A Znet amerikai internetes oldal interjúja Noam Chomskyval a neokolonializmusról, az igazságos béke lehetőségéről a szeptember 11. utáni világrendben, 2002. április 2.

• Lát-e minőségi változást a jelenlegi fejleményekben?

 

Igen, úgy gondolom, minőségi változásnak vagyunk tanúi. Slomo Ben-Ami izraeli professzor 1998-ban – közvetlenül azelőtt, hogy csatlakozott volna a Barak-kabinethez, s 2000 nyarán a Camp David-i tárgyalásokon az izraeli küldöttség vezetője lett – igen pontos meghatározással szolgált az Oslóban megkezdett folyamat irányáról. Ben-Ami arra a következtetésre jutott, hogy "az oslói egyezmények a gyakorlatban egy neokolonialista rendszeren – az egyik félnek a másiktól való vitális és örökös függésén – alapulnak". Az e céllal létrejött Clinton-Rabin-Peresz-féle egyezmények csakis azért születtek, hogy a palesztinokat "szinte totálisan Izrael alá rendeljék", azzal, hogy "kiterjedt gyarmati struktúrát" hoznak létre, amely – várhatóan – "stabil alapzata" lesz a "függőség állapotának". A Palesztin Hatóságnak (PH) csupán az ellenőrzés feladata jutott az Izraellel szemben neokolonialista függésben tartott palesztin lakosság felett. A folyamat ebben az irányban haladt tovább, lépésről lépésre, beleértve a Camp David-i javaslatokat is. Bár Clinton és Barak álláspontját (az utóbbi mindvégig zavaros és kétértelmű volt) mint "nagylelkűt" és "nagyszerűt" ünnepelték, a tények vizsgálata egyértelműen azt mutatja, hogy – miként Izraelben közszájon forgott – a javaslatok valójában csak egy új "bantusztán" létrehozását szolgálták. A területek térképeit nyilván ezért nem siettek a befolyásos amerikai körök elé tárni. Igaz, Clinton és Barak egy egészen kicsit még messzebb ment el e bantusztán-szerű rendszer kialakításában, mint ami Dél-Afrikában létrejött az apartheid legsötétebb éveiben. A Camp Davidet megelőző időszakban a palesztinok mintegy kétszáz, egymástól elszigetelt zónában éltek, s a Clinton-Barak-páros tényleg jobbítani akart a helyzeten azzal, hogy izraeli ellenőrzéssel három palesztin kantont kívánt kialakítani, amelyek el lennének szigetelve egymástól és a negyedik kantontól, Kelet-Jeruzsálemtől, a palesztinok életének és az egész térség érintkezésének központjától is. Meg persze Gázától is, aminek a sorsa azonban a tárgyalásokon tisztázatlan maradt.

Ám úgy tűnik, most változott a terv, s a Palesztin Hatóság lerombolásának programjává alakult át. Vagyis a Clinton és izraeli barátai által kigondolt ideiglenes bantusztán lerombolásává – az elmúlt napokban még egy emberjogi központot is szétlőttek. Most a palesztin vezetők is, akikre ugyanazok a szerepek vártak, mint a bantusztánok fekete főnökeire az apartheid idején, az agresszió kereszttüzébe kerültek; igaz, az életükre nem törnek, nyilván a nemzetközi következményektől tartva. A neves izraeli professzor, Zeev Sternhell írja, hogy a "kormány nem szégyell háborúról beszélni, amikor valójában olyan rendőri akciókat hajt végre, amelyek a fehér rendőrség utcai razziáira emlékeztetnek Dél-Afrika feketék lakta, lepusztult külvárosaiban, az apartheid idején. Ez az újfajta politika, amelyet Clinton, Rabin, Peresz, Barak és szövetségeseik az oslói 'békefolyamat' keretein belül kívántak megvalósítani, visszalépést jelent a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai bantusztánok modelljéhez képest".

Azok, akik figyelemmel kísérték az elmúlt tíz év kritikai elemzéseit, köztük a Znet (www.zmag.org) rendszeresen megjelenő cikkeit, amelyek lépésről lépésre követték az eseményeket, ezen aligha lepődnek meg.

Hogy ezt a programot, pontról pontra, miként kívánják megvalósítani az izraeli vezetők – úgy vélem, ezt ők maguk sem igen tudják. A Nyugat és az Egyesült Államok részéről túlontúl egyszerű Izraelt s kiváltképp Saront vádolni, ez azonban igazságtalan, sőt, majdhogynem becstelen. A Saron által elkövetett atrocitásokhoz hasonló akciókra már a munkapárti kormány idején is sor került. Háborús bűnökben Peresz nem marad le Saron mögött. A legfontosabb mégis az, hogy az elsődleges felelősség immár harminc éve Washingtont és politikáját terheli. Ez érvényes a diplomáciai keretekre általában, s az egyes konkrét akciókra is. Izrael csak a Washington szabta keretek között mozoghat, kívüle nagyon ritkán.

 

 

• Hogyan kell értelmezzük az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2002. március 30-ai határozatát?

 

Az elsődleges problémát Ramálláh, valamint a legutóbbi offenzívában megszállt palesztin területek jelentették, hogy az ENSZ megköveteli-e az izraeli csapatok azonnali kivonását, vagy legalábbis határidőt szab-e erre. Természetesen az amerikai érdekek kerekedtek felül: csupán egy határozatlan felhívás közzétételére került sor "a palesztin városokból való kivonulásra", határidő megjelölése nélkül. A határozat megfelel az izraeli sajtóban széles körben terjesztett hivatalos amerikai álláspontnak, amelynek értelmében Izraelt megtámadták, tehát joga van az önvédelemhez, ámbár a palesztinok megbüntetésében nem kéne túl messzire elmennie, vagy ha mégis, ezt ne tegye látványosan. A tények azonban, amelyek igen kevés szerepet játszanak ebben a vitában, mindezt nem támasztják alá. A palesztinok megpróbálták túlélni a lassan harmincötödik évébe lépő izraeli katonai megszállást, amely mindvégig könyörtelen és brutális volt – hála Amerika jelentős gazdasági és katonai támogatásának és diplomáciai védelmének, ami a békés rendezést célzó nemzetközi konszenzussal való szembeszegülésben fejeződött ki. A két fél helyzete ebben a konfrontációban a legkevésbé sem szimmetrikus. Izraeli önvédelemről beszélni pedig még a hatalmi érdekeket szolgáló hazugságok átlagos szintjét is meghaladja. És ezen az alapvető tényállításon semmit sem változtat a palesztin terrorakciók legkeményebb (amúgy helyénvaló, sőt, több mint harminc év óta változatlanul jogos) elítélése sem.

A Biztonsági Tanács 2002. március 30-ai határozata¹ a lényegi problémát gondosan megkerüli, s lényegében a március 12-ei határozatot² fogalmazza újra. Ez utóbbi nagy meglepetést keltett, mert az Egyesült Államok, szokásával ellentében, nemhogy nem vétózta meg, de egyenesen maga kezdeményezte. E határozatban egy "palesztin állam lehetősége" is felmerült.

Mármost látni kell, hogy ez még a negyven évvel ezelőtti, dél-afrikai nívót sem éri el; ott nem elégedtek meg a "lehetőséggel", hanem valóban létrehozták a feketék vezette államokat, amelyek legalább annyira életképesek és legitimek voltak, mint amilyeneket az USA és Izrael képzel el megszállt területeken.

 

 

• Mi lesz az USA következő lépése? Jelenleg milyen amerikai érdekek mozgatják az eseményeket?

 

Az Egyesült Államok világhatalom. Ami Izrael-Palesztinában történik, csupán csak mellékvágány. Az amerikai politikát több tényező is befolyásolja. Izrael-Palesztinában e tényezők közül az első a világ legjelentősebb energiaforrásainak ellenőrzése. Az Egyesült Államok és Izrael szövetsége ebben az összefüggésben jött létre. 1958-ban az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács úgy ítélte meg, hogy az USA szembenállása a virulens arab nacionalizmussal "logikusan" "Izraelnek mint szilárd, nyugatbarát közel-keleti hatalomnak a támogatását jelenti." Ez a kissé eltúlzott következtetés abba a korabeli, általános, stratégiai elemzésbe illeszkedett, amely szerint a legfőbb fenyegetést (szerte a harmadik világban) a helyi nacionalizmusok jelentik. E nacionalizmusokat, igen sokatmondóan, "kommunistának" bélyegezték, noha a belső szóhasználatban mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy e terminust kizárólag propagandacélokra használják, illetve hogy a kelet-nyugati kapcsolatoknak és a hidegháborúnak akkoriban vajmi kevés hatása volt erre a kérdésre. A szövetség 1967-ben szilárdult meg. Izrael ekkor becses szolgálatot tett az Egyesült Államoknak: lerombolta a legfontosabb arab világi-nacionalista központot, amely komolyan veszélyeztette az Egyesült Államok uralmát a Perzsa-öböl térségében. E szövetség a Szovjetunió összeomlása után is tovább élt. Jelenleg az amerikai stratégia centrumában az USA, Izrael és Törökország közötti szövetség áll. Izrael egyfajta amerikai támaszponttá vált, amely szorosan integrálódott az Egyesült Államok high-tech gazdasági és katonai gépezetébe.

Természetes, hogy ebben a helyzetben az Egyesült Államok támogatja a palesztinok izraeli elnyomását és a megszállt területek bekebelezését, így a Ben-Ami-féle neokolonialista tervet is, mégha a konkrét döntések, természetesen, a mindenkori körülmények függvényében születnek is. Bush tanácsadói jelenleg továbbra is elutasítják a diplomáciai rendezést, sőt, még a pusztítások mérséklését is. Ez rejlik például az ENSZ BT 2001. december 15-ei határozatával szemben emelt vétójuk hátterében. A határozat az amerikai Mitchell-terv³ megvalósítását, vagyis nemzetközi megfigyelők bevonását szorgalmazta az erőszak mérséklése érdekében. Hasonló okokból bojkottálták az amerikaiak a december 5-ei genfi nemzetközi találkozót (amelyen az Európai Unió, sőt Nagy-Britannia is részt vett), ahol megerősítették, hogy a negyedik Genfi Egyezmény a megszállt területeken is érvényben van, az Egyesült Államok és Izrael palesztinok elleni cselekedeteit pedig az egyezmény "súlyos megsértésének", magyarán háborús bűntettnek minősítették. Ez a találkozó tulajdonképpen megerősítette az ENSZ BT 2000 októberében hozott határozatát (az ülésen az USA képviselője nem jelent meg), amely hangsúlyozta, hogy a Genfi Egyezmény a megszállt területeken is hatályos. Izrael támogatása a Genfi Egyezmény ellenében régebben is – például az idősebb George Bush ENSZ-nagykövetsége idején – a hivatalos amerikai álláspont része volt. Az Egyesült Államok rendszerint nem vesz részt az effajta összejöveteleken, vagy egyenesen bojkottálja azokat, mert nem akarja a nyilvánosság elé tárni, hogy immár a nemzetközi jog alapvető szabályait sem tartja tiszteletben, különösen akkor nem, amikor azokat a nemzetközi jogi normákat kellene alkalmazni, amelyek eredetileg a náci bűnök elítélésére, jelesül a nácik által megszállt területeken elkövetett bűnök szankcionálására születtek. A média és a mainstream értelmiség általában együttműködik az amerikai politikával, s maga is "bojkottálja" ezeknek a kellemetlen tényeknek a felidézését, így azt is, hogy az Egyesült Államok mint a szóban forgó nemzetközi egyezmények aláírója, köteles lenne megbüntetni – az egyezmény szövege kötelezi erre – az egyezmények megsértőit, köztük saját kormányát is…

Ez azonban csupán egy nem túl jelentős példa, miközben a fegyver és a gazdasági támogatás egyre özönlik Izraelbe, hogy fenntartsa a megszállást, a terrort, és támogassa a telepek kiterjesztését.

 

 

• Mi a véleménye a legutóbbi arab csúcsértekezletről?

 

Az arab csúcs⁴ egységesen elfogadta a szaúdi tervezetet, amely tulajdonképpen a régóta meglévő nemzetközi konszenzus alapelveit ismétli meg: Izrael egy átfogó békeegyezmény keretein belül kivonulna a megszállt területekről. Az egyezmény a térség minden állama számára garantálná a békéhez és a biztonsághoz való jogot, így Izraelét és az új, elismert határokkal rendelkező palesztin államét is. (Mindez valójában az ENSZ BT 242. számú határozatának újrafogalmazása, amely most kibővült a palesztin állammal.) Ebben nincs semmiféle újdonság. Ez tulajdonképpen az ENSZ BT 1976. januári határozatának szóhasználata, amelyet akkoriban az egész világ elfogadott, az arabok, a PFSZ, Nyugat-Európa, a Szovjetunió, az el nem kötelezett országok is – tényleg mindenki. Izrael viszont nem, következésképp az Egyesült Államok megvétózta, lesöpörte a az asztalról…

Az e határozati javaslat szellemében született későbbi javaslatok – az arab országok, a PFSZ vagy a nyugat-európai államok kezdeményezései – eddig minden alkalommal az amerikai vétón buktak el. Az 1981-es Fahd-terv⁵ is, amely szintén a szokásos okok miatt ítéltetett kudarcra.

Az amerikai elutasítás öt évvel az 1976-os határozat előttre, 1971 februárjára nyúlik vissza, amikor Anvar Szadat egyiptomi elnök átfogó békeszerződést kínált Izraelnek a megszállt egyiptomi területek visszaszolgáltatása fejében, amelyben még csak meg sem említette a palesztinok nemzeti jogait, illetve a többi terület sorsát. Az akkori izraeli munkapárti vezetés, bár felismerte, hogy valós békejavaslatról van szó, mégis az elutasítása mellett döntött, hogy telepeket létesíthessen a Sinai-félsziget északi részén. Amit aztán rendkívüli brutalitással meg is valósított – emiatt tört ki az 1973-as háború. Mose Dajan, a palesztin kérdésre legérzékenyebb munkapárti vezetők egyike abban az időben teljesen nyíltan a kabinet elé tárta a palesztinokra vonatkozó tervet. Izraelnek nyíltan meg kellene mondania a palesztinoknak: "Nincs más lehetőség: önök továbbra is úgy élnek majd, mint a kutyák; akik akarnak, elmehetnek; mi meg majd meglátjuk, hova vezet ez a folyamat." Ezután, e javaslatokkal összhangban, a megszállás főbb elvei semmit sem változtak: megalázás, kínzás, terror, rombolás, a palesztin vagyon elpusztítása, deportálás, kolonizáció, a természeti források, elsősorban a víz kisajátítása…

Bár 1971-ben Szadat javaslata megfelelt a hivatalos amerikai politikának, Kissingernek mégis sikerült elsőbbséget biztosítania a "patthelyzet" [stalemate] irányvonalának: nincs tárgyalás, csupán nyers erő. Jordánia békeajánlatát ugyancsak elvetették. Ettől az időszaktól kezdve az Egyesült Államok hivatalosan az izraeli kivonulást szorgalmazó nemzetközi álláspontot támogatta (egészen Clintonig, aki gyakorlatilag semmibe vette az ENSZ határozatait és a nemzetközi jogot), valójában viszont a kissingeri gyakorlatot követte. Az amerikaiak csupán kényszerből ültek le a tárgyalóasztalhoz, Kissinger idején, az 1973-as totális összeomlás után (amelyben Kissingernek nem kis felelőssége volt) éppúgy, mint a Ben-Ami által, 2000-ben kidolgozott feltételek esetében.

A hivatalos diskurzus igyekszik az arab csúcsra irányítani a figyelmünket, mintha a problémát az arab országok és a PFSZ jelentenék; különösképpen az, hogy szívesen kergetnék a tengerbe a zsidókat. A médiapropaganda szerint a fő problémát az arab világ habozása, fenntartásai és megszorításai képezik. Kevés dicsérő szót lehet mondani az arab országokról meg a PFSZ-ről, ezek az állítások azonban egész egyszerűen hamisak, miként azt a jegyzőkönyvek puszta áttekintése bizonyítja.

A sajtó komolyabbik fele elismeri, hogy a szaúdi javaslat tulajdonképpen az 1981-es Fahd-tervben foglaltak felelevenítése, egyszersmind viszont azt állítja, hogy az akkori kezdeményezést az arabok torpedózták meg azzal, hogy nem fogadták el Izrael létezését. De a tények ismét mást mondanak. Az 1981-es terv az izraeli reagáláson bukott meg, amelyet még a korabeli izraeli konzervatív sajtó is "hisztérikusnak" ítélt, s amelyet azután az USA is magáévá tett. Simon Peresz és a többi "galambnak" tartott izraeli politikus is hasonlóan reagált: a Fahd-terv elfogadása, szerintük, "magát Izrael állam létét veszélyeztetné". E hisztériának a nyomait fedezhetjük fel az ugyancsak "galamb" izraeli elnök, Haim Herzog válaszában is, aki kijelentette, hogy a Fahd-terv "tulajdonképpen a PFSZ műve", s hogy még az ENSZ BT 1976. januári határozatánál is szélsőségesebb. Amit, persze, szintén a PFSZ készített elő, akkor, amikor ő Izrael ENSZ-nagykövete volt. Ezeknek a kijelentéseknek nincs igazságtartalmuk, azt azonban jól jelzik, hogy az izraeli politika "galambjai" milyen kétségbeesetten tartottak a politikai rendezéstől. S félelmüket Amerika-szerte osztották. Az alapvető probléma – ahogyan jelenleg, úgy akkoriban is – Washington politikájában gyökerezett, amely kitartóan támogatta Izraelt a széles nemzetközi egyetértéssel s jelenleg éppen a szaúdi javaslatokban megfogalmazott politikai rendezés elutasításában.

Mindaddig, amíg a vitában a szokásos csúsztatásokkal és csalásokkal lehet helyettesíteni alapvető tényeket, tulajdonképpen minden tárgyalás reménytelen és felesleges. Nekünk viszont nem kell részt vennünk ebben, még annak a feltevésnek a hallgatólagos elfogadásával sem, hogy az arab csúcs fejleményei meghatározó súlyúak lennének. Fontosak, nem vitás, jelentőségük azonban korlátozott. A legégetőbb kérdések itt vannak az orrunk előtt, a mi felelősségünk szembenézni velük, felvállalni, nem pedig másokra hárítani őket.

 

(Fordította: Mihályi Patrícia)

 

 

Szerkesztői jegyzetek – L.Gy.

 

1 Az 1402. sz. BT-határozat felszólítja Izraelt csapatainak az autonóm palesztin területekről való kivonására. A feleket "konstruktív tűzszünetre" hívja fel, és "súlyos aggodalmát" fejezi ki az Izraelben végrehajtott újabb öngyilkos merényletek, illetve a PH vezetőjének főhadiszállása elleni izraeli "katonai támadás" miatt.

2 Az 1397. sz. BT-határozat először vázolja fel a térségnek egy olyan "vízióját", "ahol két állam, Izrael és Palesztina, biztonságos és elismert határok között él egymás mellett."

3 Az amerikai George Mitchell szenátor által vezetett nemzetközi ténymegállapító bizottságot Clinton elnök hívta életre a 2000. szeptember végén kirobbant második intifáda, majd az október 16-17-én Sarm-el-Sejk-ben megtartott, eredménytelen csúcstalálkozó után. A bizottság 2001. május 21-én tette közzé jelentését. A mindkét fél alapvető érdekeinek figyelembevételén nyugvó jelentés a politikai tárgyalások újrakezdésének jegyében fogant. Ennek érdekében javasolta: 1. az erőszakcselekmények azonnali, kölcsönös megszüntetését; 2. a bizalom légkörének megteremtését, egyfelől a palesztin terrorakciók, másfelől a zsidó telepek létesítésének és bővítésének leállításával a megszállt területeken, illetve az izraeli erők visszavonásával az intifáda előtti pozíciókba. A palesztinok által kért nemzetközi erők helyszínre küldését a bizottság a felek egyetértésétől tette függővé; Izrael a javaslatot elvetette.

4 Az Arab Liga 2002. március 27-28-ai, bejrúti államfői értekezletén egyhangúlag elfogadott nyilatkozat – a találkozóról hiányzott Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, II. Abdallah jordániai király és Jasszer Arafat, a PH elnöke is (a palesztinokat Faruk Kaddumi, a PFSZ politikai osztályának vezetője és Nabil Sát, a PH nemzetközi együttműködési minisztere képviselte) – "valamennyi", 1967-ben megszállt terület visszaszolgáltatása fejében "normális" kapcsolatok megteremtését helyezte kilátásba Izraellel.

5 Fahd herceg, szaúdi trónörökös, a szaúdi hírügynökségnek 1981. augusztus 7-én adott interjúban nyolc pontos tervben vázolta a közel-keleti béke lehetőségeit. A 7. pont elismerte "a térség minden államának jogát arra, hogy békében éljen", ami közvetve Izrael létének elfogadását jelentette az 1967. június előtti határok között. Az interjúban Fahd herceg felszólította az Egyesült Államokat egy olyan kezdeményezés megtételére, amely elvezet "a megszállt területekről való izraeli kivonuláshoz és egy független palesztin állam megteremtéséhez." A Fahd-terv néven ismertté vált dokumentum szolgált alapul a fès-i arab csúcson, 1982. szeptember 9-én előterjesztett béketervhez.