Sokáig úgy látszott, hogy az iszlamisták, a radikális baloldali mozgalmak és az arab nacionalisták szemben állnak egymással. Mégis szövetségek köttettek közöttük, amelyek a palesztinai, a libanoni és az egyiptomi politikai mezőt alaposan átalakították.

A vallás és a politika helyével kapcsolatos vitákban képviselt álláspon­tokat gyakran szubjektív ideológiai és kulturális percepciók torzítják. Az iszlamizmus jelenségének felfogását Franciaországban is absztrakt pa­radigmák egész sora uralja, amely nem hagy teret a közel-keleti politikai mező konkrét és tényszerű elemzése számára. így jön létre a „laicizmus" és az államvallás hívei, a „mérsékelt" és a „szélsőséges iszlamisták", a „haladáspártiak" és a „reakciósok" közötti önkényes megkülönböztetés.

Ily módon tipológiák az elképzelt politikai valóság talaján alakulnak ki, s nem az képezi alapjukat, amilyen a politika valójában, hanem az, amilyennek a politikát hinni szeretnénk. A közel-keleti politikai mezőt, úgy tűnik, különösképp súlyosan érintették a történelmi leegyszerűsítések, amelyek átjárhatatlan szakadékot feltételeznek egyébként egyformának tekintett iszlamisták között, az al-Kaidától a libanoni Hezbollahon át az emberi jogok és a nők jogai iránt természetes módon elkötelezett „laicizmus-pártiakig". Az efféle kategorizációk manapság részben igaztalannak tűnnek: Palesztinában éppen a „laicizmust" képviselő Fatahtól származik a nők jogait érintő egyik legreakciósabb törvény, amely a becsületsértés miatt történt emberölést elkövető személyre kiszabható börtönbüntetés felső határát hat hónapban határozza meg. Az a helyzet, hogy az embe­rek a „laicizmust" és a „haladáspártiságot" gyakran összetévesztik egy­mással. Emiatt van az is, hogy a „laicizmuspártiakra" mint a muzulmán integristák által szükségképpen üldözött emberekre szokás tekinteni. Lehet, hogy ez a kijelentés időnként igaznak bizonyul, más esetekben azonban nem. Meg kell tehát értenünk, hogyan lehetséges az, hogy a libanoni kommunista párt a Hezbollahhal köt szövetséget, a Népi Front Palesztina Felszabadításáért pedig gyakran együttműködik a Hamasszal vagy az Iszlám Dzsiháddal, továbbá politikailag és módszertanilag is képeseknek kell lennünk ezen új fejleményeket megragadnunk.

A vita leegyszerűsítésének igénye olyan szívós ideológiai elképzelések mentén lángol fel újra és újra, amelyek a politikai és ideológiai változásra képtelennek tekintett iszlám politikai szereplőket előre meghatározott kategóriákba sorolják. Az iszlám mozgalom gyakorlatilag nyolcvan éve létezik a Közel-Keleten. E mozgalmat egységes, homogén, arc nélküli embertömegként felfogni olyasmi lenne, mintha azt feltételeznénk, hogy a baloldal Andreas Baader csoportjának egykori tagjaitól egészen Tony Blairig ível, vagy hogy a jobboldal homogén egész, amely a német ke­reszténydemokratákat és az olasz újfasisztákat is magába foglalja. Ha úgy véljük, hogy mind a jobb-, mind a baloldalnak többféle története is elképzelhető, ugyanígy az iszlám különböző csoportjainak is meg kell, hogy legyen a maga története, hiszen az iszlám is jelentős pluralizálódási folyamaton ment keresztül. Ugyanakkor a politikai átrendeződések pél­dája az arab Közel-Keleten, valamint a baloldali és az arab nacionalista mozgalmak felé nyitott nacionalista típusú iszlám politika kialakulása számos elméleti és politikai kérdést felvet.

A politikai szövetségkötés új modellje Palesztinában és másutt

2004. december 23-án tartottak Ciszjordániában 1976 után ismét hely­hatósági választásokat. Kérdés volt, hogy vajon a Hamasz képes lesz-e lépést tartani a Fatahhal, és hogy a szavazatszámlálás után milyen erőviszonyok fognak kialakulni az iszlamisták, a nacionalista mozgalom és a baloldal között. E két kérdésre nem született egyértelmű válasz: a helyhatósági választások nem vezettek a politikai mező szerkezeti letisz­tulásához, éppen ellenkezőleg: bizonyos koordináták átrendeződtek, és új tendenciák rajzolódtak ki. A világosan körülhatárolható táborok – Fatah, Hamasz, NFPF, DFPF, PNP¹ – közötti megingathatatlan ellentétek he­lyett új, ingatag és az adott kontextus által meghatározott szövetségek köttettek lokális szinten. Bnei Zajjaidban, Betlehemhez hasonlóan, az NFPF és a Hamasz lépett egymással szövetségre, és nehezményezte a Fatah politikai túlsúlyát a képviselőtestületben. Egy évvel később Ramallahban a város élére egy nőt választottak meg, aki az NFPF tagja volt, oly módon, hogy az NFPF hat szavazatához a Hamasz mindhárom szavazatával csatlakozott, s így a Fatah hat képviselőtestületi tagja kisebbségbe került.

Az újfajta szövetségek a katonai műveletekben is tetten érhetők voltak. Az NFPF fegyveres szárnya – az Abu Ali Musztafa Brigádok – 2001-től kezdve rendszeresen együttműködött a Hamasz fegyveres szárnyával, az Ezzedine el-Kasszám Brigádjaival, valamint az Iszlám Dzsihád fegy­veres alakulatával, az al-Kudsz Brigádokkal a Gázai-övezetben. A Fatah ezen disszidens elemei, a Népi Ellenállás Bizottságai (NEB) elnevezésű homályos szerveződés köré tömörülve, lassanként közeledtek a Hamasz gázai politikájához. A Hamasz, miután 2006 januárjában megnyerte a törvényhozási választásokat, a NEB egyik legfőbb aktivistáját, Dzsamal Abu Szamhadanát² , a Fatah egykori harcosát nevezte ki az általa újonnan létrehozott biztonsági szervek élére, hogy ezzel – főként a Gázai-övezet­ben – a Fatah vezetője, Mohamed Dahlan által irányított biztonsági erőket ellensúlyozni tudja. Szahmadana a Fatah azon csoportjának jelképévé vált, amely apránként eltávolodott a párttól, s amely a párt fokozatos fel­bomlásához is hozzájárult. A felbomlási folyamatot Jasszer Arafat 2004. november halála felgyorsította, mivel a személyét övező szimbolikus aura még képes volt a belső egység minimumát megvalósítani. Szaid Sziám, az új palesztin belügyminiszter, a Hamasz tagjaként a Fatah egykori emberét, vagyis egy a palesztin nacionalizmushoz, nem pedig magához az iszlám mozgalomhoz kötődő személyt jelölt ki a biztonsági szolgálatok irányítására, amelynek nem volt más célja, mint hogy a Fatah vezetéséhez kötődő Preventív Biztonsági Szolgálat helyi dominanciáját csökkentse.

A Fatah és a Hamasz közötti összeütközések az elmúlt két évben politikai-stratégiai kérdésekre, az Izraellel és a nemzetközi közösség­gel szemben képviselendő politikán belüli eltérésekre, nem pedig egy szekulárisok és hívők közötti ideológiai vitára vezethetők vissza. És ami­kor a két uralkodó párt, a Fatah és a Hamasz testvérgyilkos harca látens polgárháborús helyzetet teremt, akkor az NFPF és az Iszlám Dzsihád Mozgalom, vagyis egy baloldali és egy iszlám szervezet az, amelyek kéz a kézben a közvetítő szerepét játsszák a két politikai erő között. Ha az NFPF ma is kritikusan viszonyul a Hamaszhoz, ez alapvetően azért van, mert neheztel rá amiatt, hogy az beletemeti magát a Fatahhal folytatott fegyveres rivalizálásba, ami által akadályt gördít a palesztin nemzeti egység megvalósítása elé, s ez biztonsági szempontból a palesztin te­rületeken káoszhoz vezethet. Tehát az NFPF ezúttal is közös platformra került azzal az Iszlám Dzsiháddal, amellyel a 2007 júniusi események idején Gáza utcáin közösen tüntetett.

A palesztin politikai térkép nem egyedülálló: az arab politikai mező teljes átalakuláson megy keresztül, a hagyományos választóvonalak, különösen azok, amelyek korábban egy vallásos és egy szekularizált vagy laicizmuspárti tábor között húzódtak, a valláson belül apránként elhalványodtak. Az iszlám politikai szárnya gyors nemzetiesülési és regionalizálódási folyamaton megy keresztül, míg a baloldal és az arab nacionalisták, legyenek baathisták vagy nasszeristák, politikai modell és stratégiai partner nélkül maradva, valamint strukturális és fegyveres válságtól sújtva, megpróbálják apránként ideológiai modelljeiket és cse­lekvési terveiket újradefiniálni, és kénytelenek szövetségi hálózatukat tagoltabbá tenni az iszlamista partner előnyben részesítésével. Az arab világban 2000 óta politikai újjáalakulás megy végbe, országonként és területenként eltérő ritmussal és időzítéssel, amely bizonyos elemeket megőrzött a múltból, de amely egyúttal új problémákat is felvet, és ko­rábban elképzelhetetlen szakításokat is eredményez.

E politikai átrendeződés az arab nemzeti kérdés és a demokrácia kér­dése köré összpontosul: a 2000 szeptemberi palesztin intifáda, az Irakot ért 2003-as amerikai támadás, valamint a közelmúltban a Hezbollah és Izrael között lezajlott „harminchárom napos háború" légköre által meghatározott politikai kontextusban ismét felvetődik az arab világban a nemzeti kérdés, és meghatározza a cselekvés és tiltakozás modelljeit, a politikai átalakulás formáját, valamint a „Nagy Közép-Kelet" amerikai víziója ellen fellépő áramlatok szövetségkötési taktikáját. Ehhez kap­csolódik a demokrácia kérdése: mivel az arab politikai rendszerek döntő hányada a politikai autoritarizmuson és nepotizmuson nyugszik, és többségük, Egyiptomtól kezdve Szaúd-Arábián és az Öböl kőolaj-monar­chiáin át egészen Jordániáig, a térségben jelen lévő különböző amerikai és európai érdekekhez kötődik. Az izraeli és amerikai politika bírálata az arab országokban gyakran saját politikai rendszerük pellengérre állításával jár együtt: Egyiptomban 2000 és 2006 között végig egyazon politikai kereteken és mobilizációs struktúrákon belül maradva, hol a palesztinok és az irakiak mellett, hol pedig a rendszer demokratizálása mellett szálltak síkra.

Az arab nemzeti kérdés és a demokrácia problémája ily módon számos transzverzális kapcsolódási pontot hozott létre a történetileg a palesz­tin problematikára összpontosító pánarab gondolat és az azon belüli nemzetek kérdése között. A 2000 óta a politika pánarab dimenziója és a belső nemzeti kifejeződései között megnövekedett interakció, valamint az arab nemzeti kérdés és a demokrácia problémája közötti szorosabb kapcsolat egy egész sor politikai változást eredményezett, amelynek következtében számos taktikai és/vagy stratégiai szövetség köttetett a radikális baloldal, az arab nacionalizmus nasszeri vagy baathista vonalát követő áramlatak és az iszlám nacionalista formációk között. A külön­böző – nemzeti, regionális, globális – terek közötti interakció, valamint a korábban egymással szemben álló politikai áramlatokat keresztbe metsző szövetségek hatásaként lassanként egy új arab nacionalizmus, valamint a politikai mező lassú és fokozatos átalakulása rajzolódik ki, amely a korábbi politikai leosztást épphogy csak elkezdte felbolygatni, és amely különösen a 20. századi történelem által meghatározott cselekvési keretetekkel igyekszik szakítani.

A politikai konkordizmustól az egységre törekvő politikáig

A marxizáló baloldal, a különböző fennhatóságok alá tartozó arab naci­onalizmusok, végül pedig a politikai iszlamizmus központi övezetei ma szorosan együttműködni látszanak egymással. De ez nem volt mindig így. Az arab nacionalizmus különböző típusai több évtizeden keresztül a Muzulmán Testvériség mozgalom ellen folytatott elnyomó politikával vétették magukat észre, akár a Nasszer uralma alatt lévő Egyiptomról, akár a Háfez el-Asszad által vezetett Szíriáról beszélünk. A politikai iszlá­mot pedig a 80-as években megfigyelhető felívelése során – az 1979-es iráni forradalom folytatásaként – a baloldali csoportok nyílt elnyomása jellemezte, mivel ez utóbbiak a terjeszkedését akadályozták, és az egyetemi és politikai világ, valamint a szakszervezetek és az egyesületek világának kulcsterületein is megvetették lábukat. Libanonban a Hezbollah a 80-as években végig a libanoni kommunista párt síita aktivistái ellen harcolt fizikailag is, amikor a dél-libanoni nemzeti ellenállás felett kiala­kított hegemóniájukat akarta megszüntetni. A kommunista párt két kiváló értelmiségijét, Mahdi Amilt és Husszein Mroue-t az iszlám fennhatósága alá tartozó aktivisták gyilkolták meg.³

Palesztinában a Muzulmán Testvériség szervezetének keretein belül kialakuló csoportosulások, amelyekből 1986-ban az Iszlám Ellenállási Mozgalom (Hamasz) is létrejött, a Népi Front Palesztina Felszabadí­tásáért és a Palesztin Néppárt aktivistáit is támadták. Rabah Mhanna például, aki jelenleg az NFPF Politikai irodájának a palesztin belügyekkel megbízott tárgyalója, és mint ilyen, gyakran kénytelen mind a Hamasszal, mind pedig az Iszlám Dzsiháddal egyezségre jutni bizonyos kérdések­ben, 1986-ban a Hamasz aktivistái által előkészített gyilkossági kísérlet célpontja volt. Az iszlamista mozgalomról kialakított álláspontját azonban nem a múlt, hanem a jelen politikai realitásai határozzák meg. A Hamasz kapcsán annak fejlődését és stagnálását emeli ki, s hogy mikor melyik ér­vényesül jobban, azt, szerinte, az adott politikai környezet határozza meg: „A Hamaszban végbement bizonyos fejlődés. 1988-tól egy Muzulmán Testvériség típusú szervezetből apránként iszlám nemzeti felszabadítási mozgalommá alakult át. Mi ezen átalakulása óta sürgetjük a Hamaszt, hogy lépjen be a PFSZ-be, s nemzeti felszabadítási törekvéseit a PFSZ-en belül fejtse ki. De nagyon gyanús volt számunkra az, hogy a Hamasz mostanában nem ismeri el a PFSZ-t. … Ezért nem gyakorlunk nyomást a Hamaszra, és mint ellenállási mozgalmat és megválasztott kormányt elismerjük. Ám ettől még nem szeretnénk, ha a Hamasz egy zárt, a Muzulmán Testvériségre jellemző világlátásba, ideológiába zárkózna be: ennek érdekében mindazon politikai erőknek, amelyek az arab térségben vagy a világban másutt támogatják a palesztin ügyet, de részben vagy teljesen ellenzik a Hamasz programját, segíteniük kell, hogy a Hamaszt megszabadítsuk bezárkózó szemléletmódjától, hogy további lépéseket tehessen előre. Ellenkező esetben, vagyis ha elszigetelődnek, félő, hogy a Hamasz képviselői visszafordulnak az eddig megtett úton, és egy olyan integrista jellegű mozgalom irányába fordulnak, amilyen 1988 előtt volt."⁴

Ha voltak is a múltban összetűzések, a nacionalisták, az iszlamisták és a radikális baloldaliak közötti szembenállások az arab világ e három legfontosabb politikai tömörülése közötti dinamikus átmenetek, ideoló­giai és diszkurzív kölcsönzések és az aktivisták kölcsönös cseréjének fényében történetileg viszonylagossá válnak. Már Maxime Rodinson szociológus is emlékeztetett arra, hogy az arab nacionalizmus, az iszlám és a marxizmus között létezik egyfajta „konkordizmus", amely a gondo­latok és gyakorlatok cseréjét lehetővé tette: „az ideológiák doktrinális össze nem illése átadja helyét számos békítő eljárásnak, amikor a nem­zetközi stratégiai megfontolások a két mozgalom (a kommunisták és a muszlimok) között barátságos viszonyt tesznek lehetővé. A muszlimok, túl a szívélyes viszonyon, időnként még át is emelnek a kommunista ideológiából egyes gondolatokat, amikor e gondolatok megfelelnek az ő implicit ideológiájuknak. […] Ha továbbmegyünk, láthatjuk: megszokott dolog, hogy a muzulmán fogalmak, gondolatok és szimbólumok újra­értelmezése is zajlik, abból a szempontból, hogy mi az, ami bizonyos kommunista gondolatokkal és témákkal megfeleltethető. Ezt a műveletet gyakran maguk a szövetségkötést kierőltetni szándékozó kommunisták végzik. Amikor az újraértelmezés elvégzésére különösen nagy nyomás helyeződik, akkor alakul ki az, amit az imént konkordizmusnak neveztünk. A fogalmat lehetséges általános értelemben is használni, a szisztemati­kus újraértelmezés egészét jelölve vele."⁵

Amit Olivier Carré a vallás és a nacionalizmus közötti „közbülső szek­toroknak"⁶ nevezett, az egész századon át és e három irányzat fejlődése során megfigyelhető. A palesztin nemzeti mozgalom és a Fatah alapító generációja – Jasszer Arafat, Khalil al-Wazir (Abu Dzsihád), Szalah Khalaf (Abu Ijád) – az 1950-es és 60-as években közel kerültek a Muzul­mán Testvériséghez. Az 1952-es forradalmat követő néhány évben maga a nasszerizmus is komplex módon kötődött a politikai iszlamizmushoz. Ezekhez az egyéni életutakhoz még hozzájön a különböző típusú vallási és politikai diskurzusok felelevenítése és szisztematikus átértelmezése egy sor mozgalom által, vagyis a szemantikai és konceptuális elemek állandó körforgása. Az Iraki Kommunista Párt (IKP) például nem habozott a síitizmus doktrínáira hivatkozni nem sokkal az 1958-as forradalom után és azt követően, hogy Abdel Karim Kasszem magához ragadta a hatalmat. Az IKP diskurzusában ily módon a forradalmi perspektíva összekapcsolódott a síitizmus chiliazmusával és messianisztikus alapjaival, a párt vezetői pedig előszeretettel kihasználták a shii'a [síita] és a shouyou'i (azaz arabul: „kommunista") szavak közötti hasonlóságot. Ami a szocialista [ishtarâkii] terminust illeti, a Muzulmán Testvériség egyes vezetői és ideológusai, például Szajjid Kutb vagy Muhammad al-Ghazáli bőségesen használták és alakították át, gyakran beszélve ily módon az „iszlám szocializmus" perspektíváiról.

Fél évszázada a politikai szókincs dinamikus körforgásának és fo­lyamatos átalakulásának lehetünk tanúi. Vagyis annak, hogy magára az ideológiára milyen nagymértékben hat a fogalmak vándorlásának, kölcsönvételének és újraértelmezésének bonyolult folyamata. Hiába került be egyszer az ideológia a politikai gyakorlatba, egy pillanatra sem marad mozdulatlan. A harmadik világbeli országok nacionalizmusának időbelisége valójában egy differenciált politikai időbeliség, amelyben a múlt, a kulturális hagyományok és az ideológiai örökség a nemzeti tudat alkotóelemeiként élnek tovább. Az antikolonialista nacionalizmus hibrid tér, amely a politikai modernitás elemeivel van interakcióban, de a múlt­ból átemelt, újrahasznosított és újra felhasznált elemek segítségével a modernitást egyúttal bírálja is. A nacionalizmus és az iszlám között köt­tetett „konkordizmusok" az iszlám politikai és ideológiai aktualizálásával jártak együtt. Ebben a helyzetben az iszlám nem is annyira a múlt tovább­élésének, mint egy öröklött kulturális dolognak tekinthető, amely élő és a gyakorlathoz kötődik, és a politikai jelennel folyamatosan interakcióban van, illetve keveredik, még akkor is, amikor ez a politika lényegét tekint­ve szekuláris és világi jellegű. Az antikolonialista nacionalizmus, amely történetileg egy sor konkordizmusra épül, nem a modernitás ellentéte, hanem annak átvétele és eltérítése azon térség kontextusában, amely mind kulturálisan, mint politikailag elnyomva érzi magát.

Az 1980-as évtizedet alapvetően meghatározta, hogy marxista aktivis­ták – akik gyakran maoisták vagy arab nacionalisták voltak – látványosan és növekvő számban a politikai iszlamizmus felé fordultak. Mindez külö­nösen jól megfigyelhető volt Libanonban: a PFSZ fokozatosan kiszorul a „cédrusok országából", a „haladó-palesztin tengely"⁷ belső megosztottság és szíriai nyomás hatására megszűnik, és sok fiatal káder belép az 1982 és 1985 között létrejött Hezbollahba. És ugyanez történt a palesztin Fatah mozgalmához tartozó fegyveres testületben, a Diákbrigádban (Katiba at-Tullabiya) harcolók nagy részével is: az iráni forradalom hatására a Diákbrigád apránként az „Isten Pártja" által folytatott fegyveres ellenál­láshoz vagy más, iszlamista jellegű szervezethez csatlakozik.

A Fatah baloldali irányzatának az 1970-es évek elejére tehető kialaku­lása különösen érdekes: még jóval az iráni forradalom előtt elkötelezett fiatal libanoni és palesztin aktivisták megpróbálják az iszlámot, a naciona­lizmust és az arab marxizmust összeilleszteni egymással, ami világosan azt bizonyítja, hogy a három felfogás egymáshoz fűződő viszonya már ekkor kérdésként merül fel. Asoud al-Mawla, aki ma a Bejrúti Egyetem filozófiaprofesszora és a Fatah baloldali irányvonalának egykori tagja, az 1980-as években a Hezbollahba lépett át, amelyet azóta már otthagyott. így emlékszik vissza: „Az 1970-es években elkezdtünk a muzulmán népek által vívott harcok iránt érdeklődni. Az arab nacionalizmus és az iszlám, vagy inkább az arab-iszlám kommunizmus vagy marxizmus egyfajta keveréke volt ez. Megpróbáltuk az 1920-as évek muzulmán szovjet kommunistáit – Szultán Galijevet – utánozni. És elkezdtünk az iszlámmal foglalkozni. Kezdetben a maoista alapelveket alkalmaztuk: meg kell ismerni a nép gondolatait, érdeklődést kell tanúsítani a nép iránt, az iránt, amit gondol… Meg kell ismerni a nép hagyományait. Úgyhogy elkezdtünk érdeklődni a népi hagyományok és gondolatok iránt, minden iránt, ami az emberek életét alkotja. És ehhez hozzájött az iszlám mint a társadalom alapja, hogy mozgósítsa a társadalmat. Bizonyos értelemben militantizmusról, pragmatizmusról volt szó, vagyis megragadni és használni azokat a tényezőket, amelyek segíthetnek abban, hogy az embereket a harcban mozgósítani lehessen. És így kerültünk közel az iszlámhoz, vagyis egy elméleti megközelítésből, a maoizmusból és a mindennapok tapasztalataiból kiindulva… Amikor jött az iráni forradalom, mi már ott voltunk. És nem valamiféle ideológia vagy a vallás talaján álltunk. Az iszlámban civilizatórikus és politikai erőt láttunk, egy civilizációs áramlatot, amely képes keresztényeket, marxistá­kat és muszlimokat egymással összehozni. Úgy fogtuk fel, mint egyfajta reflexiót, választ, az imperializmus elleni harc becsatornázását, hogy megközelítési módunkat, gondolatainkat, politikai gyakorlatainkat megújítsuk."⁸ Ha a 70-es évek egyes aktivisták számára még megteremtette a marxizmus, az iszlám és a nacionalizmus összekapcsolásából adódó elméleti reflexió lehetőségét, a 80-as évek, amelyre a térségben már rányomták bélyegüket az iráni forradalom politikai-ideológiai hatásai és a politikai iszlám politikai egyeduralma, efféle elmélkedésekre már nem nyújt lehetőséget.

Különösen a 90-es években figyelhető meg egy éles fordulat: az a hallgatólagos rendszer, amelyben konkordizmus és fegyveres ellenállás összekapcsolódott, az egységesedés felé haladt, a konkordizmust pedig e különböző irányzatok taktikai szövetségkötése jelentette. Valójában az Öböl-háborúval, az izraeli-palesztin konfliktus rendezését célul kitűző Madridi Konferenciával és az 1993-as Oslói Egyezménnyel, valamint Jemen kétpólusosságának, keleti-nyugati tagoltságának megszűnésével és az ország újraegyesítésével új világ kezdődött. A forradalmi és naci­onalista frazeológia kifulladóban van, legyen iszlamista vagy marxista; és az új elnök, Rafszandzsáni hatására a teheráni rezsim által használt messianisztikus és a harmadik világ nyomorának felelőseit pellengérre állító retorika is fokozatosan háttérbe szorult.

A politikai koordináták megváltoztak. Még feltárásra vár, hogy miben áll ez a háromszoros kudarc: a politikai iszlám, az arab nacionalizmus és a baloldal kudarca. Mindezen túl az arab politikai mező a leköszönő évszázad nagy utópiáinak és sokféle ideológiájának romjain fogja ma­gát újjáépíteni, újjáalakítani. A működésben lévő dinamikák már nem csak egy irányba hatnak. Ha az iszlám az 1980-as években az arab világ politikai és társadalmi csalódottságából húzott hasznot, 1991-től kezdve a politikai dinamikák fokozott egymásra hatásának és keresz­teződésének lehetünk tanúi: baloldal, nacionalizmus és iszlamizmus ettől kezdve olyan új ideológia és program kidolgozásának és bizonyos problematikák keresztezésének komplex folyamatában vesz részt, amelynek az arab világban a kudarc és a zsákutcába jutottság érzésével kell szembenéznie.

Mindez leginkább Palesztinában figyelhető meg: nem sokkal az 1993 októberi Oslói Egyezmény után létrejön a „Palesztin erők szövetsége", amelyet részben a Fatahból kivált emberek, de mindenekelőtt a marxista NFPF és a Hamasz alkotott.⁹ Fokozatosan létrejönnek a nacionalisták, marxisták és iszlamisták közötti diszkusszió keretei: az iszlám vezetésű al-Kudsz és főként a Nacionalista és Iszlamista Konferencia, amelyet 1994-ben a Khair ad-Din Hasszib által vezetett, Bejrúti székhelyű Okta­tási Központ az Arab Egységért hívott életre. A Konferenciát négyévente rendezik meg közös taktikai és/vagy stratégiai megegyezési pontok rögzítése és a baloldal, a nacionalizmus és az iszlamizmus közötti főleg ideológiai jellegű kapcsolatok újradefiniálása céljából. így került sor az Oktatási Központ az Arab Egységért által 2006-ban Bejrútban megren­dezett és az ellenállást támogató pánarab konferenciára, amelyen a főbb nacionalista, marxizáló és iszlamista szervezetek (nevezetesen a Hamasz és a Hezbollah) képviselői voltak jelen.

A nemzet és a demokrácia kérdése

2000 óta a nacionalisták, a baloldali radikálisok és az iszlám-naciona­listák közötti politikai újjászerveződés felgyorsult: a második intifáda és Amerika iraki hadműveleteinek hatására a taktikai konvergencia felerő­södött közöttük, amely a nemzeti kérdés, illetve a palesztinai, libanoni és iraki „megszállások", valamint az amerikai és izraeli politika közös elítélése körül látszott kialakulni.

Ezek a szövetségek kezdetben a „terepen", a gyakorlati, nem pedig el­méleti szinten köttetnek: 2006 júliusában és augusztusában a Libanon és Izrael közötti „harminchárom napos háború" alatt a Libanoni Kommunista Párt Libanon déli részén és Baalbekben egyes fegyveres csoportjait újra életre hívta, amelyek harcot folytattak a Hezbollah oldalán. Egyes falvak­ban, például Dzsamalijehben [Jamaliyeh], ahol három harcosa vesztette életét egy visszavonulásra kényszerített izraeli különítménnyel folytatott harcban, a Libanoni Kommunista Párt képes volt átvenni a katonai és politikai kezdeményezést, noha ennek a háborúnak a tényleges politikai, katonai és szimbolikus vezetését a Hezbollah tartotta a kezében. Ellenál­lási front alakult, amely alapvetően a Hezbollahból és baloldali naciona­listákból állt (a Palesztin Kommunista Párttól az egykori miniszterelnök által vezetett Harmadik Erőn át Najah Wakim Népi Mozgalmáig¹⁰ ). Mivel a Front az ellenállás jogának alapelvére épült, és a Hezbollah alapvető követeléseit, vagyis az Izraelben fogva tartott libanoniak szabadon enge­dését és Izraelnek a libanoni Shebaa-farmok és Kfar Shuba területeiről történő kivonulását vallotta magáénak, a tagok közötti közös nevezőt a nemzeti kérdés és az Izraelhez való viszonyulás jelentette. A Front nem volt Szíria-párti tömörülés, hiszen a Kommunista Párt régóta küzd Szíria jelenléte és gyámsága ellen Libanonban.

Ugyanakkor a nemzeti kérdés kapcsán megszületett taktikai egyezség önmagában nem indokolja, hogy „politikai újjáalakulásról" beszélhessünk. A legfontosabb kérdés az, hogy a taktikai egyezség átalakul-e majd többé vagy kevésbé stratégiai egyezséggé, és képes lesz-e a társadalom, az állam és a gazdaságpolitika hosszú távú vízióját felvázolni. Márpedig éppen ez az a terület, ahol az arab politikai mező a legmélyrehatóbb átalakulásokat mutatja: 2000 és 2006 között a baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták közötti megegyezések számos területre kiterjedtek, és ez az 1980-as és 90-es évek szövetségi kereteihez képest teljesen új jelenségnek számít.

A nemzeti kérdés tulajdonképpen lehetővé teszi a fogalmak, gyakorla­tok és politikák egyik területről a másikra történő átültetését. Egyiptomban például az amerikai és izraeli politika elleni fellépés mögött valójában a Mubarak-rezsimmel szembeni látens, ugyanakkor explicit bírálat hú­zódott meg. A palesztin és iraki kérdés által kijelölt mobilizációs mező rövid időn belül életre hívta a keresztbe metsző politikai törekvéseket, amelyek főként a demokrácia kérdése köré szerveződtek. A 2006-os szakszervezeti választások során az 1982-es szükségállapotról szóló törvény ellen tiltakozó kampányok, amelyekben a Muzulmán Testvériség Kefaya csoportjának baloldali radikálisai és az al-Karamah mozgalom nasszeristái egymással összefogva tiltakoztak a hatalmon lévő párt, vagyis a Demokratikus Nemzeti Párt listáinak túlsúlya ellen, eközben a 2006-os választási csalásokat leleplező egyiptomi bírák tiltakozó mozgalmát is támogatták. A cselekvési mező és a szövetségi politika érdeklődése a nemzeti kérdésről rövid időn belül a demokratikus jogok kibővítésének kérdésére tevődött át.

Libanonban a Népi Mozgalom, a nasszerista és szunnita Népi Szerve­zet, amelynek vezetője Oszama Szaad, Szaida (Szidón) képviselője és a Kamal Satila [Kamal Chatila/Shatila] által vezetett nasszerista formáció, a Népi Kongresszus vesz részt a Hezbollah és az Aoun tábornok vezette Hazafias Irányzat által 2006-ban útjára indított tiltakozási mozgalomban, amelynek egyébként a baloldali al-Akhbar napilap biztosít fórumot. Az ellenzék mobilizációja ismét csak a nemzeti kérdés és az „ellenállás fegyverei" mentén zajlik. A Fuád Sziniora [Fouad Siniora] vezette kor­mánnyal szemben fellépő ellenzéki szervezetek közös vonása, hogy felvetik a választási törvény és a vallási rendszer reformjának igényét, de egy állami szabályozással működő, vagyis keynesiánus gazdaságpolitika szükségességét is, anélkül, hogy a piaci mechanizmusok fontosságát kétségbe vonnák. Ezzel szemben az aktuális parlamenti többségre az ultraliberalizmus jellemző.¹¹ Jó példa az új baloldali, a Hezbollahhoz közeli al-Akhbar nevű újság, amelynek az első száma 2006 augusztu­sában jelent meg, és amely ténylegesen arra törekszik, hogy elméleti és politikai átjárási lehetőséget teremtsen a baloldal, a nacionalisták és az iszlám között. A Libanoni Kommunista Párt, amely az évek során egyfajta partnerkapcsolatot alakított ki a Hezbollahhal, egyetért az ellenzékkel abban, hogy a Sziniora-kormánynak mennie kell, mivel azt túlságosan Amerika-pártinak tartja. Ugyanakkor nem titkolja, hogy a Hezbollahhal és más ellenzéki pártokkal kötött szövetsége nem egyenlő a kritikátlan támogatással: a Libanoni Kommunista Párt számára a Hezbollah által képviselt program sem politikailag, sem gazdaságilag nem eléggé radi­kális ahhoz, hogy a politikai konfesszionalizmusra épülő egész libanoni rendszer létjogosultságát megkérdőjelezze. Noha kész közös fronton har­colni vele, de a Hezbollahhal szemben megfogalmazott kritikáit nem rejti véka alá, bár nem úgy, mint a 80-as években. Itt már független baloldali politikáról van szó, amely kész a síita iszlám mozgalommal komplementer viszonyt kialakítani és konstruktív eszmecserét folytatni.

A nemzeti kérdés tehát ma bővebb keretbe ágyazódik: míg a 90-es években a baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták közötti szövetsé­gek egyszerűen Izrael mint közös ellenség felismerésén alapultak, az ezen irányzatok közötti hosszú együttműködés végül a politikai cse­lekvés mezejének kitágításához vezetett, vagyis a nemzeti kérdéstől a demokrácia kérdéséig, a demokrácia kérdésétől az állam kérdéséig és ahhoz a kérdésig vezetett, hogy melyek lennének a megfelelő társadalmi intézmények és formák. A különböző szervezetek és irányzatok közötti konkordizmus és közvetítések lépésről lépésre egységes cselekvési dinamikává alakultak át, amely, noha elméleti és fogalmi alapjai csak kevéssé átgondoltak, a hétköznapi politikai gyakorlatban meglehetős jelentőséggel bír.

Ez a politikai átrendeződés nem független a világban megjelenő új politikai dinamikáktól, a politika szférájában megjelenő alterglobalizációs mozgalomtól, de legfőképpen nem független a Latin-Amerikában meg­szerveződő baloldali nacionalista pólustól, amelyet Hugo Chávez és Evo Morales neve fémjelez. Egy olyan iszlám nacionalista mozgalom, mint amilyen a Hezbollah, harmadik világbeli szövetségi rendszerben gondolkodik. Hasszán Naszrallah például szüntelenül a venezuelai elnökre hivatkozik, míg az általa vezetett szervezet a Libanoni Kom­munista Párttal karöltve a világ különböző tájairól és alterglobalizációs mozgalmaiból 400 képviselőt hívott meg a 2006. november 16-a és 20-a között Bejrútban megrendezett Szolidaritás az Ellenállással elnevezésű konferenciára, amelynek záró kommünikéje az alábbi három stratégiai célkitűzést vázolta fel: 1. a nemzeti kérdés és harc a megszállások ellen, 2. a demokratikus jogok védelme és 3. a szociális jogok védelme.¹²

A politikai átalakulások e dinamikájának jelentőségét manapság rosz-szul mérik fel: Libanon kérdését általában csak szíriai vagy iráni lencsén keresztül szokás szemlélni, ezért a libanoni politikai közösségen belül végbemenő dinamikák fontosságát alá szokták becsülni. Magán az isz­lám közösségen belül is mély programbeli változások mennek végbe: a Hezbollah átvált az ún. harmadik világbeli diskurzusra [tiersmondisme/ thirdwordism; vagyis a harmadik világ nyomorának felelőseit pellengér­re állító retorikára], amely észak és dél, illetve musztakbarok (mustakbar: arrogánsak)¹³ és musztaadafinok (musta'adafin: elnyomot­tak) szembeállítására épül, a Muzulmán Testvériség egyes káderei pedig a baloldallal kötött szövetségük és a piacgazdaság elvének védelme között őrlődnek. Ahogy Olivier Roy írja: „(az iszlamisták) szövetségkö­tési politikája kettős irányultságot mutat: egyrészt szó van az erkölcsi értékek érdekében kötött koalícióról,… másrészt pedig egy alapvetően baloldali politikai értékeken nyugvó (Amerika- és globalizációellenes, a kisebbségi jogokat védő) szövetségről, melyek között jól látható módon a nők helyzetének kérdése jelenti az ütközőzónát.¹⁴

A nők helyzetével kapcsolatban ma vita folyik: Libanonban és Pa­lesztinában a baloldali feminista egyesületek manapság nem haboznak az iszlamista női szervezetekkel közös kampányba fogni, főként a nők munkához való joga mellett és a nőket érő erőszakos cselekedetek ellen. Islah Jad, aki palesztin feminista aktivista és a palesztinai női mozgal­mak kutatója, nem állítja szembe egymással a világias felfogású és az iszlamista nőket, hanem együttműködve és vitatkozva az iszlamista moz­galom női kádereivel egy szekuláris és radikálisan feminista diskurzus kialakításán fáradozik: „Az iszlamisták elismerték, hogy a nőket üldözik és társadalmi elnyomás áldozatai, és hogy ez nem a vallás, hanem olyan tradíciók számlájára írható, amelyeken változtatni kell. Az ő felfo­gásukban az iszlám a nőktől azt követeli, hogy országuk felszabadítása érdekében szerveződjenek meg, hogy iskolázottak, szervezettek és poli­tikailag aktívak legyenek, hogy tevékenyen hozzájáruljanak társadalmuk fejlődéséhez. Az ellentmondás viszont az, hogy az iszlamista párt szer­vezetében 27%, a »Politikai Bizottságon« belül pedig 15% a nők aránya, vagyis magasabb, mint a PFSZ-ben… Ahogy korábban is mondtam, az a tény, hogy az iszlamista nők nem törekszenek diskurzusukat vallá­sos szövegekre alapozni, lehetővé teszi a laicizmuspárti nők számára, hogy hatást gyakoroljanak az iszlamisták világnézetére és diskurzusára, hogy a párbeszéd folytatódhasson. Nem tudjuk jogainkat követelni, ha függetlenítjük őket a politikai kontextustól. Ez egy nagyon fontos lépés annak érdekében, hogy a laicizmuspárti és az iszlamista irányzatok között bizalmi kapcsolat alakulhasson ki. Az a tény, hogy az iszlamisták elismerik, hogy a nők el vannak nyomva, utakat nyit meg a társdalom job­bítását célzó cselekvések előtt. Ideológiai és politikai konfliktusok mindig is lesznek, és ez így van rendjén. Sosem fogunk mindenben egyetérteni, de véleményem szerint a laicizmuspártiak képesek komoly tényezőként részt venni az iszlamistákkal egy ideológiai vitában."¹⁵

Ez a gyakorlat szintjén megnyilvánuló interakció az arab baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták között, még ha új fejlemény is, és a szakszervezetek, pártok, választási szövetségek és fegyveres egységek területén megerősítést is nyert, még csak egy kezdeti lépésnek tekint­hető. A nemzeti kérdést, a demokráciát vagy a szociális jogokat érintő megegyezés még nem képez kellőképp világos és szilárd alapot ahhoz, hogy megállapíthassuk, ez a szövetség meddig képes elmenni. Az a helyzet, hogy a gyakorlat és az elmélet között van egy bizonyos távolság: noha a konkordizmusok elmélyültek, de intellektuális és elméleti szinten még nem került világos meghatározásra és kidolgozásra egy közös nyel­vezet. A szövetségek döntő többségükben csak empirikus és gyakorlati szinten működnek, és így híján vannak elméleti alapoknak és egy valódi egységesítési eljárásnak. Még egyszer le kell szögezni, hogy Libanon többé-kevésbé kivételt képez. Továbbá a különböző nemzetek között is különbség mutatkozik: a baloldal, a nacionalisták és az iszlamisták kö­zötti szövetség Libanonban a legerősebb, és – a baloldal és a Hezbollah szóhasználatával élve – arra törekszenek, hogy „az ellenállás társadal­mát" és „az ellenállás államát" hozzák létre. Palesztinában az NFPF és a Hamasz közötti kötelékek például messze nem ilyen erősek, mivel mindkét szervezet gyanakvással tekint a másikra. Viszont az NFPF és a Dzsihád közötti együttműködés teljességgel létrejött. Egyiptomban a Muzulmán Testvériség és a baloldal viszonyára szintén a gyanakvás jellemző. Ugyanakkor az arab világban végbemenő politikai átalakulások és létrejövő új szövetségek kérdése korántsem másodlagos természe­tű: ténylegesen újrarajzolhatja a pánarab nacionalizmus arculatát, és hosszútávon kétségtelenül stratégiai kihívás elé állíthatja a hatalomban lévő rezsimeket, de az Egyesült Államokat és az európai hatalmakat is. Az iszlám-nacionalista mozgalom nyitása a baloldal felé az átalakulóban lévő pánarab nacionalizmus számára stratégiai és nemzetközi nyitást is jelenthet: lehetővé teheti egy hamadikvilág-párti és nacionalista pólus kiemelkedését a nemzetközi színtéren, ahogy azt a Bejrút utcáit 2006 szeptembere óta beborító, Nasszert, Naszrallahot és Chávezt felváltva ábrázoló vörös plakátok tömkelege is szimbolikusan sejtetni engedi. Nem valamiféle baloldali iszlamizmusnak lehetünk tanúi, erről nincs szó. Azt kell megértenünk, hogy a baloldal és a nemzeti dimenziói felé nyitó iszlamizmus kibontakozása némiképp újraosztja a politikai kártyákat, és hosszú távú politikai, stratégiai és ideológiai átrendeződési folyamatot indít el. Az elmúlt húsz évben a politikai iszlamizmus pluralizálódásának lehettünk tanúi, az al-Kaida modelljét követő, területi kötöttségektől elszakadó iszlám fundamentalizmussal, az iszlám újfundamentalizmus behódolásával a piaci modelleknek és egy kormányzati szintű török iszlamizmus megjelenésével, amely állami berendezkedését illetően job­ban emlékeztet az 50-es évek kereszténydemokráciájának konszenzuális modelljére, mint az iszlámra. A fejlődési útja elején tartó, de exponenciáli­san növekvő, s mind a baloldal, mind pedig nacionalista és arab dimenzi­ója felé nyitott iszlamista pólus kialakulása olyan politikai jelenség, amely a közel-keleti politikai térképet tartósan át fogja rajzolni.

(Fordította: Fáber Ágoston)

 

 

Jegyzetek

1 A Fatah, vagyis a Palesztinai Nemzeti Felszabadítási Mozgalom a palesztin nacionalizmus történelmi szervezete. Az NFPF (Népi Front Palesztina Felszaba­dításáért) és a DFPF (Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért) a két legfőbb szélsőbaloldali szervezet. A Hamasz – Iszlám Ellenállási Mozgalom – az első katonai jellegű iszlamista szervezet. A PNP (Palesztin Néppárt) pedig a volt Kommunista Párt.

2 Dzsamal Szamhada egyébként 2006 júniusában áldozatául esett egy célzott izraeli hadműveletnek.

3 Egyes libanoni források a merényletért a Hezbollahot teszik közvetlenül fele­lőssé. Ugyanakkor a Kommunista Párt vezetői azóta sem oszlatták el a gyanút, és nem vetik el azt a hipotézist, hogy a merényletet szunnita fundamentalista csoportok követték el.

4 Rabah Mhana (az NFPF Politikai Irodájának tagja): Interjú a szerzővel, Párizs, 2006. május 2.

5 Maxime Rodinson: „Rapport entre islam et communisme", Marxisme et monde musulman, Seuil, Párizs,1972, 167-168.

6 A témában lásd. Olivier Carré: L'Utopie islamique dansl'orient arabe. Presses de la Fondation nationale des sciences politiques, Párizs, 1994.

7 Az, amit mi összefoglalóan „haladó-palesztin tengelynek" nevezünk, a libanoni baloldal szervezeteiből (Haladó Szocialista Párt, Libanoni Kommunista Akció Szervezet) és Libanon palesztin erőiből (Fatah, NFPF, DFPF) állt. Az 1970-es években elsősorban ez a tengely szegült szembe a keresztény milíciákkal, a libanoni falangistákkal. [A szerző által „haladó-palesztin tengelynek" nevezett formáció hivatalos szervezeti kerete a Libanoni Nemzeti Mozgalom elnevezésű politikai koalíció volt, amelynek élén a drúz Haladó Szocialista Párt vezére, Kamal Dzsumblatt állt, főtitkára pedig a Kommunista Akció Szervezet vezetője, Mohszen Ibrahim volt. A Libanoni Nemzeti Mozgalomban részt vett továbbá a Libanoni Kommunista Párt, a libanoni Baath Párt Szíria- és Irak-barát frakciója, a síita Amal, illetve különböző nasszerista csoportok is. 1975-ben a Mozgalom együttes fegyveres ereje mintegy 25.000 főre rúgott, szemben a jobboldali pártok milíciáinak 18.000 fős erejével. A szerk.]

8 Saoud al Mawla: Interjú a szerzővel, Quoreitem, Bejrút, 2007. március 27.

9 Mindezen szervezetek egyetértenek abban, hogy az 1993-ban a PFSZ ve­zetője, Jasszer Arafat által aláírt Oslói Átmeneti Megállapodásokat feltétel nélkül el kell utasítani.

10 A Népi Mozgalom egy baloldali arab nacionalista szervezet. Vezetője, Najah Wakim, Bejrút egykori nasszerista képviselője, országos szintű politikus, akit főleg a korrupció ellen indított kampánya tett ismertté.

11 Az ellenzéknek az „erős és igazságos állam" modelljén alapuló libanoni rendszer reformjával kapcsolatos álláspontja két kulcsfontosságú dokumentum ismeretében érthető meg: egyrészt a Kölcsönös Egyetértés Dokumentuma révén, amelyet a Hezbollah és a [Michel Aoun tábornok vezette, 1992-ben alapított – a szerk.] Szabad Hazafias Irányzat kötött 2006. február 6-án, másrészről pedig a Libanoni Kommunista Párt és a Szabad Hazafias Irányzat által 2006. december 7-én közreadott dokumentum révén: Hogyan lehet a libanoni politikai krízisből kiutat találni? A Libanoni Kommunista Párt és a Szabad Hazafias Irányzat közös célkitűzései.

12 A 2006. november 16-án a bejrúti UNESCO-palotában rendezett konferencia megnyitója a világ baloldali és alterglobalista formációi, illetve az iszlám-naciona­lista irányzatok fokozatos közeledése szempontjából szimbolikus jelentőséggel bírt. A nyitó ülésen felszólalt Mohammad Salim, az indiai parlament és az Indiai Kommunista Párt tagja, Gilberto Lopez, a mexikói Demokratikus Forradalom Pártja képviseletében, Victor Nzuzi, kongói földműves és szakszervezeti vezető, George Ishaak, a Kifaya vezetője és az egyiptomi baloldal elkötelezett aktivistája, Khaled Hadade, a Libanoni Kommunista Párt főtitkára, valamint Naim al-Kasszem, a libanoni Hezbollah főtitkárhelyettese és második számú vezetője.

13 Az arrogánsak/elnyomottak megkülönböztetés egyenesen az 1979-es iráni forradalomra, valamint a síitizmus doktrinális alapelveire utal. Az 1979-es forrada­lom első periódusának szóhasználatában az arrogánsak/elnyomottak ellentétpárja a gazdagok és szegények, de egyben az „imperialista észak" és a „gyarmatosított dél" megkülönböztetését is jelentette. Ezt a szembeállítást a Khomeini ajatollah körüli mollahok és a baloldali nacionalista csoportok is átvették.

14 Olivier Roy: Le passage á l'ouest de l'islamisme: rupture et continuité. In: Samir Amghar (szerk.): Islamismes d'occident. Etat des lieux et perspectives. Lignes de repéres, Párizs, 2006.

15 Islah Jad: Interjú Monique Etienne-nel, Pourla Palestine, 2005. március.