A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a "régi baloldal" és az "új jobboldal" közötti közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia átalakulásának. Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, s újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

A “harmadik út” problémájaként összefoglalt kérdéskör aktualitása ma már egész Európára és határain jóval túlra is kiterjed. A baloldal perspektíváinak szempontjából megkerülhetetlen a kérdéskör komolyabb elemzése.¹

A harmadik út koncepciója – eredeti intenciója szerint – túllép a “régi baloldal” és az “új jobboldal” közötti megosztottságon, és alapjául szolgál a szociáldemokrácia megújulásának.² Nagy-Britanniában, ahol úttörő szerepet játszik a harmadik út eszméje, a kormányon lévő új Munkáspártnak ez az elméleti vagy ideológiai háttere.³ Mivel a jóléti állam a szociáldemokrácia meghatározó eszméje és elkötelezettsége, nem meglepő, hogy a harmadik utas gondolkodás egyik alapvető célja: magyarázatot találni a háborút követő jóléti konszenzus megszűnésére, és újragondolni a jóléti állam mibenlétét és hatáskörét.

E formálódó perspektíva elemzésének egyik nehézségét az okozza, hogy nehezen körülhatárolható – nem egy, hanem sok harmadik út eszméje fonódik egybe bizonyos alapvető értékek és ideák révén: ilyen például a jogok és kötelességek hangsúlyozása⁴. Néhány elemző szerint nincs önálló harmadik utas szemléletmód – amit ezen a címen kínálnak, az üres vagy homályos retorika, a stílus győzelme a tartalom fölött, vagy – a legjobb esetben – régről ismerős eszmék átfogalmazása.⁵ Való igaz, hogy a harmadik út fogalmát gyakorta használják retorikus fordulatként, hogy sokszor nélkülözi az elméleti mélységet, mégis komolyan kell vennünk mint a szociáldemokrácia újraértelmezésének eredeti kísérletét. Szorosan kapcsolódik az új Munkáspárthoz, de szélesebb vitát is jelöl, ezért nem szabad azonosítani az új Munkáspárt hivatali ténykedésével.⁶ De még ha a harmadik utat az új Munkáspárt “hivatalos ideológiájának” tekintjük is, akkor – mint minden ideológia esetében – itt is szakadék van egyfelől az eszmék és értékek, másfelől pedig a politikai megvalósulás és fejlődés között.

Ez a cikk kritikai elemzést kíván adni a harmadik útról mint a jóléti állam által megválaszolandó problémák értelmezéséről és a jóléti reform modelljéről vagy programjáról. Munkánk leginkább Anthony Giddens-nek, a harmadik út egyik hangadó képviselőjének új könyvére reagál.⁷ Utalunk továbbá Tony Blair nézeteire és az új Munkáspárt vitájára, s a harmadik út ezen alakváltozatainak egymáshoz való viszonyát is vizsgáljuk majd néhány lényegi területen.

A harmadik út ideológiája – nagy vonalakban – abból a tézisből indul ki, hogy a világ megváltozott, és a jóléti állam szükségképpen reformokra szorul, hogy mai életfeltételeinkhez igazodjon. A szociáldemokrácia megújítása nem azt jelenti, hogy el kell vetni a balközép hagyományos értékeit, hanem hogy új értékeket kell szolgálatába állítani. A jóléti államot már nem lehet a szocializmusért folyó harc részének tekinteni, mivel modern világunkban nincs a kapitalizmusnak alternatívája. Ebből a tézisből kiindulva Giddens azt állítja, hogy a jóléti államnak az “egyszerű” modernizációról a “reflexív” modernizációra kell a hangsúlyt helyeznie, és ezt a hangsúlyeltolódást legjobban azoknak a kockázatoknak a természete jellemzi, amelyekkel a jóléti államnak szembe kell néznie. E cikk szerzője azt állítja, hogy a harmadik út nem veszi tekintetbe a kapitalizmusnak és osztályszerkezetének mint korlátozó és befolyásoló tényezőnek a valódi jelentőségét, amikor a jóléti állam kialakulását és válságát elemzi. Illetve, amikor a harmadik út felismeri e korlátok meglétét, akkor adottnak tekinti őket, nem pedig olyan feltételeknek, amelyeket a baloldali politikának feladata megváltoztatni. Giddens a jóléti állam megreformálására tett javaslatokat azért bírálja, mert nem adnak adekvát választ – a bevallottan – a kapitalizmus által teremtett problémákra. A harmadik út politikájának megvalósítandó értékei e folyamat során újraértékelődnek és jelentősen gyengülnek.

 

A jóléti állam modern követelményekhez igazítása

 

A harmadik utas gondolkodás és politika számára kulcsfontosságú kérdés a jóléti állam jelenlegi “válságának” eredete és természetrajza, valamint a jóléti állam megreformálásának lehetőségei. Giddens nem használja a “válság” kifejezést, de azt állítja, hogy “a különböző országokban eltérő formákban jelentkező problémák, amelyekkel a jóléti államnak ma szembe kell néznie, … az alapoknál keresendők”.⁸ E szemléletből következik, hogy a jóléti állam defektusai nem kötődnek egy adott modellhez vagy rendszerhez, hanem alapvető, közös jellemzői. Mégis, az a modell, amelyre Giddens figyelme irányul, a “keynesiánus jóléti állam”: a harmadik út “megkísérli a szociáldemokráciát az utóbbi két-három évtized során gyökeresen megváltozott világhoz igazítani”⁹. A változásokhoz való alkalmazkodás ugyancsak nagy szerepet játszik az új Munkáspárt fejtegetéseiben – az új politikát az teszi szükségessé, hogy “a megváltozott világ kihívásainak megfeleljünk”.¹⁰ A jóléti állam, mely a társadalmi és gazdasági fejlődés korábbi fázisában keletkezett, már nem felel meg az új körülményeknek. Válságát az okozta, hogy képtelen volt alkalmazkodni a változásokhoz, és válsága abban manifesztálódik, hogy “erőforrásai úgy szerveződtek, hogy egyre kevésbé képes megfelelő válaszokat adni a felmerülő problémákra”.¹¹ A harmadik út várhatóan elvezet majd oda, hogy a jóléti állam képes lesz igazodni ezekhez az új körülményekhez.

Ez az általános megközelítés annyiban társadalom-centrikusnak tekinthető, hogy a jóléti állam válságának okait elsődlegesen a társadalmi és gazdasági kontextus megváltozásában jelöli meg. Ezt az általános megközelítést azonban sokféle irányban lehet meghosszabbítani az alábbi kérdésekre adott válaszok tükrében:

1. Milyen célokat tűztek a jóléti állam elé? Az-e a probléma, hogy az eredeti célok már nem megfelelőek, nem relevánsak, vagy pedig továbbra is lényegiek, de a régi módszerekkel nem lehet őket megvalósítani?
2. Mely körülmények segítették a háború utáni periódusban a szociáldemokrata jóléti állam kialakulását, s mára hogyan fordultak vele szembe?
3. Milyen az új körülményeknek megfelelő jóléti modell, mik a céljai és eszközei?

A harmadik utas megközelítés egyfelől leíró-elemző, amennyiben számba veszi, hogyan változott meg a világ, és normatív alapját egyértelműen szociáldemokrata jellegéből kölcsönzi. A jóléti állam céljai – normákban és értékekben kifejezve – lényegükben azonosak a baloldal (a szocializmus és a szociáldemokrácia) céljaival. A megújulást az hozza el, ha ezeket új eszközökkel akarjuk elérni, és ezáltal újra fontosságuknak megfelelő helyet nyernek új világunkban. A hangsúly tehát a “korábbi célok megvalósításának szolgálatába állított új eszközökre” helyeződik.¹²

A jóléti állam válságának elemzése és a megreformálására tett javaslatok kidolgozása csakis a fő társadalmi elvárások, fékek és érdekek vizsgálatába ágyazva végezhető el. Világos, hogy ebbe beleértendő annak a világnak az elméleti interpretációja vagy jellemzése, amelyben a jóléti állam létrejön, azaz a fennálló társadalmi és gazdasági rendszer természetrajza. Itt most az a kérdés, vajon a harmadik útnak van-e adekvát társadalomelmélete, és különösen is az, vajon a világ változásáról rajzolt képe helyes-e.

A szociáldemokrata gondolatkör a jóléti állam legfőbb célját a társadalmi igazságosság eszméjével írja le. A liberálisabb megközelítés ezt a célt a piaci vagy kapitalista gazdasággal és a munkafegyelem s a munkahelyek megőrzésével összeegyeztethetőnek tekinti, és mintegy kiegészítője annak a törekvésnek, hogy fokozzák a makrogazdaság termelékenységét a keynesiánus gazdasági irányítás segítségével, amelyet eredetileg a gazdasági ciklusok ellensúlyozására és a teljes foglalkoztatottság fenntartására hoztak létre. Itt a társadalmi igazságosságot az állampolgárság alapján határozzák meg, s ennek alapján garantálnak és terjesztenek ki bizonyos társadalmi jogokat. A balosabb szociáldemokrata gondolatkörben a jóléti állam a versenyszellemű és individualista piacgazdaság ellentettje, a munkásosztály harcának eredménye, amit azért folytat, hogy megrendszabályozza és megreformálja (s át is alakítsa) a kapitalizmust. Itt a társadalmi igazságosság meghatározásának alapja az egyenlőség. Ebből következik, hogy sohasem létezett egységes szociáldemokrata álláspont, és a viták lényegi kérdése mindig is a jóléti állam és a piaci vagy kapitalista gazdaság viszonya, a társadalmi igazságosság és a gazdasági hatékonyság kapcsolata volt.¹³ A harmadik útnak mint a szociáldemokrácia megújulási kísérletének értékelésében a kulcspont az, hogy e vita tekintetében milyen álláspontot foglalunk el.

Giddens a jóléti állam három célját nevezi meg:

“Először is, …. olyan társadalmat kell teremteni, amelyben a munkának – ezen az iparban bérért végzett munkát értve – központi és meghatározó szerepe van… Másodszor, … ki kell fejleszteni a nemzeti szolidaritást. … Harmadszor, … a kockázatot menedzselni kell.”¹⁴

Bár Giddens nem beszél közvetlenül a társadalmi igazságosság és hatékonyság kérdéséről, ezek a kívánalmak benne foglaltatnak e három célban. Az első, amelyet máshol Giddens “termelékenységnek” nevez, a jóléti állam hatékonysági követelményét a munka ösztönzése és a munkaerő-piacon való részvétel által emeli be.¹⁵ A második abban az értelemben kapcsolódik a társadalmi igazságosság kérdéséhez, hogy az állampolgári státus erősíti a társadalmi kohéziót a közös társadalmi, valamint civil- és politikai jogok által. A társadalmi részvétel prominens témája a harmadik útnak. A harmadik cél a társadalmi igazságosság eszméjét fejezi, mivel a megfogalmazás az összes állampolgárt érintő kockázatok elhárítására helyezi a hangsúlyt. Ezek főképpen a gazdasági biztonsággal kapcsolatos kockázatok (a jövedelmek értékállóságának megőrzése), valamint az, hogy az alapvető szükségletek kielégítésére szolgáló intézmények (egészségügyi és jóléti, oktatási szolgáltatások) mindenki számára elérhetők legyenek.

Teljesen egyértelmű, hogy ez a három cél szorosan egymásba fonódik. Például ha a kockázatok kezelésére univerzális jogosultságokat és támogatást alkalmazunk, azzal egyben növeljük a nemzeti szolidaritás mértékét, míg egy szelektívebb vagy “célzottabb” rendszer gyengítené ezt az érzelmet. Giddens hangsúlyozza, lényegi kapcsolat van a kockázatok meghatározása és menedzselése, illetve a meghatározó termelési éthosz között, mely utóbbi, úgy tűnik, egyszerre oka és következménye a jóléti államnak. Más szóval, a kockázatkezelés módszere a domináns éthoszon vagy hagyományon belül formálódik ki, s e hagyomány a fizetett munkának központi és meghatározó szerepet tulajdonít a jóléti államban. Az is nyilvánvaló, hogy ez a három cél nem örök. Giddens meghatározása szerint egy adott történelmi kontextusban kiformálódott sajátos jóléti struktúra kifejeződései. Giddens különösen fontosnak tartja a jóléti állam kockázatkezelő szerepét, mert ebben látja a jelen legalapvetőbb változásaihoz való alkalmazkodás tényét – a termelékenység hanyatlását is beleértve. Itt az a kiindulópontja, hogy a kockázat mint olyan is megváltozott annak a hangsúlyeltolódásnak az eredményeképp, amelyet Giddens az első modernizációról a másodikra (vagy az egyszerűről a reflexívre) való áttérésnek nevez. Ezt az áttérést a “külsődlegesből” a “kreált” kockázatra való átlépésként jellemzi. Ezzel lényegében Giddens egyfajta “a hagyomány utáni” társadalmi rendszer kiformálódását elemzi, melyben a “tradíciók mintegy láthatóvá válnak”, és egyre inkább érvényüket vesztik, s ezzel párhuzamosan előtérbe kerül a társadalmi reflexivitás, mely “az okos emberek világának” képzetét sugallja; okosak azok, akik maguk alakítják életüket a korábbinál sokkal aktívabban.¹⁶

Tehát a harmadik út azt állítja:

1. a baloldal céljai továbbra is központi jelentőségűek a jóléti állam céljainak meghatározása során, de
2. a társadalmi és a gazdasági változások – az egyszerű modernizáció hanyatlása – meggyengítették a megszilárdult demokratikus társadalmi modellt, ezért
3. a jóléti államnak meg kell változnia, ha hatékony kíván maradni a reflexív modernizáció feltételei közt.

 

Kapitalizmus, modernitás és “kockázati környezet”

 

Giddens elemzése beismeri, hogy a kapitalizmus a modernitás alapvető dimenziója, de hangsúlyozza azt is, hogy a “modern világ … nem kizárólag kapitalisztikus”.¹⁷ Olyannyira nem, hogy a modernitásnak négy intézményi dimenziója van, a tőkerendszer mellett a további három a következő: az indusztrializmus mint termelési mód, mely az anyagi természethez való változó viszonyunkat meghatározza; a katonai hatalom és az erőszak eszközei feletti ellenőrzés, és az információ vagy ellenőrzés, mely adminisztratív hatalomhoz juttatja birtokosát.¹⁸

E dimenziók mindegyike “kockázati környezetet” teremt, ami azt jelenti, hogy ezek valamiféle globális “rossznak” vagy válságnak a forrásai, nevezetesen a gazdasági polarizációnak, az ökológiai veszélyeknek, a világháborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. A radikális politikának minden esetben az a feladata, hogy felismerje a lehetséges alternatív társadalmi-politikai formákat, amelyek ellensúlyozhatnák e rossz hatásokat. De Giddens hangsúlyozza, hogy ezt a feladatot nem egyszerűsíthetjük a kapitalizmus elleni harcra.

Giddens a modernitás négy dimenzióját viszonylag függetleneknek tekinti, amennyiben például a militarizmusnak és az adminisztratív hatalomnak megvan a maga dinamikája, és sui generis forrásai a háborús fenyegetésnek és a demokratikus jogok visszavonásának. Giddens helyesen tart ki amellett, hogy ezek a dimenziók nem egyszerűsíthetők a kapitalizmusra, és nem értelmezhetők pusztán a kapitalista fejlődés hatásaiként. Ennek az elemzésnek az a végső következtetése, hogy az az alternatív társadalmi-politikai forma, amely a kapitalizmus helyébe léphet, önmagában nem lesz képes a többi globális probléma megoldására. Ehhez újabb alternatívákra van szükség. Mivel nem a kapitalizmus ezeknek a bajoknak az eredeti forrása, ebből adódik, hogy egy alternatív társadalmi formában is fennmaradnának. “A létező szocializmus” kétségtelenül alkalmatlan volt arra, hogy orvosolja a demokrácia hiányát, a militarizmust vagy az ökológiai katasztrófát. És nincs semmi garancia arra, hogy az “autentikus szocializmus” képes lesz majd e bajokat orvosolni. Ezért tehát e kockázati környezet alternatíváinak keresése nem esik egybe a szocializmusért mint a kapitalizmus alternatívájáért folytatott küzdelemmel.

Ugyanakkor számtalan érv szól amellett, hogy a kapitalizmus erőteljes hatással van a többi dimenzióra és a belőle következő rossz hatásokra. Így például a gazdaságilag erős csoportok általában ellenállnak a demokratikus jogok kiterjesztésének. A kapitalizmus és az indusztrializmus elméletileg teljesen különbözőek, úgyhogy létezhet az indusztrializmusnak kapitalista és nem kapitalista formája, mégis Giddens kétség kívül téved, amikor az ökológiai veszélyek forrását önmagában az indusztrializmusban jelöli meg. Az indusztrializmus mindig meghatározott tulajdonviszonyok közt fejlődik ki, és egyértelműnek látszik, hogy az ökológiai veszélyek mai világunkban a kapitalizmus jellemző vonásaiból fakadnak, mint például a természethez való instrumentális viszony, s a verseny és a profit által motivált termelés expanziójának előtérbe állítása.¹⁹

 

A jóléti állam politikai gazdaságtana

 

A kapitalizmus és a modernitás többi “strukturáló dimenziója” között jelentős hiátus mutatkozik Giddens elemzésében, s ez tükröződik abban, ahogyan ő a jóléti állam kifejlődését és változását kezeli. Giddens elemzése inkább szociológiai, mint politikai gazdaságtani elemzés. Kétségtelennek látszik, hogy a jóléti állam fejlődésének és válságának társadalmi, gazdasági összefüggéseit csak a jóléti állam és a kapitalista gazdaság viszonyában elemezhetjük. Sokféle megközelítése létezik ennek a viszonynak a jóléti állam politikai gazdaságtanából adódó eltérő látásmódoknak megfelelően.²⁰ De jelentőségét könnyen igazolhatjuk általános fogalmakkal. A jóléti állam kialakulása szorosan összefügg a gazdaság működésével, mert a társadalompolitika azokon a bevételeken alapul, amelyeket a magántulajdonosok által irányított gazdasági termelés állít elő s bocsát rendelkezésre az adózás révén. Másodszor, a szociálpolitikának jelentős hatása van a gazdaság működésére. Tény, hogy az effajta gazdasági hatás kimondott célja a szociálpolitikának – függetlenül attól, hogy a szociálpolitika a kapitalista vállalkozások számára kedvező feltételeket akarja-e biztosítani vagy ellenkezőleg, meg akarja változtatni a rendszert. E kapcsolódások következtében potenciálisan nagyon erős gazdasági fékek működnek annak érdekében, hogy szabályozzák az államnak a szociális kiadásokra fordítható bevételeit, illetve a szociálpolitikai beavatkozás hatáskörét és feltételeit. A politikacsinálók strukturális függése a gazdaság működésétől például jelentősen korlátozhatja az adózási és kiadási lehetőségeket, és elősegítheti a kapitalista szektor számára kedvező (vagy legalábbis nem ellene ható) szociálpolitika érvényesülését.²¹

Mint említettük, Giddens a kapitalizmust “kockázati környezetnek” tekinti, azaz szerinte a kapitalizmus a forrása bizonyos problémáknak, különösen a gazdasági polarizációnak, és úgy véli, a radikális politikának az a feladata, hogy ezzel szembeszegüljön. Ebben a kontextusban a jóléti államnak kézenfekvő a szerepe. Ám Giddens adós marad annak elemzésével, hogyan hat a jóléti államra vagy hogyan korlátozza a jóléti államot a kapitalizmus. Két kiemelten fontos dimenzióra kell felfigyelnünk, és ezen a ponton Giddens elemzése összevethető az új munkáspárti állásponttal. A globalizáció a világ egyik alapvető változási formája, és “a globalizáció komolyan vétele” az új munkáspárti politika egyik sarokpontja.²² Ez a nézet, hogy tudniillik a globalizáció valami új, hogy a “világrendszer különbözik a korábbitól”²³, központi problematika az új munkáspárti politikában is. Közös továbbá az is, hogy az új világrendszer következményeit és hatásait alapvetően pozitívnak látják, ugyanakkor összekapcsolják annak felismerésével, hogy a nemzetközi igazgatás és szabályozás új formáira van szükség, például a valutapiacokkal kapcsolatban.²⁴ Ugyanakkor szembetűnő különbség van Giddens és az új munkáspárt nézetei között abban a kérdésben, milyen mértékben korlátozza a globalizáció a hazai gazdasági és szociálpolitikai lépéseket. Az új munkáspárti felfogás szerint a globalizáció alapvetően kívülről ható erő, mely a politikát egészen sajátos irányba téríti el, és a “világosztály” értékeinek feltárására indított kutatás olyan politikát eredményez, amely láthatóan egybeesik azzal a kényszerrel, hogy a versengés színtere a globális gazdaság.²⁵ Egészen egyszerűen, ha a kormányok “meg akarnak felelni a globalizáció igényeinek”, akkor nincs választási lehetőségük a kulcsfontosságú politikai területeken és döntésekben.²⁶ Például Coats és Hay az új munkáspárt azon vélekedésével magyarázzák a Bank of England döntési önállóságát, hogy “a globalizáció kényszeríti a kormányt arra, ne osztozzon a monetáris politika iránti felelősségben”.²⁷ Ugyanez a logika érvényesül a többi politikai területen is a jóléti szférától a munkaerőpiac rugalmasságának kérdéséig. “A globális gazdaságra ismételten mint külső tényezőre hivatkoznak, mely korlátozza a kormányzati beavatkozást általában és a gazdasági biztonságért érzett felelősségét különösen”.²⁸ A globális gazdaságirányítás új formáinak kimunkálása nyilvánvalóan kis jelentőségű probléma az új munkáspárti elméletben, különösen, ha szembeállítjuk azzal, mekkora hangsúlyt kap náluk annak szükségessége, hogy alkalmazkodjanak a globális gazdaság követelményeihez, ami “ott van, kinn”, és amire alig van befolyásunk. Ha az új munkáspárti elmélet a globalizációt külső erőnek látja, akkor azt úgy értelmezhetjük, mint annak a tézisnek az erőteljes megfogalmazását, mely szerint a kapitalista gazdaság erősen behatárolja az állami cselekvés terét.²⁹

Ezzel szemben Giddens sokkal szkeptikusabb a nemzetállamok szuverenitásának és autonómiájának erózióját illetően – “a nemzetállam nincs eltűnőben, és egészében nézve a kormány hatásköre inkább bővül, mintsem zsugorodik a globalizáció előrehaladtával”, bár az államhatalmat gyakran csak külső együttműködéssel lehet gyakorolni.³⁰ Ennek megfelelően Giddens a globalizációt soha sem tekinti külső erőnek, mert hangsúlyozza, hogy a folyamatban az államok aktív szerepet játszanak, és sokkal távlatosabb feladatokat fogalmaz meg a globális irányítás számára, mint az új Munkáspárt. Így, miközben az új Munkáspárt kiemeli a globális rendből eredő külső megszorító hatásokat, és szűk mozgásteret lát a globális irányítás előtt, Giddens úgy látja, több élet van még a nemzeti politikában, és nagyobb aktivitásra biztat a globális rendszer megfékezése érdekében.

Giddens azonban túl messzire megy az ellenkező irányban, amikor nem ad rendszeres képet azokról a valós korlátokról, amelyek a globa­lizáció felől érkező nemzetállamokat körülveszik, mivel az “államoknak manapság a globális korlátok és problémák komplexebb szorításával kell megküzdeniük”.³¹ A globalizáció megváltoztatja a nemzetállamok s a globális szereplők és szervezetek közötti erőviszonyokat a multinacionális korporációk javára azzal, hogy ez utóbbiaknak nagyobb lehetőségük van a kilépésre. De a gazdasági hatalom maga is strukturált és rendszeres, és ebben az értelemben is a nemzetállam ellen hat. Ez nem azt jelenti, hogy az állam akár mint önálló entitás, akár a többi állammal együttműködve erejét veszti, illetve hogy többé már nincs ereje kidolgozni önálló politikát vagy stratégiát a gazdasági vagy társadalmi szférában.

Igaz, Giddens “komolyan veszi a globalizációt”, de nem úgy, mint a gazdasági hatalom problémáját, illetve azt, milyen hatása van e hatalomnak a szociálpolitikára. Úgy tűnik, ennek az az oka, hogy Giddens-t alapvetően a globalizáció mint “korunk társadalmi forradalmának” egyik aspektusa érdekli és különösképpen is mint a társadalmi és kulturális változások motorja, amelynek segítségével végül leáldozik a hagyományok világa, és kialakul a reflexív társadalmi rendszer. Ebben a kulturális és társadalmi kontextusban helyezi el Giddens elsődlegesen a jóléti állam(ok) egész problémakörét, ugyanakkor ez az erőteljes hangsúly elhomályosítja a gazdasági hatalom alapkérdéseinek és a jelenkori globalizálódó kapitalizmus jellegének vizsgálatát.

A jóléti államok problémáinak egy másik gazdasági dimenziója, amelyet Giddens szintén a háttérben hagy, a “fiskális válság” fogalma, az a tézis, hogy a szociális kiadásokat az állam már nem tudja fedezni. E nézet szerint a jóléti állam válsága elsődlegesen a finanszírozhatóság kérdése, következésképpen a megoldás a kiadások ellenőrzésére vagy csökkentésére összpontosít. A fiskális válság körüli kérdések mélyén rendszerint az a probléma húzódik meg, hogy ki fizeti a szociális kiadásokat, illetve kik a kedvezményezettjei. A szociális kiadások akkor lesznek fenntarthatatlanok vagy nem finanszírozhatók, amikor az adóterheket viselő társadalmi csoportok részéről ellenállás mutatkozik, vagy amikor az adózásból és kölcsönből származó növekvő állami bevételeknek ellentétes rendszerbeli hatásuk van. A kormányok dilemmája ekkor az, hogy e negatív tendenciákat keretek között tudják-e tartani a haszonélvezők azon igényeivel szemben, hogy megőrizzék vagy fejlesszék a szociális politikát. A fiskális válság a hetvenes évekkel kezdődően a jóléti állam elhúzódó krízisének lényegi jelensége volt. A baloldali vagy marxista variáns az állam fiskális válságát a tőkefelhalmozás és osztályharc kontextusában értelmezte. Eszerint a “nem produktív” szociális kiadások fenntartása a profit rovására mehet (és/vagy az inflációs nyomást siettetheti), különösen akkor, ha a szervezett, erős munkásmozgalom meg tudja magát védeni a magasabb adózási értékek terhétől azzal, hogy magasabb béreket követel, és a politikai rendszer révén a jóléti programok fenntartását. De az állam dilemmáját fokozza az a tény, hogy a szociálpolitika részben a tőke igényeire adott válaszként alakult ki. Az új jobboldali vagy neoliberális változatban az kap hangsúlyt, hogy fokozott nyomás nehezedik a szociális kiadásokra különböző csoportok részéről. A speciális érdekekhez a bürokraták és politikusok önérdeke járul, akik az adófizetők ellenállásával is szembetalálják magukat.³² Láthatjuk, a fiskális válság problémájával mind a bal-, mind a jobboldal behatóan foglalkozott, és a jóléti állam problémáira adott politikai válaszokat az ésszerű ráfordítás szempontja határozta meg.³³ Az adófizetéssel szembeni ellenállás, vagyis hogy már elértük a legfelsőbb tűréshatárt abban, amit az emberek még hajlandóak adózni, különösen is hagyományos okoskodásnak tekinthető. Az új baloldal, úgy tűnik, kritikátlanul átvette ezt a meggyőződést a konzervatívoktól.³⁴ Így hát, miközben a jóléti reformot mint törvényhozási programjának központi elemét hangsúlyozza, egyúttal hangsúlyozza a harmadik utas koncepciókat (jogok és kötelességek, “továbbképzés, nem segély”) a jóléti állam új modelljének megteremtésében. Az új munkáspárti koncepció ezt a prioritást egyértelműen az államháztartási megszorítások keretében helyezi el. Mert az új Munkáspárt számára a “finanszírozhatóság” kérdése még mindig a jóléti problémák lényegét alkotja.

Ebben a kulcsfontosságú kérdésben Giddens elismeri, hogy valóban vannak problémák egyes országokban bizonyos politikai kötelezettségek (például a nyugdíj) fenntartását illetően, és ezzel az új Munkáspárttól eltérő véleményt fogalmaz meg.³⁵ Giddens-nek minden bizonnyal igaza van – különösen az Egyesült Királyságot illetően – abban, hogy elutasítja azt az állítást, miszerint a jóléti állam problémái elsődlegesen a pénzügyekhez kötődnek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Királyság nagyobb összegeket tudna jóléti politikára fordítani, és gyenge lábon áll az adózási rezisztenciát igazoló általánosítás. Az ország fiskális válságáról szóló tézisekkel az a baj, hogy a közkiadások határait merevnek és objektívnek tekintik: a tőkefelhalmozás csak annyi “teret” enged az állami bevételek révén a reformoknak, amennyit az állam ki tud vonni anélkül, hogy tönkretenné magát a felhalmozási folyamatot, és ez a tér szükségképpen szűkül vagy tágul annak megfelelően, ahogy a felhalmozás felgyorsul vagy lelassul; egyértelmű felső határa van, mennyi adót készek az emberek átadni a kormányoknak a szociálpolitikára. Ám ezek a határok a gyakorlatban bizonyos mértékben alakíthatóak, mert a kulturális normáktól és értékektől függenek, és a politikai küzdelmek segítségével is módosíthatók. Például az ellenállás az adózással szemben éppen annyira a thatcherizmusnak mint ideológiának a terméke volt, mint amennyire a thatcherizmusnak mint közpolitikának a korlátozása. És ez az elmélet továbbél, mert a thatcherizmusnak az új Munkáspártra való ideológiai befolyása szorosan egybekapcsolódott az új Munkáspárt félénkségével.

Így az állam manőverező képességét fiskális téren valóban korlátozzák. Hiszen világos: hogy képes-e a kormányzat növelni az állami bevételeket, attól függ, mekkora a felhalmozás vagy a gazdasági növekedés mértéke; könnyebb a szociális kiadásokat előteremteni jó korszakokban, mint rosszakban. De ezen túl, a közkiadások volumene és iránya befolyással van a felhalmozás ütemére. Ez azt jelenti, hogy a kormányokra nemcsak azért nehezedik nyomás, hogy minimalizálják a kereskedelemre nehezedő fiskális terheket, hanem hogy azokat a kiadási programokat és tevékenységeket részesítsék előnyben, amelyek a felhalmozásnak vagy értékteremtésnek adnak elsőbbséget. Giddens harmadik útról szóló elemzésének az az egyik gyengesége, hogy mindezt figyelmen kívül hagyja. De e hiányosság mellett kiderül, Giddens egyetért az új Munkáspárttal abban, hogy hangsúlyozza az “értékteremtésnek” (felhalmozásnak) mint a jóléti politika központi céljának a szerepét.

 

A szocializmus után?

 

A kapitalizmus az egyik olyan “kockázati környezet”, amellyel kapcsolatban a radikális politika feladata egyfajta alternatív társadalmi-politikai formáció kimunkálása. A harmadik út gondolkodói számára persze ez az alternatíva nem a szocializmus, mivel a harmadik utas politika a “szocializmus utáni” világ igényeinek kíván megfelelni. A szocializmus halálának elmélete azt jelenti, hogy “mint gazdaságirányítási rendszer a szocializmus nincs több锳⁶, és különösen is utal a kommunizmus összeomlására, ami véget vetett a kapitalizmus versus szocializmus globális korszakának. Azt jelenti továbbá, hogy nincs “többé koherens alternatív társadalom a láthatáron”.³⁷ Ebből következik, hogy a jóléti politika többé már nem fonódik egybe a szocializmusért folyó küzdelemmel, a jóléti politika többé nem része egy olyan mozgalomnak, amely a kapitalizmus alternatíváját képező (magasabb fokú) társadalmi formát kíván megvalósítani.³⁸

A kapitalizmus felszámolására irányuló törekvések kifulladtak, “csak az lehet a feladatunk, hogy egy sokkal humánusabb kapitalista társadalmat teremtsünk, amely továbbviszi a baloldali értékeket – az egyenlőség, a szolidaritás, a gyengék gyámolításának eszményét –, és amely felismeri azt a szerepet, amit ennek érdekében egy aktív kormánynak játszania kell.”³⁹ Ezt az álláspontot visszhangozzák az új munkáspárti vitákban: az értékek változatlanok maradnak, de nem valósíthatók meg a régi módszerekkel a mai, megváltozott világban – “új eszközök kellenek a régi értékek szolgálatában”. Eszerint különösen is érvényét vesztette a hagyományos szocialista koncepció a haladó politika képviselőiről vagy hordozóiról – a szervezett, a centralizált állammal szövetséges munkásosztályról.

Az állam új szerepének megfogalmazása – nem a régi baloldal centralizált állama, és nem az új jobboldal minimális állama – a harmadik utas gondolkodás lényege.⁴⁰ A szocializmus halála ebben az olvasatban a jóléti rendszer felülről szerveződött állami modelljének álruháját ölti, és ehhez társul a jelenlegi szocializmusnak a jóléti állammal szemben tanúsított védekező magatartása. Ezért hangozhat el az az állítás, hogy a szocializmus semmivel sem tud hozzájárulni a jóléti rendszer újragondolásához, amivel alkalmazkodni tudna a modern világ támasztotta követelményekhez, mert a szocializmus “konzervatív lett”.⁴¹ Igaz ugyan, hogy a jóléti rendszer elleni támadás a szocialistákat védekező pozícióba kényszerítette, ami aztán tovább súlyosbította a jóléti rendszer elhúzódó válságát az elmúlt negyed században, mégsem vehetünk fel kritikátlan nézőpontot. A jóléti államot valami olyan képződménynek látták, amit érdemes védelmezni, de nem fenntartások nélkül – nagyon jellemző volt a szociálpolitika ellentmondásos, vagy elismerő, vagy elmarasztaló értékelése, amikor a munkásosztály érdekeiből és a szocialista értékekből indultak ki.⁴² A szocialista megközelítés egyáltalán nem jelenti a jóléti rendszer felülről szervezett, “állami” modelljét, hanem éppen ellenkezőleg, a lentről induló kezdeményezések szükségességét, például a beszámoltatás és a demokratikus ellenőrzés hatékony mechanizmusainak kidolgozását. Valójában nem helyes dichotomnak tekinteni a fentről és az alulról kiinduló rendszereket. A fogalmak minden esetben túlságosan homályosak ahhoz, hogy további tisztázásuk nélkül használhatóak legyenek.⁴³ De akárhogyan is értsük a fogalmat, a valódi kérdés az, hogyan lehet a két alapelvet kombinálni – például azt, hogy az egyenlőség egyfelől az ellátás színvonalának vagy a szolgáltatás biztosításának azonos minőségét jelentse, de ugyanakkor ezt hozzá kell igazítani a helyi vagy egyéni igények és körülmények adta lehetőségekhez (és ez alulról szerveződő cselekvést kíván). A legtöbb esetben, mint például a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat biztosította “ellátási szerencsejáték” esetében, a régi típusú jóléti állam korántsem volt eléggé központosított vagy felülről szervezett. Az új Munkáspárt egyik legelső tézise szerint a közszolgáltatások terén centralista megközelítést kívánt alkalmazni, mondván: “az alapokat megfelelően kell lerakni”. Az új Munkáspárt irányultsága – második legfontosabb kérdéskörük – a fokozott decentralizáció, a hatalom áthelyezése az alsóbb szférákba és a “szociális vállalkozók” bátorítása.⁴⁴ A decentralizációt és a vállalkozói magatartást igazolhatja, ha kreatív energiákat szabadít fel, és elősegíti a különbözőség kibontakozását. Az egyenlőségnek a szolgáltatások biztosítására vonatkozó szociáldemokrata célkitűzése azonban könnyen áldozatul eshet, amennyiben a különbözőség valójában csak növeli az egyenlőtlenséget. Ez lehet például a következménye annak, ha az általános középiskolák rendszerét a “speciális iskolák” rendszere váltja fel.

A munkásosztály hanyatlása és ennek következtében az osztályalapú politika megszűnte a szocializmus kimúlásának következménye, és egyben a harmadik út egyik kiemelkedő fontosságú témaköre. A szocializmusnak lényegi eleme volt a nagy, sőt talán meghatározó munkásság megléte, amelynek sajátos érdekei vannak, és képes arra, hogy gazdasági és politikai küzdelemben progresszív társadalmi változásokat teremtsen. A jóléti államot, amelyet Pierson a hatalmi források modelljének nevez, részben legalább lehetett úgy tekinteni, mint a munkásosztály érdekeinek győzelmét “az alulról ható nyomás” révén.⁴⁵ Bár Giddens a kapitalizmus alapvető problémájának tekinti a gazdasági polarizálódást, ezt a jelenséget mégsem elemzi az osztályok közötti munkamegosztás és szembenállás szempontjából. Nála a politikát már nem az osztályok megosztottsága jellemzi – a kétkezi munkásság száma jelentősen csökkent, a politikai magatartás és értékek már nem esnek egybe az osztályhelyzettel, a pártok és az osztályok közötti kapcsolatok megszakadtak.⁴⁶ Ennek következtében a jóléti államhoz sem közelíthetünk már az osztályharc fogalomrendszerével, még kevésbé tekinthetjük a szocializmusért folytatott hosszú távú folyamat részének.

Függetlenül attól, milyen potenciállal rendelkezik még a munkásosztály egysége, fogadjuk el, hogy csak kevés jele van az egységes, többségi munkásosztály létének, és csekély az esélye annak, hogy a közelebbi jövőben kialakul. Pierson szerint “az erőforrások modelljének legnagyobb buktatója az, hogy még a legkedvezőbb terepen is működésképtelennek látszik”.⁴⁷ Ugyanakkor éppen a szociálpolitika területén azt látjuk, hogy nem szűnnek meg az osztályalapokon szerveződő küzdelmek. De ennél is fontosabb, hogy Giddens téved, amikor az osztály fontosságát azonosítja annak képviseletével. Egy társadalmi osztály akár rendelkezik képviselettel, akár nem, az alapvető osztálykülönbség a tőke és a munka között a kapitalista társadalmak lényegi “strukturáló dimenziója” marad, és nem helyes, ha pusztán csak a szegények és a gazdagok közötti szakadéknak vagy a kiterjedt szegénység és társadalmi kirekesztés problémájának tekintjük. Ez a nézőpont figyelmen kívül hagyja az egymással ellentétes osztályérdekek ma is érvényes jelentőségét.⁴⁸ Az osztályoknak ez a konfliktusa továbbra is meghatározza a kapitalizmus fejlődését, és még aktuálisabban a probléma lényegére tapint a jóléti állam céljait és a szociálpolitikai reform számos aspektusát illetően. A minimálbér bevezetését például tekinthetjük a “régi munkáspárti” csomag jelentős elemének, amely most az “új munkáspárti” csomagba is belekeveredett. És annak ellenére, hogy az új munkáspárti politika a “szociális partnerség” fogalmaival ragadja meg a problémát, a minimálbér elveiről és mértékéről folyó vita a szakszervezetek és a munkáltatók között csak az osztályérdekek megnyilvánulásaként értelmezhetők. Ugyanez érvényes a munkások jogi védelmének eszközeire vagy a segélyek mértékének megállapítására. Általánosabban szólva, mivel a szociálpolitika főképpen azzal foglalkozik, hogy kielégítse a munkaerő alapvető szükségleteit megfelelő javakkal és szolgáltatásokkal, sok függ attól, milyen mértékben kezelik a munkaerőt árucikkekként, következésképpen az osztályérdekek szorosan összefonódtak a jóléti állammal. A lényeg az, hogy a szocialista értékek akkor szilárdak, ha osztályérdekekben gyökereznek. Ez a szoros kapcsolat egyben értékmérője a baloldali értékekre alapozott politikának is.

 

A gazdasági polarizációval szemközt – újraelosztás vagy “belefoglalás”?

 

A baloldali (szocialista és szociáldemokrata) politika raison d’être-je a kapitalizmus reformja és átalakítása: a gazdasági hatalommal való konfrontálódás, a piaci erők szabályozása és korlátozása, valamint az egyenlőtlenség csökkentése. A mai világ – bár lehet másképpen is jellemezni – a “kapitalista reneszánsz” és az “újjászületett kapitalizmus” korszaka, nemcsak globális hatása és az alternatívák kimúlása miatt, hanem mert a neoliberális ideológia meghatározó befolyása új életre keltette.⁴⁹ Ezért Marquand úgy véli, “az újjászületett szociáldemokrácia feladata nem más, mint korunk vad kapitalizmusának újra megszelídítése.”⁵⁰

Ez a cél teljességgel hiányzik az új munkáspárti diskurzusból. Nem azt állítjuk ezzel, hogy az új Munkáspárt teljességgel lemondott volna a gazdasági beavatkozás eszközéről, például arról, hogy “tisztességes követelményeket” állítson fel a munkában, vagy hogy megállapítsa a minimálbér összegét, de programjukban ez a kérdés kisebb jelentőségű a rugalmas munkaerőpiac és a piaci erők hasznának problémájához viszonyítva. A piaci erők hatáskörének kiterjesztése és a kormány beavatkozási lehetőségeinek korlátozása – a harmadik út célja.⁵¹ A kapitalizmus a gazdasági dinamizmus vagy hatékonyság forrása, amely a harmadik utas politika szerint kéz a kézben jár majd a tisztességgel vagy társadalmi igazságossággal. A célkitűzés, hogy “tisztesség és hatékonyság” járjon együtt, sokszor mutatkozik – ellentétben a régi stílusú szociáldemokrácia értékeivel – a harmadik út alapértékének. Az az álláspont, hogy a társadalmi igazságosság a gazdasági siker előfeltétele, központi témája volt a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság munkájának, és ezt a gondolatkört az új Munkáspárt is átvette.⁵²

A baloldalon a társadalmi igazságosság eszméje alapján mindig azért harcoltunk, hogy “mindenki egyenlő lehetőséget kapjon”. Most, modern világunkban, a gazdasági szükségszerűség is ésszerűsíti e célt. Ma ugyanis az emberi tőke a lényeges, nem a föld vagy a gép. Ha egyetlen ember képességeit is elvesztegetjük, azzal az egész nemzetet szegényítjük el… A tudatlanság és az alacsony iskolázottság korlátozza egy nemzet gazdagodását, és önmagukban ezek nem egyszerűen megbocsátható hibák. Ma a tisztesség és a vállalkozás valóban kéz a kézben járnak. Ez a modernizációs üzenet lényege.⁵³

Itt a társadalmi igazságosság az egyenlőség eszméjéből következik, ámde annak szűk meghatározása a “lehetőségekből” indul ki, mintha a kapitalizmus, mely úgymond a legkevésbé sem korlátozza a lehetőségeket, ma ténylegesen igényelné, hogy “mindenkinek legyenek lehetőségei”. Sőt, a tudáson alapuló globális gazdaság keretei között, ahol a versenyképesség az emberi tőkén múlik, a társadalmi igazságosság és a hatékonyság boldog párt alkot. Az egyéni szükségletek (több lehetőség) és az üzleti érdekek (fejlett humán tőke) összefonódnak – “a modernizáció legfontosabb feladata az, hogy a humán tőkébe fektessen be: készítse fel az egyes egyéneket és a vállalkozásokat a jövő tudásalapú gazdaságában való szereplésre”.⁵⁴ A humán tőkébe való befektetés a társadalmi kirekesztés elleni hatékony eszköz, és ezt jelenti a társadalmi igazságosság a modern szociáldemokráciában.

Ezzel szemben Giddens sokkal egyértelműbben felismeri, hogy a kapitalizmus a forrása azoknak a problémáknak, amelyeket a baloldali politikának meg kell oldania – az ő terminológiájában a kapitalizmus a modern világ egyik “kockázati közege”, és az a kockázat, amit a kapitalizmus teremt, a “gazdasági polarizáció”, vagyis az egyenlőtlenség.⁵⁵ Amikor Giddens ebben jelöli meg az alapvető problémát, amellyel kapcsolatban a radikális politikának az a feladata, hogy alternatív társadalmi-politikai formát hozzon létre, akkor nyilvánvalóan teljes egyetértésben van a régi stílusú szocializmussal. Továbbá, úgy tűnik, hogy egy kulcsfontosságú régi szocialista értéknek itt nagy szerepe van, és ez az érték az egyenlőség. S a hagyományos szocialista politikának igazán lenne mit tennie az újraelosztás terén. Hogyan is lehetne másképp a szocialista értékeket fenntartani?

Giddens kitart amellett, hogy “az újraelosztásnak nem szabad lekerülnie a szociáldemokrácia napirendjéről”, ennek oka pedig a gazdasági polarizáció káros hatásaiban keresendő, nevezetesen abban, hogy ez a jelenség a társadalmi kohéziót fenyegeti. Ez az esélyegyenlőség fogalmával együtt a fő probléma, mert – ahogy Giddens értelmezi – a “startvonalnál” lehet egyenlőség (ha egyáltalán), de ez a célnál még mindig nagy mértékű egyenlőtlenséghez vezethet, és – ami ennél is fontosabb – a privilegizált egyének a szerzett előnyöket át tudják majd adni gyerekeiknek, ezzel pedig az esélyegyenlőség össze is omlik.⁵⁶ Ezért “az esélyegyenlőség támogatása … továbbra sem teszi szükségtelenné a vagyon és jövedelmek újraelosztását …, mert az életesélyek a generációs váltások során áthelyeződhetnek.”⁵⁷ A fentiekből adódó következmény, “hogy a vagyonadónak napirenden kell maradnia, különösen akkor, amikor az örökléséről van szó”, s ez bizony feltűnően hiányzik az új Munkáspárt céljai közül.⁵⁸ Az újraelosztás másik oka, hogy “mindig lesznek olyan emberek, akiknek szükségszerűen korlátozott lehetőségeik lesznek, vagy akik elmaradnak, amikor másoknak valami sikerül”⁵⁹. Giddens szerint a progresszív adózásnak mint újraelosztási mechanizmusnak továbbra is lényegi szerepe lesz.⁶⁰

Ezen túl azonban azt, hogy az újraelosztás elvének való elkötelezettség mit is jelent a gyakorlatban, nem fejti ki részletesen, és kétségekkel, megszorításokkal bástyázza körül.⁶¹ Ennek pedig az a fő oka, hogy az új Munkáspárt a folyamat végénél várható egyenlőtlenség korlátozásánál fontosabbnak tartja azt, hogy az esélyegyenlőség maximális legyen. A szerző legfontosabb kérdésfelvetése itt az, hogy helyesli a hangsúlyok áthelyezését a “lehetőségek újraelosztásának” javára. Az emberi képességek kiművelésének, amennyire csak lehet, meg kell előznie “az esemény utáni” (munkanélküliséget követő) újraelosztást.⁶² Valóban, noha “a célkitűzéstől eltérően az esélyegyenlőség tipikusan inkább magasabb, mint alacsonyabb egyenlőtlenséget produkál, ahelyett, hogy megpróbálnánk ezeket a következményeket enyhíteni, el kellene fogadnunk őket”.⁶³ Ezért aztán valóban elég gyenge az újraelosztás iránti elkötelezettség. Giddens úgy erősíti fel ezt a hangsúlyeltolódást, hogy kissé tiszteletlenül úgy fogalmazza újra a minőségnek mint releváns szocialista értéknek a jelentését, hogy az újraelosztás módszerét többé-kevésbé kizárja a lehetőségek sorából.⁶⁴ “Az új politika az egyenlőséget mint beletartozást, az egyenlőtlenséget pedig mint kizárást dedfiniálja”.⁶⁵ Ami az új Munkáspártot illeti, a társadalmi igazságosság elválik a célként meghatározott egyenlőségtől, és a társadalmi kirekesztés összefüggéseiben definiálódik.

Hogy vajon a társadalmi kirekesztést valóban meg lehet-e különböztetni a szegénységtől, a válasz meglehetősen bizonytalan az ismert bírálat hatására, hogy t.i. elvonja a figyelmet az egyenlőtlenség tágabb struktúrájától, melynek a szegénység és a kirekesztés csak egy része.⁶⁶ Ez azt sugallja, hogy e struktúra mindaddig legitim, amíg megkönnyítjük a társadalom alján lévőknek a “fősodorba” való beilleszkedését. De a harmadik útról pontosan azért pereg le ez a kritika, mert legitimnek fogadja el a lehetőségek és választások következtében kialakuló egyenlőtlenségeket. Erre gondolnak akkor, amikor arról beszélnek, hogy a támogatások azért szükségesek, mert ezek az esélyegyenlőség alternatívái⁶⁷, illetve “a megtérülő erőfeszítések és felelősségek súlyát” megadják.⁶⁸ Giddens felismeri az önkényes kirekesztés problémáját a társadalom csúcsán és alján is, és azt mondja, a megelőzéshez többek között olyan egyetemes jóléti rendszerre van szükség, amely képes fenntartani az állampolgárok közös erkölcsiségét. De Giddens nem beszél annak a lehetőségnek a korlátozásáról, hogy valaki kívül maradjon a jóléti államon, sem pedig arról, hogy a privilegizáltak felelősséggel tartoznak a társadalom többi tagjának, főképpen az adórendszer révén.

 

Jogok és kötelességek

 

Ezzel szemben a társadalom alján tapasztalható kirekesztettség problémájára adott válaszban erősen hangsúlyos a felelősség kérdése. Való igaz, itt találhatjuk fel a harmadik út központi elvének vitatható jellegét, mégpedig abban a kijelentésben, hogy a jogokat ellensúlyozni kell a megfelelő kötelességekkel vagy felelősséggel.⁶⁹ Ha létezik új, harmadik utas jóléti modell, akkor ez a lényege. Az állam felkínálja a társadalmi igazságosságot – ami a jogok valamiféle elvén alapul –, de az ajánlat nem korlátlan, a jogok nem automatikusak, hanem a velük összefüggő felelősségek teljesítésétől függnek. A társadalmi igazságosság a “társadalmi szerződés” formáját ölti. Ez legnyilvánvalóbban a “jóléti ellátás a munkához jutás érdekében” elnevezésű programban látható, amely arról nevezetes, hogy nem biztosít “ötödik lehetőséget” a függőség fenntartására.⁷⁰ A szociális jogok fogalma, amely mindig is problematikus és bizonytalan volt, ebben a megközelítésben nagyon lejáratódik, mert a jogok itt ténylegesen abszolút jogok maradnak.⁷¹

A jogokról szóló megfogalmazások gyakorta kihagyják vagy körülírják a lehetőségek és a hozzáférés lehetőségének fogalmait. Ez nagyon jelentős hangsúlyeltolódás, mert azokat a cselekvéseket emeli ki, amelyeket az egyes egyéneknek kell megtenniük, ha profitálni akarnak a lehetőségekből, ha a lehetőségeket a gyakorlatban is igénybe akarják venni.⁷² A kormány szerepe ebben az összefüggésben az, hogy sokkal inkább “elősegít”, mint ellenőriz vagy biztosít, “átruházva … az egyes egyénekre …, hogy valódi képességeiket kibontakoztassák”, és “biztosítja nekik a túléléshez és a prosperitáshoz szükséges feltételeket”.⁷³ Az új Munkáspárt céljainak ezt a hangsúly-áthelyezését Levitas egy példával világította meg: “a foglalkoztatási biztonság problémája az új fogalomkörben úgy jelenik meg, mint az a képesség, hogy új munkahelyet találjanak az emberek, nem pedig az egyes munkahelyek biztonságaként… A bizonytalanság már nem úgy jelenik meg, mint a gazdaság és a munkaerőpiac strukturális jellemzője. Sőt, a munkahely biztonságát magának az egyénnek kell megteremtenie.”⁷⁴

 

Kreált kockázat és “önmegvalósítás”

 

Giddens megfogalmazásában “a harmadik utas politika általános célja, hogy átsegítse az állampolgárokat korunk forradalmi változásain.”⁷⁵ Ezek a forradalmak indukálták a modernizáció második hullámát, lényegi sajátosságuk, hogy a hagyományos társadalom végét és a reflexív társadalom kialakulását jelentik. A jóléti állam problémái főképp abból fakadtak, hogy a jóléti struktúra a modernizáció első hullámának igényeihez alkalmazkodott. Abban a világban még a tradíciók diktálták a társadalmi normákat, amiket öröknek tekintettek, és döntő volt a szocializmus céljait és jellemző sajátosságait illetően, hogy a társadalmi és gazdasági élet alárendelődött az emberi ellenőrzésnek. E modellnek központi eleme volt a jóléti állam. Mivel a régi típusú jóléti államot a kockázatok kivédésére hozták létre, Giddens terminológiájával a “külső kockázatok” elhárítására volt képes. A kockázatok ebben a szerkezetben a kiszámítható, előre megjósolható veszélyeket jelentik, és “a társadalmat a kockázatoknak viszonylag stabil elosztása” jellemzi.⁷⁶ A legfontosabb elv szerint a kockázatokat a hagyományok vagy a társadalmi normák irányítják, illetve határozzák meg, és többé-kevésbé sorsszerűeknek kell őket tekinteni. Számos ilyen hagyomány van, amelyek negatívan hatnak a jóléti állam működésére, mint például a nemek szerepével, a fizetett munka fontosságával és meghatározásával és a gazdasági jólét (produktivitás) fogalmával kapcsolatos tradíciók.⁷⁷ A társadalmi normák, mint például a produktivitás, ilyenformán lehorgonyozták a jóléti államot. Az a mély válság, mellyel a jóléti államnak manapság kell megküzdenie, abból ered, hogy korunk tradícióktól elszakadt, reflexív társadalmában ezek a normák meggyengültek. A jóléti államnak a külsődleges kockázatok helyett ma “a kreált” kockázatokkal kell megküzdenie. A mindennapi élet a kreált kockázatot olyan mértékben mutatja fel, amennyire a mindennapok tradíciói elolvadnak – amennyire a természeti és a társadalmi normák tapasztalata egyre jobban veszít “végzetszerűségéből”, és a kockázattal “cselekvően lehet szembeszállni azon kapcsolatrendszer keretei között, melyek reflexív módon szerveződnek”.⁷⁸ A kockázatokat többé már nem lehet előre megjósolhatóaknak és rutinszerűeknek tekinteni, mert átkerültek az egyének aktív döntéseinek a fókuszába, azaz az “élet-politika”⁷⁹ részeivé lettek. Ebben az összefüggésben a szociális élet kiszámíthatatlanná válik, és sikertelenek azok a kísérletek, hogy az emberek ellenőrzésük alá vonják a kockázatokat.

A modernizáció második hullámának kontextusában javasol Giddens egy alternatív társadalmi-politikai formát és a jóléti állam új modelljét. Az általa felvetett alternatív társadalmi-politikai formát a kapitalizmushoz való viszonyában ő a “hiánygazdaság utáni gazdaságnak” nevezi. Ez az elv Giddens munkájában erős ökológiai hangsúllyal kapcsolódik szorosan össze; ez a felfogás egyértelmű ellentéte az új munkáspárti koncepciónak, amely a fő hangsúlyt a gazdasági növekedésre és a jólétre helyezi. De az alternatíva, amelynek feladata a kapitalizmussal mint “kockázati környezettel” való konfrontáció, Giddens értelmezésében problematikus, mert a “hiánygazdaság utáni gazdaság” közvetlenül nem kívánja a gazdasági polarizáció alapproblémáját megoldani. A hiánygazdaság utáni gazdaság meghatározását nem a hiány felszámolásának, hanem a hiánnyal való együttélésnek a gondolata alapján adja meg. Bár nem egy nem fejlődő gazdaságot tételez, mégis hangsúlymódosulást mutat, amely szerint “a gazdasági növekedés többé már nem a legsürgetőbb probléma”, sőt, fellép a gazdaságból eredő profit maximalizálása ellen.⁸⁰ Ez a hangsúlyeltolódás mutatkozik meg abban is, hogy háttérbe szorul a “termelékenység” (productivity) jelentősége, amit korábban domináns éthosznak vagy hagyománynak tekintettek, amely a fizetett munka központi és meghatározó szerepét emelte ki.⁸¹ Ezért “egy hiánygazdaság utáni rendszerben megkérdőjeleződik a fizetett munka és a gazdasági megfontolások befolyása.”⁸² Giddens úgy látja, ez az átmenet már mozgásban van annak következtében, hogy a gazdasági növekedés “károssá vagy egyértelműen ellenkező hatásúvá válik.”⁸³ Így a harmadik utas politika vélhetőleg a társadalmi változások mentén alakul. Ugyanakkor világos, hogy Giddens alternatív társadalmi-politikai formája eloldódik a kapitalizmus alapproblémájától, amelynek megoldására eredetileg szerzője szánta. Ez az alapprobléma az egyenlőtlenség és szegénység, de az alternatíva a növekedés korlátozásával foglalkozik, nem pedig a jövedelmek és javak elosztásával.

A hiánygazdaság utáni forma ideája azért kapcsolódik össze a jóléti reformmal, mert belső logikájából következően elutasítja a jóléti államot, amelyet főképpen a gazdasági jólét és újraelosztás fogalmaival határoz meg. Ennek megfelelően a jóléti állam értelmezésében a hangsúlyok már nem a fizetett munka központi jelentőségére és az anyagi gazdagság és boldogság kapcsolatára esnek, hanem elvont “szerződésekre” és “alkukra”. Giddens a gazdagok és szegények között “hajlandósági alkut” képzel el, amely nem a jövedelmek és javak, hanem a munkaalkalmak áramlásáról szólna. Ez “életforma”-szerződés volna, mely a munkához való megváltozott viszonyt jelentené a gazdagok részéről, a szegények “önbizalmáért, integritásáért és társadalmi felelősségért” cserében.⁸⁴

Ez nem jelenti azt, hogy ne számítana a szegények anyagi helyzete, de a jólét hangsúlya az anyagi fejlődésről az “önmegvalósításra” tevődik át, mindez egy olyan társadalomban, ahol az egyének önmegvalósításának eszközei és feltételei mások kezében vannak. Giddens nyelvén fogalmazva, egy tradíciók utáni, reflexív társadalomban a jóléti ellátás szerepét fokozottan át kell alakítani úgy, hogy felvértezze az egyes embert arra, hogy életdöntéseket hozzon, “a nincstelenek gazdasági támogatásának koncepcióját fel kell váltani az önmagát kibontakoztató egyén koncepciójával.”⁸⁵ Itt “az egyén és a kormány közötti szerződés módosul, mivel lényegi elemmé az autonómia és az önfejlesztés – az egyéni felelősség kiterjesztésének eszköze – válik.⁸⁶ Például a juttatások rendszere legyen egyre önállóbb (az egyén vállaljon erkölcsi kockázatot), és bátorítsa az önálló cselekvést, “az aktív kockázatvállaló magatartást” ösztönző eszközök segítségével, “de ha szükséges, akkor legális kötelezettségek révén.”⁸⁷

 

Pozitív jólét

 

A kreált kockázatra adott reakció – az a kockázat, amelyre reflexív megoldás adandó – így a jóléti állam reformját feltételezi, amelynek lényegi célja a társadalmi igazságosság “startkapujának” és az egyenlő lehetőségek maximalizálásának koncepciója. A kockázatoknak mint kihívásoknak a kezeléséhez szükséges képességek kimunkálása és a kockázatvállalás bátorítása a szegénység és más jóléti problémák megoldására szolgál – inkább a “forrásoknál”, mint az újraelosztással vagy az “esemény utáni” módszerekkel, inkább az okokkal, mint a következményekkel foglalkozva.⁸⁸ Giddens azt javasolja, hogy a jóléti állam elvének helyébe a “társadalmi befektető államnak” kell lépnie, amelynek lényege az, hogy “ahol csak lehet, inkább az emberi tőkébe kell befektetni, mint a gazdasági fenntartás közvetlen biztosításába.”⁸⁹

A lehetőségekre, a lehetőségek beváltására és az emberi tőkére eső hangsúly az új munkáspárti gondolkodás jellegzetessége. Jelen van a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság állásfoglalásában is; négy jelentős javaslatának egyike az, hogy “a jóléti államot biztonsági hálóból a gazdasági lehetőségek ugródeszkájává kell alakítanunk.”⁹⁰ Majdnem ugyanezekkel a kifejezésekkel állapítja meg Blair és Schroeder, hogy “a modern szociáldemokrácia a jogosultságok biztonsági hálóját a személyes felelősség ugródeszkájává akarja alakítani.”⁹¹ A társadalmi igazságosság itt is kézen fogja a gazdasági hatékonyságot, mivel a gazdasági lehetőségek és a személyes felelősség ugródeszkája egyben a gazdaság fokozott versenykészségét és teljesítményét is megdobja. Náluk a jólét és a gazdasági teljesítmény közvetlen összekapcsolása teljesen egyértelmű: “ma pozitív jólétről beszélhetünk, … amely a gazdagság előállításához is szükséges.”⁹² Így az új munkáspárti programnak a munkára, az önmegvalósításra és a részvételre vonatkozó céljait a fizetett munkában való részvétellel és a rugalmas munkaerőpiacok igényeihez való sikeres alkalmazkodással lehet elérni.

 

A szegénység problémáját a gyökereknél kell kezelni?

 

Amikor Giddens a gazdasági támogatás közvetlen módszerével szemben az emberi tőkébe való beruházást és a “lehetőségek újraelosztását” hangsúlyozza, közel áll ahhoz, hogy hamis dichotómiát állítson fel.⁹³ A szegénységet a “gyökereknél gyógyítani” nem alternatívája annak, hogy a szegények anyagi helyzetét meg kell javítani.⁹⁴ Bár Giddens nem utasítja el az újraelosztást, finoman szólva nem lelkesedik érte, és nem is fogalmazza meg pontosan, mi a gyakorlati feltétele annak, hogy számára elfogadható legyen. A továbbiakban azonban kiderül, a szegények anyagi helyzetének javítása mégis szükséges feltétele lehet annak, hogy élni tudjanak a lehetőségekkel, mert például “az elszegényedett segélykérők nem a legjobb alanyai a ’jólét a munkáért’ programoknak.”⁹⁵ Egy másik, ezzel kapcsolatos problémát okoz az, hogy a lehetőségek és az önfejlesztő egyén kiemelése elsiklik afölött a tény fölött, hogy bizonyos csoportok sokkal érzékenyebbek a kockázatokra, mint mások.⁹⁶

A harmadik út elképzelése az “önfejlesztő” állampolgárok alkotta társadalomról látszólag egybeesik a szabadság és autonómia elveivel, amelyek a modern politikai gondolkodás prominens elemei. Az elv lényege, hogy az egyes ember “felelős” saját életéért. De mint megoldás mai világunk jóléti bajaira, inadekvát az a cél, hogy támogassuk azon képességek kibontakoztatását, amelyek révén “a potenciális veszélyeket hasznos kihívásokká lehet átalakítani.”⁹⁷ Nem az a baj, hogy az elképzelés ellentmond a jóléti kérelmezőről mint tehetetlen áldozatról alkotott képnek. Az egyéni képességek fejlesztése és ellenőrzése annak érdekében, hogy az egyén szembenézzen a kockázatokkal és legyőzze őket, a szociálpolitika dicséretes célja (a tudás megszerzésének állami támogatása jó dolog). A baj főképpen az, hogy az önfejlesztés hangsúlyozásával csökken az esély arra, hogy a munkanélküliség és a szegénység ne gyűrje maga alá életünk irányításának képességét; csökkenti az esélyt arra, hogy e képességek valóban kibontakozzanak, hiszen ezek a kockázatok a struktúrából fakadnak. Úgy tűnik, hogy a szegénység és a munkanélküliség súlyos problémái végső soron a “magatartás” kérdésére egyszerűsödnek le. Ugyanakkor az egyes ember akkor tud megbirkózni a “hatékony kihívásokkal”, amikor a kérdéses kockázatokat “személyes bajoknak” lehet tekinteni, de arról nem beszélnek, hogy a struktúrából eredő “társadalmi problémákat” a dolgok természetéből következően nem lehet így megoldani.

Munkájában Giddens az önfejlesztés gondolatát megtámogatja még azzal is, hogy a külsődleges kockázatról a kreált kockázatra teszi át a hangsúlyt. Ez a hangsúly-áthelyeződés egyfelől azt sugallja, a jóléti politikát úgy kell kialakítani, hogy azokat a viszonyokat tükrözze, amelyek között az emberek ma élnek, azaz reflexíve. Eszerint az álláspont szerint az emberek maguk is azt akarják, hogy képesek legyenek életüket sokkal aktívabban alakítani, és a pozitív jóléti politika feladata, hogy ebben segítséget nyújtson az embereknek. Másrészt, a pozitív jóléti politika szerepe az, hogy rákényszerítse az embereket, aktívan küzdjenek meg a kockázatokkal. Ennek a variációnak az a lényege, hogy az embereknek nem szabad azt gondolniuk, a munkanélküliség és a szegénység külső (azaz a rendszerből fakadó) kockázati tényezők, és hogy majd valaki más – az állam – fogja e bajokat orvosolni. Ebben az értelemben az “önkiteljesítés” és az a szólam, hogy “olyan kötelességeink vannak, melyek összhangban vannak jogainkkal”, egyfajta erkölcsi nevelés elemei, melynek célja a magatartás megváltoztatása. Ez a megközelítés egyfelől a kreált bizonytalanságot – amikor a kockázatokat az egyének reflexíve hárítják el – társadalmi változásnak mutatja, melyre az állam reflektál, másfelől pedig állami stratégiának ábrázolja.

Tehát a harmadik út gondolkodói a “lehetőségek újraelosztását” és az “egyenlő lehetőségek maximalizálását” (ezzel a társadalmi kirekesztés kérdését is megoldva) tekintik társadalmi igazságosságnak. Az egyen­lőséget a “belefoglalás” váltotta fel. A társadalmi igazságosság vagy tisztesség a harmadik utas gondolkodók szándékai szerint kéz a kézben jár majd a gazdasági hatékonysággal és versenyképességgel. Abból indulnak ki, hogy a társadalmi igazságosság elősegíti a gazdaság sikereit azáltal, hogy biztosítja az állampolgároknak a tudáson alapuló gazdaság által megkívánt képességeket. Úgy tűnik azonban, jelentős szakadék tátong két elv között: az egyik a hagyományok utáni társadalomban az egyént úgy festi le, mintha életéről sokkal aktívabban, reflexívebben döntene, mint korábban; a másik elv szerint viszont a belefoglalást (társadalmi integrálódást) nagyon szűken, elsődlegesen a fizetett munka révén kell elképzelnünk. Ez utóbbihoz járul a pozitív jóléti politika általános elve, mely alapvető feltétele az új profit termelésének; ezek együtt pedig szintén azt a produktivista ethoszt erősítik, mely minden bizonnyal idejét múlta a hagyományok utáni társadalomban. Finoman szólva, lényegi ellentét feszül azon elvek között, melyek az önkiteljesítés, a “mindenkinek legyen egyenlő lehetősége arra, hogy veleszületett adottságait megvalósítsa” megfogalmazásban vannak jelen, illetve a munkalehetőségek azon sajátos elve között, melynek révén a “belefoglalást” a gyakorlatban elképzelik.⁹⁸ S miután az egész felfogás a kényszer elemét is hordozza, a társadalmi igazságosság nyilvánvalóan alárendelődik a hatékonyság és versenyképesség mindennél fontosabb céljának. Ebből a szempontból nézve, a “jóléti politika a munkahelyekért” nem más, mint aktív proletarizálási politika.⁹⁹ A kapitalizmus szükségletei láthatóan diadalmaskodnak az emberi szükségletek fölött a harmadik út programjában.

A harmadik út politikájának legfőbb hiányossága a kapitalizmus adekvát megértése és analízise. Nyilvánvalóan kiderül ez abból is, hogy elutasítják a strukturális értékkonfliktusoknak és a konszenzusos társadalom megteremtésének szükségességét. Az osztályszerkezet sajátos formáit és az osztálynak mint a politikai mobilizáció alapjának hanyatlását azonosnak tekintik a társadalmi osztályok és az osztályok közötti érdekellentétek eltűnésével. Ezen alapul Giddens elképzelése a gazdagok és a szegények közötti konszenzusos megegyezésről, mely úgy kezeli a pozitív jóléti politikát, mint az ellentmondó osztályérdekek fókuszát.

Másrészt világos, hogy a pozitív jólét és az emberi tőkébe való befektetés nem oldja meg a szegénység és munkanélküliség kérdését a bajok “gyökerénél”. Ha a lehetőségek újraelosztása kiutat jelent a szegénységből néhány ember számára, akkor melegen üdvözöljük e módszert, de az még mindig csak “esemény utáni” megoldás, hiszen érintetlenül hagyja a munkanélküliség és a szegénység strukturális okait. Giddens azon kijelentése, hogy a kockázat természete megváltozott, napjainkban is félrevezető, nem kevésbé, mint az egyszerű modernizáció idején, mert ezeknek a kockázatoknak az eredete a kapitalista társadalom szerkezeti sajátosságaiban gyökerezik.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Hálával tartozom nevük elhallgatását kérő két bírálómnak, akik a cikk korábbi változatához megjegyzéseket fűztek.

² A. Giddens: The Third Way. The Renewal of Social Democracy, Cambridge, 1998 (a továbbiakban TW) és ennek folytatása, The Third Way and its Critics, Cambridge, 2000 (a továbbiakban TWC); T. Blair: The Third Way, London, 1998; és “Third Way, Phase Two”, Prospect, 2001. március.

³ Blair azon kijelentésével szemben, hogy a harmadik út “óriási hatással van a világpolitikára” (in Prospect, 2001. március, op.cit.), csak Nagy-Britanniában lett a kormányzó párt hivatalos ideológiája (illetve nem is az egész párté, inkább csak a kormányé). Ezen ideológiának az új Munkáspárttal való szerves kapcsolatát Blair erősítette meg, amikor a lehetséges második kormányzati ciklust így jellemezte: “Harmadik út, második fejezet” (Prospect, 2001. március). Blair valóban aktív szerepet játszott a harmadik út nemzetközi népszerűsítése érdekében, és az új Munkáspárt ténylegesen törekszik arra, hogy újragondolja és újra meghatározza helyét a baloldalon. A harmadik útat azonban nem sikerült egyetemes modellé tenni. Ezidáig legjelentősebb eredménye az a “Közös nyilatkozat”, amelyet Blair és Schröder 1999 júniusában jelentettek meg. Az ideológia fogalma nem kedvelt az új Munkáspárt berkeiben, általában pejoratív jelentése van és rendszerint a “régimódi” és “elavult” jelzőkkel társítják. Ugyanakkor a szociáldemokráciát hagyományosan ideológiának szokás tekinteni, és a harmadik utat a szociáldemokrácia megújulásaként propagálják. Tény, hogy a Prospect-ben publikált cikkében Blair azt állítja, a harmadik út “ideológiailag megújította” a középbalt. Jogosnak tűnik tehát a harmadik utat ideológiának tekinteni.

⁴ S. White: “Interpreting the Third Way: Not One Road, But Many”, Renewal, Vol. 6, No.2, 1998. április.

⁵ Polly Toynbee elveti a harmadik utat, mert “használhatatlan politikai térkép a jelen politikai életben és még kevésbé hasznos a jövendő szándékok kijelölésében. A harmadik út kibúvó az önmeghatározás kötelessége alól.” (Guardian, 2001. február 28.) Toynbee szerint a harmadik út nem más, mint képmutatás vagy az a téves meggyőződés, hogy megkerülhető a választás az első és a második út között.

⁶ Az új Munkáspárt társadalompolitikáját és a harmadik út kritikai értékelését adja M. Powell: “New Labour and the Third Way in the British Welfare State: A New and Distinctive Approach?”, Critical Social Policy, Vol. 20, No. 1, 2000.

⁷ Nevezetesen a TW és a TWC-re. Ezekben a műveiben utal azon témákra, amelyeket korábbi munkájában fejlett ki, Beyond Left and Right. The Future of Radical Politics. Cambridge, 1994 (a továbbiakban BLR).

⁸ Giddens, BLR, p.139.

⁹ Giddens, TW, p. 26.

¹⁰ Labour Party 1997 General Election Manifesto, p. 1.

¹¹ Giddens, BLR, p. 153.

¹² A harmadik út nem más, mint “változatlan értékek és célok, de pragmatizmus az eszközöket illetően” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998).

¹³ Hogy mindig is több szociáldemokrácia létezett és nem volt egységes doktrína, David Marquand fejti ki “Premature Obsequies: Social Dmocracy Comes in From the Cold” in A. Gamble és T. Wright (szerk.) The New Social Democracy, Oxford, 1999.

¹⁴ BLR, pp. 136-7.

¹⁵ A jóléti állam e dimenzióján az “aktív proletarizáció” fogalma értendő (C. Offe, Contradictions of the Welfare State, London, 1984, pp. 92-100).

¹⁶ BLR, pp. 4-7. Ezen tézisek értékelését lásd P. Wetherly, “Socialism and the ’Social Revolutions of Our Time’”, Imprints, Vol. 3., No. 3., 1999.

¹⁷ BLR, p. 100.

¹⁸ BLR, pp. 100–101. Ezt a megközelítést részletesen lásd Giddens: The National State and Violence, Cambridge, 1985.

¹⁹ Lásd P. Wetherly:’Marxism, Manufactured Uncertainty and the Ecological Crisis’, Contemporary Politics, Vol. 5., No. 3., 1999.

²⁰ Eredeti szemléletű áttekintést nyújt C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1998.

²¹ F. Block, Revising State Theory,Philadelphia, 1987, pp. 51–68.

²² Giddens a globalizációt az alábbi rubrikában tárgyalja: “korunk társadalmi forradalmai” a BLR-ben (pp. 78–103), és a TWC-ben (pp. 50–54, 122–162) a globális változást mint a harmadik út politikájának egyik “fundamentumát” tárgyalja.

²³ TWC, p. 122.

²⁴ Giddens hittel vallja, hogy “a gazdasági globalizáció nagyjában és egészben sikeres volt”, és ugyanakkor felszólít a világgazdaság hatékonyabb irányítására, fokozott globális ökológiai tudatosságra, a korporatív hatalom megrendszabályozására, a jóléti politika ellenőrzésére és a nemzetek feletti demokrácia erősítésére (TWC, p. 124).

²⁵ D. Held, “The Timid Tendency”, Marxism Today, November/December 1998.

²⁶ Az új munkáspárt “korábban soha nem tapasztalt mértékben hangsúlyozza, a nemzetközi (valójában globális) folyamatok, nyomások és tendenciák milyen erős korlátot jelentenek, és meghúzzák a politikai lehetőségek határait”. D. Coates and C. Way, “Home and Away? The Political Economy of New Labour”. A tanulmányt a Political Studies Association-ben 2000-ben ismertették. P. 2.

²⁷ Ibid., p. 5.

²⁸ R. Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basingstoke, 1998, p. 113.

²⁹ Bár az új munkáspárti elemzésekben a globalizációt sosem kapcsolják össze a kapitalizmus fejlődésével – soha nem gondolnak “a globalizálódó kapitalizmusra”, és az ilyen megszorítások soha nem adják a kapitalizmus bírálatának alapját.TW, pp. 32, 47-48.

³⁰ TW, pp. 32, 47-48.

³¹ D. Goldblatt et al., “Economic Globalization and the National State: The Transformation of Political Power?”, Soundings, No. 7, 1997, p. 76.

³² A jóléti állam válsága baloldali és jobboldali analízésének áttekintését adja C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

³³ Így a múlt század utolsó negyedében “a nemzetnek az adókból származó és a szociális juttatásokra fordított kiadása … megtorpant … (Ez) jóléti ellátás volt ugyan, de a szelepet rákapcsolták” (H. Glennerster, Walfare with the Lid On, in H. Glennerster and J. Hills, The State of Welfare, Milton Keynes, 1998, p. 308.

³⁴ “A közérdekű kiadások a nemzeti jövedelem egyik alkotórészeként gyakorlatilag elérték az elviselhetőség határát” (Tony Blair és G. Schroeder: “Közös nyilatkozat”, London, 1999. június 8).

³⁵ “Nem annyira a növekvő költségek és a kielégítésükre rendelkezésre álló összegek jelentik a problémát, mert a forrásokat úgy szervezik, hogy azok egyre kevésbé alkalmasak azon problémák megoldására, amelyeket eredetileg meg kellett válaszolniuk”. (BLR, p. 153.) Más szóval nem fiskális válságról van szó, hanem a kockázat természetének megváltozásáról.

³⁶ TW, p. 3.

³⁷ Giddens in A. Giddens és C. Pierson, Conversations with Anthony Giddens. Making Sense of Modernity, Cambridge, 1998, p. 153.

³⁸ Olyan világban élünk, “amelyben nincs alternatívája a kapitalizmusnak” (TW, p. 24).

³⁹ Giddens, idézi a The Times Higher Education Supplement, 1999. október 29.

⁴⁰ “A neoliberálisok össze akarják zsugorítani az államot; a szociáldemokraták történelmi okok miatt azon voltak, hogy kibővítsék. A harmadik út azt állítja, arra van szükség, hogy visszaállítsuk az államot – tovább kell lépni azok véleményén a jobboldalon, ‘akik azt mondják, a kormány az ellenség’, és azokon a baloldali nézeteken is, ‘amelyek azt állítják, hogy az állam a megoldás’, (TW, p. 70). … azért harmadik út ez, mert határozottan túlmegy a baloldal hagyományos, az állami ellenőrzést, a magas adózást és a termelői érdekeket hangsúlyozó álláspontján, de túlhaladja az új jobboldalnak azt a véleményét, mely az állami beruházás, az adózás és a ‘társadalom’ s a kollekív vállalkozás fogalmát elűzendő ördögi kísértésnek látja” (T. Blair, The Third Way, London, 1998, p. 1). Van valami hiperbolikus és karikatúraszerű abban, hogy a harmadik út kivételességét az állam szerepének hangsúlyozásával igazolják – akárcsak abban a kijelentésben, hogy “elutasítottuk azt az elképzelést, hogy a magasabb adózás önmagáért való cél legyen” (T. Blair, Guardian, 1996. november 23). A régi baloldal és az új jobboldal közötti vitát nem lehet arra a kérdésre leegyszerűsíteni, hogy kevesebb vagy több kormány kell-e, mintha csak a harmadik útnak volna fontos, mire is szolgál a kormány. A thatcherizmus legalább annyira igyekezett az államot átstrukturálni, mint amennyire a méreteit csökkentette. És amikor a kormányzat nagyságáról van szó, az új munkáspártnak az az üzenete, hogy túl nagyra növekedett a régimódi szociáldemokrácia időszakában: “az a vélekedés, hogy az államnak kellene a káros hatású piaci hibákat korrigálnia, túlságosan gyakran vezetett a kormányzat hatáskörének és a kormányzatot követő bürokráciának az aránytalanul megnö­vekedett szerepéhez” (T. Blair – G. Schroeder, közös nyilatkozat, 1999 június). Ezt a kijelentést legalábbis nem könnyű megkülönböztetni egy új jobboldali pozíciótól.

⁴¹ BLR, p. 2.

⁴² Lásd például I. Gough, The Political Economy of the Welfare State, Basing­stroke, 1979.

⁴³ Például egy fölülről szerveződő rendszer elméletileg jelentheti a központi szabályozást vagy a szolgáltatások monopolizálását; az alulról szerveződő modell pedig utalhat arra, hogy egyes egyének a piaci viszonyok között fogyasztóként választanak, vagy pedig hogy ezek az egyének a kollektív döntéséek révén gyakorolnak demokratikus ellenőrzést.

⁴⁴ T. Blair, “The Government’s Agenda for the Future”, 2001. február 8-án elhangzott beszéde; és a “Harmadik út, második fejezet”, Prospect, 2001. március.

⁴⁵ C. Pierson, Beyond the Welfare State, Cambridge, 1999.

⁴⁶ TW, pp. 20/23.

⁴⁷ Pierson, 1999, p. 186.

⁴⁸ Ruth Levitas hasonlóképpen szóvá teszi “a strukturális érdekellentétek tagadását” az új munkáspárti vitákban és a “konszenzuális világ” köszöntését (The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Baringstoke, 1998, p. 114). Mouffe bírálja azt a kijelentést, mely szerint “olyan társadalomban élünk, amelyet már nem a társadalmi megosztottság strukturál … az új munkáspárt által képviselt radikális centrizmus valójában a radikális politika alapelvéről való lemondás: az ellenfél meghatározása” (‘The Radical Centre’, Soundings, No. 9, 1998, p. 13).

⁴⁹ A fogalmakat D. Marquand, ‘Premature Obsequies’ p. 10. cikkéből vettük.

⁵⁰ Marquand, ibid., p. 12.

⁵¹ A Blair–Schroeder-féle Közös nyilatkozat azt követeli, legyen “új gazdasági keret, amelyben a kormány minden tőle telhetőt megtesz a vállalkozások támogatására, de sosem gondolja azt, hogy a vállalkozást magát is helyettesítheti. A piacok alapvető funkcióit a politikai cselekvésnek ki kell egészítenie és fejlesztenie, nem pedig hátráltatnia.” Továbbá “az olyan keret, mely lehetővé teszi a piaci erőknek, hogy megfelelően működhessenek, elengedhetetlen a gazdasági sikerhez.” Ehhez társul még az “áldásos erőfeszítések és felelősség fontosságának” felismerése (azaz, hogy el kell fogadnunk a jövedelmi egyenlőtlenségeket, amelyeket a piac generál a társadalmi piramis csúcsán), és olyan “társadalom megteremtése, amely ünnepli a sikeres vállalkozókat” stb.

⁵² Az Egyesült Királyság “lehet sokkal tisztességesebb és sikeresebb: valóban, …egyszerre kell tisztességesnek és sikeresnek lennie ahhoz, hogy e két törekvés egyike is megvalósuljon”, “nem lehetséges szilárd gazdasági siker nagyobb társadalmi igazságosság nélkül. Egyidejűleg igaz azonban, hogy nem teremthetünk társadalmi igazságosságot egy bizony mértékű gazdasági siker nélkül” (a Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, London, 1994, pp. 17-18).

⁵³ T. Blair, Beszéd a szocialista internacionálé konferenciáján, Párizs, 1999. november 8. Hasonlóképpen, a Blair–Schroeder Közös nyilatkozat is a modern szociáldemokrácia kulcskérdésének tekinti, hogy “nemcsak a társadalmi igazságosságért áll ki, hanem a gazdasági dinamizmusért és a kreativitás és innováció fejlődéséért is”. “…mindenkinek joga, hogy egyenlő esélyeket kapjon az életben a vele született képességek kibontakoztatására… És ami helyes etikai szempontból a század 90-es éveiben, az hasznos a gazdaság számára is… A jövő dinamikus gazdaságai azok lesznek, amelyek lehetővé teszik mindenkinek, hogy kamatoztassa képességeit. Vagyis egy ország vagy cég prosperitása csak akkor biztosított, ha minden emberből ki tudjuk hozni a legjobb képességeket, és ez csak akkor történhet meg, ha állandóak és mindenki számára adottak az egyenlő lehetőségek” (Gordon Brown, “Why Labour is Still Loyal to the Poor”, Guardian, 1997, augusztus 2).

⁵⁴ Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat, ibid.

⁵⁵ Giddens véleménye szerint a szegénység és egyenlőtlenség globális méretekben nem írható a kapitalizmus számlájára, “bár aligha kétséges, hogy a kapitalista piacok gyakorta polarizáló hatással vannak a gazdagság és jövedelmek elosztására” (BLR, p. 98).

⁵⁶ Tw, pp. 101–102.

⁵⁷ TWC, p. 89.

⁵⁸ TWC, pp. 101–102. Általában nincs szó az újraelosztásról, a vagyonadóról pedig különösen nem Blair és Schroeder Közös nyilatkozatában (ibid.), sem pedig Gordon Brown dolgozatában, amikor azt tárgyalja, hogy mindenkinek egyenlő esélyeket kell adni “állandó, életen át tartó és a körülményekhez alkalmazott” esélyegyenlőség révén (ibid, 1997).

⁵⁹ TWC, p. 89.

⁶⁰ TWC, p. 96.

⁶¹ TWC, pp. 96–99.

⁶² TW, pp. 100–101.

⁶³ TWC, p. 86.

⁶⁴ Alan Carling, “New Labour‘s Policy: Tony Giddens and the Third Way”, Imprints, Vol. 3, No. 3.

⁶⁵ TW, p. 102; BLR, p. 182.

⁶⁶ A szegénység és társadalmi kirekesztés közötti különbséget tárgyalja Carey Oppenheim, “An Overview of Poverty and Social Exclusion”, in Carey Oppenheim (ed.), An Inclusive Society, IPPR, 1998.

⁶⁷ TWC, p. 86.

⁶⁸ Blair és Schroeder op. Cit. Gordon Brown mint nem kívánatost, elutasítja a kimenetnél elérendő egyenlőséget: “ami az emberek érzékét ma Nagy-Britanniában sérti, nem az, hogy néhányan, akik keményen dolgoztak, meggazdagodtak. Az embereket az bőszíti fel, hogy a körülmények millióktól tagadják meg saját képességeik kibontását…Ezzel az egyenlőtlenséggel kell nekünk foglalkoznunk” (op. Cit.)

⁶⁹ Mint egyik alapelvét, a harmadik út “javasolja, hogy szülessen új társadalmi szerződés azon az elven: “nincsenek jogok felelősségvállalás nélkül”. Akik profitálnak a társadalmi javakból, azoknak ezeket egyfelől felelősen kell használniuk, másrészt cserében vissza kell adniuk valamit a közösségnek” (TWC, p. 52. Lásd még TW, pp. 65-66). “Túl sokáig volt az, hogy az állammal szemben a jogokért támasztott követelés különvált az állampolgári kötelességektől és a kölcsönös felelősség imperatívuszától az egyének és intézmények részéről… A jogok, amelyeket élvezünk, híven tükrözik, milyen kötelességeink vannak: jogok és lehetőségek felelősség nélkül csak az önzés és mohóság melegágyai” (Tony Blair, The Third Way, London, 1998). “A múltban: … túl gyakran esett meg, hogy a jogok a felelősség fölé emelkedtek, ám az egyénnek saját maga, családja, környezete és a társadalom iránti felelősségét nem lehet az államra áthárítani. Ha elfeledkezünk a kölcsönös kötelezettségek elvéről, akkor a közösségi szellem és a környezet iránti felelősségtudat elhalványul, növekszik a bűnözés és a vandalizmus, és a jogi rendszer is talaját veszti” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁰ “Az új politika, hogy a munkanélkülieknek munkát és továbbképzést kínáljunk, szociáldemokrata prioritás – de mindenkitől elvárjuk, hogy éljen a felkínált lehetőséggel” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷¹ Lásd Raymond Plant, Modern Political Thought, Oxford, 1991. a szociális jogok elvének értelmezéséről.

⁷² A közös cselekvés célja, hogy “felvértezze az egyéneket a lehetőségeik megvalósításához szükséges energiákkal, és ugyanakkor kötelességük teljesítéséhez is hozzásegíti őket” (Blair, Third Way, Second Phase, Prospect, 2001. március). A jogok helyébe a lehetőségek léptek Blair azon kijelentésében, hogy az új Munkáspárt célja, hogy “olyan társadalmat teremtsen, mely lényegéből fakadóan nyitott és érdemeken alapuló”, de amelyhez “a lehetőségek radikális kibővülése járul, mely igazi felelősségvállalással párosul” (beszéd 2001. február 8.).

⁷³ A miniszterelnök beszéde a Szocialista Internacionálé konferenciáján Párizsban, 1999. november 8-án. Az “elősegítő” államot máskülönben az jellemzi, hogy “nem irányít zajosan, hanem serkent” (Blair és Schroeder, Közös nyilatkozat).

⁷⁴ Ruth Levitas, The Inclusive Society? Social Exclusion and New Labour, Basinstoke, 1998, p. 120.

⁷⁵ TW, p. 64.

⁷⁶ BLR, p. 150.

⁷⁷ Így például “a kockázat kezelését lehet nagy mértékben külsődlegesként kezelni, ahol… a szerep (nemek) viszonylag stabil” (BLR, p. 169). De ma már a nemek szerepe kérdés lett, megérett az újra meghatározásra, tehát a nemek szerinti régi felfogásra épült jóléti állam anakronisztikus lett. Ehhez hasonlóan, az öregedést külsődleges kockázati tényezőnek tekintették, végzetnek, de ez ma már egyre kérdésesebb vagy “reflexíve elrendelt”.

⁷⁸ BLR, p. 152.

⁷⁹ TW, p. 44.

⁸⁰ BLR, p. 101.

⁸¹ BLR, p. 175.

⁸² BLR, p. 169.

⁸³ BLR, p. 163.

⁸⁴ BLR, pp. 194–195.

⁸⁵ BLR, p. 194. Az önmegvalósító én “olyan embert jelent, aki képes a potenciális veszélyeket hasznot hozó kihívásokká átformálni”, aki a kockázatot “aktív kihívásnak tekinti, melynek önmegvalósítás a jutalma”, és nem jelent olyan embert, aki azt várja, más oldja meg helyette a problémát (BLR, p. 192). Ehhez kapcsolódóan Giddens javasolja egyfajta “generatív politika kidolgozását…mely megengedi az egyéneknek és csoportoknak, hogy bizonyos dolgok bekövetkezhessenek” (BLR, p. 15), valamint javasolja ebből következően “az egyenlőség generatív koncepcióját” (BLR, p. 182). Ez utóbbi “kevésbé alapulna az anyagi javak rigorózus elosztásán, sokkal inkább az irántuk való közömbösségen” (BLR, p. 191).

⁸⁶ TW, p. 128.

⁸⁷ TW, p. 122.

⁸⁸ Azzal, hogy elutasítja a kimeneti egyenlőséget a “lehetőségek folyamatos és elfogadható egyenlőségének” javára, Gordon Brown azt hangsúlyozza, hogy “az egyenlőséget elsődleges elvként kell kezelni” és “a szegénység okait kell megszüntetni … nem egyszerűen a következményeit” (Guardian, 1997. augusztus 2.).

⁸⁹ TW, p. 117. “A jóléti állam helyébe a társadalmi befektető államot kell állítanunk, mely a pozitív jóléti állam kontextusában működik” (ibid.).

⁹⁰ A Társadalmi Igazságosságot Vizsgáló Bizottság, Social Justice, Vintage, 1994, p. 1. Ugyancsak itt “egy intelligens jóléti államnak … alkalmassá kell tennie állampolgárait az önfejlesztésre és az ön-támogatásra. Nem kinyújtott kezet, hanem felemelő kezet kell nyújtania” (pp. 7–8).

⁹¹ Közös nyilatkozat

⁹² TW, p. 117.

⁹³ Ruth Lister, “From Equality to Social Exclusion: New Labour and The Welfare State”, Critical Social Policy, No. 55. 1998

⁹⁴ A harmadik utas terminológia szerint az élelmiszersegély még életfontosságú, ennél többet már ki kell érdemelni.

⁹⁵ Lister, 1998, op.cit., p. 219. A gyermekszegénység ugyancsak útját állja az oktatási lehetőségek kibontakozásának.

⁹⁶ “Aligha mondunk újat azzal, hogy azok, akik a modern munkaerőpiac és családi élet fő kockázatait viselik, például a munkanélküliséget, az elvált szülői státust, általában elszegényednek … A kockázat ilyen módon néhány embert súlyosabban érint” (Peter Taylor-Gooby, “Opportunity’s Knocks”, Guardian, 1999. szeptember 27).

⁹⁷ BLR, p. 192.

⁹⁸ Brown, Guardian, 1997. augusztus 2.

⁹⁹ Offe, op. cit.