Az afganisztáni háború meghirdetett célja a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem. A háború azonban szorosan illeszkedik az Amerikai Egyesült Államok hosszabb távú geopolitikai törekvéseihez. Mindez messzemenő társadalmi, politikai és gazdasági következménnyel jár a baloldali politikai mozgalmak számára is.

Ebben az írásban az afgán háborúval kapcsolatos nemzetközi politika néhány jellemzőjét vizsgáljuk meg, illetve az Egyesült Államok nemzetközi terrorizmus elleni hadjáratának elemzésére kerítünk sort. Ez utóbbi, bár összefügg az Afganisztán elleni háborúval, mindazonáltal különálló jelenség.

Az első rész a szeptember 11-re adott amerikai választ, illetve a közvetlen háborús kilátásokat veszi górcső alá. A második részben a háború tágabb geopolitikai környezetét és az Egyesült Államok ide vonatkozó stratégiáját elemezzük. A harmadik rész a háború általánosabb, a folyamat politikai mozgalmakra való hatásával foglalkozik. Mindez lehetővé teszi, hogy néhány következtetést vonjunk le a jövő főbb tendenciáiról.

 

I. Az amerikai állam válasza szeptember 11-ére

 

A szeptember 11-ei öngyilkos légitámadásokkal foglalkozó kommentárok nagy része az eset döntő jelentőségű aspektusával kapcsolatban megfeledkezik egy fontos megkülönböztetésről: ki vagy mi volt a légi-csapások címzettje? Az emberek hajlamosak arra, hogy a címzettben a halott amerikai polgárok ezreit lássák, noha valójában a merényletek politikai célpontja az amerikai állam mint politikai hatalom volt. A vélt és a valós, a közvetett és a közvetlen célpont közti különbségtétel magától értetődő: az amerikai állam nem azonos polgárai összességével, mind a polgároknak, mind az államnak megvannak a maguk sajátos igényei és elképzelései, így aztán a támadásra is két eltérő válasz lehetséges.

Az Egyesült Államok polgárai azt követelték, hogy állítsák bíróság elé a támadás szervezőit, és akadályozzák meg, hogy a hozzájuk hasonlók az USA-ban – vagy bárhol másutt – még egyszer ilyesmit tehessenek. Az amerikai állam tisztségviselői azonban más logikát követnek. Természetesen ők is szeretnék tudni a szeptember 11-ei támadások szervezőinek a nevét, szeretnék őket elfogni és megbüntetni. Az a tény azonban, hogy két hónappal az események után az FBI-nak még mindig nincs elképzelése a szervezők kilétéről, valójában nem nagyon érdekli az amerikai állam tisztségviselőit. Az ő gondolkodásukat ugyanis a polgárokétól teljesen eltérő kérdések köre határozza meg. A vezető politikusok olyan kérdéseket tesznek fel, mint például: milyen típusú katonai csapást kell az Egyesült Államoknak végrehajtania az arab/iszlám világban válaszul szeptember 11-ére? Vagy: milyen politikai kampányt kell az USA-nak folytatnia, hogy a háború mögé más hatalmakat is felsorakoztasson? Hogyan illeszkednek ezek az események az Egyesült Államok hosszabb távú geopolitikai és világpolitikai stratégiájához? Milyen logisztikai, kapacitásbeli stb. következményekkel jár a háború és a hozzá tartozó politikai kampány?

Úgy tűnik, hogy a szeptember 11-ét közvetlenül követő napokban két nagy vita zajlott a Bush-adminisztrációban. Az egyik azon kérdés körül forgott, hogy Afganisztánt vagy Afganisztánt és Irakot támadják-e meg, a másik pedig akörül, hogy mindezt kis- vagy nagy koalícióban tegyék-e. Az egyedüli, amit nem kérdőjeleztek meg, a katonai válasz szükségessége volt.

Az, hogy a háború szükségességét a Bush adminisztrációban senki sem vonta kétségbe, az amerikai állam nemzetközi tevékenységének kiterjedtségéből és természetéből következik. Az amerikai polgárok nem úgy tekintenek magukra, mint akik tartós, széleskörű erőszakos tevékenységet fejtenek ki az arab/iszlám világban és máshol, s többségük nem is tesz ilyet. Az amerikai állam viszont igen. Bázisai, hadereje a régió számos államában és a világtengereken is megtalálható. Az USA ostrom alatt tartja Irakot – az elmúlt három évben e művelet nem bizonyult hatékonynak –, következetesen támogatja az izraeli megszállást, biztosítja az Öbölben bányászott olaj feletti ellenőrzést, számos tekintélyelvű arab államot oltalmaz, s régió-szerte védelmezi az amerikai üzleti érdekeket. A New Yorkba áramló pénzek, a régióbeli fegyvereladások önmagukban is elég jelentős érdekeket testesítenek meg.

Az amerikai intézkedéseket s az USA régióbeli szövetségeseit az ott élők többsége nem szívleli, a szeptember 11-ei támadások a régióban mindenkire lelkesítően hatottak. Washingtonban végül úgy ítélték meg, hogy ez a reakció háborút, erődemonstrációt kíván az amerikai államtól, amely majd alátámasztja az arab/iszlám világban lévő amerikai érdekeltségeket. Az amerikai döntéshozók úgy érezték, hogy a háborúra szükség van, még ama kockázat ellenére is, hogy további támadásoknak tehetik ki hazájukban az amerikai polgárokat. Nemcsak az afgánoknak és az araboknak kell tehát vállalniuk az amerikai állami és üzleti érdekek védelmével járó esetleges károkat, hanem az amerikai állampolgároknak is.

Amikor a Bush-adminisztráció összeült, hogy megtárgyalja a szeptember 11-ére adható lehetséges válaszokat, a felmerülő alternatívákat egy tág, a stratégiai-politikai szükségszerűségek és célok képezte térben kellett elhelyeznie. A kérdés nem csupán az volt, miként reagáljanak szeptember 11-ére, hanem az is, milyen válasz teszi lehetővé az amerikai állam érdekeinek széles körű érvényesítését. Szeptember 11-e ugyanis nem csupán az amerikai polgár elleni támadás, és egyúttal az amerikai állam elleni kihívás volt, hanem egyfajta lehetőség – lehetőségek sorozata – is arra, hogy a szeptember 11-ei támadások által az Egyesült Államok mint állam a támadás következtében létrejött politikai bázist globális stratégiája megvalósítására használja fel.

 

Az afgán háború és a terrorizmus elleni koalíció

 

Az Afganisztán elleni háború ma nyilvánvaló, majdhogynem természetes választásnak tűnik. Pedig nem volt az: a Bush-adminisztrációban folytatott viták eredménye, amelyekben számos alternatívát vettek figyelembe, köztük nyilvánvalóan Paul Wolfowitz javaslatát is. Eszerint kettős, Afganisztánt és Irakot egyaránt magában foglaló hadjáratot kell folytatni. Amikor pedig mégis Afganisztánt választották, az adminisztrációnak nyilvánvalóan a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy a légicsapásokat valóban onnan szervezték-e. Az FBI elismerte, hogy még november vége felé sem tudja, valójában ki is szervezte meg a szeptember 11-i merényleteket. Az öngyilkos csapat legtöbb tagja Szaúd-Arábia egyik régiójából származott, egy olyan államból tehát, amelyet területi alapon az uralkodó család tagjai irányítanak. Útlevelet kapni Szaúd-Arábiában nem egyszerűen technikai, hanem politikai kérdés. Ebből az következik, hogy a szervezőknek Szaúd-Arábiában is volt emberük, mégpedig olyan, aki a releváns régióban befolyással rendelkezik. Talán nem is csak az adott régióban: az Abdullah herceg köré szerveződött szaúdi államgépezet még a támadások után is megtagadta az együttműködést az Egyesült Államokkal. Ám bárki rejtegette is a terroristákat – vagy szervezte a támadásokat –, Szaúd-Arábia aligha alkalmas célpont az USA számára. Nem kétséges, hogy ama tényt, miszerint az Egyesült Államok soha nem támadhatja meg Szaúd-Arábiát, a merénylet szervezői már a támadások előtt is nagyra értékelték.

Afganisztánt magától értetődő célponttá elsősorban az a tény tette, hogy a területén tartózkodott egy azonosítható ellenség, aki támogatta a légicsapásokat, noha tagadta, hogy bármilyen szerepe lett volna azok megszervezésében: Oszama bin Laden. Ő és az Al Kaida így konkrét, szétzúzható politikai célpontot jelentett. Az Egyesült Államok mindig is kedvelte a politikai mozgósítás azon módját, amely egyetlen személyt tesz meg az általa indított háború szimbolikus politikai célpontjává: Szaddam és Milosevics után most bin Laden következett. Másrészt a katonai álláspont feltehetően az volt, hogy az afgán kormányzatot szétzúzó, a fennálló helyére új rezsimet ültető sikeres háború kivitelezhető. Ez döntő győzelem volt az amerikai kormányzat számára, felrázta a belföldi lakosságot és politikai csapást mért ellenségeire az arab világban. Harmadrészt a tálibok és az Al Kaida megcélzásával az Egyesült Államok számára megnyílhat az oly régóta áhított út a stratégiailag fontos ex-szovjet közép-ázsiai köztársaságok irányába is, amelyeket – mindenekelőtt Üzbegisztánt – iszlám ellenzéki mozgalmak veszélyeztetnek. Végül pedig az afgán háború nem zavarná meg közvetlenül és azonnal a rendkívül összetett és ingatag közel-keleti politikai egyensúlyt, ily módon nyitva maradnak az ottani amerikai politikai alternatívák.

A Bush-adminisztrációban senkinek nem lehettek illúziói afelől, hogy egy afganisztáni győzelem valóban elpusztítja-e a szeptember 11-i légicsapások tényleges szervezőit és működtetőit. Mindazonáltal Afganisztán jól megválasztott katonai célpont volt, s az amerikai légierő ígéreteinek megfelelően szerepelt. Egy új – bármennyire is ingatag – kormányzattal az ország élén, az Al Kaida feloszlására vonatkozó némi bizonyítékkal a tarsolyában az Egyesült Államok használható politikai győzelmet aratott afgán háborúja révén. Ha az új afgán kormányzat egy éven belül összeomlik, és az országba újból káosz köszönt be, az USA-t ez már nem fogja érdekelni. Addigra máshová irányítja a nemzetközi politika és média figyelmét, Afganisztán pedig lekerülhet a nemzetközi politika napirendjéről és újból elfeledett zónává válhat, olyanná, mint amilyenné Szomália vált, miután az USA a 90-es évek elején kivonult az országból.

Mindeközben Amerika a katonai győzelmet anélkül érte el, hogy – egyenlőre – veszélyes politikai károkat kellett volna elszenvednie. Pakisztáni-indiai viszonylatban eddig nem robbant ki háború, nem dőltek meg a baráti arab államok, a többi nagyhatalom nem hátrált ki a szövetségből, és az Egyesült Államoknak bizonyos mértékben még az ENSZ Biztonsági Tanácsát is sikerült felhasználnia céljaira. Izraelnek sikerült a “terrorizmus ellenes háborút” hirdető amerikai politikát hatékonyan kiaknáznia a palesztin lakossággal szemben, a palesztin önkormányzatnak viszont nincs komoly, az Egyesült Államokkal szemben kijátszható ütőkártyája.

Minden előkészület megtörtént tehát arra, hogy az afgán háborút a “Terrorizmus Elleni Koalíció (TEK)” keretében újabb amerikai katonai és titkosszolgálati (CIA) akciók kövessék.

 

A TEK céljai a következők:

1. Hegemon szövetség a “terrorizmus” elleni harcra, amely a hivatalos amerikai szövetségeseken kívül magában foglal más államokat is. A szövetség hegemonisztikus abban az értelemben, hogy azt az Egyesült Államok, s nem valamilyen kollektív testület, mint például az ENSZ BT vagy a NATO irányítaná, s hogy az Egyesült Államok egyfajta “fej-kar” viszonyban állna a szövetség többi tagjával: minden állam kétoldalúan, s nem kollektíven kapcsolódna az USA-hoz, amely egyedül döntene mind az átfogó, mind pedig a katonai ügyekben.
2. A TEK-nek hosszú távú jelleget adni, ami fennmarad az afgán háború után is. Azaz azután is, hogy az Egyesült Államok – számára kielégítő módon – foglalkozott az Al Kaidával, s ami alkalmas más politikai, állami és nem állami ellenfelek célba vételére egyaránt. Ily módon a hegemonikus szövetség félig-meddig állandó jellegre tehetne szert.
3. A szövetség katonai erejét alapjában véve az Egyesült Államok katonai apparátusa adná. Ugyanakkor megkívánná a szövetség tagjaihoz tartozó kémszervezetek és pénzügyi hatóságok “fej-kar”-szerű együttműködését is.
4. Az Egyesült Államok döntene arról, hogy a célok meghatározásakor mely szereplők az elsőbbséget élvező “nemzetközi terroristák”. A “nemzetközi terrorista” terminus persze olyannyira üres, hogy már-már jelentése sincs, de éppen ez adja politikai erejét. A TEK tulajdonképpen felhasználható lesz arra, hogy az USA külpolitikájának nagy részét rajta keresztül bonyolítsák.
5. A szövetségnek ellenálló államok azt kockáztatnák, hogy a terrorizmussal kacérkodóként vagy akár terrorizmus-pártiként azonosítanák őket.

 

Ahhoz viszont, hogy mind az afgán háború, mind pedig a TEK jelentőségét értékelni tudjuk, tágabb geopolitikai kontextusba kell helyeznünk őket.

 

II. A tágabb geopolitikai környezet

 

Valamikor az 1990-es évek közepén Robert Gilpin bölcsen jegyezte meg, hogy “nincs egyetértés arról, ki is nyerte meg a hidegháborút, ha egyáltalán megnyerte valaki”. Másképpen fogalmazva: a Szovjetunió összeomlása óta a világpolitika arról szól, hogy ki volt a hidegháború valódi győztese. A kapitalista “Nyugat” közös győzelme volt-e, vagy a “Nyugat” győzedelmeskedett karöltve a kínai elittel és a feltörekvő orosz burzsoáziával, vagy kizárólagosan amerikai győzelem volt? Az összes változat egyszerre nem teljesülhet. Van itt egy “vagy-vagy”, ami elől nincs menekvés, e dilemma leírására gyakran használt kategóriák a “többoldalúság versus egyoldalúság” vagy “többközpontúság versus egyközpontúság”.

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy miért csak két változat létezik: az amerikai állam eltökéltsége. Washington 1990 óta harcol azért, hogy ő legyen az egyedüli világközpont, hogy döntő szava legyen a világpolitika alapvető kérdéseiben – erre létfontosságú, a nemzeti kapitalista érdekek diktálta oka van. A többi gazdasági-politikai központ pedig hasonló indokok által vezérelve úgy manőverezik, hogy meggátolja az egyoldalú amerikai dominancia kialakulását.

Ahhoz, hogy ezt az alapvető dilemmát megérthessük, vissza kell térnünk a hidegháború hatalmi struktúráihoz, valamint az ott jellemző eszköz/cél viszonyhoz. Egészen az 1980-as évek végéig a kapitalista világ egyközpontú volt és egyoldalú amerikai irányítás alatt állt. Az Egyesült Államok katonai védőállam szerepét töltötte be a kapitalista centrum felett. Ez alapozta meg puha hatalmi eszközeit, azaz a nemzetközi intézményeket, mint amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (WB). A nyugati világban mélyen bevésődött az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok számára a nyugat-európai és csendes-óceáni partvidék feletti dominancia csak eszköz volt arra, hogy e térségeket a kommunista fenyegetéstől megvédje. Ahogy azonban a kapitalista világ viharos 70-es és 80-as éveiben a hidegháború folytatódott, az eszköz és a cél viszonya egyre inkább felcserélődött: a vélt kommunista veszély olyan eszközzé vált, ami révén az USA a politikai ellenőrzést fenntarthatta a két térség felett. A politikai kontrollt pedig arra használta fel, hogy szövetségeseire nyomást gyakorolva kényszerítse őket tőkefelhalmozási rendszerüknek az amerikai kapitalizmus felemelkedésével összhangban való alakítására.

Az 1980-as években ez a taktika igen eredményes volt, az amerikai állam azonban túlságosan is megfelelt kommunista-ellenes céljainak: túlteljesítette küldetését, az általa teremtett körülmények között a szovjet blokk összeomlott. Mindeközben nem fordított kellő figyelmet Kelet-Ázsiára, ahol az 1970-es évek óta a többször kijátszott kínai kártya, illetve az ázsiai fejlődő országok antikommunista célzatú támogatása eredményeként az 1990-es évek elejére új társadalmi-gazdasági versenytárs jelent meg a kapitalista világban.

A hidegháborút követő amerikai kormányoknak az is célja volt, hogy a szovjet blokk összeomlását követően újjászervezzék a nemzetközi szervezeteket, mégpedig oly módon, hogy az Egyesült Államok kapitalista világ feletti hidegháborús hegemóniája helyreálljon. Ez olyan jelentős kihívás volt az USA számára, ami a politikai aktivizmus új szakaszát követelte és követeli az egymást követő amerikai kormányoktól. A cél ugyanis nem kevesebb, mint az új politikai és társadalmi-gazdasági viszonyok sikeres átalakítása Eurázsiában.

 

Az amerikai cél: Eurázsia újjászervezése

 

Az amerikai adminisztráció nagy – s a nyugati világban a nyilvános vitát megkerülő – kérdése az: hogyan szervezzük újjá Eurázsiát úgy, hogy közben biztosítsuk az Egyesült Államok folyamatos dominanciáját a világban? A legtöbb nyilvános vitát az a kép uralja, amely az amerikai államot a status quo védelmezőjeként és fejeként tünteti fel, mintha a hidegháború befejeződése ellenére a dolgok a megszokott módon folynának, mintha az egyedi eseményekre adott utólagos reakciók dominálnának, miközben az USA általában elfogadná a fennálló politikai berendezkedést. Az Eurázsiával szembeni amerikai politika efféle megítélése gyermeteg képzeteket kelt. Ilyen gyermeteg képzet például az, hogy az USA nyugat-balkáni politikáját az 1990-es években Warren Christophernek és Madeleine Albrightnak a koszovói és boszniai emberjogi sérelmekkel kapcsolatos erkölcsi érzékenysége irányította volna.

Ezt a vakságot a “mainstrem” nemzetközikapcsolat-elméletek csak tovább erősítik. A realizmus durva formái abból indulnak ki, hogy a politika nem szól másról, mint katonai képességekről: Amerika katonailag minden játékossal felveszi a versenyt, a “peremvidékek” polgári irányítás alatt állnak, így aztán az USA-nak csak azzal kell foglalkoznia, hogy katonai kapacitása és katonáinak morálja alkalmas-e az Oroszországgal és Kínával szembeni küzdelemre. Más tekintetben aggodalomra semmi ok, a világ politikailag egyközpontú, mert az Egyesült Államoknak tűzerő tekintetében nincs vetélytársa. A liberálisok feltételezik, hogy az amerikai biztonsági zóna államai – közös értékeik és intézményi rendszereik által összekötve – a gazdaságban és a politikában azonos vonalat követnek. Ezért aztán az Egyesült Államok és a biztonsági zónabeli partnerei közötti kapcsolatrendszerre Nyugat-Európa és a csendes-óceáni partvidék bővítésének kérdésében a rendkívüli együttműködési készség, majdhogynem a harmónia jellemző.

Mindkét elmélet naiv és ideologikus, nem érti meg a kapitalizmus természetét és működését. A kapitalizmus ugyanis nem piacgazdaság, hanem társadalmi rendszer, amely a termelésből kivont profitot a kapitalista világ tulajdonosi osztálya kezébe juttatja. Ez a társadalmi rendszer nemzeti államokon belül és azok által szerveződik, ám a viszonyai túlmutatnak a nemzetállamokon, azaz nemzetek feletti (transznacionális tőke). A kapitalista államok transznacionális rendszerük működtetése érdekében ugyanúgy igénylik az együttműködést, mint ahogy küzdenek is egymás ellen. A küzdelem célja az, hogy a transznacionális felhalmozást saját hasznukra fordítsák. A gyengébb kapitalista államoknak el kell fogadniuk, bármilyen együttműködési rendszert ajánl is az erősebb, az erősebb kapitalista államok viszont e rendszereket saját hasznukra fordíthatják. A legerősebbek harcában a tétek igen magasak lehetnek.

A legnagyobb riválisok a kapitalista rendszer, a transznacionális tőkefelhalmozás modelljének meghatározásáért folytatott harcban a csendes-óceáni partvidék (Japán), Nyugat-Európa és az Egyesült Államok alkotta hármasból kerülnek ki. Ők azonban elvben nem csak riválisok, hanem társak is a kapitalizmus, főképp a fejlett kapitalizmus valós vagy potenciális ellenségei elleni küzdelemben – az 1990-es években azonban nem volt egyértelmű, hogy ki az ellenség. A három erőközpont közös vállalkozások keretében együttműködhet saját belső termelő osztálya ellenében is, mint ahogy tették is a 90-es években a “neoliberalizmus” és “globalizáció” zászlaja alatt. A “feltörekvő piacok” és a periféria irányításában bizonyos mértékig szintén elképzelhető hármójuk együttműködése. A 90-es években még mindkét dolog simán ment, talán túlságosan is simán, már ami a fejlett kapitalista országok kapitalista osztályainak hosszú távú érdekeit illeti. Túlságosan is sok milliárd embernek csavarták el a fejét, mintha a holnap már nem is létezne. De azért ők hárman elkerülhetetlenül riválisok maradnak.

Létezik egy szép mítosz arról, hogy a rivalizálást versennyé lehetne csendesíteni, amelyben egyéni tőkék versengenek liberális, tudományosan felépített piacokon. Ezt azonban csak a tudósok gondolják komolyan. A nemzetközi kapitalista gazdaság a társadalmi intézményekbe beágyazódott hatalmi és politikai vonalak mentén szerveződik, s egymást átszövő társadalmi struktúrák összetett együtteseként működik, amelyeket az állam és a köztestületek tevékenysége újra meg újra átalakít – mindez a kapitalizmus fejlődésével egyre fontosabbá válik. A “szolgáltatások” és információs termékek korában a jog, a formális közintézmények, az adórendszer és a társadalmak politikai szabályozása – a neoliberális és globalizációs ideológiák misztifikációja ellenére – minden eddiginél centrálisabb helyet foglal el a tőkefelhalmozásban. Ki szabja meg, hogy ezek a szabályozó közintézmények milyen alakot öltsenek? Akinek sikerül, az egyben a nemzetközi tőkefelhalmozás rendszerét is alakítani tudja, ami viszont hosszú távon meghatározza a kapitalista világpolitika kimenetelét. Amerika hegemóniáért folytatott harca végső soron arról szól, hogy az amerikai uralkodó osztály képes-e arra – többnyire saját államán keresztül –, hogy ezekben az ügyekben döntő befolyással bírjon. Az Egyesült Államok nagy kihívói e létfontosságú területen pedig nem Oroszország, Kína, vagy a “renitens államok”: ők az eurázsiai peremvidéken szövetségesek, s nem versenytársak.

A vázolt háttér előtt három rendkívül fontos fejlemény rajzolódik ki Eurázsiában: Oroszország kapitalizmus felé fordulása, amely az orosz államot alapjaiban gyengítette meg; Kína kapitalizmus felé fordulása, ami jelentősen megerősítette a kínai államot; és egy nagy, Moldovától Ukrajnán, a Kaukázuson, a Kaszpi-tengeren és a volt szovjet Közép-Ázsián át a kínai határig terjedő terület kialakulása, amely a világ legnagyobb kiaknázatlan olaj- és gázerőforrásait tartalmazza egy olyan történelmi időszakban, amikor azok valószínűleg egyre nagyobb jelentőségre tesznek majd szert.

Hogy értékelni tudjuk a három változás jelentőségét, képzeljünk el három lehetséges forgatókönyvet: Nyugat-Európa politikai összhangja megvalósul, tőkefelhalmozását és politikáját pedig összekapcsolja a feltörekvő orosz kapitalizmussal; Kelet- és Délkelet Ázsiában a politikai gazdaságtan regionalizációs trendjei minden eddiginél szorosabb kapcsolatot alakítanak ki a régió és Kína között, a politika és a tőkefelhalmozás rendszerének eddig soha nem látott összefonódását eredményezve; az orosz állam ereje újjáéled, és az orosz befolyás Iránnal összekapcsolódva oda vezet, hogy a Kaszpi-tenger medencéjében az oroszok megszerzik az erőforrások feletti kontrollt. Ezzel pedig lehetővé válik számukra, hogy fedezzék Nyugat-Európa és Kína/Japán energiaszükségletét, megszüntetve függőségüket az amerikai ellenőrzésű forrásoktól. Az eredmény az Egyesült Államok teljes veresége lenne.

Jelen pillanatban ugyan pusztán arról van szó, hogy mindez esetleg megtörténhet, de az amerikai stratégia alakítói így is több mint egy évtizede megszállottjai ezeknek az ügyeknek. E problémák a hidegháborúban egyszerűen nem merültek fel. Akkoriban a két térség (Nyugat-Európa és a csendes-óceáni partvidék) és a kommunista világ között kiélezett volt az ellentét, a két kiemelt zóna pedig az Egyesült Államok katonai védelme alatt állt. Kétféle módon tekinthetünk vissza e helyzetre: az ortodox vélemény az, hogy a nyugati centrum feletti amerikai gondnokság eszköz volt arra, hogy a térséget a kommunizmustól megvédelmezze. Ugyanakkor az ezzel ellentétes eszköz/cél viszony szintén érvényes: a kommunizmussal szembeni ellenállás és az USA védelmező szerepe eszköz volt az amerikaiak számára, hogy a tőkefelhalmozás rendszerét irányíthassák a másik két kulcsfontosságú központban. Nixon Kína-kártyájával és Kína felemelkedésével az USA a csendes-óceáni partvidéken egyre inkább a számos antagonisztikus állam között egyensúlyozó “semleges hatalom” szerepét kezdte magára ölteni. Mindeközben Európában fenntartotta védelmező szerepkörét, s ellenőrzése alatt tartotta a “szabad világ” olaját is. A szovjet blokk összeomlásával és a tőkefelhalmozás regionalizációjával a csendes-óceáni partvidéken az Eurázsia feletti amerikai dominancia e politikai struktúrája elpárolgott.

Az USA egyetlen biztos módon tudja ezt a tendenciát megállítani: ha Eurázsiában minden egyes politikai központtal megérteti, hogy az Egyesült Államokkal való kapcsolat fontosabb bármely más eurázsiai politikai központhoz fűződő viszonynál. Három egymásba kapcsolódó nagy játszmára van szükség: egy a Nyugat-Európa–Oroszország alkotta zóna esetében, egy másik a csendes-óceáni partvidék–Kína kettős számára, s egy harmadikra a Perzsa-öböl–Kaszpi-tengeri zóna számára. A feladatok, amelyekkel az Egyesült Államoknak ezen játszmákban szembe kell néznie, bonyolultak: Európát újból el kell választania Oroszországtól, Európában meghatározó erővé, Oroszország számára pedig kulcsfontosságú kapcsolattá kell válnia, befolyásolva mindkettő belső és külső tevékenységét. Keleten egyre inkább ugyanez vált szükségessé: elválasztani Kínát a partvidék többi részétől, a Csendes-óceán partvidékén domináns erővé, Kína számára pedig a legfontosabb kapcsolattá válni, befolyásolva mindkettő belső és külső tevékenységét. És a centrumban – a Perzsa-öböltől a Kaszpi-tengerig – való előrehaladásra is módot kell találni valahogy.

Az Egyesült Államok örökölt előnyökkel néz szembe ezekkel a feladatokkal: a hidegháborúból megmaradt hatalmas katonai apparátusával, jelentős hírszerző-hálózatával, valamint erőteljes gazdaságirányítási eszközeivel. Ez utóbbiak közé tartoznak az olyan hitel- és adósságkezelő nemzetközi intézetek, mint az IMF és a Világbank. Multinacionális vállalatainak befolyása, kiemelkedő adminisztrációs és politikai képességekkel megáldott, lelkes állami tisztségviselőinek csapata szintén rendelkezésére áll.

 

Az európai–orosz színtér

 

Az említett területek közül az 1990-es években a legfontosabb politikai feladat az európai-orosz színtéren várta az Egyesült Államokat, de az évtizednyi munka csak részleges sikerrel járt. Az egymást követő amerikai kormányok alapvetően két irányból közelítették meg az európai problémát, s három fő céljuk volt. Az első, hogy katonapolitikai téren fenntartsák a főbb nyugat-európai államok egymástól való elszigeteltségét, miközben elérik, hogy azok úgy illeszkedjenek Washingtonhoz, mint “kar a fejhez”. Ez volt a régi NATO rendszer: a nyugat-európaiak nem vitathatták meg intézményesített testületként a katonai-politikai kérdéseket, s nem közölhették együttesen az eredményt Washingtonnal. Nyugat-Európa – mondja ki az első cél – nem válhat különálló katonai-politikai központtá.

A második, ehhez kapcsolódó célkitűzés Nyugat-Európa közös és önálló, keleti irányú hatalmi terjeszkedésének, illetve egy Németországtól Oroszországig terjedő nyugat-európai befolyási övezet kialakulásának megakadályozása volt. A keleti irányú hatalmi terjeszkedést az Egyesült Államoknak kell a NATO-n keresztül irányítania, és az USA-nak kell őriznie az Oroszország és az Európai Unió közötti kaput is, miközben Oroszországot távol tartja az európai katonai intézményi rendszertől.

A harmadik amerikai cél az volt, hogy megakadályozzák bármiféle nyugat-európai hatalmi kiszögellés létrejöttét a Földközi-tenger medencéjében, illetve a Közel-Keleten.

A három cél egy átfogó terv részét képezi: visszaállítani az európai katonai-politikai rend feletti amerikai hegemóniát. Más szóval egy olyan “fej-kar” rendszer kialakítására irányult, amely minden fontosabb európai politikai kérdés, valamint az Oroszországgal és a Közel-Kelettel fennálló európai politikai kapcsolatok felett biztosítja az amerikai irányítást. Röviden: a hidegháborús amerikai hegemóniának folytatódnia kell.

A célok már a kezdetektől fogva összeütközésben voltak két alapvető német érdekkel. Először azzal a német törekvéssel, hogy Németország a saját szomszédait minél szorosabban magához láncolja. A hidegháború vége óta e törekvés puszta gazdasági regionalizációval nem vihető keresztül: politikai formát kell öltenie. Ez pedig föderációs keretben nem képzelhető el, valódi, összehangolt politikai blokkra van szükség, amely biztosítja az eurozóna alapjait. Másodszor pedig Németország eltökélte, hogy közeli, biztonságos, baráti és együttműködésre nyitott viszonyt alakít ki a kelet- és közép-európai országokkal – a Németországot és Ausztriát határolókkal –, amelyek így majd megvédik a kulcsfontosságú német érdekeket. Ezt az akciót azonban az Európai Unió keretén belül kell végrehajtani, pusztán bilaterálisan nem lehet. A német célok magukban foglalták a Franciaországgal való szoros együttműködést is. A meghatározó (bár nem egyetlen) trend a francia politikai elit köreiben az volt, hogy a francia katonai-politikai erőt elsődlegesen európai területi szintre kell koncentrálni, ez teszi lehetővé, hogy Franciaország igényt formáljon az Unió politikai vezetésére. A franciák ezen törekvése összhangban állt a német érdekekkel is.

1990-től Franciaország és Németország készek voltak az Egyesült Államokkal való összeütközésre. E konfrontációk persze nem voltak nyíltak, nem szerepeltek bennük embertömegeket felvonultató hatalmak sem. A küzdelem zárt ajtók mögött zajlott a NATO-ban, az EU-ban és más szervezetekben. Katonapolitikai és diplomáciai téren történtek gyakorlati lépések és fait accompli-kísérletek is. A küzdelem mindazonáltal néha nagyon is igazi és feszült volt – legigazibb és legfeszültebb formában a nyugat-balkáni manőverekben és ellen-manőverekben mutatkoztak meg. Az, hogy a boszniai háború kitört, s hogy olyan sokáig tartott, nagyrészt ennek a nyugat-nyugati küzdelemnek volt a mellékterméke. A NATO–Szerbia ütközet is mindenekelőtt amerikai manőver volt a harcban. Az angol állam pedig, amely ezekben az ügyekben lojális Amerika-pártiként kezdte, végül – részben – Franciaország és Németország oldalán kötött ki. Az angolok színváltozása Blair vezényletével 1998 óta zajlott, voltaképpen egy sokkhatás eredményeként. A sokkot az amerikaiak okozták a Nyugat-Balkánon azzal, hogy – időnként hajmeresztő módon – fittyet hánytak az európai és angol érdekekre. A heves és ellenséges amerikai magatartással szemben tehát kezdett kialakulni egy európai szövetség: ennek jelét viseli magán az Európai Biztonsági és Védelmi Terv (ESDP) is. A szövetség nem valami szilárd, működése azt sem tette egyértelművé, hogy milyen irányban akar fejlődni, s hogyan kíván konszolidálódni: működése egyelőre az intézményépítésre korlátozódik.

Ugyanakkor az USA sikeresen uralja az ex-szovjet blokk felé irányuló nyugati terjeszkedés katonai-politikai oldalát, Németország és Oroszország között saját politikai biztonsági partner-hálózat kiépítésén munkálkodik (Lengyelországgal az élén), és Oroszországot is hatékonyan tartotta távol az európai katonapolitikai vitáktól és intézményektől. Ezzel az USA lett az Oroszország és Európa közötti kapu őrzője. Ami azokat a francia kísérleteket illeti, amelyek megpróbáltak némi európai koordinációt kieszközölni a Földközi-tenger medencéjében, azokra az USA diplomáciai reakciója kegyetlen volt és brutális: kiforgatták a francia igényeket, hogy aztán darabokra zúzhassák őket.

A nyugat-európai államok azonban továbbra is szövetségként munkálkodnak nemzetközi politikai befolyásuk kiépítésén. Ennek jegyében egy erős, polgári-politikai diplomáciát alakítottak ki, amely komoly kihívást jelent az Egyesült Államok számára. E diplomácia erőpolitika helyett világszinten a normatív egyezmény-rendszerekre koncentrál, a konfliktusok békés megoldására helyezi a hangsúlyt, a normatív emberi jogi rendszereket részesíti előnyben és így tovább. Az európaiak azt is követelik, hogy a világ kormányzása az eddiginél kollegiálisabb legyen, azaz Amerika ne dönthessen egyoldalúan minden nagy ügyben. Olyan jelek is vannak, hogy bizonyos fontos kérdésekben Európa hajlandó lenne összefogni a kelet-ázsiai államokkal, ami jelentős aggodalmat okoz Washingtonban.

Folyik tehát egy nyugat-európai játszma az USA hegemóniára törekvő erőpolitikája ellen. A játszma középpontjában az Európai Unió áll, s bár a küzdelem valós, egyelőre még törékeny és nem túl heves, legjobban talán úgy jellemezhetnénk ezt a folyamatot mint “felforgató helyezkedés” (subversive bandwagooning). Az európai államok kerülik a frontális összeütközést az Egyesült Államokkal, s amikor az háborúba kezd, próbálnak lemaradni, egyúttal keresik és egy későbbi időpontban felhasználják azokat a pontokat, amelyekkel megkülönböztethetik magukat az USA-tól. Az amerikai kezdeményezésekre pedig olyan intézkedésekkel próbálnak válaszolni, amelyek az európai összefogást erősítik.

2001-ben a washingtoni politikai elit meglehetős ellenségességgel figyelte ezeket a fejleményeket. A Bush-adminisztráció eltökélte, hogy visszaállítja a nyugat-európai államok alárendeltségét és felszámolja a katonai-politikai téren fennálló törékeny szövetséget.

 

A TEK és az európai színtér

 

A Bush-adminisztráció szeptember 11-ére adott válasza két csatornán fejti ki hatását az európai színtérre. Egyrészt a következményeken keresztül, amelyekkel a TEK jár az európai szövetség kiépítésére tett erőfeszítésekre. Másrészt viszont azon a hatáson keresztül, amelyet a Bush-Putyin szövetség gyakorol az európai-orosz viszonyra. Sorjában mindkettővel foglalkozunk.

Az EU és Amerika közötti politikai konfliktus arra késztette a Bush-csapatot, hogy megváltoztassa az afgán háború és a TEK elindításával kapcsolatos taktikáját. Az amerikaiak bevonták az angolokat az első Afganisztán elleni támadásba, Tony Blairt mint az USA különleges szövetségesét emelték ki. Mindez nem katonai okokból történt, sokkal inkább szimbolikus politika volt. Amerikai oldalról ehhez társult még a teljes némaság Franciaország, Németország, sőt még a NATO irányában is. Az eredmény az volt, hogy az egyik jelentős uniós hatalmat elszakították a többitől, ily módon rést ütöttek a CFSP-n (közös kül- és biztonságpolitika) és az ESDP-n. Amikor az amerikai hallgatásra az EU egy levéllel válaszolt, amelyben Washingtontól a teendői felől érdeklődött, a Bush-adminisztráció szemtelenül egy listát küldött. A lista 45 követelést tartalmazott, köztük olyanokat, hogy az EU-nak az ENSZ-ben mindig az Egyesült Államokkal együtt kell szavaznia. Még ennél is döbbenetesebb volt a mód, ahogy a NATO-val bántak, azzal a NATO-val, amely szeptember 11-ét az 5. cikkely hatálya alá tartózó ügynek minősítette. Az USA válaszul semmit sem kért a NATO-tól, kivéve azt, hogy ismerje el, bin Laden a felelős szeptember 11-ért. Az egész szervezetet partvonalon kívülre helyezték; unilateralizmus volt ez a javából.

A TEK tovább erősíti ezt a mintát. A legtisztább “fej-kar” struktúrával rendelkezik: a hadjáratban követett taktikát és célokat Amerika határozza meg, a koalíció többi tagjától elvárja, hogy kövesse. Nyoma sincs bármiféle közös döntési mechanizmusnak: minden “kar” bilaterálisan kommunikál a “fejjel”. Minden eddigi amerikai szövetségben alkalmazott hivatalos struktúrát félresöpörtek. Az amerikai hadsereg egyedül cselekszik, a szövetségesek hírszerző szervezeteinek az USA rendelkezésére kell állniuk.

Az amerikaiak még ennél is tovább mentek azon megjegyzésükkel, hogy a TEK az elkövetkező években a világpolitika meghatározó eleme lesz. Nem kétséges, hogy az amerikai hatalmi terjeszkedést és diplomáciai tevékenység jelentős részét a TEK-en keresztül lehet bonyolítani. Egy ilyen hosszú távú megközelítéssel az USA reménykedhet az ESDP felbomlasztásában, és gúnyt űzhet bármilyen CFSP-re irányuló európai kísérletből. A TEK a katonai és a hírszerzői tervezés, illetve koordináció központjává válhatna, miközben a NATO, valamint az EU igazságügyi és belügyi apparátusa marginalizálódna. A Nyugat gazdaságirányító hatalmának nagy részét a TEK-en keresztül lehetne bonyolítani, ezáltal az amerikai akarat alá rendelve az Európai Unió legfőbb külpolitikai eszközét.

Ez azonban már most európai ellenállásba ütközik. Blair, miközben megpróbálja a legtöbbet kihozni a Bushtól kapott kiemelt szerepből, erőfeszítéseket tesz az erőteljesebb európai koordináció visszaszerzésére. Más nyugat-európai államokkal együtt világosan elhatárolta magát egy Irak elleni támadástól. Ezért előfordulhat, hogy Amerikának változtatnia kell az afgán háborút követő közel-keleti taktikáján, ha biztos akar lenni abban, hogy a TEK-ben nem következik be szakadás.

Ugyanakkor egy, a palesztinai kérdéssel, illetve Szíriával és/vagy Irakkal szembeni agresszív amerikai-izraeli álláspont akut kényszerhelyzetbe taszítaná az európai államokat. Választaniuk kellene aközött, hogy vagy feladják a palesztin kérdéssel és Irakkal kapcsolatos önálló véleményüket, vagy pedig szavazóik mint a palesztin, a libanoni és az iraki terrorizmus támogatóit bélyegzik meg őket. A Bush-adminisztráció szembesítheti az EU államait ezzel a dilemmával, nekik szegezve a kérdést, hogy vajon milyük van, amivel azt elkerülhetnék.

Szeptember 11-e óta Amerika európai geopolitikájának újabb aspektusa is napirendre került: Oroszország sikeres kizárása az európai politikai intézményekből, s a NATO keleti terjeszkedése révén az Egyesült Államok kapuőr szerepének megalapozása az európai-orosz viszonyban. A német állam szempontjából hosszú távon ez soha nem volt elfogadható berendezkedés. Az orosz állam Putyin alatti megerősödésével párhuzamosan pedig Németország és az Egyesült Államok között egyre erősebb a verseny az orosz kapcsolatért. A verseny, jól látható módon, már vagy egy éve folyik. A Blair-kormányzat, égve a vágytól, hogy megerősítse pozícióját Nyugat-Európában, s hogy Berlinhez fűződő viszonyát bebetonozza, legnagyobb szószólójává vált annak a tervnek, melynek keretében félig megnyitnák a NATO kapuit Oroszország előtt. Tennék pedig ezt oly módon, hogy bizonyos kérdésekben teljes tagságot adnának neki (azaz formálisan vétójogot). Ilyenek lennének például a terrorizmus elleni hadjárat, az atomsorompó-egyezmény, illetve az európai válságkezelés néhány eleme. A Bush-adminisztráció aktívan dolgozott azon, hogy Putyint magához édesgesse, és arra bátorítsa, hogy elsősorban az USA-val fogjon össze. Ennek keretében ajánlották fel az amerikaiak támogatásukat Csecsenföldön, illetve a WTO [Világkereskedelmi Szervezet]-tagság ügyében. Ezzel egy időben viszont tovább akartak haladni az ABM [hadászati rakétaelhárító fegyverrendszer]- egyezmény megszüntetése felé vezető úton, Oroszországot távol akarták tartani a NATO-tól, valamint folytatni akarták a NATO keleti irányú terjeszkedését.

Wolfowitz kijelentette, hogy 20 évnek kell eltelnie, amíg Oroszország tagja lesz a NATO-nak – más szóval soha. A Bush-adminisztráció késztetésére a lengyel kormány megszervezett egy telefonkonferenciát az Elnökkel, amelyben az EU és Oroszország között fekvő államok vettek részt. Az összejövetel Európát volt hivatott szemléletesen emlékeztetni arra, hogy a Németország és Oroszország közötti államok egy folyamatosan amerikanizálódó övezetet alkotnak, szemben az összes brüsszeli retorikával, amely azt hangoztatja, hogy az USA-nak megvan a maga befolyási övezete a csatlakozó államokban.

A küzdelemnek semmiképpen sincs vége. Alapjaiban ez nem más, mint az európai geopolitika meghatározásáért folytatott harc. Az afgán háborút követő közel-keleti amerikai lépések, valamint az Irakkal kapcsolatos közös európai-orosz irányvonal súlyos dilemmával szembesítené a Bush-adminisztrációt. Egy, a többi unióbeli NATO tagállam által támogatott angol-német felhívás pedig arra, hogy nyissák meg az európai biztonsági kapukat Oroszország irányába, még ennél is súlyosabb kényszerhelyzetbe taszítaná az Egyesült Államokat.

 

A kelet-ázsiai színtér

 

Az 1990-es években Washington nehezen viselte el Kína felemelkedését, mivel a kínai piac amerikai tőkét szívott el. A Clinton-adminisztráció emberi jogi kampánnyal próbálkozott, mindhiába. Arra is történt kísérlet, hogy egy megrendezett dél-koreai–amerikai konfrontáció révén az USA ellenőrzése alá vonja a kelet-ázsiai politikai eseményeket. Az amerikaiak azonban túljátszották a szerepüket, ennek eredményeként az észak-koreaiak elhitték, hogy az USA támadásra készül, s felkészültek a konfrontációra. A japán vezetés Kínát kérte fel a közvetítésre – ezzel az aktussal megszégyenítő vereséget mértek Amerikára. Az amerikai kudarcok mindazonáltal nem voltak döntő jelentőségűek, mivel a régión belüli ellentétek továbbra is lehetővé tették az USA regionális kiegyensúlyozó szerepét. A Clinton-adminisztrációt lekötötte az a törekvés, hogy behatoljon a csendes-óceáni partvidék kapitalista államainak gazdaságába. Mindez a kapitalista társadalmi rend újjászervezését célzó program keretében zajlott. Az áttörésekkel azonban, amelyeket ezen a fronton az 1997-es kelet-ázsiai pénzügyi krízis idején értek el (némi járulékos kárral együtt, mint amilyen az indonéz pénzügyi luftballon kidurranása volt), az amerikai irányvonal politikai elvárásai megváltoztak.

Először: a kilencvenes évek amerikai kormányait aggasztotta, hogy a japánok a tőkefelhalmozás rendszerének regionalizálása felé fordultak. A fordulat akkor következett be, amikor a 80-as évek közepén az amerikai pénzügyminisztérium a dollárt lefelé, a jent pedig felfelé kezdte hajtani. A 90-es években az Egyesült Államok el volt szánva arra, hogy megakadályozza a japánokat a regionalizmus megszilárdításában. A fenyegetés azonban – miközben a 90-es évek elmúltak – tovább élt, és egyre erősebb lett. Másodszor: a csendes-óceáni állami eliteket mélyen sokkolta Amerika viselkedése a krízis idején, s mindent megtettek azért, hogy csökkentsék az USA gazdasági hatalmával szemben sebezhetőségüket. Ennek érdekében az eddiginél erőteljesebb lépéseket tettek a regionalizáció irányába. A régióban a dollár-blokk felbomlott, az egyes államok pedig elkezdték vizsgálni egy regionális pénzügyi segélyrendszer lehetőségét, olyasfélét, amivel a japánok próbálkoztak a krízis idején, és amit az amerikaiak (és az angolok) oly hevesen elleneztek. Foglalkoztak egy FTA [szabadkereskedelmi megállapodás] lehetőségével is, amely nemcsak az ASEAN-t és Kínát, hanem esetleg Japánt és Dél-Koreát is magában foglalná. Sőt, az Unióval való kereskedelem terén az eddiginél összehangoltabb cselekvésben is érdekeltek voltak.

A legfőbb ellensúlyozó trendet az USA azon képessége szolgáltatja – a dollár globális dominanciájának köszönhetően –, hogy hatalmas kereskedelmi hiánya révén igen nagy kelet- és délkelet-ázsiai kivitelt tud elnyelni. Az amerikai recesszió beálltával azonban az amerikai piac is hanyatlóban van, ez pedig a regionalizációs tendenciát erősíti. Bár Kína felemelkedése feszültségeket kelt a Dél-Koreával és Japánnal folytatott gazdasági versenyben, régiószerte igen erős érdekek mutatnak a regionalizáció intézményesítése irányába. Olyan eszközökkel hajtanák ezt végre, mint amilyen a “szabadkereskedelmi övezet” (azaz protekcionista keret), vagy akár egy árfolyam-zóna létrehozása. Ez utóbbit egy olyan regionális pénzügyi segélyező rendszerhez kötnék, amely a nyomás alatt álló valutáknak segítséget nyújt. Ezáltal az ASEAN összeolvadna az északabbra eső államokkal. Az USA viselkedése növelte az akaratot arra, hogy további lépéseket tegyenek egy regionális politikai-gazdasági blokk kialakítása irányába. A csendes-óceáni partvidék konfliktusokkal terhes történelmi öröksége ellenére a tőkefelhalmozás terén létrejövő formalizált regionalizmus a kapcsolatok politizálódását hozná magával. Persze az egész régiónak továbbra is szüksége lenne a – többnyire amerikai ellenőrzés alatt álló – energiaforrásokra, illetve az uniós és amerikai piacokhoz való hozzáférésre. Ugyanakkor óriási hatalma származna abból, hogy a bejutást saját piacára ellenőrzése alatt tudná tartani. Az pedig, hogy a régió a nemzetközi gazdasági diplomáciában, a WTO-ban és másutt, az eddiginél egységesebb hangot tudna megütni, szintén hatalmas kollektív haszonnal járna.

A Bush-adminisztráció Washingtonba érkezésével minden készen állt egy aktivista amerikai politikára, amely az ázsiai–csendes-óceáni térségben újjászervezi a nemzetközi politikai rendszert. A Bush-adminisztráció azt tervezte, hogy feladja a régióban eddig betöltött semleges hatalmi helyzetét, ami ellensúlyozást jelentett a régió egymással rivalizáló és egymásra gyanakodó hatalmai, Kína, Japán és a többiek között. Ehelyett a “Fékezzétek meg Kínát!” jelszóval offenzívát terveztek, melynek keretében az amerikai katonaság felvonultatásával feszültséget szítanának Kína és az Egyesült Államok között, amivel egy kétpólusú struktúra keretében más hatalmakat is felsorakoztathatnának az USA mögött. Így Amerika számára lehetővé válna, hogy meggátolja egy Kínát és Japánt magában foglaló politikai-gazdasági blokk kialakulását, amivel a régió politikai és gazdasági viszonyait az amerikai érdekeknek megfelelően alakíthatnák.

Szeptember 11-e azonban keresztül húzta a Bush-adminisztráció számításait, már ami a világpolitika figyelmének a “Fékezzétek meg Kínát!” ügy felé fordítását illeti. A formálisan már WTO tag Kína így lélegzetvételnyi szünethez jutott, ami alatt megpróbálhatja megszilárdítani helyzetét Kelet-Ázsiában egy regionális politikai-gazdasági rendszer részeként. Minél tovább foglalja le a TEK az Egyesült Államokat, annál tovább tart Kína lélegzetvételnyi szünete. Az sem zárható ki, hogy Kína – Oroszországgal és esetleg akár Japánnal együttműködve – előmozdítana egy, a koreai egyesítésre irányuló észak-koreai kezdeményezést. Ez azzal fenyegetné Amerikát, hogy le kell mondania a Kínával szemben fenyegetést biztosító kártyájáról, Észak-Koreáról, s hogy elvesztené a koreai kiegyezés feletti politikai kontrollját.

 

A központi zóna

 

A két említett térség felé irányuló közvetlen stratégiái mellett az USA 90-es években végrehajtott nagy stratégiai fordulatának harmadik eleme a Moldovától keletre, a Kaukázuson és a Kaszpi-tenger medencéjén át a kirgiz-kínai határig terjedő övezet államaira összpontosít. Olyan, energiaforrásokban gazdag államok forognak itt kockán, mint Türkmenisztán, Azerbajdzsán illetve a kettő közötti kapocs szerepét betöltő Grúzia. A legfontosabb potenciális partnerállamok Törökország mellett Ukrajna és Üzbegisztán voltak, a riválisok pedig Oroszország és Irán. Az amerikai kormányzatok itteni célja az volt, hogy katonai-politikai ellenőrzésük alá vonják a világgazdaság szempontjából létfontosságú és egyre fontosabbá váló energiaforrásokat, valamint a hozzájuk vezető szállítási útvonalakat. Az ilyesfajta politikai kontrollt általában a kapitalista világ többi részének tett szolgálatként fogják fel. A (főképp az 1970-es évekből származó) történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy mindez az amerikai államhatalom erőteljes kényszerítő eszközeként is felhasználható, amellyel nyomást képes gyakorolni a kapitalista világ többi részére. Emellett pedig lehetővé teszi olajforrások amerikai ellenőrzését, továbbá az olajárak befolyásolásának növelését.

Érdemes kiemelni, hogy ezen a területen az USA érdekei közel sem merülnek ki az amerikai olajvállalatok energiaforrásokból származó profitjának növelésében, ami jól jön, de jelentősége másodlagos. Az orosz állam befolyásának aláásását célul tűző amerikai taktika egyik eleme például az, hogy az orosz olaj- és gázcégeket Kaszpi-tengeri konzorciumokba próbálja bevonni. A dolog sokkal inkább az energiaforrásokon ülő államok feletti hatékony, ellenállást nem tűrő politikai kontrollról szól. A Clinton-adminisztráció egyértelművé tette, hogy ez létfontosságú amerikai érdek – nagyon kemény beszéd az amerikai biztonságpolitika szokásos nyelvezetében. Kizárt dolog, hogy Bush energiaipari fiai bármivel is kevésbé lennének érzékenyek az energia geopolitikájára, mint a Clinton-féle csapat.

A harc a Kaszpi-tenger medencéjéért több mint tíz éve folyik, ahogy azt a két csecsen háború, a hegyi-karabahi konfliktus vagy az abház háború Grúziában jelzi. Oroszország összefogva Iránnal és szövetségben Örményországgal, szembeszállt az amerikaiak befolyásért folytatott hadjáratával. Az USA kiemelkedő sikere az volt, hogy befolyásra tett szert Azerbajdzsánban, a legutóbbi időben azonban súlyos kudarcok is érték. Törökország nem volt hajlandó – amerikai nyomás ellenére sem – erős biztonsági garanciákat adni olyan államoknak, mint Azerbajdzsán és Grúzia. Az USA keményen dolgozott azon is, hogy a központi övezetben politikai tengelyt építsen ki. A tengely középpontjában Ukrajna állna, s Örményországig terjedne, ez lenne az úgynevezett GUAM-blokk, tagjai Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldova lennének [nevét a tengely a tagok neveinek kezdőbetűiből kapta]. A tengelyt azonban súlyosan meggyengítette az, hogy Putyin az ukrajnai krízist kihasználva, az ukrán elnököt, Kucsmát szorosan Moszkvához kapcsolta. A másik katasztrofális kudarc pedig akkor következett be, amikor a türkmén kormányzat megszakította a türkmén gáz feletti ellenőrzéssel kapcsolatos tárgyalásait az amerikaiakkal, és Moszkvát választotta szövetségesül.

Az Afganisztán elleni háború azonban megváltoztatta ezeket a viszonyokat, mégpedig úgy, hogy drámaian gyors kapcsolatot teremtett Amerika és Üzbegisztán között, s Üzbegisztán mint a közép-ázsiai köztársaságok legerősebbike, képes jelentős nyomást gyakorolni Türkmenisztánra. Ez a nagy odafigyeléssel előkészített áttörés azon amerikai erőfeszítések révén, amelyek egyre szorosabbra vonták a hurkot a tálibok körül, már szeptember 11-e előtt elkezdődött. Mindez nyilván meglepetésként érte Moszkvát és az orosz dominancia felszámolásával fenyeget a közép-ázsiai köztársaságokban. Mindent egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy az USA szeptember 11-ére adott válaszának legnagyobb haszna az lesz, ha építeni tud Közép-Ázsiában megszerzett előnyeire.

 

III. Mélyebb társadalmi és politikai folyamatok

 

Áttekintésünkben eddig sem az eszmék változásairól, sem politikai tömegmozgalmakról nem ejtettünk szót, s nem tértünk ki a társadalmi-gazdasági folyamatok elemzésére sem, azért, mert a kérdés e dimenziója nem tölt be önálló szerepet a szeptember 11-e által kiváltott láncreakcióban. Kivéve persze Afganisztán, ott azonban az amerikai bombázások iszonyatos ereje, valamint az egyéb amerikai anyagi erőforrások egyértelműen meghatározóak az ellenség megsemmisítésében. Másutt a tömegmozgalmak játszhatnak némi szerepet, különösen Pakisztánban, s talán az arab világ néhány részén is fellobbanhatnak. Nincs azonban egyértelmű bizonyíték arra, hogy ez megtörténik. A nyugati világban számos liberális értelmiségi hajlamos hinni abban, hogy az eszmék változása, a médiában zajló viták és érvek – legalább a saját államukban – jelentős befolyással bírnak kormányuk külpolitikájára. Ez azonban puszta önámítás, abból a hibás és gyerekes hitből táplálkozik, hogy államuk külső cselekedeteit liberális elvek, vagy a belföldi közvélemény irányítja. Hasonlóképp, a társadalmi és gazdasági folyamatok szintén nem fognak jelentős szerepet játszani a válságban.

Ezzel együtt azonban a nemzetközi politikai válságok és háborúk új intellektuális tendenciákat és politikai mozgalmakat indítanak el, amelyek a társadalmi-gazdasági folyamatokhoz, illetve társadalmi csoportokhoz kapcsolódnak. A társadalmi-gazdasági folyamatok és az egyes államokon belüli politikai konfliktusok viszont változásokhoz vezetnek, amelyek később mind nemzetközileg, mind transznacionálisan drámai hatással járnak. Ez aztán az egyes államokból kiváltja a megfelelő reakciókat és alkalmazkodási kísérleteket, életet adva a következő nagy nemzetközi politikai válságot meghatározó erőknek. Hosszabb távon tehát a társadalmi-gazdasági folyamatok és eszmék, valamint a tömegmozgalmak által alkotott elegy meghatározó jelentőséggel bír. A következőkben az e dimenziókban végbemenő változás három fő elemét vizsgáljuk meg, tárgyalásunk mindazonáltal nagyon felszínes lesz, inkább tekinthető egyfajta “bevásárló listának”, mint komoly elemzésnek.

 

Társadalmi-gazdasági környezet

 

Az amerikai kormányok a 80-as évek óta tesznek erőfeszítéseket arra, hogy újjászervezzék a kapitalista államok mint társadalmi-gazdasági rendszerek működését. Tekintve, hogy a kapitalizmus egyszerre nemzeti és nemzetek feletti (transznacionális) jelenség, átszervezésüknek egyaránt van nemzeti és nemzetek feletti/globális dimenziója. Ebből következően az átszervezésre irányuló program jelentős politikai következményekkel jár még akkor is, ha a hatás többnyire “közvetett”. Mi most az amerikai programot és annak következményeit fogjuk tárgyalni.

A program főbb jellemzőit röviden és sematikusan a következő pontokban foglalhatjuk össze:

• Megnyitni a pénzügyi rendszereket a kapitalista államokban, és véget vetni a zárt fejlődő államok önállóságának a világ minden részén. A 80-as évek kezdete óta ez a legnagyobb változás a kapitalista berendezkedésben, amely amerikai támogatást élvez (és amelyhez az angolok lelkesen asszisztálnak). A változás minden bizonnyal drámai lesz, mivel a burzsoázia számára lehetővé teszi, hogy tulajdonát külföldre vigye. Ez azt is jelenti, hogy a rendszerhez csatlakozó államok a legnagyobb őszinteséggel mondhatják az elnyomott osztályoknak, hogy a szociálpolitika nagy részét a hatáskörükön kívüli döntések kimenetele határozza meg: vagy a belső tulajdonos osztály vagy pedig a külső erők.
• A globális amerikai pénzügyi és monetáris központ óriási befolyása. Az első változással jön ez a második változás: a nemzeti gazdaságok sorsa nem csak az állam területi hatáskörén belüli termeléstől függ, hanem a Washingtonban és New-Yorkban meghozott pénzügyi és monetáris döntésektől is. A függőség mértéke persze változó: a fejlett kapitalista hatalmak, mindenekelőtt a nyugat-európaiak számos módon képesek magukat megvédeni az amerikai döntések hatásaitól. Mások ugyanakkor rendkívüli módon sebezhetővé válnak. Ezzel az Egyesült Államok a nyílt államok belpolitikájának befolyásos résztvevőjévé válik.
• A világ kapitalista államainak meg kell nyílniuk, s alkalmazkodniuk kell az amerikai kapitalizmus új vezető szektorához, amit a “szolgáltatások” terminus alatt foglalhatunk össze. Az államoknak lehetővé kell tenniük a centrumból érkező tőke beáramlását saját területükre. Ezzel megszerezhető az adott ország termékpiaca, munka- és tőkevagyona feletti irányítás.

 

A 90-es évek elején ez az amerikai, “globalizációként” és “Washingtoni Konszenzusként” emlegetett program életre hívott valamit, amit leginkább úgy írhatnánk le, mint egy valódi, globális, nemzetek feletti, lelkesen támogatott társadalmi mozgalom. A folyamat domináns volt Nyugat-Európában, lelkesedés forrása az ex-szovjet blokk nagy részében, Latin-Amerikában és sok más országban is tárt karokkal fogadták. A programot tehát igen széles fronton hajtották végre – mégsem működött, kivéve a jelentős, bár nagy részben spekulatív amerikai fellendülés idején.

A program bukása nem pusztán makroökonómiai eredetű. Működése megzavarta az osztályok közötti társadalmi kapcsolatokat, valamint az azokon nyugvó társadalmi és állami intézményeket. Minden társadalomban persze, ahol az amerikai program elfogadásra talált, volt néhány társadalmi csoport, amelyik sokat nyert rajta, ezek azonban a már eleve nagyon gazdag emberek igen szűk rétegét jelentették. A győzelemnek azonban ára volt: növekvő társadalmi feszültségek, illetve a társadalmi vagy akár állami intézmények potenciális vagy tényleges összeomlása.

A skála egyik végén a társadalmi intézmények szétesésének jellegzetes példáját adja az angol eset: összeomló közlekedési és egészségügyi rendszer, szétesett mezőgazdasági szabályozás, legyengült oktatási rendszer, szegénység és faji konfliktus az északi városokban, lazaság és korrupció a politikai rendszerben, és az emberek mély cinizmusa a nagypolitikával szemben. A skála másik végén pedig ott van Argentína, Afrika, az ex-szovjet blokk túlnyomó része és még sok más ország.

A valóság az, hogy Nyugat-Európában az amerikai programot csak félig hajtották végre: Franciaországban, Németországban és máshol a neoliberális fordulatot a munka és a tőke közötti osztálykapcsolat fenntartására irányuló erőfeszítésekkel kapcsolták össze. Ezt mindenek felett a Kelet és Dél gyengébb gazdaságaival szembeni haszonleső viselkedésük tette lehetővé számukra. Japánban holtponton lévő társadalmi-gazdasági válság van, Dél-Koreában pedig igen törékeny a társadalmi-gazdasági egyensúly azt követően, hogy az amerikai pénzügyminisztérium az 1997-es válság kellős közepén megpróbálta az amerikai programot erővel rákényszeríteni az országra. A régió többi része figyel és tanul.

A szisztéma periferiális gazdaságokra gyakorolt makroökonómiai hatásai a nagyon bizonytalantól a még rosszabbig terjednek – az eredmény gyakorta pusztító gazdasági válság, bankrendszerek, valuták omlanak össze, évtizedig vagy akár tovább tartó gazdasági depresszió alakul ki stb. A makroökonómia nem része a rendszer-integrációnak, mint ahogy természetesen a periferiális államok társadalmi szerkezete sem. Ezek mind hajlamosak összeomlani, amikor emberek tömegei zuhannak a kilátástalan szegénységbe és a társadalmi káoszba.

Az amerikai paradigma alkalmazására tett kísérlet tíz éve alatt az állami és politikai vezetők politikai csatáik megvívására előnyben részesítették a hazai frontot. A tíz év azonban nem hozta meg a várt eredményeket: a nagy, nemzetek feletti, a “globalizáció” jelszavát zászlajára tűző társadalmi mozgalom kimerült. Ennek a mai, leginkább világméretű recesszióra hasonlító folyamatnak a közepén a valószínű az, hogy az államok vezetése fel fog hagyni a társadalmi kapcsolatok megváltoztatásáért vívott küzdelemmel és új irányba fordul: a belföldi konszolidáció és a külső fronton vívott csaták felé. Egyre inkább készek lesznek arra, hogy ha kell, szembeszálljanak az amerikai kormányzat azon erőfeszítéseivel, amelyek valamiféle megtépázott Washingtoni Konszenzust akarnak fenntartani országukban.

A Bush-adminisztráció alapjában véve a “rendszerintegráció” washingtoni stílusú folytatását próbálja ajánlani, amelyet hihetetlen amerikai katonai erődemonstrációkkal egészít ki: az amerikai irányvonallal szembeszegülő mozgalmak és államok az irakiakéhoz, szerbekéhez és most az afgánokéhoz hasonló bánásmódban fognak részesülni, miután néhány évig gazdasági blokáddal puhítják őket. Más kapitalista államok másféle kiutat részesítenek előnyben. Az angolok “rettenetesen” akarják a “rendszerintegrációt”, de attól félnek, hogy az össze fog omlani, amint az államok a recesszió következő szakaszában integrálják pénzügyi kapcsolataikat. Az ő megoldásuk hatalmas segélycsomagok küldése Afrikába stb. Más európai államok Kanadával együtt talán a “rendszerintegráció” kismértékű megváltoztatása felé hajlanának.

A G-7-ben az ezen ügyeket övező feszültség növekedni fog.

 

Eszmék és az ellenállás politikája

 

Az amerikaiak és más hatalmak politikai helyezkedése Eurázsiában, az “új kapitalizmusért” folytatott nemzetközi küzdelem növekvő válsága kettős környezetet teremtett. Ebben a kettősségben ott volt a lehetőség a baloldal gyors újjáéledésére. Még az olyan kicsiny, és mégis szétszabdalt mozgalom, mint “az anti-kapitalista globalizációs” mozgalom is rendkívül gyorsan hatalmas szimpátiára tett szert Seattle után. Aztán hirtelen és drámai módon színre lépett bin Laden, és az Al Kaida-harcosok csapata. Néhány amerikai kommentátor máris azt sugalmazta, hogy az Al Kaida és a seattle-i tüntetők azonosak. Mások azt javasolták, hogy figyelembe véve az Al Kaidából és az “iszlám fundamentalizmusból” származó veszélyek nagyságát, a globalizációval szembeni tiltakozást az utóbbival egy kalap alá kell venni, s harcolni ellene. A két gondolat nem csupán távoli veszélyt rejt magában.

 

Az iszlám konzervatív forradalom eredete és fejlődése

 

Ez az áramlat képezi a kapcsot az Al Kaida, a Szaúd-Arábiában létező trendek, a tálibok, illetve Pakisztán között, de vannak sarjai az iszlám világ más részében is. Politikai szemszögből nézve úgy tűnik, hogy mindez a két tekintélyelvű iszlám állam – Szaúd-Arábia és Pakisztán –, illetve azok Amerikával fenntartott szövetségéhez kapcsolódó geopolitikai tevékenységének terméke.

A Szovjetunió ellen folytatott afganisztáni hadjárat volt az a műhely, amelyben az iszlám konzervatív forradalom megszületett. Ehhez hasonló terepet szolgáltatott még a jemeni kormány baloldal-ellenes politikája az ország déli részén, a háborúk Kasmírban, Csecsenföldön és – nem kétséges – a volt szovjet Közép-Ázsiában is. Az áramlat szociológiai szülőszobája, úgy tűnik, a prekapitalista vagy a kapitalizmus felé igyekvő társadalmakban keresendő, a társadalom azon csoportjaiban, amelyek az átmenetre nagyon radikális, aktivista modernizmus-ellenességgel reagálnak. Szaúd-Arábiában, Pakisztán nagy részén, Afganisztánban, Észak-Jemenben és a közép-ázsiai köztársaságokban egyaránt ez a fajta társadalmi helyzet a jellemző. Ebből következően a trend mutathat némi hasonlóságot a két háború közötti Európában létező radikális modernizmus-ellenes mozgalmakkal, amelyeket a tekintélyelvű rezsimek használtak fel céljaik elérésére.

Valószínűtlen, hogy ennek a tendenciának hosszú távon jövője lenne a Közel-Keleten. Mindazonáltal egy, a baathista Irak vagy Szíria megdöntésére irányuló amerikai kampányt követő társadalmi káosz biztosan megfelelő táptalajt nyújtana a trend számára. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a Mubarak-rezsimet megkísértené a lehetősége annak, hogy a folyamatot a belülről érkező jelentős demokratikus vagy baloldali kihívásokkal szemben használja fel. A szaúd-arábiai és pakisztáni tekintélyelvű rezsimekre épülő amerikai politika pedig szintén hozzájárulhat a trend folytatódásához. Vannak más, társadalmi káoszba süllyedt területek is, amelyek megfelelő terepet szolgáltatnak a folyamat számára. A moszlim népességgel rendelkező, kapitalizmus felé tartó társadalmak, mint például a Nyugat-Balkán, különösképpen az ottani albán területek, valamint Délkelet-Ázsia nyilvánvaló példát szolgáltatnak.

Mindazonáltal az iszlám konzervatív forradalom katonái nem jelentenek komoly veszélyt a nyugati társadalmakra. Azok, akikben megvan a hajlandóság a szeptember 11-eihez hasonló műveletek végrehajtására, és képesek is azokat kivitelezni, a társadalom teljesen más csoportjaiból jönnek. A kettő között pedig bin Laden jelenti az egyedüli kapcsolatot. Erre a másik csoportra talán azt mondhatnánk, hogy a járadékélvező kozmopolitizmus és az elit modernizmus-ellenesség hordozója. A szaúdi, és a Perzsa-öböl más államainak uralkodó osztályai egyáltalán nem nyugati típusú kapitalista osztályok, hanem járadékélvező patrimoniális csoportok, hivatalos ideológiájuk ultra-reakciós. Ugyanakkor a viszony köztük és a főbb nyugati pénzügyi központok között rendkívül szoros, nemcsak a tulajdonosi kapcsolatok szintjén, hanem a személyes és családi kötődések tekintetében is: apartmanjaik vannak Manhattanben, házaik Angliában, villáik Svájcban és még sorolhatnánk. Sokuk tehát már “elpuhult”, de nem mindegyikük. Ahogy a két háború közötti Európában, úgy közöttük is lehetnek olyanok, akik igen erősen hajlanak a reakciós radikalizmus felé. Ez pedig súlyos problémát jelenthet az angol és amerikai biztonsági szolgálatoknak. A hatalmas pénzügyi források ugyanis, amelyek felett ezek a csoportok rendelkeznek – csak Szaúd-Arábiában egyedül mintegy 6000 királyi herceg él – rendkívül keresettek Londonban és New Yorkban. De meg lehet-e bízni bennük, figyelembe véve Amerika közel-keleti politikáját és saját speciális stílusú politizálásukat?

 

Nyugati ideológiai reakciók Dél Amerika-ellenes áramlataira

 

Az afgán háború megmutatta a nyugati értelmiségnek azt, amit már korábban meg kellett volna értenie: hogy nagyon erős az amerikai politikával szembeni ellenállás az arab társadalmak minden szintjén, és sok más társadalomban is, ahol az iszlám az uralkodó vallás. Mögötte pedig nem áll semmiféle speciális mozgatóerő: minden ember osztja azt, tartozzon szinte bármilyen ideológiai és politikai irányvonalhoz. Ennek egyszerű oka van: az éles, a mindennapokban jelentkező feszültség az atlanti/nyugati világ nemzetközi viselkedési normái és az Egyesült Államok geopolitikai szándékai között a Közel-Keleten. Az egyik ilyen norma az ellenállás a katonai megszállással szemben; egy másik az ellenállás azon államokkal szemben, amelyek tömegpusztító fegyvereket vetnek be a polgári lakossággal szemben. A harmadik pedig a hatalmas menekültválságok okozása, s a civil lakosság bombázása. Izrael amerikai támogatása és az USA Irak elleni ostroma mindannyiuk számára egyszerű és nyilvánvaló, az Afganisztán elleni támadás szintén sokkoló esemény.

Tény, hogy nem tűnik úgy, mintha a nyugati liberális értelmiségiek ezt megértenék. Ideológiai beállítottságtól függetlenül, az arab és muzulmán világban – és tulajdonképpen mindenhol a nyugati világon kívül – minden azt bizonyítja, hogy a nyugati liberalizmus egyfajta imperialista liberalizmus: a liberális normák hisztérikus védelme a nyugati világ polgárai érdekében a Dél elleni politikai és gazdasági kampány legitimálása. Amikor azt látják, hogy a nyugati liberálisok büszkén hirdetik elkötelezettségüket az univerzális liberális normákhoz, és támogatják az amerikai intézkedéseket, kialakul bennük a megvetés a nyugati intellektuális közélet kétarcúságával szemben. És liberális szemszögből igazuk is van, amikor megvetést éreznek. Az elvhű liberalizmus központjai ugyanis már régen nem találhatók meg a mainstream angol-amerikai liberális közbeszédben.

Mindez jelentős információ-kezelési problémát jelent a nyugati államok számára. A probléma a következő: miképpen tartsák fenn az imperialista szándékokat legitimáló diskurzust a déli országokból érkező erőteljes kritika ellenében. Az egyik megoldási lehetőségnek – amely a Nemzetbiztonsági Tanácsban nagy támogatást élvez – az tűnik, hogy szétrombolják a belgrádi tv-állomásokat és az Al Dzsazira kabuli irodáját. Az ilyen terrorista taktika azonban aligha nevezhető “hegemónnak”. Egy másik megoldás a liberális politikai legitimáció válságára, ha a “civilizációs/kulturális különbség”-sztereotípia felhasználásával magyarázzák, hogy az arab világ értelmisége azért van Amerika ellen, mert belesüppedt az iszlám mocsarába, saját fejlesztéspolitikai hibáikat pedig külső bűnbakokra próbálják kenni stb. Még ennél is rosszabbak azok a próbálkozások, amelyek az “iszlám ébredés” szellemét próbálják felidézni, hogy ezzel meneküljenek a legitimációs dilemma elől.

Az iszlám ébredés ötlete a nyugati világban összekapcsolódott azzal a gondolattal, hogy a modern szekularizmus az iszlám részéről hatalmas politikai kihívással néz szembe. Ez az eszme azon a gondolaton alapszik, hogy Nyugaton a politika és a vallás el van választva egymástól, az iszlám világban viszont a politikai erők jelenleg elismerik az iszlámhoz fűződő kapcsolatukat. Következésképp a szekularizmust, az állam és az egyház szétválasztásának eszméjét veszély fenyegeti. A valóságban persze a kereszténység jelentős ideológiai és szimbolikus szerepet játszik a nyugati politikában. A kereszténydemokrata pártok jelentős erőt képviselnek, a vallás pedig számos országban a baloldalon is meghatározó vonulat. Ez ugyanakkor nem veszélyezteti a világi pluralizmust, és különbözik az USA keresztény fundamentalista jobboldalától is. Hasonlóképp, az iszlám befolyást, értékeket és szimbólumokat elismerő politikai erők nem feltétlenül jelentenek bármiféle kihívást a világi pluralizmus számára.

Mindamellett a szeptember 11-ére adott amerikai reakció, különösen, ha Afganisztán elleni háborúja egy Irakkal vagy Szíriával szembeni konfrontációval folytatódik, életre hívhat egy “Új Jobboldalt”, aminek komoly következményei lehetnek a nyugati világban, vagy annak valamely részén. Olyan jobboldal lenne ez, amely támadná a liberalizmust, mozgósítana a nyugati világ iszlám közösségei ellen és erőteljes, agresszív politikát követelne az arab világ ellen. Ez új szakadást eredményezne Nyugat-Európában, olyat, amit amerikai kezdeményezések, és talán – Izrael taktikájához kapcsolódva vagy sem – hadjáratok eredményeztek.

 

Következtetések

 

Elemzésünk egyetlen biztos következtetése, úgy tűnik, az, hogy a nyugati/atlanti liberalizmus dicsőséges napjainak, amikoris végigmasírozott a földtekén, vége. A feszültség minden téren növekszik: Észak és Dél között; az Egyesült Államok és a többi centrum hatalom között; és ahogy az újkapitalizmus az őt támogató tekintélyelvű rezsimek új fajtáinak ad életet, az államok egyre szélesedő körében is. A Bush-adminisztráció kétségtelenül minden eddiginél eltökéltebb abban, hogy megszilárdítsa az amerikai dominanciát, a tervnek azonban növekvő akadályokkal kell megküzdenie. Ha az USA nem lesz képes megtalálni a módját annak, hogy “szövetségeseit” még szorosabban globális tervei mögé állítsa, a belső feszültségek szétrepeszthetik a szövetséget. Geopolitikai tekintetben ennek legnagyobb haszonélvezője Kína lenne, mivel hosszabb lélegzetvételnyi szünethez jutna társadalmi transzformációja végrehajtására és megszilárdítására. De a Putyin vezette Oroszország is nyerne az ügyön. Az Európai Unió hamarosan válaszúthoz érkezik: vagy sokkal szorosabb politikai blokkot választ, melynek célja az amerikai nyomással szembeni ellenállás, vagy pedig lazábbat, amelyben jobban alá van rendelve az amerikaiaknak, sőt akár a széthullás veszélyével is szembe kell néznie.

Természetesen nem lehet kizárni azt sem, hogy az amerikai politika alakítói, vagy az amerikai politikai establishment jelentős része a krízisből néhány új, programszerű tanulságot szűr le: így például megváltoztatják a világszegénységgel kapcsolatos hitel- és pénzügyi szabályozást. A jelenlegi fázis az amerikai erőfitogtatásról szól, de később sor kerülhet némi elmozdulásra annak ellenére is, hogy a Bush-csapatról alkotott kép ezt meglehetősen valószínűtlenné teszi. Az IMF taktikájában már végre is hajtottak néhány kisebb változtatást, de az olyan ügyekben, mint az NMD [rakétavédelmi rendszer], Kyoto stb. a változás hiánya szembetűnő.

A nemzetek feletti politikai erők szintjén a neoliberalizmus és a liberális emberi jogi kozmopolitizmus régi elegye veszít az erejéből. Sokkal valószínűbb, hogy a konzervatív és a “barát-ellenség”-témák lesznek túlsúlyban a következő időszakban. Az antikapitalista globalizáció ellenes mozgalom azzal a kihívással néz szembe, hogy egy nemzetközi politikai programot kell integrálnia. A társadalmi és politikai reformot célul kitűző transznacionális mozgalmak szempontjából pedig az amerikai baloldal politikájának fejlődése döntő jelentőségű lesz.

 

(Fordította: Tanyi Attila)