„A tőkés termelés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi terme­lési folyamat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást.” (Marx: A tőke, I. kötet, 472. o., Budapest, Kossuth, 1978.)

„Egy magasabb gazdasági társadalomalakulat álláspontjáról az, hogy a földgolyó egyes egyének magántulajdonában van, éppoly képtelenségnek fog látszani, mint az, hogy az egyik ember a másik magántulajdonában van. Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt az egyidőben létező összes társadalmak együttvéve sem tulajdonosai a földnek. Csak birtokosai, haszonélvezői an­nak és mint boni patres familias [jó családapák] kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nemzedékeknek.” (A tőke, III. kötet, 731. o.)

„[E]zzel olyan helyrehozhatatlan szakadást idéznek elő a társadal­mi – és az élet természettörvényei által megszabott – anyagcsere összefüggésében, minek következtében a talaj ereje elfecsérlődik…” (uo., 765. o.)

„A szabadság ezen a területen csak abban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyagcseré­jüket, ahelyett, hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk….” (uo., 773. o.)

*

A liberális mainstream egyik leggyakrabban hangoztatott, jól ismert közhelye – amely a zöldmozgalmak jelentős részében is bevetté vált -, hogy Marx és a marxi inspirációjú társadalomanalízis teljes mértékben ignorálta és ignorálja az ökológiai korlátok és a természetpusztítás kérdé­sét. Mi több, szól az érvelés, Marx nem egyszerűen nem vett tudomást a technológiai és gazdasági fejlődés negatív és fönntarthatatlan környezeti következményeiről, hanem „prométheuszi” ember- és természetfelfo­gásával (Foster, 1995) – még ünnepelte is, sőt túlszárnyalni kívánta a kapitalizmus zsarnoki természetleigázását. Bárki, aki olvasta a Gazda­sági-filozófiai kéziratokat, vagy A tőke három kötetét, tudhatja, hogy ez egyszerűen nem igaz: mint a fönti idézetek is mutatják, Marx nagyon is tisztában volt azzal, hogy a kapitalizmus, nem csak az emberi fejlődésre nézve igen destruktív termelési mód, hanem hasonló könyörtelenséggel éli föl „minden gazdagság kútforrásainak” másik típusát, a természeti erőforrásokat is.

A probléma azonban – nyilvánvalóan – nem filológiai természetű: az elsődleges kérdés ma nyilván nem az, hogy megtalálhatók-e ezek a környezetpusztítással kapcsolatos korai intuíciók a tizenkilencedik szá­zadi szerző írásaiban, hanem az, valóban konzisztensen értelmezhető-e napjaink ökológiai válsága a kapitalizmus (alapvetően) marxi elemzésé­nek fogalmi keretében, s – még ennél is inkább – az, mennyiben tűnik reálisnak, hogy az ökológiai krízis kezelhető lenne a jelenleg fönnálló gazdasági-társadalmi rendszer feltételei mellett.

Bár mindez Magyarországon teljességgel elérhetetlen és – tudtunkkal – nagyjából ismeretlen, de az utóbbi egy-két évtized idevágó „ökomarxista” irodalma alapján az első kérdésre minden bizonnyal igennel válaszolha­tunk. Elsősorban az Egyesült Államokban igen gazdag irodalom bonta­kozott ki, amely a kapitalizmus alapstruktúrája és a természetpusztítás közti szükségszerű kapcsolatot elemzi meggyőző módon: ide tartoznak John Bellamy Foster (Marx’s Ecology [2000], Ecology Against Capitalism [2002], The Ecological Revolution: Making Peace with the Planet [2009]), Paul Burkett (Marx and Nature: A Red and Green Perspective [1999], Marxism and Ecological Economics: Toward a Red and Green Political Economy [2009]), Joel Kovel (The Enemy of Nature: The End of Capitalism or the End of the World? [2002]), James O’Connor (Natural Causes: Essays in Ecological Marxism [1997]) és számos más szerző írásai. Ezeknek az ökoszocialista gondolatoknak állandó fórumot bizto­sítanak a következő folyóiratok: Monthly Review (főszerkesztője John Bellamy Foster); Climate and Capitalism (http://climateandcapitalism.com); Capitalism, Nature, Socialism.

A második kérdésre – kezelhető-e az ökológiai krízis valódi súlyának megfelelően a kapitalizmus keretfeltételein belül – részletesen reflektál az alábbi két írás is: mivel a tőkerendszer elsődleges mozgatórugója a profittermelés, a tőke értékesülésének parancsa, s a sokak által panaceának remélt technológiai fejlődés is ennek az absztrakt, de mégis mindenhol óriási nyomással érvényesülő elvnek (vagy inkább valóság­nak) van alávetve, ezért a tőkefelhalmozást gátló környezeti szempontok érvényesítésére az esélyek igen rosszak, egészen addig, amíg eme szempontok mögött nincs ott a megfelelő társadalmi erő. Azaz mindaddig, amíg a zöldpolitika mint elkülönült „szakpolitika” vagy politikai irányzat jelenik meg, nem pedig a tőke érdekeivel szemben föllépő általános tár­sadalmi mozgalom egy aspektusa, addig vajmi kevés esélye van arra, hogy szempontjai valóban szélesebb körben érvényesüljenek, bármilyen szimpatikusak is egy-egy zöld párt fiatal képviselői. Különösen így van ez most, amikor a zöldpolitika és a különböző zöld technológiák virágzó üzletágakká és vonzó befektetési területté kezdenek válni, ahova a megtérülés reményében bőségesen áramlik a tőke és a megfelelő am­bíciókkal rendelkező „emberanyag” is. Bár a gyors technológiai fejlődés a megújuló energiák, a biotechnológia stb. területén tagadhatatlan és sokszor kétségtelenül biztató, a folyamat mindeddig rendszerimmanens jellege miatt nem tűnik valószínűnek, hogy a tőkék versenyének káoszán keresztül (Husson, 2008) – megvalósíthatók lennének azok a „makroszin­tű”, összehangolt változtatások (pl. a teljes energiafogyasztás jelentős csökkentése, városszerkezeti változások stb.), amelyek mindenképpen szükségesnek tűnnek az ökológiai válság kezeléséhez.

Amire tehát szükség lenne az ökológiai krízissel való komoly szembe­nézéshez, az az ökológiai és antikapitalista célok (és mozgalmak) fúziója. Fölösleges lenne tagadni, minderre jelenleg nem túl sok jel utal. Az egyre tisztábban kirajzolódó válságtendenciák, az ökológiai válság valószínű­síthető elmélyülése azonban talán történelmi szükségszerűséggé teszi az előbbi „fúzió” fontosságának fölismerését. Az alábbi írások közlésével ennek a fölismerésnek az előmozdítása volt célunk – bármilyen szerény mértékben is.

Jegyzetek

Foster, John Bellamy: Marx and the Environment, Monthly Review, 1995, July-August.

Husson, Michel: La planification á l’ordre du jour, Le Sarkophage n°9, 15 novembre 2008. http://hussonet.free.fr/sarkopla.pdf