Az afrikai katonai puccsok és puccskísérlet okait firtatva a szerző arra a következtetésre jut, hogy az új világrendhez való sikertelen alkalmazkodásban mind a multiknak, mind maguknak az afrikaiaknak megvan a maguk felelőssége.A nemzeti szuverenitás felbomlása

 

Államcsíny Bissau-Guineában (2003. szeptember) és São Tomé és Príncipén (2003. július), puccskísérletek Burkina Fasóban és Mauritániá­ban (2003. október), Libériában lázadás buktatja meg Charles B. Taylor rendszerét (2003. augusztus), politikai zavargások Szenegálban (2003-ban), Elefántcsontpart destabilizálódik (2002. szeptemberétől)… Nyugat-Afrika, úgy tűnik, tartós politikai válságba hanyatlott. És még ha egyes országoknak, mint a Zöld-foki-szigeteknek, Ghanának vagy Malinak egyelőre sikerült is megúszniuk, kérdés, meddig találnak oltalmat a megrázkódtatások elől. Egyszóval: Nyugat-Afrika az általános összeomlás küszöbén áll.

A jelenlegi válságok egészen más jellegűek, mint amelyek a függetlenné válás után sújtották az afrikai államokat. A hidegháború korszakának ideológiai küzdelmét kettős destabilizáció követte, amit egyfelől a gazdasági globalizációba való erőltetett ütemű betagozódás, másfelől az a körülmény idézett elő, hogy ezek az országok híján voltak a rögtönzött demokratizáláshoz szükséges feltételeknek. E két jelenség megkérdőjelezte a születőfélben lévő nemzetépítési programok legitimitását, s emiatt teljes mértékben fiktívvé vált a szóban forgó államok szuverenitása.

Valamilyen “tragikus paradoxon” folytán több, egészen különböző tényező egyszerre fejtette ki destabilizáló hatását: véget ért az afrikai geopolitikai struktúrát meghatározó kelet–nyugati szembenállás; a befektetők nem tudták megfelelő módon kézben tartani a rögtönzött demokratizálást (amit François Mitterrand 1990-es La Baule-i beszéde indított el)¹; az új, neoliberális makrogazdasági környezet (a zabolátlan privatizáció, az inkoherens és drasztikus szerkezetátalakítási programok, a bújtatott szociális tervek, a munkaerő gátlástalan kizsákmányolása, a nevetségesen alacsony nyersanyagárak és a csempészet, az előnytelen kereskedelmi intézkedések stb.²); a nyugati multinacionális cégek és a hatalmas keleti bankok durva beavatkozásai; az adósságcsapda elmélyülése; egyes afrikai államok hegemón törekvései (például Líbia csádi intervenciója és “pánafrikai” aktivitása³); a fekete kontinens számos vezető politikusának zavarba ejtő kulturálatlansága s ennek következményeként az akár csak rövid távú előrelátás hiánya; a kishivatalnokok és az állami felső vezetők megvesztegethetősége; a fegyverkereskedelem stb. Megannyi baj, aminek következtében a már amúgy is törékennyé vált földrész – összeomlott.

Az 1980-as évektől valamennyi makrogazdasági, szociális és egészségügyi mutató romlott, ami felszámolta a középosztályt, s hatalmas társadalmi feszültségeket keltett. Nyugat-Afrika elszegényedett, a bruttó hazai össztermék mindenütt hanyatlott, a befektetők által ígért növekedés elmaradt, sőt 3,5%-ról (1975) 2000-re 2%-ra csökkent⁴. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) is “példátlan visszaesést” állapított meg az emberi fejlődés mutatóiban⁵.

A köztisztviselők bérének folyósítása mindenütt nehézségekbe ütközik. Közép-Afrikában 2003 tavaszán François Bozizé tábornok puccsista kormánya egyik első intézkedéseként bejelentette, hogy a tisztviselők fizetését később folyósítja. A munkanélküliség folyamatosan növekszik. A megbetegedések (mint az AIDS, a trópusi betegségek stb.) terjednek és súlyosan kihatnak a lakosság életkilátásaira. A menekültek száma milliókra rúg. A koldusbotra jutott hadseregek állandó fenyegetést jelentenek számos ország kormányzati rendszerére, amit a közép-afrikai puccs, a Burkina Fasó-i államcsíny vagy az elefántcsontparti lázadás is tanúsít.⁶

Valójában csupán az államcsínyek és a külhoni erőkkel vívott háborúkkal összefonódó polgárháborúk “demokratizálódtak”, amelyek ma alig kibogozható, sűrű szövevényeket alkotnak. Kinshasa-Kongót például egyszerre özönlik el szomszédai, s osztják meg külföldi hatalmak által fenntartott, különféle politikai csoportosulások⁷. Mintha Afrikában megszűnt volna mindenféle etikai norma. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a “közjónak” még a fogalma is kiveszett a politikai és az intellektuális diskurzusból.

A közakarat helyett és helyén csupán az egyes akaratok általános összeütközése tapasztalható, amelyek mindegyike az etnicitásra – a legkönnyebben manipulálható mozgatóerőre – összpontosít, amint ezt az “elefántcsontpartiság” ideológiája s az elefántcsontparti válság szereplőinek propagandája mutatja.

Ahogy a filozófusok mondják, a szükségszerűség a véletlenek találkozása. Ha így van, az elmúlt mintegy tizenöt esztendő afrikai háborúi és az államcsínyei között politikai és történeti értelemben folytonosság áll fenn. Valójában Monroviától Bissauig, Freetowntól Nouakchottig, Dakartól Niameyig, Casamance-tól Abidjanig egyazon s ráadásul széles körben elterjedt jelenségről van szó. Afrikában (különösen nyugaton) immár nem léteznek politikai értelemben vett független államok. A formálisnak mondott – azaz a hatvanas években kivívott – közjogi, szó szoros értelemben vett függetlenség merő absztrakcióvá vált. Az állampolgárok, a vezetők, a politikai csoportok és a katonák szemében az államhatalom névlegessé változott, aminek vagy alávetik magukat, vagy igyekeznek hasznot húzni belőle.

Egyrészt valamennyi nyugat-afrikai állam léte és működése közvetlenül a szomszédos államok számításaitól függ; példa erre Elefántcsontpart instabilitásának regionális visszahatása (konkrétan az olyan enklávé­országokra, mint Mali és Burkina), a munkások tömeges elvándorolása (például az elefántcsontparti burkinaiaké), az államok beavatkozása egymás politikájába (Bissau-Guineáé a casamance-i válságba, Csádé a közép-afrikai eseményekbe)… Másrészt, a belső jogot – az alkotmányt – ezentúl a nemzetközi jog, vagyis a többi állammal való kapcsolat minősége határozza meg. Márpedig ha e kapcsolat ténylegesen hozzájárulhat is a békés rendezéshez (például Kinshasa-Kongóban, ahol az ENSZ és Dél-Afrika bábáskodott az elért megállapodásnál)⁸, más esetekben negatív, sőt ellenséges megítélés alá kerül.

Az elefántcsontparti helyzet ennek jellegzetes példája. A nemzeti (elnöki) alkotmány valójában ellentmond a 2003. január 24-i linas-marcoussis-i egyezménynek (amely a hatalmat – az elnök rovására s a kormány javára – a lázadó politikai csoportok között osztja meg). Bármennyire jogosak és elkerülhetetlenek is ezek a megállapodások, tulajdonképpen betetőzését jelentik annak a történelmi folyamatnak, amely az 1990-es évektől kezdődően az elnöki hatalom meggyengüléséhez s Félix Houphouët-Boigny rendszerének bukásához vezetett.

Elefántcsontparton azonban nem lehet az elnöki intézményt teljhatalmú primatúrával (miniszterelnökséggel – a ford.) felváltani, mivel az országnak még nincs olyan parlamenti rendszere, amellyel például a zöldfoki-szigetekiek rendelkeznek. Az elefántcsontpartiak számára kevesebbet ér egy bármily kiváló külső közjogi rendszer, mint valamilyen – akár hiányos – belső közjogi szisztéma. Természetesen ezek az ellentmondások magyarázatot adnak Laurent Gbagbo elnök álláspontjának megváltozására (még ha nem is igazolják azt)⁹.

Az afrikai elitek mulasztásai egyébként oda vezettek, hogy a szuverenitás semmivé foszlott. A 2003. tavaszi puccs után megrendezett közép-afrikai nemzeti párbeszédben részt vevő egyik képviselő az alábbi okfejtéssel állhatott elő: “A közép-afrikaiak mindannyian megvesztegethetők és meg is vesztegetik őket. Márpedig a közép-afrikai államnak vissza kell szereznie adóbevételeit. Az állam pénzügyi rendszerének megszervezését és irányítását ezért vissza kell adni az országból eltávozott franciáknak.” Eszerint az állami szuverenitás egyik legalapvetőbb tényezője – az adórendszer s következésképpen a költségvetés – közvetlenül a francia együttműködési miniszter fennhatósága alá kerülne. E vélemény – a maga meglehetős naivitásával – csupán sok afrikai felelős politikus zavarodottságának kiemelkedő példája.

Az elmúlt tizenöt év során a Berlini Konferencián (1885) megrajzolt határok, amelyeket az Afrikai Egységszervezet alapítóiratai is megerősítettek, átjárhatókká és látszólagosakká váltak; valamennyi lázadó mozgalom számára valósággal szitaként működnek. Elefántcsontparton az egymással szemben álló csoportok által toborzott milicisták és zsoldosok kivonták magukat bármiféle ellenőrzés alól, s az ország egyes körzeteit mint maffiák fenyegetik. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg Libériában, ahol a Sierra Leone-i háború veteránjai bekapcsolódtak a 2003 augusztusában megbuktatott Charles Taylor elnök elleni harcokba.

Az afrikai államok súlyos kölcsönös függősége maga is nagyrészt a multinacionális cégek érdekeitől függ. Az utóbbiak – akár európaiak, akár keletiek – meghódították és leigázták az államapparátusokat. De facto eltörölték a gyarmati rendszertől örökölt határokat, s gyökeresen átalakították a földrész államainak jellegét, amelyeket saját függelékeikké, “ellenőrző hatóságaikká” változtattak.

Az “etnikai” konfliktusok gyakran csupán paravánként szolgálnak a helyi hatalmasságok vagy a multinacionális cégek érdekkalkulációihoz. Az utóbbiak a regionális vagy a helyi összeütközéseket a piacok és a koncessziók megszerzésére vagy megtartására használják fel. A civil szervezetek és az ENSZ egyik jelentése leleplezte a faipari cégek szerepét Libéria és Kinshasa-Kongó tönkretételében¹⁰. Az elefántcsontparti sajtó egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy emlékeztesse olvasóit: az ország akkor került válságba, amikor Gbagbo elnök bejelentette, hogy újratárgyalják egyes állami közbeszerzési piaci szektorok elosztását¹¹.

A multinacionális nagyvállalatok – összhangban a gazdasági globali­záció “szabályaival” – szorosan összefonódtak az afrikai közszférával, ami a közjog és magánjog keveredéséhez vezetett. A közügyeket ugyanis nem a közigazgatás egyetemes szabályai szerint, hanem a magánjog alapján intézték. A legtöbb afrikai államfő nem köztársasági elnöknek – tehát az általános érdekek biztosítékának –, hanem egyfajta igazgató tanácsi elnöknek tekinti önmagát. A kőolaj, az arany vagy a gyémánt értékesítésénél, a mezőgazdasági termékek és a természeti források (ásványok, fa) eladásánál lehetőség nyílik a törzsi érdekek, sőt a feudális jellegű kötelékek érvényre juttatására, a nyersanyagok kitermelési szerződéseinek aláírásától (a közvetítői díjtól) egészen a világpiaci értékesítés során keletkező jelentős többletérték elosztásáig.

Ennek szemléletes esete a – mennyei mannának tekintett – kőolajjal való gazdálkodás Gabonban és Angolában. A külföldi befektetők által lebonyolított privatizáció valóságos tékozlásra nyújtott lehetőséget, aminek az államok nem akartak, vagy nem tudtak ellenállni. A szenegáli kormány ezért állandóan újratárgyaltatja az országos elektromos társaság privatizációjának feltételeit. Természetesen a hatalom csúcsain végbemenő osztozkodásnak a fő vesztese – a nép. Ebben az összefüggésben az államcsíny a közhatalom utódlásának normális módozatává válik.

 

Civil újragyarmatosítás

 

A kelet–nyugati szembenállás megszűnése óta a multinacionális vállalatok egyre inkább politikai ellensúly nélkül tevékenykednek Afrikában¹². Az eredetileg a helyi kormányok érdekeihez kötődő cégek egyfajta autonómiát szereztek. Minthogy az államok Afrikában gyengék, a multinacionális nagyvállalatok a szó szoros értelmében külpolitikát folytattak, midőn a saját hasznukra fordították, hogy az afrikai államok – elutasítandó a belügyeikbe való beavatkozást – túlságosan gyorsan szabadultak meg az európai (anya)országoktól. Az Elf kőolajtársaság vezetőinek pere során nyilvánosságra kerültek azok az alkudozások, amelyeket Loik Le Floch-Prigent az angolai lázadók (a Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért – UNITA) vezetőjével, Jonas Savimbival folytatott, miközben hivatalosan a hatalmon lévő MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) kormányát támogatta.¹³

Az Addisz-Abebában 2003 februárjában megrendezett Afrikai Szociális Fórumon az egyik brazzaville-kongói küldött ironikusan úgy fogalmazott, hogy hazájában kétfajta törvényesség ütközik egymással: “a demokrácia és a kőolaj legitimitása”. A nemzetközi tőke által irányított “civil újragyarmatosítás” fogalma jól illik e helyzetre, s kellően kidomborítja a közhatalom tekintélyvesztését Afrikában.

Az afrikai kontinensen soha nem volt ennyi “harc” a különféle betegségekkel, soha nem fosztogatták a gazdaságot és a föld mélyét úgy, mint napjainkban. Az elmúlt tizenöt esztendőben jelentős, sőt egyedülálló nagyságú profit felhalmozására került sor. A fejlesztési segélyek csökkentése az afrikai államokat kiszolgáltatottá tette a nagyvállalatok étvágyának. Emiatt a rendszerek destabilizálódásakor az európai államok nemegyszer fáziskéséssel reagálnak az eseményekre, amelyek irányát olykor egyszerűen nem is képesek megérteni. Ezért mindig megkésve próbálják újra kezükbe venni a kezdeményezést – a jól bevált módszer, a nemzeti megbékélés szorgalmazásával.

Abban az átmeneti fázisban, ahol Afrika jelenleg tart, a konfliktusok (ideiglenes) megoldása egyelőre szükségessé teszi az európai államok közvetlen beavatkozását. Az európai fővárosok, illetve – fontos, árulkodó és szemléletes jelképként – ezek külvárosai válnak az afrikai politikai osztályok megbékéltetésének helyszíneivé, megpecsételve egyszersmind ezek egymástól való elidegenedését – amint azt a Párizs melletti Linas-Marcoussis-ban tető alá hozott elefántcsontparti megállapodás is mutatja. Miközben a nyugati és keleti magánügynökök háborúkat ger­jesztenek s államcsínyekhez készítik elő a talajt, a nyugati országokra hárul a feladat, hogy közvetítőkként lépjenek fel a hadban állók között. Van valami elfogadhatatlan komplementaritás ebben a szégyenletes munkamegosztásban.

Összegezve: az afrikai államok egyre sérülékenyebbekké váltak, egyrészt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank, másrészt a multinacionális cégek tevékenysége következtében. A “Françafrique” (Francia-Afrika) – ma ezt jelenti. Léopold Sédar Senghor annak idején persze egészen mást, egy egyenlő partnerek alkotta “Eurafriká”-t (Eurafrique) szeretett volna, amely azonban a korabeli Franciaország részéről süket fülekre talált. Ilyenformán az afrikai államok destabilizációja beilleszkedik az egyenlőtlenségen alapuló világrend logikájába, amely önmagában is diszkreditálja a közügyeket.

Olyan utakra és eszközökre lenne szükség, amelyek révén a destabilizációs kísérletekbe keveredett multinacionális nagyvállalatokat – az állami vezetőkhöz és a hadvezérekhez hasonlóan – nemzetközi büntetőbíróság elé lehetne citálni. Ennek érdekében egy nemzetközi jogi testületet kellene létrehozni, amelyet olyan afrikai bírók alkotnának, akik függetlenek a pénzügyi és gazdasági mechanizmusoktól, s akik az államcsínyeket és lázadásokat pénzelő tőkemozgások nyomkövetésére szakosodtak. Növelni kellene az ellenőrzést az afrikai közbeszerzési piacok öröklése felett is.

Hegel szavaival élve “a történelem mindig a rossz oldal által megy előre”. A mai politikai válságok kétségtelenül először vetik fel a valós igényt Afrika újfajta politikai és gazdasági egységének megteremtésére. Ennek immár nincs szüksége az Afrikai Egységszervezet és az Afrikai Unió talmi csillogására, s nem kell magára öltenie az olyan régi típusú gazdasági egyesülések formai jegyeit sem, mint amilyen a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (CEDAO) és a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Monetáris Unió (UEMOA) vagy éppen az Új Gazdasági Partnerség Afrika Fejlődéséért (NEPAD).

A kontinens valódi (s immár nem kikényszerített) egységének megvalósításához kiindulópontként szolgálhat az afrikai államok történelmi veresége. Mert ezért az öt évszázad óta tartó kudarcért nem kis részben maguk az afrikaiak is felelősek.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ 1990-ben a francia-afrikai csúcstalálkozón La Baule-ban François Mitterrand elnök kijelentette: “Franciaország minden tőle telhetőt megtesz, hogy hozzájáruljon a nagyobb szabadság elérése érdekében tett erőfeszítésekhez.”

² Lásd Sanou Mbaye: “L’Afrique noire face aux pièges du libéralisme”, Le Monde diplomatique, 2002. július.

³ Lásd Bruno Callies de Salies: “Spectaculaire retour de la Libye”, Le Monde diplomatique, 2001. január.

⁴ “Les flux de capitaux et la croissance en Afrique”. Az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája, Genf, 2000. július.

⁵ Jelentés az emberi fejlődésről, 2003. www.undp.org/hdr2003.

⁶ Lásd Anatole Ayissi: “Ordre politique et désordre militaire en Afrique”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

⁷ Lásd Colette Braeckman: Les nouveaux prédateurs. Politiques des puissances en Afrique centrale, Fayard, Párizs, 2002.

⁸ Lásd Jean-Paul Ngoupandé: “L’Afrique sans France, Albin Michel, Párizs, 2003.

⁹ Az elefántcsontparti válságot 2002 szeptemberében kirobbantó két fő fegyveres csoportosulás, az Elefántcsontparti Nemzeti Fegyveres Erők és a “lázadók”, azaz az Új Erők 2003 decemberében – a francia kormány politikai-gazdasági pressziója eredményeként – megállapodtak a kölcsönös és fokozatos lefegyverzésről. A politikai stabilitás megteremtését azonban megkérdőjelezi, hogy Laurent Gbagbo elnök – franciaellenes, nacionalista hangulat szításával – igyekszik kibújni az ország politikai pártjai által 2003. január 24-én a Párizs melletti Linas-Marcoussisban aláírt megállapodás végrehajtása alól, amely a hatalom megosztásáról rendelkezett Gbagbo Elefántcsontparti Népi Frontja, a “lázadókat” képviselő Köztársasági Tömörülés és a korábbi elnök, Henri Konan Bédié pártja, az Elefántcsontparti Demokratikus Párt között. (A ford.)

¹⁰ Lásd Alice Blondel: “Dérive criminelle de l’industrie du bois”, Le Monde diplomatique, 2003. január.

¹¹ Lásd Yves Ekoue Amaizo: “Ce qui paralyse le pouvoir ivorien”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹² Lásd Frédéric F. Clairmont: “Ces firmes géantes qui se jouent des Etats”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

¹³ Lásd Olivier Vallée: “Elf, au service de l’Etat français”, Le Monde diplomatique, 2000. április.