2000 január elsején a londoni New Left Review megújult külsővel és új számozással – „második sorozat I. évfolyam 1. szám” – jelent meg. Perry Andersonnak, a főszerkesztőnek az újbaloldal és a folyóirat jelenlegi helyzetéről szóló beharangozójára Borisz Kagarlickij írt vitacikket.

Egy folyóirat teljesítménye, jelentősége nem függ attól, mennyi ideje létezik. Elég néhány lapszám, aztán hamarosan jöhet a megszűnés is, de ezek a számok többet jelenthetnek a kultúrtörténetben, mint mondjuk egy évszázadnyi folyamatos működés. Fennállásának három éve alatt az Athenaeum útjára indította a német romantikát. A Revue Blanche-nak, a modern avantgárd folyóiratának tűzijátéka közel egy évtizedig világította be Párizs művészeti életét. Moszkvában a Lef hét számot ért meg, aztán megszűnt. Ezek a folyóiratok az esztétikai megújulást a filozófia és a politika megújulásával kapcsolták egybe. A kritikai lapok általában hosszabb életűek – a The Criterion sokféle alakváltozatban fennmaradt a két világháború között, a Scrutiny pedig a harmincas évektől az ötvenes évekig működött. Hogy miért szűnik meg egy lap, annak lehetnek külsődleges okai, néha pusztán a véletlenek összejátszása áll a háttérben, de általában jellemző, hogy egy folyóirat életképessége azoktól függ, akik készítik. Vannak különleges, hősies esetek, amikor egyetlen személy képes monumentális munkával szembeszállni a korral: Kraus egymaga írta a Die Fackel-t huszonöt éven át, Croce pedig a La Critica-t. A folyóiratok életpályája általában kiszámíthatatlan és szeszélyes. A szerkesztők vitáznak, megváltoztatják a véleményüket, megunják a lapcsinálást vagy tönkremennek, rendszerint jóval azelőtt, hogy maguk a sírba szállnának.

Egy politikai folyóirat éppen annyira alárendelt az idők szeszélyeinek, mint minden más. Egy vonatkozásban pedig még jobban, hiszen a politika mindig Kampfplatz – frontvonalak, szakítások és konfliktusok jellemzik. Itt sokkal gyakoribbak a hajótörések – viták és szakítások következtében –, mint bármely más területen. Az is igaz azonban, hogy a politikai folyóiratokat más célok tartják életben, s ezek az első lépéseken túl az újrakezdést is, mintegy életképességük jelét, biztosítják. A politikai folyóiratok meghatározott objektív elveket képviselnek, illetve ezen elvek alkalmazását a világ folyásának megfejtésére. Itt a szerkesztők háttérbe húzódása intellektuális vereséggel ér fel. Anyagi vagy intézményi nyomás, persze, első virágjában elsorvaszthat bármilyen lapot. De ha ilyen körülmények nincsenek, a politikai folyóiratoknak nincs más választásuk: hűségesnek kell lenniük magukhoz, arra kell törekedniük, hogy valódi életüket ne azon korlátok között éljék, amelyeket az őket kitermelő feltételek vagy generációk határoznak meg.

Ez a lap, amely most lép ötödik évtizedébe, fordulóponthoz érkezett. Negyven év jelentős időtartam, bár korántsem különleges – a Les Temps Modernes, amelytől a New Left Review korábban sokat tanult, lényegesen hosszabb ideje működik. De annyira mégis jelentős, hogy komolyan végigtekintsünk az elmúlt éveken. Ezzel a számmal folyóiratunk új sorozata indul, amit a lap újraszámozásával is jelzünk a radikális hagyományoknak megfelelően, illetve újjáalakítjuk a lap külső megjelenését is a tervezett változások jeleként. Egy új stílusú folyóirat létrehozása nem megy egyik napról a másikra, az alábbiakban felvázolom a New Left Review jelenlegi helyzetét és azokat az irányvonalakat, amelyeket nézetem szerint követnie kell. Lévén ez amolyan “szerkesztői” cikk, az eredmény kétségkívül személyes – ebből következően ideiglenes – vélemény lesz, melyet vitatni lehet. És ilyen lesz a további számokban közölt minden szerkesztőségi cikk is, amelyek más témákban, szerzőik szándékainak megfelelően íródnak: egyik sem számít automatikus egyetértésre.

1.

A New Left Review jövőjével foglalkozó fejtegetéseknek a folyóirat differentia specifica-jából kell kiindulniuk. Mi adta a múltban sajátos baloldali jellegét? Sokféleképpen lehetne erre a kérdésre válaszolni, de a legegyszerűbb és legvilágosabb válasz az, hogy egyetlen más folyóirat sem kísérelte meg hasonló mélységben és terjedelemben annak a területnek a feltárását, amely a politikától a gazdaságig, az esztétikától a filozófiáig és a szociológiáig terjed. E területek meglehetősen nagyok ahhoz, hogy szisztematikusan vagy egyenletesen feltárhatók lennének, és a legtürelmesebb olvasót is próbára teszi, hogy az írások ennyire különböző regisztereken mozognak. De ezzel a New Left Review karakterét jól megközelítettük. Ez a Londonban szerkesztett politikai folyóirat megpróbálta a társadalmi és etikai tudományokat – ha úgy tetszik, az “elméletet” – és a művészetet meg az erkölcsöt – röviden a “kultúrát” – ugyanolyan történeti szellemben elemezni, mint magát a politikát. Legkönnyebben akkor tudjuk megragadni a lap jelenlegi helyzetét, ha visszapillantunk arra a kontextusra, amelyben a New Left Review eredetileg megformálódott, s amely lehetővé tette ezeknek az érdeklődési területeknek az összekapcsolódását. A hatvanas évek elejének konjunktúrája, amelyben az új vezetés a folyóiratot létrehozta, a következő sajátosságokat mutatta:

• Politikailag a világnak már egyharmada hátat fordított a kapitalizmusnak. Alig volt olyan, aki kétségbe vonta volna Sztálin hatalomgyakorlásának bűneit vagy a demokrácia hiányát azokban az országokban, amelyek magukat szocialistának nevezték. De a kommunista tömb még megosztottságának időszakában is dinamikus valóság volt – Isaac Deutscher a New Left Review-ban megjelent írásában a kínai–szovjet ellentétet az életképesség jelének tekinthette. Hruscsov, akit a kortárs szovjet történészek “romantikus forradalmárnak” neveztek, reformokat ígért a Szovjetunióban. A maoista Kína tekintélye gyakorlatilag töretlen volt. A kubai forradalom új időket ígért Latin-Amerikában. A vietnamiak sikeresen harcoltak az Egyesült Államok ellen Délkelet-Ázsiában. Bármilyen stabil és virágzó volt a kapitalizmus az északi régióban, mégis, a világ többi részéből folyamatos fenyegetésnek volt kitéve, és maga is fenyegetve érezte magát. Igaz, még otthon is: Nyugat-Európában és Japánban erős kommunista mozgalmak szálltak szembe a fennálló rendszerrel.

• Szellemileg a sztálinista ortodoxia diszkreditálódása 1956 után és a hidegháborús konformizmus kimúlása 1958 után lehetővé tette a korábban elhallgattatott baloldali és marxista hagyomány feléledését, ami a szerény brit szellemi viszonyok közepette a lázas elméleti élet benyomását keltette. A forradalmi marxizmus alternatív tendenciái a tömegpolitikai – luxemburgista, trockista, maoista, tanácskommunista – irányzatokhoz kapcsolódtak. Egyidejűleg a nyugati marxizmus legkülönbözőbb hagyományai, melyek a tömegpolitika vereségének tapasztalatából születtek – Lukács, Korsch és Gramsci működésének időszakától kezdve –, feltámadással kecsegtettek. Ezeknek az előzményeknek a nyugati hagyományra gyakorolt hatásában döntő jelentősége volt annak, hogy a jelennel élő kapcsolatban álltak: Sartre, Lefebvre, Adorno, Marcuse, Della Volpe, Colletti, Althusser kortárs gondolkodók voltak, akik folyamatosan új szövegeket alkottak a New Left Review számainak. A brit elszigeteltség ezektől a kontinentális mintáktól, még látványosabbá, izgalmasabbá tette a hirtelen, koncentrált angol előretörést.

• Kulturálisan az ötvenes évek konformizmusából való kitörés sokkal átfogóbb jelenség volt, mint az előbbi, és a szakadás éppen olyan éles. A korszak két jellemző jelensége a rockzenének mint az ifjúság lázadását szimbolizáló, mindent átható zajos hullámának a felbukkanása, szemben a megelőző korszak általános édeskés zenéjével – olyan, a tömegeket megmozgató forma volt ez, amely egyszerre jelentett esztétikai áttörést és társadalmi ellenállást. Ebben az átalakulásban Nagy-Britannia vezető szerepet játszott, s az átalakulás sokkszerű mellékhatásai még az újdonság erejével hatottak, később pedig megszokottá váltak. A második jelentős lépés az auteur (szerzői) film és a belőle kinövő Nouvelle Vague (Új Hullám) megjelenése volt. Az új irányzat a klasszikus hollywoodi rendezők korábbi pozícióit megrendítette, és szakadék nyílt e két iskola között, melyek a korszak nagy részét meghatározták. Hatásukban a film és a zene új irányai a “magas” és a “népszerű” kultúra közötti viszonyrendszerben új dialektust honosítottak meg a hatvanas évek kulturális életében, s ez visszatekintve is jelentős ténynek minősíthető. A játékos és a komoly közötti átjárás, a felszabadulás az elvárások alól – mindenekelőtt a strukturalizmusnak köszönhető, a marxizmus mellett e periódus legfontosabb elméleti áramlatának. Barthes korai munkái vagy Lévi-Strauss írásai (Mythologies, Tristes Tropiques) lehetővé tették a magas és a népszerű művészetek közötti párbeszédet, és mindkettő tanulmányozásához közös módszerrel szolgáltak. Az orosz formalizmus hagyományait újraélesztő strukturalizmus lényegi törekvései még egybeestek a kulturális marxizmus céljaival.

2.

Ebben a hármas meghatározottságban a New Left Review olyan programot tett magáévá, amely akkoriban újdonság volt az angol nyelvű világban. Politikailag a lap a harmadik világ antiimperialista mozgalmaira figyelt, és miközben a brit baloldal még mindig szűk érdeklődési körben mozgott, a lapnak sikerült olyan csapatot toboroznia, amelynek érdeklődése gyakorlatilag az egész világot átfogta – Latin-Amerikát éppúgy, mint Fekete-Afrikát és a Távol-Keletet. Otthon számos fontos vita zajlott Nagy-Britanniáról, melyeknek bizonyos hatása is volt. Tehát amikor a vietnami háború által kiváltott robbanás a hatvanas évek végén megrázta a Nyugatot – először a diáklázadás, aztán a munkások akciói –, akkor a New Left Review, helyzetéből adódóan, belefolyhatott az események alakulásába, és a hetvenes évek közepére nemzetközileg is elismert, vezető szerepet vívott ki.

Szellemileg a lap energiái nagy részét a nyugati marxizmus egyes iskolái bemutatásának és kritikai recepciójának szentelte, s ez egy évtizedre elég munkát adott. A strukturalizmus, formalizmus, pszichoanalízis is helyet kapott itt – kanonizált szövegek vagy olyan források, amelyek ezeken a lapokon jelentek meg először. Ezeken a területeken a lap jóval előbbre járt környezete kultúrájánál, s ezáltal kozmopolitább és radikálisabb hivatkozási távlatot teremtett, mint ami az angol nyelvű társadalmakban akkoriban általában könnyedén elérhető volt.

A lap a kultúra területén is új stílusú elemzéseket hozott, amelyekben összekapcsolta a hagyományos művészeteket és az avantgárd formákat, foglalkozott a népszerű filmmel és zenével. Peter Wollen filmrendezőkkel foglalkozó híres sorozata, vagy mondjuk Franco Morettinek A félelem dialektikája című írása jól példázza a “magas” és a “népszerű” közötti átjárás szabadságát. Ezen a termékeny talajon számos jelentős kezdeményezés született. A New Left Review úttörő szerepet játszott a hetvenes években a feminizmus újrafelfedezésében, a nyolcvanas években pedig a munka fogalmának újraértelmezésében. Ezek termékeny korszakok voltak.

3.

Mára, négy évtized elteltével nyomtalanul eltűnt az a környezet, amelyben a New Left Review megszületett. A szovjet tömb megszűnt létezni. A szocializmus sem népszerű eszme többé. A marxizmus már nem játszik meghatározó szerepet a baloldali kultúrában. Még a labourizmus is eltűnt. Ha azt mondanánk, hogy ezek óriási változások, akkor alábecsülnénk a tény jelentőségét. Nem állíthatjuk, hogy e változások hallgatásra kényszerítették a folyóiratot. Minden szerzőnk a maga jellemző modorában reagált 1989 változásaira. A különböző regiszterben megszólaló szerzők cikkei között ott találjuk a következőket: Robin Blackburn: Fin-de-Siècle: Socialism After the Crash; Peter Wollen: Our Post-Communism: The Legacy of Karl Kautsky; Alexander Cockburn: The Golden Age is Within Us; Fred Halliday: The Ends of Cold War; Nairn: Faces of Nationalism; Benedict Anderson: Radicalism aftert Communism; Tariq Ali: Fear of Mirrors – de a sort sokáig folytathatnánk. Érdekes volna ezeket a reakciókat és a lapban megjelent többi hozzászóló véleményét megvizsgálni. Minden egyes vélemény eltérő, de egészében a folyóirat hagyományát töretlenül őrzik.

Tíz évvel a kommunizmus bukása után ugyanakkor a világ sok tekintetben előrement, és a lap megújításának elemi feltétele, hogy önálló és alapos elemzésnek vessük alá a jelenlegi körülményeket. Mi is az elmúlt évtized lényegi jellemzője? Röviden fogalmazva, azt mondhatjuk, hogy a neoliberalizmus gyakorlatilag kritikátlan konszolidációja és egyetemes elterjedése határozta meg, és ezt nem sokan látták előre. Bár 1989–91 a szovjet kommunizmus összeomlásának az időszaka volt, mégsem volt evidens – még a legharcosabb szószólóinak sem –, hogy a zabolátlan szabadpiaci kapitalizmus Keletet és Nyugatot egyaránt akadálytalanul hódítja meg. Sok kelet-európai emigráns, nyugat-európai progresszivista, észak-amerikai konzervatív jósolta a globális viszonyok “kiegyenlítődését”, hogy a baloldal vérátömlesztést kapva újjáéled, miután megszabadult a sztálinizmus bénító erkölcsi szorításából, és hogy a japán vagy a rajnai korporativizmus mind társadalmi, mind gazdasági hatékonyságát tekintve magasabb rendűnek bizonyul majd a Wall Street vagy a City világánál. És ezek nem elszigetelt várakozások voltak, jelentős szaktekintélyek is osztották őket. Még 1998-ban is, a Marxism Today szerzői és Eric Hobsbawm is örömmel beszéltek a neoliberalizmus közeli bukásáról.

Valójában a korszak trendje éppen az ellenkező irányban mozgott. Öt, egymással szorosan összefüggő folyamat idézett elő drasztikus változásokat:

• Az amerikai kapitalizmus váratlan, nyolc évig tartó gazdasági fellendülése során látványosan megerősítette fölényét minden területen: a gazdaságban, a politikában, katonai és kulturális téren. Lehet, hogy az értékpapírok a Wall Streeten inflálódtak, hogy a háztartások tartozásokkal terheltek, hogy jelenleg kereskedelmi deficit van, aligha kétséges azonban, hogy a versenyt meghatározó amerikai biznisz jelentősen megerősödött.

• Miután az európai szociáldemokrácia az egész Unióban átvette a hatalmat, a kontinens-szerte tapasztalható lassú növekedés és magas munkanélküliség hatására az amerikai modell utánzása felé fordult – felgyorsította a deregulációt, nemcsak az ipart privatizálta, hanem a szociális szolgáltatásokat is, s mindezt sokszor a korábbi konzervatív kormányoknál is erőteljesebben és kiterjedtebben. A deregulációt Nagy-Britannia vezette be elsőnek, de mára már Németország és Olaszország is komolyan igyekszik utolérni a briteket, Franciaország pedig főleg szavakban van lemaradva, tettekben kevésbé.

• A japán kapitalizmus mély válságba került, és most – a koreaival együtt – állandó nyomás alatt van, hogy a deregulációs standardot kövesse, ami növekvő munkanélküliséget jelent. Máshol, Ázsiában a PRC gyakorlatilag minden államot be akar kényszeríteni a WTO-ba, mert azt reméli, hogy a külföldi tőke kompetitív nyomása kiiktatja majd az állami ipart anélkül, hogy neki magának felelősséget kellene vállalnia ezen ágazatok sorsáért; eközben India most első ízben hajlandó az IMF-től függeni.

• Az új orosz gazdaság, a globális piaci rendszer leggyengébb láncszeme semmilyen ellenállást nem váltott ki a tömegek részéről, leszámítva a termelés katasztofális regresszióját és a várható élettartam drasztikus csökkenését. Várható, hogy a népszavazással megválasztott vezetés stabilizálja a pénzügyi oligarchia helyzetét, s képes lesz a hatalmat centralizálni és magánkézbe adni a földet.

Ezek súlyos társadalmi-gazdasági változások, amelyek az egész földön éreztetik hatásukat, s amelyeket elragadtatott tanulmányában, a The Commanding Heights-ban Daniel Yergin és Joseph Stanislaw már kanonizált. E változásokat két kiegészítő, politikai és katonai hangsúlyeltolódás kísérte:

• Ideológiailag a neoliberális konszenzus új stabilizációs pontra lelt a Clinton–Blair-féle rendszerek “harmadik útjában”. A piac győzelmét biztosító, nyerő formula most nem a támadás, hanem a megőrzés, a szolidáris közhatalomnak ez a placebója, miközben együttérzően hozsannázza a verseny kompatibilitását. A kormányzati politika pedig alapvető elveiben a reagani–thatcheri örökséget viszi tovább, időnként olyan lépésekre is rászánva magát, amelyeket tisztelt elődeik nem mertek megtenni: a jóléti ellátás reformjára az USA-ban, Nagy-Britanniában pedig arra a döntésre, hogy a hallgatóknak fizetniük kell az oktatásért. De ezek a kormányok ma már gondosan körülbástyázzák lépéseiket másodlagos engedményekkel és lágyabb retorikával. Ennek a módszernek, mely ma szerte Európában elterjedt, az a hatása, hogy a módszert alkalmazó rezsimek radikális jobboldali ellenfeleinek esetleges támadóerejét hatástalanítják, és elfojtanak minden, a neoliberális hegemóniát veszélyeztető ellenállást. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a híres TINA (There Is No Alternative – magyarul: nincs alternatíva) csak akkor kap igazán lábra, ha egy alternatív rendszer bebizonyítja, hogy valóban nincs más alternatíva. Végső soron ahhoz, hogy az európai szociáldemokrácia vagy a New Deal emlékének beteljesítéséhez a balközép kormányaira kétségkívül szükség volt, felidézhetjük Lenin kijelentését: “a demokratikus köztársaság a kapitalizmus ideális politikai kerete”. Ezt átalakítva azt mondhatjuk, manapság a harmadik út a legjobb ideológiai keret a neoliberalizmus számára. Aligha véletlen, hogy az ultra-kapitalizmusnak mint globális rendszernek a legambiciózusabb és legelszántabb elméleti megalapozása Thomas Friedmannak a The Lexus and the Olive-Tree című műve, az USA világhegemóniájának dicshimnusza, egyidejűleg a clintonizmus melletti feltétlen hűségnyilatkozat, azzal a jelszóval, hogy “az ember ma nem merészelhet ’globalizátor’ lenni, ha nem szociáldemokrata”.

• Végül, a balkáni háború az évtizedet ennek a katonai-politikai konstellációnak a felülkerekedésével zárta. Ha összehasonlítjuk a balkáni háborút az Öböl-háborúval, világosan láthatjuk, mennyivel erősebb ma az Új Világrendszer, mint a kilencvenes évek elején volt. Bushnak még hatalmas hadsereget kellett mozgósítania, hogy visszafordíthassa az iraki hadsereget Kuvaitból, mondván, meg kell védeni a nyugati olajforrásokat és egy feudális dinasztiát; s közben nem sikerült sem a bagdadi rezsimet megdöntenie, sem – a szintén kiszámíthatatlan – Oroszországot belevonni a Bagdad-ellenes szövetségbe. Clinton viszont megalázó vereségbe bombázta Szerbiát úgy, hogy egyetlen katonájának sem kellett a fegyverét elsütnie, elég volt az az ürügy, hogy az Egyesült Államoknak erkölcsi kötelessége véget vetni az etnikai tisztogatásoknak; ez a támadás egyben nagy valószínűséggel a belgrádi rendszer eltávolítását is eredményezi; és mint jelképes kiegészítő eredmény, könnyedén betagozta Oroszországot is a megszálló erők közé. Időközben Kína – alig néhány nappal belgrádi nagykövetségének szétlövése után, és nem sokkal a kínai elnök amerikai tisztelgő látogatása előtt – alázatosan együttműködött abban, hogy az ENSZ égisze alatt létrehozzák a NATO-protektorátust Koszovóban, és világosan kimondta, hogy semmmi nem zavarhatja meg a Washingtonnal való jó viszonyát. Ami az Európai Uniót illeti, kéz a kézben jár az Egyesült Államokkal, újsütetű szövetségesével, és közösek a céljaik a Balkán nagylelkű újjáépítési tervezetében. Ebben az értelemben a koszovói győzelem nemcsak katonai és politikai jelentőségű volt: egyidejűleg ideológiai győzelem is, amely új feltételeket teremtett az emberi jogok védelmében indítható intervencióknak – ahogyan azt Washingtonban értelmezik: a csecsenek vagy a palesztinok esetében nem kell alkalmazni – az egész világon. Annak a társadalomnak, amelyet az elmúlt húsz esztendőben a kapitalista mindent-szabad szellem teremtett, szüksége volt a jó lelkiismeretre. A Szövetséges Erők hadművelete biztosította ezt.

4.

A fejlett országok szellemi atmoszférája tükrözi ezeket a változásokat, illetve e változások kisugárzását. Ha a nyugati országok értelmisége lényegileg mindig is elégedett volt a status quóval, és létezett egy jóval nyugtalanabb és képzeletdúsabb kisebbség, amely a jobboldal felől határolta őket, a baloldal a nyolcvanas években még mindig jelentős szerepet játszott a legtöbb vezető kapitalista országban, persze, voltak közöttük nemzeti árnyalatok – a britek kevésbé voltak konzervatívok, mint a franciák, az olaszok és így tovább. Amikor azonban a kilencvenes években a politikai tabló homogenizálódott, az ember azt hihette, az elfogadható nézeteket gleichschaltolják. Az évtized végére a folyamat felgyorsult. Ha szemügyre vesszük a hagyományos – korábban szocialista – baloldal spektrumát, az új viszonyokra adott reakciók kétféle típusát láthatjuk.

Az első az alkalmazkodás. Győzelme órájában a kapitalizmus meggyőzte azokat is, akik korábban elkerülendő gonosznak tekintették, hogy szükséges és végső soron üdvös társadalmi rend. Kézenfekvő példái ennek a reakciónak azok, akik nyíltan vagy burkoltan, de a harmadik út mellett tették le a garast. Ám az alkalmazkodásnak sokkal szélesebb az arzenálja, és teljes mértékben összeegyeztethető az új rend hivatalos – Blumenthal-Campbell – ellenzékének szkeptikus vagy akár helytelenítő nézeteivel: kezdve ott, hogy őszintén elismerik a magánvállalkozások egyértelmű felsőbbrendűségét, nem úgy, hogy kiszínezik sötétebb foltjait, hanem úgy, hogy ejtik a tulajdon témakörét mint olyat. Az ideológiai klímaváltozás egyik következménye az, hogy lassacskán sokan annak sem érzik szükségét, hogy állást foglaljanak ebben a kérdésben, hiszen kívül esik a jelentős viták keretein. Zajos renegátot alig találni; a leggyakoribb forma az, hogy a renegát témát vált. De hogy milyen mértékű az alkalmazkodás, az jól látható egyes, fontos történelmi események idején; ilyen volt például a balkáni háború: ekkor a NATO szerepét senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, mintha egy ország bombázása a politikai univerzum normális és kívánatos jelensége volna; olyan sokan és olyan sokfelől bólintottak rá, amiről még álmodni sem lehetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt. A fejbólintók vezérlő elve ilyenkor az: a kapitalizmus hosszú időre rendezkedett be, meg kell vele békülnünk.

A második reakciótípust talán legjobban kompenzálásnak lehet nevezni. Ebben az esetben nincs szó korlátlan alkalmazkodásról – képviselői a régebbi ideálokról nem feledkeznek meg, sőt, szilárdan kitartanak mellettük. De amikor lehangoló a perspektíva, az ember természetes reakciója, hogy valami vigasztalót próbál találni akkor is, amikor csak a félelmetesen ellenséges közeg látszik. Hogy mégis maradjon valami reménysugár, hajlamos lesz az ember eltúlozni a fő iránnyal ellentétes folyamatokat, nem adekvát cselekvők jelentéktelen potenciáljának jelentőséget tulajdonítani, képzelt erők iránt illúziókat táplálni. Valószínűleg a baloldalon egyikünk sem immunis ezzel a késztetéssel szemben, amely még bizonyos mértékű igazolást is nyer a történelmi átalakulásokból adódó, akaratlan következményekből – abban a dialektikus értelemben, hogy a győzelmek váratlanul kitermelik jövendő legyőzőiket. Az is igaz, hogy egyetlen politikai mozgalom sem maradhat fenn, ha nem kínál híveinek valamiféle érzelmi perspektívát, s ez a vereség időszakában elkerülhetetlenül a pszichológiai kompenzáció elemeit is hordozza. De egy intellektuális lapnak más feladatai is vannak. Első, legfontosabb feladata, hogy a világról pontos képet adjon, függetlenül attól, milyen következményei lesznek mindennek az emberek lelkierejére. Annál is inkább, mert létezik egy köztes terület, ahol a kompenzálás és az alkalmazkodás találkozik. És ez a terület, bármilyen változásokkal óhajtja is a fennálló rend megerősíteni hatalmát, mégis csak e hatalom gyengülésének, esetleg a rendszer minőségi átalakulásának jeleként üdvözölhető. Russell Jacoby nemrég megjelent End of Utopia című műve kiváló példája ennek.

5.

Milyen irányvonalat kell ebben az új helyzetben a New Left Review-nak követnie? Úgy vélem, a dolgok általános megközelítése a meg nem alkuvó realizmus kell legyen. Meg nem alkuvó két értelemben is: elutasítani mindenféle alkalmazkodást a fennálló rendszerhez, és elutasítani minden álságosságot és eufemizmust, amely alábecsülné a rendszer hatalmát. De nincs steril maximalizmus sem. A lapnak mindig rokonszenvvel kell viseltetnie a jobb életért küzdők iránt – függetlenül attól, milyen szerények cselekvési lehetőségeik. De támogathat bármilyen helyi mozgalmat vagy korlátozott reformot is anélkül, hogy úgy tenne, mintha ezek az egész rendszert megváltoztatnák majd. Amit nem tehet – és nem is szabad tennie –, hogy hitelt adjon olyan illúzióknak, mint hogy mondjuk a rendszer progresszív irányban halad, vagy hogy segítsen fenntartani olyan konformista mítoszokat, hogy a rendszert azonnal meg kell védeni a reakciós erőktől. Ez történt, hogy csak két példát mondjunk, amikor Charles herceg és az amerikai elnök támogatására a bien-pensant baloldal kampányokat szervezett, mintha a brit monarchiának nagyobb népszerűségre vagy az amerikai elnöki posztnak nagyobb védelemre volna szüksége. Az ilyenfajta hisztériát élesen bírálni kell.

Más a helyzet, ha tiszteletre méltó hagyományokat vizsgálunk vagy meggyökeresedett intézményeket szólítunk fel, hogy saját elveikhez hűen viselkedjenek. A legjobb mai baloldali írások java része igyekszik szavukon fogni az uralkodó konvenciókat – a hivatalos képmutatást, a szavak és a tettek közötti szakadékot mint a kegyeletes bűnnek az erény előtti meghajlását elemzik, ami akár happy enddel is kecsegtethet. Ez volt az első New Left klasszikus ékesszóló közelítésmódja. A folyóirat új elemzéseinek nagy része ezt a trendet folytatja, és mindet saját – általában jelentős – érdemei alapján kell megítélni. Van azonban ennek a stílusnak kockázata is. A választóvonal a kívánatos és a lehetséges között homályban maradhat, ami utat nyit a hatalom valóságos erejét illető misztifikációnak, illetve annak, hogy mi is várható valóságosan e hatalomtól. Ebben a kérdésben persze az a legjobb, ha minden egyértelműen megfogalmazható. Annak próbája ez, vajon a New Left Review képes-e karakteres politikai véleményt formálni, milyen gyakran tudja finoman sokkolni az olvasókat azzal, hogy a feketét feketének nevezi, és nem esik bele a jól hangzó álságosság vagy a baloldal önmagáról alkotott képének, öncsalásának csapdájába. Ma sokkal nagyobb szükség van a felvilágosodás szellemére, mint az evangélisták elhivatottságára.

6.

Egy évtized nem hoz új korszakot. A kilencvenes évek elsöprő neoliberális győzelme nem garantál örökkévaló hatalmat. Nagyobb történelmi távlatból a korszak sokkal szangvinikusabbnak tűnhet. Hiszen végül is ez alatt az idő alatt döntötték meg Szuharto rezsimjét Indonéziában, Iránban gyengült az egyház zsarnoksága, Venezuelában félreállították a korrupt oligarchiát, az apartheid véget ért Dél-Afrikában, Koreában megszabadultak a legkülönfélébb generálisoktól és civil kiszolgálóiktól, és végre önálló lett Kelet-Timor. Optimista nézőpontból ezeket az eseményeket az eljövendő siker előjeleinek tekinthetnénk – a nemzetek emancipációja legutóbbi fejezetének, amely a világméretű demokratizálódási folyamat valódi fejlődését mutatja, és amelynek végső kimenetelét még csak nem is sejtjük. Egy másik lehetséges olvasat a nemek közötti hierarchia általános megroppanását, a női egyenjogúság kivívásának világszerte érezhető igényét látná a kor legjelentősebb eseményének; esetleg az ökológiai szemlélet erősödését emelné ki, amit ma már az erre legérzéketlenebb államoknak is legalább formálisan illik figyelembe venniük. Közel áll ezekhez annak megsejtése, hogy bár a kapitalizmus ma legyőzhetetlennek tűnik, de végül az egyenlőség, fenntarthatóság és önrendelkezés mélyebb, eredetibb értékei által mégis felváltható – vagy felejthető – lesz.

Ha így lesz is, ezeket a mélységeket nem tudjuk felmérni. A demokráciának mint a szocializmust, a reményt és igényt helyettesítő értéknek a terjedését magának a demokráciának a kiüresedése kérdőjelezi meg a kapitalista centrumországokban, hogy poszt-kommunista segéderőiről most ne is beszéljünk; mutatja ezt a választásokon résztvevők zuhanó aránya, a felszökő pénzügyi korrupció, a haldokló társadalmi megegyezés. Általában nem az alulról induló demokratikus kezdeményezések torzak, hanem a tőke, ami felülről megfojtja a nyilvános vitát és a politikai másságot. Ennek a rendszernek a kényszerítő hatalma nem a represszióban rejlik, hanem a semlegesítésben és a színek elmosásában; s ez a rendszer mostanáig higgadtan fogadta az újabb kihívásokat. A feminista és az ökológiai mozgalmak által elért sikerek valósak és pozitívak: az utóbbi harminc évben ezek a legjelentősebb fejlemények ezekben az országokban. De mára már összeegyeztethetőek lettek a tőkefelhalmozás gyakorlatával. Egyértelmű, hogy belőlük is a politikai normalizálódás jó eszköze lett. Mindennél többet mond róluk, hogy a feministák az Egyesült Államokban, a Zöldek Németországban – ahol mindkét mozgalom a legerősebb – támogatták Clinton fehér házi és a NATO balkáni háborús szereplését.

Ezzel korántsem akarjuk azt állítani, hogy a fejlett kapitalista országokban lett volna egyetlen másik erő is, amely hatékonyabban opponálta volna a status quot. Ritka kivételektől eltekintve – Franciaország 1995 telén – a munkásság már húsz éve hallgat. Ennek előtörténete nem pusztán a gazdasági vagy az ideológiai változásokban keresendő. Kemény osztályharcra volt szükség ehhez Nagy-Britanniában, akárcsak az Egyesült Államokban. Ha valamivel kevésbé kezesek is Európában, azért a munkások mindenhol defenzívában vannak. Az egyetlen kiindulópont a realisztikus baloldal számára ma a történelmi vereség világos feltárása. A tőke alaposan visszavert minden, a hatalma ellen irányuló veszélyt, a rendszer erejét pedig – mindenekelőtt a verseny kényszerítő erejét – a szocialista mozgalom sokáig makacsul alábecsülte. A jobboldal doktrínái, amelyek a kapitalizmust mint szervezett rendszert elemezték, ma is keményen tartják pozícióikat; ehhez képest az önalakító radikális centrum jelenlegi kísérletei, hogy a kapitalizmus igazi arcát elfátyolozzák, alig jelentenek többet gyenge arculattervezésnél. Azok között, akik világ életükben hittek a szabadpiac és a termelőerők magánosításában, számos intellektuális potentát van. Az újsütetű szépítgetők és a csúfságokat takargatók hadában, akik még tegnap is a ma dicsért rendszer rútságát leplezték le, egyetlen ilyen jelentős személyiség sincs.

A baloldal számára az elmúlt évszázad tanulsága az, amit Marx fogalmazott meg. A baloldal elsődleges feladata abban áll, hogy a kapitalizmus mostani fejlődési fokának elemzésekor e rendszert mint állandóan mozgásban lévő komplex termelési és profitmechanizmust tekintsék. Robert Brennernek az Economics of Global Turbulence című, a New Left Review-ban megjelent cikke kiváló példa erre a megközelítésmódra. Pillanatnyilag nincs a láthatáron olyan közösségi erő, amely képes lenne a tőke hatalmával versengeni. Olyan időket élünk, a génsebészet jól mutatja, amikor az egyetlen forradalmi erő, amely képes a tőke hatalmi egyensúlyát megbillenteni, maga a tudományos fejlődés – a termelőerők, amelyeket a szocialista mozgalom annak idején alábecsült, mivel meg volt győződve a termelési viszonyok elsődlegességéről. De ha az emberiség egyszer valamikor újra képes lesz rendszert változtatni, az bizonyosan magának a kapitalizmusnak a fejlődési következménye lesz. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Csak ennek a szisztémának a fejlődése rejti egy újabb formáció megjelenését. Ez a szemlélet jellemzi Robin Blackburnnek az NLR-ben megjelent vizsgálódását a pénzügyi intézmények fejlődési trendjeit illetően.

Ebben a kérdésben persze nincsenek bizonyosságok, csak elképzelések és feltételezések léteznek.

7.

Jelen helyzet újszerűsége ideológiailag a történelmi perspektívában ragadható meg, és a következőképpen lehetne megfogalmazni. A reformáció korszaka óta először fordul elő, hogy a Nyugat intellektuális szférájában nincs semmilyen jelentős ellenzék – azaz rendszer jellegű rivális világkép. De nincs ilyen sehol a világon, ha leszámítjuk a vallási doktrínákat mint hatástalan archaizmusokat – Lengyelország vagy Irán példája fényesen igazolja ezt. Helyenként korlátozva bár, de a neoliberalizmus mint elv osztatlanul uralja a világot: mint ilyen, ez a világtörténelem legsikeresebb ideológiája. Egy olyan folyóirat számára, mint a New Left Review, ebből az a feladat következik, hogy a baloldali kultúra területén is a radikális diszkontinuitást keresse, minthogy a szakadás és megújulás generációnként meg is történik. A lap eredeti szellemével sehol nem olyan látványos a szembefordulás, mint e téren. Gyakorlatilag a hatvanas évek generációjának teljes viszonyítási horizontját lenullázta az idő – mind a reformista, mind a forradalmi szocializmus mérföldköveit kimozdította a helyükből. Az új generáció számára a Bebel, Bernstein, Luxemburg, Kautsky, Jaures, Lukács, Lenin, Trockij, Gramsci fémjelezte névsor éppoly távoli, mint Arius püspökei. Hogyan lehet újracsomózni a szálakat az előző és az újabb század között: ez lesz az egyik legbonyolultabb és legnehezebb feladata egy folyóiratnak, mely komolyan veszi a “baloldali” fogalmát. Sajnos, kevés fogódzó van ebben a tekintetben.

Ha a korai New Left Review-hoz közel álló, arra befolyással lévő intellektuális hagyományt vizsgáljuk, a helyzet első pillantásra ebből a szempontból sem tűnik kedvezőbbnek. A nyugati marxizmus meghatározó elvei is kimentek a divatból – gondoljunk csak Korsch-ra, Lukács Történelem és osztálytudat című művére, Sartre és Althusser legtöbb munkájára, a Della Volpe-iskolára, Marcuse-ra. Ami leginkább fennmaradt, az a legkevésbé közvetlenül politikai: alapvetően a háború utáni frankfurti elmélet és a válogatott Benjamin. Ami Nagy-Britanniát illeti, Raymond Williams kikerült a köztudatból, valahogy úgy, ahogy húsz évvel korábban Amerikában Wright Mills; Deutscher eltűnt, Miliband neve a régmúltat idézi.

Másfelől azonban az eszmék története nem darwini fejlődésű. Jelentős gondolatrendszerek ritkán tűnnek el a történelem süllyesztőjében, ahogy az sok élő fajjal megtörtént. Bár a baloldali gondolatok nincsenek jelen egyetlen koherens összefüggésben sem, e hagyományok figyelemre méltó vitalitást tanúsítanak. Elmondhatjuk, hogy a brit marxista historiográfia mára világszerte olvasóközönséget vonz – ami korábban soha nem volt jellemző – Hobsbawmnak A szélsőségek kora című művével. E könyv valószínűleg az új században is hosszú ideig a XX. század legjelentősebb interpretációja marad mint a kapitalizmus mindent elsöprő győzelmének egyetemes története a vesztes szempontjából. A kontinens marxizmusának egyenes folytatása Jamesonnak a posztmodernről írott műve, amelynek nincs párja a korszak kultúráját vizsgáló könyvek között. Robert Brenner mindmáig az egyetlen koherens gazdasági elemzést adta a kapitalizmusnak a II. világháború utáni fejlődéséről, Giovanni Arrighi pedig a kapitalizmus fejlődésének eddigi legambiciózusabb képét egy tágabb időszakon belül. Tom Nairn és Benedict Anderson a modern nacionalizmus politikai kétértelműségének nemzetközileg ismert kutatói. Regis Debray a modern média elemzésének jelenleg olvasható legszisztematikusabb elméletét dolgozta ki. Terry Eagelton az irodalom, T. J. Clark a vizuális művészetek, David Harvey a földrajz rekonstrukciójának terén megkerülhetetlen elemzője tudományágának.

Elegendő a fenti névsor ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, az említettek erőszakos besorolása egyetlen kategóriába elképzelhetetlen. Túlságosan is széles az eltérő módszerek, érdeklődés és hangsúlyok alkotta szakadék. És ha ez részben a baloldali kultúra széthullásának következménye is, másrészt mégis az alkotó szárnyalás és az érdeklődési szférák különbözőségének jele. S ha a folyóirat ezekre tekintettel akar lenni, könnyen áttekinthető képet kell mutatnia, amelyben ezeknek a műveknek egymáshoz is érthetően kell kapcsolódniuk.

Ezzel egyidejűleg létezik azonban egy széles intellektuális tér, amelyben nagyon kevéssé van jelen, vagy talán egyáltalán nincs a marxista szellem, s amely magát mint a baloldalhoz lazán kötődő, állandó mozgásban lévő szférát határozza meg. A filozófia, szociológia és közgazdaság területén maradva meg kell említenünk Habermas, Derrida, Barry, Bourdieau, Mann, Runciman, Stiglitz, Sen, Dasgupta nevét. Itt általában egymást keresztező pozíciókat láthatunk, a korábban középutas gondolkodók radikalizálódtak, ahogy a neoliberális hegemónia abszoluttá vált, míg mások, akik korábban radikálisok voltak, megbékéltek a konvencionális bölcsesség igazságaival. De sokkal fontosabb ezeknél a mozgásoknál e szerzők műveinek az a közös sajátossága, hogy összekapcsolódik bennük a bátor intellektuális ambíció és a széles diszciplináris szintézis a kapkodó, elhamarkodott és alapigazságokat megfogalmazó kijelentésekkel a politika terén – s ebben alaposan különböznek Webertől, Keynestől és Russelltől. Itt egészen szembeötlőek a szocialista hagyomány felszámolásának következményei, bármennyire indirekt volt is a kapcsolatuk ezeknek a gondolkodóknak e hagyománnyal. Az eredmény tipikus: lenyűgöző elméleti energia és termékenység, amelynek társadalmi hozadéka sokkal kisebb, mint az intellektuális érdeme.

Korunk direkt politikai felépítésének megvilágítása terén viszont a jobboldalnak sikerült hatásos víziókban felmutatni, merre tart a világ, illetve pontosabban hol vert gyökeret – Fukuyama, Brzezinski, Huntington, Yergin, Luttwak, Friedman műveire gondolunk. Ezek a szerzők kiemelnek egy hatásos, erőteljes tézist, s azt népszerű, lebilincselő stílusban adják elő, nem a szűk intellektuális világnak írnak. Ez a magabiztos műfaj, amely oly régóta már Amerika monolópiuma, nem talál szerzőt a baloldalon. Ott ugyanis, legjobb esetben is, a “kozmopolita demokrácia” vagy “a népek törvénye” – zárójelbe téve vagy eufemizálva a dolgok valós állását – bénító normatív sémái maradtak. A New Left Review-nak egyikhez sincs sok köze. Viszont egyik prioritása kell legyen e műfaj kiművelése. Nem valószínű, hogy az intellektuális előnyök mérlege jelentősen változna, mielőtt az erők politikai korrelációja jelentősen megváltozna; ez viszont addig maradhat stabil, amíg nem következik be mély gazdasági válság Nyugaton. Rövidke, háborúk közti visszaesések is képesek lehetnek megrendíteni a jelenlegi konszenzus kereteit. De ez nem ok arra, hogy addig akár polemikusan, akár analitikusan lazítsunk.

8.

A kultúra területe sem sokban emlékeztet arra, ami a folyóirat indulásakor jellemezte. Az azóta eltelt időt három lényegi változás határozta meg. Először is, a verbális kommunikáció helyét nagyrészt a vizuális vette át, a televíziónak az összes többi kommunikációs eszközt túlhaladó dominanciát biztosítva, amit aztán az elektronikus eszközök kifejlődése követett, ahol ez a fejlődés a technológiai síkon is lezajlott. Ez a trend nagyjából meg is határozta a posztmodern formák színre lépését. Másodszor – és ez az utóbb említett jelenség újabb megnyilatkozása – az alulról jövő deviáns és a hatalom ellen lázadó törekvések valamint a fenti, a fennálló képviselte hivatalos kultúra egybemosódott, mivel a piac az ifjúsági kultúrát hasonlóan sajátította ki és intézményesítette, mint annak idején az avantgárd kultúrát: de ezt jóval alaposabban, mivel ez tömegpiacot jelentett. A Michael Jackson-hoz és Jordanhez hasonló idolok kereskedelmi apoteózisa e folyamat végeredménye. Harmadszor, a fenti és a lenti rendszereket összekapcsoló áramkör, amelynek megléte olyan jellemző volt a modern korszakra, rendkívül lerövidült, akárcsak az a távolság, amely elválasztotta őket. A következmény az, hogy mindkét területnek csak karikatúrája marad, amint a két szféra közös terepen találkozik: szándékos elhanyagoltság a Royal Academy-n, látszatcselekvés az Oscar-díjakkal – a Sensation és az Álomvilág mint a giccs ellenpárja. Az irodalom, amely ugyancsak a díjakkal adományozott pénzektől és a publicitást biztosító költségvetéstől függ, mára Eco-t és a késői Rushdie-t produkálja.

A lapot a helyzet kritikai aspektusa érdekli. Itt a termelési oldalon a módszer az ellenkezőjébe fordult. Ahol valaha élénk párbeszéd folyt a magas és az alacsony kultúra között, mára sajátos polarizáció állt elő, amely mindkettőt saját magáról folytatott, eltúlzott diskurzusba merevíti bele. Így történt, hogy a magas kultúra a filozófiai dekonstrukció mindent szétszabdaló módszerének esett áldozatul, miközben a népszerű formák a szubszociológiai természetű “kulturális elemzések” játékszerei lettek. Mindkettő eredetileg az ötvenes és hatvanas évek radikális elméleti műveiben gyökerezik: egyfelől említhetjük Hoggart és Williams nevét, másfelől pedig Bataille-t és Derridát. Általában azt mondhatjuk, hogy a komoly “mutációk” leginkább továbbra is a baloldallal azonosítják magukat: emelkedett pillanatokban pedig – mint azt a jobboldali bírálók sietve hangsúlyozzák is – azt mondják, ők a baloldal, főként Amerikában jellemző ez. Túlságosan is gyakran jutnak viszont el oda, hogy választaniuk kell az obskurantizmus és a populizmus között, vagy – ami még ennél is rosszabb – a kettő keverékéből áll elő valami zavaros egyvelege a demagógnak és az apolitikusnak.

Az obskurantizmusnak mint a nemes célt szándékosan akadályozó jelenségnek nincs sok védelmezője. A populizmusnak ezzel szemben időnként progresszív potenciált tulajdonítanak. De ha félretesszük legendás oroszországi eredetét, ahol a narodnyikokat mai fogalmaink szerint vérbeli elitistáknak tekinthetjük, a populizmus, mai általános jelentése szerint, a körülmények valójában nem létező azonosságát hirdeti álságosan – a szavazók, olvasók, nézők körében, és azt, hogy jobb egyszerűen túllépni a tudás és műveltség tényleges különbségein: ezen a terepen a cinikus jobboldal és a kegyes baloldal oly könnyen egymásra talál. Nem meglepő hát, ha a két hermeneutikai lehetőség közül manapság a kulturális elemzések hathatósabbak, s elértéktelenített formájában ez a legjelentősebb akadálya a magas és a hétköznapi közötti öntudatlan átjárás lehetőségének. A tömegkultúra elemzése terén születnek fontos elemzések, melyek – akár a szerzők szándékától eltérően is – a Hoggart–Williams-féle iskolát viszik tovább. Sajnos, a Birminghami Iskola túl sok zsenije sodródott azon kritikátlan hozsannázók közé, akik a piacot a populáris kultúra lényegi forrásának tekintik. Ilyen körülmények között a New Left Review szerepe az lehet, hogy meg nem alkuvóan az ellenkező irányban tájékozódik, és közben elkerül mindenféle egyéb felhangot. Julian Stallabrass lapunkban megjelent cikke ebben a tónusban szólal meg, kritikusan viszonyul mind a legújabb elektronikus média vívmányaihoz – a játéktermeket is beleértve –, mind a legújabb brit festészet eredményeihez, s elemzi, milyen szerepet játszik – a szó legteljesebb értelmében – ez az új irányzat a kiállítási termekben.

Minden radikális folyóiratban feszültség van a kritikai viszonyulás két formája között, amelyek egyaránt szükségesek, ám jelentősen eltérnek egymástól. Leegyszerűsítve az egyiket nevezhetnénk “avantgárd”, a másikat pedig “hegeliánus” megközelítési módoknak. Az elsőre agresszív, gyakorta egyoldalú imperatív álláspont jellemző, a másikra viszont az, hogy sokkal elemzőbben nyúl egy szélesebb nézőpontú történelmi vagy filozófiai kérdés kibontásához: Clement Greenberg és Fredric Jameson tekintélyes virtuózai ennek a szemléletnek. A két stílus nem zárja ki egymást, és a lapnak mindkettőt bátorítania kell. Hogy melyikre van nagyobb igény, a témától és a konjunktúrától függ. Például a filmművészet terén nyilvánvalóan nincs értelme, hogy akár a legkomolyabb elemzéssel is a New Left Review a legújabb hollywoodi vagy elstreeti kasszasikerekkel fogalkozzék, szemben mindenekelőtt az angolszász világon kívül alkotó filmrendezők művészetének elemzésével, akik nincsenek a figyelem középpontjában vagy filmjeik nehezen hozzáférhetők. Hiszen az utóbbi években a nyugati, nagyvárosi művészet negatív fejleményeinek ellenpontjaként óriási kulturális értékek születtek – számos nagyszerű alkotó lépett színre Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Erről nagyon kevés szó esik Nyugaton, és a baloldalnak elsődleges feladata kell legyen e fejlődésnek a megismertetése. Egy-egy jó elemzés Hou-Hsziao-Hszienről, Kiarostamiról, Sembene-ről, Leduc-ról felér száz, Spielberggel vagy Coppolával foglalkozó cikkel, függetlenül attól, milyen kritikus is az elemző. Ezen a vonalon haladva tovább egészen az új európai filmművészet (Amelio, Reitz, Jacquot, Zonka) elemzéséig – természetes folytatása lehetne ez Peter Wollen úttörő jelentőségű cikksorozatának a New Left Review első korszakából.

Még általánosabban fogalmazva, az az irodalmi geográfia, amelyet Franco Moretti fejlesztett ki, és amely egyaránt figyelemmel van a piacra és a formák morfológiájára, természetes átjárást biztosít az elit- és a tömegkultúra szférái között; legújabban pedig a globális rendszerekhez való “kifelé fordulás” jelenthet másféle viszonyulási módot. A New Left Review-nak minden téren szembe kell szállnia az angolul beszélő világ provincializmusával – valójában nárcizmus ez – úgy, hogy ha kell, aránytalanul is nagyobb teret szentel a nem angolul beszélő világ alkotóinak és alkotásainak. A jelenlegi angol (és a fortiori amerikai) kulturális élet egyik legkülönösebb vonása, hogy annak ellenére, hogy ma az iskolákban és egyetemeken sokkal több szó esik a külföldi nyelvekről, irodalmakról és politikáról, mint húsz évvel ezelőtt, a legújabb generáció – még a legfelkészültebbek is – kulturális viszonyítási pontjai általában szűkebbek, mert az eltelt időben exponenciálisan növekedett Hollywood, a CNN és a bookerizmus hegemóniája. Elég egy pillantást vetni a mai újságírási divatra, hogy észrevegyük ezt a paradoxont. Hagyományaihoz ragaszkodva, a folyóiratnak nem szabad ebbe a csapdába esnie.

9.

A folyóirat szerkesztésekor mindig is kötéltáncosnak kellett lenniük a folyóirat szerkesztőinek ahhoz, hogy eleget tegyenek ezeknek a követelményeknek. Önmagában sem egyszerű megtalálni az egyensúlyt az olyan távol eső területek között, mint a gazdaság és az esztétika, a szociológia és a filozófia. Lapunk természeténél fogva azonban ezek a témakörök itt a politika primátusa jegyében találkoznak, aminek megvannak a sajátos definíciós és szelekciós problémái. A lap felépítése implicite tükrözi szervezőelvét, a szerkesztőségi cikkek és a vezető elemzések rendszerint a napi nemzetközi eseményekkel foglalkoznak. A New Left Review elsősorban és mindenekelőtt politikai folyóirat marad, mely kívül áll minden politikai konszenzuson és a hivatalos vélemények keretein. De ez nem olyan szerkesztési elv, amelyből az következne, hogy a politika minden területet abszorbeál, amit csak érint. Bármely társadalom kultúrája túlnyúlik az aktív politika spektrumán, a kultúra fogalma pedig jelentések gyűjtőmedencéjeként fogalmazható meg, s a jelentéseknek csak meghatározott hányada foglalkozzon a hatalomelosztással, hiszen a hatalomelosztás a politikai cselekvés célja. A hatékony politika méltányolja ezt a különbséget. Bármilyen kísérlet, hogy instrumentális célokból előírjanak bizonyos elméleti vagy kulturális területet, mindig is eredménytelen és ellentétes hatású lesz. Ez nem jelent közömbösséget. A baloldalnak szüksége van “kulturális politikára”, de ez elsősorban azt jelenti, hogy ki kell szélesítenie saját kulturális határait. Ebből az következik, hogy a New Left Review úgy fog cikkeket közölni, hogy nem veszi tekintetbe azok közvetlen viszonyát vagy e viszony hiányát a megszokott radikális kérdésfelvetésekhez.

Az elmúlt korszak egyik, sokat emlegetett, jelentős változása volt, hogy a baloldali értelmiségiek a felsőoktatás intézményeibe menekültek el. Ez a fejlemény – amely nemcsak a foglalkoztatási struktúrában bekövetkezett változások következménye volt, hanem a politikai szervezetek kiüresedésének, a kiadók elérzéketlenedésének, az ellenkultúrák háttérbe szorításának is – valószínűleg sokáig változtathatatlan marad. Sajnos, ennek sokfelé ágazó, sajátos következményei vannak. Nemrégiben Edward Said hívta fel meglehetősen élesen a figyelmet az egyik legsúlyosabb új vonásra – arra, hogy az írások színvonala minden bizonnyal szavát venné Marxnak vagy Morrisnak. De az akademizálódás más területeken is megköveteli a maga adóját: szükségtelen apparátusok jöttek létre, fontosabbak a papírok, mint az intellektuális célok, állandóvá vált a hivatkozás a hivatalosságokra, sok a kritikátlan önidézgetés stb. Ha arra van szükség, a New Left Review tudományos folyóirat is tud lenni, de semmiképpen sem akar akadémikus lenni. Sok akadémikus laptól – hogy egyéb lapokról már ne is beszéljünk – eltérően, nem kívánjuk a lábjegyzeteket a cikkek végére tenni, sem pedig kizárólag nagyképű “harvardi” utalásokat alkalmazni, hanem folytatjuk a klasszikus, lapalji, forrást megjelölő vagy a szöveghez érintőlegesen kapcsolódó lábjegyzetek módszerét, melyek áttekintése nem okoz nehézséget az olvasónak. Hogy hol és mikor van rájuk szükség, abban a szerzők olyan szabadon dönthetnek, mint e számunkban Moretti teszi. De az öncélú felsorolások – oly sok mai írás hibája – hasábjainkon nem jelenhetnek meg. A baloldalon becsületbeli dolog kell legyen, hogy legalább olyan jól, fecsegés és mellébeszélés nélkül írjunk, mint elődeink.

A folyóiratnak állandó könyvszemle-rovata lesz, és bátorítja majd a polemikus eszmecserét. A New Left Review mindig is hallatlan előnyt élvezett publikációs nyelve révén, hiszen az angol nyelv olyan széles olvasóközönséget biztosít neki, amit egyetlen másik nyelv sem tud ma. Ennek kompenzálására viszont meg kell próbálnia az olvasók figyelmét felhívni azokra a fontos művekre, amelyek nem angolul jelentek meg, illetve azokra is, amelyek angolul is hozzáférhetőek. E számunk improvizálja mindazt, amit csinálni szeretnénk. A hasábjain folyó vitákból a lapnak hagyományosan nincs nagy előtörténete. Ezen szeretnénk változtatni. Jelen számunkban olvasható két témában vitacikk, és lesz vitacikk a következő számban is. A kritérium itt is, akárcsak a többi területen, az, hogy nem a politikai vélemény számít, legyen bármilyen elfogadható is, hanem az eredetiség és a vitakészség. Nem várjuk el a szerzőinktől, hogy a hagyományos baloldali értékeket képviseljék – sok terület van, különösen a nemzetközi kapcsolatok ilyenek, ahol az elfogadott, megkérdőjelezhetetlen dogmákkal szembeni, tekintélyes liberális vitázók által elősorolt érvek meggyőzőbbek. A NATO kibővítése és a balkáni háború elleni legélesebb bírálatok a jobboldalon fogalmazódtak meg. Lapunknak üdvözölnie kell az ilyen fellépést. Másfelől túlzott és bőséges, a baloldalról érkező apológia tanúi lehettünk, miközben a B-52-esek Kuvait vagy Koszovo felé tartottak. Ebből az apológiából minden napra bőségesen jut a hivatalos sajtóban. A vita minőségére nézve ilyenkor alapvető, hogy távol tartsuk magunkat ettől a mákonyos zónától.

Végezetül, hadd szóljak a lapkészítés helyszínéről. A New Left Review Nagy-Britanniában indult, reméljük, ez az állam nem áll fenn már soká, azon okok miatt, amelyeket Tom Nairn meggyőzően kifejtett. A lapnak mindig sok mondandója volt az Egyesült Királyságról, és ez a jövőben is így lesz. Ugyanakkor szerkesztői közül jó néhányan élnek és dolgoznak az USA-ban, ezzel az országgal lapunk szintén rendszeresen foglalkozik. Két évtizeden át írt Mike Davis – a legkitartóbb szerzőnk – lapunkba Amerikáról, és írásai maradandónak bizonyultak. Az európai háttér is meghatározó ösztönzést jelentett a lapnak. A New Left Review látótere azonban mindig szélesebb volt, mint ez a nyugati alapvonal. Ám miközben a lap a világ többi részének is nagy teret szentelt – ez a harmadik, a második, sőt, az első világra egyaránt érvényes, ha ezeknek a fogalmaknak még van tartalma –, a korszak kívánalmai szerint szerzői javarészt továbbra is a lap szülőhazájából valók. Ezen szeretnénk most változtatni. El kell jönnie annak az időnek, amikor a New Left Review szerzői is nemzetköziek, nemcsak a lap tartalma. Ebben a pillanatban ez még csak álom. De ez a cél lebeg a szemünk előtt.

(Fordította: Baráth Katalin)