A könyv hű marad címéhez: számtalan alapvető mítoszt tár fel, melyek a különböző országok Európai Unióvá (EU) való egyesülése mögött bújnak meg. Első ezek között az a hit, hogy az integráció csökkentette a társadalmi és regionális különbségeket a tagországok között, nagyobb “kohéziót” hozva létre közöttük, mely kezdettől fogva az EU egyik fő célkitűzése volt. A kötetben szereplő 12 különböző esszé, melyeket a regionális fejlődéssel foglalkozó kutatók és közgazdászok írtak, az EU alapvető kudarcát mutatja meg e cél megvalósításában.
A kudarc okai – a szerzők többsége szerint – az EU “vak, ám téves” hite a szabad kereskedelemben. Az Európai Unió mítosza mögött erőssége valóban az EU által erőltetett szabadkereskedelmi fundamentalizmus gyilkos kritikájában van, és az ezen irány folytatásából szükségszerűen következő veszélyek feltárásában.
Az Európai Egységes Piac megalkotása megerősítette a multinacionális társaságok pozícióit, miközben végzetes hatással van a “hátrányos helyzetű régiók”-ra. A társadalmi és a regionális különbségek nőnek. Az EU jövőbeli terveinek megvalósulása, az Európai Monetáris Unió (az egységes valuta) tervével együtt valószínűleg még inkább a “kemény magba” koncentrálja majd a termelést, mély megosztottságot okozva ezzel Európa gazdag és a szegény régiói között.
“A kohézió kihívásai” című esszéjükben a szerkesztők, Ash Amin és John Tomaney bírálják az EU regionális fejlesztési politikája mögött meghúzódó elvet: minden régiónak egyenlő lehetőséget biztosítani a versengéshez. Példának okáért EU-pénzek ömlenek a szállítási infrastruktúra kiépítésébe, és annak oktatására, hogy miként lehet a “hátrányos helyzetű régiók” versenyképességét növelni, ám a nagyvállalatok továbbra is erősen a “fejlett” régiókban gyökereznek, ahol kihasználják a már létező méretgazdaságossági előnyöket, és onnan látják el Európa többi részét.
Ennek eredményeképpen megszilárdul a “kék banán” nevű övezet; “fejlett nagyvárosi területek és rugalmasan specializálódott ipari körzetek, amelyek a jólét Európa közepén átívelő hídját alkotják, Dél-Kelet Angliától Észak-Olaszországig”.
Amin és Tomaney elutasítja azt az elméletet, amely szerint a gazdasági globalizáció és a változó termelési rendszerek a “hátrányos helyzetű régióknak” kedveznek, mert a társaságok “decentralizálódnak”, és jobban építenek az alvállalkozókra és vegyesvállalatokra. Ehelyett megállapítják: “ha a globalizáció bátorítja is a régióközpontú termelési hálózatok kialakulását, ez leginkább az erőforrásokban gazdag régiókban fog megtörténni”.
A hátrányos helyzetű régióknak marad a munkaköltségek csökkentési lehetőségeit kereső nemzetközi tőke beruházásaiért vívott harc. Ráadásul az, hogy a hatalom átkerül a nemzetállamok szintjéről a transznacionális és multinacionális képződmények szintjére – mint amilyenek a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vagy maga az Európai Unió -, aláássa sok hagyományos helyi termelést védő eszköz alkalmazását. Közbeszerzési szerződések például már nem irányulhatnak régióbeli cégekre, a közszolgáltatásokat deregulálták, és munkahelyek szűnnek meg a szubvenciók eltűntével.
A “Munkanélküliség Európában” című fejezetben Jonathan Michie megállapítja, hogy az EU integrációs politikáinak ortodox szabadpiaci közgazdaságtanra való építése az egyik fő oka a munkahelyek elvesztésének. Az automatizáció után – mondja – a monetarizmus dominanciája, a munkaerőpiac deregulációja és a privatizáció sarkallták a munkanélküliség emelkedését egészen 20 millió fő fölé (az adatok kozmetikázására irányuló folyamatos erőfeszítések ellenére).
Ezek az adatok – és a mögöttük lévő valóság – csak romlani fognak, ha az Európai Bizottság folytatja tankönyvízű neoliberális politikáját. Michie óv Nagy-Britannia követésétől abban, hogy “sodródjunk a szegénység, az alacsony bérek és a rossz foglalkoztatási feltételek felé, mely a munkaerő nagy és egyre növekvő részét érinti”.
Az esszék közül sok tartalmaz komoly figyelmeztetéseket az EMU “bevezetésének” hatásaival kapcsolatban, mely a következő, és potenciálisan a legrombolóbb fázisa az európai egyesülésnek. Miként Amin és Tomaney rámutatnak, a közkiadások nagyméretű csökkentése és a szigorú monetáris politikák “dögvészt bocsátanak a hátrányos régiókra, sőt az EU egészére is”, mert csökkentik a keresletet, és növelik a munkanélküliséget és a létbizonytalanságot.
Nem kevésbé súlyos azoknak a lehetőségeknek az elvesztése, melyekkel az országok reagálni tudnak az őket körülvevő speciális viszonyok változásaira, például a nemzeti valuta leértékelésén vagy központi beruházásokon keresztül. Ráhúzni egy monetáris uniót olyan különböző gazdaságokra, mint amilyenek az Európai Uniót alkotják, rendkívül veszélyes kísérlet.
Mindemellett komoly hibák vannak az esszéíróknak a jelenlegi gazdasági modellel szemben javasolt alternatíváiban. Ez a hagyományos keynesiánus közgazdaságtanba vetett közös hitből ered, mely szerint egy aktív beavatkozó állam fogyasztói keresletet és növekedést gerjeszt. Az 1950-es, 1960-as és korai 1970-es évekről olyan képet festenek, mint egy “aranykorról”, amelyben az ilyen gazdaságpolitikák biztosították a teljes foglalkoztatottságot és a csökkenő egyenlőtlenséget. Ám ez volt az az időszak, amely azt a tömegfogyasztó társadalmat is megalapozta, amely bolygónk túlélését fenyegeti. De a szerzők a fenntartható fejlődés korlátaira tett néhány utaláson kívül nem gondolkodnak tovább a gazdaság és a környezet közötti kapcsolaton. Egyik szerző sem tesz utalást arra, hogyan férhet össze a magas gazdasági növekedés a csökkenő környezeti tér határaival anélkül, hogy a természeti erőforrásokat példátlan sebességgel merítenénk ki. Ráadásul a tanulmányírók ragaszkodnak egy tiszta “eurocentrikus” nézőponthoz, amelyben nyoma sincs a méltányosságot figyelembe vevő globális szemléletnek.
Ezen túl például a “hátrányos helyzetű régiók” és hasonló terminusokhoz való kritikus hozzáállás is örvendetes volna. Ezeknek a régióknak – minden EU országban léteznek, de főleg Portugáliában, Írországban és Spanyolországban – talán alacsonyabb a GDP-jük, de nem feltétlenül alacsonyabb a jólétük vagy az életminőségük, mint az EU többi része elé példaként állított, erősen városiasodott régióknak.
A keynesiánus stílusú központi beruházások iránt érzett szimpátiájuk vezeti a szerzőket arra, hogy lelkesedéssel írjanak a szállítási infrastruktúra nagyméretű terjeszkedéséről, a Transzeurópai Hálózatokról (Trans-European Networks, TENs), feltételezve, hogy a szállítási infrastruktúra az, amire a régióknak szükségük van. Csak egy szerző figyelmeztet, hogy ezek a beruházások valószínűleg a termelést a már gazdag régiókba koncentrálnák. A legnagyobb szállítási beruházások katasztrofális környezeti hatásait még csak meg sem említik.
Bár a szerzők közül sokan érvelnek a helyi gazdasági tevékenységek védelme mellett, nem vizsgálják meg a helyi munkahelyek és a környezet védelmének lehetőségét zöld adók, illetékek, illetve ökológiai adóreform szempontjából. Inkább ragaszkodnak ahhoz, hogy a központi beruházások jelentik a választ, anélkül, hogy megkérdőjeleznék a tőke és az áruk szabad mozgásának dogmáját.
Így a szerzők ismételten amellett érvelnek, hogy több pénzt kellene szánni az EU strukturális alapjaira, de nem határozzák meg pontosan, hogy miként kellene ezt a pénzt a régiók javára szolgáló módon elkölteni. Szociális és környezeti szempontból az EU strukturális alapjai az unió kiadásainak legkatasztrofálisabb területei közé tartoznak az autópályákba és bizonyos környezetvédelmi technológiákba való erőteljes beruházások miatt.
Nyilvánvalóan végzetes különbség van egyrészt az autópályákba, erőművekbe és más projektekbe való központi beruházások hatásai – melyek örökké növekvő energiafogyasztáson és a javak hosszú távolságra történő szállításán alapuló gazdaságból származnak -, másrészt olyan befektetések következményei között, mint az oktatásra, a közösségi megújulásra, az egészségre, a megújítható erőforrásokra és egyéb programokra fordított, másrészt a helyi munkát, tevékenységet teremtő kiadások.
Az EU nem hajlandó tudomásul venni, hogy a nemzeti gazdaságok drámai mértékű átalakításának következménye nem “minden hajó felemelkedése” lesz, hanem egyre inkább egy társadalmi és környezeti katasztrófa. 1996 júniusában az EU válaszolt a növekvő türelmetlenségre és bizonytalanságra, melyet az EU állampolgárainak óriási többsége érez, “Munka Csúcs”-nak keresztelve az államfők félévi rendes találkozóját Firenzében. A “bizalom szerződésé”-ben még egyszer előadták “csodagyógyszereiket”: dereguláció, rugalmas munkaerőpiac és erőteljes beruházások a szállítási infrastruktúrába. Csakhogy pontosan ezek azok a programok, melyek súlyosbítani fogják a munkanélküliséget, a társadalmi megosztottságot, a regionális egyenlőtlenséget és a környezet rombolását. A globális versenyképesség üres jelszava alatt a multinacionális vállalatok szentként tűnnek fel, míg a helyi gazdaságok és a természeti környezet keresztre feszíttetnek.
Franciaországban, Spanyolországban és más európai országokban a munkanélküliség és a szegénység elleni mozgalmak egyre inkább fellépnek a társadalom drasztikus neoliberális átalakítása ellen. Sok országban az EU-t kritizáló mozgalmak népszavazásokat készítenek elő az Európai Monetáris Unióról és a következő EU-szerződésről (Maastricht-II). Ahhoz azonban, hogy az önpusztító fejlődési modellt – amelynek szorításában Európa vergődik, megszállottan vergődik – megváltoztathassuk, Európa-szintű összefogásra van szükség a munkanélküliség, a szegénység és a környezetpusztítás elleni mozgalmak részéről. Megérett az idő egy ilyen áttörésre.
