A rendszerváltás kezdete óta igyekszem figyelemmel kísérni az egyes pártok, politikai szervezetek és vezetőik megnyilvánulása­it, az új magyar politikai stílus alakulását. Kezdetben jóleső meg­nyugvással tapasztaltam, ahogy a magyar közélet akkori fakópi­ros köntösén megjelentek és terjeszkedni kezdtek az élénk másszínü foltok. El is nyelték hamarosan a fakópirosat. Narancsos-agyagbadöngölős fiatal demokraták, szabad(on szárnyaló) demokraták, nyugodt(an erős) fórum-demokraták, egészen kicsi kisgazdák, újrakezdő szociáldemokraták, szánom-bánom szocia­listák, meg még sokan mások, dicséretesen igyekeztek, hogy ki­eszeljék, kik is ők tulajdonképpen, és kiket is képviselhetnének saját magukon kívül. Pont úgy, ahogy a politikai eszmék piacán annak lennie illik. Ha ezt az igyekezetet nem koronázta is mindig teljes siker, abban mindannyian bizonyosak voltak – és velük alig­hanem a magyarság döntő többsége -, hogy mit nem akarnak. Azt, ami addig volt: pazarló, fenyegetőző egypárti diktatúrát, amelyben sem arisztokraták, sem demokraták nem lehettek, leg­feljebb csak – Petri György szóhasználatával – „szarokraták". Az arisztokrácia ideje – bár úgy tűnik, ez nem tudatosodott minden­kiben – egyébként is lejárt, így nem maradt más hátra, mint, jól felfogott nemzeti érdekből is, demokratává válni. Ezt diktálta az irányadónak elfogadott nyugat-európai modell is: parlamentáris képviseleti rendszer és szociális piacgazdaság.

A modell átvételével átkerült a magyar politikai gondolkodásba a liberális eszmekör egyik legjellegzetesebb eleme, a diktatúrák és demokráciák antagonisztikus szembeállítása, amely csupán ideológiai normativitáson nyugszik, történetileg viszont nem iga­zolható, s ezért számos akadémikus vitát kavart más nyugati or­szágokban is.¹ Hogy a példaképül elfogadott modern Nyugat szá­mos, önmagát demokratának tudó politikusa pillanatnyi vagy perspektivikus célok érdekében percig sem habozott diktatórikus rendszereket támogatni, az csak a gyakorlati politikus mélyebb bölcsességből táplálkozó fölényét igazolja az akadémikus faksznikkal szemben. Nem volt nehéz megjósolni, hogy a diktatúra kontra demokrácia vita itthon és a szomszéd országokban dús másodvirágzását fogja élni. Hogy a probléma visszatért a tudo­mányos köztudatba, azt már 1987-1989 táján lehetett tudni. Elég ha fellapozzuk a Valóság c. folyóirat akkori számait.² Nagy Imre és mártírtársainak ravatalánál Orbán Viktor mondta ki először nagy nyilvánosság előtt a bűvös „totalitarizmus"szót Totalitariz­mus. Mi tagadás, jól esett akkor hallani ezt a fogalmat. Bizonyí­téka volt annak, hogy ami még a 80-as évek elején is csak csen­des fél-magánbeszélgetésekben, egyetemi tanszékek folyosóján vagy a „repülő egyetem" előadásain hangozhatott el, arról ezentúl nyíltan lehet írni és beszélni. Bizonyítéka volt annak, hogy a Nyu­gat értékrendje és fogalmai fogják alakítani az új magyar politikai stílust. Ezt akkor már önmagában is értéknek tartottuk. A kelet-európai rendszerek lavinaszerű összeomlása rövid időre fényesszellős hangulatokat idézett fel. Egy pillanatig hihettük, hogy „holnapra megforgatjuk az…", hogy egyszerre ütött az igazság és a kibékülés órája, hogy most talán bekövetkezhet az itteni szom­szédnépek összeborulása is.

Az akkori érzületből sok minden tünékeny illúziónak bizonyult. A totalitarizmus-fogalom pedig bekerült a jobbra hajló politikai csoportok szellemi fegyvertárába, ahol politikai célokat követve folytatták a totalitarizmus-publicisztika legnegatívabb ha­gyományát: nem magyaráznak, nem összehasonlítanak, csupán állítanak. Azt állítják, hogy a létező szocializmus és a fasizmus lényegileg azonosak. A két világháború között meg­szokott szóhasználattal: a bolsevizmus vörös fasizmus, a fasiz­mus barna bolselvizmus (F. Borkenau).

Az újsütetű magyar totalitarizmus-gondolat számos ékes da­rabját sorolhatnánk itt fel. Tekintve, hogy nem egyes szerzőkkel akarunk vitatkozni, hanem egy mind tudományos, mind politikai szempontból negatív jelenséget elemzünk összességében, nem kerestük vissza az összes ilyen értelmű megnyilvánulást, azok­nak csupán lényegi elemeire reflektálunk.³

Kezdjük mindjárt egy fogalomzavarral. A totalitarizmus-tézis hívei szinte kivétel nélkül a fasizmus fogalmát használják, de a nemzetiszocializmust értik rajta. Elfelejtik vagy éppen feledtetni akarják, hogy a fasizmus fogalmával elsősorban Mussolini moz­galmát és rendszerét szoktuk jelölni, míg másodsorban a Musso­linit példaképnek tekintő szervezetek gyűjtőfogalmaként szoktuk használni. Figyelembe véve az ezek között mutatkozó, gyakran lényegbevágó különbségeket, az újabb szakirodalomban inkább a fasizmusok többes számú alak honosodott meg. (A 60-as évek közepe óta élénk vita folyik a kutatók körében arról, vajon a ná­cizmus besorolható-e egyáltalán a fasizmusok kategóriájába.⁴ A vitában való állásfoglalás helyett szögezzük le, fasizmus és nem­zetiszocializmus rokon, de nem azonosítható jelenségek. Az olasz fasizmus természetesen nem felel meg a totalitarizmus­szerzők céljainak, mert nem kínálja azokat az analógiákat, ame­lyeket ők fel szeretnének mutatni.)

Érvénytelennek, sőt komolytalannak minősítik a közismert ún. dimitrovi fasizmus-definíciót. Igazuk van, a fasizmusok lényegét az nem meríti ki, csupán egyetlen egyet ragad meg és általánosít a fasizmusok számos arculata közül, ezért elmélyült történeti vizsgálat alapjaként semmi esetre sem szolgálhat. Mégsem volna helyes elfeledni, hogy mind Mussolini, mind Hitler az ipari nagytőke és a politikai elit egyes csoportjainak aktív támoga­tásával került hatalomra, és a nagytőke Igényelt legalábbis beépítették rendszereikbe, iII. összhangba hozták saját poli­tikai céljaikkal. A fasiszta vezéreket nem politikai stílusuk tette szimpatikussá egyes uralkodó körök számára, hanem az a meggyőződés, hogy érdekeik egybeesnek a fasiszta célok egy részével. Úgy gondolták, hogy a majd általuk kordában tartott ve­zér lesz a „megfelelő ember kényes feladatra". Ezért a kommu­nista fasizmusértelmezés ugyan hamis általánosítás, a benne rejlő részigazság azonban nem tagadható.⁵

Kapóra jön a totalitarizmus-tézis számára az az – egyébként először szocialista gondolkodók által felvetett – teória, amely a fa­sizmusokat kispolgári gyökerűnek minősíti, sőt bennük egyene­sen kispolgári szocializmust vél megpillantani.⁶ Ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a fasizmus lényegileg szocializmus, az meg „mindegyformán" totalitarizmus. Ez esetben ugyancsak egy rész­mozzanat túláltalánosításával van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocialista mozgalom tömege és szavazótábora nagy­részben az alsóbb középosztályból származik. A bökkenő azon­ban ott van, hogy a többi polgári párt szavazói ugyancsak; ez azonban mégsem bizonyítja ezek kispolgári gyökereit vagy jelle­gét. A hatalomra került fasizmusról és nácizmusról sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy valamiféle kispolgári szocia­lizmust valósítanának meg. Éppen ellenkezőleg. Háttérbe szorít­ják a szocialisztikus nézeteket. Baj van a fogalommal is, tisztázat­lan a tartalma. Ki a kispolgár? A kistulajdonos, a hivatalnok, a ta­nító, vagy akinek a szülei e foglalkozásokat űzték? A totalitariz­mus-szerzők egynémelyike, talán érezve a kispolgárság-tézis tarthatatlanságát, úgy érvel, hogy a fasizmus és a szocializmus hatalomformáló tényezője a vérszomjas lumpenproletár tömeg.⁷ Hogy a tömeg a fasizmusokban és a létező szocialista rend­szerekben nem hatalomformáló tényező, hanem csupán a hatalom eszköze, azt aligha kell bizonyítani. A totalitárius rend­szerekben és a velük bizonyos rokonságot mutató populista dik­tatúrákban a tömegpolitika funkciója éppen abban áll, hogy azt a látszatot keltse, mintha a politikai döntésekben a tömeg által megjelenített többség akarata kelne életre, és az uralkodó elit nem volna más, mint ennek a közakaratnak a végrehajtója.

A konzervatív ihletésű totalitarizmus-felfogás igyekszik elhitet­ni velünk, hogy a fasizmus és bolsevizmus vezető gárdája per­verz, szadista, munkakerülő, deviáns, bűnöző alakokból állt, akik még haló poraikban is méltók a megvetésre és a gyűlöletre. Nos, ami a bolsevik párt első generációját illeti, nehéz díszesebb, műveltebb értelmiségi klubot elképzelni. A fasiszta vezetők legtöbbike szintén olvasott, tájékozott ember volt, ha nem is rendel­kezett akadémikus ismeretekkel. Hitler sok tekintetben igen hiá­nyos műveltsége inkább kivételnek, mint jellemzőnek mondható. Joachim Fest egy Ismert tanulmányában a náci vezetők lelkialka­tát vizsgálva a legjobb akarattal sem tud egyiküknél sem több tor­zulást kimutatni, mint bármely átlagembernél.⁸ Eichmannt a pszi­chiáter szakértő Jeruzsálemben szintén épelméjűnek találta.⁹ Jó okunk van tehát azt hinni, hogy ezek az emberek nem voltak deviánsabbak, mint a kor, amelyben éltek. Erkölcsiségüket nem a bűnözők etikája határozta meg, hanem az a gondolat, hogy a ma­gasabb cél szentesíti az alantas eszközt. Az ebben a szellemben fogant politikai tett persze sokszor a kriminalitással határosnak látszhat. Pedig Mussolinit, a bolsevikokat, Röhmöt, Rauschninget egy magasabbrendű politikai erkölcsiség igénye, népért-nemzetért érzett felelősség, valódi problémaérzékenység és változtatni akarás is mozgatta. Züllöttségüket nem bizonyítja, hogy kedvelték az alkoholt vagy az azonos nemet. Igaz ugyan, hogy Sztálin nyakalta a konyakot és a vodkát, Churchill viszont a whisky nagy barátja volt, Hitler pedig tudvalévőleg absztinens. (Egyébként minden forradalmi átalakulás sajátja, hogy felszínre kerülnek ad­dig többé-kevésbé marginális helyzetben levő csoportok. Ez még a mai magyar rendszerváltásra is igaz. Ezeket azonban súlyos té­vedés volna sommásan lumpennek minősíteni, jóllehet ilyenek is akadnak közöttük.)

Mindezek azonban csak járulékos, illusztratív elemek. A tota­litarizmus-elmélet egyik központi tézise, hogy fasizmusok és bol­sevizmus lényegileg azonosak. De felbukkant az újabb magyar totalitarizmus-összhangzatban egy másik tézis is, miszerint fasiz­mus és bolsevizmus a társadalmi patológia vagy méginkább a társadalmi atavizmusfogalmával írhatók le.¹⁰ Mindkét tézis a leg­korábbi időktől kezdve folyamatosan jelen van a liberális fasiz­muskritikában. E meg nem értett, meg nem emésztett fogalmak­kal való dobálódzás a legtöbb esetben csak szánalmas szellemi bénaságot takar.

Vizsgáljuk meg, vannak-e komolyan vehető érvek, amelyek a fasizmusok és szocializmusok atavisztikus jellegét bizonyítanák. E modernkori totalitarizmusokat egyesek az európai feudalizmus, mások az ókori keleti nagybirodalmak társadalom- és gazdaság­szerkezetével szokták párhuzamba állítani.¹¹ Ez az összehason­lítás azonban nem a történeti, társadalmi szerkezet és környezet mélyebben fekvő szimilaritásai után kutat – ilyeneket aligha is tudna felmutatni -, hanem felületi hasonlóságok ideologikus ki-sarkításával etikai tartalmú értékítéleteket kreál. Hogy a modern­kori totalitarizmusok egy idő elteltével bürokratikus uralmi szerke­zetekké válnak, nem vitatható, ez azonban nem bizonyítja ata­visztikus jellegüket. Ugyancsak súlyos tévedés volna azt gondol­ni, hogy a fasizmusok bürokráciája azonos a szocializmusok bü­rokráciájával.¹² Az előbbi esetben a hagyományos szakapparátu­sok mellé felépül egy részben konkurens, részben kooperatív új politikai apparátus, amely egyre inkább a hagyományos appará­tusokhoz asszimilálódik, magáévá teszi azok szakmai és hétköz­napi ethoszát. A bolsevik politikai rendszer ellenben teljes szakí­tást jelent mind a hagyományos elitekkel, mind a hagyományos bürokráciával, és önmagából igyekszik kitermelni az új adminiszt­rációt. Ennek megfelelően az ancien régime szakapparátusainak maradványai – inkább csak személyekről van szó, mintsem szer­vezeti zárványokról – a szocialista hatalom első periódusában ro­hamosan, később fokozatosan lemorzsolódnak. A bekövetkező generációváltással a szakapparátusok hivatali ethosza teljesen háttérbe szorul a politikai elit ideologikus ethosza ellenében (és csak az azt követő generációban tér vissza). Ez az első pillantás­ra talán kis súlyú különbség is messzemenő, de a két rendszer esetében merőben eltérő, sőt ellentétes következményekkel jár. A fasiszta rendszerek – a szocialista rendszerekkel ellentétben – a tulajdonviszonyok és az igazgatási rendszer részbeni megőrzésével is bizonyos kontinuitást képviselnek a hagyo­mányos polgári berendezkedésekkel, ennek köszönhetően nagyobb zökkenő nélkül képesek újra beilleszkedni a nyuga­ti társadalmak közé.

Egy másik hasonlóan magvas megállapítás szerint a totalita­rizmusok mindenkori típusjegye a szinte már intézményesült kor­rupció, a balkáni és keleti despotizmusok baksis-rendszere. Aki valamelyest is ismeri a szocializmusok és a fasizmusok történe­tét, tisztában lehet azzal, hogy mindkét rendszerben, de különö­sen a létező szocializmusokban hányszor és miféle módon igye­keztek elejét venni a funkcionáriusok harácsolásának. A közjavak magáncélra való felhasználását fasizmusban is, szocializmusban is sikkasztásnak, korrupciónak hívják. A korrupció nemcsak fasiz­mus és szocializmus, hanem általában a diktatúrák szokásos ve­lejárója, de a demokrácia sem nyújt teljes védelmet ellene. A szovjet típusú rendszer egyik érdekessége éppen az, hogy a po­litikai elit kezén nem halmozódnak fel olyan mesés magánvagyo­nok, amelyekre egyébként a közjavak pazarl(ód)ásából következ­tetni lehetne. A reálszocializmus nem a funkcionáriusok harácsolásába rokkan bele, hanem a nem piac-racionális gazdálkodási rendszerbe. Abba, hogy a tőkejavakat erőszakosan fogyasztói ja­vakká alakítja, valamint a meg nem termelt javakat igyekszik új­raelosztani. (Owen is ebbe bukott bele a maga korában.) Rövi­den: szűkített újratermelés folyik. Ez sem atavizmus. Az ókori Ke­let nagycivilizációinak emlegetése e tekintetben teljesen hamis analógia. Ezek jellemzője az egyszerű, pontosabban az igen las­san bővülő újratermelés. Szélsőséges esetektől és periódusoktól eltekintve e birodalmak adminisztrációja a helyi hatalmasságok­kal karöltve, de némelykor ezek ellenében is, féltékenyen őrkö­dött azon, hogy az „istenadta nép" illendően részesüljön az általa megtermelt javakból. E patriarchálisán szervezett és gondolkodó rendszerekben jelen volt a társadalmi szerződés egy ősváltozata (ezt őrizte a kollektív emlékezet is), amely feltételezte a hatalma­sok felelősségét alávetettjeikkel szemben. (Valahogy úgy, ahogy az érett középkor hűbér- ill. földesurát számos kötelezettség ter­helte hűbéreseivel ill. jobbágyaival szemben.)

Az előző bekezdésben mondottakat logikusan végiggondolva kitűnik, mennyire elhibázott az az álláspont, amely, ismét csak az ókeleti birodalmakra utalva, úgy véli, a fasiszta és bolsevista rendszerekben egyaránt relativizálódnak a tulajdonviszonyok. A fasiszta rendszerekben mind elvben, mind gyakorlatban fennma­radnak a magántulajdonon nyugvó viszonyok. Az egyes fasiszta rendszerek különböznek atekintetben, milyen mértékben befolyá­solják a tulajdon feletti rendelkezést és a piacgazdaság működését. De egyetlen fasiszta rendszer sem tesz kísérletet ezek megszüntetésére, sőt, a tulajdonos-pozíciókat éppen hogy megtámogatja. Saját társadalmi bázisát pedig úgy igyekszik megszilárdítani, hogy eddig tulajdonnal nem rendelkező híveit va­lódi tulajdonossá teszi. A létező szocializmusok alaptendenciája ezzel éppen ellentétes. Míg a fasizmusok esetében a rablott ja­vak, félig-meddig intézményesített csatornákon, egykettőre a „régi harcosok", kisebb és nagyobb potentátok magántulajdonát gya­rapították, addig a szocialista rendszerek vezető funkcionáriusai általában nem tesznek szert olyan magánvagyonra, amely meg­haladná az európai mértékkel mért tisztes jólét, esetleg a szerény fényűzés határait. A közjavak elbirtoklása csak a rendszerek ké­sei, dezintegrációs szakaszában válik tömegessé és tünet­szerűvé. (Tanulságos lenne megvizsgálni e tekintetben a magyar­országi rendszerváltást megelőző és követő egy-két esztendő tendenciáit.) Tulajdonnal bírni és azzal rendelkezni, az tudva­lévőleg két különböző dolog. A demokráciák – különösen a szociális gazdaságok – jogrendszere is korlátozza bizonyos ese­tekben és bizonyos mértékben a tulajdonosi jogok gyakorlását (vö. a németországi bérháztulajdonosok esetében). A modern polgári berendezkedésekben szintén relativizálódik a tőkés tulaj­don mint ilyen, mert egyrészt nagy tömegek és eredetileg piac­idegen szervezetek lesznek formailag (sokszor csak szimbolikus értelemben) tőketulajdonossá, így a tőke anonimmá válik; más­részt egyre inkább elválik egymástól a tőke tulajdonlása és a fö­lötte való rendelkezés. A szocialista rendszerekben, ha részben más okokból és más következményekkel is, hasonló folyamat zajlik le. Itt a tőke állami tulajdonba kerül. A tulajdonból adódó jo­gokat az állam gyakorolja. Az államot kizárólagos Igénnyel meg­szállva tartja egy hatalmi elit. Ezért úgy tűnik, mintha ez az elit volna a tulajdonos. Ez azonban csak látszat, formailag, jogi érte­lemben nem igaz. Az elit a tőkejavak feletti rendelkezést átengedi a vele kényszerűen összefonódott bürokrata-technokrata réteg­nek. A probléma lényege azonban nem a tulajdonlás – rendelke­zés viszonylatban rejlik, hanem abban, hogy a tőkejavak összessége a fasizmusok esetében továbbra is tőkeként műkö­dik, a reálszocializmusokban pedig nem. Ez persze ismét nem atavizmus, hanem egy utópikus társadalomkísérlet része, amely megpróbálta átugrani saját árnyékát.

Teljesen légből kapottnak tűnik az az állítás is, miszerint a to­talitarizmus, a szovjet és a náci rendszer megakasztja a gazda­sági fejlődést, és 19. századi gazdaságszerkezetet eredményez. Érthetetlen, mitől volna egy ultramonopolista gazdaság 19. szá­zadi. Igaz, hogy mindkét gazdaságot – természetesen merőben eltérő okokból – a nehézipartúlsúlya jellemzi. Németország gaz­dasága a túlkapitalizáltságtól szenved, tőkefeleslegét a totális há­borúra való felkészülésre fordítja. Szovjetoroszországot a tőke, az ipar, az infrastruktúra hiánya nyomasztja, 20. századi gazdasági kör­nyezetben 19. századi feladatokat kellene megoldania. Gazdasága egyebek között azért is megy tönkre, mert egyidőben akar eleget tenni a rapid tőkefelhalmozást követelő modernizációkényszernek és saját szociális ideológiájából adódó követelményeknek. Gazda­ságának szerkezete a nyugat-európai piacgazdaság mércéjével mérve tényleg elmaradott, torz és irracionális, de nem 19. századi.

A valódi kérdés persze nem ez, hanem az, hogy a totalitárius rendszereknek sikerült-e véghezvinniük vagy elindítaniuk a társa­dalom valamely területén a modernizációt. E tekintetben mind a fasizmusokat, mind a szocializmusokat illetően hosszú ideje fo­lyik a vita.¹³ Hogy a szocialista rendszerek a kelet-európai társa­dalmak relatív fejlettségét visszavetették, megőrizték vagy növel­ték-e, ma még, történelmi távlat híján, aligha megítélhető. Ma a legtöbb becslés visszaeséssel számol, ez azonban egzakt mó­don nem igazolható. Ellentmond ennek, hogy a szovjet rendszert a nyugati szakirodalom is egészen a 80-as évek elejéig szinte egyöntetűen modernizációs diktatúraként fogta fel. Itt nem kívá­nunk állást foglalni ebben a vitában. Megítélésünk szerint a volt Szovjetunióban 1917-től máig részleges – szociális és életformabeli – modernizáció zajlott le.¹⁴ Eközben azonban a szovjetizált közép-kelet-európai társadalmak fejlődése legalábbis megre­kedt.

A tulajdoni és társadalmi viszonyok tekintetében az ázsiai nagybirodalmak valóban kínálnak analógiákat a szovjet rendszer bürokratikus szakaszához. Bizonyos fajta látens kontinuitást sem zárhatunk ki. Hogy a szovjet államban visszaköszönnek a cári Oroszországból, sőt még régebbről, a tatár uralom idejéből ismert mozzanatok, az csak azt bizonyítja, hogy a történelmet nem lehet kiradírozni a társadalmak mindenkori jelenéből. A ma a moder­nizáció modelljeiként elfogadott nyugati társadalmakban garma­dával lelhetünk archaikusabbnál archaikusabb mozzanatokat. (Elég, ha az Egyesült Királyságra gondolunk, ahol például még nem is olyan régen egy bankigazgatói kinevezés előfeltétele az volt, hogy a jelölt történész diplomát szerzett Oxfordban.) A fasiz­musok esetében legfeljebb az európai középkor kínál analógiá­kat. De jó lesz vigyázni az analógiákkal. Túlértékelésük – egyfajta bornírt struktúrfunkcionalizmus – már sokszor tévútra vitte a meg­értő gondolkodást. Ha találunk is analógiákat a közelebbi vagy tá­volabbi múltból, az még nem bizonyít semmiféle történelmi reg­ressziót. Tévedés volna azt gondolni, hogy alakra hasonló struk­túrák feltétlenül azonos funkciót töltenek be merőben különböző társadalmi rendszerek esetében.

Megszívlelendő tanulság ez azok számára, akik úgy vélik, hogy az állatvilágból hozott horda-szellem – egyesek szent ha­ragjukban csorda-szellemet emlegetnek – reinkarnálódik a fajel­méletben és a totalitárius pártok mítoszaiban.¹⁵ A nemzeti-szo­cialista fajelméletnek valójában semmi köze sincs a hordához, sokkal inkább a 19. századi hatalmi egyensúly megbomlásához, a nacionalista, imperialista ideológiákhoz, a kontinentális Európa nyugati végétől a keleti sarkáig virágzó kulturális antiszemitiz­mushoz, a nemzettudatok labilitásához, valamint ahhoz a súlyos értékválsághoz, amely szétporlasztotta a társadalmi lét szellemi tartóoszlopait. Közvetlen köze viszont a wilhelminus Németor­szág háborús vereségéhez van. Mítoszokat másfelől sem a mar­xizmusban, sem annak leninista változatában nem találunk. A szovjet típusú rendszerek elitje posztulálja ugyan a párt vezető szerepét, de ez nem egyéb, mint egy politikai uralom történetfilo­zófiai racionalizmussal megalapozott axiómája. A mítoszképzés a fasizmusok, különösen a nácizmus sajátossága. Ideológiáik összehasonlításával tettenérhető a fasiszta és forradalmi szocialista gondolat döntő különbsége: míg az egyik irracio­nális-partikuláris utópia, addig a másik racionális-univerzális-emancipatórikus utópia. Az elit legitimációja felől nézve: a nácizmus tisztán antidemokratikus, a bolsevizmus ellen­ben gyökerében tisztán demokratikus célképzetekkel és legi­timációkkal rendelkezik. (Az olasz fasizmus e tekintetben átme­net a kettő között.) A náci elit legitimációja egy zárt közösség pa­razitizmushoz való jogát deklarálja. A bolsevik elit mindenfajta szociális élősdiség megszüntetéséből meríti önigazolását. Hogy a szovjet rendszer alapelvei a gyakorlatban visszájukra fordul­nak, még messze nem jelenti azt, hogy fasizmus, nemzeti-szocia­lizmus és szocializmus közös vonásai nem csupán formai jel­legűek.

Ahogy a totalitarizmus-kánon nem differenciálja a fasizmus fo­galmát, ugyanúgy nem differenciálja a szocializmus-fogalmat sem. így közvetve azt állítja, hogy mindenféle szocializmus lénye­gi azonosságot mutat a nemzeti-szocializmussal. Itt a konzervatív liberális közgazdák – Mises, Hayek, Röpke – gondolata köszön vissza. Emlékeztetőül: náluk az általánosítás alapja kizárólag az állami tervezésen nyugvó gazdasági rendszer vagyis szemükben minden államilag vezérelt, tervszerű gazdaság szocializmus. A tervgazdaság kizárólag ökonómiai szempontú kritikájából kiindu­ló, a fasizmusokat és a szocializmusokat azonosító álláspontjukat a későbbiekben részben maguk finomították, részben revideál­ták, ezért az ma már semmiképpen sem tekinthető mérték­adónak.¹⁶ A fogalmi tisztázatlanság egyébként egymagában is kitűnő táptalaja a téves vagy szándékoltan hamis általánosítások­nak. Végzetesen összekeveredik „szocializmus", „létező szocia­lizmus", „marxizmus", „leninizmus", „bolsevizmus", „sztálinizmus", és akkor a különféle – gyakran anakronisztikus – szóösszetéte­lekről még nem is szóltunk. E fogalmi bizonytalanság tartalmi funkciója, hogy azt sugallja: a sztálinizmus nem egyfajta szo­cializmus, a sztálinizmus „a" szocializmus. Vagyis minden lé­tező vagy elvi szocializmus – legalábbis következményében – szükségszerűen sztálinizmus. Alig hiszem azonban, hogy egyko­ri tekintélyekre való hivatkozás megalapozná mondjuk Sztálin, Kádár és Pozsgay szocializmusának összekeverését. Legalább ugyanekkora különbség választja el Maurrast Mussolinitői, azt meg Hitlertől.¹⁷

Térjünk vissza az a atavizmus-problémához! Fasizmusok és bolsevizmus valóban történelmi atavizmust jelentenek? Az állítás mögött egy ma már meghaladott történetfilozófiai gondolat rejlik. Nevezetesen az, hogy a történelem célbajutó – lineáris, teleolo­gikus – folyamat, amelyben törések ill. visszacsúszások követ­kezhetnek be. Nemigen találnánk ma történészt, aki ezt így ko­molyan venné. Magam is roppantul sajnálom, de úgy tűnik, nem létezik hegeli világszellem, és nincsen üdvtörténet. Az emberi tár­sadalmat aligha tekinthetjük másnak, mint homeosztatikus problémamegoldó rendszemek – illetve ilyenek összességének -, amely a think-try-success/error elve alapján működik.¹⁸ Egy­szerűbben szólva, társadalom és a benne foglalt kisebb rend­szerek, az egyént is beleértve, a mindenkori kihívásokra olyan vá­laszt igyekeznek találni, amely számukra a legkedvezőbb ered­ményt hozza. A helyes megoldás megtalálásához téves megol­dási kísérleteken keresztül vezethet az út. Ilyen téves – zsákutcás – megoldási kísérleteket képviselnek a fasizmusok és a bolseviz­mus is. Miután kimerítették lehetőségeiket, felbomlásuk külső be­avatkozás nélkül is szükségszerűen bekövetkezik. Tehát nem atavizmusok, legfeljebb időleges megrekedések, amelyekre újabb, sikeres vagy ismét sikertelen megoldási kísérletek fognak követ­kezni. Mint utaltunk rá, azok a szerzők – E. Bloch, Sh. Eisenstadt stb. -, akik a fasizmusokkal kapcsolatban felvetették az ataviz­mus gondolatát, azt maguk is inkább képletesen, értékítéletként értették.¹⁹ (Magától értetődik, hogy az atavizmus fogalmát és le­hetőségét az itt vázolt történetfilozófiai sémából nem zárhatjuk ki eleve. Elvben bekövetkezhet olyan történelmi szituáció, amikor a társadalom vagy alrendszerei feladataik megoldásában rég meg­haladott módszerekhez kénytelenek folyamodni. Ez történne egy atomháború vagy egy világméretű természeti katasztrófa esetén. Ez történt időről időre az ókori nagycivilizációk esetében, ha nem tudtak ellenállni a náluknál primitívebb, de valamilyen okból még­iscsak fölényben lévő külső nyomásnak. így köszöntenek be az ún. „sötét korok". Ilyen esetekben jogosan beszélhetünk atavizmusról, mert meghaladott formák és meghaladott tartalmak együttesen jelenhetnek meg újra. Minden társadalmi jelenségnek csak saját társadalmi-történeti kontextusában van értelme. Meg­értéséhez a kialakulás, a szerkezet, a funkció interdiszciplináris eszközökkel történő elemzése nyújthatja a kulcsot. Rendkívüli haszonnal kecsegtet a komplex összehasonlítás módszere is. Azok, akik ma idehaza a totalitarizmus-gondolatból igyekeznek újra politikai ideológiát faragni, nem ezt az utat járják, helyette csak felületi jegyeket általánosítanak. Pedig tudhatnák, hogy az analógiás gondolkodás – bár nem haszontalan – egy tudomány előtti szellemiségnek a jellegzetessége, így a 20. század végén akár atavizmusnak volna nevezhető.)

*

Vizsgáljuk meg: az eddigieket figyelembe véve, rokonítható-e fa­sizmus és bolsevizmus? Bizonyos értelemben igen, hiszen az európai mintájú társadalmak különbségeik ellenére is lénye­gében összefüggő gazdasági-szociális-eszmerendszert al­kotnak. Erinek megfelelően e nagyrégió történései igen szo­ros összefüggésben állnak egymással. A látszólag ellentétes jelentésű mozzanatok mélyrétegeiben közösség lehet, és meg­fordítva. Az aktuális tudományos feladat – egyben aktuális politi­kai feladat is – e bonyolult összefüggésrendszer felmutatása.

Fasizmus és bolsevizmus hasonló mértékben radikális, de ra­dikálisan ellentétes érték- és társadalomutópiák hordozói. Ideoló­giáik születésének hátterében Európa politikai, társadalmi rendjé­nek és értékrendszerének szétzilálódása áll. A fasizmus eszme­isége nagyobbrészt az európai konzervatív hagyomány radi­kális továbbvitele, a bolsevizmus a liberális eszmei hagyo­mányból eredő következtetések radikális továbbgondolása. Eltérő axiómák alapján ez is, az is a – monoteista, de már Isten nélküli – szakrális világrend helyreállítására törekszik. Mindkettő totális világ- és társadalommagyarázatot, ill. abból levezetett társadalommodellt kínál. Kizárólagosságigényük szükségképpen esküdt ellenségekké teszi őket. Ugyanaz, aminek folytán szerve­zeti szinten összeegyeztethetetlenek, az egyének szintjén szim­pátiát kelthet közöttük, és átjárást biztosíthat a két mozgalom kö­zött. Minden, az övékével nem megegyező értékvilágot elvi ellen­ségnek tekintenek, amelynek elpusztítása csak késhet, de nem múlhat. Ugyanez a totalitásigény követeli meg a társadalom min­den tagjától a feltétlen lojalitást. A két utópia transzcendens-me­tafizikus jellegéből érthető meg, miért tekintik önmagukat elkerül­hetetlenül és halaszthatatlanul bekövetkező szükségszerűség­nek. A belőlük következő politikai tett elsősorban a végcélra, az utópia megvalósítására irányul. Idegen tőle a hagyományos poli­tika közvetlen célracionalitása, kompromisszumkészsége, prag­matizmusa és konvencionalitása, ezért tűnhet gyakran meztelen gengszterizmusnak.

A történelmi hátteret a 19. század második felében az egész kontinentális Európát átható, de meg is rázkódtató modernizációs robbanás adja. A gazdaságban és az infrastruk­túrák területén hihetetlen fejlődés és az igényszint hihetetlen megemelkedése következik be. Nincsen olyan társadalmi réteg, amely egészében véve ne profitálna jelentékenyen a fejlődésből. Ez a meredeken felfelé ívelő tendencia és a belőle fakadó vá­rakozások eleve, mind politikai mind szociális értelemben, radikalizmusra hajlamosító tényezőként működtek az euró­pai társadalmakban. A rohamos változások három nagy kérdést tettek fel a társadalmak számára. A nemzeti (és hatalmi) kérdést, a szociális kérdést és a modernizáció kérdését. A kor ideológiá­inak mindhárom kérdéssel számot kellett vetnie. Aszerint külön­böznek, melyik kérdést kívánják a középpontba állítani, ill. hogy a kérdés megoldásában kooperatív vagy radikális agresszív eszkö­zöket javasolnak. Az első világháború nagyon szűken vett lénye­ge: az európai „későnjövök" radikális eszközökkel, a többiek ro­vására igyekeznek megváltoztatni nemzeti-hatalmi státuszukat. A háború előkészületei és szociális következményei erőteljes radikalizálódást indítanak be a szociális rendszer több szintjén is, ugyanakkor újra, fokozott élességgel vetik fel a három korkérdést. Európa nyugati régiójáról általánosságban elmondható, hogy modernizációja lassan, fokozatosan ment végbe, ezért annak fe­szültségei részben kisebbek voltak, részben nem együttesen je­lentkeztek. A nemzeti kérdés megoldottnak tekinthető, a hatalmi kérdés e régió javára dől el. Ezért mind belső szociális feszültsé­geinek, mind külső konfliktusainak megoldásában a kooperatív módszerek kielégítő eredményt ígérnek. A középső európai terü­let mondernizációja – elsősorban Németországé, de Itáliáé is – rövidebb idő alatt, gyorsabban zajlik, görbéje jóval meredekebb. Megtörése súlyosabb traumához, hisztériás radikalizálódáshoz vezet, amelyet az orosz forradalom közvetve gerjeszt. Itália hatal­mi aspirációi nem elégülnek ki. A hagyományos elltek által is támogatott nemzeti radikalizmus, a modernizáció kérdését is felvállalva, a hatalmi kérdést helyezi előtérbe, és megtöri a szociális radikalizmust. Viselkedése – adottságainak megfe­lelően – befelé totalizáló tendenciát mutató autoritarizmus, kifelé korlátozott gyarmati imperializmus. A nácizmus hatalomra jutásá­val lényegében ugyanaz történik Németországban, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott korábban sikeresen – sőt, túl sikeresen – megoldódott a modernizáció-probléma. A német eset tehát vegy­tisztán nemzef/-hafa/m/radikalizmus. Totalitarizmusa a kontinen­tális imperializmus szolgálatában áll. A közép-kelet-európai ki­sebb államok hagyományos diktatúrái szintén a szociális radika­lizmust nyomják el. Horizontjukon nemzeti-hatalmi és modern­izációs célok lebegnek. A nemzetközi nagy- és kishatalmi viszo­nyok miatt azonban ezek csak kooperatív módon oldhatók meg. Ugrásra készen vár viszont a nemzeti radikalizmus. A forradalmi Oroszországban győz a szocialista radikalizmus, és kény­szerűen felvállalja a modernizáció feladatát. A nemzeti kérdés részben a birodalmias berendezkedés, részben a nyelvidegen népek fejletlen nemzettudata miatt csak korlátozottan aktuális. A hatalmi kérdést háttérbe szorítja a szociális-modernizációs utó­pia kivitelezése. Ezt szolgálja totalitarizmusa. A fasiszta és a szovjet totalitarizmus tehát eltérő gyökerekből, eltérő okok­ból és eltérő célok érdekében keletkezik. Hasonlóak annyi­ban, hogy funkciójuk a célok eléréséhez szükséges fokozott társadalmi integráció és mobilizáció. Mindkettő utópikus, de eltérő tartalmú politikai praxis. A totalitarizmus tehát nem önálló funkció, hanem csak módszer.

A totalitarizmus jelensége természetesen számos részmozza­natból táplálkozik. Jelen van benne a technokrácia és a bürokrá­cia önabszolutizálásra való hajlama és sok más egyéb. Itt csak a legfontosabb mozzanatot szeretném vázlatosan megragadni. Lé­nyegében az értelmiség válságáról van szó egész Európá­ban.²⁰ Már a századfordulóra széthullik mind a túlvilági, mind az evilági metafizika értékrendszere. Az értékek szélsőséges relativizálódásától csak egy lépés az értéknihilizmus. Ez majd csak az olasz fasizmusban válik bevallottá, jelei azonban már 1914-ben igencsak kézzelfoghatóak. Ezzel megszűnik a hagyományos ér­telmiségi azonosságtudat talaja, lehetetlenné válik a tisztán me­tafizikai praxis, megkérdőjeleződik a kultúra is. (Ilyen összefüg­gésben mondja az egyébként, igen művelt, jó házból való Göring: „Ha azt a szót hallom, kultúra, a pisztolyomhoz kapok".) Az értel­miség szerepvesztetté válik, azt mondhatjuk, szellemi értelem­ben marginalizálódik. Nem marad számára más biztos fogódzó, mint a „tett", az érték nélküli aktivizmus, amelyet „vak radikaliz­musnak" nevezhetnénk. Ez azonban vállalhatatlan. A tetthez eszmét kellett találni, mégpedig olyat, amely helyreállítja a metafizikai világrendet Ez csak az értékrelativizmus mögött meghúzódó értékpluralizmus totális tagadásával történhe­tett. Erre két irányzat mutatkozott alkalmasnak. A marxista és a nacionalista hagyomány. Mindkettőben megtestesült egyfajta ra­dikalizmus, mindkettő posztulált egyfajta léttörvényt, és mindkettő nagy tömegeket mozgósított. A köréjük szervezett totalitárius eszmerendszerek a fasizmus és a bolsevizmus.

Az értelmiség szellemi radikalizmusát csak fokozta, hogy az első világháború végén és azt követően jelentős számú értelmi­ségi szociális szempontból is marginalizálódik. Köszönhető ez részben az értelmiségiek túltermelésének annak hogy a veszte­sek elcsatolt területeiről az értelmiség tömegesen az anyaorszá­gokba áramlik, valamint annak is, hogy a politikai-társadalmi földrengések egyébként nem az értelmiséghez sorolható csoportokban is értelmiségi attitűdöket keltenek életre. A megszerveződött elitek radikalizmusa talál szövetségest és anyagot a tömegek elégedetlenségében. Ezek az elitek elin­dulnak a hatalom felé, miközben egymás és a hatalom birtokosai ellen is küzdenek. A harc eredménye a mindenkori politikai szo­ciális környezet erőviszonyaitól, érdekeitől és szükségleteitől függ. A fasiszta vagy bolsevik elit viselkedését a hatalom birtoká­ban mindezek, de főként saját célrendszere határozza meg. Te­hát igaz ugyan, hogy bolsevizmus és fasizmus némely tekintet­ben hasonló szociális anyagból építkezik, mégsem „jegyesek", hanem formai hasonlóságaik ellenére is lényegileg különbözőek, sőt ellentétesek.

A fenti – sokban leegyszerűsített és sematikus – elemzéssel bizonyítani igyekeztem, hogy: 1) A politikai totalitarizmus-elmélet következtetései hamisak, prekoncepción nyugszanak. 2) A tota­litarizmus-elmélet politikai célokat követve visszájára fordítja a fo­galmak hierarchiáját. A helyes kiindulás: a fasizmusnak és a bolsevizmusnak eleme a totalitarizmus, nem pedig a totalita­rizmusnak a bolsevizmus és a fasizmus. Vagyis a fasizmus-el­mélet és a bolsevizmus-elmélet alárendelt része a totalitarizmus­kutatás, és nem megfordítva. (A fasizmus és bolsevizmus kutatói a totalitariánus-elméletet döntően eddig is alárendelten kezel­ték.)²¹ 3) A totalitarizmus mint jelenség kutatása, a róla való tu­dományos vita továbbra is időszerű. Ezért a totalitarizmus elmé­letét nem egészében elvetni, hanem újragondolni kell. Meg kell tisztítani ideologikus tartalmaitól. El kell vetni viszont minden olyan kísérletet, amely az 50-es és 60-as évek politikai (értsd: azonosító) totalitarizmus-elméletét akarja feleleveníteni és a napi politikában kamatoztatni.

*

A 70-es évek utolsó harmadától egészen a közelmúltig ezirányban látszott haladni a fejlődés. A totalitarizmus-elméletek „politi­kai" változata eredetileg a hagyományos konzervativizmus és li­beralizmus ideológiai önvédelme volt, először jobb- majd baloldali ellenlábasaival szemben. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a két világháború között keletkezett fasiszta ill. kommunista diktatúrák visszafejlődést eredményeznek a 19. század végi európai libera­lizmus gazdasági és politikai vívmányaihoz képest Ugyancsak a politikái fegyver szerepét játszotta a totalitarizmus-elmélet a kon­zervatív és liberális gondolat konkurenciaharcában. A konzerva­tívok 1789 eszméire és forradalmi hagyományára, a Jakobinizmusra mutogatva a liberálisokat tették meg a totalitariz­musok, különösen a bolsevizmus nemzőatyjának. A liberáli­sok ezzel szemben a konzervatív hagyományt és a filofasiszta konzervatív politikusokat vádolták a fasizmusokkal bekö­vetkező társadalmi „üzemi balesetek" miatt. A liberálisok a társadalom patologikus elváltozásáról, a konzervatívok a szeku­larizációban gyökerező morális eltévelyedésről értekeztek.²²

A második világháborút követő hidegháborús légkörben fokozatosan háttérbe szorultak a liberálisok és konzervatí­vok minapi ellentétel. Ennek megfelelően egybeolvadnak a li­berális és a konzervatív totalitarizmuskritika mozzanatai. A totalitarizmus-elmélet ekkor nyeri el klasszikus formáját.²³ Ural­kodó politológiai irányzatként most már a Nyugat egységes szembeállását fejezte ki a szovjet típusú rendszerekkel szemben. Eszmei támaszt nyújt a tőkés piacgazdaság belső és nemzetközi rekonstrukciójához, az európai integráció első lépéseihez, a Truman-doktrína érvényesítéséhez, valamint a baloldallal szimpati­záló értelmiség diszkreditálásához és a hatalomból való kiszorí­tásához. A korábban fasiszta berendezkedésű vesztes államok előszeretettel fordultak a totalitarizmus-elmélet felé, mivel alkal­mas volt arra, hogy a szovjet rendszerrel való összehasonlítás ré­vén tompítsa, de legalábbis relativizálja saját félmúltjuk sötét szí­neit. Alkalmasnak tűnt arra is, hogy a fasizmussal vagy nácizmus­sal való kollaborációt az antibolsevizmussal lehessen magyaráz­ni, és a patriotizmus tévelygésévé szépíteni.²⁴ Számosan azzal érveltek, hogy a fasizmus, mint a bolsevizmussal szembeni pol­gári önvédelem, kényszerből lesz totalitárius, mivel az ellenség fegyvereit kényszerül alkalmazni a harcban.²⁵ Innen már csak egy verébugrásnyit jelentett (volna) átcsúszni a nácizmus (ön)igazolásába és kimondani: a fasizmus általában, de különö­sen a nemzeti-szocializmus, a Nyugat védőbástyája volt a keleti barbarizmussal szemben, a Szovjetunió elleni támadás pedig preventív háború. A kérdés körül kirobbant politikai vihar a nyu­gati tudóstársadalom nem egy tekintélyes, vastagtörzsű „fáját" is kettéroppanással fenyegette.²⁶

A nyugati társadalmak konszolidációjával, az átlagpolgár anyagi és morális biztonságérzetének megnövekedésével csök­kent a veszélyeztetettségre apelláló, mesterséges politikai iden­titásképzés hatékonysága. A hidegháború enyhültével, a szovjet rendszer fellazulásával, vagyis a politikai motívumok gyengülésé­vel a totalitarizmus-gondolat egyre inkább veszített jelentősé­géből. Lényeges szerepet játszott ebben a folyamatban a hangját újra hallatni képes baloldali értelmiség kíméletlen ideológiakritiká­ja.²⁷ Mindennek köszönhetően a 70-es évek végére a totalitariz­mus-elmélet – bár számos részeredménnyel gazdagította a kuta­tást – gyakorlatilag felbomlik. A fasizmus- és kommunizmus-ku­tatás önálló részdiszciplinaként fejlődik tovább. A totalitarizmus­probléma pedig a politikából visszakerül oda, ahova való, a tár­sadalomtudósok íróasztalára.²⁸

*

Az „azonosító" totalitarizmus-elmélet felmelegítése a mai magyar publicisztikában szintén politikai célokat szolgál. A rendszerváltás békés, egyezményes formája az új politikai rendszert elég súlyos legitimációs hiányokkal terhelte meg. A hatalomváltásra olyan időszakban került sor, amikor a pártállami rendszer még nem me­rítette ki összes tartalékait. A hatalom átengedésével még bizo­nyos erkölcsi nyereséget is elkönyvelhetett, miközben nem ered­ménytelenül és nem is egészen alaptalanul keltette azt a látsza­tot, hogy a „kerekasztalnál" üldögélő exkluzív értelmiségi klub csupán a hatalomra ácsingózik, és nincs sem megfelelő gyökér­zete a társadalomban, sem kivihető koncepciója. Alátámasztotta ezt a látszatot, hogy az ellenzéki csoportosulások olyan eszmei vonulatok mentén szerveződtek, amelyek tartalma a politikai te­kintetben iskolázatlan többség számára mind a mai napig rejtély maradt. Az sem javította az új politikai szervezetek reputációját, hogy prominenseik többsége azért a régi rendszerben is volt „va­laki", de semmi esetre sem az egyik börtönből a másikba vándor­ló vérbeli ellenálló. E távolról sem teljes felsorolás legfontosabb eleme azonban az, hogy a kormányzat kényszerűen restriktív gazdaságpolitikája, a népesség anyagi helyzetének romlása az új rendszerbe fektetett bizalmi tőke rohamos erózióját vonja ma­ga után. Más ideológiai elemekkel együtt ezek kompenzálására is szolgál a kis hazai totalitarizmus-elmélet.

Segítségével a kormánypártok diszkriminálni igyekeznek a parlamenti baloldalt. Ez egyben a liberálisok elszigetelésére is szolgál, mivel meg szeretnék gátolni egy valódi súllyal bíró balkö­zép ellenzéki tömörülés kialakulását. Ez annál is sürgetőbbnek tetszhet, mivel hosszabb távon nem zárható ki a liberális pártok közeledése a szakismeretekkel továbbra is jól vértezett szocia­lista baloldal felé, amely egyre otthonosabban mozog „eredeti", ellenzéki-érdekvédő szerepében. E baloldallal szembeni aver­ziókeltés egyik célja megakadályozni, hogy az szervező erőként eredményesen léphessen fel az előző rendszer által adományo­zott, de a gazdaság mai teljesítőképességével arányban nem álló szociális jogok és juttatások visszavételével szemben. Egy balol­dali fordulat (értsd: diktatúra) veszélyének felemlegetésével a jobbközép a társadalom demokratikus „ösztöneit" igyekszik moz­gósítani saját pozíciói védelmében. Egy igen régi és jólbevált po­litikai trükkel van itt dolgunk, amely a felgyülemlett indulatokat egy már gyakorlatilag legyőzött, vagy egyáltalán nem is létező ellen­ségre tereli. Fasizmus és szocializmus összemosásával viszont igyekszik semlegesíteni az ancien régime jóléti politikája iránti nosztalgiákat, és elterelni a figyelmet és kritikát a rendszerváltás fiaskóiról. Eközben két állítást kombinál. Az egyik szerint a létező szocializmus kádári formája is totalitarizmus volt. A másik szerint a rendszerváltást a régi rendszer megmaradt vagy visszaszivár­gott emberei akadályozzák. Az első állítás teljesen hamis, cáfo­latával foglalkozni is fölösleges. A szakirodalom szinte teljesen egyetért abban, hogy a kádári rendszer a megtorlások múltával a külpolitikai determinánsok adta szűk mozgástérben lavírozó, kon­szenzuskereső autoritarizmus volt, amely az összes kelet-euró­pai megbízásos diktatúra közül a legnagyobb szabad mozgáste­ret biztosította az egyén számára. A második állítás pedig, azon túl, hogy egyén és rendszerviszonyában megfordítja az ok-oko­zat sorrendjét, perszonalizálja a nehézségeket. Ezzel alkalmas légkört teremt ahhoz a „tisztogató" káderpolitikához, amely a kor­mánnyal szembeni lojalitást a szakmai felkészültség és szemé­lyes flexibilitás elé látszik helyezni. Az MDF vezette koalíció szemmel láthatóan nevelési rendszernek fogja fel önmagát, amely arra hivatott, hogy a nemzetet el- vagy visszavezesse a „helyes" útra. A mai jobboldal pártjaiban számosan akadnak, akik – mintegy kádári mintára – az egész társadalmat, de különösen az értelmiséget és a munkásságot meg szeretnék büntetni az 56 utáni konszolidációban való „kollaborálásért". Ehhez a nemzetpe­dagógiai elhivatottsághoz azonban egy eltévelyedett, balútra té­vedt, bűntudatos nemzet képzete szükséges. Kapóra jön ehhez is a totalitarizmuselmélet sematizmusa, csakúgy, mint egyes, a hatalom sáncain kívül maradt szélsőjobbos politikai csoportok ér­dekharcához. Sorolhatnánk bőven, hogy még mi mindenhez.

De osztja-e vajon a nemzet azt a bűntudatot, amelyet bele akarnak plántálni? Vajon sokan vannak-e, akik hajlandóak ismét ideológiáknak engedelmeskedni? Vajon elhisszük-e, hogy mi nem vagyunk Európában? Vajon a rendszerváltás azt jelenti-e, hogy a nyugat-európai konzervativizmus és liberalizmus tévútjait is végig kell csinálnunk? Vajon szükségszerű-e, hogy az állam­szocializmus zsákutcája után most a jobboldaliság zsákutcájába is besétáljunk? Hisszük-e, ha mondják, hogy az ökör is tehén?²⁹

Jegyzetek

1 A totalitarizmus-elmélet történetéhez lásd: B. Seidel -S. Jenkner (hrsg): Wege der Totalitarismusforschung. Darmstadt. 1974.; M. Greiffenhagen – R.Kühnl – J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.; W. Schlangen: Totalitarismus-Theorie; Entwicklung und Probleme, Stuttgart 1976. Póczik Sz.: Fejezetek a fasizmusértelmezések történetéből (befejezés előtt álló kézirat).

2 Tallár R: Sztálinizmus és reszakralizáció, in: Valóság, 32. éf. 2. sz. 1989/2. pp.32-51.; Horváth – Szakolczai: A párt különös hatalma., in: Va­lóság, 32. éf. 1989/10. pp. 26-37; Becskeházy: Avilágképpé kövült ráció…; uo. 1989/8. pp. 52-61.

3 A számos megnyilatkozás közül kiemelném Gazdag László: Sztá­linizmus és fasizmus jegyesek c. cikkét (Magyar Nemzet 1991. aug. 24.), amely állatorvosi lóként példázza a totalitarizmus-tézis minden gyengéjét. Kónya Imre a Népszabadság húsvéti számában, a vele készült riportban minősíti egylényegűnek a fasizmust a bolsevizmussal.

4 A kérdést már a kortársi értelmezők is felvetették Az újabb kutatás­ból vö: Ormos Mária: Nácizmus – Fasizmus. Budapest 1987.10. ff.; E. Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. München 1963. pp. 32-42.

5 Vö. H. Mommsen: Zur Verschrankung traditioneller und faschistischer Führungsgruppen in Deutschland… In: W. Schieder (Hrsg): Faschis­mus als soziale Bewegung, Deutschland und Italien im Vergleich. Ham­burg 1976. pp. 1571, 167. A. Schweitzer. Big Business in the Third Reich; Bloomington 1964. pp. 133. ff. vö. C. Zetkin: Der Kampf gegen den Fa­schismus…; in: E. Nolte: Theorien… pp. 88-111., P. Togliatti: Zur Frage des Faschismus (1928), in: vö: Reden und Schriften, Frankfurt a.M. 1967. pp. 22-42.; L. Salvatorelli: Nationarfascismo, Torino, 1923.

6 Lásd a fentiekben említett szakirodalom zömét.

7 A tézis egyik legelső képviselője: Ortega y Gasset: A tömegek for­radalma. Budapest é. n., vö. még H. Arendt: Elemente totaler Herrschaft; Frankfurt a M. 1958.pp. 68-75.

8 J. C. Fest: Das Gesicht des Dritten Reiches; München 1963.

9 H. Arendt: Eichmann in Jerusalem. New York 1963.

10 Gazdag: idézett cikk

11 Vö. pl.: R. Koehl: Feudal Aspects of National Socialism. In: The American Political Science Review 1960. December, pp. 921-933.

12 Gazdag. uo.

13 Amodernizációelméletifasizmusvitáhozvö: H. Matzerath-H. Volkmann: Modernisierungstheorie und Nationalsozialismus. In: Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft3. Göttingen 1977.; Póczik Sz.: Modernizá­cióelmélet és fasizmusértelmezés. In: Társadalmi Szemle, XLV. éf. 1990. 8-9. sz. pp. 32-43.

14 Vő. D. Rüschemeyer: Partielle Modernisierung, in: W. Tapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. pp. 382-395. ós D. Ler-ner: Die Modernisierung des Lebensstils: eine Theorie. Uo: pp. 362-381.

15 Gazdag: i. m.

16 Vö: F. Jelűnek: Die Krise des Bürgers. Zürich 1935.; L. Mises: Die Ursachen der Wirtschaftskrise. Tübingen 1931. Uó: Omnipotent Governe-ment, New Haven 1944.; F. A. v. Hayek: The Road to Serfdom, London 1944.; Röpke: Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart. Zürich 1944.

17 Vö. E. Nolte: i. m.

18 A társadalom rendszerelméleti felfogásáról szóló könyvtárnyi iro­dalomból lásd: W. Zapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. P. Flóra: Modernisierungsforschung, Opladen 1974. magyarul: Pó­czik Sz.: Módszerek és elméletek a modernizációkutatásban (Kézirat) 1989. (MTATMB-Archivum).

19 E. Bloch: Erbschaft diesor Zeit, Frankfurt a M. 1962., Sh. Eiserv stadt: Breakdowns of Modernisation. In: Economic Development and Cultural Change, XII. No. 4. July 1964.349. ff.

20 Vö. K. Mannheim: Ideológia und Utopie, Frankfurt a. m. 1952.

21 Vö. R. De Felice: Die Deutungen des Faschizmus. Göttrigen1960,

22 Vő. de Felice: I. m. 80. ff.

23 Vö. C. J. Friedrich-Z. K. Brzezinsld: Totalitarian dictatorship and autocrathy. Cambridge 1956.; H. Arendt: The origins of totalitaism. New York 1951.

24 Ez a magyarázat a fasizmusok számos társutasa esetében meg is állja a helyét, de a rendszer egészét se nem magyarázza, se nem menti.

25 Nolte: I. m.

26 Vö. a német történészvita anyagát Összefoglalja: H. Senff: Kein Abschied von Hitler. Ein Blick hinter die Fassaden des Historikerstrikes, Hamburg 1990.

27 Vö. M. Greiffenhager-R. Kühnl-J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.

28 E folyamat záróakkordja az utolsó totalitarizmuskonferencia Tota­litarismus und Faschismus. Eine wissentschaftliche und politische Begriffskontroverse. Kollokvium im Institut für Zeitgeschichte 24. 11. 1978. München-Wien 1980.

29 Vö. a pesti viccel: Pistike: Nézze, tanító bácsi, milyen szép ökrök! Tanító: Azok nem ökrök, Pistikém, hanem bikák… Pistike: Az mindegy, ta­nító bácsi, ökör vagy bika, az mindegyformán tehén.