„Ha itt élnél, te is ugyanígy látnád, […] meg kell védenünk magun­kat" – idézi fel a Népszabadság tudósítója januári élményeit.¹ Akkor egy sorkatonai szolgálatát éppen befejező izraeli katonalány próbálta megértetni vele, a kívülállóval, hogy miért van szükség a Hamasz elleni légicsapásokra (ha úgy tetszik, háborúra). Az újságíró néhány hónappal később hasonló érvekkel – „mi csak megvédjük magunkat, […] a he­lyemben te is ugyanezt tennéd" – találkozott a Gázai-övezetben, amikor a Hamasz fegyveres alakulatának, a Kasszám Brigádnak egyik aktivis­tájával készített interjút. A nyilatkozó Hamasz-tag az elvi lehetőségét is kizárta annak, hogy szót tudjon érteni az izraeli katonalánnyal.

A fentiekkel egy időben – ez már egy másik tudósításból derül ki – a jeruzsálemi holokauszt-emlékközpont, a Jad Vasem elbocsátotta egyik munkatársát. A 29 éves idegenvezető, Itamar Shapira, úgy próbálta megértetni a katasztrófák nemzeti önrendelkezési törekvésre gyakorolt hatását a múzeumba látogatókkal, hogy a közel kétszázötven palesztinai arab halálával végződő Deir Jászin-i (1948. április 9.) mészárlás és a hatmillió zsidó halálával végződő holokauszt között párhuzamot vont. A rendelkezésre álló információk szerint, nem a két esemény nagyság­rendjét, csupán azok nemzetté válásra és nemzeti identitásra gyakorolt hatását (mint megértésre érdemes motivációt) állította párhuzamba.² A múzeum vezetésének ez is sok volt; szakmai integritást hangsúlyozó ál­láspontjuk szerint a holokauszt olyan semmi egyébhez nem hasonlítható katasztrófa, amelyet semmilyen körülmények között nem lehet politikai célokra használni.

Zsidók és palesztinok viszonyát gyakran hasonlítják a párkapcsola­tokhoz, akár együttélésként, akár válásként interpretálják is az aktuális fejleményeket. Arthur Miller Bűnbeesés után c. drámájának végén a főszereplő, Quentin megpróbálja meggyőzni feleségét, hogy miatta ne – legalábbis ne miatta – kövessen el öngyilkosságot.

„Némi alázatra lenne szükségünk egymás iránt; mind a ketten annyi hibából születtünk, s az ember meg kell, hogy bocsásson önmagának! Azt akarod, hogy mondjam ki, én öltelek meg? Rendben van, kimondom. Megöltelek. Na és most? […] Mi lehet olyan fontos, aminek a megszerzé­sére az [ember] életét érdemes feltenni? Az ártatlanságom, látod. Azért öl a legkönnyebben az ember, hogy azt visszakapja."

Majd e gondolatokat nem sokkal követi a paradoxon, amelyet már nemcsak Miller, nemcsak az irodalom számos nagy írójának fantáziája, de az élet is igazol: senki nem ártatlan, akit meg nem öltek.

Az arab-izraeli, palesztin-izraeli kérdés megértésének útjában a törté­net kezdete óta egyetlen akadály áll: az ember arra való képtelensége, hogy a tényeket tényekként kezelje. Morális kérdésként fogjuk fel a Palesztina földjére történő zsidó bevándorlást, a Balfour-nyilatkozatot,³ az arabok szülőföldjükre formált jogát; az európai zsidóság kiirtására tett kísérletet; az Izrael számára függetlenséget (atzmaut), a palesztinai arabok számára katasztrófát (nakba) jelentő első arab-izraeli háborút; a palesztinok lakta területek 1967-es megszállását, a területet a békéért elvet; a zsidó telepesek jelenségét, a palesztinok visszatérésre formált jogát, az oslói békefolyamatot és annak kudarcát, a Jeruzsálemre formált igényt; az intifádákat és az öngyilkos merényleteket. A sort végtelensé­gig lehetne folytatni. A kérdés – tehetnénk-e másként? – jogos, de az arra adható egyik lehetséges válasz sem visz közelebb a megoldáshoz, hiszen, ami egyik félnek érték (mint cél, áldozat vagy tabu) a másik számára szükségszerűen nem az. Különben nem lenne „másik." Több, mint valószínű, hogy mindebből az következik: vannak élethelyzetek, amelyeket akkor sem lehet „megoldani," ha az ember alapvetően prob­lémamegoldó lény.

A Hamasz-harcosok Izrael déli területeire kilőtt rakétái a megszállásra próbálnak „megoldást" adni, mondván, a tárgyalásos út – amelyre az oslói folyamat és az annapolisi kezdeményezés⁴ egyaránt ékes példaként szolgál – nyilvánvalóan nem vezet sehova. Ha Izrael biztonsági intéz­kedésekkel, checkpointokkal, falakkal, légicsapásokkal és szárazföldi hadművelettel válaszol, ez palesztinok milliói számára csupán annyit bizonyít, hogy a(z egyébként zsidónak elismerni nem kívánt) Zsidó Állam nem akar valódi békét, vagyis palesztin államot. Ha a gázai Hamasz-aktivisták a megszállás ellen rakéták ezreivel (vagy akármilyen más eszközzel) tiltakoznak, ezt az izraeli közvélemény nagy része értetlenül szemléli: szerintük a Gázai övezet 2005 augusztusa óta „szabad ország," amelynek fejlődését Izrael sem polgári, sem katonai jelenléttel nem aka­dályozza. Ráadásul, folytatódik a gondolatmenet, az övezet árammal, vízzel, kőolajjal és földgázzal, humanitárius segélyekkel való ellátása, vagyis életben tartása csakis Izraelnek köszönhető. Ennek ismeretében a rakéták értelmetlen reakciók, amelyek az izraeliek számára legfeljebb annyit bizonyítanak, hogy a palesztinok önmaguk ellenségei. S mint ilyenek, inkább öljék csak egymást a Gázai-övezetben vagy a Nyugati Parton,⁵ mint hogy a határok és átkelők megnyitásával lehetőséget kapjanak arra, hogy Izrael ellen forduljanak. Bár e felfogást – a politikai korrektség jegyében – sem izraeli politikus nem fogalmazza meg, sem közvélemény-kutatások nem nagyon mérik, az utca emberével való kötetlen beszélgetések megerősítik a leírtakat.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy palesztin oldalon nincs olyan politi­kai erő, amely a zsidó állam számára a fentiek ellenkezőjét képes lenne bebizonyítani. Nem feltétlenül a megbékélési szándék hiányzik, hanem a politikai egység (szűnt meg, ha létezett egyáltalán), amely nélkül nem vehető komolyan a palesztin nép arra vonatkozó igénye, hogy Izrael érdemlegesen mérlegelje önrendelkezési törekvéseiket. Szociál-, illetve szervezetpszichológiával foglalkozók számára nyilvánvaló tény, hogy közös(ségi) identitás nem létezik közös(ségi) értékek, célok és azokhoz rendelt eszközök nélkül, miközben a közös(ségi) identitás maga is for­málja azokat az értékeket, célokat és eszközöket, amelyek azonosítják, megszólíthatóvá vagy támadhatóvá teszik a másikat. Amíg a palesztin társadalom és annak politikai vezetése akármilyen oknál fogva „képte­len" legalább a nemzeti célok és eszközök minimumában megegyezni, addig hiába is várja bárkitől, hogy felismerje és ténylegesen tiszteletben tartsa azokat. A palesztin állam létrehozásához való jog, a menekültek visszatérési joga, (Kelet-)Jeruzsálem fővárosként való elismerése, az 1967-es határok mögé való izraeli visszavonulás bármennyire is legi­tim követelések, ha azok egyrészt ellentmondásban állnak bizonyos befolyásos palesztin politikai erők (Hamasz, Iszlám Dzsihád) Izrael elpusztítására vonatkozó, nyíltan vállalt céljaival, másrészt nincs reális politikai program azok végrehajtására. Miután az államalapításnak annak ellenére sincs normatív programja, hogy a XX. század folyamán legalább százötven esetben sor került rá, minden erre vonatkozó törekvésnek a fennálló egyedi feltételrendszerhez kell igazodnia. És ez az, amelyet a mérsékelt PFSZ/Fatah köreiben sem értenek elegen: a nemzetközi jogra és a nemzetközi közösség „jóindulatára" támaszkodni egyszerű­en nem elegendő. önmagában az „igazságosság" követelménye nem eredményez működőképes államot, ha nincs mögötte olyan nemzetközi intézményrendszer, amely révén az „államok társadalma" annak tartalmát követhető jogszabályok nyelvére le tudná fordítani.

Benedict Anderson elképzelt közösségekre (imagined communities) vonatkozó megfigyelései szerint a „nemzethez tartozás" modern igényét és a nacionalizmust elsősorban az magyarázza, hogy nemzeti hovatarto­zás nélkül a XX. századi nagyhatalmak számára „kezelhetetlenek" voltak mindazon emberi közösségek, amelyekkel a jövőről, vagyis önrendelke­zésről és függetlenségről kellett tárgyalni.⁶ A Népszövetség és az ENSZ sem jöhetett volna létre a népek egyenjogúságának (alternatíva nélküli) eszméje nélkül. A zsidóság és a palesztinok népként való elismerési igénye – és azonosítása – viszont olyan helyzethez vezetett a Közel-Ke­leten, amelyet a terület azonos mivoltából fakadóan képtelenségnek tűnik kezelni. Charles Tilly az államiság kritériumait és az állam létjogosultságát próbálja magyarázni. Meglátásai szerint a szigorú ellenőrzés alatt tartott terület olyan eszköz, amelyért azért éri meg harcolni, mert egyedül az képes kitermelni azokat az erőforrásokat, amelyek – a közösség védel­mét ellátó – fegyveres erők fenntartásához szükséges jövedelmekként funkcionálnak. Ha elfogadjuk e tézist, akkor a demilitarizált palesztin állam – amelynek létrehozására jelen ismereteink tükrében a legnagyobb esély van – már nem is annyira vonzó cél. Még kevésbé az, ha tekintetbe vesszük, hogy az államok szerepe egyre csökken; szemléletes példája ennek a nemzetgazdaságok nagyságának a transznacionális vállalatok árbevételével való összehasonlítása. Ha a pénz nem is tökéletes mérő­eszköz, kétségtelenül kifejezi a hatalom természetét.

A Stanford Egyetem egyik szakmai periodikájában megjelent „Az államnélküliség hatalma" c. írás⁷ érdekes összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Jakub Grygiel szerint egyre gyakoribb, hogy bizonyos cso­portok, emberi közösségek erőfeszítéseinek középpontjában nem saját állam létrehozása (fenntartása, működtetése), hanem ellenkezőleg, az államiság aktív, szándékos elkerülése áll. Ennek magyarázata pedig ab­ban keresendő, hogy a világ nagy részén az állam megszűnt a hatalom legfőbb forrásává lenni, sőt, sok esetben inkább terhet, semmint olyan előnyöket jelent az azt képviselők számára, amelyekért érdemes küzdeni. Ha más-más megfontolásból is, de a palesztin érdekcsoportok egy része egyetértene ezzel a megállapítással. Az iszlamista erők érvei viszonylag egyszerűek: a nemzetállami rendszer ideiglenes történelmi formáció; ha a palesztin állam létrehozása elkerülhetetlen, ám legyen, de idővel úgyis az iszlám törvényei fognak uralkodni palesztin földön is – csupán türel­mesnek kell lenni, és ki kell várni a történelmi pillanatot. Ebben valószí­nűleg egyetértenének a zsidóság azon részével, amely a maga részéről a modern Izraelben inkább eszközt, mint célt lát: amint a nemzetállami rendszer megszűnik releváns hatalmi tényezőként létezni, a zsidó állam iránti hűség is erodálódni fog. Jóval bonyolultabb ennél a szekulárisnak tekintett PFSZ, illetve a Fatah helyzete, amelynek ideológiai bázisát a népek egyenjogúsága és önrendelkezéshez való joga adja.

A nemzetközi közösség – retorikában és segélyekben mérhető – figyel­me az Elvi nyilatkozat aláírása (1993) óta ellentétesen mozog a palesztin területeken élők hangulatával és életszínvonalával. Minél rosszabbak a különféle gazdasági, politikai és társadalmi indikátorok (egy főre jutó GDP, munkanélküliségi ráta, szegénységi küszöb alatt élők aránya, öngyilkos merényletek száma stb.) annál nagyobb a felajánlott segélyek nagysága (1994-1996; 2001-2002; 2006/07-től); illetve amint a felsorolt mutatók javuló tendenciát mutatnak, a külső támogatás is csökken (1997-2000; 2003-2006). A külső támogatás csökken(t)ése szükségszerűen vonta (vonja) maga után a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH) destabilizálódását minden felsorolt időszakban. Miközben 1998-2000 között a PFSZ/PNH személyes és intézményi összefonódása, a vezető politikusok korrupció­ja, a pénzügyi folyamatok átláthatatlansága jelentett olyan túldimenzionált beszédtémát, amelyre a palesztin társadalom is fogékonynak bizonyult, addig 2003-2006 között a PNH intézményrendszerének megreformálása volt napirenden. Ez azután olyan „jól sikerült", hogy a Hamasz 2006-ban demokratikus választások révén nyert kormányalakítási jogot. És ha Izrael s a nemzetközi közösség azt el is érte, hogy a Hamasz ne tudjon kormányozni, amíg nem hajlandó a Kvartett⁸ által megfogalmazott három feltétel elfogadására, arra nem került sor, hogy a PFSZ, illetve a Fatah hitelessége a palesztin közvélemény szemében helyreálljon.

Különösen érdekes, hogy a norvégiai Fafo AIS kutatóintézet tavalyi közvélemény-kutatási adatai alapján, a palesztinok többsége szerint, a PNH-t is életben tartó nyugati pénzügyi támogatás több kárt okoz, mint hasznot. Miközben a válaszadók 69 százaléka szerint e segélyek hozzá­járulnak a Fatah és a Hamasz közötti szakadék mélyüléséhez, addig 63 százalékuk szerint ugyanezen segélyek nem vagy alig járulnak hozzá a szegénység csökkenéséhez.⁹ Felmerül a kérdés, hogy ilyen „társadalmi támogatottság" birtokában miért van mégis egyetértés abban, hogy az évi 1-1,5 milliárd dollár nagyságrendű segélyekre szükség van. A külső (nyugati) szereplők számára ez egyszerű legitimációs lehetőséget jelent: ha másért nem, hát pénzükért és szakértelmükért szükség van rájuk a térségben. A PNH-t jelenleg szakértői kormány irányítja, amely azonban a palesztin törvényhozás nélkül – a nemzetközi közösség „jóvoltából" és autoriter módon – kormányoz azokon a szűk területeken, ahol azt Izrael, a palesztín belpolitikai körülmények, illetve a nemzetközi közösség „átláthatóságra és elszámoltathatóságra" épülő (ha nem is alaptalan, de palesztin szemszögből mindenképpen elképesztő) elvárásai lehetővé teszik számára. A kormány tagjainak nagy része „független" vagy „tech­nokrata," ám a fennálló helyzet alapvetően mégis a „területet békéért" elv alapján tárgyalni kész PFSZ, illetve Fatah számára jelent olyan járadékot, amelynek egyre kevésbé van alternatívája. A PNH polgári és biztonsági alkalmazottainak többsége a PFSZ/Fatah támogatói bázisául szolgál; a nemzetközi közösség az utóbbi hónapokban (is) legalább 78 ezer tisztviselő fizetését folyósította az intézményrendszer egyéb kiadásainak finanszírozásán kívül.

Ilyen – évek óta megszokott – körülmények között, úgy tűnik, hogy a PFSZ, illetve a Fatah számára is inkább „az út a fontos, nem a cél." A korábbi tapasztalatok alapján feltételezhető, hogy amennyiben létrejön egy Izrael és az ENSZ által is elismert (demilitarizált) palesztin állam, csökkenni fog a nemzetközi közösség (külső támogatásban mérhető) érdeklődése is. Ha nem is azonnal, de tartósan mindenképpen. Amennyi­ben viszont a nemzetközi segélyek csökkentése miatt kieső bevételeiket „egészséges" gazdasági, kereskedelmi tevékenység nem fogja pótolni, a Fatah népszerűségének romlása tovább fog folytatódni. Ezt pedig egyet­len módon lehet megakadályozni – akár tervszerűen, akár ösztönösen -, a palesztin állam létrehozására irányuló folyamat (intézményfejlesztés, infrastruktúra-építés, gázai újjáépítés, stb.) minél további (el)nyújtásával. Ehhez pedig keresve sem lehet jobb partnert találni Izraelnél. Tény, hogy minden érintett szereplő olyan célokat fogalmaz meg, illetve olyan felté­teleket támaszt a másikkal szemben – pl. legújabban Izrael zsidó állam mivoltára vonatkozó (külső) elismerés igénye, illetve a másik oldalon a palesztin menekültek visszatérési jogára vonatkozó igény fenntartása – amelyek egyidejű teljesülése kizárja egymást. Mindez elég jól érzékelteti, hogy van rosszabb is rakétákkal, légicsapásokkal és falakkal szabályo­zott kapcsolatnál: a másik sorsa iránti közöny és érdektelenség. Vagy, ahogy Babits is írja Miatyánk c. versében:

Jegyzetek

1 Az eredeti beszámoló: S. Takács András: „Te is ugyanezt tennéd", Népszabad­ság online, 2009. április 29. http://nol.hu/kulfold/lap-20090429-20090429002-8 .

2 „A holokauszt minket egy zsidó állam létrehozására mozgósított, a palesztin nemzeti katasztrófa pedig [a palesztinokat] arra ösztönözte, hogy maguknak önrendelkezést, önazonosságot, földet és méltóságot teremtsenek, ugyanúgy, ahogyan azt a cionizmus is tette" – mondta az idegenvezető. Yoav Stern: „Yad Vashem fires employee who compared Holocaust to Nakba", Ha'aretz online, 2009. április 19. http://www.haaretz.com/hasen/spages/1080456.html .

3 A brit külügyminiszter 1917. november 2-án kiadott nyilatkozata a palesztinai „zsidó nemzeti otthon" cionista tervének támogatásáról; ld. Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez , L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2006, 46.

4 Az amerikai haditengerészet annapolisi akadémiáján megtartott közel-keleti békekonferenciára 2007. november 27-én került sor. A konferencia záróközle­ményét ld. az izraeli külügyminisztérium honlapján: http://www.mfa.gov.il/MFA/History/Modern+History/Historic+Events/The%20Annapolis%20Conference%2027-Nov-2007#statements

5 Lásd erről pl. az International Crisis Group vagy a Human Rights Watch e témával foglalkozó beszámolóit.

6 Vö. Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. (fordította Sonkoly Gábor), L'Harmattan Kiadó, Bu­dapest, 2006

7 Jakub Grygiel: „The Power of Statelessness", Policy Review, 2009. április­-május; http://www.hoover.org/publications/policyreview/41708942.html .

8 A Kvartettet, amely az izraeli-palesztin megbékélés tervezett menetrendjét körvonalazó, 2003. április 30-án elfogadott Útitervet (Road Map) kidolgozta, az ENSZ, az Európai Unió, az USA és Oroszország alkotja.

9 Surveying Palestinian Opinions. Oslo, Fafo/AIS, March 2008.