„Az Alap (IMF) tulajdonságai közé tartozik az, hogy íratlan szabályként – ha ez egyáltalán lehetséges – a politikai érveket gazdasági köntösbe öltözteti." (Jacques Polak, az IMF hivatalnokainak egyike)

Az 1989-es év kelet-európai nagy reményei két év múltán keserű kiáb­rándulásba fordulnak át. A régió országai valamennyien a mély gazda­sági depresszió szorításában vergődnek. A bekövetkező hanyatlás so­káig fog tartani, ha ugyan nem válik állandó állapottá Még várat magára az, hogy a nyugati világ biztos helyeit ajánljon fel ezeknek az országok­nak saját intézményrendszerén belül, és a régió új politikai rendszerei vagy komoly nyomás alatt, vagy nyílt válságban vannak.

Polgárháború dühöng Jugoszláviában, forrongás és éhínség pusztít a Balkánon, társadalmi válság és szélsőséges politikai kilengések sújtják Lengyelországot, a nacionalizmus Csehszlovákia kettészakadásával fe­nyeget, Magyarországon pedig a társadalmi elégedetlenség a létező po­litikai pártoknak a lakosság részéről való valóságos bojkottálásához ve­zetett. Kvázifasiszta mozgalmak alakultak ki a szélsőjobboldalon, miköz­ben valamennyi kormány fontolóra vette a polgári szabadságjogok meg­szorítását célzó javaslatokat.

A komoly gazdasági nehézségek ellenére az 1990-es választások a régióban mindenütt széles körű támogatást adtak az új kormányoknak és megteremtettek egy új, demokratikus politikai légkört a reformok szá­mára. Milyen tényező felelős akkor a jelenlegi káoszért? A nyugati szak­értők gyakran rámutattak a régió politikai kultúrájának állítólagos fogya­tékosságaira. Kétséges azonban, hogy bármilyen demokratikus „politikai kultúra" túlélné-e azokat a csaknem katasztrofális Weimar-szerű feltéte­leket, amelyek ezek közül az országok közül sokban uralkodnak.

A keserű igazság az, hogy a belső krízisek Kelet-Európában nagy­részt a régióval szemben folytatott kettős nyugati politika következmé­nyei. Egyfelől a Nyugat erőteljesen beavatkozott ezeknek az orszá­goknak a belső viszonyaiba (azért, hogy csaknem máról holnapra megváltoztassa társadalmi rendszerüket), s ennek rettenetes gazdasá­gi következményei lettek. Másfelől ugyanez a Nyugat elutasította a világgazdaság átstrukturálását abból a célból, hogy a nemzetközi munkamegosztáson belül megfelelő helyet tudjon felajánlani a má­ra megszűnt KGST (Comecon) korábbi tagjainak.

Mind a Kelet-Európa belső társadalmi struktúrájára, mind a nemzet­közi környezet megváltoztatásának az elutasítására vonatkozó nyugati döntések nagymértékben politikai jelentőségűek voltak. Mégis, ezeket a stratégiákat szisztematikusan elködösítették az állítólagos gazdasági realitásokról és szükségszerűségekről szóló nyelvezettel. E nyelvhasz­nálat szerint a Nyugat politikája kizárólag arra irányul, hogy segítsen a régió országainak abban, hogy jobb világgazdasági teljesítményt nyújt­sanak. Az egyetlen kérdés ez esetben mennyiségi jellegű: eléggé bőkezű a Nyugat? A minőségi jellegű kérdések – például hogy hogyan strukturálja át a régiót a Nyugat a nyugati érdekek szolgálatában – fel sem vetődnek.¹

A nyugati gazdaságpolitika természetének és hatásainak értékelése során ez a cikk Kelet-Közép-Európa három országára – Lengyelország­ra, Csehszlovákiára (ma már Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársa­ság), valamint Magyarországra² – fog összpontosítani, csak annyiban tá­maszkodva a régió más területeiről származó tapasztalatokra, amennyi­ben ezek magát Közép-Kelet-Európát illetően is relevánsak.³ A hazai problémák tömegétől megnyomorítva és a nemzetközi gazdasági közös­ségből kizárva, ez a régió rettenetes helyzetben van. A nyugati gazda­ságpolitikusok állításaival ellentétben azonban vannak ezeknek az országoknak más döntési lehetőségeik is, alternatívák, melyek kö­vetése esetén nem maradnának gazdaságilag ennyire sebezhetőek, politikailag kaotikusak és ilyen veszedelmes mértékben a Nyugat­nak kiszolgáltatottak.

A feltételesség diplomáciája

Egy különösen a baloldalon széles körben elterjedt felfogás a kommu­nizmus bukását Kelet-Közép-Európában „vertikális" terminusokban ér­telmezi, mint az alullévő nép felkelését a csúcson lévő kommunisták el­len. E vertikális felfogás szerint Mihail Gorbacsov szovjet elnök, aki a ha­talom igazi csúcsán állt, azáltal játszott döntő szerepet, hogy jelezte: a szovjet vezetés el fogja tűrni az alulról jövő felkelést.

Miközben ez a kép az összeomlásról megfelel a prágai Vencel téren összegyűlt hatalmas tömegről készült televíziós felvételeknek, a való­ságban ez csak egy része a történetnek. A „horizontális" vagy nyugat-keleti dimenzió szintén alapvető oka volt az összeomlásnak. Azzal, hogy a fokozott feszültségek időszakát megnyitotta, és ezzel hozzájárult a szovjet politika bénító kríziséhez, a Nyugat előkészítette a talajt Gorba­csov hatalomra jutásához. Gorbacsov ezután egy kétségbeesett erőfe­szítésbe kezdett, azzal a céllal, hogy a hazai radikális reformok és a Ke­let-Közép-Európából való erőteljes visszavonulás révén újból életet önt­sön a szovjet szocializmusba.

Időközben a hidegháborút lezáró évtizedekben az Atlanti Szövetség a Kelet-Európa elleni erőteljes – bár a hetvenes évek elején-közepén részlegesen és időlegesen enyhített – gazdasági blokádot kombinálta egy olyan politikával, amely azokat az országokat részesítette előnyben, amelyek nem ortodox tendenciákat mutattak vagy a KGST-n (Magyarország, Lengyelország) vagy a Varsói Szerződésen belül (Románia). Párosulva a lengyel és magyar gazdaságpolitikai tévedésekkel, ez a kettős politika a kommunista kormányzatokat a Nyugattól való mind súlyosabb adósságfüggőségbe kergette, ami a keményvaluta-adósság visszafizetése érdekében kikényszerítette a kül­kereskedelem Nyugat felé való átirányítását.⁴

Az 1988-as év végére ennek a kiét országnak a kommunista kormá­nyai politikai zsákutcába kerültek Az adósságok vissza nem fizetése a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok beszűküléséhez és komoly ha­zai társadalmi és politikai válsághoz vezethetett A demokratizálás és a piacgazdaság felé elmozdulás – lényegében tehát a szovjet zóna elha­gyása – ugyan mindkét rezsim bukásához vezethetett, de lehetővé tette az egyes kommunisták pozícióinak fennmaradását. 1989 januárjában a kommunista pártok mindkét országban a második lehetőség mellett dön­töttek, így elindítva azt az eseménysort, amely a szovjet blokk összeom­lását, Németország egyesítését és a kommunista politikai rendszer és ideológia dezintegrálódását eredményezte.

Az összeomlást követő események során a „horizontális" dimenzió jelentősége megnőtt a „vertikálissal" szemben. A kelet-európai kormá­nyok, akár exkommunista, akár antikommunista jellegűek voltak, akár li­berálisok, akár populisták, valamennyien mintegy tülekedtek a Nyugat felé, hogy bejuthassanak a Nyugat által uralt világgazdaságba és annak intézményeibe. A világ vezető ipari nemzetei (a Hetek Csoportja vagy G7) abban a helyzetben voltak, hogy learathatták a hidegháború termését és ők alakíthatták a régió sorsát.

A KGST és a Varsói Szerződés összeomlása⁵ hatalmas lehetősége­ket adott a G7-nek, hogy befolyásolják, sőt nagyjából meghatározzák azokat a választásokat, amelyek elé az új posztkommunista kormányza­tok kerültek. A Nyugatnak két elsődleges eszköze volt az események kézben tartására. Az IMF-n keresztül politikai ellenőrzést gyakorolt a nemzetközi hitel- és valutaügyek felett Ezenfelül a bilaterális ex­porthitel-politikán, a csúcstechnológiát illetően a Multilaterális Ex­portellenőrzés Koordinációs Bizottságán (COCOM), és a – lényegé­ben az Európai Közösség által megszabott – behozatali vámokon keresztül korlátozhatta a kelet-közép-európai áruk bejutásit a nyu­gati piacokra. A hitelekhez és a piacokhoz való hozzájutás lehetősége életbevágónak bizonyult a kommunista kormányok számára, amikor a KGST összeomlott, a Német Demokratikus Köztársaság eltűnt és a szovjet gazdaság dezintegráiódott.

Ráadásul a Nyugat rendkívül erőteljes ideológiai befolyást gyakorolt a régió új politikai elitjeire. Ezeknek az új eliteknek egy jelentós, és kezdet­ben domináns szerepet betöltő része arra törekedett, hogy országaik polgárait az „Irány Európa!" jelszóval vezessék (ami alatt Nyugat-Európa értékeinek elfogadását és az intézményeihez való csatlakozást értették). Végső soron azonban a nyugati államok maguknak tartották fenn ezt a jogot, hogy eldöntsék, milyen csoportok és intézmények tekinthetőek „európaiaknak". Miután tömegbázisukat az Európába való bejutás ígére­tére építették, ezek a kelet-európai elitek kényszerítve érezték magukat a régióban folytatott nyugati politika támogatására.

A Nyugat befolyása az államigazgatási elitre szintén meglehetősen nagy volt Az új kormányok sürgős, átfogó tanácsokat kértek a Nyugattól a politikai és adminisztratív problémák egész körét illetően. A kommu­nista elit korábbi tagjai versengtek a korábbi ellenzékiekkel az új rend pozícióiért, azért harcolva, hogy a Nyugat mint szakértőket is­merje el őket az új rend paradigmáján belül.

Ezért aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy az 1989-es felfordulást kö­vetően a Nyugatnak az 1945 utáni szovjet kormányéival összemér­hető lehetőségei voltak a kelet-közép-európai események alakítá­sára. A kormányok lehetőségei népeik igényeinek kielégítésére minden téren a G7 beavatkozásától és döntéseitől függtek. Felhasználva azt a hatalmat a nyugati politikusok egy nagyon is konkrét és nagyon is politi­kai jellegű forgatókönyv szerint alakíthatták a régió sorsát.

A nyugati hatalmak az 1989-es kihívásra nem a kis lépések politiká­jával reagáltak. Bár az összeomlás formája és gyorsasága meglepe­tésszerűen érte a legtöbb politikust, a G7 1989 nyarára létrehozta a lengyel- és magyarországi átalakulások kezelésének új politikai gépeze­tét, és kidolgozta a követendő politika céljait és eszközeit egyaránt. Még mielőtt 1989 szeptemberében a régió első – Tadeusz Mazowiecki vezet­te – nem kommunista kormánya átvette volna a hatalmat Lengyelor­szágban, a G7 már kidolgozta követendő politikájának alapvonalait.⁶

1989-ben Párizsban a G7 kormányai céljukat a demokráciának és a piacgazdaságnak Kelet-Közép-Európa államaiban való létrehozásában jelölték meg. A két cél egyenlő súlyt kapott a hivatalos dokumentumok­ban, de a nyilvánosság előtt tartott beszédeikben a nyugati politikusok a demokrácia kivívását deklarálták az elsődlegesnek. Egészen hamar nyil­vánvalóvá vált azonban, hogy a Nyugat gyakorlata drámai módon ellen­tétben áll deklarációival. A demokratikus konszolidációt hamarosan alá­rendelték a piacgazdaság felé való lendületes előrehaladásnak. A kény­szerítő diplomácia, nem pedig a meggyőzés lett az eszköz, amellyel a Nyugat létrehozta a piacgazdaságot Keleten. Annak, hogy bármelyik kelet-közép-európai kormányzat bármilyen téren normalizálja kap­csolatait a Nyugattal, feltételévé tették, hogy megtegye azokat a lé­péseket, amelyeket a nyugati kormányok a kapitalista rendszerbe való gyors átmenet szempontjából döntőnek tekintettek.⁷

A feltételességnek ez a diplomáciája gyakran azt eredményezte, hogy az új kormányokkal szemben keményebb magatartást tanúsítottak, mint korábban a régi kommunista rendszerekkel szemben. 1988 őszén az Európai Közösség tervbe vette, hogy kereskedelmi és együttműködé­si szerződéseket ír alá Magyarország és Csehszlovákia kormányaival, anélkül, hogy ezért belpolitikai változásokat kívánt volna cserébe.

1990-ben az ilyen egyezményeket már a rendszerváltásnak való el­kötelezettség feltételétől tették függővé. A feltételesség új standardjait alkalmazva az Európai Közösség megtagadta Románia demokratikusan megválasztott, Ceausescu utáni kormányától egy kereskedelmi és együttműködési egyezmény aláírását.

Az Európai Közösség által szabott döntő feltétel, a „rendszerváltás", nem a politikai rendszeren belüli változást jelentett, a többpártrendszer és a szabad választások bevezetése értelmében. Richárd Portes, az Eu­rópai Közösség gazdasági főtanácsadója szavaival: „a rendszerváltás határozott kilépést jelentett a szocialista tervgazdaságból – és ennek visszafordíthatatlanságát". Miután elnyerte a kelet-közép-európai kor­mányok egyetértését, a Nyugatnak – sürgette Portes – „ki kell építenie azokat a módokat, amelyek által elkötelezi a hatóságokat arra, hogy ne térjenek el alapvető irányvonaluktól. Hogy a reformprogram hiteles le­gyen"- tette hozzá – ahhoz „ellen kell hogy tudjon állni a megrázkódta­tások és politikai tévedések hatásainak".⁸ Ugyanezeket a témákat vetet­ték fel újból és újból a Nyugat különböző multilaterális szervezeteinek a kelet-közép-európai politikát koordináló vezetői.⁹

Ennek a politikának a fő célpontjai nem a volt kommunisták voltak. Az elmúlt két év során a Nyugatot nem különösebben zavarta a korábbi kommunisták jelenléte a különböző kelet-közép-európai országok ve­zető pozícióiban.¹⁰ A kulcskérdés, ahogyan Portes magyarázta, a társa­dalmi-gazdasági rendszer és a kormányzat azzal szembeni attitűdje volt. így egy mélységesen antikommunista kormányzat 1990 tavaszán történt megválasztása Magyarországon nagyon negatív reakciókat váltott ki Nyugaton, és egyszersmind a nyugati tőke hirtelen menekülését az or­szágból. A Nyugat úgy látta, hogy Antall Józsefnek a Demokrata Fóru­mot képviselő kormánya ellenségesen viszonyul a szabadpiaci kapitaliz­musba való gyors átmenethez.

A nyugati politika és ennek a demokrácia iránti deklarált elkötelezett­sége közötti feszültséget világosan mutatja Portes-nek az az aggálya, hogy a gazdasági átalakulást irányító program „ellen kell hogy tudjon áll­ni a megrázkódtatások és politikai tévedések hatásainak". Úgy tűnik, az Európai Közösség jobban szerette volna, ha a rendszerváltás irányába való gyors előrehaladás ellen tud állni az alulról jövő, az új, liberális-de­mokratikus intézményeken keresztül érvényesülő politikai nyomásnak. Az alulról jövő mozgásokra való ilyen érzékenység, amely nélkülözhetet­len a születőben lévő liberális demokráciák egészséges működéséhez, alá kell hogy rendelődjék a kapitalizmus azonnali megteremtésére irá­nyuló erőfeszítésnek.¹¹

A szovjet blokk összeomlásának hatalmas jelentősége ellenére a He­tek Csoportja nem dolgozott ki semmiféle konstruktív programot a korábbi KGST-területnek egy új világgazdasági és politikai rendbe való integrálására. Az amerikaiak által Nyugat-Európa számára a há­ború után kidolgozott újjáépítési programhoz (Marshall-terv) hasonló el­képzeléseket elvetették.¹² Az Európai Közösség sem túlságosan lelke­sedett az európai integráció Kelet felé való kiterjesztéséért. Mivel koráb­bi regionális gazdasági kapcsolatrendszerük romokban hevert, Kelet-Közép-Európa országai arra kényszerültek, hogy – amennyire csak ké­pesek voltak – bepréselődjenek abba a szűkös térbe, amely a fennálló nyugati gazdasági kereteken belül nekik jutott.¹³

Ahhoz, hogy elérjék a gazdasági kapcsolatok minimális mértékű nor­malizálását, a KGST-országoknak teljesíteniük kellett a Nyugatnak a ha­zai politikára vonatkozó követeléseit. Bár az összes KGST-ország neki­indult a próbának, amely elé a G 7 politikája állította őket, ketten nem mentek át rajta; Románia és Bulgária demokratikusan választott kormá­nyait a Nyugat úgy ítélte meg, hogy nincsenek eléggé elkötelezve a visszafordíthatatlan rendszerváltásnak.¹⁴ 1990 júniusában a 24-ek csoport­ja (azok az országok, amelyek az Európai Közösség által koordinált se­gélyt nyújtottak Kelet-Közép-Európának) befagyasztotta kapcsolatait Romániával. Ezután éppen így járt el Bulgáriával szemben is.¹⁵ Jugo­szlávia szövetségi kormányzata ugyan átment az IMF vizsgáján, de az az intézkedéscsomag, amelynek végrehajtását az IMF az újabb hitelek feltételeként megkövetelte, hozzájárult ahhoz, hogy az or­szág etnikai törésvonalai mentén darabokra szakadjon. Csak a pol­gárháború kirobbanása bizonyult elégnek ahhoz, hogy elhallgattassa az IMF-nek és az Európai Közösségnek a teljes piaci reform melletti komoly jugoszláv elkötelezettséget követelő figyelmeztetéseit.

Így a Nyugatnak a feltételességen alapuló diplomáciája nyomán egyre szélesedő geopolitikai szakadék nyílt Kelet-Európa országai között. Jugoszlávia, Bulgária és Románia (és éppígy Albánia) vannak a szakadék egyik oldalán, míg a három, a térség északi részén fekvő or­szág – Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország – kormányai át­mentek a próbán, és bevonták őket a Nyugattal való kooperatív viszony-ba.¹⁶

A feltételesség diplomáciája és az a nyugati döntés, hogy nem hoz­nak létre új regionális, illetőleg nemzetközi gazdasági rendet, összekap­csolódott egymással. Mindkettő felerősítette a centrifugális erőket a ko­rábbi szovjet blokkon belül. Az Európai Közösség, a Hetek Csoportja és az IMF mindegyik országgal külön-külön foglalkozott, azok belföldi stabi­lizációs programjának megfelelően, ezzel pedig elindított egy, a Nyugat­tal való legszorosabb kapcsolatokért és a legjobb feltételek eléréséért folyó versenyt a régió kormányai között.¹⁷ Ennek az volt az eredménye, hogy ezeket az országokat semmi sem ösztönözte arra, hogy a régi KGST-rend szert egy új regionális kereskedelmi rendszerrel pótol­ják. Mi több, a kelet-európaiak odáig jutottak, hogy minden, a Kelet re­gionális gazdasági integrációjára irányuló nyugati tervet úgy szemléltek, mint fortélyos eszközt arra, hogy örökre kizárják őket az Európai Közös­ség tagságából.

A régi KGST-hálózat egy új kereskedelmi-fizetési struktúrával való felváltásának ez az elmaradása nagyon súlyos következmé­nyekkel járt a régió összes országának gazdaságaira nézve. Mi több, a nyugati gazdasági receptek mindegyike negatívan hathat a kelet-közép-európai országok gazdasági, politikai és társadalmi ál­lapotaira.

A belső gazdasági problémákra javasolt gyógymód

A különböző, a nyugati politikát Kelet-Közép-Európában végrehajtó té­nyezők a kormányoktól az követelték, hogy négy alapvető vonatkozás­ban folytassanak a visszafordíthatatlan rendszerváltás felé vezető politi­kát. A Nyugat képviselői ragaszkodtak a pénzügyi és fizetőeszköz-stabi­lizáláshoz, az árliberalizáláshoz, a privatizáláshoz, és a nyitáshoz a vi­lággazdaság felé – bár ezzel nem járt szükségszerűen együtt a világ­gazdaság megnyitása ezek előtt az országok előtt.

Az intézkedéseknek ezt a csomagját, amelyet a gazdasági élet újraélesztésének egyetlen lehetséges módjaként mutattak be, a gazdasági racionalitás nyelvén legitimálták, amely céljait és azok igazolását inkább technikai, mintsem politikai jellegűeknek állítják be. Hogy biztosítsák a reformok „erőteljes levezérlését", a gazdasági kulcsminisztériumok irányításáért felelős teamet minden országban a pártküzdelmek fölé helyezték. Azokat, akik a rendszerváltás kapcsoló­gombjait kezükben tartották, el kellett zárni a demokratikus politikai in­tézmények nyomásától, azon az alapon, hogy a tudományt nem szabad, hogy beszennyezze a politikai elfogultság vagy a szűk csoportérdek.¹⁸

Ezek a gazdasági csúcsvezetők el voltak látva nyugati modellekkel gazdaságaik számára, és nyugati szakértőkkel, akik gazdaságpolitikai tanácsokkal szolgáltak. A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) saját titkárságán belül létrehozott egy speciális köz­pontot az illető kormányok tanácsokkal való ellátására.¹⁹ Nyugati szak­értők az IMF-től, az OECD-től és az Európai Közösségtől éppúgy, mint a nyugati államok magas rangú tisztviselői, közvetlenül hozzá­férhettek a kelet-európai államok Irányítása szempontjából releváns gazdasági és egyéb adatok teljes köréhez. Ugyanakkor az alternatív gazdasági stratégiákat szorgalmazó gazdaságpolitikus értelmiségi­ek nagy nehézségekkel találták magukat szemben, mikor hozzá akartak jutni a számukra szükséges adatokhoz. Így például még a Szolidaritás Polgári Bizottság Lengyelországban 1989-ben megválasz­tott parlamenti frakcióján belül is az volt a helyzet, hogy azoktól, akik a Balczerovicz-tervvel szemben szkeptikusak voltak, és megpróbáltak al­ternatív gazdaságpolitikai modelleket kidolgozni, megtagadták az ellen­feleik számára hozzáférhető adatokat.

Ez a minden területen gyakorolt általános ellenőrzés rendszeres esz­köze volt a nyugati pénzügyi és kereskedelmi diplomáciának a kelet-kö­zép-európai kormányok irányítására. Az IMF elővigyázatosan szabta meg az adósság leírásának vagy átütemezésének mértékét, figyelembe véve mind a rendszerváltás előrehaladását, mind a társadalmi és politi­kai összeomlás veszélyeit. Így az IMF biztosította, hogy bármilyen kor­mány jön is létre az 1991. októberi lengyel parlamenti választásokból, annak azonnal sürgős tárgyalásokba kelljen bocsátkoznia, hogy új hitel­feltételeket érjen el. Eközben a gazdasági destabilizálódás veszélye je­lentős fékező tényezőként maradt meg a nyugati gazdasági stratégia és az új gazdasági tervek végrehajtása terén.

A nyugati tényezők által Kelet-Közép-Európa kormányaira rátuk­mált „gazdasági liberalizáció" lépéseinek szükségképpen komoly recesszióba kellett taszítaniuk ezeket az országokat. Ezt a helyzetet csak tovább rontotta a regionális gazdasági kapcsolatok megszakadása és a Szovjetunió gazdasági összeomlása. Az eredmény nem annyira a piac felé való elmozdulás volt, mint inkább a piac nagyarányú szét­rombolása.

Az ipari termelés Kelet-Közép-Európában 1990-ben bekövetkezett hanyatlása csak egy része a történetnek. Lengyelország például durván 25 százalékos csökkenést könyvelt el minden területen, az 1989-es ada­tokkal összehasonlítva. A régió, mint egész, 1990-ben átlagosan 17 szá­zalékos termeléscsökkenést szenvedett el.²⁰ Ez az ipari visszaesés csak tovább mélyül: az ENSZ Európával foglalkozó gazdasági bizottsá­ga 1991-re 20 százalékos hanyatlást vár. Ennek a hanyatlásnak nem annyira a nyugati versenynek kitett kelet-közép-európai ipar feltételezett alacsony hatékonysága az oka, mint inkább az aggregált kereslet összeomlása.

Lengyelországban, az IMF-program 1990 eleji mintaországában, az évi inflációt 1991-ben 80-100 százalék között becsülték – sokkal maga­sabb szinten, mint 1989 elején. Annak ellenére, hogy 1991 végére a munkanélküliség eléri az 10 százalékot, a nyugati típusú szociális biz­tonsági rendszert nem építették ki megfelelően. A valóságos vásárlóerő 1990 egyetlen hónapjában többet csökkent, mint amennyit az IMF az egész évre jósolt. Az ipari szektor egésze súlyosan el van adósodva. Mi­után 1990-ben kétségbeesetten megpróbálta a költségvetést azzal ki­egyensúlyozni, hogy az oktatás és az egészségügyi kiadások területén ezeket az ágazatokat megbénító csökkentéseket eszközölt, 1991-re a lengyel kormánynak egy teljesen ellenőrizhetetlen költségvetési deficittel és egy, az általános összeomlás által fenyegetett gazdasággal kellett szembenéznie.

Mind a magyar, mind a csehszlovák kormányok ellenálltak az IMF-től jövő, a lengyel példa követésére buzdító felhívásoknak, és ennek ered­ményeként makroökonómiai destabilizálódásuk kevésbé súlyos. A cseh­szlovák infláció 1991-ben 40, míg a magyar 36 százalékos. A csehszlo­vák ipari termelés 1991-ben az 1990-eshez képest 4,5 százalékkal csök­kent, a magyar termelés ugyanebben az időszakban 12 százalékkal.

A Világbank ama becsléseit, amelyek szerint az 1990-es évek máso­dik felében a lengyel gazdaság visszanyerheti 1989-es termelési szintje­it, a legtöbb más forrásból származó elemzés túlságosan optimistának tekinti. És még a Világbank is úgy véli, hogy Románia és Bulgária csak valamikor a 21. században fogja elérni 1989-es termelési szintjét. A pia­cosítás propagandistái azt erősítgetik, hogy a schumpeteri „teremtő pusztulás" tanúi vagyunk, egy J betű lefelé tartó vonalát látjuk. De Portes, az Európai Közösség fő gazdasági tanácsadója azt mondja, hogy nagyon könnyen lehetséges, hogy a görbe végül inkább egy L betű for­máját fogja felvenni.²¹

A Kelet-Közép-Európa gazdasági bajaira előírt orvosság ugyanazok­ból az üvegcsékből származik, amelyeket az 1980-as évek folyamán a Dél adósság sújtotta országainak a kezelésére használtak. Feltételezik, hogy Kelet-Közép-Európa csak mennyiségileg különbözik Latin-Ameri­kától: egyszerűen több liberalizálásra és több privatizálásra van szüksé­ge. Az alapvető gyógymód ugyanaz marad. A valóságban azonban Ke­let-Közép-Európa és Latin-Amerika egy kardinális jelentőségű szem­pontból különböznek: Kelet-Közép-Európa gazdaságai nem kapitalisták voltak, hanem nagyjából – és Csehszlovákia esetében túlnyomóan – szocializált gazdaságok. Tekintettel erre a különbségre, nagyon veszé­lyes lenne azt feltételezni, hogy a neoklasszikus megoldások, ame­lyeket arra terveztek, hogy a kapitalista gazdaságokat hajlékonyab­bá, egészségesebbé és versenyképesebbé tegyék, ugyanezt a ha­tást fogják elérni a kelet-közép-európai országokban is. Ehelyett a szocializált gazdaságok specifikus vonásai – a munkaerőpiac, a bér­struktúra, a kormányzati finanszírozás anyagi forrásainak sajátosságai – miatt a javasolt gazdasági gyógymód bizonyos gyötrelmes mellékhatá­sokat vált ki.

A munkaerőpiac alapvető vonása bármilyen gazdaságnak. Mivel fize­tésüket pénzben kapták, a kelet-közép-európai alkalmazottak a felszí­nen hasonlítottak nyugati megfelelőikre. De az alkalmazottak valódi tár­sadalmi-gazdasági helyzete a két társadalomban alapvetően különböző volt. Nyugaton az alkalmazottak életstandardja béreiktől, plusz hitelhez jutási lehetőségeiktől (más szavakkal az eladósodásra való lehetősé­güktől) függ. Kelet-Közép-Európában a nyugatihoz hasonló hitelhez ju­tási lehetőségek nem léteztek, és az alkalmazottak életszínvonala csak igen kis mértékben függött a bérek formájában kapott pénzbeli jövedel­műktől. A kommunizmusban" a munkások számára sokkal fontosabb volt, hogy az állam névleges bérekért gondoskodott a lakásról, támogat­ta az energiahordozó- és közlekedési árakat; ellenőrzése alatt tartotta az összes alapvető fogyasztói javak árait, és hogy számos más áruhoz és szolgáltatáshoz hozzá lehetett jutni a szakszervezeteken, vállalato­kon és helyi hatóságokon keresztül. Ezenfelül a pihenési, sportolási és kulturális lehetőségekhez való hozzájutást az állam hatalmas mértékben támogatta. Lengyelországban, ahol a hagyományos szocializált rend­szer már az 1980-as évek során nagymértékben bomlani kezdett, a né­pesség életszínvonalának támogatására fordított összegek 1989-ben a teljes állami költségvetés legalább 30 százalékát tették ki.²²

Ez a speciális munkaerő-piaci struktúra meghatározta az árliberalizálási intézkedések eredményét. Amikor a kelet-közép-európai kormányok megszüntették mind az árellenőrzést, mind a kormánytámogatásokat, továbbra is ellenőrzés alatt tartották a munkaerő árát (azaz a béreket). A lengyel esetben a kormány a bérek növekedését jóval az inflációs ráta alatti százalékra korlátozta, és büntetéseket szabott ki azokra a vállala­tokra, amelyek lehetővé tették az ezt a határt meghaladó bérnöveke­dést. Az ilyen típusú programok teljes körű végrehajtása Lengyelország­ban és régiószerte mindenütt a vásárlóerő és így a hatékony kereslet katasztrofális összeomlását idézte elő. Az alapvető közszükségleti cik­kek árai a magasba szöktek. Mivel a dolgozók pénzben kifizetett bérét itt sohasem úgy számították ki, hogy az biztosítsa az ilyen közszükségleti cikkekhez való elemi szintű hozzájutás lehetőségét, az új feltételek kö­zött a népesség zöme képtelenné vált arra, hogy a puszta túlélését biz­tosító minimumnál többet vásároljon. A hatékony kereslet visszaesése megfosztotta piacaiktól úgy az állami, mint a magánvállalatokat, egyet­len alternatívaként a csődöt hagyva meg számukra. A liberalizálás így azzal fenyeget, hogy a piaci áruforgalmat leállítja. Az áruk megtöltik az üzleteket, és többé nincs sorbanállás, de eltűntek a fogyasztók is. Olyan vállalatok, amelyek normális piaci feltételek között nagyon hatékonyak lehetnének, könnyen tönkremehetnek, míg mások, amelyek talán nem hatékonyan, de alapvető közszükségleti cikkeket termelnek, prosperál­hatnak ezek között a viszonyok között.

A hagyományos kelet-közép-európai gazdaságban a béreket inkább társadalmilag, mint privát módon határozták meg. Más szavakkal: az al­kalmazottak jövedelmét az általuk végzett munkafajta határozta meg, ál­talában inkább az országos szinten rögzített standardoknak, mintsem az adott vállalat nyereségességének megfelelően. Ha egy vállalat rosszul teljesített, az alkalmazottak nem voltak kitéve sem elbocsátásnak, sem bércsökkentésnek. A kormányzat tulajdonképpen a központi támogatá­sokon keresztül a többletértéket létrehozó vállalatoktól a veszteségesek­hez transzferálta az erőforrásokat. így a gazdaság egész bér- és fize­tésstruktúráját és a béralkurendszert is át kellene alakítani ahhoz, hogy a termékek piacának árjelzéseiből hitelesen következtetni tudjunk arra, hogy egy-egy vállalat kapitalista számviteli értelemben nyereséges-e vagy sem.

Ezért azok, akik azt állítják, hogy a jelenlegi kelet-közép-európai depresszió teremtő jellegű – hogy a piac hiteles információkat ad arról, hogy mely vállalatoknak kell csődbe menniük, és melyeknek nem – veszedelmesen távol járnak az igazságtól.²³

Ha a gazdasági döntéshozók ezeknek a torzult piacról jövő árjelzéseknek megfelelően cselekszenek, akkor rettenetes hosszú távú károkat okozhatnak jelentős közvetett forgalmi potenciállal és a normális nemzetközi piacokon jelentős viszonylagos előnyökkel rendelkező szektoroknak vagy vállalatoknak. Az IMF által kikényszerített ha­tékonysági hajsza tehát még a tiszta neoklasszikus előfeltevé­sek szerint is teljesen önkényes és szeszélyes eszköz. A piaci zűrzavar jelenlegi viszonyai között az egyetlen gazdaságilag racioná­lis eljárás a kelet-közép-európai kormányok számára az lenne, ha azokat a vállalatokat támogatnák továbbra is, amelyeket a tervezésnél használt kritériumok – a jelenlegi piaci árjelzésekkel ellentétben – működőképesnek és szükségesnek mutatnak.²⁴

A liberalizálás mélységesen destabilizálta a jövőben előállítandó ja­vak piacát is. A régi rendszerben egy vállalat, amely valamilyen köz­benső terméket állított elő (például acélt), pontosan ismerte a termékei utáni jövőbeli kereslet szintjeit, mert ezeket a tervező hatóságok előre meghatározták. Az illető termék megvásárolója pedig (elvben) ugyan­ilyen biztos volt abban, honnét fogja kapni a terméket és milyen beszer­zési áron. Újabb példájaként a piac kudarcának, mely gazdaságilag irra­cionális eredményeket hozott, a liberalizálás azzal, hogy mindenütt le­rombolta ezt a biztonságot, az elővigyázatos vállalatvezetőségeket arra késztette, hogy drasztikusan korlátozzák vagy csökkentsék a tervezett termelés szintjét. (…)

Nyugaton a tőkepiacokon való kölcsönfelvétel, például államkölcsön-kötvények kibocsátásával, finanszírozhatja a költségvetési deficitet. De Kelet-Közép-Európában nincs említésre méltó hazai tőkepiac, és még jó darabig nem is lesz. A költségvetési deficitet ezért közvetlenül kész­pénzben kell fedezni: plusz bankjegyeket kell nyomtatni, ami nagyon magas inflációs rátákhoz vezet. Ennek alternatívája, az állami költség­vetés kiegyensúlyozása, hatalmas költségcsökkentéseket követel az olyan szolgáltatások finanszírozása terén, mint az oktatás vagy az egészségügy. A lengyel kormány pontosan ezt tette 1990-ben, meg­akadályozva ezzel az oktatási rendszert abban, hogy beindítson egy, a kapitalista piac mikroökonómiai feltételeinek megteremtéséhez életbevá­góan szükséges képzési programot.

Amikor a vállalati nyereségek állami kisajátítása megszűnik, semmi­lyen más, a beruházási erőforrások elosztását megszervező mechaniz­mus sem áll rendelkezésre. Még a minimálisan megfelelő tőkepiacoktól is elég messze van a régió. Amennyiben a bankok játsszák ezt a szere­pet, ezek nem a privát profitabilitás kritériumai szerint teszik ezt, hanem elkerülhetetlenül politikai – nem piaci – jellegű tervezési folyamatokon keresztül.²⁵

Felismerve, hogy a jelenlegi piacok véletlenszerű árjelzéseket adnak, egyes szakértők egy teljesen szabad piacgazdaságra való azonnali ártó­résre hívtak fel. Ez technikailag lehetséges, de az ennek eredményeként létrejövő piac egy háború által lerombolt gazdaság piacára hasonlítana. Ez nem egy fejlett ipari ország piaca lenne, mivel ez utóbbi nagyarányú erőfeszítéseket követelne meg az intézmények mikroökonómiai szinten való kiépítésére. Egy ilyen visszafelé, a primitív piacok irányába tett reg­resszív ugrást csak egyetlen módon lehetne igazolni: azzal, ha azt állít­juk, hogy Kelet-Közép-Európa gazdaságainak fejlett szektorai önma­gukban teljesen értéktelenek, és a földig kell rombolni őket. Pontosan ezt az érvet használták a NDK erőltetett „ipartalanításának" az igazolá­sára, ezt a politikát most exportálják Közép-Kelet-Európába.

De ez az érv igazolatlan marad még magának az NDK-nak az iparát tekintve is. Ahhoz, hogy egy ilyen állítást be lehessen bizonyítani, szük­séges lett volna, hogy a vállalatoknak lehetővé tegyék, hogy kapitalista vállalatokká alakuljanak, mielőtt a versenyben próbára teszik őket. Erre az NDK esetében nem történt kísérlet. A nyugatnémet tőke semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megváltoztassa a maga kialakult munkamegosztását, csak hogy helyet adjon a saját területeiken ver­senyképesen működő keletnémet iparágaknak. Ugyanakkor az eddig kelet-közép-európai és szovjet piacokra termelő NDK-vállalatok össze­omló piaccal és keményvaluta-éhséggel kerültek szembe Keleten, és így a csőd felé tartottak, nem a valódi piaci feltételek, hanem a piac elégte­lensége miatt. Ez lett a sorsa a Robotronnak, a keletnémet óriás kompu­tervállalatnak. Egy japán társaság meg akarta venni a vállalatot a Treuhandtól, a privatizálást irányító német szervtől. Ez utóbbi visszautasította az ajánlatot, feltehetően azért, mert nem akarta, hogy a Robotron japán kézre jusson. Miután a Treuhand bezárta a Robotront, a német Siemens cég felfogadta a vállalat munkaerejét, és így saját működésébe integrál­ta ezt a kulcsfontosságú gazdasági erőforrást. Míg a Robotron iránti nyugatnémet és japán érdeklődés jelezte, hogy a vállalat távolról sem értéktelen, bezárása mégis azt a téves hiedelmet viszi be a köztudatba, hogy a keleti iparnak meg ez a csúcsteljesítményeket nyújtó vállalata is versenyképtelen volt.

Azt az állítást, hogy Kelet-Közép-Európa iparát jobb lenne kise­lejtezni, meghazudtolja az Európai Közösség ipari lobbijainak erőteljes akciója az EK kelet-közép-európai áruk nyugati piacokra való bejutását akadályozó importkorlátozásainak a megszüntetése ellen (ezt a kérdést ebben a cikkben később fogjuk tárgyalni). Eközben az illető gazdaságok ma éppen olyan messze – vagy inkább még messzebb – vannak a makroökonómiai stabilitástól, mint akkor, amikor a Nyugat által inspirált stabilizációs/liberalizációs programok elkezdődtek. A kelet-közép-európai államok, ahol hiányzik a Kelet-Németországba je­lenleg Európa gazdaságilag legerősebb államából áramló hatalmas mennyiségű állami és magántámogatás, amennyiben a (volt) NDK stra­tégiáját magukévá tennék, még nagyobb gazdasági káosznak néznének elébe.²⁶

A privatizációs hajsza Kelet-Közép-Európában, amelyet megint csak a nyugati kormányok támogatnak, eddig nagyjából az elosztási és szol­gáltatási szektorokra korlátozódott. Csak Magyarországon ment vég­be az ipari magánszektor jelentősebb fejlődése, ami az 1980-as évek alatt végbement hosszú átmenet folyamatának az eredménye.

A magyar átmenet a két évvel ezelőtt Lengyelországban divatos, a kapi­talizmus rendeletekkel való bevezetésére irányuló „sokkterápiás" kísér­letnél nagyobb mértékben járt együtt a mikroszintű intézmények kiépíté­sével, bizonyos adóreformokkal és az inkább fokozatos, mint gyors vál­tozásokkal. Magyarországon a magánszektor még ma is csak az ipari termelés 10 százalékát adja.

Azok, akik az állami vállalatok folyamatos privatizálása mellett érvel­nek, általában egyszerűen azt védelmezik, hogy egész iparágakat rom­boljunk le az átmenet során. Röviden összefoglalva: a kapitalista piac­gazdaságra való gyors átmenet „erőteljes levezérlése Kelet-Közép-Eu­rópában gazdasági programként egyszerűen nem vehető komolyan, bármit mondjon is erről a nemzetközi gazdasági intézmények által alkal­mazott retorika. Ez a gazdasági visszafejlődés programja, potenciálisan barbár jellegű politikai következményekkel.

Ezeknek a következményeknek a láttán némelyek azt a következte­tést vonhatják le, hogy az IMF monumentális tévedésekben bűnös. Ta­lán a gazdaságpolitika irányítói kudarcot vallottak a valóság felismerésé­ben, és valóban nem értették meg, mit tesznek. Talán magával ragadta őket a neoklasszikus közgazdaságtan ideológiája, amely azt hiszi, a vi­lág atomizált, hasznosság maximalizálásra törekvő egyénekből áll, akik minden nehézség nélkül alkalmazkodni fognak a piaci csere új jogi kere­teihez. Más szavakkal, a politika irányítói – vélhetnénk – talán valóban azt gondolhatták, hogy a kapitalista gazdaság felülről, kormányrendele­tekkel könnyen és gyorsan bevezethető.

De az igazság az, hogy ezek a lépések nem gazdasági célokra irá­nyultak, a fejlesztési célok vagy a makroökonómiai stabilizáció értelmé­ben. A nyugati politika hátterében álló célok elsődlegesen geopolitikai jellegűek voltak. A Hetek Csoportjának szakértői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a társadalmi rendszerváltozás siettetése alapvetően destabilizálni fogja a kelet-közép-európai gazdaságokat. De a cél az volt, hogy ezeket az országokat a Nyugat képére formálják át, kivonva őket ezáltal a Szovjetunió vonzásköréből, tovább gyengítve a Szovjet­uniót. A gazdaság csak mint a politikára nehezedő kényszerítő tényező került be a képbe (egyszersmind a gazdaság szolgáltatta azt a nyelve­zetet, amelybe a politikai szándékot csomagolták). Ez nem menti fel az IMF-et a gazdasági mellékhatások hibás felmérésének felelőssége alól. De azt jelenti, hogy a Nyugat politikáját a társadalmi rendszerváltozás lencséjén át kell vizsgálnunk.

A belső rendszerváltozás siettetése

A rendszerváltás szempontjából a négy javasolt reformstratégia – a pénzügyi stabilizáció, az árliberalizálás, a privatizálás és a világgazda­ságba való bekapcsolódás – arra voltak szánva, hogy új osztálystruktú­rát teremtsenek meg Kelet-Közép-Európában: egy, a kapitalizmusbeli­hez hasonló munkásosztályt, új, közbülső kapitalista foglalkozási cso­portokat és egy tulajdonosi és vállalkozói osztályt.

Az új munkásosztály létrehozása során az új reformoknak először az­zal kellett szembenézniük, hogy a régi „kommunista" rendszer alkotmá­nyos jogként garantálta a munkához való jogot. A munkahelyeknek ez a garantálása nem egyszerűen törvényesen rögzített jog volt, hanem a pártbürokráciának, a gazdasági vezetőknek és az alkalmazottaknak a rendszer fenntartásához fűződő közös érdeke tartotta fenn. A szovjet blokkban egyetlen kommunista kormány sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel a társadalmi koalícióval és bevezesse a nyugati típusú munkaerőpiacot, a hozzá tartozó munkanélküliséggel együtt.²⁷

1989 óta az új politikai vezetőknek sikerült megbontaniuk ezt a koalí­ciót azzal, hogy nemcsak a gazdasági vezetők támogatását nyerték meg – akiket a kommunizmusban nyugati társaikhoz képest szegényesen fi­zettek -, hanem maguknak azoknak a fizikai dolgozóknak a kezdeti tá­mogatását is, akiket a kapitalista munkaerőpiacra való áttérés hátrányo­san érinthetett.²⁸ A gazdasági reformcsomagok elértek egy kezdeti áttörést egy nyugati típusú munkaerőpiac irányába, biztosítva a munkanélküliség számottevő és emelkedő szintjét anélkül, hogy az alkalmazottak részéről valóságos ellenállásba ütköztek volna. Azok között, akik még állásban voltak, eluralkodott az általános bizonytalan­ság atmoszférája, hozzászoktatva az alkalmazottakat ahhoz, hogy meg­élhetésük vállalatuk teljesítményétől függ. Ugyanakkor az árellenőrzés felszámolása, a termékek piacának nyújtott ártámogatások megszünte­tése és a fizetett orvosi ellátás bevezetése a béreket egyre fontosabbakká tette a munkások számára. A munkásokat ma a régióban mindenütt leköti a kétségbeesett erőfeszítés, hogy mindent megtegyenek a túlélé­süket biztosító állás (vagy állások) megtartásáért.

A bérek ellenőrzés alatt maradtak mindhárom kelet-közép-európai országban. Ami még fontosabb, az ipari szektor legnagyobb része álla­mi kézben maradt, e vállalatok közül sok súlyosan veszteséges, anélkül hogy az állam engedné őket csődbe menni. Egy teljesen kialakult kapi­talista munkapiac elbocsátásokat és csődeljárásokat követelne meg ezeknél a cégeknél. A politikai akadályok eddig visszatartották a kormá­nyokat az ilyen lépésektől. Végül is a gazdaságilag fenyegetett munká­sok nagyon könnyen fordulhatnak olyan politikai mozgalmak felé, ame­lyek azt ígérik, hogy megállítják a reformfolyamatot.

A kelet-közép-európai ipar alacsony termelékenységi szintje ellenére az olyan országokban, mint Csehszlovákia vagy az NDK, az 80-as évek gazdasági krízisének kezdete előtt a szakmunkások életstandardjai vi­szonylag magasak voltak. Ez részben azért volt így, mert a központi ter­vezés rendszerében a szolgáltatásokra és szakemberekre fordított költ­ségek nagyon alacsonyak voltak a nyugati piaci társadalmakhoz viszo­nyítva. A szellemi foglalkozásúak sokkal alacsonyabb fizetéseket kaptak, mint a képzett szakmunkások, és számos, a kapitalizmus számára nél­külözhetetlen foglalkozási csoportra – számvevők, adótanácsosok, bró­kerek, hitelügyekkel foglalkozó tisztviselők – a „kommunizmusnak" nem volt szüksége. A gazdasági vezetők (menedzserek) eközben csak töre­dékkel magasabb fizetést kaptak, mint a magasan képzett szakmunká­sok. Bár a titkosrendőrségi fizetések jelentős improduktív kiadást jelen­tettek, az NDK-tól eltekintve ezek a költségek mégsem emésztették fel a nemzeti jövedelem jelentősebb részét. Az állami és pártbürokrácia lehe­tett kiváltságos és elnyomó, de létszámát tekintve kicsi volt. Az egy főre jutó közszolgálati tisztviselők aránya például sokkal alacsonyabb volt az 1980-as években a Szovjetunióban, mint Nagy-Britanniában.²⁹

Új, közvetítő jellegű kapitalista foglalkozási ágakat teremtve, a kapita­lista piacgazdaság az értelmiség egy nagyon jelentős részének óriási le­hetőségeket kínált az előrelépésre és a gazdagodásra. Ugyanakkor ez az intelligencia még mindig nagyon nagy mértékben az állami költségve­téstől függ, megélhetését tekintve éppúgy, mint a szakmai átképzés le­hetőségeit illetően. Már eleve hatalmas terhelés alatt állva ezek a költ­ségvetések jelentős csökkenteseket hajtottak végre a kultúra, az oktatás és az egészségügy terén. A legrosszabb esetben a jelenlegi gazdasági visszaesés és pénzügyi krízis az értelmiséget a csökkenő gazdasági erőforrásokért, mint például az állami szektor munkahelyeiért folytatott küzdelem során, befelé fordulásra fogja késztetni. Az, ahogyan ezek a feszültségek alakulnak és a politikában megnyilvánulnak, jelentős hatás­sal lesz e társadalmak jelenlegi válságának kimenetelére.

A munkaerőpiacon és egy új professzionális rétegen kívül egy kapita­lista társadalomnak szüksége van magánkapitalistákra, akiknek a válla­latok a tulajdonában vannak, és akik fontos, az emberek mindennapi életét érintő döntéseket hoznak az állásokról, jövedelmekről és előlépte­tésekről. Kelet-Közép-Európában a „kommunizmus" alatt nem létezett ilyen osztály.³⁰ A kérdés az marad, kikből és hogyan kellene létrejönnie ennek az osztálynak.

A három kelet-közép-európai országból egyedül Magyarország ren­delkezett 1989-ben jelentős kapitalista szektorral. Ennek a szektornak a növekedése Magyarországon fokozatosan, több mint egy évtized alatt ment végbe, és a „kommunista" rendszer utolsó két évében végbement egy úgynevezett „spontán privatizáció" is, amelynek során a vállalatve­zetők a jogi változásokat az állami javak saját maguk számára való meg­szerzésére használták ki.

A magyar gazdaság viszonyai között, amelyeket viszonylag kevéssé zavart meg bármilyen Balczerovicz-típusú sokkterápia, ez a városi kapi­talista szektor, amelyet kiegészítenek a virágzó magyar mezőgazdaság­ból profitáló falusi vállalkozók, valódi társadalmi súlyra és politikai je­lentőségre tett szert.

Az állami javak privatizálására történt erőfeszítések 1989 óta mindhá­rom országban arra koncentráltak, hogy mindenekelőtt a kis és közepes kereskedelmi vállalatokat adják el. De a nagyvállalatok zöme az állami szektor része maradt. Az ilyen hatalmas vállalatok privatizálása a piac összeomlásának jelenlegi viszonyai között csődök sorához vezetne. Azonban az állami javak nagyarányú átadása egy új magántulajdonosi osztály kezébe ugyanilyen éles kihívást jelentene a társadalmi struktúra és a társadalom értékrendje számára is. Az ilyen privatizálás sokkal jobban polarizálná a vagyonmegosztást, mint a kommunista bürokraták mellékjövedelmeinek és kiváltságainak régi rendszere.

A régióban a politikai pártok közötti küzdelmek jelentős része éppen ezen új kapitalista osztály kiválasztásának kérdése körűi fo­rog. A négy szóba jövő döntés a következő: eladni az állami javakat kül­földieknek, megteremteni egy kapitalista osztályt (a mai menedzserekből és az újonnan felbukkanó hazai vállalkozókból), helyreállítani a „kommu­nizmus" előtti tulajdonosok tulajdonjogát, vagy átadni a vállalatok tulaj­donjogát valamilyen szindikalista vagy szövetkezeti tulajdonlás formájá­ban a jelenlegi dolgozóknak. Ezek az alternatívák nem zárják ki egy­mást, kifejleszthető mind a négy egyidejűleg is. Ám a közöttük lévő kü­lönbségek elég nagyok ahhoz, hogy sok politikai indulatot keltsenek.

A tulajdonjognak az alkalmazottak, akár mint részvényesek, akár mint szövetkezeti tagok kezébe való átadása Jelentős népi támoga­tást kapna úgy Lengyelországban, mint Csehszlovákiában.³¹ A tu­lajdonjognak ez az átruházása azonban makacs ellenállásba ütkö­zik a nyugati tényezők részéről, azon az alapon, hogy szemben áll a magántulajdon etikájával és szociológiájával. A nyugati tényezők ellenzik a tulajdonjogoknak a „kommunizmus" előtti tulajdonosoknak való visszajuttatását is, mivel ebből az eljárásból évekig tartó pereskedések tömege származna. A közbeeső időben a nyugati beruházóknak nem lenne biztosítékuk arra, hogy ingatlanvásárlásaik törvényesek.

Gyakorlati és politikai okokból egyaránt a nyugati gazdasági intézmé­nyek az első két döntést preferálják – a külföldieknek való eladást és egy új hazai kapitalista réteg megteremtését Ezeknek az alternatívák­nak megvannak a maguk árnyoldalai. A vállalatok külföldiek tulajdonába való eladása esetén például számításba keli venni, hogy a régióba nem áramlik megfelelő mennyiségű nyugati tőke.³² A nyugati vállalatok vár­nak addig, amíg a magánkapitalizmusba való átmenet befejeződik és eredményei megszilárdulnak. Ahol a nyugati társaságok mégis megje­lennek, természetszerűleg a legjobb lehetőségeket keresik, a lehető leg­alacsonyabb áron, és ez jelentós ellenséges, nacionalista indulatot vált ki a régióban, különösen azok között, akik azt remélik, hogy létrehozhat­nak egy új, nemzeti kapitalista osztályt, és annak tagjai lehetnek.

De vannak problémák ennek az új nemzeti rétegnek a megteremté­sével is. A kommunista nomenklatúra korábbi tagjainak, akik tőkés tulaj­donosokká alakultak át, hiányzik a legitimációjuk a közvélemény szemé­ben, az emberek másik csoportja, amelynek elég pénze volna ehhez, illegálisan szerezte a vagyonát, és a népesség körében morális szem­pontból őket is nagyon kevésre tartják A népesség fennmaradó részé­nek pedig egyszerűen nincs elegendő tőkéje ahhoz, hogy egy közepes méretű vállalatot felvásároljon. 1989 végén az IMF kiszámította, hogy a lengyel lakosság tőkéje csak az állami termelőeszközök 5 százalékának felvásárlására volna elég.

Mind a kelet-közép-európai kormányok, mind nyugati tanácsadóik in­gadoztak e között a kétféle opció között. Klasszikus példája ennek a ma­gyarországi Magyar Demokrata Fórum. Későbbi szövetségesével, a Kis­gazdapárttal együtt a Fórum a kis- és középvállalkozók erőteljes nemzeti kapitalista osztályának kialakulását támogatta; ám de miután 1990-ben megnyerte a választásokat, a nyugat) tőke oldaláról jövő nyomás állás­pontjának módosítására kényszerítette.³³ A Mazowiecki-kormány Len­gyelországban a nyugati tőkére való támaszkodást hangsúlyozta, de ez az álláspont vad nacionalista reakciót váltott ki az 1990. decemberi el­nökválasztásokon.³⁴ Csehszlovákiában Václav Klaus akkori pénzügymi­niszter kezdetben a kapuknak a nyugati tőke előtti szélesre nyitását ja­vasolta. A kormány tényleges gazdaságpolitikája azonban figyelemre méltó mértékben óvatosabb volt.

Egy erős magánkapitalista osztály kialakulása továbbra is csak távoli cél marad. A nyugati üzleti érdekek a nagyvállalatok gyors privatizálása irányába hatnak, mivel csak ez demonstrálhatná a régiónak a kapitalista magántulajdon melletti elkötelezettségét, biztonságot nyújtva így a nyu­gati beruházóknak. Másfelől a privatizálás a jelenlegi viszonyok között, gazdasági és társadalmi katasztrófát idézne elő.

Közvetítő megoldást jelentett az állami tulajdonjogok állami holdin­goknak vagy újonnan privatizált bankoknak való átadása Az új német kormány például a korábbi NDK állami vállalatait átadta a maga állami holdingszervének, a Treuhandnak, amely előkészíti a leginkább műkö­dőképes tulajdonegységek eladását hazai vagy nemzetközi vevőknek. Csehszlovákiában eközben a vállalatok zömét négy, újonnan privatizált állami bank fogja irányítani.³⁵ Ezen a módon a vállalatok feletti el­lenőrzés a kormányoktól és a népektől át fog kerülni a Nyugat által tőké­vel ellátott bankokhoz. Ezek az intézmények kell hogy eldöntsék, mely vállalatokat keli bezárni, melyeket kell megfosztani tőkéjüktől, és melyek vonzhatnak új beruházást. Röviden: a bankok fogják megtervezni az or­szág jövőbeli belső munkamegosztását és iparszerkezetét.

Azt a kérdést, hogy ténylegesen kinek a tulajdonában tesznek ezek a bankok, nagyfokú tartózkodással kezelik.³⁶ Azonban valószínűnek tűnik, hogy nyugati magánbankok lesznek a tulajdonosok. Ha így lesz, a nyu­gati tőkének nagy, ha nem döntő befolyása lesz arra, hogyan illeszked­nek be a kelet-közép-európai országok a világgazdaságba és annak nemzetközi munkamegosztásába

1989 óta Kelet-Közép-Európában kezd kialakulni egy nyugati típusú, megélhetését tekintve a kapitalista munkaerőpiactól függő munkásosz­tály. De a folyamat nem válik teljessé mindaddig, amíg egy lényegében privatizált ipar nem teszi a munkaerő zömének megélhetését a tulajdo­nosok privát döntéseitől függővé. A közbeeső időszakban, ahogy az em­berek realizálják, hogy milyen következményekkel jár a kapitalista piac, számolni lehet a politikai visszahatás fenyegetésével.³⁷ Egy erős, füg­getlen, a beruházást, a munkahelyeket és így a népjólétet is kezében tartó kapitalista osztály nélkül az újraválasztásra törekvő kormányok sokkal inkább hajlanak arra, hogy engedjenek a demokratikus politikai nyomásnak, mint arra, hogy a magánvállalkozói réteg számára szüksé­ges biztonság megteremtésére koncentrálják erőfeszítéseiket. Így a gyors rendszerváltásra való törekvés Achilles-sarka éppen a születőben lévő demokratikus politikai rendszer.

Politikai következmények

Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon az új, nem kommunista kormányok kezdetben nagyon széles korú népi támogatást élveztek Még olyan későn is, mint 1990 tavaszán, a közvéleménykuta­tások szerint a lakosság több mint 80 százaléka támogatta Tadeusz Ma­zowieckit, a lengyel miniszterelnököt Csehszlovákiában a Polgári Fórum 1990 júniusában fényes választási győzelmet aratott Magyarországon a választóközönség egy, a piacra való áttéréssel kapcsolatban inkább a fokozatosság álláspontján lévő pártot (a Demokrata Fórumot) részesített előnyben a szabad piacot a legerőteljesebben védelmező pártokkal (a szabaddemokratákkal és a fiatal demokratákkal) szemben. A szavazók viszonylag nagy számban vettek részt a választásokon, és minden szempontból úgy tűnt, hogy a pártok rendszere gyökeret eresztett a la­kosságban.³⁸

Mégis, 1990 őszén mindhárom ország nagyon komoly politikai beteg­ségen ment keresztül. Lengyelországban és Magyarországon a válasz­tásokon való lakossági részvétel kezdetben kielégítő szintjét nagyon ma­gas távolmaradási arány váltotta fel. A lengyel elnökválasztásokon 1990 decemberében a részvétel 60 százalékra esett vissza az első forduló­ban, és 55 százalékra a másodikban, az 1991. októberi parlamenti vá­lasztásokon pedig 10 százalékra Magyarországon a részvétel szintje még alacsonyabb volt, a pótválasztásokon kevesebb mint 20 százalékos szinten maradt.

Lengyelországban 1990 nyarán és őszén a Mazowiecki-kormány né­pi támogatása megrendült és azután összeomlott, ami ahhoz vezetett, hogy Mazowiecki megalázó módon a harmadik helyen végzett az elnök­választásokon. Pártja, a Demokratikus Szövetség népszerűsége az 1991. októberi parlamenti választások idejére még inkább visszaesett. Az 1990 decemberében kormányozni kezdő pártok, a Centrum Szövet­ség és a Liberális Demokratikus Kongresszus, katasztrofálisan megbuk­tak az 1990. októberi választásokon, csak a leadott szavazatok – ez a szavazásra jogosultak 40 százaléka – 8,7, illetve 7,2 százalékát kapták. Magyarországon a pártok közül a legliberálisabb (a szabaddemokratá­ké) választási veresége következtében belső válságba került Csehszlo­vákiában a Polgári Fórum kettészakadt, és szlovák testvérszervezeté­nek tömegbázisa elolvadt átengedve a kezdeményezést más, autoritáriusabb jellegű politikai csoportosulásoknak. Ezek közül az országok kö­zül egyikben sem volt képes a kapitalizmusra való áttérést támogató pártok egyike sem nagyobb számú tagra szert tenni, vagy meghatáro­zott társadalmi csoportok soraiban valódi gyökeret ereszteni.

Ugyanakkor a jobboldalon kvázifasiszta mozgalmak léptek akcióba Stanislav Tyminski X. Pártja Lengyelországban jól szerepelt az 1990-es elnökválasztásokon. Azt, hogy a pártnak (a bíróságok egy kétes jogi manővere segítségével) nem engedték meg, hogy az 1991. októberi parlamenti választásokon részt vegyen, nem fogható fel annak jeleként, hogy egy ilyen típusú párt népi bázisa eltűnt volna.

A deklaráltan a parlamentáris demokrácia mellett álló pártok közül csak a korábbi kommunisták ereje látszik növekedni. Lengyelországban az 1991. októberi parlamenti választásokon erős másodikként futottak be (bár a szavazatok nem több mint 13 százalékával). A legdrámaibb a korábbi Szolidaritás-erősségben, a sziléziai bányavidéken való áttörésük volt, ahol a most Demokratikus Baloldali Szövetség névre átkeresztelt volt kommunista párt a szavazatok vagy 20 százalékát szerezte meg. Ugyanakkor a Balczerovicz-terv által keményen sújtott magángazdálko­dó parasztok elsősorban egy korábbi kommunista társutasszervezet, a Parasztpárt mellett sorakoztak fel, elutasítva a nem kommunista paraszt­szervezeteket és a pártnak közel 9 százalékot juttatva – többet, mint amennyit a Walesa-féle kormánykoalíció pártjai közül bármelyik kapott.

A Szolidaritáson belüli olyan áramlatok, amelyek megpróbáltak hívek maradni a lengyel munkásosztály melletti elkötelezettségükhöz (az olya­nok, mint az új Munkásszolidaritás, amely a választásokon közel 3 szá­zalékot kapott), most tárgyalásba bocsátkoznak a volt kommunistákkal. Ezek a Szolidaritáson belüli frakciók most készek összefogni még hajda­ni elkeseredett ellenfelükkel, a korábbi kommunista szakszervezeti szö­vetséggel, az OPZZ-vel is, amely jelenleg a legnagyobb taglétszámú szakszervezet Lengyelországban. Csehszlovákiában a Kommunista Párt ellenállt úgy a „bársonyos forradalomnak", mint annak a kísértés­nek, hogy megváltoztassa nevét, miután kiesett a hatalomból. Miután a szavazatok 18 százalékát megszerezve előretört az 1990. őszi helyható­sági választásokon, a párt most a legnagyobb a szövetségi parlament­ben, és az egyetlen olyan politikai erő Csehszlovákiában, amelynek megfelelően erős tömegbázisa van mind a cseh területeken, mind Szlo­vákiában.

A rossz politikai közérzettel és polarizálódással szembesülve a politi­kai vezetők mindhárom országban egyre inkább hajlamosak támadni az újonnan megszerzett liberális-demokratikus szabadságjogokat, és tekin­télyuralmi megoldásokat bevezetni. Lengyelországban például Lech Wa­lesa elnök nyíltan játszadozott egy elnöki diktatúra gondolatával. Némely hangok a Magyar Demokrata Fórum táborából is tisztogatásra hívtak fel, nemcsak a korábbi kommunistákkal, hanem a liberálisokkal szemben is. Csehszlovákiában pedig ugyanez a fajta autoritarianizmus látható egy, a jobboldal „piacosító" Václav Klaus által inspirált törvényben, amely a ko­rábbi kommunistákat öt évre eltiltja a közhivatalok viselésétől. Ez a tör­vény, ha keresztülerőszakolják, gyakorlatilag elzárja a Kommunista Pár­tot attól, hogy a szavazóurnákon keresztül kerüljön vissza a hatalomba.

A betegségnek vagy krízisnek ez a sokféle tünete a régió liberális-de­mokratikus rendszereiben lényegében abból ered, hogy a közvélemény elveti a kapitalizmusba való gyors átmenetre való törekvést Ez az elutasítás nem egyszerűen a közvetlen, mennyiségi jellegű nélkülözé­sekre adott válasz. A jelenség mélyebb okokra megy vissza A közvéle­mény-kutatások Lengyelországban az 1980-as évek végén a népessé­gen belül a piaci reformok nagyarányú – 55 százalékos – támogatottsá­gát mutatták. De a közvélemény-kutatások egyszersmind azt is mutat­ták, hogy ez a társadalmi támogatás inkább politikai, mint gazdasági jel­legű volt az emberek ellenezték a vállalatok feletti kommunista el­lenőrzést. Ugyanakkor a lakosság sokkal nagyobb többsége támogatta az általános árellenőrzést. Csehszlovákiában a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy még 1989 .bársonyos forradalma" után is csak a né­pesség 3 százaléka támogatott a magánkapitalizmusra való áttérést, és a népesség jóval több mint 40 százaléka egy teljesen államosított és ter­vezett gazdaság további fennmaradása mellett voksolt.³⁹ A csehszlovák lakosság 1990 folyamán elmozdult a kapitalista piac támogatása felé. De ez inkább a magasabb életszínvonal képzetének a kapitalizmus fo­galmához társított és a Václav Hável elnök, valamint a Polgári Fórum iránti növekvő bizalom, mintsem a kapitalizmus alapelvei melletti pozitív elkötelezettség miatt alakult így.⁴⁰ A magánkapitalizmussal szemben el­lenséges néphangulat etikai dimenzióját nem szabad alábecsülni. A tár­sadalmi igazságosság és az egalitarizmus Ilyesfajta etikája nem redukál­ható a kriptokommunizmusra. Bár eme érzéseknek megvan a maguk anyagi alapja a régi társadalmi rendszer bizonyos vonásaiban, ezek az erkölcsi eszmények teljes mértékben összhangban vannak az igazsá­gosság klasszikus liberális elveivel is.

E mellett a háttér mellett a Hetek Csoportjának a kelet-közép-euró­pai dekollektivizálásra való erőteljes törekvése elkerülhetetlenül kény­szerítő jelleget kap: a nyugati multilaterális tényezők a régióban az em­bereket olyan utakra kényszerítik, amelyeken ók nem kívánnak haladni. A sztálinizmust gyakran kritizálják azért, mert úgy kezelte az embereket, mint az uralkodó politikai rendszer által megmunkálandó fémdarabokat, olyanfajta társadalomtervezés volt ez, amely ellenkezik az individualiz­mus és a konszenzuson alapuló kormányzás alapvető nyugati liberális elveivel. De a nyugati hatalmak szövetsége szintén engedett a nem de­mokratikus társadalomszervezés kísértésének, figyelmen kívül hagyva a pluralizmusnak azt az elemi követelményét, hogy a valódi csoportérde­keknek a politikai képviseleten keresztül ki kell fejeződniük a politikai döntésekben. A kapitalista restauráció programja a legjobb esetben a társadalom egyharmadát érinti előnyösen. A másik kétharmad nem találja önmagát és felfogott érdekei kifejeződését a reform­programban.

A maga állítólagos gazdasági céljaival, a rendszerváltás irányába ha­tó nyomással és annak veszedelmes politikai és gazdasági következmé­nyeivel a nyugati politika Kelet-Közép-Európa társadalmait a káosz és a kapitalizmus keverékeivé tette. Ez a stratégia nemcsak a sajátos nyugati elfogultságokat tükrözi, hanem egy sor geopolitikai és strukturális szük­ségszerűséget is.⁴¹

A nyugati politika forrásai

A nyugati és különösen az amerikai politikát Kelet-Közép-Európa orszá­gaival szemben mindig a Szovjetunióval kapcsolatos átfogó hideghábo­rús stratégia határozta meg. Csak ebben a kontextusban válik a Hetek Csoportjának a kelet-közép-európai gyors, feszített ütemű rendszervál­tásra irányuló törekvése érthetővé.

Az általánosan elterjedt téves hiedelmekkel ellentétben a hideghábo­rú nem ért véget az 1980-as évek végén. A középhatósugarú nukleáris erőkre (IBF) vonatkozó szerződés által jelzett katonai enyhülés és az ol­vadás a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokban drá­mai módon csökkentette a nemzetközi feszültségeket és egy sor addig megoldhatatlan regionális konfliktus közős kezeléséhez vezetett. De nem vetett véget a két szuperhatalom közötti nagy versengésnek. A hi­degháború utolsó csatája valójában a Gorbacsov-féle vezetés kétségbe­esett kísérlete volt a szovjet rendszernek rohamos belső reformokkal és a nyugati világgazdaságba való bejutással való revitalizálására. A Hetek Csoportjában tömörült hatalmak el voltak szánva, hogy meghiúsítják az SZKP-nak ezt az utolsó manőverét.

Attól a perctől, hogy 1985-ben hivatalba lépett, Gorbacsov azon dol­gozott, hogy újraélessze a szocialista gazdaságot (azzal a céllal, hogy megőrizze országa világhatalmi státusát a 21. századra is). Miután Rea­gan az 1980-as évek elején fokozta a fegyverkezési versenyt, a Gorbacsov-féle vezetés nagy stratégiai engedményeket készült tenni, vissza akart lépni túlságosan kiterjedt globális elkötelezettségeitől és kísérletet tett a világgazdaságba való – kedvező fettételek melletti – bejutásra. Gorbacsov új politikai kezdeményezései a Nyugattal való megbékélés és a Szovjetunió világgazdaságból való kizárásának megszüntetése irá­nyában először komolyan megosztották a nyugati szövetségen belül a politika irányítóit. Néhányan e lépésekben puszta kozmetikai változást láttak, vagy, ami még rosszabb, blöfföt. Mások, különösen Nyugat-Né­metországban, a gorbacsovizmusban esélyt láttak a német újraegyesí­tésre és az európai politikai térkép átalakítására.

A Hetek csoportjának 1987-es velencei csúcstalálkozója két döntés­sel oldotta meg ezt a vitát. A Nyugat hivatalosan Gorbacsov-pártinak fogja magát deklarálni, üdvözölve a béke és együttműködés új korsza­kát. Másfelől a Nyugat nem fog semmilyen lépést tenni a Szovjetunió elleni hidegháborús gazdasági blokád megszűntetése vagy a Szovjet­uniónak a nyugati világ gazdasági rendjébe való integrálása felé. Hogy összebékítsék ennek e kettős politikának az ellentmondásait, a Hetek csoportja kétségtelenül ügyes módon a kapitalizmus melletti táborba he­lyezte Gorbacsovot, szemben a konzervatívokkal, akik ellenezték a kapi­talista piac bevezetését a Szovjetunióban. Hasonlóképpen félrevezető módon a Szovjetuniónak a világgazdaságba való integrálását a szovje­teknek való „segítségnyújtással azonosították. Ennek a diszkurzív lé­pésnek az alapján azután azt állíthatták, hogy a Szovjetuniónak nyújtott bármiféle segítség az ablakon kidobott pénz, ha és amíg a Szovjetunió nem kötelezi el magát egy, a kapitalizmus irányába való teljes fordulat mellett. A nyugati vezetők nagyon jól tudták, hogy Gorbacsov azért támogatja a szocialista rendszer reformját, hogy megerősítse azt, mi több, hogy újraélessze a kommunista párt tekintélyéi egy libera­lizált politikai rendszerben. De szavakban „támogatva" Gorbacsovot azok ellenében (beleértve saját magát), akik ellenezték a kapitalizmust, nagyon sikeresen meg tudták szerezni a nyugati közvélemény hozzájá­rulását a gazdasági blokád fenntartásához.

Ennek a háttérnek a kontextusában a Nyugat úgy tekintette a kelét-közép-európai rezsimek összeomlásának az előmozdítását, mint a Szovjetunióval szemben folytatott stratégiája részét. Ha a Nyugat javí­totta volna a kelet-közép-európai államok kereskedelmi kilátásait a nyugati piacokon, élénkítette volna ezekben az országokban a gaz­dasági növekedést, és nem gyakorol nyomást a rendszerváltozás irányában, akkor a szovjet gazdaság és így Gorbacsov egész terve inkább erősítést kap, mintsem meggyengül. Másfelől egy gyors, fe­szített társadalmi rendszerváltás a kelet-közép-európai államokban nagymértékben súlyosbíthatta és súlyosbította is a problémákat mind Gorbacsov, mind a Szovjetunió számára, mivel a kelet-közép-európai államok voltak a Szovjetunió legfontosabb külső gazdasági partnerei.

A Hetek csoportja éppen ezért nem készült arra, hogy egy új re­gionális Intézményes keretet kínáljon a kelet-közép-európai álla­moknak, eltekintve az Európai Közösséggel való társult státus erőtlen előkészítésétől – tekintve, hogy mindez nem jelentett sokkal többet, mint a szabadkereskedelemre való 10 éves átmenet ígéretét – (és még ez is magába foglalt egy biztonsági záradékot, amely lehetővé tette az Európai Közösségnek, hogy elkerülje a szabadkereskedelem melletti el­kötelezettséget). A kelet-közép-európai gazdasági kapcsolatok megfe­lelő szervezeti keretének nyilvánvalóan magába kellett volna foglalnia a szovjet köztársaságokat is. De ezzel várni kellett addig, amíg a rend­szerváltás végbe nem megy magán a Szovjetunión belül is.

Most, hogy a Szovjetunió nem létezik többé, milyen nemzetközi té­nyezők formálják továbbra is a Kelet-Közép-Európa felé folytatott nyu­gati gazdaságpolitikát? Sok kelet-európai nacionalista és némelyek a nyugati baloldalon úgy szemlélik a Hetek csoportjának politikáját mint tu­datos imperialista törekvést arra, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, megkaparintsanak mindent, ami csak gazdaságilag értékes a régióban, a gazdaság többi részét pedig lerombolják (azzal a céllal, hogy ezeket az országokat elmaradott újgyarmatokká változtassák).⁴²

Bizonyos, hogy bőven vannak a régióban hatalmas profitokra vadá­szó cápák és ragadozók. A nyugat-európai gazdasági lobbyk pedig ké­szek arra, hogy megakadályozzák, hogy Kelet-Közép-Európának a nyu­gati piacokra való bejutása akár a legcsekélyebb mértékben is veszé­lyeztesse fennálló uralkodó pozícióikat. De a Nyugatot aligha lehet azzal vádolni, hogy szántszándékkal lerombolja Kelet-Közép-Európa ipari bá­zisát, és neokolonialista igát kényszerít rá. Nyugat-Európa államai meg akarnak őrizni legalább egy minimális stabilitást és prosperitást a régió­ban, hogy elkerüljék a határaik mentén kirobbanó társadalmi forrongá­sok rájuk is kiható következményeit. És miközben a Hetek csoportjának politikája semmi esetre sem élénkítette a gazdasági növekedést Kelet-Közép-Európában, a félelem, hogy túl erős gazdasági visszaesést vált­hat ki, nyilvánvalóan fékezte a nyugati gazdaságpolitikát, a gazdasági szakértők pedig lázasan dolgoztak azon is, hogy csökkentsék a rend­szerváltás siettetése által okozott gazdasági károkat.

A nyugati imperializmusról szóló tézis egy kifinomultabb változata az a felismerés lehetne, hogy a Nyugat, és különösen az IMF intézményi struktúráiba beépültek olyan mechanizmusok, hogy működésük tendenciálisan ilyen következményekhez vezet.

Az IMF-et „adósságcsendőr" volta képtelenné teszi arra, hogy konst­ruktív, fejlesztő jellegű szerepet játsszon. Ugyanakkor az Európai Közös­ség intézményei úgy vannak strukturálva, hogy védjék a nyugat-európai kereskedelmet, maximális teret adva a különböző „pressure group"-oknak arra, hogy importellenőrzéseket harcoljanak ki. Az Európai Bizottság – az egyetlen, amely képes arra, hogy átfogó pozitív programot fejtsen ki, messze nem elég erős ahhoz, hogy akaratát rákényszerítse a minisz­terek tanácsában részt vevő 12 kormányra.

*

Bármilyen társadalmi és intézményes struktúra alakul ki Kelet-Közép-Európában, a régió lakosságának jóléte és biztonsága nagymértékben függ attól, hogyan integrálódik a régió a kapitalista világgazdaságba Az egyik szélső lehetőség az, hogy ezeket a népeket a fennálló nemzetközi munkamegosztás egy nemkívánatos perifériájára szorítják; a másik, a legszerencsésebb, pedig az, ha lehetővé teszik számukra ipari és mezőgazdasági kapacitásaik megvédését és megszervezését, emellett pedig biztos és szabad bejutási lehetőséget kínálnak nekik a nyugat-európai piacokra.

Ez utóbbi alternatíva az kívánná a Nyugattól – különösen az Európai Közösségtől -, hogy lebontsa a protekcionizmus falait, melyeket azért emelt fel, hogy a kelet-közép-európai államok legfontosabb exportcikkei közül sokat kizárjanak a nyugati piacokról (a mezőgazdasági terméke­ket, az acélt, vegyszereket, textíliákat és szenet). A Nyugatnak le kellene rombolnia ezeket a gátakat, kedvező hitelfeltételek mellett hozzájutási lehetőségeket ajánlania az Európai Közösség országaiból jövő export­hoz, vagy pedig enyhítenie az adósságot, hogy lehetővé tegye keményvaluta-tartalékok felhalmozását Kelet-Közép-Európában. Az ilyen – ke­reskedelmi és pénzügyi kérdésekkel kapcsolatos – nyugati politikai dön­tések döntő befolyást gyakorolnak azután arra, milyen mértékű lesz a közvetlen nyugati beruházás Kelet-Közép-Európában, mivel az ilyen be­ruházást jelentós részben az a vágy motiválja hogy az olcsó, szakkép­zett kelet-közép-európai munkaerőt a fejlett ipar „enklávéiban" az Euró­pai Közösség piacának ellátására használják fel.

Az új kelet-közép-európai elitek így fonák helyzetben vannak a nyugati kormányokkal és Intézményekkel szemben. Ezek a nyugati intézmények egyfelől felügyelik a kelet-közép-európai átmenetet (egy helyi kapitalista társadalomba), másfelől védelmezik a nyugati gazdasági érdekeket a Kelet-Közép-Európából jövő versennyel szemben. Ebben a nyilvánvaló érdekkonfliktusban a nyugati hatal­mak egyszerre Irányítják is a keleti gazdaságokat és versengenek is velük.

A kelet-közép-európai kormányok sajnálatosan gyenge alkupo­zícióban vannak. Az ő gazdaságaik a nagyobb nyugati államokkal összehasonlítva kicsinyek; Kelet-Közép-Európa elszigetelten tárgyal, míg az Európai Közösség tizenkét tagja mindegyik szektorban a legpro­tekcionistább tagállam körűi tömörül; a kelet-közép-európai országokat az adósságteher és a keményvaluta hiánya kétségbeejtő mértékben függővé teszi a nyugati tényezőktől; és miközben az Európai Közősség működhet a kelet-közép-európai kereskedelem nélkül, addig a KGST-kapcsolatok összeomlása a régiót kétségbeejtően ráutalja a nyugati pia­cokra.⁴³

Az 1991 során a kelet-közép-európai országoknak az Európai Kö­zösséggel való társulását szabályozó egyezményekről folyó tárgyalások során a kelet-közép-európai államok megpróbállak az Európai Kö­zősség piacaira való biztos és szabad bejutási (ehetőségeket kial­kudni. De minden, az Európai Közösségben elterjedt, Kelet-Közép-Európa reménytelen gazdasági elmaradottságát emlegető szóbe­széd ellenére ezeknek a gazdaságoknak a kulcsszektorai mégis elég jelentős kompetitív fenyegetést jelentettek ahhoz, hogy vissza­tartsák az Európai Közősséget Importkorlátozásainak megszünteté­sétől. Ennek eredményeként a társulásról folyó tárgyalások holtpontra jutottak azon, hogy az Európai Közösség elutasította a Lengyelország­gal, Csehszlovákiával, Magyarországgal és Bulgáriával való szabadke­reskedelmet. Lengyelország feloldott minden importkorlátozást, de az Európai Közösség nem viszonozta ezt a lépést hasonló lépéssel. 10 éves átmeneti időszakot követelve az Európai Közösség elutasította, hogy liberalizálja a textíliákra, acélra és mezőgazdasági termékekre – a lengyel export felére – vonatkozó szabályokat. 1991 márciusában Len­gyelország külkereskedelmi minisztere, Tadeusz Olechowski kijelentet­te, hogy egyetlen lengyel kormány sem terjeszthet egy ilyen társulásiegyezmény-tervezetet a lengyel parlament elé. Egyszersmind azt is hangsúlyozta, hogy: „ez az egyezmény fogja meghatározni Lengyelor­szág sorsáf.⁴⁴ A munkaerő keletről nyugatra való szabad mozgásával kapcsolatos nézeteltérések tovább nehezítették a tárgyalások előrehala­dását. Ugyanezek az alapvető problémák, különösen a mezőgazdaság­ra, a textíliákra és a munkaerő migrációjára vonatkozó kérdések akasz­tották meg a Magyarországgal folyó tárgyalásokat is.⁴⁵ Nem voltak si­mábbak a tárgyalások Csehszlovákiával sem, bár a mezőgazdaság itt kevésbé nehéz kérdést jelentett. 1991. december közepére az Európai Közösség és a kelet-közép-európai államok megoldottak nézeteltérése­ikből annyit, amennyi lehetővé tette a társulási egyezményeket (amelye­ket mindegyik félnek még ratifikálnia kell). Az egyes kereskedelmi kérdé­sek körüli konfliktusokat azonban még nem oldották meg teljesen. A nyugati oldalon a Kelet-Közép-Európával való nagyobb fokú gazdasági integrációval szembeni ellenállás továbbra is elsődlegesen az ipari lobbyktól jön.⁴⁶

Az Európai Közösség textil- és ruhaipari lobbyja, az European Largest Textile and Apparel Companies (ELTAC) 1990 eleje óta panaszko­dik a konkurencia veszélyére, amely a kelet-közép-európai textilipar ré­széről fenyeget, mely a Szovjetunió textiliparával együtt az Európai Kö­zösségénél körülbelül háromszor nagyobb kapacitással rendelkezik – alacsonyabb munkabérek mellett. Az ELTAC vezetősége amellett érvelt, hogy nem szabad engedményeket tenni Kelet-Európának és Ázsiának. Az Európai Közösség bizottsága azt válaszolta erre, hogy a kereskedel­mi kapcsolatok megnyitása Kelet-Európával új lehetőségeket kínál az Európai Közösség iparának az export terén. De az ELTAC mind ez ideig sikeresen ragaszkodott a szabadkereskedelembe való fokozatos (leg­alább 10 évre elnyújtott) átmenethez, amit pedig mindhárom kelet-kö­zép-európai kormány kezdettől elfogadhatatlannak ítélt.

Más nyugat-európai ipari lobbyk hasonló stratégiákat tettek maguké­vá. Az acélipari érdekeltségek például rendkívül alacsony plafont szab­tak a kelet-európai importnak – az Európai Közösség teljes nyersacélkapacitásának az egy százalékát. A Német Acélipari Társaság elnöke 1991 márciusában kijelentette, hogy az importok gyors liberalizálása vé­dekező reakciókhoz vezethet a General Agreement on Tariffs and Trade (általános kereskedelmi és tarifaegyezmény; GATT)-tárgyalásokon. Azt követelte, hogy a kelet-közép-európai országoktól tagadják meg a nyu­gati acélipari technológiákhoz való hozzájutást mindaddig, amíg el nem fogadják a „konszenzust" a kereskedelmi kérdésekben.⁴⁷

Az Európai Közösség acéllobbyja a kelet-európai acélipar „átstruktu­rálását" javasolja. Más szavakkal, a keleti acélipart fokozatosan le kelle­ne állítani, a munkanélküliek kárpótlását pedig – az Európai Közösség állami hitelein keresztül – a nyugati adófizetőknek kellene finanszíroz­niuk. Az Európai Közösség acéltársaságai azután „segítenének" – kép­zéssel és talán beruházással – a kelet-közép-európai acélipar ama ré­szeinek, amelyeket érdemes fenntartani. Az Ilyen átstrukturálási javasla­tok következményei már megmutatkoztak a korábbi NDK-ban. 1991 fo­lyamán a termelés az 1988-as szint 45 százalékára esett vissza, a fog­lalkoztatott munkaerő 1990 júliusától 1991 végéig 60 százalékkal csök­kent.⁴⁸

Az Európai Vegyipari Tanács (CEFIC) időközben figyelmeztetett, hogy a szabad piacgazdaság Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában való megteremtésére irányuló erőfeszítések „nem szabad, hogy Nyugat-Európa saját vegyipara hosszú távon való műkö­dőképességének a rovására menjenek". Arra hívta fel az Európai Közös­ség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) kormányait, hogy nagy „képzelőerővel" teremtsenek pénzügyi támogatási struktúrá­kat a Kelet-Európa iránt érdeklődő nyugati társaságok számára, beleért­ve a beruházási garanciákat, az adókönnyítéseket és a támogatott hite­leket is. A nyugati vegyipar Keleten biztosíthatná törvényesen létreho­zott, a nyugati modellt követő kereskedelmi szövetségek alakulását.⁴⁹

A gyakorlatban az ilyen eljárások szigorú importkorlátozásokat jelen­tenek mindaddig, amíg az Európai Közösség magánszektora eldönti, hogy kelet-európai riválisainak mely darabjait vásárolja fel és építi be a saját nemzetközi működésébe. Az illető kelet-európai iparágak megma­radó részét kiselejtezik, (jobb esetben az elbocsátottak számára biztosí­tott nagylelkű, nyugati segítségből finanszírozott feltételek mellett). A folytatódó termelés kelet-európai szigeteit végűi az üzemek új, állami alapokból támogatott nyugati tulajdonosai modernizálják. A kelet-euró­pai iparnak a nemzetkőzi munkamegosztásban betöltött jövőbeni helyét nem a piac vagy a keleti állami tervezés fogja eldönteni. A nyugati magánvállalatok lesznek a folyamat Irányitól.

A mezőgazdasági kérdésekben az Európai Közösség szintén nem hajtott végre olyan politikamódosítást, amely számításba vette volna a kelet-közép-európai országok érdekeit. Lengyelországban és Magyaror­szágon a mezőgazdasági szektor mind gazdasági, mind politikai okok­ból jelentős. A magyar mezőgazdaság termelékenysége az 1960-as évek óta különösen kiemelkedő sikersztorinak számított. Mindkét ország reménykedik abban, hogy számottevő haszonhoz jut az exportcikkeikre vonatkozó nyugati vámkorlátozások megszüntetése révén.⁵⁰ De ezek a vámok integráns részét képezik az Európai Közösség közös mezőgaz­dasági tervének, a CAP-nak (Common Agricuftural Policy).⁵¹ Az Euró­pai Közösségen belüli rendkívül erős farmerlobby, amelynek a GATT-tárgyalások jelenlegi fordulójában máris szembe kell néznie egy Jelentős kihívással (az Egyesült Államok részéről), semmi eset­re sem fogja szétrombolni a CAP integritását a kelet-európai pa­rasztok kedvéért.

Pillanatnyilag azonban az áruk keletről nyugatra való szabad mozgá­sának az akadályozása ténylegesen gátolja a nyugati magánszektor be­ruházásait a kelet-közép-európai országokba, mivel az ilyen beruházá­sok egyik fő motívuma az olcsó munkaerő felhasználása lenne az Euró­pai Közösség piacaira történő – enklávé-szerű – termelésben. Maguk a kelet-közép-európai piacok elenyészők. De Prága, Budapest vagy Wroclaw kiváló helyszínek lennének a nyugati beruházás számára, ha az Európai Közösség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás ha­talmas piacai garantáltan nyitva állnának az itt létrehozandó termékek előtt. Magyarországon például a legnagyobb beruházási elképzelések közül néhányat Ausztria határától néhány méterre valósítanak meg.

Az egyik jelentós szövetséges, akit a kelet-közép-európai államok az Európai Közösséggel folytatott vitájukban megszereztek, az amerikai kormány. Dan Quayle alelnök, amikor egy, 1991 júniusában rendezett konferencián beszélt, jelezte, hogy Kelet-Európának a piacokra való be­jutása „elsőrendű téma" lesz a Hetek csoportjának következő, londoni csúcstalálkozóján. „A piacok fontosabbak, mint a segély" – jegyezte meg. „Az Egyesült Államok annyira meg fogja nyitni piacait, amennyire csak lehetséges, és mi azt várjuk az Európai Közösségtől, hogy ugyan­ezt tegye."⁵² Az ilyen, Kelet-Közép-Európának nyújtott amerikai támoga­tás azonban a valóságban azt eredményezheti, hogy az Európai Közös­ség piacai továbbra is zárva maradnak a kelet-európai áruk előtt. (Attól tartva ugyanis, hogy a három ország egyfajta hátsó bejárattá válhat az amerikai és japán beruházók számára, amelyen keresztül betörhetnek az Európai Közösség piacaira, egyes Európai Közösség-tagállamok to­vábbra is korlátozhatják a Kelet áruinak szabad bejutását.)

A társulási egyezményekkel kapcsolatos tárgyalások egy másik fő problémája volt az Európai Közösség elutasító magatartása a Keletről jövő munkaerő szabad Nyugatra áramlásával szemben. A munkások ilyen Nyugatra áramlása enyhítene Kelet-Közép-Európa növekvő mun­kanélküliségén (és a vele összefüggő pénzügyi válságon), keményvaluta-bevételeket eredményezne, amelyek javítanának a pénzügyi mórle­gek egyensúlyán, és növelné az időlegesen Nyugaton dolgozók szak­képzettségi szintjét. De az Európai Közösség határozottan ellenáll an­nak, hogy a munkaerő szabad mozgásának elvét alkalmazza a kelet­közép-európai munkaerő nyugati munkavállalását illetően is.⁵³

Kelet-Közép-Európának a nemzetközi gazdasági közösségbe való jövőbeli integrálódását illetően a legnagyobb veszélyt a korábbi Szovjet­unió köztársaságainak krízise jelenti. A szovjet piac összeomlása na­gyon súlyos csapás mind a három országra, és az oroszországi forron­gásnak kiszámíthatatlan következményei lehetnek, kezdve egy revansista orosz nacionalista rendszertől egészen a polgárháborúig és a Nyugat felé áramló menekültáradatig. A kelet-közép-európai országok maguk keveset tehetnek a tőlük keletre zajló események befolyásolása érdeké­ben. A Nyugatnak viszont van ilyen lehetősége, de kreativitását eddig csak azoknak a mentségeknek a változatosságában és sokféleségében mutatta meg, amelyeket arra hoz fel, hogy miért nem volt képes kialakí­tani egy konstruktív programot, amely bevonná a korábbi Szovjetuniót az új nemzetközi gazdasági rendbe.

Egy alternatív recept a régió számára

Kelet-Közép-Európa országainak ma (csakúgy, mint 1989-ben) keres­kedelmi és pénzügyi egyensúlyzavaraik enyhítése érdekében éppoly szükségük van a közvetlen nyugati cselekvésre, mint egy, a gazdasági növekedést elősegítő feltételrendszerre és politikára. A régió lakossága erre vonatkozó követeléseinek kielégítése elsődleges feltétele a demok­ratikus folyamat stabilizálásának.

A Nyugat könnyen segíthetné a fordulatot ebbe az irányba bizonyos közvetlen lépésekkel. Komolyan véve saját szabadpiaci ideológiáját, a Nyugatnak garantálnia kellene a kelet-közép-európai termékek szabad bejutását az Európai Közösség piacaira. A Volkswagen elnöke, Carl Hahn például hangsúlyozta, hogy „közvetlenül a Nyugat viseli a felelősséget azért, hogy a politikai és üzleti élet Közép- és Kelet-Euró­pában stabilizálódjék", mindenekelőtt a nyugati piacok megnyitása re­vén.⁵⁴ Komolyan enyhíteni kellene Magyarország, Lengyelország és a régió mint egész adósságterheit. Az IMF-nek nyilvánosan el kellene is­mernie, hogy az „átstrukturálást" – azaz az állami vállalatok privatizálá­sát – öt évre fel kell váltani egy koherens iparpolitikával, amely magába foglalná egy fokozatos, és inkább az ipari, mint a pénzügyminisztériu­mok által irányított átstrukturálást. A Nyugatnak arra kellene bátoríta­nia a kelet-közép-európai országokat, hogy alakítsanak egy vám-és fizetési uniórendszert, amely annyit fed le a régi KGST-területből, amennyi csak lehetséges. Ezek a kezdeményezések nyeresé­get hoznának Nyugat-Európának a kereskedelem hatékonysága terén, a nyugati adófizetőknek pedig egyetlen fillérjébe sem kerülnének.

Figyelembe véve a vezető ipari nemzetek közötti feszültségeket és az őket sújtó pénzügyi problémákat, azok a remények, melyek egy, Ke­let-Közép-Európának és a korábbi Szovjetuniónak a megsegítését célzó „Marshall-tervre" irányulnak, talán nosztalgikus utópizmust jelentenek. A politikai helyzet azt kívánná, hogy egy ilyen tervet az Egyesült Államok irányítson, de a vezető gazdasági nagyhatalom, úgy tűnik, nem akarja ezt tenni. A költségvetési deficit, a veszedelmesen nagy magán- és vál­lalati adósság és a folyamatos recesszió mellett az amerikai adminiszt­rációnak pénzt kell vonzania az országba Japánból és Európából a ma­ga saját szükségleteire, ami nem egyeztethető össze egy nagyarányú, a volt KGST-országok megsegítését célzó pénzügyi erőfeszítéssel. A szűkebb értelemben vett nemzeti érdekek szintén kockán forognak. Úgy az Egyesült Államok, mint Japán arra számíthat, hogy egy kelet-európai gazdasági újjáéledés fő haszonélvezője Németország lesz. Éppen ezért vonakodhatnak attól, hogy pénzt fordítsanak egy olyan tervre, amelyből elsődlegesen kereskedelmi vetélytársuknak lenne haszna.

Még ha a konstruktív multilaterális cselekvés a Nyugat részéről lehe­tetlen is, a jelenlegi IMF-féle stabilizációs terveket mindenképpen el kell vetni. Az IMF saját erőfeszítései források előteremtésére minimálisak voltak; funkciója tisztán a politikai sorompóőré volt: megakadályozni, hogy Kelet-Közép-Európába más forrásokból pénz áramolják, és kísér­letet tenni a belföldi gazdaságpolitika irányítására. Az IMF makacsul ra­gaszkodott a maga cseppenként adagoló politikájához, amely ép­pen annyi adósságot engedett el vagy ütemezett át, amennyi ele­gendő volt a makroökonómial összeomlás megelőzéséhez, de túl keveset ahhoz, hogy valamennyi teret adjon a kormányoknak a po­litikai manőverezésre. A nyugati hatalmak közötti verseny sokkal egészségesebb lett volna, mint ez a fojtogató IMF-monopólium. Enged­jük meg azoknak az államoknak, amelyek ma hangadó tényezőkké kí­vánnak válni az új Kelet-Európában, hogy ők legyenek azok, akik a leg­többet is „fizetik": adósságleírások, exporthitelek, kölcsönök stb. révén. Japán és Németország alkalomszerűen már ignorálták az IMF gyámko­dását Kelet-Közép-Európában, és az Egyesült Államokat fel kellene bátorítani, hogy ugyanilyen önálló legyen. Különben az USA-nak az IMF tekintélye megőrzésére irányuló erőfeszítései ahhoz vezethetnek, hogy az USA kereskedelmi vetélytársai kiváltságokra tesznek szert a régió erőforrásaihoz való hozzájutásban.

Ezek közül a lépések közül azonban egyik sem fordíthatja meg az orosz gazdaság rendkívül veszélyes összeomlását. A Hetek csoportja tehetne egyetlen – pénzbe nem kerülő – lépést, amely sokat számíthat­na: átalakulhatnának Kilencek csoportjává azáltal, hogy meghívják ma­guk közé a két legnagyobb korábbi szovjetköztársaságot, Oroszországot és Ukrajnát. Ez egyértelmű jelzése volna annak, hogy a Nyugat el van kötelezve arra, hogy integrálja az egész régiót a fejlett ipari világba (ahe­lyett, hogy megpróbálná az energia-, nyersanyag- és mezőgazdaságiter­mék-szolgáltató alárendelt szerepébe kényszeríteni).

Végül a Nyugatnak komolyan kellene vennie saját liberális-demokra­tikus ideológiáját, s nyíltan bírálat tárgyává tennie a demokratikus sza­badságjogok egyes jobboldali kormányok és pártok részéről való kikezdését Kelet-Közép-Európában. A Nyugatnak el kellene utasítania az erőszakos dekollektivizálást, amely semmiféle népi konszenzusra sem támaszkodik, és ehelyett hangsúlyoznia kellene a demokratikus intéz­mények kiépítését, amely a valódi társadalmi csoportérdekeket és aspi­rációkat a politikai képviselethez és az állami politikához kapcsolja.

Ebben a kontextusban a Treuhand-típusú holdingszerveknek demok­ratikus módon elszámoltathatóaknak kellene lenniük, hogy így megóvják az állami javakat attól, hogy az állampolgárok háta mögött elosztogas­sák őket. A gazdasági átalakulás egész folyamatának lassúbb ütemben kellene folynia, úgy, hogy kevesebb gazdasági áldozattal járjon. A ma­gánkapitalizmus növekedésének fokozatosabb, szervesebb módon kell végbemennie (a születőben lévő liberális-demokratikus politikai rendsze­rek stabilitásának sokkal kisebb mértékű megzavarásával).

Ezekben a javaslatokban némelyek a kommunisták visszatérése mel­letti érvelést láthatnak. Az itt javasolt alternatíva valóban egybehangzik azoknak a szociáldemokrata mozgalmaknak a programjával, amelyek a korábbi kommunista pártokból alakultak ki. De a valóságban a volt kom­munisták Kelet-Európában ma a politikai spektrum minden részén jelen vannak (abból az egyszerű okból, hogy az értelmiség legenergikusabb és legambiciózusabb tagjai szükségképpen a kommunista pártokhoz csatlakoztak a régi rendszerben). Sokan azok közül, akik ma leglelke­sebb hívei a kapitalizmusnak, volt kommunista menedzserek. Csak a tisztán vallásos pártokban vannak a volt kommunisták gyéren képvisel­ve. De a kommunizmus, a Szovjetunióval szövetséges egypárti diktatúra értelmében véve, végérvényesen halott a régióban.

A lengyel vagy a magyar exkommunista szociáldemokraták elsősor­ban azért húzhatnak hasznot a reformpolitikából való népi kiábrándulás­ból, mert az antikommunista szociáldemokraták (az olyanok, mint Adam Michnik, Jacek Kuron és Kis János) fettétel nélkül támogatták a kapita­lizmusba való gyors átmenetet.

A kelet-közép-európai országoknak ma társadalmi szerződésre van szükségük, megegyezésre a kormányzat, a szakszervezetek és a vállalatigazgatóságok között abban, hogy megosztják a gazdasá­gi takarékosság terheit, és kialakítanak egy olyan közös újraélesz­tési és növekedési politikát, amelyet a régió népességének a zöme támogathat. Tragikus módon ma csak a volt kommunista szociáldemok­raták (és szakszervezeti megfelelőik, mint a lengyel OPZZ) állnak ki egy ilyen politikáért. De az új, nem kommunista baloldal egyes – eddig a li­berális centrum felé orientálódó – elemei kezdik átgondolni platformju­kat: Lengyelországban a Munkásszolidaritás, Csehszlovákiában a Pol­gári Mozgalom, Magyarországon pedig még a szabaddemokraták egyes korábbi támogatói is.

A társadalmi szerződés politikája a legkevésbé sem zárná ki ezeknek az országoknak a magánkapitalizmusra való áttérését. Egyszerűen csak a társadalmi igazságosságot és a növekedést tenné az első helyre, és az átmenetet alárendelné a társadalmi csoportok kölcsönös demokrati­kus kapcsolatának.

Az eredmény a „harmadik utas" fejlődés hosszú szakasza lenne. Az elmúlt két óv tapasztalata nagyon erősen arra mutat, hogy azoknak, akik egy civilizált kapitalizmust támogatnak, harmadik utas eszközöket kell magukévá tenniük ahhoz, hogy el is jussanak oda. A Hetek vezetőinek semmi okuk sem kellene hogy legyen arra, hogy az események ilyen menetén felinduljanak. Ha egyszer meg vannak győződve arról, hogy a magánkapitalizmus az egyetlen járható út, akkor hol van a veszély?

Valamiféle ilyen fordulat nélkül a nyugati politikában a korábbi KGST-rógió egy rettenetes társadalmi és gazdasági katasztrófa előtt áll, ame­lyért a Nyugat súlyosan felelős lesz, ha bekövetkezik. Ha a nyugati poli­tika tovább halad a jelenlegi úton, akkor a jövő történészei arra a követ­keztetésre fognak jutni, hogy a Nyugat nem a kommunista diktatúrák el­háborút, hanem a kommunista rendszerek 1989-es összeomlását túlélt nem kapitalista társadalmi rendszerek ellen.

Jegyzetek

1 Az ilyen érvelés klasszikus példáját lásd Schöpflin György .Post-Communism: Constructing New Democracies in Central Europe" c. cikkét, International Affairs (London), 67. köt. 2. sz. 1991. Schöpflinnek sikerül megkerülnie a tényleges politikai erők, folyamatok és dinamika bármilyen empirikus megtárgyalását, annak érdeké­ben , hogy megpróbálja olvasóit meggyőzni arról, hogy a „demokrácia" a régióban tá­voli cél, és hogy a megteremtése felé való elindulás megkívánja, hogy a régió társa­dalmai előbb építsék ki a kapitalizmust)

2 Ezeket az országokat a Nyugat politikája legalábbis hátrányosan érinti. Bármi­lyen értékük van is az itt kifejtett érveknek, mindez a fortiori vonatkozik a korábbi KGST-rógió többi részéret

3 A Kelet-Európa irányában folytatott nyugati kereskedelmi politikáról lásd Gary Bertsch és Steven Elliott-Gower szerkesztésében: The Impacts of Govemments on East-West Economic Relations" (New York: New York University Press, 1991), külö­nösen a Lech Haus és Dariusz Rosaii által írott fejezeteket. A leginkább favorizált KGST-ország, Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak részletes tárgyalását lásd: Alfred Tovias „EC-Eastern-Europe: A Case Study of Hungary", Journal of Common Market Studies, 29. köt. 3. sz. (1991).

4 Az ilyen gazdaság-ellenőrzési politikák általános áttekintését lásd: Richárd J. Ellings: Embargoes and World Power Lessons from American Foreign Policy, Boulder, Co, and London: Westview Press (1985) c. művében.

5 A KGST összeomlásának hálásait illetően lásd Marié Lavigne elemzését: „Les pays de l'Est ont besoin de réamenager leurs échanges commerciaux" Le Monde Diplomatique, 1991. október.

6 A Hetek csoportjának intézményes és politikai előkészületeiről lásd: Peter Gowan: The European Communüy and East Central Europe" (Az Európai Közösség és Kelet-Közép-Európa; European Dossier Series, Polytechnic of North London Press, 1991).

7 Erről és a feltételesség más aspektusairól lásd Péter Gowan: „Western Econo­mic Diplomacy and the New Eastern Europe" (A nyugati gazdasági diplomácia és az új Kelet-Európa.) New Left Review, 182. sz. 1990.

8 L. Richard Portes: Introduction to European Economy, Special Issue No. 2. on East Central Europe, Brussels: Commission ot the European Communities. Directo-rate General tor Economic and Financial Affairs, 1991.

9 Az IMF főigazgatója, Michel Camdessus 1990 áprilisában hangsúlyozta, hogy a kelet-közép-európai kormányoknak el kell utasítaniuk a részleges reformokat vagy a kommunizmus és a szabadpiaci kapitalizmus közötti harmadik útra irányuló kísér­leteket. Gyors átmenetet célzó programokat követelt és úgy üdvözölte az IMF-Balczerovicz-féle átstrukturálási tervet Lengyelország számára, mint egy „rendkívül bá­tor", példaadó kezdeményezést (I. a Le Monde 1990. ápr. 21-i számában a beszé­déről készüli beszámolót). A 24-ek csoportja azt is hangsúlyozta, hogy az együttműködés megkívánja, hogy a kelet-közép-európai kormányok előzőleg köte­lezzék el magukat a „piacgazdaság bevezetésére irányuló gazdasági liberalizálás" mellett. Az Európai Közösséggel a társulási egyezményről folytatott tárgyalások nem pusztán elkötelezettséget kívántak meg, hanem felmutatható, a piacgazdaság irá­nyába mutató cselekvést is.

10 A nem demokratikus módon megválasztott kommunista képviselők jelenléte a lengyel parlamentben 1991 októberéig nem bizonyul) a Hetek, illetve a Huszonné­gyek csoportja és Lengyelország közötti szoros együttműködés akadályénak. Cseh­szlovákjában sem jelentett problémái egy volt kommunistának a szövetségi minisz­terelnöki pozícióban való megmaradása.

11 Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia-

Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia­ci kapitalizmuson .kell" alapulnia. De ez az állítás nélkülöz mindenfajta elméleti iga­zolást. A The Economist megpróbálta azt bizonygatni, hogy a nagy állami szektor te­kintélyuralomhoz vezet, de a nagy állami szektorral kapcsolatos múltbeli osztrák, chi­lei és angol tapasztalatok azt sugallják, hogy amit ez a folyóirat művel, az nem egyéb, mint a privatizálás leegyszerűsítő apológiája.

12 Bizonyos ilyen típusú terveket (különösen egy fizetési uniót illetően) kidolgoz­tak az Európai Közösség szakértői, de sem a Hetek, sem a Huszonnégyek nem szorgalmazták megvalósításukat.

13 Ez kemény ítéletnek tűnhet olyan nyugati kezdeményezések fényében, mint a 24-ek PHARE segélyprogramja Kelet-Közép-Európában. De ez a program a fel­ajánlott pénzösszegeket tekintve nagyon csekély jelentőségű; egyszersmind túlnyo­móan a kelet-közép-európai magánszektor növekedéséhez és a mikroökonómiai változásokhoz van kötve. Semmit sem tesz azért, hogy valóságosan és garantáltan megnyissa a nyugati piacokat a kelet-közép-európai termékek előtt, vagy hogy könnyítsen azokon az akut valutaproblémákon, amelyekkel a régiónak szembe kell néznie. A PHARE-ről lásd Gowan (6. jegyzet).

14 Az Európai Közősség által delegált megfigyelők tisztának és törvényesnek fo­gadták el úgy a romániai, mint a bulgáriai választásokat, bár néhány amerikai megfi­gyelő ezzel nem értett egyet. Az amerikai Republikánus Párt mindkét országban szá­mottevően részt vett az ellenzéki pártok választási kampányában.

15 Bulgária elutasítása azt jelzi, hogy egy egyetemistatüntetésnek a bányászok segítségével való brutális elnyomása 1990-ben az ürügye, nem pedig az oka volt a Romániával való kapcsolatok befagyasztásának. A koszovói albán lakosság elleni sokkal brutálisabb szerb-jugoszláv repressziók az 1980-as években nem váltottak ki hasonló nyugati reakciókat.

16 Egyes nyugat-európai vezetők kevésbé lelkesen támogatták ezt a döntést, mint a Bush-adminisztráció. 1990-ben az Európai Közösség Bizottsága, megriadva a gyorsan romló romániai és bulgáriai helyzettől (ós kétségkívül a lehetséges nem­zetközi következményektől) nagy erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a nyugati kormányokat mindkét ország (ill. kormány) bizonyos mértékű támogatásának a szükségességéről.

17 Lásd az European Economy (Brussels: Commission otthe European Communities, Directorate Generalfor Economicand Financial Affairs) 1990-ben és 1991-ben kiadott két, Kelet-Közép-Európának szentelt kötetében a nyugati intézkedés­csomagok hasznos összefoglalóit és a róluk szóló diszkussziókat. Az ENSZ Európá­val foglalkozó Gazdasági Bizottságának évi jelentései szintén hasznos összefoglaló­kat kínálnak a gazdaságpolitikai döntésekről és azok kihatásairól.

18 Így Lengyelországban a nyugati kormányok és az IMF megtettek mindent, amit csak tudtak, hogy az érinthetetlenség légkörét teremtsék meg Leszek Balczerovicz, a gazdaság legfőbb irányítója körül. Amikor a Mazowiecki-kormány, amelyben Balczerovicz miniszter volt, lényegében a Balczerovicz-terv népszerűtlensége miatt megbukott a választásokon, az új kormány mindazonáltal mégis kötelességének érezte, hogy Balczeroviczot megtartsa pozíciójában. 1991 júniusában a tervvel szembeni növekvő népi ellenállás a Szolidaritást arra késztette, hogy tiltakozó sztrájkra hívjon fel, és Walesa elnök első helyettese megkockáztatta, hogy Balczero­vicz távozását javasolja. De ez ellenséges lépésnek érződött és feltűnést keltett Nyu­gaton, minekután a kormány kötelezve érezte magát, hogy tagadjon minden, a gaz­dasági diktátor elmozdítására irányuló szándékot,

Csehszlovákiában a két legprominensebb szabadpiac-szakértő, Václav Klaus és korábbi főnöke, Valtr Komarek nem értettek egyet a gazdasági stratégia kérdésé­ben, mivel Komarek sokkal lassúbb ütemű és „szervesebb" változást sürgetett. A kettejük közötti küzdelemben az Economist szerint (1990. márc. 10. p. 62.) az IMF-team billentette a mérleget Klaus javára, amely 1990. március elején érkezett Prágá­ba. A Polgári Fórum 1990. júniusi választási győzelme után Havel elnök el kívánta mozdítani gazdasági csúcsirányítói posztjáról Klaust, kinevezve őt a Nemzeti Bank igazgatójának, de ez politikailag lehetetlennek bizonyult. Ugyanakkor másgazdasági kulcstárcákat adtak a koalíció összes pártja által elfogadott pártonkívüli „gazdasági szakértőknek": a gazdasági reformért felelős első megbízott (Václav Vales) és a nemzetgazdasági stratégia minisztere (Pavel Hoffman) posztját.

Magyarországon a nyugati tökének a Demokrata Fórum választási győzelme utáni menekülését csak Antall Józsefnek, a Demokrata Fórum vezérének az a dön­tése állíthatta meg, hogy kormánya pénzügyminiszterként (Rabár Ferenc, majd Kupa Mihály) és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztereként (Kádár Béla) sorom­póba állított megfelelő pártonkívüli .akadémiai szakértőket" is.

19 Az új központról I. OECD Observer, 1991. április-május.

20 1989-ben Kelet-Európában minden ország ipari termelése csökkent valamivel (kivéve Bulgáriát). Ezzel összehasonlítva 1990 negyedik negyedévére Bulgária ipari termelése 17százalékkal csökkent, Magyarországé 12 százalékkal, Lengyelországé 23,3 százalékkal, Romániáé 30 százalékkal és Csehszlovákiáé 3,8 százalékkal. Problémás Economiquas(Paris) 2320. sz. 1991. április 10. p. 2.

21 Richard Portes, „Introduction" European Economy. 2. Special Edition on Eastern Europe (Brussels: Commission of the European Communities, Directorate Gene­ral tor Economic and Financial Affairs, 1991.)

22 Lásd Stanislaw Gomulka „Reform and Budgetary Policies in Poland 1989­1990" in: European Economy 43. sz. (Brussels: Commission of the European Com-munities, Directorate General for Economicand Financial Affairs, 1991.)

23 Egyike azoknak, akik ezt állítják, Ben Winiecki. L. cikkét a Soviet Studíes 43. évf. 4. sz. (1991) pp. 669-676.

24 L. Paul Hare és Gordon Hughes, „Competitiveness and Industrial Restructuring in Czechoslovakia, Hungary and Poland" European Economy, Special Edition No. 2. on Eastern Europe. (Brussels: Commission ofthe European Communities, Di­rectorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

25 L. Wojciech Charemza: Alternative Paths to Macrosconomic Stability in Cze­choslovakia European Economy, Special Edition 2. on Eastern Europe (Brussels: Commissions of the European Communities, Directorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

26 A Financial Times szerint (1991. okt. 24. p. 2.) a német kormány által az új szövetségi államokba irányított közpénzek 1991-ben 150 milliárd márkát tettek ki, és 1992-re várható összegüket 170 milliárd márkára becsülik, ami a német nemzeti össztermék 6,25 százaléka. A beruházások és jövedelmek beáramlása Nyugat-Né­metországból több m int négyszerese az 1991-ben Kelet-Európába beáramló összes nyugati pénznek, ennek ellenére az egyesítés óta vagy 1,5 millió keletnémet települt át Nyugat-Németországba – ez a menekültáradat még mindig heti 12.000 embert érint. Félmillió olyan kelet-német ól a korábbi NDK-ban, akik a nyugati országrész­ben dolgoznak; 1,5 millió keletnémet munkanélküli, további 1,5 millió részmunkaidős (ezek általában alig dolgoznak valamit); további félmillió ember pedig átképzésen van, és ezért nem számítják a munkanélküliek közé. És mindez egy 16 milliós – Len­gyelország népességének kevesebb mint a fele – népesség mellett.

27 A munkához való jognak a szovjet típusú rendszerekben betöltött alapvető strukturális jelentőségét Dávid Granick demonstrálta „Job Rights in the Soviet Union" (Cambridge University Press, 1987) c. munkájában.

28 Ennek a legdrámaibb példája volt a Kereszténydemokrata Unió által az első NDK-beli választásokon, 1990 tavaszán Szászország nagy ipari központjaiban ka­pott hatalmas szavazatmennyiség.

29 A relatív bérkülönbségek a Szovjetunióban a legutóbbi glasznoszty utáni ku­tatások szerint 19B5-ben a következő képet mutatták: 100-nak véve a fizikai munká­sok fizetését, a technikusi és mérnöki személyzet fizetése 110,2 volt, az adminiszt­ratív ás tisztviselői személyzeté pedig 77,8. L. Henryk Flakierski „Changes in Income Inequality inthe USSR" in: Anders Aslund (szerk.): Market Socialism or the Restoration of Capitalism (Cambridge: Cambridge University Press, 1992). A csehszlovák ál­lambiztonsági rendőrség létszáma az új megbízott belügyminiszter, Jan Rumi jelen­tése szerint 13 000 fő volt, de ez magába foglalta a határügyekkel foglalkozó tisztvi­selőket is.

30 Magánszektorok léteztek a régióban, de ezek kicsiny méretűek voltak és álta­lában nem kapitalista jellegűek: a paraszti családi gazdálkodás és kisipart termelés Lengyelországban az 1950-es évek vége óta létezett, és a kommunista kormány az 1980-as évek elején kifejezetten bátorítani is kezdte a kapitalista szektori a csoportokat először katasztrofálisan sújtotta az Európai Közösség élelmiszer-„segélye", amely az olcsó élelmiszerrel lenyomta a parasztok terményeinek árát, azután pedig a Balczarovicz-terv, amely szétrombolta a belső piacot, és 50-60 százalékos kamatlábak bevezetésével csődbe kergette a kisvállalkozásokat. Ezt követően meg­jelent az új magánvállalkozások egy hulláma, de ezeket túlnyomó többségükben olyan, mellékállásban vállalkozó egyének irányították, akik kétségbeesetten próbál­tak az alapvető szükségleti cikkek általános hiányának kihasználásából megélni.

31 Lengyelországban a Szolidaritás szakszervezet ragaszkodott hozzá, hogy a Mazowieczki-kormány az 1990-ben végrehajtott privatizációk egy részénél vegye fi­gyelembe ezeket a lehetőségeket is. Csehszlovákiában ezeknek a lehetőségeknek a népszerűsége kiderült a privatizálás első fázisának 1990. januári megkezdődése előtti utolsó hónapokban tartott közvélemény-kutatásokból.

32 Susan Collins és Dani Rodrik az évi tőkeáramlást egész Kelet-Európába (ki­véve a korábbi NDK-t) legrosszabb esetben 12, legjobb esetben 24 milliárd dollárra becsülik. Azt a következtetést vonják le, hogy legoptimisztikusabb előrejelzésük jóval a volt NDK-ba való tőkeáramlásra vonatkozó legpesszimisztikusabb becslésük (30 milliárd dollár) alatt van. L.: Eastem Europe and the Soviet Union in (ne World Economy (Washington, D.C.: Institute for International Economics, 1991) c. munká­jukat. Mivel a lengyel állami gazdasági javak értékét az IMF százmilliárd dollárra be­csüli, valószínűtlen, hogy az ilyen állami javak jelentós részét a régióba beáramló megfelelő mennyiségű tőke le tudná kötni.

33 L. Andor László nagyon érdekes és jelentős pamfletjét: JK gazdaságpolitika kényszerzubbonya" (Budapest: Cikkek a demokratikus átmenetről, 8. sz. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1991).

34 Az X Párt vezetője, Tyminski, árulással vádolta Mazowieckit, amiért a lengyel vállalatokat olcsón kiárusítja idegeneknek. Tyminski a teljes ismeretlenségből jött, hogy azután megelőzze Mazowieckit az 1990. novemberi elnökválasztások első for­dulójában.

35 A kormányzat legutóbbi terveinek részleteit I. a Financial Times 1991. nov. 8-i számában: Survey of the CSFR.

36 Ugyanakkor Klaus kieszelt egy leleményes tervet arra, hogy politikailag legiti­málja ezt a tulajdontranszferálást, oly módon, hogy az ország minden állampolgárá­nak felajánl az állam egy bont, amelynek segítségével megszerezhetik bármely álla­mi vállalatnál az ilkelő vállalat részvényeinek egy kis töredékét. Ez a tulajdon szocia­lizálásának a látszatát kelti, miközben a tulajdon nagymértékben koncentrálódni fog.

37 Lásd Lena Kolarska-Bobinska: „The Myth of the Market and the Reality of Re­form" in.: S. Gomulka és A. Polonsky (szerk.): Polisfi Paradoxes (London and New York: Routledge, 1989). Csehszlovákiáról I.: Sharon L. Wolchik, Czecboslovakia in Transition (London; Pinler, 1991) és James P. Mc. Gregor: „Value Structures on a Developed Socialist System: The Case of Czechostovakia" Comparative Politics, 23. köt. 2.sz. (1991).

38 A Magyar Demokrata Fórum a szavazatok 24,7 százalékát kapta, a Szabad Demokraták Szövetsége 21,4 százalékát, a Fiatal Demokraták pedig 8,9 százalékát.

39 L. a 37. sz. jegyzetel.

40 Uo.

41 A kelet-közép-európaiak előtt álló társadalmi választási lehetőségek figyelemreméltóan hasonlítanak ahhoz, amit John Rawls „kiinduló helyzetnek" nevez. Más szavakkal, a kelet-európaiaknak ma lényegében rögtönzésszerűen általánosan elfogadható szabályokat kell konstruálniuk a tulajdon elosztáséra, valamilyen közös igazságosság fogalom alapján, ám anélkül, hogy tudnák, hogy egyénileg hogyan fog­nak boldogulni e szabályok mellett.

42 Több okból is indokolt az aggodalom e kérdésben a szovjet gazdaságot il­letően. Az egyik legutóbbi IMF-jelentés túlnyomóan a Szovjetuniónak mint az ener­gia, nyersanyagok és mezőgazdasági termékek termelőjének szerepére koncentrál, nagyon kevés teret adva a korábbi Szovjetunió köztársaságainak arra, hogy ipari ha­talmakként is komoly szerepet játsszanak a világgazdaságban.

43 Kelet-Európa az OECD-vel folytatott kereskedelmének egésze 1988-ban az OECD kereskedelmének csak 1 százalékát tette ki.

44 L. Agence Europe, 1991. márc. 21.5456. sz. p. 9.

45 L. Agence Europe, 1991. máj. 3. 5484. sz. p. 6.

46 Ennek a problémának az áttekintéséi I. a Financial Times 1990. márc. 20-i számában, 9. o.

47 L Agence Europe, 1991. márc. 8. 5447. sz. p. 10.

48 L. Agence Europe, 1991. máj. 1. 5483. sz. p. 13.

49 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5479. sz. p. 14.

50 A cseh és szlovák mezőgazdasági termelés inkább az importpótlásra és a belső piacra irányul.

51 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5498. sz. p. 14.

52 L. The Guardian (London), 1991. jún. 8. p. 7.

53 Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok egyetér­tettek abban, hogy eltörlik a lengyel turistákra vonatkozó vízumkényszert, és le­hetővé teszik számukra, hogy három hónapnyi ideig az országban tartózkodjanak, feltéve, hogy nem kivannak ott dolgozni. De ez a megegyezés csak azért vált lehet­ségessé, mert a lengyel kormány ígéretet tett arra, hogy el fogja fogadni azoknak a lengyeleknek a hazatoloncolását, akik megpróbálnak a megszabott időn túl az illető országban maradni, illetve állandó álláshoz jutni. A holland és a belga kormányok a vízum eltörlésének feltételévé tették, hogy a lengyelek ebbe beleegyezzenek. L. Agence Europe 1991. márc. 26. p. 7.

54 Financial Times, 1991. okt. 8. p. 2.