Kutya-macska barátság. Azt hiszem, ez a legjobb kifejezés, ha a magyar futball és az újságírás kapcsolatát akarjuk jellemezni. Magyarországon komoly hagyomány, hogy egy-egy nagy, fordulópontot jelentő kudarc után a sportág szereplői a sajtóra mutogatnak, de nem csak ők. Em­lékezzünk arra, hogy 1954-ben, az elvesztett világbajnoki döntő után nemcsak Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt váltották le, hanem Feleki Lászlót, a Népsort Európa-szerte ismert és nagy tekintélynek örvendő főszerkesztőjét is. A vád az volt ellene, hogy az általa vezetett sportna­pilap túlzott reményeket gerjesztett, ezért oka a nagy csalódásnak és az abból fakadó indulatoknak.

Nyilvánvaló a bűnbakkeresés szándéka: ugyan mit kellene írnia egy újságnak a beharangozóban, amikor a magyar válogatott évek óta nem talál legyőzőre, hemzsegnek benne a világklasszisok, és az egész futball­világ szerint toronymagas esélyese a világbajnokságnak? Ne felejtsük el, hogy friss még az angolok kétszeri tönkreverésének az emléke, Svájcban a csoportmeccseken nyolc háromra elpáholtuk Németországot, amely ellen a döntőt kellett vívni – hol lett volna olyan épeszű tollforgató, aki nem a Mágikus Magyarok sikerét harangozta volna be?

Egy másik eset Albert Flóriáné, akiről a hatvanas évek végén elmarasz­taló kritikát írt Borbély Pál, a Népsport rovatvezetője. A bírálat lényege az volt, hogy a Fradi Császára nem küzd megfelelően, keveset fut, fél az ütközésektől. Néhány hét múlva a magyar válogatott Koppenhágában játszott fontos mérkőzést, Albert ütközött a dánok kapusával, és olyan súlyosan megsérült, hogy bár később felgyógyult, régi formáját sohasem nyerte vissza.

A hibás természetesen Borbély Pál lett, az ő sorai hajszolták bele a csínybe labdarúgásunk egyetlen aranylabdás játékosát.

Csak mert három a magyar igazság, a számtalan példa közül említsünk még egyet: az 1986-os mexikói kudarc is a magyar sajtó lelkiismeretét terheli a szövetség és a csapat akkori vezetői szerint. A jobb memóriájú olvasók biztosan emlékeznek a világbajnokságot megelőző bundabot­rányra, amelybe a válogatott honvédos játékosai nyakig belekeveredtek, márpedig a csapat javát éppen ők alkották. ők és csapatuk megúszta látszatbüntetésekkel, az indifferens labdarúgókat viszont hosszú időre eltiltották. Néhány újságíró meg merte pendíteni, hogy ez így nem járja, ez az ítélet morálisan aláássa a válogatottat, nos, később ők is a nagy leégés felelőseivé váltak.

Az igazság kedvéért persze tegyük hozzá, nem minden vád igaztalan. Magyarországon jó ideje sikk szidni a futballt, gyalázni a játékosokat, en­nek gyökerei számomra túl mélyre nyúlnak az időben. Azt viszont tudom, hogy még Puskás Ferencet is kikezdte a közönség, aztán Albertéket pocskondiázták Puskásékhoz hasonlítva őket, majd Nyilasiékra és Törőcsikékre legyintettek azzal, hogy hol vannak ők Albertékhoz és Benéékhez képest, és így tovább, ahogy jöttek az újabb és újabb kor­osztályok. A közvélemény úgy tett, mintha a világ nem változott volna meg alaposan, a futball nem vált volna a földkerekség egyik legnagyobb üzletévé, ehelyett inkább mindig a múltba révedt.

Ráadásul a rendszernek sem jött rosszul ez a mentalitás, amíg az emberek a labdarúgókon köszörülték a nyelvüket, addig sem politizál­tak. Ahogy akkoriban mondták, két „dolgot" lehet szidni, a kapitalistákat és a futballistákat. A zseniális Hofi Géza 1973-as televíziós szilveszteri számában azon élcelődött, hogy a magyar labdarúgók pénzéhes mun­kakerülők, ostobák, képzetlenek, még a labda levételére sem képesek. Történt ez egy évvel azt követően, hogy a magyar válogatott ezüstérmet nyert az olimpián, negyedik helyen végzett az Európa-bajnokságon, és mindössze öt hónappal azelőtt, hogy a magyar bajnok Újpest elődöntőt játszhatott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában, ahol az a Bayern Mün­chen állította meg, amelyre a hamarosan világbajnoki címet szerző német válogatott épült! A pénzéhségről pedig csak annyit, hogy az újpestiek ebben az elődöntőben fejenként négyszáz forint prémiumért játszottak, Franz Beckenbauerék négyezerért, de természetesen négyezer nyugat­német márkáért…

Az újságírók zöme a szurkolók közül került ki, magától értetődő, hogy magukban hordozták, és a munkájukba be is vitték ezt a mentalitást. Hadd említsek saját példát: kisgyerekként még láttam az Alberttel, Benével, Göröccsel, Mészöllyel és másokkal fémjelzett generációt a pályán, Nyilasiék, Törőcsikék, Váradyék idején lettem felnőtt, szurko­lóként és kezdő újságíró gyakornokként telt házas válogatott meccsek és kettős rangadók szemtanúja voltam, de idősebb kollégáim gyakran legyintettek lelkesedésemre, ők Bozsikról, Puskásról és Hiddegkútiról meséltek, én pedig irigyeltem őket, mert láthatták a gigászokat. Más kérdés, hogy ma a fiatal kollégák engem irigyelnek Albert, Nyilasi és kettős rangadók miatt…

Az utóbbi huszonöt évben a magyar labdarúgás sehogy sem volt képes megfelelően reagálni az élet változásaira, és ezért történetében sohasem látott mélyrepülést hajtott végre, ezért irigyelhet engem a hat­vanas, hetvenes és félig a nyolcvanas évekért a mai fiatal generáció. Túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar sajtó örömmel gázolt térdig a vérben, amikor az eredménytelenség nap mint nap egyre nagyobb fájdalmat és hiányérzetet okozott, de az újságírók jelentős része meg­elégedett az egyszerű bírálattal, olykor sértő hangnemet választva, és nem jutott el mélyebbre a felszínnél. Ezért egyébként a már említett, a futballt nálunk sikk szidni mentalitás és olykor a szakmai igénytelenség mellett az újságírás átalakulása is hibáztatható. A rendszerváltás idején hirtelen megsokszorozódott a médiumok száma, amelyeknek azonnal volt káderigénye, mindenféle képzettség nélkül is be lehetett kerülni a szakmába, amely így óhatatlanul felhígult. Ezek a médiumok egymással versengve igyekeztek minél több olvasót megnyerni, a higgadt hang többnyire ki sem szűrődött a nagy zűrzavarból. Hírek, szenzációs hírek kellettek, ráadásul minden egyes nap. Jómagam akkor döbbentem meg először, amikor az egyik kolléga azon lelkendezett, hogy kiderítette, kit tett a szeretőjévé az egyik vidéki klub kapusa. Sehogy sem értettem, mi köze ennek a sportújságíráshoz?

A napilapos munka – és soroljuk ide az egyszerűség kedvéért ugyan­csak napról napra dolgozó rádiókat és televíziókat is – sem teremti meg az elmélyült, alapos munka lehetőségét. Nincs idő egy adott témát alaposan körüljárni, végig gondolni, összefüggéseket keresni és megtalálva azokat elemezni, mert csak néhány óra, szerencsés esetben is legfeljebb egy-két nap jut a munkára, az anyagot gyorsan le kell adni, és máris muszáj szál­lítani a következőt. Aki erre nem képes, az könnyen a szerkesztőségen kívül találja magát. Ezért is igaz, de nem igazságos az a vád, amely a sajtó napi újságírást végző szeletétől számon kéri a futball helyzetének igazán mély boncolgatását, az okok feltárását, hozzátéve, hogy a tollforgatók egy részének a felkészültsége erre valóban nem is alkalmas. A felkészültség­hez nem elég csak a játékosokat, az edzőket, a vezetőket és az öltözők világát ismerni, pontosan tisztában kell lenni azzal a jogi, gazdasági és szociológiai környezettel is, amelybe a világ, azon belül pedig Magyar­ország futballja beágyazódik, ám egy ilyen vizsgán a szakmából nagyon sokan megbuknának, igaz, sokan azért megfelelnének.

Mindezt muszáj kimondani, másként csak becsapnánk magunkat. Tő­lem egy korábbi futballista, aki hatalmas sztár volt Izraelben, szemrehá­nyóan kérdezte, amikor másfél évtizede meglátogattam, hogy írjak róla, miért nem tanulunk mi, magyar újságírók az izraeli kollégáktól. A játék nem színvonalasabb, mint otthon, mégis, a média folyamatosan sztárolja a játékosokat, az emberek ezrével tódulnak a meccsekre. Eleinte csak a vállamat vonogattam, és elképzeltem, hogy az igen mélyre süllyedt magyar labdarúgásban miként hatna, ha a valóban képzetlen játékosok hangulattalan mérkőzéseiről írva megpróbálnám eladni jónak azt, amit látok. Aztán rádöbbentem, éppen itt rejlik a válasz, a süllyedésben és az összehasonlításban. Nincs még egy nemzet a világfutball történetében, amely a lehető legmagasabbról ennyire mélyre zuhant volna vissza, mint a magyar. Izrael futballja felfelé halad, a jelen szebb a múltnál, nálunk pont fordítva van.

Ha a régi dicsőség visszatértéről álmodozunk, tévúton járunk, ezt vilá­gosan látni kell. Ettől persze lehetne a maga módján remek kis futballunk, de ehhez mások mellett a közvélemény gondolkodásának is változnia kellene, amiért a média roppant sokat tehetne.

Csakhogy a média éppen olyan, mint a közvélemény, és ezen a ponton már roppant nehéz derűlátónak és okosnak lenni.