Az embernek csak elég hosszú életet kell élnie ahhoz, hogy megéljen mindent és mindennek az ellenkezőjét – tartja a régi mondás.

Az én generációm abban a korántsem szerencsés helyzetben van, hogy a mondást még megtoldhatja. Elég hosszú ideje élünk ahhoz, hogy megérjük az ellenkezőnek is az ellenkezőjét.

Amikor középiskolába jártam, olyan történelem-tankönyv volt forgalomban, amely szerint 1919 a magyar történelem szégyenteljes pontja volt. A tankönyv szinte szórul-szóra megőrizte azt a fogalmazást, amelyet Szekfű Gyula adott a Három Nemzedék első kiadásának előszavában az 1918-1919-es forradalmak szégyenéről, "beteges lázrohamairól". Szekfű ezt az előszót könyvének későbbi kiadásaiból elhagyta. Nyilván nem azért, mintha értékelésének lényege megváltozott volna, hanem inkább azért, mert az 1920 júliusában Bécsből keltezett előszóban – a még friss emlékek hatása alatt – a következőket is leírta: "Hogy …ez a két valószínűtlen forradalom mégis kitört, nálunk Magyarországon tört ki, s mi több, legalább kezdetben a magyarság széles tömegei közt hallgatólagos beleegyezéssel, sőt valljuk be, sok helyt helyesléssel és támogatással találkozott, ez a jelenség az, amely a betegség súlyos voltát leginkább illusztrálja." (Három Nemzedék. Egy hanyatló kor története. Bp., 1920. 12.)

A tudós történetíró tehát már 1922-ben elhagyta ezt az előszót; de a "szégyen-tétel", hasonló megfogalmazásban, közkeletűvé vált, és végigkísérte a Horthy-korszak negyedszázadát.

1945 után az értékelés ennek ellenkezőjére váltott: a mélypont hegyorommá magasodott. No, nem rögtön és nyomban a felszabadulás után. Számos körülmény – amelyekről e körben felesleges szólnom – egy ideig nem csak elhallgatásokra és hiperkritikára kötelezett, hanem – kivált Kun Béla személyét illetően – újabb gyalázkodásra is. Lassan azonban némely kínos kérdések élei eltompultak, és 1919 az újabb kori magyar történelem pozitív fővonalában kapott helyet – ama forradalmi tavaszi triász középső tagjaként, amely 1848-at és 1945-öt kötötte össze.

Az már a sors iróniája, mondhatnám úgy is: közelmúltunk történetének sajátos fintora volt, hogy éppen a Kádár-korszak utolsó szakaszában állítottak szobrot Kun Bélának.

Mert kisvártatva sor került az ellenkezőnek is az ellenkezőjére – amit a Kun-szobor sorsa is érzékletesen tükröz. A rendszerváltozás után a szobor először otromba mázolmányok céltáblája lett; majd lebontották, s valamilyen szoborparkba vagy szégyenparkba vitték, a Tanácsköztársaság városligeti emlékművével együtt. Részben nem is rossz társaságba – ugyanoda, ahova Marx és Engels Duna-parti szobrát is száműzték.

Az utóbbi hónapokban pedig már, mondhatni, irodalmi visszatükrözésnek is tanúi lehettünk. Az utcai újságos-pavilonokban felbukkant egy – úgymond – történész Vörös Könyv című kiadványa, amely semmiben sem marad el a Horthy-korszak hasonnemű szitok-átok-termékeitől.

De erre talán rálegyinthet valaki: utcai-útszéli irodalom mindig volt és nyilván lesz is. Mi köze ehhez a történészszakmának?

Ám vajon legyinthetünk-e akkkor is, ha ehhez közel eső nézeteknek komoly historikus, jeles szakember ad hangot? Egyetemi történészprofesszor – egyben honvédelmi miniszter és pártelnök – részéről olvashattunk, hallhattunk nemrégiben többször is olyan nyilatkozatot, amely szerint "a baloldal társadalmi kérdésekben gondolkodik – ez a fajta gondolkodás nemzetközi, ezért nemzetellenes". Szó szerint így hangzott el a riasztó megállapítás, több napilap egyező tudósítása szerint. (Magyar Nemzet, 1994. február 12. 5., Népszabadság, 1994. február 12. 4.)

Tehát a társadalmi kérdésekben való gondolkodás nemzetellenes? Vajon egyben nem nemzeti is, ha a nemzet többségének társadalmi felemelkedését tűzi célul? Tehát ami nemzetközi, az ipso facto nemzetellenes? Vajon a Tanácsköztársaság honvédelmi harca nemzetellenes volt? Horthy Miklósnak csakugyan ez volt a véleménye. Franz Calice osztrák követ jelentette egy kormányzói audienciáról 1922 decemberében: "Nem lenne szabad a hazafiságot – mondta Horthy a követnek – tisztán földrajzi alapon felfogni. Senki sem gyűlölte úgy Magyarországot, mint én, amíg vörös volt." (Szűcs László: Osztrák diplomaták jelentései. História, 1990. 5-6. sz. 23.)

Ilyen reminiszcenciákat támasztanak, íme, egyes manapság kelt megnyilatkozások. Fennáll a visszarendeződés veszélye a Horthy-korszakbeli történelem-értékeléshez.

A kérdés csupán az: szótlanul kell-e ezt a retrogressziót tudomásul vennünk? Szó nélkül kell-e hagynunk, hogy a történetírás – az a humán szakma, amelyre életünk munkáját fordítottuk-fordítjuk – a politikai konjuktúrák hullámainak sodródó játékszere legyen?

Talán nem tévedek, ha úgy gondolom: a hazai történészek és társadalomkutatók java erre a kérdésre nemmel válaszolna.

[Az írás a Politikatörténeti Intézet tudományos konferenciáján, 1994. március 24-én elmondott megnyitó szerkesztett változata.]