A NATO hadat visel Európában. A bevetésekben a második vi­lágháború befejezése óta először vesznek részt német csapa­tok is. Az orosz elnök szerint a NATO esetleges keleti terjeszke­dése „felszítaná a háború lángját" – de ennek lehetőségét való­jában senki sem látszik fontolgatni. A kommentátorok sokkal in­kább arra következtetnek, hogy Borisz Jelcin csupán választási hadjáratot folytat, a karikaturisták pedig újabb és újabb variáci­ókban ábrázolják az idült alkoholistát, amint kétségbeesetten sarkantyúz egy kimúlt medvét. A Frankfurter Allgemeine Zeitung ugyan távolról sem lelkesedik a groteszk megnyilatkozások hal­latán, de nem is aggódik: „Noha komolyan kell vennünk ezeket a jelzéseket, megijednünk fölösleges, hiszen a mai Oroszország nem azonos az egykori Szovjetunióval."

Ez valóban így van: stratégiailag már a Szovjetunió is defen­zívába szorult, ahogyan már akkoriban is kielemezhető volt, és ahogyan azt a történelem azóta be is bizonyította. A blokklogika és a fenyegetés technikái mindazonáltal tűrhetően működtek, így aztán annak az esélye, hogy katonai erővel politikai befolyásra lehessen szert tenni, meglehetősen korlátozott maradt. A hideg­háború jóval kevesebb áldozatot követelt, mint a „forró béke". A kölcsönös fenyegetés már nem működik, és a háború az impe­rializmuson belül élesedő konkurenciaharc és a világszerte egyre agresszívabbá váló nacionalizmus korában ismét az érdek­érvényesítés bevált eszközének minősül.

Hogy az Orosz Köztársaság a jelenlegi körülmények között is változatlanul aktív szereplő, s nemcsak áldozat, napnál világo­sabban megmutatkozott legutóbb, a csecsének elleni támadás során. A helyzet azonban mindenképpen kényessé vált az eurázsiai nagyhatalom számára. Ha Oroszországnak a FÁK mint katonai szövetség meghiúsulása után sikerült is a Taskenti Szer­ződéssel (1992. május 15.) egy új kollektív biztonsági rendszert létrehoznia, amely támadás esetén azonnali katonai segítség­nyújtást szavatol, ez a Szovjetunió kilenc utódállama közötti szer­ződés, amelybe Ukrajna ráadásul be sem lépett, a régió határa­in túl aligha tehet szert nemzetközi jelentőségre. A helyzet leg­fontosabb jellemzői a következők:

Az Orosz Köztársaságnak azonban nemcsak azzal kell szem­benéznie, hogy elveszítheti világhatalmi pozícióját. A megválto­zott világpolitikai szituáció ugyanis már közvetlenül fenyegeti lét­fontosságú biztonsági érdekeit is. A NATO tervezett keleti ter­jeszkedése az Orosz Köztársaság helyzetét még inkább des­tabilizálná, és további regionális fegyveres konfliktusok le­hetőségét idézné fel. Egykori szövetségeseit fordítanák el­lene, s ami korábban védőövezetének számított, az a jövő­ben hurok lenne a nyaka körül. Az orosz külügyi felderítő szol­gálat egy 1993. november végén közzétett tanulmánya nyoma­tékosan hangsúlyozza, hogy a NATO, „a világ legnagyobb, ha­talmas támadási potenciállal rendelkező katonai szövetsége", keleti bővítésével „befolyását az európai kontinens egy olyan ré­szére terjesztené ki, ahol az államközi határok a második világ­háború eredményeként változtak meg".

A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a fennálló hatá­rokat semmiképpen sem lehet általánosan és véglegesen elis­mertnek tekinteni. Emellett külön feszültségforrás, hogy a NATO-tagságra elsőként pályázó országok – Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Magyarország és Szlovákia – mindannyian, mint az International Herald Tribune 'megjegyzi, „többé-kevésbé a né­met befolyási övezethez tartoznak". A NATO keleti kiterjesztése így azután az utóbbi években elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság által szorgalmazott „keleti schengeni" típusú szer­ződések és bilaterális toloncegyezmények logikus külpolitikai folytatásának tűnik, amely szerződéseken keresztül az NSZK már ma is igen jelentős befolyást képes gyakorolni a szóban forgó országok állambiztonsági politikájára.

Mindeközben Oroszország, pontosabban az akkori szovjet vezetés, noha már régen hozzájárulását adta a német újraegye­sítéshez, a Német Szövetségi Köztársasággal és az USA-val folytatott titkos tárgyalásokon – igyekezvén útját állni az erő­egyensúly számára kedvezőtlen és drasztikus megbillenésének – még hónapokig ragaszkodott hozzá, hogy az egyesített Né­metország ne lehessen NATO-tag. Végül azonban – egyébként küldöttsége heves tiltakozása ellenére – maga Gorbacsov mon­dott le erről a feltételről. Utóda, Jelcin is békülékenyen reagált az egykor ellenséges szövetség keleti bővítésének újsütetű gon­dolatára. 1993. augusztus 25-én lengyel kollégája, Walesa nyo­mására hivatalosan is elismerte, hogy Lengyelország céljául tűz­heti ki a NATO-tagságot, anélkül, hogy ezzel „más országok, köz­tük Oroszország érdekeivel ellentétbe kerülne".

E békülékenység mögött nyilvánvalóan a globális politikai ki­bontakozás rendkívül optimista megítélése húzódott meg, mi több, Jelcin odáig is elment, hogy magát az Orosz Köztársasá­got is a nyugati katonai szövetség potenciális tagjelöltjének nyil­vánítsa. Ezzel szemben külügyminisztere, Kozirev, bár a NATO-opciót ő is mindenképpen fenn kívánta tartani, a következő hó­napokban többször óva intett minden olyan lépéstől, amely „Oro­szországot háttérbe szoríthatná".

Időközben mindazonáltal mégis ez következett be. A szerb ál­lások Oroszországgal nem egyeztetett, 1994. áprilisi bombázá­sa jelentette az első olyan súlyos gesztust, amellyel a NATO vi­lágossá tette, valójában milyen csekély jelentőséget tulajdonít a katonapolitikai együttműködésnek Oroszországgal. Pedig hát Jugoszlávia korábban kétségkívül az orosz érdekszférához tar­tozott. „A bombatámadások csak egy esetben nem voltak telje­sen értelmetlenek, amennyiben ugyanis az erődemonstráció volt a céljuk: a szövetség meg akarja mutatni, ki is az úr Európá­ban"- kommentálta az eseményt a Krasznaja Zvezda című ka­tonai lap.

Hosszas vonakodás után Oroszország végül mégis rászánta magát, hogy belépjen a NATO kezdeményezte „békepartnersé­gi" szövetségbe – minden bizonnyal annak reményében, hogy tagként inkább lesz képes befolyásolni a szervezet további mű­ködését. 1994. június 22-én Kozirev külügyminiszter aláírta a keretegyezményt – három héttel később pedig Clinton elnök a lengyel parlament előtt kijelentette: „Az már nem kérdés, hogy a NATO felvesz-e új tagokat vagy sem, mindez csupán a mikor és a hogyan függvénye." Oroszország ellenvetéseit irreleváns tényezőként kezelni – ezt szinte vezérelvnek tekintette az 1994. december 1-jei brüsszeli NATO-ülésszaknak az a munkacsoport­ja, amelynek feladatául szabták, hogy készítse elő az új tagok felvételét, és vizsgálja meg, mennyiben gyorsíthatja meg a fel­vételi eljárást a „partnerség a békéért" intézménye. Érdemes felfigyelni az időzítésre: december másodikára volt kitűzve a bé­kepartnerségi szerződés megkötése Oroszországgal. Erre azon­ban nem került sor. Kozirev elhagyta Brüsszelt, a NATO-orszá­gok pedig meglepetésüket fejezték ki az oroszok kiszámíthatat­lansága felett.

Röviddel ezután vonultak be Oroszország csapatai Csecsen­földre. Ám a „korlátozott méretű, győzelmes háború", amely ez­úttal Oroszország katonai hatalmi pozícióját volt hivatva demonst­rálni, katasztrofálisan végződött. Csecsenföldet nem tudták vil­lámháborúval lerohanni; az orosz hadsereg, ahelyett, hogy ütő­képességét bizonyította volna, csak nyomorult állapotát mutatta meg. A kelet-európai országok és a NATO viszont erre a hábo­rúra éppen annak bizonyítékaként hivatkoznak, mennyire elen­gedhetetlen a NATO keleti bővítése, hogy gátak közé szorítsák a „kiszámíthatatlan Oroszországot".

A harmadik összeütközést megint csak a NATO provokálta ki légierejének balkáni bevetésével: a boszniai szerb állások sző­nyegbombázását, amely megteremtette a horvát hadsereg és a bosnyák kormánycsapatok offenzívájának lehetőségét, ismétel­ten nem egyeztették Oroszországgal. A NATO ehelyett az ENSZ­-szel kötött titkos megállapodást. „A NATO most megmutatja, mire képes – bombázik, majd összeszámolja trófeáit, vajon hány pol­gári lakos esett áldozatul"- foglalta össze Jelcin a boszniai szer­bek elleni többnapos légiháborút szeptember 8-án tartott 85 per­ces sajtótájékoztatóján, ahol továbbá azt is kijelentette, hogy a NATO keleti kiterjesztése európai háborút jelent. Röviddel ezu­tán zúdultak a szerb állásokra a NATO „Tomahawk" típusú szárnyasrakétái.

Míg Oroszország érdeke nyilvánvalóan az, hogy megaka­dályozza a NATO keleti bővítését – még ha láthatólag vajmi kevés befolyása van is arra, hogy hogyan és milyen időzítéssel valósítják meg ezt a tervet -, a NATO érdekei meglehetősen ellentmondásosak. Franciaország a NyEU kiépítését szorgalmaz­za, Anglia viszont az amerikaiaknak azon törekvésével kapcso­latban, hogy Németországot „partnerként beemeljék a vezetés­be", úgy tűnik, a legnagyobb zavarban van: hogyan is lehetne az újraegyesült Németországot a legkedvezőbb módon bevonni a szövetségbe, úgy tudniillik, hogy közben korlátozva is legyen. Ami a dél-európai országok véleményét illeti, azt még csak meg sem kérdezik.

A keleti bővítés fő mozgatóereje kétségkívül Németország, mindenekelőtt pedig Rühe védelmi miniszter, aki mindig is óvott attól, hogy Oroszország tényleges vétójogot kapjon az új tagor­szágok felvételét illetően. A németek rendkívüli elkötelezettsé­ge mellett, amellyel a NATO keleti kiterjesztéséért síkra száll­nak, Oroszország azon próbálkozásai, hogy – az USA európai befolyását visszaszorítandó – egy orosz-német tengelyt hozza­nak létre Európában, kilátástalannak tűnnek. A Szövetségi Köz­társaság vezetése az orosz közeledési törekvéseket, amelyek egyébként főleg Franciaországot célozzák meg, eddig elsősor­ban arra használta fel, hogy a gazdasági együttműködést fej­lessze: Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere Német­ország. Kohl szövetségi kancellár sikerrel állt ki Jelcinnek a G7-ek csúcstalálkozóján való részvétele mellett, és szorgalmazza az EU és Oroszország szoros együttműködését.

A németek ezzel párhuzamosan mindazonáltal továbbra is arra törekednek, hogy gyengítsék Oroszország biztonságpolitikai po­zícióit. Az állítólagos plutónium csempészés ürügyén Németor­szág által kezdeményezett kampány tényleges célja az volt, hogy az orosz atomipart nemzetközi gyámság alá helyez­zék. Azzal, hogy síkra szállt egy autonóm Volgai Német Köz­társaság, nemkülönben a Kalinyingrádi Terület internacionalizációja (értsd: az Oroszországi Köztársaságtól való elkülönítése) mellett, a Német Szövetségi Köztársaság lényegében Oroszor­szág állami integritását kérdőjelezte meg.

„Biztonságpolitikai szempontból az összes állam közül Német­ország húzta a legnagyobb hasznot a bipoláris szembenállás megszűnéséből" – elemezte a helyzetet Klaus Neumann, a Szö­vetségi Haderő főfelügyelője az Europäische Sicherheit lapjain. „Országunknak ezzel megadatott a lehetőség, hogy a politiká­ban ne csupán reagáljon, hanem kezdeményezőként lépjen fel, és a NATO-ban és az EU-ban kiépített kapcsolatainak szilárd alapján részese legyen a dolgok alakításának." Márpedig részt venni a dolgok alakításában – és efelől a Szövetségi Haderő leg­első tisztje semmi kétséget nem hagy – katonai értelemben vett aktivitást is jelent. A cél egyértelmű: „Először van esélyünk eb­ben az évszázadban, hogy a kialakuló válságokat és konfliktu­sokat távol tartsuk Németországtól, magától értetődik: elsősor­ban a NATO és az EU későbbiekben meghatározandó érdek­szférájában."

Másodsorban pedig ott, ahol éppen jön. Ennek megfelelő sok­színűséggel és aktivitással politizál mostanában Németország: hol Franciaországgal ápol szoros együttműködést, hol Oroszor­szággal barátságos, hol az Egyesült Államokhoz igazodik. A ke­leti bővítésről folytatott vita kezdeti szakaszában Rühe védelmi miniszter nyíltan megfenyegette a Clinton-adminisztrációt: az új tagállamok befogadásának további halogatása éppen azt hoz­hatja magával, hogy ezeket az államokat a Nyugat-Európái Uni­óba veszik fel, és akkor katonailag a NATO helyett a NyEU-t (és annak új tagjait) kell felértékelni. Ezen az úton meg is történtek az első lépések, amikor is 1994 májusában Lengyelország, Ma­gyarország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Románia, Bulgária és a balti köztársaságok számára garantálták a csatlakozást.

Az amerikai politika azóta teljesítette a német követeléseket, és Németország sikeresen vette a további akadályokat is. Ide sorolandó mindenekelőtt az intenzív boszniai NATO-bevetés, amit Bonn oly régen szorgalmazott. Hol vannak már azok az idők, amikor Kari Feldmeyer, a Frankfurter Allgemeine katonai szak­értője arról panaszkodott – például az Europäische Sicherheit 1995. januári számában -, hogy „Franciaország és Anglia mint a NATO két nagyhatalma végső soron úgy politizál, hogy ezáltal gyakorlatilag Szerbiát támogatja. … Nem hangsúlyozzák ugyan nyilvánosan, hogy Szerbia 1945 előtt fontos szövetségese volt Franciaországnak és Angliának a Németországot korlátozni igyekvő politikában, mindazonáltal ez a tény mindmáig a politi­kai beállítottság alkotóeleme maradt."

A NATO keleti bővítése lenne a második fontos lépés abban az irányban, hogy Németország kiépítse középhatalmi pozíció­ját, s ezzel növelje mind a NATO-n belüli befolyását, mind pedig katonapolitikai súlyát a meggyengült Oroszországgal szemben. Magát Oroszországot pedig kétoldalú együttműködéssel és gaz­dasági támogatásokkal rá kell bírni, hogy ne akadályozza Né­metországnak nyugat-európaiból közép-európai hegemón állam­má válását. Ez a stratégia, hála az Orosz Köztársaság erősen Amerika-ellenes politikai orientációjának, úgy tűnik, be is válik: orosz részről sem az EU tervezett keleti bővítése, sem pedig Lengyelországnak a Nyugat-Európái Unióba való integrációja nem váltott ki jelentősebb ellenállást.

Németország mindenesetre még ragaszkodik az USA-val való szoros együttműködéshez. Volker Rühe az 1995 eleji nemzet­közi biztonságpolitikai konferencián még hangsúlyozta, hogy Európának szüksége van az Egyesült Államokra mint hátvédre Oroszországgal szemben, melynek méretei és potenciálja kü­lönben minden tekintetben szétfeszítenék a kontinens dimenzi­óit. Ugyanakkor a német vezetés – a Nyugat-Európái Unió szerepének erősítésén és az atombomba megszerzésének igényén keresztül megpróbálja – kivonni magát az ameri­kai Nagy Testvér gyámkodása alól. Jellemző a német vitára, hogy még az a kevés kritikus hang is, amely egyáltalán meg­kérdőjelezte a NATO keleti bővítését, nem a német nagyhatal­mi törekvések ellen tiltakozott, csupán azt a félelmet fejezte ki, hogy a Visegrádi Államok vagy a Baltikum bevonása később esetleg kontraproduktívnak bizonyulhat. „A szövetség nem bír­na el egy jelentős kibővítést" – figyelmeztet többek között Péter

Glotz, aki ezen túlmenően attól is tart, hogy Oroszország előbb támadná meg a balti államokat, mint Lengyelországot, tehát nem a megfelelő országok állnak a felvételre várók listájának élén. Hasonló tendenciát mutatnak Josef Joffe Süddeutsche Zeitung-belí kifogásai is, mivel ő a NATO-t továbbra is „valóban ütőké­pes szövetségnek" szeretné megőrizni, ahol „kemény fegyelem" uralkodik, és ahová nem „lopakodhatnak be" csak úgy egysze­rűen „a biztonság élősdijei". „A magyarokkal és csehekkel kap­csolatban az embernek az az érzése, hogy számukra fontosabb a szövetséghez való puszta odatartozás, mint hogy hozzájárul­janak a szövetség haderejének növeléséhez."

Lehetséges, hogy többek között éppen ezek a harcos német hangok váltottak ki fordulatot az Egyesült Államok-beli vita me­netében. A NATO keleti kiterjesztésének tervét az USA kon­zervatív biztonságpolitikai szakemberei támogatják ugyan, de csak két feltétellel, amint azt Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter biztonsági tanácsadója egy, a Foreign Affairs számára írt tanul­mányában kiemelte. „Oroszország és Németország egyaránt önmaga komplex és mélyreható nemzeti újradefiniálásának fá­zisát éli meg. Az újraegyesült Németország választhat: vagy egy túlnyomórészt európaizált Németországgá válik, vagy Európa germanizációját tűzi ki céljául. Az első lehetőség csak egy kibő­vített EU és mindenekelőtt egy gyorsabban terjeszkedő NATO keretein belül képzelhető el, amelyben az USA kötelezettséget vállal, és bővítésének formáját is jelenősen befolyásolja. A má­sodik lehetőség viszont akkor valószínűbb, ha csökken a NATO jelentősége, és Közép-Európa, ily módon magára maradván, zavartalan vadászterületté válik hatalmas keleti és nyugati szom­szédai számára." Mindenesetre sok jel utal arra, hpgy az integ­rációnak az a politikája, ami a megosztott Németországgal szem­ben még tűrhetően működött, a jelenlegi megváltozott körülmé­nyek között visszájára fordulhat.

(Fordította: Soós Anna)