A hetvenes években revelatív élmény volt Magyarországon Gramsci „felfedezése”, azóta itthon indokolatlan csend veszi körül, holott Gramsci halálának hetvenedik évfordulója a bölcseleti és politikai életmű feltárásának új hullámát indította el.

A kétségtelenül konfliktusos viszony értékeléséhez az olasz kommunizmus kritikusai azt veszik kiindulási alapnak, hogy Gramscinak a pártjával való nézeteltérései a szakításig vezettek volna. A fennmaradt dokumentumokban pró és kontra érvek találhatók, de ezekből nem olvasható ki a szakítás. Spekulációk persze lehetségesek.

Az olykor elgondolkoztató, olykor félrevezető meditációk az utóbbi másfél évtized politikai változásaival függnek össze: a nemzetközi kommunista mozgalom összeomlásával járó baloldali ideológiai káoszt a mozgalom egykori és mai ellenfelei alkalmasnak tartják arra, hogy Gramscit elidegenítsék politikai énjétől, mondván, Gramsci és Togliatti, Gramsci és a párt, Gramsci és a Kommunista Internacionálé között szakadék tátong, a mártírt nem érdemli meg gonosz mozgalma… Az újabb kutatások eredményeivel vitatjuk ehelyütt ezeket a nézeteket.

* * *

Bevezetésként egy fiatal Gramsci-kutatónak, Angelo d'Orsinak, a torinói egyetem tanárának munkájával foglalkozunk. D'Orsi kiadta Gramsci 1911 és 1922 között keletkezett írásait, amihez külön könyvecskének beillő bevezető tanulmányt írt. A kiadvány címe – „A mi jövendő városunk"² – csak minimálisan tér el attól, amit Gramsci választott a szocialista párt torinói ifjúsági szervezetének egyetlen számból álló és teljes egészében általa megírt, 1917. február 11-én megjelent újságja fejlécének („A jövendő város"). A város ifjú szocialistái a modern olasz nagyipar fellegvárában Torinót gondolták az eljövendő Itália reményének. Intuíciójuk, Gramsci intuíciója 1917 rohamos gyorsaságú eseményeinek forgatagában egyik napról a másikra beigazolódott: Torinóban az orosz példa követése elementáris jelszóba sűrűsödött.

Ez az a város, ahol a szárd fiatalember elmerült a nagyváros kultúrájában, a politikai küzdelem elevenségében, ahol megismerkedett a munkásosztály törekvésével, és elkötelezte magát a szocializmus ügye mellett. A város 1911-ben az olasz egység ötvenéves évfordulóját ünnepli. A nemzeti büszkeség virulens nacionalizmussal vegyül. A szeptember 29-én bejelentett líbiai olasz gyarmatosító hadműveletek körül zajos a hangulatkeltés. Torinóban és Itália-szerte éles vitát kavar a háború. Az olasz társadalom megosztott a kérdésben, és megosztott a szocialista párt is. D'Orsi hangsúlyozza, hogy az iparosodott Torino tőkés-tulajdonos rétege, az Ipari Ligában tömörült gyáros csoportok egyre erőteljesebben és határozottabban támogatták a nacionalistákat, és ugyanilyen elszántsággal léptek fel a munkásszervezetek ellen, de Giolitti liberális kormányzata bizonyos toleranciát tanúsított a városban már erődemonstrációkra képes szakszervezeti érdekvédelem, a munkásmozgalom irányában, kiváltva ezzel megbízóinak az elégedetlenségét. Az általuk megkívánt radikálisabb fellépést, a brutális erőszakot majd a fasizmus fogja produkálni…

Torino modern nagyipari gyárváros. Jelentőségét akkor mérjük fel igazán, ha világos képünk van korai termelői kapacitásáról, szociológiai összetételéről. Miként erre d'Orsi rámutat: 1911-ben 427 773 lakost számlál a város, a FIAT-üzemekből 3000-3500 gépkocsi gurul ki a forgalomba. 1918-ra 513 ezerre nő a lakosság létszáma. Ebből 185 000 a bérmunkás, nagy részük (150 000) ipari foglalkoztatott, és legtöbbjük nemcsak a gépkocsigyártásban vesz részt, hanem a háborús hadsereg felszerelésének előállításában, a nehézipari, fémmegmunkáló ágazat fellendülésében, zsíros hasznot hajtva munkaadóiknak. A fejlődést közvetlenül megélő szemtanú, Gramsci az elmaradott olasz Délről (Mezzogiorno) hozott természetes szociális érzékenységével nem tesz mást, mint enged a jelenség lenyűgöző hatásának, és fizikai közelséget, eszmei köteléket teremt a gyári munkásközeggel.

Egyetemi tanulmányait a bölcsészettudományi karon végzi. Szocialista érzelmű tanárainak – Umberto Cosmo, Cesare Lombroso említhető az ismertebbek között – minden bizonnyal részük van Gramsci intellektuális orientációjában. Az egyetem nem szocialista professzorai között több hírneves tudós és közéleti személyiség is található: Gaetano Mosca a modern politikatudományt, Luigi Einaudi a közgazdaságtudományt művelte. (Einaudit 1948-ban köztársasági elnökké választották.) A nevek fémjelzik a torinói egyetem színvonalát, amely ma is az ország egyik legjegyzettebb intézménye, tudományos műhelyeinek, specializált könyvkiadóinak hagyománya napjainkig töretlen.

Cosmo és kollegái ismerték fel növendékük kivételes intelligenciáját, és emberileg is, pedagógusként is támogatták a fiatal szárdot. Cosmo ismertette össze a később Cambridge-ben katedrát szerző tudós közgazdásszal, Piero Sraffával, aki börtönében hű látogatója lesz. Gramsci Torinóban kötött barátságot Palmiro Togliattival, Angelo Tascával, Umberto Terracinivel, akikkel közösen munkálkodott az OKP megalapításában. (Tascával megszűnt a barátság, miután egyike az első renegátoknak.)

Gramsci torinói időszakának vízválasztó pillanata az 1913. március 19-től június 23-ig tartó sztrájkmegmozdulás, a torinói munkások első komolyabb politikai sikere. A periódus egybeesik Mussolini politikai csillagának – eleinte szocialista színű – feltűnésével is. A későbbi Duce 1911-ben még ellenzi a líbiai háborút. Szülőföldjén, a romagnai Forli városában és környékén valóságos felkelést vezetett a háború elleni tiltakozásul. 1914. október 18. Mussolini pálfordulásának napja: a főszerkesztésében megjelenő szocialista pártlapban publikált cikkével a világháborús részvétel mellett agitált. „Az abszolút semlegességtől az aktív tevékeny semlegességig" címen elhíresült írása a fiatal Gramsciban támogatóra talált: október 31-i dátummal a szocialisták torinói újságjában (Il Grido del Popolo) Mussolinit pozitíve kommentálta, elismerőleg szólt „realisztikus konkretizmusáról".

D'Orsi Gramsci cikkéről többek között megjegyzi, hogy a szocialista párt elöregedett vezetésének nyugalmát forradalmi jelszavakkal kellett felrázni, a nemzetközi horizonton megjelenő forradalmi távlat lehetőségére rá kellett mutatni, érzékelve egyúttal a nemzetközi és nemzeti dimenzió összetartozását. A világháború a XX. században először nemzetköziesítette intenzíven a nemzeti politikákat, és a jelenséggel a fiatal szocialisták nemzedéke mint újdonsággal találta magát szemben. Következtetéseik, útkeresésük nem egy esetben magabiztossággal végrehajtott ugrás a sötétbe. Gramsci politikai gondolkodásában a nemzetközi és nemzeti feltételek, sajátosságok összefüggése állandó tényező lesz; a vitatott módon koncipiált forradalmiságigény egyelőre magán viseli a soreli aktivizmus filozófiájának partikularizmusát.³ A forradalmi távlat felvillantása még nem „organikus" (Gramsci egyik kedvenc jelzője a későbbiekben: szerinte a szervezetet, a mozgalmat szerves egységbe kell foglalni a történelmi folyamattal). A soreli aktivizmus és Bergson hatása a szocialista párt korabeli lapos reformizmusának ideológiai színvonala ellen hangolja, serkenti elméleti és elméletieskedő hajlamát: említett cikkében készséggel konstruálja adott formulák bírálatát, azonban nem veszi észre ezek papíron történő kiegyenesítésének gyakorlati hiányosságait. Nálánál tapasztaltabb szocialista vezetők Mussolini esetében azonmód észlelték ugyanezt a problémát, a szocialista internacionalizmustól elváló perspektíváját, és ahogy lelepleződtek Mussolini valódi szándékai, rásütötték az interventizmus vádját, s végül kiebrudalták a pártból. A Mussolininél nyolc évvel fiatalabb, mindössze 23 éves Gramscinál az interventizmus elvi-politikai baklövését elnézték, jobbára mint bocsánatos bűnt sikerült lemosnia magáról. Ellenben az elvi absztrakciókban gondolkodó teoretizáló hajlam a sajátja maradt, és később megtermékenyítő újító szellemben művelte az elméletet, gazdagítva a szocialista politikai gondolatot.

A háboú, az orosz forradalom 1917-ben Gramsci nézeteinek tisztulását eredményezte. Figyelme továbbra is a munkásosztályra irányul, a FIAT-üzemek dolgozóira, akik munkahelyeiket védve sztrájkolnak, és az orosz példa lebeg a szemük előtt. Híven jellemzi Torino háborús klímáját a FIAT-gyáros dinasztiaalapító, Giovanni Agnelli és az üzemeit elfoglaló sztrájkolók vezetőjének (d'Orsi tanulmányából kimaradt) „nagyjelenete". Italo Pietra a következőképpen beszéli el: Agnelli „vörös zászlók íve alatt, leszegett fejjel ment a dolgozószobájába, ahol a király arcképe helyén a Leninét találta… Az egyik munkás odalépett hozzá, és azt mondta: »Csókold meg!« És Agnelli megcsókolta."⁴

Gramsci képzeletét, politikai gondolatvilágát megragadják a FIAT-nál zajló események, ám az is, hogy a forradalmi hullám, a „vörös két év" (1919-1920) kifulladásával a tőkés osztály birtokában tudta tartani üzemeit és politikai hatalmát. Az 1917-1920 közötti periódus véglegesíti világképét, politikai felfogását és filozófiáját, illetve ez az az időszak, amelynek tapasztalataiból és tanulságaiból írásai megformálódnak és fölépülnek. Tevékenységének fontos színtere a politikai újságírás: az Il Grido del Popolo, az Avanti!, végül pedig az Ordine Nuovo hasábjain közölt cikkeiben nyomon követhető a szocialista párttól a kommunista párt alapításáig vezető pályája, tudatos politikussá érésének folyamata. 1917 októbere a fő viszonyítási alap a számára: kiforrott szemlélettel interpretálja az orosz eseményeket, azonosul azok eredeti, példátlan, felszabadító eszményeivel. Ezeket transzponálhatónak véli az európai univerzumba.

Az 1917-es orosz forradalmi helyzet tolmácsolásába Gramsci az olasz viszonyokból származó saját vízióját és forradalmat váró vágyakozását vetíti. Logikus folytatása elképzelésének és 1917 októbere értelmezésének másik jól ismert cikke, a „Forradalom a Tőke ellen" (Avanti!, 1917. december 24.), azaz a bolsevik forradalom lenini relevációja: a Marx várakozása szerinti forradalmi haladványtól (a fejlett országokban győz majd először a munkásforradalom) lehetséges az eltérés, a forradalmat meg lehet kezdeni fejletlen országban is. Gramscinak azonban hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy a forradalom hulláma a fejlettebb nyugat-európai társadalmak partjainál elapad. Gramscit sem ez, sem az olaszországi fasiszta roham nem tántorítja el világképétől, meggyőződése változatlan: tovább kell küzdeni a munkások szocialista forradalmának valóra váltásáért.

Gondolatai, korai és későbbi koncepciói ekörül forognak. Tanulmányozva „a minden hatalmat a szovjeteknek" jelszót, a torinói üzemi „belső" (azaz üzemen belüli) bizottságokról leszögezi, hogy ezek lehetnek a munkásdemokrácia szervei, melyeket meg kell szabadítani a „vállalkozók" (vagyis a tulajdonosok) által megszabott korlátozásoktól… A belső bizottságok korlátozzák a kapitalista hatalmát; fejtsék ki a fegyelem és a döntés funkcióit, majd fejlesztve és gazdagítva ezt a gyakorlatot „holnap a kapitalistát minden hasznos irányító és adminisztratív funkciójában helyettesítő proletárhatalom szerveivé kell lenniök".⁵ Elképzele szerint termelési kategóriánként minden tizenöt munkás delegálná küldöttjét az üzemi bizottságokba („ahogyan az angol üzemekben csinálják"). Ezek kiegészülhetnek a települések kerületi és összvárosi bizottságaival, létrehozva így „koncentrikus köreik szériáját, amely szakszervezeti és pártszervezeti hálózatával együtt kelti életre a proletár osztály önkormányzatának autentikus szövetét".⁶ A struktúra az üzemi dolgozók kategóriáiból áthelyeződne a városlakó dolgozókra, „a pincérekre, a kocsisokra, a villamosvezetőkre, a vasutasokra, az utcaseprőkre és a városi hivatalnokokra stb.", továbbá értelemszerűen a parasztokra, miáltal létrejönne a tömegek permanens politikai fegyelmének formája, „az adminisztratív és politikai tapasztalat mindenkit magába foglaló nagyszerű iskolája, rávezetve az embereket az állhatatosságra, a bátorságra, arra, hogy úgy tekintsenek magukra, mint harctéri hadseregre, amelynek szilárd összetartásra van szüksége, s amely ellenáll annak, hogy szétverjék, rabszolgaságba döntsék".

Ez az idealisztikus vázlat a munkásdemokráciáról nem más, mint a munkásállami intézmény koncepcionális magva, előképe, s mint ilyen nem tér el a korabeli lenini proletárdiktatúra koncepciótól, ellenben „üres formula", ha tartalmilag nem konkretizálódik – értelmezi d'Orsi Gramsci gondolatvilágának és az elmélettörténetnek ezt a kardinális kérdését. Következtetése: Gramsci a proletárdiktatúra konkrét tartalmát és demokratikus funkcióit keresi, mégpedig a torinói munkásharcok tapasztalatának szublimálásával, azok lényegi vonásainak a proletárdiktatúrába való beemelésével; vagyis „olaszosítja" a leninizmust. Ezért vált az olasz mozgalom ideológiai zászlajává.

* * *

A torinói tapasztalatok nyílegyenesen vezették Gramscit a kommunista irányzathoz, a párt megalapításához. Miután az OKP a Kommunista Internacionálé (Komintern vagy KI) szekciója volt, a párt és a pártvezető viszonyának nemzetközi vetülete szintén a vizsgálódások állandó tárgya és természetesen vitás problémák kulcsa. A kutatás forrása egyfelől Gramsci magánlevelezése: feleségével, Júlia Schuchttal, Júlia testvérével, Tatjánával (Tánja), családtagjaival, barátjával, Sraffával; de Gramsci magán- és közérdekű politikai levelezést folytatott a párt vezetőivel is.

A levelek újraolvasásánál nem tekinthetünk el a börtöncenzúra áthághatatlan korlátján kívül a börtönlakó szerző pszichofizikai állapotától, a körülmények okozta felfokozott érzékenységétől. Gramsci kondíciója a börtönévek alatt fokozatosan romlott. Nehezen elviselhető lelki próbatételt jelentett számára, hogy elítéltetése miatt lehetetlen helyzetbe került felesége, két gyermekének anyja, Júlia Schucht, akit a magány mellett úgyszintén idegbántalmak gyötörtek.

Júlia Schucht és Gramsci 1922-ben Oroszországban ismerkedtek össze (Gramsci vezette az OKP KI delegációját). Júlia korábban Rómában zenét tanult, beszélt olaszul, így egymásra találásuknak nem volt akadálya. Két gyermekük született, Delio és Giuliano. A második gyermek Júlia 1925/26-os átmeneti olaszországi időzésekor fogant, és 1926. augusztus 30-án Moszkvában látta meg a napvilágot. Őt Gramsci már nem láthatta, mert november 8-án a fasiszta rendőrség, semmibe véve a parlamenti képviselőnek kijáró mentelmi jogát, letartóztatta. Ustica szigetére deportálják, majd vizsgálatok, eljárások követték egymást, mialatt Itália egyik végéből a másikba hurcolták különböző fegyházakba. Végül a Különleges (államvédelmi) Bíróság Rómában 1928-ban 20 év, 4 hónap és 5 nap börtönre ítélte – lassú halálára számítottak… A börtön és a külvilág között Sraffán kívül Tatjana tartotta a kapcsolatot, aki a római szovjet külképviselet alkalmazottjaként rendszeresen meglátogathatta Gramscit, kézbesíthette leveleit, teljesíthető kéréseit elintézte, halála után pedig biztonságba helyezte kéziratait.

* * *

A letartóztatása előtti hetekben, 1926. október 14-i keltezéssel Gramsci nevezetes levelet küldött Moszkvába, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának (SZK[b]P KB). Indokolt mai szemmel, az új kutatási eredményekkel összevetve fellapoznunk a levelet, és betekintenünk a körötte zajlott vitákba. Ebben támaszunk Giuseppe Vacca, a Gramsci Alapítvány és Intézet elnöke, aki az alapos, kimerítő, az 1926-os levelezést csorbítatlanul közlő dokumentumkötethez⁷ bevezető tanulmányt mellékelt. Vacca hasznosította a vonatkozó és általában a Gramsci-kutatásokkal kapcsolatos publikációkat, törekedve ezek egyfajta szintézisére.

A dokumentumkötet címéből (Gramsci Rómában, Togliatti Moszkvában) kitűnik, hogy a kérdéses időszakban Gramscit váltva már Togliatti az OKP képviselője a KI-nál, és Gramsci rajta keresztül kívánta eljuttatni levelét a címzetthez. A kötet élére a levélváltásokat megelőző, előzménynek tekinthető dokumentumot helyeztek a szerkesztők: az olasz KI-delegáció és Sztálin 1926. február 22-i megbeszélésének jegyzőkönyvét. Ezen a találkozón Bordiga – a párt korábbi első számú vezetője, a delegáció tagja – Trockij érveivel felszerelkezve, Sztálin pozícióját alábecsülve egyenlőtlen vitába bocsátkozott a majdani pártfőtitkárral az orosz helyzetről (az új gazdaságpolitikáról – NEP), a nemzetközi viszonyokról, és támogatta Trockij permanens világforradalmi teóriáját. Sztálin a nála később ismeretlen türelemmel és nyugalommal válaszolt Bordiga provokatív kérdéseire, de ennek dacára magában nyilván elkönyvelte az olaszt és az egész olasz bagázst – kivéve az ő álláspontját felvállaló Togliattit – trockista disznóknak. A dokumentum Sztálin személyisége felől nézve külön, egyébként a javára írható tanulmány, azonban itt és most csak annyiból érdekes, hogy az olasz párton ott ragadt a trockizmus bélyege, ami ellen Togliatti küzdeni akart. Egyes történészek emiatt még ma is pálcát törnek felette, mondván, Sztálin „hosszú keze" volt – Gramsci ellenében is.

1926 februárjára az orosz párton belüli csatározások meghaladták az elvi vita léptékét, hatalmi harccá váltak, miközben a reálpolitikus Sztálin már uralma alá hajtotta a párt gépezetét. Előbb Trockij, majd vele együtt Zinovjev és Kamenyev vesztésre ítélt utóvédharcokat folytattak – a KI terepén is, bár itt pozícióik jobbnak látszottak, mivel a külföldiek előtt a forradalom szülőatyjainak minősültek Leninnel, Sztálinnal együtt, sőt Sztálinnál is inkább. Nagy volt a tekintélyük; Zinovjev ült a KI elnöki székében.

Togliatti a moszkvai fejleményekről rendszeresen informálta az OKP római központját. Információi alapján Gramsci a római szovjet nagykövetségen fogalmazta meg október 14-i levelét; a diplomáciai apparátus révén a szovjet vezetés nagy vonalakban ismerte a levél a tartalmát, ha nem az egész szöveget. Ezt azért bocsátjuk előre, mert a szakirodalomban hosszú ideig tartotta magát a nézet, miszerint az első lépésben Togliatti kezéhez került, de az SZK(b) P KB-nak szánt levelet Togliatti „önkényesen" visszatartotta és elfektette. A teljesebb dokumentáció ellentmond ennek a tézisnek. Vacca felhívja a figyelmet a szakirodalomban eddig nem vizsgált, ugyancsak Gramsci által írt kísérőlevélre, amelyben azt javasolja Togliattinak, hogy ha az elérendő cél, a pártegység megóvása érdekében szükségesnek tartja, mielőtt az SZK(b)P KB-nak bemutatná a levelet, konzultáljon a KI felelős vezetőivel. „Revideálhatod"⁸ a szöveget – írta szó szerint. Togliatti pontosan ezt tette, jelezte is Rómába, ahonnan az OKP Politikai Irodájától (a Politikai Bizottságtól) Camilla Ravera aláírásával helyeslő választ kapott.

Mi is történt Rómában? Az OKP vezető testületében Gramsci fogalmazványa előtt megvitatták az oroszkérdést, és Gramscit bízták meg a levél megírásával, a levél Moszkvába küldése után pedig terveztek egy újabb vitát a KI küldöttjének részvételével. Erre az illegális vitára a Genova melletti Valpolceverában került sor (a KI küldötte, Jules Humbert-Droz svájci illetőségű kommunista vezető később kivált a mozgalomból). Gramsci ide már nem jutott el; észrevette ugyanis, hogy követi a rendőrség, és nem akarván lebuktatni a Valpolceverában összegyűlő társaságot, visszautazott római lakására, ahol letartóztatták. A nélküle tartott megbeszélésen – Camilla Ravera elnökletével – két érdemleges dolog vetődött fel: (1) az olasz vezetők Humbert-Droz információit alapul véve kiigazították a levélben foglaltakat; (2) a levél elküldéséről-kézbesítéséről akár le is mondtak volna. (A feltételes módot az indokolja, hogy erre vonatkozóan nincs írásos dokumentum.) A levél tehát ilyen körülmények között érkezett Moszkvába. Itt azután a hozzá kapcsolt dokumentumokkal együtt elsüllyedtek a KI archívumában, mígnem 1990-re felkutatták és teljes egészükben nyilvánosságra hozták az addig botránykőnek számító levelet. Bár magyarul is ismert,⁹ felidézzük mondanivalójának lényegét, és megjegyzéseinkben igazodunk az új kutatásokhoz.

Gramsci az SZK(b)P egységének megbomlására, a frakciózó vitákra éles kifejezéseket használt; súlyos oroszországi és nemzetközi következményektől tartott, mindenekelőtt a forradalmi folyamat terjedését látta veszélyeztetve, és megkérdőjelezte azt is, hogy az egységében megbomló SZK(b)P betöltheti-e vezető szerepét a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ugyanis szerinte az orosz párt kríziséhez járuló látens szakadás veszélye feltartóztatja a kommunista pártok fejlődését, kikristályosítja a jobb- és baloldali elhajlásokat, és még jobban kitolja a dolgozók világpártja organikus egységének sikerét. Ezért gondolt(ak) arra (az OKP vezetése nevében írt), hogy internacionalista kötelesség(ük) figyelmeztetően fellépni. A kíméletlen pártvitát illetően egyértelműen elítélte a kisebbségi trockista-zinovjevista ellenzék politikáját, de óva intett attól, hogy a többség „túlgyőzze és túlzott intézkedésekre" ragadtassa magát. Leninnel érvelt: meg kell ismerni az osztályellenség agitációjának fogásait. Arra utalt, hogy a burzsoá politikusok és újságjaik rájátszanak az orosz párt vitájára, és a forradalom katasztrófáját jósolják – Itáliában is, ahol „a fasizmus államszervezete és pártja elfojtja a munkás- és paraszttömegek autonóm megnyilatkozásait, és azt hangoztatja, hogy a szovjet állam tiszta kapitalista állammá válik, s hogy a fasizmus és a bolsevizmus világméretű párbajában a fasizmus fog győzedelmeskedni. Ez a (sajtó)kampány megvilágítja, hogy a szovjetköztársasággal az olasz nép nagy tömegei szimpatizálnak […], de rámutat arra is, hogy a fasizmus – amely jól ismeri az olasz belső helyzetet, és megtanulta, hogy miképp kell tárgyalni a tömegekkel – az (orosz) pártellenzék politikai magatartását a Mussolini-kormánnyal szembeni szilárd munkásellenállás végleges megtörésére, valamint a fasizmus kártevése és kegyetlenségei ellenére is elkerülhetetlen szükségszerűségként megjelenített tömeglélektani állapot biztosítására akarja kihasználni."

Az idézett részek bepillantást engednek Gramsci problémaelemzési módszerébe. A szöveg konkrét az olasz helyzet rajzában, míg elvont az orosz vita és nemzetközi következményeinek kifejtésében. „Túlzottan pesszimista" – reagált rá Togliatti, közvetítve más KI-vezetők véleményét is. Szerintük Gramsci egy kalap alá vette a párt többségét és az ellenzéket, az OKP-t a vita feletti tényezőnek állította be, helyzetértékelése hamis. Számukra, akik a vita sűrűjében éltek, elméletieskedésnek, a konkrét gyakorlati problémáktól távolinak tűnt a fogalmazvány. Nem sikerült érzékelnie az SZK(b)P-ben folyó könyörtelen hatalmi harcot, amely lehetetlenné tette a korábban sem monolitikus egység helyreállítását. Álláspontjában vitatható volt az is, hogy a szovjet párt egysége ennyire közvetlen befolyásoló tényezője lett volna a Nyugaton egyébiránt már elapadt forradalmi mozgalmaknak. Gramsci maga később az elsők között mélyül el a nyugat-európai sajátosságok elemzésében, és jut arra a következtetésre, hogy a Nyugaton szilárd és a megszervezett civil társadalom tagoltságára épült hatalmi struktúrák elleni harcban nem elegendőek az orosz módszerek, a forradalmi roham.

A Rómából küldött levélre Togliatti vitatkozó elutasítással válaszolt. Egyszer megfogalmazza ezt keményen és kategorikusan a pártvezetésnek, egyszer külön személyesen és egy fokkal lágyabban Gramscinak, aki azonban nem hatódott meg. Togliatti szerint a Rómából jövő felvetések nem találnak célba: „Leveletek olyan pillanatban érkezett, amikor lehetetlen volt megmutatni a KB-nak. Az ellenzék kezében minden kétséget kizáróan a KB elleni fegyverré vált volna." Togliatti kijelentette, az SZK(b)P KB-nak egyértelműbb állásfoglalásra van szüksége, és azt, hogy „az ellenzék, tudatában lévén elszigeteltségének, és látva, hogy a KB, a Párt ellenáll a fegyelem megsértése és a Párt belső élete megzavarása minden kísérletének, visszavonulót fújt. Pár évre csendben kell maradnunk: ez ma a parancsszó."

A „csendben maradni" parancsa az egykori trockizmusgyanú, sőt -vád miatt került tollhegyre. Gramsci sűrűn hivatkozott a világforradalomra, és ebben Moszkvában Trockijt vélték hallani, jóllehet Gramsci számára már idegenek voltak a pregnáns trockiji elvek, a forradalmi folyamat teoretizálásáról viszont nem tett le.

Gramsci „sematikusnak, absztraktnak, bürokratikusnak" tartotta Togliatti válaszát; érveit visszaverve a szemére hányta, hogy „összezavarja a dolgozó tömegek és az első szocialista állam kapcsolatának történelmi tényét visszatükröző oroszkérdést a politikai és szakszervezeti terrénum nemzetközi szervezésének problémáival". Nézeteltérésükben nem kapcsolatuk megromlása a lényeg, hanem szemléletbeli különbségeik a kialakult helyzet aktuális, illetve a jövő stratégiai kérdéseinek megítélésében.

A nemzeti és nemzetközi feltételek összefüggése Gramscinál egyszerre elméleti és gyakorlati jelentőségű. Az összefüggés megragadásával a párt (vezetése) stratégiai iránytűhöz jut, képessé válik a „világkép" kialakítására, annak előfeltételével, hogy a nemzeti funkció felmérésével a pártról is tiszta kép alakul ki. Miféle párt legyen az olasz kommunista párt? – tette föl magának a kérdést, amikor a párt építésének ügye és terhe 1923/24-ben a vállára nehezedett. Ugyanezen kérdések felől közelítette meg az SZK(b)P-n belüli vitát is. Vacca a két vezető nézeteltérésének objektív okát akkori pártfelfogásukban látja. Gramscinál „a forradalmi párt a maga konfigurációjában előképzi (anticipálja) az új típusú államot, míg Togliattinál a pártnak előnyben kellett részesítenie az irányvonal folytonosságát, a párt belső rendszerétől viszonylag függetlenül", azaz a párt nem anticipáló intézmény, működéséhez elegendő irányvonalának folytonossága, belső rendszere és fegyelme. A nézetkülönbség ugyanakkor a forradalmi folyamathoz való viszony két koncepcióját tételezi. Egy másik – Vacca szerint a legkiválóbb – Gramsci-szakértő, Leonardo Paggi úgy véli, hogy Togliattinál az intézmény (a pártintézmény) az elsődleges, míg Gramscinál maga a folyamat, a folyamat alakulása a történelem korszakos menetében ölti magára ezt a jelentőséget. Paggi megállapítása gyakorlatilag közös nevezőt teremt Gramsci és Togliatti felfogása között. Togliatti a bolsevik párt, a szovjet hatalom prioritását mint a forradalmi folyamat legfőbb feltételét tartotta szem előtt. A szovjet hatalomhoz való viszony a nemzetközi kommunista mozgalomban létkérdés volt, a vele való bármiféle politikai természetű súrlódás a kommunista pártok létét kockáztatta. Reálpolitikai szempontból Togliattinak feltétlenül igaza volt, viszont Gramsci a reálpolitikai szempontokon és a párt adott intézményi struktúráján túl a forradalmi fejlődés folyamatában gondolkodva az SZK(b)P egységének óvásával menteni akarta a menthetőt, és az egységes párt létéből kibontható kedvezőbb feltételekkel kívánta éleszteni a forradalmi folyamatot, hozzájárulva annak komplex stratégiai megalapozásához. Amikor Gramsci a börtönévei alatt szembenéz a forradalom nyugat-európai kifulladásának okaival, akkor ebben az irányban elmélkedve dolgozza ki hegemóniaelméletét, ezért foglalkozik „fordizmus" címszó alatt az egyre nagyobb műszaki-technikai fölénybe kerülő intenzív amerikai termelési és termelésszervezési módszerekkel. A hegemónia kategóriájában ölt testet a forradalmi folyamat mindennapjaiban építendő hatalmi konfiguráció, a civil társadalom megszervezése, a „modern fejedelem", vagyis az értelmiségi tevékenységet folytató kommunista párt funkciója. Minden párttag értelmiségi, értelmiségi munkát végez – írja a Börtönfüzetek lapjain, de figyelmeztet a párt hatalmi tevékenységnek „értelmiségietlen", a marxi-lenini eszméket lejárató veszélyeire: a bürokratizmusra, a cezarizmusra. Az 1926-os levelében levő intuíciójában, már ami a „túlgyőző, túlzott adminisztratív intézkedések" elfajuló tendenciáját illeti, Paggi szerint benne van a sztálini degenerálódás korai felismerése.¹⁰

Vacca álláspontja szerint a KI munkásegységfront taktikájától számítva, 1923-tól datálhatóan Gramsci érett, tudatos teoretikus szemlélettel nyúlt a stratégiai kérdésekhez. A KI egységfront-taktikájában fedezte fel a nemzetközi momentumról a nemzetire történő, időszerűvé vált hangsúlyeltolódást, mert ez biztosíthatja a KI, azaz a forradalmi folyamat nemzetközi megerősödését. Az egységfront, mint a munkásegység szinonimája, ugyanis országonként eltérő feltételek között más és más módszerek alkalmazásával valósulhat meg. Más és más volt a szakadáson átment munkásmozgalmi pártok egymás közti viszonya, a munkások szervezettségének foka, gazdasági és szociális körülményeik; a lehetséges paraszti, polgári, kispolgári szövetségesek megnyerése az egyes országok fejlettségi színvonalától, társadalmi és politikai szerkezetüktől függő differenciált kérdéseket foglalt magában. Vacca szerint amikor Gramsci helyeselte a KI irányvonalában a munkásegység hívószavát – Bordigával való vitájának is ez a sarkalatos pontja -, nem tartotta kielégítőnek a KI irányvonalát realizálni hivatott pártok szervezettségét, politikai minőségét. A KI nem rendelkezett elégséges nemzeti erővel, az egyes országok kommunista vezetői nem voltak alkalmasak az egységfront gyakorlatára. E periódusból származó írásaiban Gramsci azt latolgatta, hogy a KI „nem működik", és ennek oka, hogy a kommunista pártokat egyetlen nemzetközi központból irányítják. Ez persze szükségszerű, mivel az oroszok megvívták és győzelemre vitték forradalmukat, de nem szóródhattak szét a világban tapasztalataikat exportálandó. Az egyes országok nemzeti erőinek kell kitermelniök a saját forradalmáraikat, ezért az úgynevezett demokratikus centralizmus megkerülhetetlensége mellett erősíteni kell az egyes kommunista pártok autonómiáját, hogy a pártok össze tudják egyeztetni a nemzetközi és nemzeti mozzanatokon nyugvó irányvonal szükségleteit.

Az 1920-as években, sőt részben később is, az 1917 által megváltoztatott nemzetközi viszonyok felhajtóerőnek tűntek a munkásmozgalom kommunista szárnyán: Gramsci szemléletében, világnézetében és világképében mindenképpen. Eltökélten hitt az orosz példa Nyugat-Európában más módszerekkel, más politikai technikákkal való megismételhetőségében. Meggyőződésének fő eleme az orosz forradalmaknak a cári zsarnokság és a kizsákmányolás alóli felszabadító, a politikai szabadságjogokat univerzálisan garantáló transzcendenciája. 1917-et az emberiség történelmének döntő fordulataként élte meg. 1917-nek ez a fajta értelmezése nem elszigetelt eszmei áramlat, a kor szellemiségének szerves alkotóeleme, a nemzetközi munkásmozgalomban pedig elsőrendű erőforrás, a munkásharcokat előrevivő felhajtóerő szerepét játszotta. 1917 októbere „megrengette a világot", a kizsákmányoltak tömegeit reménnyel és bizakodással töltötte el, a kizsákmányolás felszámolásának esélyét adta. Ez a később illúzióvá silányuló tudat évtizedeken keresztül táplálta a munkás- és a kommunista mozgalmat. A fasizmus fölötti diadal – amelyhez Európa minden részén a kommunisták áldozatkészsége, a Szovjetunió felbecsülhetetlen embervesztesége vezetett el – újabb lökést adott az 1917-ben elkezdődött folyamatnak, hiszen a szocializmus országáé, a Szovjetunióé volt a győzelem erkölcsi-politikai értékének nem kis hányada. Addigra azonban 1917 eredeti felszabadító eszményeihez képest eltérések és visszafejlődési tendenciák mutatkoztak. A gyakorlat magán viselte az etatizmus eszményeltérítő torzulásait. A Szovjetunió a kapitalista rendszer szorításában rákényszerült a szocializmus elemeinek a kapitalizmuséval való keverésére, államkapitalista módszerek alkalmazására, sőt kapitalista vonások újratermelésére. Emellett kiütköztek az elmaradott orosz-ázsiai struktúrákon fejlődő államkapitalista-államszocialista hibridformáció gazdasági, politikai és kulturális gyengeségei, hiányosságai, a többnyire Sztálinnak tulajdonított erkölcsi-politikai hanyatlás, ami azután az 1930-as években, majd 1945-öt követően végképp katasztrofális mértékűvé vált, és semmi köze nem volt az 1917-hez kapcsolt világképhez.

Gramsci bebörtönzése után a KI a nemzetközi helyzet alakulása következtében stratégiai fordulatot hajtott végre, amit 1929-ben a „szociálfasizmus", az „osztály osztály ellen" jelszavakban összefoglalható fatális iránytévesztés jelez. 1935-ben a tarsolyból elővett munkásegység koncepciójából és az antifasiszta harc ésszerű szükségletéből kiindulva újból a széles szövetségi politika stratégiája került előtérbe. A KI politikai pálfordulásai személyi konzekvenciákkal is jártak. Az 1929-es fordulattal a KI több szekciójában sok delegátus nem értett egyet. Gramsci is megvitatta e fordulatot rabtársaival, és ő is ellenvéleményének adott hangot. Ez politikai elszigetelődéséhez és az ehhez társuló későbbi spekulációkhoz vezetett. Akik a KI-ban, hazai vagy emigrációs fórumokon vitatták 1929-et, kizárattak a mozgalomból (és jó néhányan a Gulágra kerültek). Az olasz pártban Paolo Ravazzoli, Pietro Tresso és Alfonso Leonetti osztályrésze lett a kizárás. (A „hármak" valamennyien Gramsci „káderei", az ő nézeteivel azonosuló vezetők; az első kettő szakszervezeti szervezési, a harmadik sajtóügyekkel foglalkozott.) Kizárták Ignazio Silonét – a világhírűvé váló prózaírót – is. Gramscival együtt gyakorlatilag mind a négyen elvetették a korábbi nemzetközi irányvonalnak és a párt lyoni kongresszusának ellentmondó 1929-es KI-fordulatot, s emiatt szembekerültek a KI-val (és Togliattival), amely a forradalmi folyamat apályáért, a fasizmus előretöréséért a szociáldemokráciára hárította a felelősséget. Az ominózus 1926-os levél mellett az 1929-es fordulat vitája egy olyan újabb momentum, amely – a Gramscival kapcsolatos spekulációk szerint – szembeállítja egymással az olasz párt két meghatározó vezetőjét, Gramscit és Togliattit. Az 1929-es fordulatról nem folyt az 1926-oshoz hasonlítható kimerítő levelezés. Togliatti lelke mélyén nem érthetett egyet a KI stratégiai fordulatával, de amennyiben ezt érzékelteti Moszkvában Sztálinnal, megpecsételődött volna az ő sorsa is.

Visszatérve 1926-ra: Gramsci polemikus levelét követően nem tartozhatott Sztálin kedvencei közé. Sztálin a titkosszolgálattal (a KGB-előd NKVD-vel) ellenőriztette Gramsci és a Schucht család levelezését, mi több, a szerv Júlia testvérétől, Xeniától is kért és kapott információkat. A harmadik nővér, Tanja külképviseleti alkalmazottként nem lehetett tapasztalatlan ezen a területen, azonban meglepően autonóm módon mozgott az ingoványos talajon, és megbízható kapocsnak bizonyult Gramsci és a külvilág között. A párthoz közeli kutatók: Paolo Spriano, Aldo Natoli és maga Vacca is¹¹ úgy vélik, hogy a levelezést és Gramsci magánügyeit is ellenőrizték. A Schucht család egyfelől érthetően nagyon aggódott Júliáért, másfelől Gramscival nem kívánták részletesen közölni a Júlia egészségével kapcsolatos híreket. Titkon talán arra is gondoltak, hogy viszonyuk véget ér, és Júlia új életet kezdhet. Gramsci sejtett valamit, mert felajánlotta feleségének a válást, de Júlia nem élt ezzel.

A magánszférán kívül eső adalék a következő: 1928 márciusában, Gramsci vizsgálati fogsága idején, Ruggero Grieco aláírásával levelet hozott a posta Moszkvából a milánói börtönbe – eredetileg Gramsci deportálásának helyszínére, Ustica szigetére küldték, innen több rendőrségi és vizsgálóbírói íróasztalt megjárva jutott el hozzá egy intrikáktól átszőtt bűnügyi regény meglepetéseit tartogatva számára. A levélben tájékoztatták az orosz pártvita fejleményeiről – Trockijék kizárásáról -, biztosították a KI és a párt szolidaritásáról, és arra biztatták, hogy a bírósági tárgyalást használja fel a fasizmus elleni agitációra. A biztatás felesleges volt, Gramsci e nélkül is megtette volna, azonban a levél a bíróság kezében Gramsci elleni ütőkártyává vált: megerősítette a nyomozó hatóság előtt, hogy ő a párt első számú vezetője, holott ügyvédje ennek cáfolatára építette védencét mentő stratégiáját. (Igen gyenge koncepció, mert Mussoliniék pontosan tudták, hogy Gramsci kicsoda.) Macis, a szárd vizsgálóbíró, Gramsci földije, a bizalmába férkőzve kijelentette, „olyan barátai vannak, akik egy ideig börtönben akarják tudni őt".¹² Gramsci felült ennek a provokációnak, és ideig-óráig azt hitte, hogy Moszkvában valaki a pártvitákban képviselt véleménye miatt rontani akarja ügyének esélyeit. 1932-ben, majd 1933-ban a következőképp írt erről Tánjának: Macis „felolvasott néhány részletet [Grieco] leveléből, és megjegyezte, hogy az katasztrofális lehet a számomra… Őrült tettről vagy felelőtlen könnyelműségről volt szó? Nehéz megmondani. Egyik is, másik is lehetett egyszerre; lehetséges, hogy az, aki írta, csak felelőtlenül stupid volt, valaki más kevésbé stupid rávette emezt, hogy írja meg."¹³

E sorok számtalan találgatásra adtak okot; a legelvadultabb ezek között az, hogy ez a „valaki" Togliatti lehetett. Úgy látszik, mit sem számít, amit Vacca ír ezzel kapcsolatban, Tanját idézve: „Miként korábban már megírtam, a Moszkvából neki címzett levelet fénymásolták, csatolandó a vádirathoz, és ez bizonyult súlyosbító körülménynek a helyzetében."¹⁴ A periratok között viszont nyoma sem volt a fénymásolatnak. Gramsci maga sem látta, és az eredeti sem volt a birtokában. „Feltehetően ugyanazzal a példánnyal rendelkezett, amit Spriano megtalált 1968-ban az OVRA iratai között."¹⁵ Mások – Luciano Canfora¹⁶, Giuseppe Fiori¹⁷ és természetesen Vacca – a fentiek alapján arra következtettek, hogy Macist megelőzően már Mussolini rendőrsége is manipulálta Grieco levelét. Erre Gramsci is rádöbbent; későbbi leveleiből egészen más irányú gyanúja rajzolódott ki. Első felindulása után a KI-be „fészkelődött"¹⁸ valakiről írt, aki ténylegesen összegubancolta a kapcsolatok láncolatát. Kizárásos alapon – Togliatti után kizárták a gyanúsítottak köréből a lengyel Fanny Jazierskát is, aki a KI Titkárságán Grieco munkatársa volt, és aláírása szintén szerepel az inkriminálható levélen – a hálón egyedül bizonyos Eros Vecchi akadt fönn. Vecchi egy időben a KI apparátusában dolgozott, de visszaküldték hazájába, ahol 1930-ban egy illegális találkozón nem jelent meg, helyette viszont nagy erőkkel kivonult a rendőrség, és lefogta az összejövetel résztvevőit.¹⁹ (Vecchit még Moszkvába kerülése előtt beszervezte a rendőrség.)

Paolo Spriano 1969-ben publikálta a vonatkozó felkutatott adatokat Eros Vecchiről, ezért a Togliattival kapcsolatos inszinuáció több mint tarthatatlan: álságos. Képes lett volna-e Togliatti Gramsci eszmei-politikai hagyatékát nélkülözve az OKP-t úgy irányítani 1945 után, hogy a párt a „szocializmus olasz útját" járja? A kérdésre kizárólag nemmel lehet válaszolni. Gramsci hagyatéka és Togliatti tevékenysége folytonos, egységes, kikezdhetetlen egész.

Cáfolhatók azok a találgatások is, melyek szerint Sztálin szándékosan hagyta Gramscit a sorsára. A szovjet diplomácia többször tett kísérletet a kiszabadítására, kicserélésére. A Vatikánnal is folytak tárgyalások: a Szovjetunió egyházi személyek szabadságát helyezte kilátásba Gramsciért, azonban minden kísérlet meghiúsult Mussolini személyes ellenállásán. A Duce jól ismerte Gramsci képességeit, és az egyik legveszélyesebb ellenfelének tartotta. Tőle eredeztethető az ítéletét kihirdető bíró részéről elhangzó árulkodó, szégyenteljes, ám céltudatos mondat: „Húsz évig meg kell akadályoznunk agyának működését."

Noha ez nem sikerült nekik, de lassú halálra ítélve megölték az olasz munkásosztály vezetőjét, áldozataik közt a legjelesebbet.

Jegyzetek

¹ Lásd Studi gramsciani nel mondo 2000-2005. Il Mulino, Bologna, 2007.

² Antonio Gramsci: La nostra cittá futura. Scritti torinesi (1911-1922). A cura di Angelo d'Orsi. Carocci editore, Roma 2004.

³ Vö. Huszár Tibor: A cselekvő ember. Budapest, 1975, 264.

⁴ Italo Pietra: I tre Agnelli, Giovanni, Edoardo, Gianni. Garzanti Editore, Milano, 1985. 75.

⁵ A. Gramsci: Democrazia operaia, in Angelo d'Orsi: i. m. 191.

⁶ Angelo d'Orsi: i. m. 70.

⁷ Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, Il carteggio del 1926. A cura di Chiara Daniele con un saggio di Giuseppe Vacca. Giulio Einaudi editore, Torino 1999. (A továbbiakban Vacca 1999.) (Az idézetekben felismerhetően elkülönül Gramsci, Vacca és Togliatti szerzősége.)

⁸ Gramscit idézi Vacca 1999: 6. Eredeti dokumentum: Gramsci a Roma, Togliatti a Mosca, id. kiadás, 402.

⁹ Görög Tibor tanulmánya ismerteti a levelet és vitáját (BME Marxizmus-Leninizmus Intézetének Közleményei, 1986. 1. sz.). Szabó Tibor magyarázó írással egybekötve közölte az 1970-es, de még mindig részleges dokumentumot.

¹⁰ L. Paggi: Le strategie del potere in Gramsci. Editori Riuniti, Roma 1984, 381.

¹¹ G. Vacca: Togliatti sconosciuto. Supplemento al n. 204 dell'Unitá 31. 8. 1994. 13-59. (A továbbiakban Vacca 1994.)

¹² Uo. 14.

¹³ Uo. 14-15.

¹⁴ Uo. 30.

¹⁵ Uo. 30-31. (Paolo Spriano: Gramsci in carcere e il partito. Editrice l'Unitá, Roma, 1988; illetve a halála előtti befejezetlen kutatásának jegyzeteiből készült kiadvány: L'ultima ricerca di Paolo Spriano. Editrice l'Unitá, Roma, 1988.) (Az OVRA a fasiszta titkosrendőrség rövidítése.)

¹⁶ Luciano Canfora: Togliatti e i dilemmi della politica. Editori Laterza, Roma-Bari, 1989.

¹⁷ Giuseppe Fiori: Vita di Antonio Gramsci. Editrice l'Unitá, Roma, 1991. (Gramsci életrajzírója dokumentumok alapján felderítette Macis vizsgálóbíró ténykedését, aki szolga módjára tett eleget hivatalának. Még hogy földi…)

¹⁸ Vacca 1994: 31.

¹⁹ Paolo Spriano: Storia del PCI. Vol. II. Giulio Einaudi editore, Torino, 1969, 291-293.