Az antileninista antikapitalizmus filozófiai ellentmondás, de létező és ható szellemi álláspont a szebb időket megélt „angolszász politikai marxizmusban", s persze másutt is. Elméleti éllel utasítja el a történelem egyes tényeit és folyamatait, ezzel mintegy elzárja az utat a társadalmi folyamat mély és átfogó analízise előtt.
A WTO politikája ellen tiltakozva, 1999-ben Seattle-ben léptek színre először azok a mozgalmak, melyeket hol nemzetközi antikapitalistának, hol korporációellenesnek, hol pedig globalizációellenesnek, netán a globális társadalmi igazságosság elvének megvalósításáért küzdő csoportoknak neveznek. E mozgalmak megjelenésével egyidejűleg ismét fellángoltak azok a stratégiai viták, melyeket joggal sorolhatnánk összefoglalóan a “mi a teendő?” kérdéskörét elemző véleménycserék sorába. Kétségtelen, hogy a mozgalmaknak már az elnevezése is e problémakörhöz szorosan kapcsolódó politikai kérdés.1 Ám a stratégiai viták sem változtattak azon a helyzeten, hogy az antikapitalista körök nagyrészt félresöprik mindazokat az érveket, amelyekkel Lenin egy évszázaddal korábban hozzájárult e stratégiai vitához; s teszik ezt annak ellenére, hogy a Seattle óta formálódott “mozgalmak mozgalmának” vezetői jórészt forradalmároknak és leninistáknak tekintik magukat.2
Ebből fakad aztán az a helyzet, hogy mind a mozgalom szószólói – például Naomi Klein és Paul Kingsnorth –, mind a tudomány jeles képviselői – például John Holloway, Michael Hardt és Tony Negri – alábecsülik Lenin szocialista szervezetről szóló elméletének mai jelentőségét. Ez a felszínen mutatkozó kritikus nézetazonosság nem meglepő, hiszen a Szovjetunió és a kelet-európai államok összeomlása óta mindenki számára úgymond “evidens”, hogy megbukott az a kommunista kísérlet, melyet Lenin kezdeményezett. Ennek ellenére is kijelenthetjük: ha “Seattle”-nek semmi más nem sikerült is, azt elérte, hogy elhallgattatta a “történelem végét” ünneplő Fukuyama öröménekét: hiszen kinyilvánították, hogy “lehetséges egy másik világ”. És persze igaz, hogy aligha akad olyan antikapitalista aktivista, aki ezt az elképzelt “másik világot” a sztálini Oroszország képére vetítené, a puszta tény, hogy gyakorlati lépéssel utasították el a sztálini rendszer összeomlásának Fukuyama-féle értelmezését, arra utal, hogy immár a második lépés is megtörtént annak érdekében, hogy felülvizsgálják Fukuyama elméleti analitikai megközelítésének a totalitását. S e felülvizsgálat érinti azt az ideológusok nemzedékei által átörökített hipotézist is, miszerint a sztálinizmus a bolsevizmus egyenes következménye. Hiszen míg a bolsevizmus általánosan elfogadott karikatúrájának mindkét fent említett megközelítése nagy hasznát vette a hidegháború korszakában, addig mára fontos fejlemény, hogy komoly antikapitalista aktivisták átlátnak a Zinovjev és Sztálin által Lenin halálát követően konstruált “leninizmus” ezen mítoszán, és így előítéletek nélkül megérthetik az orosz forradalom tanulságait.3 Sajnos, annak ellenére, hogy számos kitűnő tanulmány vizsgálja a lenini politikát az utóbbi időben – többek között Kevin Anderson, Tony Cliff, Neil Harding, Paul Le Blanc és Marcel Leibman tollából –, radikális körökben továbbra is az “antileninista” felfogás uralkodik.
Ebből a szempontból tipikusnak tekinthető Simon Tormey Anti-Capitalism: A Beginners Guide (2004) című könyve. Itt Tormey kifejti: a jelenkori mozgalom egyik erőssége abban áll, hogy bár számos “jól ismert” aktivista vesz részt benne, ők nem vezetők a szó hagyományos értelmében; a mozgalom Tormey megfogalmazásában “feltűnően és talán szerencsére is nélkülözi a vezetőket”. Majd tovább is megy ennél, s a jelenkori vezetők szerinte helyeselhető gyakorlatát szembeállítja a vezetés olyan, taszító formáival, mint Lenin 1917-es, illetve “Mussolininek… a római meneteléskor” tanúsított szerepe.4 Ez az összevetés, persze, korántsem véletlen; Tormey ezzel arra utal, hogy Lenin – Mussolinihoz hasonlóan, de a modern antikapitalista “vezetőktől” eltérően – olyan szervezeti rendszert irányított, mely fentről lefelé, antidemokratikus formában működött. Ebben az értelemben Tormey megjegyzéseit nyugodt szívvel figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen ma már közhelyszámba megy, hogy a lenini vezetési modellt antidemokratikusnak tekintik. Hardt és Negri például mostanság állították azt, hogy a “leninista” pártok olyan “elit élcsapatok” voltak, melyeket “a forradalmi diktatúra és irányítás centralizált formái” jellemeztek, és ez a forma “mára már idejétmúlt és használhatatlan”.5 Hasonlóképpen nyilatkozik Holloway is; szerinte Lenin posztulátumként kezelte, hogy a párt a tudományos felkészültségüket felülről lefelé, a munkások között is közvetítő “beavatottak” szervezete6 , s ezt Lenin akkor tette, amikor levonta az Engels által “tudományosan” eltorzított marxizmus logikus és nem demokratikus következményeit. Két másik szerző, Bonefeld és Tischler pedig kitart amellett, hogy a “leninista” típusú párt összeegyeztethetetlen a forradalom tényleges tartalmával.7
Sajnos, abbéli eltökéltségükben, hogy a vezetés autoriter formájával szakítsanak, ezek a szerzők szívesen siklanak el Gramsci egyik megállapítása fölött. A filozófus egy helyütt kifejtette, hogy a vezetők között meg kell különböztetnünk demokratikus és nem demokratikus típusúakat:
Egy vezető kiformálódásában alapvető jelentősége van egy premisszának: az a szándék vezérli-e, hogy mindig kell legyenek vezetők és vezetettek, vagy pedig az a célja, hogy olyan feltételeket teremtsen, melyek között többé nem szükséges ez a megkülönböztetés.8
A vezetés koncepciójának tout court elutasításával a fent említett teoretikusok – Holloway, Hardt és Negri, illetve a Bonefeld és Tischler kötetében egybegyűjtött cikkek szerzői – figyelmen kívül hagyják ezt a fontos különbségtételt. Bizonyos szempontból persze érthető ez a hiba, hiszen ha egyáltalán van a szocialista mozgalmakkal foglalkozó irodalomban a vezetés problémájával foglalkozó domináns diskurzus, az Webernek az államhatalom háromszintű ideáltipikus osztályozására vezethető vissza: eszerint létezik legális-racionális, tradicionális és karizmatikus államhatalom. Ráadásul, ennek az államelméleti tipológiának a társadalmi mozgalmakra való átfordítása mindig is megszenvedte azt, hogy Weber cseppet sem demokratikusan összeolvasztja a vezetést a dominanciával.9 A vezetés effajta értelmezésének egyik következménye – amint azt Barker et al. megfogalmazzák – az, hogy abbeli igyekezetükben, hogy az alulról szerveződött demokratikus mozgalmakról folytatott vitáikban elhatárolják mozgalmaikat a hagyományos, elitek vezette mozgalmaktól, a társadalmi mozgalmak teoretikusai hajlamosak teljes egészében elfeledkezni a vezetés elméletéről.10 Amint azonban Barker et al. rámutatnak, azok a tudós aktivisták, akik elutasítják a vezetés koncepcióját, rendszerint képtelenek elkerülni egy csapdát: vezetésellenes érveik burkoltan bár, de maguk is irányító, útmutató tézisek.11 Kétségtelen persze, hogy az ilyesfajta vezetés pontosan azért, mert lemond a szervezet tényleges megvalósításától, azt kockáztatja, hogy elmosódottá, bizonytalanná válik; ne feledjük, Lukács kifejtette, az elmélet és a gyakorlat között közvetítő szervezetek nélkül az elméleti “antagonizmusokat csak vitákban lehet kifejezésre juttatni”, melyeknek gyakorlati következményei általában homályosak.12
Barker et al. megpróbálják áthidalni ezt a gyenge pontot, és azt javasolják, a társadalmi mozgalmak teoretikusai és az antikapitalista aktivisták szakítsanak Weber vezetési modelljével, és helyette a Gramsci javasolta fogalmak szerint gondolják újra a vezetés elméletét. Ezzel párhuzamosan Barker et al. elfogadják, hogy a vezetés gyakorta együtt jár a weberi értelemben vett dominanciával, de mégis kitartanak amellett, hogy ez nem szükségszerű, és hogy a társadalmi mozgalmak története során újra meg újra felbukkantak a vezetés demokratikus formái is. Barker et al. szerint a vezetés ezen típusai gyakorlati tevékenységet jelentenek, egyebek között a szervezés tevékenységét, ami viszont alapvetően a többi cselekvővel való dialektikus viszonyon alapul. Még általánosabb összefüggésben Barker et al. úgy érvelnek, hogy mivel a vezetők meg akarják változatni a társadalmi helyzetet, arra kényszerülnek, hogy azonosuljanak is a mozgalommal, de egyidejűleg “megfelelő távolságot” is tartsanak tőle. Továbbá, ha másokat is maguk mellé akarnak állítani egy konkrét helyzet megváltoztatása érdekében, akkor bizonyos személyes tulajdonságokkal kell rendelkezniük, például akaraterővel, szenvedéllyel és intelligenciával. Szükségük van továbbá bizonyos strukturális teherbírásra: a “küzdőtéren” sok szervezet van egyszerre jelen, s itt elengedhetetlen egyfajta szervezetiség annak érdekében, hogy megfogalmazott céljait a mozgalom meg tudja valósítani, s sikeresen szálljon szembe azon aktorok célkitűzéseivel – legyenek bár egyének vagy szervezetek –, melyeknek elemi érdeke ezen célok elgáncsolása.13
E modell értelmében a vezetés olyan aktív folyamat, mely a társadalmi mozgalomban részt vevő többi aktorral folytatott állandó dialógus során formálódik. Ha így értelmezzük, akkor az “antileninisták” ugyancsak vezetők irányította “pártot” vagy pártokat alkotnak, bár kétségtelenül más struktúrá(k) között, mint az ún. “leninista” csoportosulások. Ezen a ponton persze az embernek óhatatlanul eszébe ötlik a kérdés, vajon a “leninista” pártokkal szemben megfogalmazott kritika bizonyosan megóvja-e ezeket a pártokat a hasonló természetű hibáktól.
Mi a teendő?
Az antikapitalista mozgalom soraiban a struktúra és a szervezet kérdése nem azért került napirendre, mert az antileninista vezetők a “leninisták” dogmatikus tételeit igyekeztek megcáfolni, hanem ezek spontánul merültek fel a gyakorlatban, a küzdelmek során. Jó példa erre az az elhíresült eset, amit Naomi Klein a Világbank és az IMF elleni washingtoni demonstráció egy fontos pillanatában fogalmazott meg. Bár a Világbank és az IMF épületeihez vezető utak kereszteződéseit lezárták a tüntetők, egyszer csak kiderült, hogy a tanácskozásra érkezett delegációk már korábban bejutottak az objektumba. Mivel eredeti stratégiájuk ezzel összeomlott, a tüntetők azon kezdtek vitatkozni, mi legyen a következő lépésük; néhányan azt követelték, hogy folytassák a tüntetést, ne mozduljanak el a helyszínről, hogy a távozó delegátusoknak útját tudják állni, mások viszont nem értettek egyet ezzel a javaslattal. Ebben a helyzetben Kevin Danahar kijelentette, hogy a tüntetők döntsenek minden egyes útkereszteződésnél saját belátásuk szerint. Mint Klein megjegyezte, bár ez a stratégia “kifogástalanul tisztességes és demokratikus volt… egy probléma mégis adódott vele – teljesen értelmetlen volt”. Ebből a kaotikus összeomlásból Klein azt a következtetést vonta le, hogy bár az internet tette lehetővé a mozgalom létrejöttét, ezen a ponton a világháló már nem jelentett olyan szervezeti fórumot, mely alkalmas a szükséges döntéshozatali folyamathoz; Klein arra a következtetésre jutott, hogy a mozgalomnak valamiféle átfogóbb strukturális formára van szüksége.14 Klein megjegyzése persze briliáns példája annak, amikor a valóságos mozgalom tapasztalataiból a “vezető” megtanul valamit. Ám Klein ennek ellenére hajthatatlan maradt; szerinte a “leninizmus” nem ad választ arra a kérdésre, hogyan lehet megteremteni a mozgalom strukturális feltételeit. Ebben az értelemben nézetei nagyon jellemzőek az antikapitalista mozgalmon belül uralkodó álláspontok tekintetében; e nézeteknek kétségkívül reprezentatív gyűjteményét szerkesztették egybe a What is to be Done?: Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today című kötetben.
A kötetet Bonefeld and Tischler tanulmánya nyitja meg azzal a kijelentéssel, hogy “a leninizmusra rossz napok virradnak – joggal”; ezzel is azt sugallják, milyen jó dolog, ha az antikapitalisták elutasítják Lenin “instrumentalista” nézeteit, vagyis azt, hogy az államot “meg kell ragadni”. Aztán azzal folytatják, hogy kigúnyolják a trockistákat, akik nyilvánvalóan komolyan azt hiszik, hogy ha a “gonosz” Sztálin helyett a “jó” Trockij lépett volna Lenin örökébe 1924-ben, akkor minden rendben ment volna a Szovjetunióban.15 Mint az államhatalom megragadására irányuló elitprojektet, a szerzők elutasítják Trockijnak és Leninnek a szocialista mozgalomban a vezetés fontosságáról szóló nézeteit: “A forradalmi pártnak mint a forradalom szervezeti formájának eszméje érvényét vesztette.”16 Ám szemmel láthatólag ezeket a szerzőket nem zavarja két tény: egyfelől Lenin elutasította, hogy miután a szocialisták megragadták a burzsoá államot, azt a maguk érdekében használják, másfelől pedig hogy Trockij a sztálinizmus kialakulásának elemzésekor abból indult ki, hogy az orosz forradalom magára maradt a nemzetközi porondon.17 Amikor például Bonefeld és Brendel a kronstadti lázadást elemzi, akkor egyikük sem időzik azzal, hogy elemezze Trockijnak a lázadás elfojtásának körülményeiről szóló fejtegetéseit, azt, hogy Trockij “tragikus szükségszerűségről” beszél a lázadás leverésével kapcsolatban, melyet Oroszország gazdasági elmaradottsága kényszerített a forradalomra18 . S hogy miért hagyják figyelmen kívül ezeket a tényeket? Azért, mert ezek nem igazolják a szerzők azon tézisét, hogy Trockij és Lenin a forradalom győzelmének vagy bukásának kérdését a vezetés problémájára redukálta. Paradox módon maga Brendel is azt állítja: Leninnek igaza volt, amikor azt állította, hogy miközben a kronstadti lázadók nem kértek sem a fehér gárda, sem a bolsevikok hatalmából, “nem létezett más erő”.19 Ha ez az érv helyes, akkor kérdés, vajon hogyan tudja az ember megkerülni azt a dilemmát, mellyel Trockij a lázadás leverésekor került szembe. Erre azonban Brendelnek nincs válasza.
A forradalom konkrét problémáinak elemzése azért hiányzik e szerzők munkáiból, mert ebben a tanulmánykötetben szembeötlő az az általános tendencia, hogy Lenin bírálatát a szerzők bibliocentrikus vagy filozófiai formákra egyszerűsítik. Simon Clarke szerint például a “leninizmus” tévedései “közvetlenül visszavezethetők arra, hogy Plehanov lényegileg félreértette Marx politikai gazdaságtant bíráló fejtegetéseinek jelentőségét: Plehanov a marxizmust kétségtelenül arra a felvilágosodáskori hitre redukálta, hogy “a tudomány” képes a forradalmi változások mozgatójaként fellépni; Lenin interpretációjában pedig ez a plehanovi gondolat öltött testet akkor, amikor forradalmi értelmiségről beszélt, melynek az a feladata, hogy a munkásságot irányítsa.20 Filozófiailag nézve Mike Rooke követi Clarke okfejtését, amennyiben Lenin bűneit ő is arra vezeti vissza, hogy durván félreértette Marx ismeretelméletét. Azt állítja, hogy Leninnek az az álláspontja, mely szerint a párt “a tudományos tudat birtokosa… ellenkezik az elmélet és gyakorlat marxi egységével”.21 Werner Bonefeld számára viszont a “forradalmi párt” elmélete maga is ellentétes értelmű szókapcsolat, mert a benne foglalt vezetési elmélet emlékeztet “a laissez-faire kapitalizmus üzleti vezetőjének” képére. Bonefeld azt állítja, hogy a demokrácia eszméje és a forradalmi szervezet “kölcsönösen kizárják” egymást.22
Így hát Bonefeld et al. szerint a “leninizmusnak” az a lényegi problémája, hogy azáltal, hogy a szocializmusért folytatott harcban Lenin ragaszkodott a forradalmi vezetés szükségességéhez, ellentmondásba került azzal a marxista tézissel, hogy a szocializmus a munkásosztály önfelszabadítása.23 Ennek az érvelésnek van egyfajta látszólagos igazsága, ha és amennyiben a vezetés és a demokrácia fogalmait antonimáknak tekintjük. Sajnos, ennek a Lenin politikáját bíráló (karikaturisztikus) megközelítésnek az a baja, hogy elfedi azt a lényegi igazságot, amit Lenin a szakszervezetek tudatosságának korlátairól folytatott vitában fogalmazott meg: nevezetesen, hogy a kapitalizmusban folyó küzdelmek nem csapnak át automatikusan a kapitalizmus elleni küzdelembe. Alberto Bonnet szerint ez a megállapítás mára már érvényét vesztette, mert
“a munka világában az engedelmesség megtagadása közvetlenül a globális tőke ellen irányul (…) Más szóval, minden társadalmi küzdelem (…) közvetlenül, áttételek nélkül a pénztőke globális uralmának válságaként jelenik meg.”24
Bonnetnek persze igaza lehet abban, hogy a kapitalisták egyre tudatosabban ismerik fel a hatalmukat fenyegető objektív veszélyeket, ám ebből korántsem következik, hogy a munkások is hasonlóképpen egyre tudatosabbak lesznek. Éppen ellenkezőleg, Marx többek között azért is írt tanulmányt arról, hogy a munka tőkének való formális alávetettsége hogyan megy át tényleges alávetettségbe, mert megkísérelt magyarázatot találni a kapitalizmuson belüli, illetve a kapitalizmus elleni harc közötti különbségre – erre később még visszatérek. Hiba tehát ebből azt a következtetést levonni, mint Clarke teszi, hogy ti. amikor Lenin a munkások számos, spontán küzdelmének elszigetelt és részleges természetét felismeri, akkor ez nem Marx nézeteinek továbbvitelét, hanem az orosz populizmus örökségét jelenti nála.25 Hiszen Marx hosszan fejtegeti, milyen objektív korlátok hátráltatják a munkásosztály önfelszabadítását.
Az, hogy Lenin felismerte a különbséget a kapitalizmusban és a kapitalizmus ellen folyó küzdelmek között, illetve az ebből következő, a szocialistákat a munkástömegektől elválasztó szakadékot, harcostársainál sokkal inkább lehetővé tette számára – Shandro megfogalmazását idézve –, hogy “szerepét marxista teoretikusként és az osztályharcban részt vevő politikai cselekvőként kijelölje”.26 Bár ez a helyzetmeghatározás azt sugallná, hogy Lenint gyakorlati tevékenysége alapján kellene megítélnünk, Holloway recenzált kötetünkben szereplő tanulmányában már Lenin kérdésfelvetését is elutasítja: nem azt a már objektiválódott kérdést kellene feltenni, állítja, hogy “mi a teendő”, hanem inkább azzal kellene foglalkozni, hogy “mi is a mindennapos gyakorlat”.27 Sajnos, még ennek az érvnek az erejét is csökkenti, ha megértjük azt a – Caffentzisnek a jelen kötetben szereplő tanulmányában is hangsúlyos – tényt, hogy Lenin könyvének eredeti, orosz címét helyesebb a kevésbé szokásos, de pontosabb mit tegyünk? kérdéseként fordítani.28
Lenin könyvének címétől függetlenül a lenini politika effajta bírálatának javarészt az a nagy baja – amint azt John Moyneux egy korábbi, Clarke-kal folytatott vitában kifejtette –, hogy figyelmen kívül hagyja: a Mi a teendő?, akárcsak Lenin oeuvre-je általában, “a mozgalom napi problémaira adott, a konkrét helyzetben gyökerező konkrét válasz” volt.29
A Bonefeld és Tischler által szerkesztett esszékötetben szereplő tanulmányok többségével ellentétben Caffentzis elemzésének az a legnagyobb erénye, hogy ő a történelmi kontextusba helyezett, igazi Leninnel foglalkozik. Caffentzis hangsúlyozza azt az alapvető tényt, hogy amikor 1902-ben Lenin ragaszkodott ahhoz, hogy az orosz forradalmi szocialista párt ne demokratikusan szerveződjön és hogy hivatásos forradalmárokból álljon, akkor ezt olyan elnyomó rendőrállamban tette, amely rendszeresen letartóztatta és száműzte a forradalmi csoportok tagjait.30 Ahogyan Lenin a Mi a teendő? című műben írta:
“…egy olyan országban, ahol önkényuralmi kormány van hatalmon, minél inkább csak olyan személyek lesznek e szervezet tagjai, akik hivatásukként foglalkoznak a forradalmi tevékenységgel, és olyanok, akik a legjobb kiképzést kapták a politikai rendőrséggel szembeni harcra, annál nehezebb lesz majd a hatalomnak a szervezetre lecsapni.”
Mi több, azt is megfogalmazta, hogy ha a szervezet demokratikusan épülne fel, akkor ez “alaposan megkönnyítené a rendőrség számára a nagyszabású razziák lebonyolítását”.31 Caffentzis rámutat továbbá, hogy a Mi a teendő? fő mondanivalója az, hogy az Oroszországban egymástól elszigetelten működő számos szocialista csoportnak olyan országos napilapra van szüksége, mely elősegíti egymás közötti kommunikációjukat és hatékony akcióikat. Caffentzis ezt Lenin “kommunikációs forradalmi elméletének” nevezi, és azt állítja, hogy ennek a jelentősége ma éppolyan nagy, mint 1902-ben volt: a tüntetést internet segítségével szervező aktivisták, bár magukat nem gondolják “leninistáknak”, a forradalmi szervezet azon kommunikációs modelljét használják, melyet eredetileg Lenin tételezett fel.32 Ugyanakkor azonban e pozitív megjegyzések ellenére Caffentzis makacsul kitart amellett, hogy a Mi a teendő? cselekvési útmutatóként csak korlátozottan értelmezhető, mert “túlzottan áthatja …az elitizmus és a demokratikus procedúrákkal szemben érzett gyanakvás”.33
Bizonyos értelemben ez a kritikai kiegészítés minden kétséget kizárólag “leninista” szellemű, hiszen a szervezeti politika liberalista/sztálinista mítoszával ellentétben Lenin maga is hasonló álláspontot fogalmazott meg egy évszázaddal ezelőtt. Az 1905-ös forradalom tapasztalatait elemezve “A párt újjászervezése” című fontos tanulmányában Lenin azt írja, hogy megváltoztak azok a feltételek, melyek között a bolsevik párt 1902 és 1905 között működött – az önkényuralom az alulról jövő nyomás hatására liberalizálódott –, tehát a párt struktúráját is ehhez kell igazítani:
“Mi, bolsevikok, mindig elismertük, hogy a viszonyok változásával, azaz a politikai szabadságjogok elismerésével, elengedhetetlen lesz a választási elv alkalmazása.”34
A tanulmány további részében Lenin nemcsak korábbi antidemokratikus nézeteivel szakított, hanem azzal a megállapításával is, hogy a pártnak hivatásos forradalmárok alkotta szervezetnek kell lennie. Azt magyarázta párttagtársainak, hogy a nem párttagok előtt ki kell tárni a párt ajtaját, és hogy ezeknek a frissen rekrutált tagoknak azonnal szavazati jogot kell kapniuk, s ez nem jár azzal a veszéllyel, hogy a párt feloldódik a tömegekben, mert:
“…a munkásosztály ösztönösen, spontánul szociáldemokrata, és a szociáldemokrata párt által végzett több mint tízéves munka jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ez a spontaneitás tudatossággá alakuljon.”35
A bolsevik párt 1905-öt követő átalakulását elemezve Lenin 1907-ben ezt írta:
“…azok, akik ma bírálják a Mi a teendő?-t, ott követik el az alapvető hibát, hogy a pamfletet pártunk fejlődésének egy meghatározott, mára már a múlté lett konkrét történelmi helyzetből kiszakítva elemzik.”36
Molyneux azt állítja, hogy mihelyt Lenin elfogadta a tézist, hogy a munkások spontán módon is a szocialista tudatosság felé tartanak, és hogy ennek megfelelően 1905–1906-tól demokratikusan újjászervezte a bolsevik pártot, a Mi a teendő? központi gondolata, azaz az országos napilap köré szerveződött centralizált forradalmi párt megteremtésének eszméje is levetkőzte mechanikus jellegét.37 Rabinowitch még pontosabban fogalmazott egy tanulmányában, melyet mindenkinek el kellene olvasnia, aki a “leninizmus” sztálini értelmezése felé hajlik; a tanulmányban Rabinowitch megfogalmazza, hogy a bolsevik párt “relatíve demokratikus, toleráns és decentralizált belső struktúrája, valamint lényegi nyitottsága és tömegjellege” alapozta meg a párt 1917-es győzelmét.38 Ebből a nézőpontból kell értelmeznünk Lenin Buharinhoz és Zinovjevhez intézett híres figyelmeztetését, mely szerint a Komintern berkeiben engedelmességet követelni egyet jelent “a párt lerombolásával”, mivel egy ilyen lépés “elűz minden, nem különösebben engedelmes, ám intelligens embert”, s csak a “hajlékony gerincű együgyűeket” tartja meg.39
Tehát 1902 és 1917 között Leninnek az elmélet és a gyakorlat kapcsolatára vonatkozó nézeteinek változása azt mutatja, hogy e változó természetű politikát akkor érthetjük meg leginkább, ha abban nem Engels vagy Plehanov a marxizmust “tudományosan” eltorzító nézeteinek mechanikus alkalmazását látjuk, hanem – persze jóval magasabb elméleti szinten – valami olyasmit, mint Kleinnek a washingtoni fejleményekre adott reakcióját; azaz egy mozgalmi vezető azon törekvését, hogy döntéseit a napi stratégiai és taktikai követelményekhez igazítsa.
Bármilyen formális hasonlóságok vannak a Lenin írásait, illetve az újabb fejleményeket meghatározó kontextusok között – ha hihetünk Hardtnak és Negrinek –, Lenin globális hivatkozási alapját akkor is hatálytalanította az imperializmusról a birodalmi korszakba való átváltás. Bár ezt a nézetet a baloldalon hevesen és meggyőző érvekkel utasították vissza,40 hely hiányában most nem térhetünk ki erre a kérdésre. Mindössze érintőlegesen szeretném azonban Hardt és Negri nézeteinek két olyan aspektusát vizsgálni, melyeknek közvetlen kapcsolata van jelen tanulmány tézisével: az egyik a forradalmi mozgalmak periodizációja, a másik az ehhez szorosan hozzátartozó domináns termelési formák változásának periodizációja.
Először lássuk, hogyan korszakolják a szerzők a forradalmi mozgalmakat: Hardt és Negri azt állítják, hogy 1917-ben Lenin politikája megfelelt ugyan a világ állapotának, azóta azonban a forradalmi mozgalmakban olyan fejlődési folyamatok zajlottak le, melyek a modern világban hatástalanítják a “leninista” politikát: “a jelentős modern forradalmakban szerepet játszott népi hadseregek helyét a gerilla-hadviselés vette át, majd pedig a hálózati harcok mai formái”.41 Pontosabban fogalmazva, kitartanak amellett, hogy a népi hadseregek szerepe Münzernek a német hercegek elleni felkelésétől Cromwell új típusú hadseregének megszervezésén át meghatározó volt még Trockij Vörös Hadseregének és Mao népi felszabadító hadseregének harcai során is.42
Bármi legyen is ennek a periodizációnak az erénye – bár én ilyet nem látok –, megvan az a negatív következménye, hogy egyetlen sémába olvasztja azokat a társadalmi mozgalmakat, melyeket Marx mint polgári és proletárforradalmakat szétválasztott egymástól. Ez a periodizáció azért is problematikus, mert az orosz polgárháborút megelőző forradalmi mozgalmak tanulságait gyakorlatilag kiiktatja a történelemből, és figyelmen kívül hagy egy sor jelentős 19. és 20. századi forradalmi proletármozgalmat. Hardt és Negri módszere így a korábbi korok szabadságmozgalmainak éppen azokat az elemeit homályosítja el, melyeknek a legnagyobb a jelentősége a jelenkori forradalmárok szempontjából: a munkásoknak a modern városi környezetben folytatott küzdelmeit. Ilyen módon elhalványítva a tőke és munka viszonyának folytonosságát, Hardt és Negri már bátran kijelentheti, hogy napjaink modern forradalmi mozgalmait Lenin korától “mélységes mély szakadék” választja el.43
Hardt és Negri a fenti álláspontot azzal támasztják alá, hogy kifejtik: a termelés hegemón ipari formája a szellemi termelésbe váltott át. Ez a folyamat, mint azt Finn Bowring kimutatta, olyan fejlemény, mely túlmutat azon a Marx által elemzett változáson, mely szerint a munka formális alávetettségét a tőkének való tényleges alávetettség váltja fel, s azt eredményezi, hogy a tőkének már ténylegesen az egész társadalom alá van vetve.44 Mi több, ebben az új helyzetben a kooperáció “immanensen adott magában a munkatevékenységben”45 . Általánosabban fogalmazva Hardt és Negri azt állítják, hogy “a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők már nem hatnak” a modern termelőtevékenységre, melyet egészében a nem materiális munka dominál.46 Még a munkavállaló és a munkanélküli közötti különbségek is elmosódnak, mivel új “közös nevező” jelenik meg egy olyan nyelvi kultúrán belül, melyet mindenki egységesen ismer, s mely “egyfajta posztliberális és posztszocialista politikai projekt bázisának” tekintendő.47 Hardt és Negri azzal folytatja fejtegetését, hogy a sokaság/tömeg – azaz az általános termelők totalitása – úgy is felfogható, mint “egyfajta nyelv, mely képes magát kifejezni”.48
E meghatározással kapcsolatban mindjárt két probléma is agyunkba ötlik: először is, hogy ez a nyelvnek olyan idealisztikus modelljét tételezi, mely kihat az önmagán kívüli folyamatokra. Míg Volosinov szerint a nyelv azon társadalmi konfliktusok megtestesülése, melyek eredete a nyelven – tehát rajta kívül – található, és amely ilyen módon képes nyelvileg felismerni az osztályharcot,49 Hardt és Negri úgy értelmezik, hogy e “közösség” megteremtése megszünteti a munkásosztályon belüli korábbi megosztottságokat. E megközelítés problematikus mivoltát legjobban talán Holloway fogalmazza meg a Change the World Without Taking Power című művében; itt azt mondja, hogy “ez ellen a radikális elmélet ellen, amit a »mi őellenük« formulájával írhatunk le, Marx így tiltakozik: »De nincsenek ők, csak mi vagyunk«”.50 Ezt a nézetét kifejtve Holloway arra a következtetésre jut, hogy a proletariátus soraiban a munkásosztály-öntudat felerősödése “nem valami »jó«, becsesnek tekinthető jelenség, hanem olyan »rossz« megnyilvánulás, mellyel szemben fel kell venni a küzdelmet”.51 Marxista szempontból szemlélve ez tökéletesen abszurd álláspont. Hiszen miközben Marx arról beszélt, hogy mi mindannyian elidegenedettek vagyunk a kapitalista társadalomban, nagyon is tudatában volt annak, hogy a burzsoázia otthon érzi magát ebben az elidegenedett világban, míg a munkások úgy élik meg a helyzetet, hogy legbensőbb emberi mivoltuktól vannak megfosztva.52 Ráadásul ez a marxi gondolatokkal való szakítás Holloway téziseinek egy lényegi stratégiai problémájából ered: mivel nem tesz különbséget a kapitalista fetisizmus elleni progresszív és reakciós harcok között, ezért nem is tudja elképzelni a szervezett forradalmi cselekvés locusát. Ennek következményeként egész művében jelen van az a probléma, hogy az ellenállás “sikolyát” nem differenciálja sem támadó, illetve védelmi küzdelmek, sem progresszív, illetve reakciós jellegük szerint.
És ez a problematika szorosan kapcsolódik a Hardt- és Negri-féle nyelvi közös nevező modelljének másik gyenge pontjához, ami tulajdonképpen a fentebb már említett, az antikapitalista küzdelmek természetéről Bonnet és Clarke között lefolytatott vita gyenge pontjával is kapcsolatos; ezek a szerzők mindannyian igyekszenek mellőzni azt a fontos tényt, hogy a munkásosztály továbbra is megosztott. Valójában Hardt és Negri azt állítják: “szemtanúi lehetünk annak, hogy eltűnőben van a korábban feloldhatatlan megosztottság, mely a mezőgazdasági munkást az ipari munkástól elválasztotta, és amely a dolgozó osztályokat megkülönbözteti a szegényektől és így tovább”,53 ám közben teljesen figyelmen kívül hagynak folytonosan jelen lévő, kiemelkedően fontos problémákat, mint például a proletárokat nap mint nap sújtó küzdelem a munkahelyekért vagy a termelési folyamat különböző pontjain dolgozók helyzetének eltérő jellege. Éppen ezeknek a megosztottságoknak a leküzdése érdekében – jóval Lenin születése előtt – vett aktívan is részt Marx az “élcsapat”-pártok kiépítésében.
A szétforgácsolt osztály és a centralizált állam54
Marx és Engels szerint míg a munkásság arra kényszerült, hogy fellázadjon a kapitalista munkamegosztás ellen, a munkamegosztás maga egyre kevésbé tette őket alkalmassá a hatalom gyakorlására.55 Engels ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy a társadalmi termelőerők fejlődése megteremtette azokat a feltételeket, melyek által a munkamegosztás “félresöpörhető”; Marx pedig azt hangoztatta, hogy a kapitalizmus fejlődéséből következő növekvő munkatermelékenység biztosítja, hogy ezáltal “felszámolható a munkásoknak egy részfunkcióhoz való életfogytig tartó kényszerű kötődésének technikai alapja”; ám Marx ezt azzal egészítette ki, hogy a fenti folyamatokkal egyidejűleg “leomlanak azok az ugyanezen technikai okok előidézte korlátok is, melyek a tőke dominanciájának útjában álltak”.56 Marx tehát azt állította, hogy miközben a kapitalizmusban a munkamegosztás elmélyülésével együtt járó munkatermelékenység-növekedés megteremti a szocializmus objektív lehetőségét, ezzel egyidejűleg a munkamegosztás e potenciál valóra váltását alapjaiban lehetetleníti el.
Még pontosabban, Marx különbséget tett a társadalmi és a technikai (gyártási) munkamegosztás között: míg a társadalmi munkamegosztás a modern világban elkerülhetetlenül szükséges foglalkozási megosztást jelentett nála, a technikai munkamegosztás fogalma azokra a kapitalizmusban egyre tökéletesedő elemekre utalt, amelyek a szakértelem csökkenését s ezzel a munkaerő kézben tartását segítették elő.57 Míg a társadalmi munkamegosztás a foglalkozási specializáció révén elősegíti a munkatermelékenység növekedését, a technikai megosztottság a munkatevékenységek olyan tagoltságát idézi elő, melynek következtében az egyes munkás egyre egyszerűbb feladatokat lát el, melyhez minimális betanulás is elegendő.58 Hiszen ahol a kapitalizmus, legalábbis részben, a prekapitalista termelési módokból fejlődött ki úgy, hogy a piaci viszonyokat kényszerítette rá a meglévő munkafolyamatokra, azaz a munka formális alávetését a tőkének, ott a gyári termelés fejlődésével a munkafolyamat természete is átalakult olyan módon, hogy a munka elvégzése kisebb szakértelmet igényel, s ezáltal ténylegesen “a tőkének alávetetté” vált.59 Ebben az új helyzetben, írta Marx, “a műhelyen belüli munkamegosztás a tőkésnek a munkás fölötti vitathatatlan hatalmát fejezi ki”.60
Marxnak a munkamegosztással kapcsolatos fejtegetései azt sugallják, hogy a proletariátus körülményei alapján túlságosan szétforgácsolt és intellektuálisan túl korlátozott ahhoz, hogy saját felszabadításának valódi végrehajtója lehessen. Másfelől, mint Braverman hangsúlyozza, bár a technikai munkamegosztás célja az, hogy a munkásokat egy gépezet fogaskerekeivé silányítsa, ám még a legszolgaibb munkát végzőknek sem lehet tökéletesen kiiktatni az intellektusát.61 Marx az 1840-es évek közepe táján a szocialista munkások köreiben szerzett tapasztalatai alapján úgy vélte, ezeknek a munkásoknak az intelligenciája és humanitása – melyet nem lehet kiradírozni a mechanizmusból – adja a szabadságért folytatott küzdelmük hajtóerejét, és hogy a felszabadulásukért vívott küzdelmük töri át azokat a társadalmi gátakat, melyek egymástól és a társadalom többi részétől elidegenítik őket.62 Ez a Marxtól eredő humanista elem hatja át Hollowaynak a Hardt és Negri tanulmányában megmutatkozó antihumanizmussal szembeni bírálatát. Holloway meggyőző érvekkel bizonyítja: azzal, hogy a szerzőpáros elutasítja a humanizmust, meggyengíti saját, emancipációs nézeteit:
“E megközelítésnek kétségkívül az a legnagyobb problémája, hogy sem hangyák, sem gépek nem lázadnak. Egy olyan elmélet, mely a lázadásra épül, nem teheti zárójelbe az emberi természet meghatározó jelentőségét.”63
Való igaz, a fenti állítás helyes, ám Mészáros István meggyőző érvekkel bizonyította, hogy a munkamegosztás nemcsak a munkásosztály szétforgácsolódását, hanem a munkások küzdelmeinek megosztottságát is eredményezi. Mészáros így fogalmaz:
“…normális körülmények között a belsőleg megosztott és szétforgácsolt munka nemcsak az uralkodó osztály és az állam kényének-kedvének van kiszolgáltatva, hanem az uralkodó társadalmi munkamegosztás objektív követelményeinek is.”64
Ezzel együtt sem kell azonban feltétlenül egyetértenünk Mészárossal abban, hogy a marxisták “alaposan alábecsülték” e probléma politikai következményeit.65 Hiszen Marx éppen e problémákra válaszul segített életre egy élcsapatpártot.
Marx ezzel a lépéssel – Avineri, Gouldner és Harding állításával ellentétben66 – egyáltalán nem akarta becsempészni formálisan demokratikus elméletébe az intellektuális elit koncepcióját, mint ahogyan az sem helytálló – ellentétben Holloway et al. fejtegetéseivel –, hogy Marx mindenestől elvetette az irányítás koncepcióját. Inkább evidenciának is mondható, hogy Marx tökéletesen tisztán látta azokat az erőteljes tendenciákat, melyek a proletariátus sorain belül a szocialista osztálytudat kifejlődésének útját állták, melyekkel, ha le akarjuk győzni őket, szervezett szocialista tevékenységet kell szembeállítanunk. E koncepció szerint a munkáspárt egyaránt harcolt a sorain belül kialakult, a szellemi és fizikai dolgozók közötti megosztottság ellen, valamint a munkásmozgalom tágabban vett szétforgácsolódása ellen.67 Ebben a szellemben olvasva érthetjük meg a legteljesebben a Kommunista kiáltvány sokat idézett sorait:
“A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.”68
Innen szemlélve, a munkáspárt alapvetően a munkamegosztás teremtette feszültség erőterében működik: hiszen egyrészt a munkamegosztás megteremti annak lehetőségét, hogy a proletariátus a rendszert olyan totalitásként szemlélje, melyet tudatosan át lehet alakítani; másfelől azonban előidézi a munkásság szétszóródását, és ezáltal erősíti a tőkések hatalmát. Ezek az egymásnak ellentmondó, de a proletárlét egyként gazdasági aspektusai ellene szólnak annak a nézetnek, hogy Marx kitartott a proletárok radikalizálódásának nyers gazdasági modellje mellett. Mi több, ezek az aspektusok segítenek megérteni Marx politikai gyakorlati lépéseit az 1840-es években és az I. Internacionálé időszakában. Marx számára mindkét korszakban az volt a központi kérdés, hogy a munkásosztálynak mint osztálynak a harcait támogassa, és eközben szüntelenül azon fáradozott, hogy letörje azokat az erőket, melyek – mint például az írekkel szembeni gyűlölet Nagy-Britanniában – a proletariátus megosztottságából következnek, és egyúttal felerősítik és kiterjesztik e megosztottságot.69
A fenti okfejtésből is látható, hogy a marxi elképzelésnek megfelelő, centralizált politikai párt megszervezése nem abból következik – mint azt Hardt és Negri elhitetni igyekszik velünk –, hogy az ipari munkásság homogén természetű lett volna egy évszázaddal ezelőtt, hanem éppen abból az igényből, hogy a párt áthidalja a munkásosztály soraiban ténylegesen létező megosztottságot. Trockij például azon a véleményen volt, hogy egy osztály keretein belüli, az irányítás megszerzéséért folytatott szervezett küzdelem alapvető jelentőségű, mert az osztályok nem homogén dolgok, melyek idővel mechanikusan “beérnek” politikailag, hanem “mind társadalmi, mind politikai értelemben heterogén” alakulatok, melyekben különféle vezetők az egyetemes hegemóniáért küzdenek.70 Mindebből az következik, hogy a párt centralizált mivolta ténylegesen nem a homogén proletariátusról alkotott imaginárius elképzelésben gyökerezik, hanem annak a nagyon is realisztikus szükségletnek a felismerésében, hogy a centralizált államokat fel kell számolni. Specifikusan, mint Lukács fogalmaz, “Leninnek a pártszervezéssel kapcsolatos koncepciója előfeltételezi a forradalom tényét – és aktualitását”.71 És megfordítva, azok a pártok, melyek a fennálló rendszer megreformálását tűzték ki célul, boldogultak a decentralizált pártstruktúrában is. Clarke tehát téved, amikor azt állítja, hogy Lenin és az orosz “közgazdászok” vitájának – Lenin velük polemizálva írta meg a Mi a teendőt? című művét – az a helyes értelmezése, ha abban a következő véleménykülönbséget látjuk: egyfelől adott egy csoport, mely úgy véli, hogy a forradalmi eszmék a küzdelmek során automatikusan kialakulnak, másfelől pedig ott van Lenin meggyőződése, miszerint ezeket az eszméket kívülről kell a munkásosztállyal tudatosítani.72 A közgazdászok által képviselt szervezeti decentralizáció a forradalmi politika nyílt elutasításában és Bernstein revizionizmusának elfogadásában gyökerezett.73
A szervezeti perspektíva lenini megközelítésével 1917 előtt az volt a probléma, hogy Lenin olyan intellektuális keretben működött, melyet Kautsky határozott meg, aki soha nem fogadta el Marx azon tételét, hogy a burzsoá államot fel kell számolni.74 Miközben Lenin úgy vélte, hogy az orosz államot nem lehet megreformálni, a háború és a forradalom okozta sokkra és Buharin ösztönzésére volt szüksége ahhoz, hogy az állam kérdésében teljesen szakítson Kautsky nézeteivel.75 Holloway könyvének talán legfontosabb aspektusa annak a gondolatnak a megerősítése, hogy a szocialisták nem érhetik el felszabadulásukat a burzsoá állam révén. Ugyanakkor azonban az a mód, ahogyan a fetisizálás folyamatát mint a fetisizált kategóriák elfogadásával szemben álló jelenséget hangsúlyozza, olyannyira túlzó, hogy – Alberto Bonnet szavaival – Holloway a következő szellemi utat járja be:
“…annak helyeslésétől, hogy a forradalmi politika nem szerveződhet az államhatalomnak mint eszköznek a megragadása köré, eljut addig, hogy kijelenti, maga az állam a kapitalista társadalomban nem bír központi jelentőséggel a hatalmi viszonyok szempontjából.”
Bonnet ezzel az érveléssel szemben helyesen tart ki amellett, hogy “az állam a hatalom egyik helyszíne”.76 Sajnos, mivel Holloway így fogja fel az államot, nem ismeri fel annak jelentőségét, hogy Lenin a szervezeti centralizmust azon óhajának egyenes következményeként védelmezi, hogy az államot inkább fel kell számolni, mintsem megragadni. Hogy Lenin nézeteinek ezen aspektusát tiszta jelentőségében láthassuk, ahhoz nem elég elolvasni az Állam és forradalom című művét; az is elengedhetetlen, hogy felismerjük, Leninnek a forradalmi politikáról alkotott felfogása egész életén át fejlődött, változott. Sajnos, annak ellenére, hogy Holloway és többiek, akik a Bonefeld és Tischler által szerkesztett tanulmánykötetben kifejtik véleményüket, szeretnék elkerülni a tárgyiasítást, a tanulmányok többsége mégis objektiválja a “leninizmus” egyfajta karikatúraszerű verzióját; ezzel pedig el is szalasztják annak felismerését, hogy a Mi a teendő?-ben Lenin az ő modern projektjükhöz valami kísértetiesen hasonlót próbált körvonalazni; ti. a reformista kritikával szemben védelmébe vette a forradalmi perspektívát.
Abban való nagy igyekezetében, hogy Lenin jelentőségét leszólja, Holloway elfelejti észrevenni azt a hatalmas törést, mely 1914-ben a nemzetközi szocialista mozgalmat megosztotta. Ez a szakadás, mely 1917-ben tetőzött Leninnek az Állam és forradalom című könyvében, a marxista mozgalmat egészen a háborúig meghatározó kautskysta ortodoxia újraértékelésével kezdődött. Lenin könyve hangos bírálata volt minden kísérletnek, mely a burzsoá államot a társadalom szocialista átalakítása során felhasználható eszköznek tekinti; gondolatmenetében visszatér Marx és Engels munkájához, akik, Lenin szerint, mint a szocialista párt programjának megformálói mindvégig kötelességüknek tekintették, hogy egyértelművé tegyék a munkások számára, hogy a szocializmushoz való átmenet csak “erőszakkal” vihető végbe: “pártunk és a munkásosztály csak a demokratikus köztársasági államforma keretében gyakorolhatja a hatalmat. Ez pedig éppen a proletárdiktatúra specifikus formája”.77 Míg Holloway és a gyűjteményes kötet többi szerzője osztják Leninnek a naiv reformisták azon kísérleteit ostorozó álláspontját, mely az államot akarja eszközként használni a közös jó elérése érdekében, addig megkerülik a kérdést, milyen a proletárhatalom politikai struktúrája a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakában – Bonefeld azzal is megpróbálkozik, hogy Marxnak a proletárdiktatúrával kapcsolatos gondolatmenetét leszólja78 . Emiatt aztán, akárcsak a Lenin által bírált marxisták, nem is tudnak adekvát módon közelíteni a forradalom gyakorlati problémáihoz. E gyakorlati mulasztás indította Zizeket arra, hogy védelmébe vegye a “leninizmust”:
“…a legfontosabb “leninista” tanulság ma a következő: a párt szervezeti formái nélküli politika nem más, mint politizálás politika nélkül, tehát a válaszunk azoknak, akik csak az (igazán adekvátan elnevezett) »új társadalmi mozgalmakat« igenlik, ugyanaz, mint amit a jakobinusok válaszoltak a girondista megalkuvóknak: »Forradalmat akartok forradalom nélkül!«”79
Zizek a fenti mondatban a leninizmus kifejezést idézőjelben használja – ebben én is követem őt –, mert ezzel akarja jelezni a koncepció sztálinista eredetét, amelyet, mint azt Zizek helyesen megjegyzi, el kell különíteni a bolsevik párt tényleges demokratikus gyakorlatától.80 Szemben Lenin politikai eszméinek sztálinista meghamisításával és “leninista” mítoszba való leértékelésével Zizek helyesen jelenti ki, hogy Lenin szerint a forradalmi párt nem fentről irányított önkényuralmi struktúra, hanem sokkal inkább “egy kollektív politikai témával kapcsolatos újfajta tudás” tükröződése.81 Késői műveiben Lenin a sikeres forradalmi szocialista pártot nem egyfajta elitcsoportnak gondolja el, melynek az a feladata, hogy megmondja az egyszerű embereknek, miről mit kell gondolniuk, hanem mint a kapitalizmusellenes mozgalom fejlettebb szekcióinak egyre inkább kibontakozó kollektív kifejeződése. Mi több, ilyen pártot csak akkor lehet kiépíteni, ha adott annak a szocialista követelménynek a megvalósítása, hogy – ellentétben az eredeti bűnbeesési mítosz szekularizált változatával, mely természetesnek tekinti minden politikai párt bürokratikus degenerálódását – az egyszerű emberek játsszák a döntő szerepet a pártban és általában véve a kapitalizmusellenes harcban.82
Konklúziók
A jelen tanulmányban idézett “leninizmus”-kritikákkal nemcsak egyszerűen az a baj, hogy egyrészt az antikapitalista harcok egységbe tömörítő erejének túlzottan optimista felfogásából indulnak ki, másrészt pedig hogy veszélyes mértékben becsülik alá az államnak a kapitalista termelési viszonyokban játszott szerepét, hanem az is, hogy tévesen értelmezik a forradalmi szervezetek kiépítésével kapcsolatos valós problémákat. Lukács mutatott rá arra, hogy Leninnek a marxista pártelmélethez való hozzájárulását értelmezhetjük úgy is, mint a két, fentebb említett probléma korábbi megfogalmazásának bírálatát.
A lenini szervezeti gondolat kétszeresen is szakított a mechanikus fatalizmussal: szakított azzal a fatalista felfogással, amely a proletariátus osztálytudatát az osztályhelyzet mechanikus termékének tekintette, és szakított azzal, amely magában a forradalomban is olyan fatalisztikusan kirobbanó gazdasági erők mechanikus hatását látta, amelyek a proletariátust – a forradalom objektív feltételeinek kellő “érettsége” esetén – automatikusan győzelemre viszik.83
Ám a “leninizmus” bírálatában rejlő legironikusabb elem az, hogy maga is segít elhomályosítani azokat az aktuális problémákat, melyek bármely forradalmi szervezet kiépítése kapcsán felmerülhetnek. Tipikusnak tekinthető ebben az értelemben a huszadik századi torz államszocializmus Mike Rooke-féle magyarázata, mely szerint az államszocializmus a “leninista” szervezeteknek abból a törekvéséből fakadt, hogy önmagukat a proletariátus öntevékenységét pótló elemnek tekintették.84 Ennek a nézetnek kétféle következménye is van. Először is, Rooke kiszakítja kontextusából azt a folyamatot, amelynek során a bolsevikok egyre inkább önmagukkal azonosították az orosz munkásosztályt. Ahelyett, hogy figyelembe venné, hogy polgárháború megtizedelte az orosz munkásosztályt – ahogyan ezt Ralph Miliband teszi, aki egyébként személy szerint nem híve a “leninizmusnak”, de emlékeztet arra, hogy az 1920-as évek elejére “a pártot jelentősen megviselte a munkásosztály meggyengülése”85 –, Rooke azt bizonygatja, hogy Sztálin felemelkedése nem más, mint a “leninizmus” tetőpontja. Másodszor, azzal, hogy a “leninizmust” és a “helyettesítés” fogalmait összemossa, Rooke elfedi az elitizmusra, szektarianizmusra és a helyettesítésre való hajlamot, melyek pedig minden szocialista szervezetnek jellemző hibái – akár eredetileg is így szerveződtek, akár öntudatlanul veszik magukra ezeket a jellemző jegyeket. Ezekkel a problémákkal kapcsolatban Colin Baker kifejti, hogy a forradalmi szervezetekben – melyek szükségszerűen kizárják a rasszistákat, a szexistákat, a homoszexuálisokat és a neoliberalizmus híveit – nem az oligarchiára való hajlam jellemző (mint azt Michels állítja), hanem elsősorban az elitizmus, melynek révén tisztaságukat védelmezik, másodsorban pedig a szektarianizmus, amivel igyekeznek túlhangsúlyozni azokat a különbségeket, melyek őket a környezetüktől megkülönböztetik.86 Hozzátehetjük még, hogy a kapitalizmusban az osztályharcok szétforgácsolódása, amennyiben nem fordul át a kapitalizmus elleni harcba, felerősíti az ilyen csoportok propagandájában tapasztalható elszakadást és eltávolodást a munkásosztály valódi mozgalmaitól. Ám a szocialistáknak szembe kell nézniük azzal a problémával, hogy ezek a tendenciák nem kizárólag csak a “leninisták” köreiben érzékelhetők. Példának okáért a “Fehér Overallok” nevű, “antileninista” forradalmi csoportocska éppen annyira hajlamos az efféle “betegségekre”, mint az ortodox marxisták: Hardt és Negri maguk is úgy elemzik e csoport akcióit, hogy azokban már jelen vannak az aktivizmus bizonyos elitista formái.87
Bár az elitizmus és a szektarianizmus veszélye minden forradalmi szervezetet egyaránt fenyeget, az a tény, hogy az antikapitalista “segélykiáltás” éppoly könnyedén hangzik el a menekültekkel szemben, mint az állammal és a korporációkkal szemben, valamint az a tény, hogy működnek olyan szervezetek, melyek az ilyen és ehhez hasonló reakciós ideológiákat erősítik fel, arra utal, hogy ha a forradalmárok valóban a lehető legerőteljesebb befolyást kívánják gyakorolni az ilyenféle, sok szervezetből összetevődő alakulatokban, akkor nekik saját szervezetekre van szükségük. Ebben az összefüggésben a szektarianizmus veszélyének elhárítására nézve alig bír jelentőséggel, hogy e szervezetek elutasítják-e a lenini politikát; sokkal ígéretesebb fejlemény volna, ha ezek a szervezetek szisztematikusan nyomon követnék az egyszerű munkások napi küzdelmeinek alakulását. Ehhez pedig arra van szükség, hogy kritikus viszonyt alakítsanak ki a rasszistákkal, a szexistákkal, a homoszexuálisokkal stb. Két lehetőségünk van: vagy odafigyelünk a véleményükre, vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk, és nem alkalmazkodunk nézeteikhez; ám ebben az esetben mindenfajta együttműködésünk velük burkolt irányító-vezető lépésnek tekinthető. Ami a bolsevik pártot illeti, az éppen az ilyen körülmények között bizonyult rendkívül hatékonynak, sokkal hatékonyabbnak minden más, hozzá hasonló kezdeményezésnél.
Itt és most érdemes felidéznünk Alasdair MacIntyre 45 évvel ezelőtt írott gondolatait, amikor még maga is forradalmi marxista volt. “Szabadság és forradalom” című esszéjét azzal kezdte, hogy védelmébe vette Hegel szabadságelméletét, mely szerint a szabadság az emberi lét lényege, és ugyancsak védelmébe vette ennek az elméletnek a marxi kiteljesítését, melynek értelmében “a szabadság kivívása és az osztály nélküli társadalom megteremtése elválaszthatatlan egységet alkot”. Ám mint jó hegeliánus MacIntyre elutasította azt a gondolatot, hogy a szabadság tárgyiasítását a történelem végének tekintsük, ehelyett historizálta azt mint e végcél irányába történő lépések sorozatát. Így tehát a szabad ember “minden korszakban az, aki a lehető legteljesebb mértékben sajátjává teszi saját életét”.88 A polgári társadalomban a bohémek életformáját MacIntyre a szabadság inadekvát formájának, “a polgári értékek puszta visszájára fordításának” minősítette, s szembeállította vele azt a marxi érvelést, hogy mivel mi mint individuumok létezünk a többi emberrel való kapcsolataink révén, ezért a “szabadság elérése nem az egyénnek a társadalommal szemben megfogalmazódó problémája, hanem abban a problémában ragadható meg, milyen társadalmat akarunk, és milyen egyének akarunk lenni”. Mivel e kijelentés érvényessége vitathatatlan, MacIntyre logikusan arra a következtetésre jutott, hogy “ha valaki a szervezet kárára nyilvánítja magát szabadnak, akkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az emberi szabadság kizárólag valamilyen szervezeti formában testesülhet meg”. Mi több, mivel a kapitalizmus kasztrálja a szabadságot, ezért a szabadság most annyit jelent, mint tevékeny részese lenni egy olyan szervezetnek, mely a kapitalista termelési viszonyok megdöntésén fáradozik: “A szabadság témája a forradalom témája is.”89 Ezen a ponton iktatott be érvelésébe MacIntyre egy döntő fontosságú áthidaló klauzulát: bár a kapitalizmus elleni harcaiban a munkásosztály spontánul is létrehozhat emancipatorikus mozgalmakat, mindeddig képtelen volt az ezen küzdelmekben rejlő lehetőségek spontán valóra váltására. Ha a szabadságot nem lehet fentről biztosítani a munkásosztálynak, hogyan tudja akkor kivívni ebből a kevéssé ígéretes helyzetéből? MacIntyre erre azt válaszolta, hogy a szocialistáknak forradalmi pártokhoz kell csatlakozniuk, melyek nem pusztán a szabadságért küzdenek, hanem olyan módon lépnek fel, hogy segítik a proletariátust a szabadság megragadásában: “a szabadsághoz vezető utat olyan szervezeti formával lehet meglelni, mely nem maga akarja a szabadságot kiépíteni, hanem rábírja a munkásosztályt, hogy maga építse ki. Ennek szükségszerűsége azonos egy élcsapatpárt meglétének szükségszerűségével”.90 Mi több, és megint csak azokkal a szocialistákkal – mint például Edward Thompson és a New Left szerzőinek többsége – vitatkozva, akik elutasították egy szocialista párt megteremtésének gondolatát, MacIntyre azt állította, hogy ezeket a szocialistákat az az “illúzió gyötöri, hogy az egyes ember mint elszigetelt egyén elmenekülhet a status quo sablonba kényszerítő és kifinomult elnyomása elől”. Valóban:
“Annak az egyénnek, aki a leginkább próbál individuumként élni, a lehető legönállóbb gondolkodásmódra szert tenni, annak a gondolkodása ténylegesen egyre inkább lesz a társadalmilag domináns eszmék passzív reflexiója; míg az az egyén, aki felismeri másoktól való függését, rálépett arra az ösvényre, mely a gondolat tényleges függetlenségéhez vezethet.”
Lenin szervezeti javaslatainak hatékonyságát vizsgálva MacIntyre az alábbi következtetésre jutott: abban a kontextusban, melyben a reformista bürokraták hegemón helyzetben vannak a munkásosztályon belül és amelyben az államnak az a szerepe, hogy a tőke felhalmozását segítse elő, “a szocializmushoz és a demokratikus centralizmushoz vezető út …elválaszthatatlan egymástól”.91
Érdekes, hogy Johannes Agnoli a Bonefeld és Tischler által szerkesztett kötetben publikált tanulmányában elfogadja, hogy “Leninnek a szervezetről alkotott elmélete mélységesen sikeresnek bizonyult”, és hogy a baloldalnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy valamiféle szervezetre mint közvetítő eszközre elkerülhetetlenül szüksége van a szabadság kivívása érdekében. Ugyanakkor azt mondja, hogy az októberi forradalom sikere “nem vezetett el az emancipációhoz”.92 És ez igaz is, ha a sztálinizmus kialakulására vonatkozik. Mindazonáltal Trockij hasonló véleményt fogalmazott meg, amikor azt írta, hogy Sztálin a bolsevik párt felszámolása révén emelkedett hatalomba, és ez a folyamat sajnos elkerülhetetlenné vált akkor, amikor a német forradalom bukását követően az orosz forradalom egy országra korlátozódott, és elszigetelt jelenség maradt. Trockij még azt is hozzátette, hogy a német vereség – legalábbis részben – annak tudható be, hogy Németországban nem volt bolsevik szervezet az 1918–1924 közötti korszakban.93 Ahelyett, hogy az “antileninista” szocialisták elvetik Lenin nézeteit a Sztálinnal való azonosítással, inkább az volna a feladatuk, hogy komolyan megvizsgálják Lenin nézeteit, ha a lenini politikának valóban meggyőző kritikáját akarják adni.
Végezetül ahhoz, hogy hatásosan vágjanak vissza a “leninistáknak”, Lenin bírálóinak el kell mozdulniuk a bolsevizmus sztálinista karikatúrájától. Hardt és Negri álláspontjával ellentétben a Lenin által javasolt formában szerveződött forradalmi organizációk nem szükségképpen “a forradalmi diktatúra és parancsuralom centralizált formá(i)”, melyeket ilyenformán szembe kell állítanunk a modern “hálózati szervezetekkel, melyek a hatalmat az együttműködésre épülő viszonyrendszerekkel váltják fel”.94 Némi iróniával szemlélve Hardt és Negri erőfeszítését, hogy új hitre térítsék a hálózatokat, arra hívjuk fel figyelmüket, hogy Lenin maga is úgy fogta fel a bolsevik pártot, mint “közvetítők hálózatát”, mely révén fel lehet számolni az orosz szocialista mozgalom szétforgácsoltságát.95 Lenin számára egy ilyen párt elengedhetetlenül fontos volt egyrészt, hogy felülkerekedjenek a munkásosztályon belüli megosztottságon, másrészt hogy az állammal szemben a párt mint ellenerő léphessen fel. Sajnos, Holloway, valamint a Bonefeld és Tischler szerkesztette kötet szerzőinek többsége mindkét problémát figyelmen kívül hagyja, akárcsak Hardt és Negri; így azonban éppen a radikális előrelépés azon akadályait tévesztik szem elől, melyekkel a baloldal ma ténylegesen szembe találja magát.
Jegyzetek
A tanulmány megjelenésének eredeti helye: Contemporary Politics, Vol. 11. No 2-3., 2005. június-szeptember.
1 Köszönettel tartozom Kristyn Gortonnak és Giuseppe Tassonénak a kézirathoz fűzött megjegyzéseikért.
2 Politikai okokból, valamint az egyszerűség kedvéért, általában az antikapitalista jelzőt használom majd cikkemben a Seattle utáni mozgalmak megnevezésére.
3 Még Lenin bírálói is – mint például Sam Faber – rámutattak arra, hogy a legújabb tanulmányok lelepleztek nem egy, a hidegháborúban a bolsevizmusra tapadt mítoszt: S. Faber: Before Stalinism. London, Verso, 1990, p. 10.
4 S. Tormey: Anti-Capitalism: A Beginners Guide. Oxford, Oneworld, 2004, p. 73.
5 M. Hardt and T. Negri: Multitude. London, Penguin, 2004, pp. 353, xvi, 68.
6 J. Holloway: Change the World Without Taking Power. London, Pluto Press, 2002, p. 128.
7 W. Bonefeld and S. Tischler: “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Leninism Today”, in: W. Bonefeld and S. Tischler: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Leninism Today, Aldershot. Ashgate, 2002, p. 7.
8 Gramscit A. Shandro idézi in: “Lenin and hegemony: the soviets, the working class and the party in the Revolution of 1905”, in: C. Barker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, MUP, 2001, p. 216.
9 K. Allen: Max Weber: A Critical Introduction. London, Pluto, 2004, p. 98.
10 C. Barker, A. Johnson, M. Lavalette: “Leadership Matters”, in C. Barker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, Manchester University Press, 2001, p. 1.
11 Ibid., p. 2
12 G. Lukács: History and Class Consciousness. London, Merlin, 1971, p. 299.; W. Bonefeld and S. Tischler; “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today”, pp. 1–2.
13 Ibid., pp. 4–23.
14 N. Klein: “Farewell to the »End of History«: Organization and Vision in the Anti-Corporate Movements”, in: L. Panitch and C. Leys, eds.:, Social Register 2002. London, Merlin, 2002, pp. 8–9.
15 W. Bonefeld and S. Tischler: “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today”, pp. 1–2.
16 Ibid., p. 7.
17 V. Lenin: State and Revolution. 1917, olvasható a http://www.marxists.org/archive/lenin/works/1917/staterev/index.htm honlapon; L. Trotsky: The Revolution Betrayed. New York, Pathfinder, 1972.
18 L. Trotsky: Stalin. London, Hollis and Carter, 1947, p. 337.
19 C: Brendel: “Kronstadt: Proletarian Spin-off of the Russian Revolution”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. p. 24; W. Bonefeld: “State, Revolution and Self-determination”, in: W. Bonefeld S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. p. 136.
20 S. Clarke: “Was Lenin a Marxist? The Populist Roots of Marxism-Leninism”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. pp. 60–1, 70.
21 M. Rooke: “The Dialectic of Labour and Human Emancipation”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today. pp. 87–8.
22 W. Bonefeld: “State, Revolution and Self-determination”, pp. 142, 134.
23 W. Bonefeld and S. Tischler: “What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the question of revolution today”, p. 5.
24 A. Bonnet: “The Command of Money Capital and the Latin American Crises”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, p. 124.
25 S. Clarke: “Was Lenin a Marxist? The Populist Roots of Marxism-Leninism”, p. 72.
26 A. Shandro: “Lenin and Hegemony: The Soviets, the Working Class and the Party in the Revolution of 1905”, in: C. Baker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, Manchester University Press, 2001, p. 216.
27 J. Holloway: “Revolt and Revolution or Get Out of the Way, Capital!”, in W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, p. 201.
28 G. Caffentzis: “Lenin on the Production of Revolution”, in W. Bonnefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, p. 151.
29 J. Molyneux: “How Not to Write about Lenin?”, Historical Materialism, vol. 3, 1998, pp. 49, 56.
30 G. Caffentzis: “Lenin on the Production of Revolution”, pp. 155, 163.
31 V. Lenin: What is to be Done?, 1902, elérhető: www.marxists.org/archive/lenin/works/1901
32 G. Caffentzis: “Lenin on the Production of Revolution”, pp. 155, 163.
33 Ibid., p. 165.
34 V. Lenin: “A párt újjászervezése”, 1905, elérhető: www.marxists.org/archive/lenin/works/1905
35 Ibid.
36 V. Lenin: Preface to the Collection of Twelve Years, 1907, www.marxists.org/archive/lenin/works/1912
37 J. Molyneux: Marxism and the Party. London, Bookmarks, 1986, p. 60.
38 A. Rabinowitch: The Bolsheviks Come to Power. Chicago, Haymarket, 2004, p. 311.
39 Lenint idézi D. Hallas: The Comintern. London, Bookmarks, 1985, p. 109.
40 Lásd a G. Balakrishnan szerkesztette Debating Empire című kötet esszéit, London, Verso, 2003.
41 M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. 68.
42 Ibid., pp. 69–71.
43 Ibid., p. 90.
44 F. Bowring: “From the Mass Worker to the Multitude”, Capital and Class, vol. 83, 2004, p. 111.
45 M: Hardt and T. Negri, quoted in F. Bowring: “From the Mass Worker to the Multitude”, p. 112.
46 M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. 107.
47 Ibid., pp. 202, 303.
48 Ibid., p. 339.
49 D. McNally: “Language, History, and Class Struggle”, in E. M. Wood and J. . Foster eds.: In Defence of History. New York, Monthly Review Press, 1997.
50 J. Holloway: Change the World Without Taking Power, p. 176.
51 Ibid., p. 144.
52 K. Marx and F. Engels: “The Holy Family”, in K. Marx and F. Engels: Collected Works. Vol. 4, London, Lawrence and Wishart, 1975, p. 36.
53 M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. 349.
54 Ez a rész P. Blackledge, “Marx and Intellectuals” című tanulmányára épül, ami megjelent in P. Reynolds and D. Bates, eds.: Marxism and Intellectuals. London, Palgrave, 2005.
55 K. Marx and F. Engels: The German Ideology. London, Lawrence and Wishart, 1974, pp. 51–57, 95; F. Engels: Anti-Dühring. Moscow, Progress Publishers, 1947, p. 355; H. Draper: Karl Marx’s Theory of Revolution. Vol. II, New York, Monthly Review Press, 1978, p. 483; H. Braverman: Labour and Monopoly Capitalism. New York, Monthly Review, 1974, p. 73.
56 F. Engels: Anti-Dühring. 1947, p. 342; K. Marx: Capital. Vol. 1, London, Penguin, 1976, p. 491.
57 H. Braverman: Labour and Monopoly Capitalism, p. 119; P. Thompson: The Nature of Work. London, MacMillan, 1989, p. 75.
58 A. Ratanssi: Marx and the Division of Labour. London, MacMillan, 1982, p. 150.
59 K. Marx: “Economic Manuscripts of 1861-63”, in K. Marx and F. Engels: Collected Works. Vol. 30, London, Lawrence and Wishart, 1988, pp. 271, 279; cf. K. Marx: Capital. Vol. 1, 1976, pp. 1019–1024.
60 K. Marx: Capital. Vol. 1, 1976, p. 477.
61 H. Braverman: Labour and Monopoly Capitalism, p. 325; cf. M. Berman: Adventures in Marxism. London, Verso, 1999, p. 83.
62 Cf. G. Lukács: History and Class Consciousness. 1971, p. 160.
63 J. Holloway: “Going in the Wrong Direction: or, Mephistopheles – not Saint Francis of Assisi”? Historical Materialism, vol. 10, No. 1, 2002, p. 172.
64 L. Mészáros: Beyond Capital. London, Merlin, 1995, p. 930.
65 Ibid., p. 924.
66 S. Avineri: “Marx and Intellectuals”, in B. Jessop and C. Malcolm-Brown, eds.: Karl Marx’s Social and Political Thought: Critical Assessments. Vol. II, London, Routledge, 1990, p. 410; A. Gouldner: Against Fragmentation. Oxford, Oxford University Press, 1985, pp. 25, 48; N. Harding: Leninism. London, Macmillan, 1996, p. 34. Avineri nézeteinek átfogó cáfolatát lásd H. Daper: Karl Marx’s Theory of Revolution. Vol. II, 1978, pp. 636–43.
67 M. Lowy: The Theory of Revolution in the Young Marx. Leiden, Brill, 2003, pp. 134, 146.
68 K. Marx és F. Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch02.htm#s2
69 H. Collins and C. Abramsky: Karl Marx and the British Labour Movement. London, MacMillan, 1965, pp. 39, 45; N. Harris: National Liberation. London, I. B. Taurus, 1990, pp. 44-45; A. Gilbert: Marx’s Politics. Oxford, Martin Robertson, 1981.
70 L. Trotsky: “The Class, the Party, and the Leadership”, in: L. Trotsky: The Spanish Revolution (1931-1939). New York, Pathfinder, 1972, p. 358.
71 G. Lukács: Lenin: A Study in the Unity of his Thought. London, New Left Books, 1970, p. 26. Ugyanezt az általános megjegyzést teszi T. Cliff: Lenin: Building the Party. London, Bookmarks, 1986, p. 84; P. Le Blanc: Lenin and the Revolutionary Party. New Yersey, Humanities Press, 1993, p. 44; N. Harding: Lenin’s Political Thought. Vols. I and II, London, Macmillan, 1983, vol. 1, p. 137; és M. Liebman: Leninism under Lenin. London, Jonathan Cape, 1975, p. 108. Lenin néhány ide vágó megjegyzését lásd V. Lenin: What is to be Done?, 1902.
72 S. Clarke: “Was Lenin a Marxist? The populist roots of Marxism-Leninism”, 2002, p. 70.
73 P. Le Blanc: Lenin and the Revolutionary Party. 1993, p. 42.
74 P. Blackledge: “Socialist Darwinism in Germany: 1875-1914”, Historical Materialism, vol. 12, No. 1, 2004, pp. 224–9.
75 S. Cohen: Bukharin and the Bolshevik Revolution. Oxford, Oxford University Press, 1980, pp. 39–43.
76 A. Bonnet: “Hopeful Voyage; Uncertain Point of Arrival?”, Capital and Class, 85, 2005, p. 26.
77 F. Engels: “A Critique of the Draft Programme of the Social Democratic Party of 1891”, in: K. Marx and F. Engels: Collected Works. Vol. 27, London, Lawrence and Wishart, 1990, pp. 22–7.
78 W. Bonefeld: “State, Revolution and Self-determination”, p. 136.
79 S. Zizek: “Afterwords: Lenin’s Choice”, in: S. Zizek, ed.: Revolution at the Gates. London, Verso, 2002, p. 297.
80 Ibid., p. 193.
81 Ibid., p. 188.
82 C. Barker: “Robert Michels and the »Cruel Game«”, in: C. Barker et al., eds.: Leadership and Social Movements. Manchester, Manchester University Press, 2001.
83 Ibid. Lukács, Lenin, p. 47.
84 M. Rooke: “The Dialectic of Labour and Human Emancipation”, in: W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninist Marxism and the Question of Revolution Today, pp. 93–4.
85 R. Miliband: “Stalin and After”, The Socialist Register 1973, p. 384.
86 C. Barker: “Robert Michels and the »Cruel Game«”, p. 42.
87 M. Hardt and T. Negri: Multitude, pp. 264–7; cf. Harvie, p. 197.
88 A. MacIntyre: “Freedom and Revolution”, Labour Review, Feb/Mar, 1960, p. 20.
89 Ibid., p. 22.
90 Ibid., p. 23.
91 Ibid., p. 24.
92 J. Agnoli: “Emancipation: Paths and Goals”, in: W. Bonefeld and S. Tischler, eds.: What is to be Done? Leninism, Anti-Leninism and the Question of Revolution Today, pp. 188, 191.
93 C. Harman: The Lost Revolution. London, Bookmarks, 1982; P. Broue: The German Revolution. Lieden, Brill, 2005.
94 M. Hardt and T. Negri: Multitude, p. xvi.
95 V. Lenin: What is to be Done?, 1902.
(Fordította: Baráth Katalin)