit, s fizetnek aktív korukban – előre – a nyugdíjaskorukban kapott egészségügyi ellátásért. Az egészségbiztosítási járulék nem kockázatarányos, nem is lehet az. Nincs az a biztosító, amely felelősséggel kalkulálni tudná aktív korban a teljes nyugdíjaskor egészségügyi ellátásának ellenértékét, tehát azokat és abban az életkorban fenyegetné az egészségügyi ellátás nélkül maradás veszélye, akik a legkevésbé fizetőképesek, noha a legnagyobb szükségük lenne rá. Egy társadalom, amely némiképp is ragaszkodik az általa elért társadalomcivilizációs szinthez, nem tűrheti, hogy azért haljanak meg polgárai, mert szegénységük miatt képtelenek megfizetni gyógykezelésük költségeit. Ez még a magánegészségügyéről ismert USA-ban sincs másként: az időseknek (Medicare) és a szegényeknek (Medicaid) külön programot működtetnek, s most tervezik ezek gyerekekre való kiterjesztését. Az USA e programokra (beleértve a köz szolgálatában állókat is: tisztviselőket, alkalmazottakat, katonákat stb.) közpénzekből GDP-je arányában annyit költ, mint amennyit Magyarország köz- és magánforrásból összesen. (Az USA közforrásból GDP-je 6,5 százalékát fordítja egészségügyre, miközben összesen több mint 14 százalékot fordítanak rá, emellett félszáz millió körüli az egészségbiztosítással nem rendelkezők száma. Magyarországon összesen 6,5 százalékot fordítanak egészségügyre, közpénzekből 4,5 százalékot, miközben az ellátottság csaknem teljes.)

Tételezzük fel, minden egyén esetén megállapítható lenne, mekkora egészségbiztosítási díjat kellene fizetnie ahhoz aktív korában, hogy a biztosító élete végéig állja egészségügyi ellátásának költségeit.¹¹ Ez persze gyakorlatilag lehetetlen (és meglehetősen költséges), már csak azért is, mert nem tudhatjuk biztonsággal előre megmondani, hogy milyen új fejlemények történnek például a várható élettartam növekedésében, az orvostechnika fejlődésében stb. – de most nem ez a lényeg. Kockázatarányos biztosítási díj helyett azonban jövedelemarányos egészségbiztosítási járulékot szednek. Ekkor lesznek ugyan mutatóba néhányan, akik éppen annyi járulékot fizetnek, amennyi biztosítási díjat kellene fizetniük, de a döntő többség kisebb-nagyobb mértékben több vagy kevesebb járulékot fizet annál, amennyi biztosítási díjat kellene fizetnie. Az egészségbiztosítási járulék és díj megegyező része vásárlás. A rendszer azok esetén, akik több járulékot fizetnek, mint amennyi díjat kellene fizetniük, a járulékuk díj feletti részét azokhoz csoportosítja át (azokkal ‘szolidáris’), akiknél fordított a helyzet: kevesebb járulékot fizetnek, mint amennyi biztosítási díjat kell fizetniük. Utóbbiak a szolidaritás kedvezményezettei. Mindennek alapján elmondható, hogy az államháztartás mérlege “egészségbiztosítás” címszó alatt feltüntetett bevételi és kiadási összegének csupán egy része újraelosztás, a másik része a biztosítási díj teljes vagy részleges megfizetése. Az előbbi újraelosztás, az utóbbi vásárlás. Az államháztartás mai számbavételi rendszerében azonban az egész újraelosztásnak minősül.

Mindezzel szemben fel lehet vetni, hogy az egyének fizessenek egészségbiztosítási díjat, s aki ezt nem tudja megfizetni, azt támogassák a központi költségvetésből. Ez lenne a rászorultsági elv. Ennek azonban számos hátránya van: egyrészt költséges a biztosítási díjak megállapítása, másrészt szintén költséges adminisztratív apparátust kellene létrehozni a rászorultság megállapítása, nyilvántartása és ellenőrzése céljából.

Hasonlót mondhatunk el az oktatásról. Az átlagcsaládoknak átlagban két gyermekük van, akik átlagos iskolákba átlagos ideig járnak, s e családok átlagos adót fizetnek, melyből az állam többek között oktatási rendszert tart fenn. E család gyermekeinek iskoláztatási költségeit egész aktív életpályáik során (átlagos) jövedelmeikből fizetik, nem egy-másfél évtizedre összesűrítve. Akinek az átlagosnál kevesebb gyermeke van, az persze “kényszerszolidarít” a háromgyerekesekkel. Szociológiailag pedig igaz, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és jobban keresők gyermekei átlagosan hosszabb ideig maradnak az oktatási rendszerben. Vagyis az oktatási kiadások jó része is “oktatásvásárlás”.

A családi támogatások mint adókedvezmények

A családok, a gyermeknevelés támogatása két módon történhet. Az egyik a családi pótlék folyósítása: a gyermekes családoknak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget utal ki a központi költségvetés. A másik a személyi jövedelemadó-kedvezmény (gyermekkedvezmény): a gyermekes családok jövedelmük adójából megtarthatnak meghatározott, gyermekszámtól függő összeget. Közgazdasági értelemben lényegében mindkét esetben ugyanaz játszódik le, két nem elhanyagolható eltéréssel. Családi pótlék esetén magasabb az állami újraelosztás szintje, tehát “nagyobb az állam”, ami – láttuk – a mainstream közgazdasági gondolkodás szerint nem kívánatos. Az adókedvezmény viszont nem folyik keresztül az államháztartáson, tehát nincs hatással az állami újraelosztás szintjére, tehát “kisebb az állam” – s ez jó dolog. Valójában ugyanaz történik mindkét esetben. Hogy mégsem teljesen, az annak tulajdonítható, hogy az adókedvezmény kizárólag a család jövedelmének adójából érvényesíthető. Ott, ahol a kedvezmény mértéke meghaladja az adóét, e támogatás kisebb a lehetségesnél vagy egyenesen nem létező. (Csak egyetlen példa: a KSH számításai szerint a három vagy több gyermeket nevelők 56 százaléka nem rendelkezik állandó munkajövedelemmel.)

Az persze elképzelhető lenne, hogy utóbbiak negatív jövedelemadóként megkapják az adókedvezményt, s akkor közgazdasági értelemben az teljesen azonosan viselkedne a családi pótlékkal, bár a felszínen kisebbnek látszana az állam. (Csupán a negatív jövedelemadó növelné az újraelosztási hányadot.) A kormány azonban érzékelhetően a családi pótlék elértéktelenítésére és ezen adókedvezmény növelésére törekszik. Ez felháborítja a mai ellenzéki pártokat, s azzal vádolják a kormányt, hogy a középosztályt támogatja, nem pedig a rászorulókat. Mindezek mögött egy meg nem vívott vita lappang, amelyet láthatóan egyik fél sem kíván megkezdeni. A kormány célja véget vetni a “gyermek mint megélhetési forrás” nevezetű családi életstratégiának: lehetőleg ne szülessenek nagy számban olyan családokban gyermekek, akik munkajövedelmükből képtelenek azokat tisztességesen felnevelni. A családi pótlék elsorvasztása azonban elmélyíti ezen családok szegénységét, ami kiváltja a “nem a középosztályt, hanem a rászorulókat kell támogatni” politikai reakcióját. Azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a rászorulók támogatása megerősít egy társadalmi szempontból zsákutcába vezető életstratégiát, s a probléma bővítetten újratermelődik. Eközben a nyomor képei valóságosak és iszonyúak.

Létezik egy másik meg nem vívott vita is, amely a családi pótlék alanyi jogon történő igénybevételének visszaállításához kapcsolódik, de erről van szó abban is, hogy a gyermekkedvezményt bármilyen magas jövedelemmel rendelkező igénybe veheti. A Bokros csomag hozta rászorultsági elv szerint nem csak a “gazdagok”, de a középosztály gyermeknevelését sem kell támogatni, per definitionem nem rászorulókról van szó. Azonban egészen másról van szó: 1995 nem a rászorultsági elv diadala volt, hanem a gyermekek közjavakként való elismerésének visszavonása. A gyermekek ettől kezdve csupán szüleik hobbijaként léteztek, akik szabadon döntenek, hogy gyermeknevelésre vagy másra költik-e jövedelmüket. Ha elismerem, hogy a gyermekek közjavak, akkor minden gyermek az. Láthattuk, hogy a gyermekek utáni adókedvezménytől nem lesz “nagyobb az állam”. Tehát ha hiány van az államháztartásban, annak oka a másutt túlzott kiadás, vagy a túlzottan alacsony adók.

A gyes és a gyed felfogható olyan gyermek után járó adókedvezménynek, amely vagy a házastárs által aktuálisan fizetett, vagy a már megfizetett, vagy a későbbiekben fizetendő adóból kerül kedvezményezésre. Tehát technikailag megoldható lenne elszámolásuk aktuális vagy jövőben fizetendő adó terhére igénybe vett kedvezményként, már megfizetett adó visszatérítéseként. Ahol ez nem lehetséges, csupán ott történik újraelosztás.

Mi másról is van szó

Ezen írás egyik célja, hogy rámutasson, milyen mértékig hamis a gazdaságpolitikát vezérlő egyik legfontosabb mutató, az államháztartás kiadásai és a GDP hányadosa, az újraelosztási hányad. Arra törekedtünk, hogy a számviteli látszatokat lehántva rátaláljunk a közgazdasági valóságra. Most már tudjuk, hogy miért mélyen hamis Bokros Lajos azon megállapítása, mely szerint “Az államháztartási kiadások aránya fordított viszonyban áll a gazdaság rugalmasságával és hatékonyságával [flexibility and efficiency]. Ezt világosan mutatja a legnagyobb és legfejlettebb nyugati gazdaságok ezen adata: Egyesült Államok 32 százalék, Egyesült Királyság 39 százalék, Németország 47 százalék, Olaszország 50 százalék, Franciaország 54 százalék.”¹² Ha el is fogadjuk, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság gazdasága rugalmasabb és hatékonyabb, mint Németországé, Olaszországé és Franciaországé, az nem azért van, mert a 32 és 39 alacsonyabb szám, mint a 47, az 50 és az 54. Persze mindez nem Bokros saját leleménye, ő csupán egy szélesen elterjedt közvélekedés fenntartás nélküli elfogadója.¹³ E számok alapján csak azt tudjuk megmondani, hogy ezekben az országokban mi az, aminél biztosan kisebb jövedelmet osztanak újra. Nem vitatom, hogy a hivatkozott angolszász országokban az európaiaknál kisebb a közgazdasági értelemben vett újraelosztás, de a különbség mértéke legfeljebb a GDP néhány százaléka, s ennek semmiféle káros növekedésgátló hatása nincs.

Lássuk tehát, hogy a cikk elején idézett egyetértők miben tévedtek. A közgazdász, a politikus és a gazdasági újságíró abban, hogy úgy gondolják, a jóléti államot fenntartó adók a gazdaságtól vonnak el forrásokat, s ha nincs ez az elvonás, gyorsabban száguldhat a gazdaság. Tisztáztuk, ha ez a tőke jövedelmére kivetett adók esetén igaz is, a munka jövedelmeire kivetettekre semmiképp, s az előbbi hazánkban nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony. A matematikai közgazdász nem vett tudomást arról, hogy a fogyasztási adók és a személyi jövedelemadó korlátlanul felcserélhető, s emiatt érvényét veszti azon megállapítása, mely szerint “Ha két gazdaságban a kormányzati kiadások azonosak, de egyikben a fogyasztási adónak nagyobb a szerepe, vagy a munkabér adóterhei kisebbek, akkor abban a gazdaságban a hosszú távú jövedelemszint magasabb lesz.”¹⁴ Az emeszpés országgyűlési képviselő állításairól annyit, hogy az adókulcscsökkentés legfeljebb akkor növelheti a beruházások iránti keresletet, ha vállalati nyereségadó-csökkentésről lenne szó (nem erről volt szó), de csak azért, mert relatív adóelőny keletkezik más országokhoz képest. A gazdaság bonyolultabb organizmus annál, hogy ilyen egyszerű megoldással növelni lehessen a beruházásokat. Az összes többi megállapítás legfeljebb ötöd-tizedrészben tartalmaz igazságcsírákat, de önmagukban tévedésekről, félreértésekről van szó.

Kormányunk, akárcsak elődje, a “kisebb állam” megteremtését, az állam “elvonásainak” csökkentését tűzte zászlajára, amit az újraelosztási hányad csökkentésével mér. A számviteli látszatból azonban nagyon nehezen bontható ki a közgazdasági valóság. Van viszont egy elem, ahol sokkal könnyebb a dolgunk: a Bokros-csomag óta a magyar gazdaságpolitika egyik központi eleme a munkaerő árának leszorítása, leértékelése. Erre döntően az a jogi helyzet ad lehetőséget, hogy történelmi okoknál fogva a munka jövedelméből fizetendő járulék nagyobbik részét pro forma a munkáltatók fizetik. Ez a jogi helyzet elmondhatóvá tett olyan közgazdasági értelemben anakronisztikus állításokat, mint például hogy a munkáltatóknak elviselhetetlenül magasak a járulékterhei, s olyan választási programokat, hogy csaknem felére csökkentjük a munkáltatói járulékokat. Amikor a kormány csökkenti ezen “elvonásokat”, s büszke, hogy ezzel csökkentette az újraelosztási hányadot, valójában a munkaerő árát szorította lefelé, csökkentve a munka ellenértékéért vásárolható javak mennyiségét.¹⁵ Ez az összefüggés azonban igen bonyolult és nehezen átlátható, s nagyon erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez így is maradjon. Amennyiben a jogi helyzetet a közgazdasági valósághoz igazítanák, a munkáltatói járulékokkal felbruttósítanák a bruttó béreket, a szemek azonnal kinyílnának. S a munkáltatóknak csak az elviselhetetlenül magas (bruttó) bérekre lenne okuk panaszkodni, de arra meg nem panaszkodhatnak, mert a piacon éppen ők a munkaerő vásárlói, s a piaci ár legfeljebb nemzetközi vagy időbeli összehasonlításban lehet magas vagy alacsony, az ár kizárólag egyetlen szóval jellemezhető: piaci.

A jóléti – vagy mostanában felkapott reinkarnált elnevezésével esélyteremtő – állam tehát se nem koraszülött, se vége nincs. Legalábbis ennek gazdasági oka nem lehet. A fejlett világ jóléti államaival persze sok baj volt és van, de hát mivel nincs. Azonban osztogatónak-fosztogatónak és paternalistának dehonesztálni egy államot pusztán azért, mert társadalombiztosítási rendszert működtet és magas az újraelosztási hányad – igazságtalan. (Bár létezik olyan, hogy osztogatás-fosztogatás és paternalizmus.)

A jóléti állam ellenségeinek az esélyteremtésből van elegük. A kapukat kívánják bezárni.

Jegyzetek

¹ Kornai János: Az egészségügy reformjáról. KJK, Budapest, 1998. 35–36.o.

² Szabó Zoltán: Mozdulatlan-e Magyarország? Népszabadság. 2000. július 3., 11.o.

³ Farkas Zoltán: Eco-Mix. Kritika, 2000. július 2.o.

⁴ Valentiny Ákos: Gazdasági növekedés, felzárkózás és költségvetési politika egy kis, nyitott gazdaságban. Közgazdasági Szemle, 2000. június, 391.o.

⁵ Faradó József: Nincs garancia a gazdasági felzárkózásra. Hosszabb távon nem várható 4-5 százaléknál magasabb átlagos növekedés. Népszabadság, 2000. június 22., 14.o.

⁶ Az Országgyűlés hiteles jegyzőkönyve, 1999. szeptember 8., 11121–11124.o.

⁷ Az államháztartás bevételei/GDP hányadost (jövedelem)centralizációs hányadnak, az államháztartás kiadásai/GDP hányadost (jövedelem)újraelosztási hányadnak nevezik. Amennyiben e bevételek meghaladják a kiadásokat – s általában ez a helyzet –, hiány (deficit) van, ellenkező esetben az államháztartásnak többlete (szufficit) van. A hiány önmagában nem ok az aggodalomra, csak akkor kell felkapni a fejet, ha a hiány mértéke meghaladja a gazdaság növekedését, mert akkor növekszik az államadósság GDP-hez viszonyított aránya.

⁸ Egy tanulmányban a Tárki szerzői kollektívája, miután megállapítja, hogy az adókat “nem feltétlenül az viseli, aki ténylegesen megfizeti”, így folytatja: “Egy esetleges áfa-csökkentés kedvező hatása megoszlik a tőketulajdonosok, az alkalmazottak, a fogyasztók és a beszállítók között”. Ez a megállapítás azonban téves. Ha például feltételezzük, hogy az áfa-bevételből a köz szolgálatában állókat fizetik, s az áfa csökkentése sokuk elbocsátását jelenti, akkor a fogyasztás szerkezete változik meg: míg az elbocsátottak fogyasztása az alapvető létszükségleti cikkekre szűkül, s megszűnnek a kevésbé alapvető termékek és szolgáltatások fogyasztói lenni, addig az áfa csökkentését jövedelemnövekedésként megélők bizonyos termékek és szolgáltatások fogyasztását növelhetik vagy vevőként jelenhetnek meg számukra új piacokon. Az utóbbiak átrendeződő fogyasztás nyertesei. Az pedig érthetetlen, hogy “a társadalombiztosítási járulék munkáltató által fizetett része nem olyan magától értetődő módon tekinthető a munkavállaló befizetésének, mint ahogy – a nemzetközi gyakorlattal teljes összhangban – a fentiekben tételeztük.” De bizony! Gál Róbert Iván–Simonovits András–Szabó Miklós–Tarcali Géza: A korosztályi elszámolás Magyarországon. 2000., 42.o.

⁹ Például gazdasági hetilapunkban az volt olvasható, hogy “A tavalyi 30 milliárd márkás takarékossági csomagjával magának – némi túlzással – közutálatot kivívó Hans Eichel pénzügyminiszter most 60 milliárd márkával ajándékozta meg a nemzetet”. HVG, 2000. július 29., 22.o. A szerzőnek fel sem tűnik, hogy a 60 milliárdos bevételkieséssel szemben éppen 60 milliárd megtakarításnak kell majd állnia kiadási oldalon, hacsak az államadósság terhe nem ugyanilyen arányban csökken. De ajándékról beszélni mindenképpen inadekvát.

¹⁰ Az a gondolat, hogy a probléma megértéséhez a biztosítás felé kell fordulnunk, felbukkan Kornai János könyvében, de nem bontja ki, s példái sem igazán szerencsések. “A tb közvetítésével végbemenő ügyletek magukban foglalják a kockázat megosztását a jövendő beteg és egészséges állampolgárai között, és ennyiben van biztosítási vonásuk is. Dehát ez elmondható sok egyéb közkiadásról is, amelynek van biztosításként felfogható komponense. Az állampolgár azért tartja fenn a rendőrséget, mert hátha őt akarják meglopni vagy meggyilkolni: a meg nem lopottak és meg nem gyilkoltak pénzéből transzfer történik a tolvajok és gyilkosok üldözésére. A békében élő nemzedékek előre fizetnek katonai kiadásra, hátha háború lesz. A biztosítási komponens nyilván erősebben érzékelhető az egészségügyi célra beszedett és kifizetett összegek esetén.” Kornai: Im. 125.o. (kiemelés – NGy.)

¹¹ Feltételezzük, hogy egészségbiztosítási járulékkal épp akkora összeget szednek be, mint biztosítási díjjal, csupán az egyének közötti felosztásuk különböző: az előbbi esetben jövedelem-, az utóbbinál kockázatarányos.

¹² Public Finance Reform during the Transition. The Experience of Hungary. (Szerkesztette Bokros Lajos és Jean-Jacques Dethier.) The World Bank. Washington, D.C., 1998. Az idézett szöveget Bokros írta a könyv zárszavaként.

¹³ Az Economist Gerhard Schröder kancellári tevékenységét taglaló cikkében írja, hogy Németországban “Az adóteher (a GDP 43%-a), a közkiadások (a GDP 48%-a) és az államadósság (a GDP 61%-a) egyaránt magas.” Közgazdasági értelemben korrekten az államadósság, valamint a közkiadások és az adóteher különbsége – az államháztartás hiánya – lett volna magasnak nevezhető. De hát ez az Economist, a világ egyik legbefolyásosabb közgazdasági véleménytulajdonosa. Rebirth of a Salesman. Economist, 2000. július 8., 21.o.

¹⁴ Valentinyi: Im. 391.o.

¹⁵ Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette: “Én azt nem tartanám helyesnek, hogy ha Magyarország Kínával akarna a munkabér olcsóságában versenyezni, gondolom, ezt az állításomat nem kell indokolnom.” (Magyar Rádió, 2000. július 19.) Ezenközben politikájának leglényegesebb eleme a munkabér olcsóbbá tétele, piaci ár alá nyomása. Ezt a kormány a nyugdíj- és egészségügyi rendszer tönkretételével tudja a legészrevétlenebbül megvalósítani, s ebben minden látszat ellenére az ellenzék támogatását élvezi.