“Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szõke és másfél mázsa.” (József Attila: Eszmélet)
A múlt év végén jelent meg a könyvesboltokban, és – tisztes ára ellenére – hamarosan el is fogyott a Szilágyi Ákos legújabb tanulmányait összefoglaló testes kötet1. A könyv a szerző sokévi töprengésének eredményeit2 tartalmazza a kontinensnyi ország sorsának várható alakulásáról, amely – így, vagy úgy – mindig meghatározza a miénket is. Most éppen úgy – tartja a szerző –, hogy a polgári életforma és társadalmi berendezkedés ottani fejletlensége következtében a kelet-európai rendszerváltás új seprői a “létező szocializmus” Augiász-istállóját ott tudták a legtisztábbra söpörni a “posztmodernnek” nevezett szép új világ, a pénztőke és a média globális uralma előtt. Hogy sorsukat előre nézzék, a magunkfajta egykori kistestvérek most tehát a legjobban azt teszik – sugallja – ha vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Ott valósítja most meg az új rendet legtisztábban – a söpredék.
Az Oroszország elrablásának minden állítása jól dokumentált, minden következtetését tények és adatok támasztják alá. Ezek tárgyszerű vizsgálatára most természetesen nincs lehetőségem. Ami a lényeget illeti: tudom, hogy a tényekkel nem lehet vitatkozni. Legalább egy évtizede már, hogy nem akadályozza vasfüggöny meg bátortalan és felkészületlen, naiv és elszigetelt önátmentési kísérletek paravánja a globális gazdasági trend érvényesülését Oroszországban sem. (A könyv íróilag is legjobban sikerült, mert legbátrabb, személyesen is leginkább vállalt – valószínűleg majd a legtöbbet is forgatott – fejezetei éppen a Gorbacsov-érával foglalkoznak.)
A történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni – ismételgetik minduntalan, akik szeretnék elhitetni magukkal is nagyon, hogy valóban ők forgatják azt a bizonyos kereket. De hát a “posztmodern” lényege éppen az, hogy a kerekek maguktól mozognak, esetleg csak színlelik a mozgást, és nem dolgoznak, nem hajtanak semmit. Jó, azok az – egyáltalán nem hazai gyártmányú – buldózerek elvégezték Oroszországban is a maguk dolgát. A gazdasági visszaesés, a társadalmi bizonytalanság és kilátástalanság talán valamivel még nagyobb is, mint másutt. De hát végül is milyen mélyen tud markolni egy-egy ilyen földgép? Vagy egy-egy – médiasztárrá silányult – politikus? Néha olyan furcsán pukkan, puffan és pöffen ott is a csillogó “posztmodern” felszín. Mintha még mindig dolgozna alatta valami.
Egy kicsit hitelrontó kell legyek tehát most. Nehezen hiszem, hogy akár a központi statisztika – szükségképpen torzító – adatait, akár a politikai irodalmat böngészve, akár a tévé képernyője előtt ülve, akár hivatalos kiküldetéseink során a két főváros fényesre sikált és bőkezűen dotált flaszterját koptatva, Oroszország sok arca közül most valóban az igazit ismerhetnénk meg. A közvetlen élményszerzés, a személyes kapcsolatok közlekedőcsatornáit pedig – a két ország elitjének közös erőfeszítésével – mára sikerült már csaknem teljesen elzárni.
Kremlinológusaink így valóban jórészt csak a Kreml, a politikai elit viselt dolgaival foglalkozhatnak. Az új béketábor egyik legjobban fűtött, erős bástyájáról meresztgetjük szemünket a végtelen sztyeppére. Ha nem vigyázunk, úgy járhatunk bizony, mint Esterházy Péter remek esszéjében a karácsonyi pulykasült mellé vásárolt művelt, okos kelet-európai ponty, ami (aki) így indokolja a rozsdás fürdőkádban való hosszas fuldoklását: “A fürdőkáddal foglalkozom!”.
Melyik tévéállomást fogjuk?
Mint ismeretes, annak idején Lenin a filmművészetet minősítette “számunkra” a legfontosabbnak. Ha már a való életet úgysem ismerhetjük meg, most bekapcsoljuk tehát a tévét, amely leginkább betölti a régi jó álomgyár és propagandaüzem szerepét a dolgozók(választók) tudatában. A két legnagyobb tévébárónak: Berezovszkijnak, a “közszolgálati” és Guszinszkijnak, a “független” tévé gazdájának a hatalma valóban korlátlannak tűnik. Csakhogy ez inkább a műsorok készítésére terjed ám ki! Milyen alapon feltételezzük, hogy ezek nagyobb hatást tudnak kiváltani ma a nézők millióiban, mint annak idején a “termelési” drámák, regények, vagy filmek?
A szerző irigylésre méltó hozzáértéssel elemzi, hogyan építette fel a Kreml Berezovszkij és az ő csatornái segítségével Jelcin, Javlinszkij, Lebegy és a legutóbbi elnökválasztás többi szereplőjének a figuráját, vagy hogyan próbálja most betonba paszírozni – részint ugyanezeket, részint – Luzskovot és Primakovot, sőt – Putyint. Annyit lehet csak hozzátenni ehhez: láttuk mi ezt a magunk példáin is. – Hogy mit ér, meddig érvényes egy-egy ilyen média-kreálta figura.
A kórházi folyosón a lábadozó kiskatonák a tévét nézik persze. De tudják jól: amíg vérükbe fagyva a senkiföldjén hevertek, minden a legközelebbi bajtársukon meg a szanitécen múlott, s azokon a pravoszláv kispapokon, akik nyakra-főre szökdöstek ki a frontra, hogy a haldoklóknak feladják az utolsó kenetet. Szerencsére sikerül néha egy-egy igazi tévésnek is kijutnia a frontra. Még az előző hadjárat idején, amikor szinte teljes volt a hírzárlat, képviselői igazolványának köszönhetően az ismert pétervári tévézsurnaliszta, Alekszandr Nyevzorov a bugyonovszki kórház védelméről készített egy kivételes értékű dokumentumfilmet Tisztítótűz címmel.
A kiképzetlen újoncokból álló, dezorganizált egységével kínlódó névtelen orosz ezredes Samil Baszajev jól kiképzett és mindenre elszánt harcosaival állt szemben ott. A filmen a könnyen mozgó csecsen gerilla az oroszokat mindenáron be akarja csalogatni a kórházba, amelynek a betegeit túszként kezeli. Az ezredes úgy tartja azonban, hogy nem a kórház épülete a fontos, hanem a betegek. Ezért – óriási véráldozattal – azok elvonulási útvonalát biztosítja, mielőtt tűz alá venné az épületet. És a katonák egyre pontosabban és egyre fegyelmezettebben hajtják végre a parancsait. Életre szóló barátságok születnek…
Akármi legyen is a véleménye a vietnámi háborúról, egy amerikai cipészmester még ma is szívesebben veszi maga mellé – még ha akár más is a bőre színe – egy akkori harcostársát segédnek, mint egy – bármily kiváló papírokkal rendelkező – idegent. Az afganisztáni frontharcosok szövetsége sem csupa marxista-leninistából meg brezsnyevistából áll. Így lesz ez biztosan ennek a háborúnak a veteránjaival is. A zsoldját mindenki egyformán felveszi, de nem egyformán harcol. Itt aztán kiderül egy-kettőre, hogy ki az igazi katona és ki az igazi férfi.
Ahogy a robotoknak a munkásosztályhoz, úgy a “posztmodern” haditechnikának sincs ehhez jószerivel semmi köze. Az amerikaiak nemrég az Adria felett jóformán ki sem merték dugni az orrukat a szárnyasrakétáikból. És nemcsak azért, mert nagyon nem szeretik kilyukasztatni a saját bőrüket. Hanem mert azt sem igen tudták, hogy hol vannak, azt pedig végképp nem, hogy – miért. Ezért, s nem a radarok hibája miatt nézték MIG-nek a kifutópályán felállított deszka repülőgépet és bunkernek a cigányputrikat. Ezért, s nem a rossz térképek miatt lőtték ripityára Belgrádban a kínai nagykövetséget.
Nyevzorov filmjében az oroszoknak csak egyetlen tankjuk van. Amikor ennek kezelője fogságba kerül, megtagadja, hogy átálljon a terroristákhoz. Ezért aztán azok szabályosan lefejezik. Az első alkalmas személy a helyére áll azonban, és végül sikerül megmenteni a túszokat. A film végén tájékoztat egy felirat: a sikeres akció után nem sokkal a felkelők a kórházat újra visszafoglalták. Tudjuk, hogy Jelcin – csak mert választási kampányához még egy jó pontot akart szerezni – nemsokára vissza is rendelte aztán a hadsereget.
“Sorkatonák – oszolj!”
Nem hiszem, hogy az Oroszország elrablásának bármi köze is lenne az SZDSZ újabb katonapolitikai doktrínájához. Talán inkább fordítva. Szembetűnő mégis a szemléletbeli – elnézést az archaikus szóhasználatért! –, ideológiai rokonság.
“A posztmodernitás a javakat, szolgáltatásokat, információt, biztonságot stb. termelő, személytelen és eszmétlen piaci, pénzügyi és állami apparátusok világhálószerű kiterjesztésének és megszakíthatatlan működésének kemény tényén áll és bukik”3
– ez Szilágyi Ákos kiindulópontja. Ugorjuk át most az utolsó, baljós szót! A jövő most egyértelműen a zsoldosoké és egyéb hivatásosoké, valamint a tévé-, internet- és mobiltelefon-fogyasztóké. Ami pedig az újratermelésüket illeti – a mesterséges megtermékenyítésé és a klónozásé a jövő. Rendben van. De azért egy puszit csak szabad kérni a doktor bácsitól? Az orosz hadseregben működnek már tábori lelkészek, de ott vannak még az úgynevezett politikai helyettesek is. A harcoló csapatok “szellemét” azonban nem ők, meg nem is a front- és tévéújság, hanem “a nagy föld”, a hátország erkölcsi-politikai állapota határozza meg, egészen a Háború és békében Tolsztoj leírta módon.
Nemhiába emlegetem minduntalan könyvként, irodalmi műként Szilágyi Ákos tanulmánykötetét én is. Van benne valami, ami már nem a szaktudós, hanem az író, sőt a költő keze nyomát viseli magán. Pedig most, hogy a State Department Közép-Európának nyilvánított bennünket, már azt hittük, hogy vége lesz egyszeriben ennek a csúnya kelet-európai szokásnak is. Nem vagyunk mi Németh László meg Zrínyi Miklós! Legfeljebb csak – szeretnénk az lenni.
Ebben a mai “posztmodern” Oroszországban azonban Lev Tolsztojnak érzi most magát még egy olyan régi máskéntgondolkodó is, mint Szolzsenyicin. Harminckét különböző országot képviselő magasrangú diplomata gyűlt össze nemrég a moszkvai magyar nagykövetségen, hogy meghallgassák a gondolatait háborúról és békéről, Oroszország további sorsáról. Ha hihetünk Nanovfszky Györgynek, a Nobel-díjas író így kezdte szavait:
“A legfontosabb, hogy önök mind megtanulták az orosz nyelvet. Ezzel megnyílt önök előtt az út, amely az orosz nép lelkéhez vezet”.
Hogyan? Hát már nem a GDP a legfontosabb mutató? Meg hogy mit mondanak a tévékommentátorok? “Nép”, meg “lélek”? Miféle új módi ez? 1993 egy őszi vasárnapján, nem sokkal a parlament szétlövetése után saját fülemmel hallottam például, hogy az orosz drámaírók doyenje, a 83 éves Viktor Rozov, aki talán a legtöbbet tette a szovjet évtizedek primitív, vulgáris materializmusa ellen, az orosz színház szelleméről beszélt a Színészek Házában. Amit ha megtagadunk most – mondta –, akkor nemcsak területeket veszítünk majd, hanem a lelkünket is. És a Szentírásból idézett, amelyben három különböző korban és helyen három evangélista is időszerűnek érezte a következő kérdés feltevését:
“Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”4
Kit érdekel persze ma már, hogy mit hablatyol össze egy öreg író? Kit érdekelnek az “ideológiai mesék”? De az mégis nagyon kellemetlen volt azért, amikor Szolzsenyicin tavaly, 80 éves korában nem vette át Jelcin elnök kezéből a Szent András Érdemrendet. Vagy amikor a százéves Művész Színház előtt felállított Csehov szobor avatásakor félretolta a beszédére készülő Luzskov főpolgármestert, és maga kezdett el beszélni a hájas hivatalnokok önelégültségéről. Vagy a következő sorok a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című tanulmányában (esszéjében?, látomásában?, próféciájában?):
“Nagyapáink és apáink, amikor a halálos háború idején ‘földbe döfték szuronyukat’, és dezertáltak, hogy otthon kirabolják a szomszédjukat, már választottak helyettünk, legalább egy évszázadra, ha nem kettőre.”5
Mármint hogy nem akarózott meghalni nekik Szent Oroszhonért. De hát mit is várhatunk egy paraszttól? Mert hát apáink és nagyapáink itt szerte Kelet-Európában bizony azok voltak még.
“Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.”
József Attila Holt vidék című versének ezt a két sorát emlékezetem szerint épp Szilágyi Ákos idézte egyszer a Kossuth Rádió “Gondolat – Jel” című kulturális magazinjában. Azt az örökséget illusztrálta vele, amelyet nemzedékének legjobbjai ma már nem vállalnak, sőt – a múltat most aztán végképp eltörlendő – harcba is szállnak vele. Miben különbözik azonban ettől a kis szobától egy lakótelepi félszoba? – Munkanélküliekkel, s – haraszt helyett mahorkával, soltvadkerti ezerjó, vagy vodka helyett – cukor-, vagy petro-cefrével? – Tatabányától egészen Vlagyivosztokig?
Hiába a nagy okosság meg harc, ezt a másik (modern?, archaikus?, szocialista?) Kelet-Európát nem tudtuk egy évtized alatt sem belerázni a posztmodern uniformisba, még csak mint békés tévé-, vagy hamburgerfogyasztót sem. (Lásd a nézettségi mutatók, illetve a McDonald’s fogyasztás elszomorítóan hanyatló tendenciáját az utóbbi időben!) Hiába, az nekünk még mindig túl drága. Túl intelligens. Túl ízetlen.
Kiülünk inkább a lépcsőházba, a parkba, vagy az aluljáróba. Srapnelhüvely most nincs, hogy öngyújtót esztergáljon az ember. Hát kovácsoltvas-akármiket bütykölünk a haver sufnijában. Honda motort szerelünk a Trabantba. Hajdinakását vetünk a telken, strucctojást ültetünk a Hortobágyon. Bedöfünk egy tűt. Kiugrunk egy ablakon. Belépünk a MIÉP-be.
Akármilyen torz formákban is, a kisparasztok öröksége, az archaikus-vallási világ értékei: a szorgalom és az emberi tisztesség, a helytállás, a katona-, vagy betyárbecsület ma inkább már csak ebben a körben élnek tovább. De ez nagyon széles kör. Megélni az ilyesmiből ma persze már nem lehet. Vagy talán mégis? Gondoljuk csak meg! Az államelnököt eztán a képernyőről választják majd talán a szibériai polgárok is. De hogy a helyi fakitermelő szövetkezet elnöke ki legyen, azt sem Berezovszkij, sem Guszinszkij nem tudja megmondani nekik. Legfőképpen pedig: nem felelhet aztán majd érte. Márpedig egy-egy ilyen elnök döntéseinek a súlya megfelel nagyjából egy magyar miniszterének. Különösen a környezete számára! A ruganyos ifjú miniszterelnök, akinek Borisz cár személyesen adta át az államfői hatalmat is, nem restellt tehát helyi választási irodát nyitni a jelentősebb orosz városokban.
Megkockáztatom tehát a kijelentést: ha minden tinédzsernek mobiltelefon lóg is már a fülén, és a nyilvános illemhelyeken ezüst cukorcsipesz lesz is kikészítve az urak számára, újabb és újabb inkarnációikban ezek az avas disznózsír és faggyú szagát árasztó kisparaszti ősök lesznek továbbra is a történelem főszereplői itt Közép- és Kelet-Európában. Aki látott már egy zászlóaljnyi orosz gyalogságot felkapaszkodni egy marhavagonba csajkáinak és teáskannáinak ádáz csörömpölése mellett, az érti jól, hogy miről beszélek.
A gyalogságról. A talpasokról. A háborúban és a békés építőmunka frontján. Mindegy most, hogy a szerbiai, az olasz, vagy a csecsen frontra megy-e az a vonat. Hogy magyar, ukrán, orosz, vagy szerb bakák zötyögnek-e rajta, lábuk között szorongatva a szuronyos gépkarabélyt, s csendesen tűrve, hogy köpenyük széles gallérjáról nyakukba csorogjon be a hólé. Nem lehet őket sem szárnyasrakétával helyettesíteni, sem polgárokkal. De még középosztállyal sem. A kapitalizmus legfelső fokán sem. Aki nem hiszi, menjen el Ausztriába!
Azt mondom, fogadjuk el most mégis a szerző munkahipotézisét Kelet-Európa totális “posztmodernitásáról”! Igaz, nem férnek bele sem a favágók, sem a munkanélküliek, sem a kiskatonák, sem a kisparasztok. De hát Oroszország elrablása annyira hasonlít ezeknek a mi kis közép- és kelet-európai országainknak a szétlopkodásához, ami újra vagyontalanná és hajléktalanná, sőt hazátlan munkanélkülivé tette itt a lakosság többségét.
Hátha erről van “csak” szó most is? És akkor egyszer majd csak “…elfárad a vész haragja, s a viszály elvérzik a csatákon…” – ahogy az 1848-at túlélt Vörömarty próbálta elhitetni magával A vén cigányban. Egyszercsak vége lesz a globális válságnak – a szerző szerint mindössze az “archaikus” orosz civilizáció válságának –, s élhetünk megint úgy, mint azelőtt. Szilágyi azok közé a társadalomkutatók közé tartozik, akik nagy tapintattal és megértéssel, de igyekeznek végérvényesen eloszlatni ezt az illúziót. Ez könyvének is fő érdeme.
Keletkezésük sorrendjében olvasva végig az írásokat, meggyőződhetünk arról: nemcsak a hatás kedvéért választotta a szerző ezt a címet. A jelenkori történelem legnagyobb hatású drámájának, a Szovjetunió “békés” önfelszámolásának okait kutatva, több évi munkával, fokról fokra, lépésről lépésre közelítette meg jelenlegi álláspontját: tulajdonképp ezúttal is, a legkiválóbb nyugati tanácsadók és médiaszakemberek rendezésében is Oroszország, pontosabban az Orosz Birodalom szüntelen alak- és színeváltozásáról, alkalmazkodásáról, önátmentéséről van “csak” szó.
Mennyibe kerül egy bársonyszék?
A legutóbbi parlamenti választások előtt a szovjethatalom és a tervgazdaság visszaállításáért harcba induló kommunisták állítólag félmillió dollárért hirdettek egy helyet a frakciójukban. De nem az összeg a fontos.
“Azt hiszem, nincs ma posztmodernebb, azaz sikeresebben szimulált ország a világon Oroszországnál” –
kezdi egyik tanulmányát a szerző.
“Oroszországban 1987-től mindmáig szinte minden szimuláció, kivéve a szimuláció apparátusát, amely viszont nem látható. Szimulált volt a forradalom és/vagy ellenforradalom, a puccs és az ellenpuccs, szimulált a restauráció, a polgárháború, a privatizáció, a stabilizálás, a korrupció- és maffiaellenes harc, szimulált a szeparatizmus (talán az egy Csecsenföld kivételével), szimulált a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, szimulált a parlamentarizmus, a plurális demokrácia és az ezeket fenyegető “fasiszta”, “vörös” és “vörösbarna” veszély, szimulált a többpárti választás, az elnökválasztás és még sok minden más” 6
– írja. Ez a felismerés valóban a mai orosz helyzet kulcsa. Több csapat martalóc vadászik egymásra egy sötét erdőben. Mindannyian a Komszomol és a KGB iskoláját járták ki, nagyon bíznak a felkészültségükben. Ha megreccsen valahol egy ág, egész sorozatokat engednek bele. A másik meg éppen ezt várja. – Látom a torkolattüzedet, és elkaplak! Szitává lövik ezek még egymást is egyszer, ha – ne adj Isten! – elnéz valaki valamit.
Jelcin sokáig halogatott, talán nem is egészen önszántából megtett lépése, hogy az államfői széket – a lehető legalkalmasabb pillanatban – az év “erős emberének”, a KGB mindeddig teljesen ismeretlen lipcsei és drezdai rezidensének, Vlagyimir Putyin vezérezredesnek passzolja át, szemléletes példája a mai orosz futballnak. – Putyin vette a labdát, és első dolga volt szétütni Jelcin emberei között. Most készül éppen a visszacsapás. Mindenesetre:
“Ha Oroszországban 1989 és 1999 között az orosz társadalom legsajátosabb belső ellentmondásai törtek volna felszínre és vezettek volna a szovjet rendszer bukásához, ha az orosz társadalom leginkább modernizálódott – politikai vagy civil értelemben felszabadult és e szabadságnak formát kereső és adó – rétegei nem passzív szemlélői, elszenvedői, vesztesei vagy parazitái lettek volna a ‘rendszerváltozásnak’, hanem kezdeményezői és kiharcolói, akkor az orosz emberek többsége 1991 után – politikai és eszmei beállítottságra való tekintet nélkül – nem az agónia, a végelgyengülés, a katasztrófa vagy apokalipszis csüggeteg vallási és kvázi-vallási képeiben és téveszméiben élte volna meg, ami hazájában, hazájával és vele magával bekövetkezett.”7
Még egy, a jelenlegivel vetekedő méretű könyv is kevés lenne hozzá, hogy kibontsuk ennek a szép, pontos és igaz mondatnak a tartalmát. Induljunk el talán azon a szálon, amelyen haladva sajnos a magunk forradalmait is csaknem mind fel lehet fejteni: “a felül lévők nem tudnak már a régi módon kormányozni”!
Alekszandr Zinovjev író-filozófus már a peresztrojka idején is gyanakodva figyelte ezt a politikai színjátékot, és szellemesen katasztrojkának nevezte el. Szerinte az orosz történelem következő sémája figyelhető meg: ha kezdenek már a dolgok nagyon rosszul menni, és a hitele elfogy, az állam mesterségesen válságot, “katasztrófát” idéz elő, hogy aztán az évezredes orosz civilizáció megmentőjeként léphessen fel, s a helyreállított “rend” (államhatalom) fenntartójaként változatlanul biztosíthassa a maga és klienseinek uralmát a társadalom felett.
A politika szereplői is mindannyian a mindenkori orosz államban látják azt a csodatévő erőt, amely képes “levezényelni” és – tegyük hozzá! – megideologizálni az orosz társadalomnak ezt az évszázados menekülését a mindeddig legnagyobbnak bizonyult katasztrófa, az amerikai vagy nyugat-európai típusú kapitalizmus mechanikus átvétele, “bevezetése” elől. Ebben aztán – a kellő berezelés után – ennek az országnak mind a jobb-, mind a baloldali vezetői mindig teljesen egyformán jeleskedtek.
“Miközben a történelmi analógiák és ideológiai mesék kedvelői tíz év óta folyamatosan a ‘zavaros idők’ (az ‘orosz szmuta’) történelmi metaforájával próbálják megvilágítani Oroszország mai állapotát, a valóság az, hogy az orosz állam egyáltalán nincs zavarban (sem a ‘megzavarodás’, sem az államzavar értelmében), hanem áll és állni akar”8
– szögezi le egyik tanulmányában a szerző. És – ha következtetései olykor elsietettek és túlzók is – valóban ez a mai orosz paradoxon lényege: változz, hogy a régi maradhass!
A rendszerváltásnak, vagy szerényebben reformoknak nevezett nagy politikai színjáték előző felvonásában, a “jelcinizmusban” – amelynek még a szálfatermetű szverdlovszki párttitkár volt a címszereplője, a szerző régi hőse – a korábban minden hatalmat magának kisajátító, fogcsikorgatva tisztelt “össznépi” állam nagybetegnek tettette magát, hogy szabadulhasson szociális kötelezettségeitől. A színfalak mögött eközben – az elnök és népes családjának nagyon is aktív részvétele mellett – lezajlott az össznépi tulajdon első elosztása(-rablása), sőt az első újraelosztási(-rablási) kísérletek is.
Valóban el lehet-e rabolni azonban egy ekkora országot? Nem sikerült ez eddig még senkinek. Lehet, hogy ez is csak egy paraván, egy Patyomkin-falu? A privatizáció címszó alatt Oroszországban talán nem is történt egyéb, mint hogy az állami tulajdont már addig is a magáé gyanánt használó nómenklatúra “jogilag” is magáévá tette azt?
Egy zavaros, rossz álom volt ez az egész. A “demokratikus forradalom” paravánja mögött a gazdasági, politikai és maffia-elitnek egy – még az előző rendszer árnyékában megszerveződött – agresszív és demagóg csoportja szerezte meg az államhatalmat, majd külföldi partnereinek hozzáértő kibicelése mellett gyökeresen “átrendezte” az ország veszélyesen fogyatkozó, de még mindig mesésen nagy természeti kincseit és egyéb erőforrásait. (Ez utóbbi manőver “a piacgazdaság bevezetése” címszó alatt vonult be a történelembe.)
A szerző udvariasan csökkenteni igyekszik a hazai (“vadkeleti”) tényezők szerepét ebben a dicstelen folyamatban, mondván: csupán egy kivédhetetlen globális trend eszközei voltak ők, szegény “osztályvezető-helyettesek”. És akkor ugye már inkább ők… Ha csak ebben a mi kis közép-európai mintaországunkban idézzük is fel azonban ennek a “spontán” folyamatnak a vérlázító képeit, akkor is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy nincsen ok a szerénykedésre: szabad rablás volt ez bizony a javából, méltó folytatása a sebtében, jól-rosszul átplántált nyugat-európai típusú kapitalizmus száz év előtti első rohamának.
A “rendszerváltás” szót akkor persze még nem használták. A reformokkal azonban már a cárok is egyre-másra kacérkodtak, hát még a miniszterelnökök! A mai orosz kormánytól végre teljes történelmi rehabilitációt kapott Sztolipin egyik “legsikeresebb”, végül is a halálát okozó – a jelcinéihez annyira hasonló – reformja, a farmerek telepítése, és ezeknek az államilag támogatott kapitalista bérlőknek a kíméletlen versenye kétségkívűl az egyik fő oka volt, hogy az annak idején föld nélkül felszabadított, de a földközösség emlékét (illúzióját) még mindig őrző parasztok és katonák milliói (a lakosság több, mint nyolcvan százaléka) 1917-ben a forradalomba menekült.
Az “archaikus” és a “posztmodern” paraszt
Tolsztojról írott tanulmányában, amelyben a nagy író életművét mint “az orosz forradalom tükrét” elemzi9, Vl.I.Lenin így ír erről:
“Forradalmunkban a parasztságnak csak a kisebb része harcolt valóban valamelyest is szervezetten ezért a célért, és csak egészen kis része kelt fel fegyveresen, hogy elpusztítsa ellenségeit, kiirtsa a cár talpnyalóit és a földesurak védelmezőit. A parasztság nagyobb része sírt és imádkozott és “szószólókat” küldött – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében! /…/
A katona szívvel-lélekkel a parasztság ügyét támogatta, a föld puszta említésére felcsillant a szeme. A katonaságnál nem egyszer ment át a hatalom a katonatömegek kezébe, de alig fordult elő, hogy ezt a hatalmat radikálisan felhasználták volna. A katonák tétováztak, megöltek valami gyűlölt parancsnokot, de a többieket néhány nap, vagy éppen néhány óra múlva szabadon engedték, tárgyalásokba kezdtek a hatalommal, aztán puskacső elé álltak, deresre feküdtek, megint igába hajtották a fejüket – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében!”10
Megint csak a passzivitás, a részvétlenség ugye. Megint csak “felülről” és “kívülről” – Svájcból, a finnországi kunyhóból, mindenképp a nyugat-európai munkásmozgalom irányából – kellett “megnyomni” egy kicsit a dolgot. Beindult aztán, ment is egy darabig, de csak nem volt olyan, mint az igazi. Nem kell persze a mindenkori forradalmárokra hárítani minden felelősséget! Lenin és a bolsevikok is csak abból főztek, amiből Tolsztoj, Csehov és a többi nagy orosz realista: a századvég nagy nemzeti, népi tragédiájából. A vadkeleti államkapitalizmus első, századeleji kiadásával ugyanis, amely voltaképpen a Romanov-dinasztia utolsó “rendszerváltó” kísérlete volt, s egyenesen vezetett az 1917-es tragédiához, az orosz parasztság legalább annyit vesztett, mint a földbirtokos osztály. Ny.Nyekraszov Kinek jó Oroszországban? című poémájában mondja az egyik muzsik:
“A nagy lánc elszakadt bizony,
Kettőt ütött két végivel:
Az egyikkel földesurat,
Másikkal muzsikot…”11
Nem vagyok biztos benne, hogy – számarányuknak megfelelően – több paraszt állt volna aztán a bolsevikok oldalára, mint nemesi értelmiségi, vagy akár földbirtokos, a “szemüvegesek”, ahogy Babel novelláiban hívják őket a vöröskatonák. Akik szerint Lenin egy kozák volt, Trockijt pedig Lejbának keresztelték el. Nem csoda, hisz a frontra küldött újságokat meg egyéb ismeretterjesztő kiadványokat már akkor sem egészen rendeltetésszerűen használták…
A bolsevik forradalom futótűz-szerű terjedésében döntő szerepe volt természetesen az értelmiség és az egész társadalom techno-optimista, már-már chilialisztikus várakozásainak is, amelyeket oly nagy művészi erővel jelenít meg Blok Tizenketten című poémája a vörös járőr élén haladó, vörös zászlót vívő Jézus Krisztussal, majd – Breszt-Litovszk és a keserű kiábrándulás után – a kétségbeesett, átkozódó és fenyegetőző Szkíták.
Nyikolaj Bergyajev Az orosz kommunizmus értelme és eredete című könyvében felhívta rá a figyelmet, hogy a forradalom előkészítésében milyen jelentős szerepet játszottak a századeleji orosz művelődési és vallási reneszánsz, az úgynevezett “ezüstkor” alkotói: Nyikolaj Fjodorov, a teurgia és a kozmizmus orosz elméletének kidolgozója, Vaszilij Rozanov vallásfilozófus, majd azok a “misztikus bolsevikok” – közéjük sorolja még az eszer párt főideológusát, Ivanov-Razumnyikot is –, akik Lenin és Lunacsarszkij invitálására 1918 elején egymás mellett szorongtak ott a Szmolnij díványán: Blok és Majakovszkij, Mejerhold és Ilja Ehrenburg, valamint Plehánov és Bogdanov egykori tanítványa, de nemsokára a Lenin, majd Sztálin “személyes foglyává” váló Gorkij, aki teurgizmusában, történelmi aktivizmusában és forradalmi utópizmusában odáig ment, hogy végül magasztaló cikkeket írt a Cseka átnevelő tisztjeinek múlhatatlan érdemeiről. Végül is nem ezen múlott azonban a dolog, hanem a hatalmas paraszti és a – nemrég még paraszt volt – munkástömegek reakcióin.
Forradalom és népünnepély
Oroszország és a forradalom találkozásában tehát nem az íróknak, hanem magának az irodalomnak, pontosabban a mítosznak, a könyvben nemegyszer szemrehányóan említett, de a parasztságra mindig is annyira jellemző archaikus, szívesebben úgy mondanám: reneszánsz életszemléletnek jutott a nagyobb szerep. Nem véletlen, hogy Rabelais-ről írott zseniális könyvében12 Mihail Bahtyin a mediterrán farsang reneszánsz világában találja meg az orosz népi kultúra legtisztább kifejeződését, amely művének igazi témája.
“A karnevál olyan ajándék, amelyet a nép nem fentről kap, hanem maga ajándékozza meg vele magát”
– írja Goethe a Római karneválban. Nem kell hangsúlyozni, milyen különös jelentősége van ennek a megfigyelésnek Oroszországban, ahol a “fentről” kapott ajándék jobbára csak egy új – jó és kegyes – cár, vagy főtitkár, elnök meg egy-két vödör vodka képében jelent meg eddig. A gdanski munkások 1969. decemberében, a Fehér Ház körül virrasztók 1991. augusztusában viszont önkéntes szesztilalmat vezettek be.
A környező üzemek (például a Roth Front Csokoládégyár), közhivatalok (például a Külügyminisztérium), a Lenin Könyvtár és a belvárosban elhelyezkedő akadémiai intézetek szakszervezeti bizottságai nagy termoszokban forró kávéval és teával látták el a forradalmárokat. És azok épp a tulajdon önzetlenségüktől mámorosodtak meg annyira, hogy csak úgy másztak a tankokra felfelé. (Mint a legújabb dokumentumokból kitűnik13, a felkelés vezérkara nem volt azonban ennyire absztinens. Minden visszaemlékező fontosnak tartja megemlíteni azt a dúsan terített svédasztalt a Fehér Ház negyedik emeletén, amely mellett a legfontosabb kérdések eldőltek.)
A nép persze ilyen is, meg olyan is. Dolgozni azonban mindig kell valakinek. A nép ezért mindenesetre – halhatatlan. Ebből a felismerésből táplálkozik kifogyhatatlan életöröme és életereje, amely átüt a sztálinizmus legsötétebb éveiben született Bahtyin-mű minden lapján, és amely – a gyárudvaron ültetett krumplitól és a lakótelepi gardróbokban felfűzött szárított halaktól és gombáktól a csecsenföldi hőstettekig számtalan csalhatatlan jel mutatja – képes reális és hatékony tényezőként részt venni a mai orosz életben is.
Lám a “jelcinizmusnak” is vége lett egyszer. De azért nem múlt el nyomtalanul. Nagy a nyomorúság, és egyre több a vér. Az elitnek a Chicagóvá átalakított Moszkva “posztmodern” díszletei között űzött politikai színjátéka bármely pillanatban egy nagy népi karnevállá (oroszosabban, vagy tatárosabban: balaganná – vásári, cirkuszi felfordulássá) válhat ma is. Ilyenkor levágott emberfejekkel és a cári koronával labdázik a nép Moszkva utcáin, amint az nemrég, 1993. októberében is történt.
Ennek a folyóiratnak egy alapító szerkesztője (Krausz Tamás) valamint két régi barátja (Oleg Rumjancev és Borisz Kagarlickij) is ott volt akkor a Fehér Háznál. Egybehangzóan állítják, hogy szép kis balagan volt az is. Valami emelkedettség, ünnepi hangulat, enyhe lázhoz, vagy részegséghez hasonló érzés lett úrrá a résztvevőkön. Az izgalom már előző délután megkezdődött, amikor Jelcin és Csernomirgyin könnyű sétát tettek a másnapi csatatéren, a Régi Arbat és a Szmolenszki tér közti folyóparton. Az ünnepi sétájukat végző moszkvaiak váratlan, csata előtti ideges lelkesedéssel üdvözölték a vezetőket. Azok ígéretet tettek, hogy hamarosan minden rendeződik…
Másnap aztán, amikor a szétosztogatott sokmillió dollár segítségével sikerült végre odavezényelni a Fehér Házhoz a tankokat, felgyúlhattak végre a CNN már napok óta ott topogó tizenhárom stábjának a reflektorai, és elkezdődött a “rendezés”. Még a harc szörnyű jelenetei is valami könnyű, emelkedett hangulatban játszódtak le. Rumjancev a parlament, Kagarlickij a városi tanács tagja volt. Egy tiszti különítmény mindkettőjüket letartóztatta, és egy tágas udvarba terelte, amelyben szanaszét hevertek már a holttestek. Aztán elfeledkeztek róluk. Mind a ketten úgy emlékeznek rá, hogy a vodkaszagot árasztó tisztek tegezték, “gyerekeknek”, “srácoknak” szólították őket a terelés közben, és ők valami könnyű részegségben engedelmeskedtek, mintegy cinkos szövetségben velük. Mintha csak közösen léptek volna fel egy népünnepélyen.
Balagancsik (Komédiásdi) – ezt a címet adta 1906-os darabjának, az orosz szimbolikus dráma első reprezentatív művének az imént említett “misztikus bolsevik”, Alekszandr Blok. Az Októberi Forradalom első évfordulójára írt darabját a futurista Majakovszkij Buffo-misztériumnak nevezte. Az udvari színház művészeti vezetője, Mejerhold rendezte meg – bőrkabátban és katonabakancsban, vörös fezzel kopaszodó fejebúbján. Oroszországban ilyenek a forradalmak. És a pogromok. És a polgárháborúk is. Babel iszonyatos és felemelő képeit örökítette meg ennek a “népünnepélynek” a Lovashadsereg novelláiban, szörnyű haragra gerjesztve Bugyonijt, az Első Lovashadsereg legendás parancsnokát.
Így vannak bizony a mai tábornokok is a csecsenföldi háború cenzúrázatlan képeivel. Ezek arról árulkodnak ugyanis, hogy a hosszúra nyúlt “jelcinizmus” újra egy polgárháborúhoz juttatta el az országot, amelyben – képzeljük csak! – a csecsenek is hajtanak végre hőstetteket. Az elit egy kapzsi katonai kalandjából népi háború, sőt vallások, kultúrák és civilizációk háborúja lett. És hiába vezetik már másfelé az olajat, az öldöklés folyik tovább. Az “ideológiai mesék” megelevenedtek, és nem lehet visszaparancsolni őket többé a tankönyvek penészes lapjaira.
Jegyzet
1 Oroszország elrablása. Budapest. Helikon. 1999.
2 Ld. a szerzőnek a témával kapcsolatos korábbi tanulmányaiból: A kelet-európai szökőállam. – 2000. 1997. 10. sz. – A szovjet peresztrojkától az orosz kapitalizmusig. Rubicon. 1999. 3. sz. – Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999.11. sz.
3 Szilágyi Á.: Oroszország elrablása. Helikon. Budapest 1999. 80. old.
4 Máté 16,26. Márk 9,36. Lukács 9,25.
5 A. Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Magvető 1991. 7.old.
6 Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999. december, 28-31. oldal.
7 Szilágyi Ákos: id. mű. 63. old.
8 Szilágyi Á.: A kelet-európai… 2000.id.sz. 15.old.
9 Lenin: Lev Nyikolajevics Tolsztojról. Kossuth,1960.
10 Szilágyi Á.: Tíz év… Kritika, id.sz. 28.old.
11 Ny.Nyekraszov: Válogatott versek Budapest, 1959. 244. old.
12 M.Bahtyin: Tvorcseszto F. Rabelais i narodnaja kultura szrednyevekovja i Reneszansza Moszkva.1965.
13 Ld. a résztvevők visszaemlékezéseit az NTV televíziós adó 2000. február 2-i műsorában!
